Alaposan ráfaragtam, amikor Qdirral ujjat húztam. Jó pár hétig nyomtam az ágyat törött csontokkal és belső sérülésekkel, mire felépültem. Bár biztosra nem vehettem, hogy az ő emberei vertek agyon, de minden más lehetőséget kizártam. Túlzottan nem változtam meg, de azért azt megtanultam, hogy érdemes elkerülnöm azt, hogy a maffiához forduljak segítségért, noha akkor nem volt más választásom. De szerencsére nem volt hiábavaló, mivel a munkám végül sikerrel zárult. Meglett Tim nővére és a család lassan újra egyesül. Gondolom én. Tim is sokat hozzá tett, de főleg az én nyomozásom vitte őt közel a megoldáshoz.
Igyekeztem visszarázódni a munkába és most már a cigi szívása közben sem fájt a tüdőm, így már azért én is jobb kedvvel vetettem bele magam a munkába. A betegállományból visszatérve túl sok izgalom nem fogadott, minden a régi volt, egyszerű, hétköznapi gyilkosságok, unalmas helyszínelések, semmi izgalom, semmi pezsgés, semmi különleges, pedig reméltem, megdolgoztatják majd a begyepesedett fogaskerekeim, amiket a kórházi fények eltompították, így munka után még beugrottam a szupermarketbe, hogy bevásároljak. Sör, whiskey, vodka, majd miután a legszükségesebbeket betettem a kosárba elmentem venni valami kaját, bár úgyis rendelni szoktunk, vagy Cassy főz nekünk.
A bevásárlás után még beugrottam egy dohányboltba a Metropolitan Ave-en. Nem épp a legbarátságosabb környék volt és kissé lepukkant is volt, de ez esett most kézre hazafelé menet. A cigik megvásárlása után bementem a két háztömbbel arrább lévő Hana Food-ba, hogy vegyek valami főttet vacsorára, majd kocsiba ültem és megindultam hazafelé. Cigivel a számban vezettem végig az úton, amikor is a Brick Aux művelődési ház melletti építkezési területről kirohant elém egy férfi. Gyorsan fékeztem is, de még így is koccant a kocsimmal. Hanyatt vágódott, valamit el is ejtett, majd tovább rohant. Én még csak igyekeztem magamhoz térni a döbbenetből, hogy majdnem elütöttem valakit, amikor a művelődési ház egyik emeletéről hangos női sikolyt hallottam. Én is, a járókelők is és az építkezés emberei is felfigyeltek a sikolyra, én pedig arra is, hogy a férfi, akit majdnem elütöttem a túloldalon motorra pattant és elrepesztett.
Kipattantam a kocsiból, majd a cigarettával a számban siettem be az Auxba, hogy megnézzem mi történt, bár lelkem mélyén sejtettem. A lépcsőket szedve szívtam el a cigim, majd dobtam ki az egyik ablakon a csikket, mire felfedeztem a vérnyomokat. Vér cseppeket, melyek egy ajtónál szűntek meg, bár be nem láttam, hiszen emberek tornyosultak mindenhol. Rémült emberek, akik susmorogtak, nyöszörögtek és görcsöltek.
- Rendőrség! - mutattam fel helyszínelői igazolványom. - Engedjenek oda. Helyszínelő vagyok, álljanak félre! - furakodtam be, mert ők még mindig enyhe kábulatban voltak. Be is nyomultam, ám ott láttam csak meg, hogy mi is ez a nagy döbbenet. Egy fiatal nő holtteste, akit agyonvertek.

- Dr. Sinclair - fogtam kezet Horatio felügyelővel, az ügyeletes rendőrnyomozóval.
- Látom nem találta elég érdekesnek a meglévő bűneseteket, így keresett magának egyet - jegyezte meg.
- Mi tagadás. 50-el kellett repesztenem a hatvanas táblánál, hogy időben ideérjek, de még így is lekéstem a főműsort. Pedig kíváncsi lettem volna ki alakította a gyilkost a színdarabban - mondtam, bár láthatóan a felügyelő nem volt vevő a humoromra.
- Mi a halál oka? - kérdezte a felügyelő.
- Agyonverték. Le akart jönni a lépcsőn, akkor kapta az első ütést. A fejét érte, vérezni kezdett. Még eszméleténél volt. Vissza tántorgott a lépcsőn, ott megfogta a falat. Megtámaszkodott. Látszanak a véres ujjnyomok, de sajnos kesztyű volt rajta, így nem fogjuk tudni azonosítani - ecsetelte a patológus. - Talán a gyilkos terelte ide be, vagy magától jött, de a gyilkos követte. Kapott még egy ütést, amitől megszédült és rázuhant az asztalra. Itt koccant a feje az asztallappal - mutatott a fejelés helyére, ahol a nő vérző homloka az asztalt érte. - Leborult a földre, a gyilkos pedig még legalább öt ütéssel halálra verte.
- Ön mit gondol, mi lehetett a gyilkos fegyver? - nézett a dokira. - Megtalálták? - fordult felém.
- Nem - ingattam meg a fejem.
- Úgy vélem valami ütő lehetett, vagy csődarab - felelte a doki. - A boncolás majd többet és biztosabbat mondd.
- Nézze, Sinclair. Ellopták a gyűrűjét. És a nyakláncát is - mondtam, mert láthatóan a nő le volt barnulva, de az ujján és a nyakán is láthatóak voltak azok a foltok, ahol az ékszereket viselte. Ott nem barnult le. - És egy karkötőt is.
- Rabló gyilkosság? - kérdezte a doktor, de fejem ingattam.
- Ahhoz túl kegyetlenül ölték meg - felelte helyettem is a felügyelő. - Egy rabló nem így játszik. Lelőtte volna, vagy leszúrta volna, de ezt a nő hét ütéssel ölték meg. Vagy az volt a gyilkos célja, hogy rablógyilkosságnak higgyük, vagy valami miatt szüksége volt az ékszerekre. Akár érzelmi okok miatt is. Szerintem ismerte a gyilkosát és személyes okok miatt ölte meg. - mondta, de én csak a szám húztam és elsétáltam. - Most megy hová megy, Julian? - nézett utánam.
- Az ékszertolvaj útvonalához - feleltem. - Jöhetne maga is - mondtam, ő pedig a nyomomba szegődött.
- Tudja merre ment? - kérdezte és követett.
- Csak sejtem - feleltem, majd bele is akadtam egy nyitott ablakba. A negyedik emelt, építkezésre néző mosdó ablaka volt. - Itt szökött ki. Leugrott az alattunk található fára, megkapaszkodott az ágakban, onnan az ott lévő homokkupacba, az építkezésre, majd kirohant az útra. Szerintem őt ütöttem el.
- Elütötte? - kérdezte döbbenten.
- Csak koccantunk. Kirohant elém az útra.
Kimentünk a kocsimhoz, majd az aszfaltot kezdtem kémlelni. Valamit elejtett. De mit láthattam? Már felvette valaki? Nem, szerencsére nem. Egy névjegykártya.
"Arthur B. Griffin - antikvárium.." Azért nem csak a rendőrségi fényképezővel, de a saját mobilommal is lefotóztam a névjegyet.
Visszasétáltunk a tetthelyre, hátha azóta már több minden kiderült.
- Ki az áldozat? - kérdezte a felügyelő. - Megtalálták már az adatait?
- Igen. Megtaláltuk nála az öltözőszekrénye kulcsát és a szekrényben a tárcáját is. Dorothy Anderson, 1992-ben született, a Roebling Streeten lakott, itt a közelben. Volt egy órarend is a szekrényben, a New York Egyetemen tanult. Az irataiból kiderült, hogy médiumként dolgozott a Berry Streeten egy kis irodában. Az itteni egyik társulat tagja volt, de csak mellékszerepei voltak. Az Elisabeth musicalben volt mellékszereplő, épp nemrég lett vége a próbának.

Másnap délelőtt egy régi ismerősömet - barátomat - akartam meglátogatni. Úgy voltam vele még jól jöhet a segítsége, bár fogalmam sem volt dolgozik-e. Még reggel elváltak útjaink Romannel, ő ment az őrsre, én meg bementem a laborba, hogy megtudjam mik derültek ki eddig és beszéltem Sinclairrel is, a laborból pedig egyenesen Lupuhoz mentem. Lehet rá kellett volna kérdeznem van-e nála valaki, de a telefonja akkor úgy is le van némítva. Ha van nála valaki, max megvárom, hogy végezzenek. Nem is értem mit foglalkozik a sok hülyével. Aki egyedül nem tudja megoldani a problémáit, az segítséggel sem sűrűn fogja. Ez nem olyan, mint gödör ásásnál szólni a markológép kezelőjének, hogy ásson ő a géppel, ne én a kézi ásóval. De biztos jó pénz van benne.
Leparkoltam, becsuktam a kocsit, majd megindultam befelé, elértem a rendelő ajtajához, majd bekopogtam és benyitottam. A cigi ott lógott a számban, a gyújtót épp a zsebembe tettem, majd megszólaltam.
- Szervusz göndörke - mondtam, majd aztán felnéztem a zsebemről rájuk. Ki is vettem a cigit az ajkaim közül. - Hoppá. Látom elfoglalt vagy. Megvárom - intettem neki, majd a pasasra néztem. - Egy jó hideg sör és egy szál cigi többet segít majd, higgyen nekem - mutattam fel a saját cigim, majd becsuktam az ajtót és beálltam kinn az ablakba elszívni.
     

     Lupu szemei beszédesebbek voltak, mintha kinyitotta volna a száját, bár különösebben nem hatott meg. Ismertem már, tudtam, hogy morcos tud lenni, de majd megbékél. Odakinn vártam, addigra három cigit is elszívtam, de negyed óra múlva végre kijött a pasas, hogy én vegyem át a helyét a rendelőben. Nem követtem a konyhába, tudtam, úgyse marad ott örökké.
- Néha nekem is kedvem támadna beülni ebbe a székbe és nyafogni egy kicsit. Annyival könnyebb lenne az élet, ha nem nekem kéne foglalkoznom a saját nyűgömmel, hanem fizetnék valakit, akinek nyafoghatok és megoldja a gondjaim - szóltam, majd bele is huppantam. Mintha csak nekem melegítette volna elő a páciense. - Nem is értem miért fizetnek neked kőkemény pénzeket, mikor a legtöbb gyökér problémáján segítene a cigi, a pia és egy jó nő. Legalább többet foglalkozhatnál velem és nem váratnál - vigyorogtam és feldobtam lábam a térdemre.
Mikor végre felbukkant, jött is egy rövidke számon kérés, közben ajkaim közé vettem egy cigit és a gyufát gyors mozdulattal végighúztam a karfán, a gyufa begyulladt, majd a cigit is begyújtottam vele.
- Sok dolgom volt. Sokat voltam külföldön. Egy régi gyermekrablás ügyében nyomoztam. Úgy majdnem harminc éve elraboltak Marseilleből pár gyereket és köztük volt a barátom nővére is. Eddig egyedül nyomozott, de aztán megbízott engem, hogy segítsek neki. Voltam kinn Franciaországban, tárgyaltam a maffiával, eljártam millió helyre - szívtam a cigibe. - Nem volt sok időm, épp csak annyi, hogy bejárjak mellette a munkába és a férjemmel legyek. De végül megtaláltuk a lányt. Keleten volt. De alig volt túlélő. Sokan meghaltak. Megölték őket. De a barátom nővére még élt. Aztán kórházba kerültem - meséltem tovább, majd megszívtam a cigit és kifújtam a füstöt. Ha szólt a cigiért, letudtam annyival, hogy "Majd szellőztetsz", vagy "létezik légfrissítő". - Megveretett a maffiafőnök, mert nem tetszett neki a modorom. Aztán kidobatott fóliába tekerve, mint Laura Palmert. Nemrég épültem fel.
De ne izgasd magad, még a régi vagyok - vigyorogtam, majd a tárgyra tértem.
- Tegnap megöltek egy fiatal nőt. Ez neked való ügy. Dorothy Andersonnak hívták. Azt repesgetik médium volt az egyetem mellett. Média szakon tanult, újságíró akart lenni. Tudsz róla valamit? - kérdeztem, mikor már kijött. - Alaposan szétverték a fejét, a gyilkos biztosra ment. Itt lakott a Roebling Streeten, de egyedül és a szomszédai se látták sokat. A környékbeliek afféle magányos farkasnak írták le, aki ritkán járt el. Ha épp nem az egyetemen volt, vagy melóban, akkor otthon gubbasztott és nem is voltak látogatói.
A Berry Streeten volt az irodája, ott fogadta a klienseket. Te ismerted?
Ellopták az ékszereit is. Szerintem a tolvaj és a gyilkos egy és ugyanaz a személy és ha nekem van igazam, akkor a tettes egy motorral távozott a helyszínről, miután kiugrott a kocsim elé.
     

     - Csak abban az esetben, ha homokos - teszem hozzá talán kissé szemét módon. De most erre mégis mit mondjak? Ha egy pasit zavar, ha egy rakás csaj dolgozik rajta, akkor ott komoly gondok vannak. Más férfiak mit nem adnának érte, ha egy tucat nő berántaná őket a női öltözőbe egy önfeledt kufircra. Igaz, én sem tartozom ezen férfiak közé.
- Ugyan, te sem segíthetsz minden beteg amerikain. Amúgy is, nem lenne utána már munkád - nevettem. - De ne izgulj, nálam mindig lesz meló - hamuztam az üres sörös dobozomba, amit ide felé ittam meg.
- Tévedsz babám, valamiért nem kedvelnek az emberek - szívtam bele a cigimbe. - Egyébként is okkal voltam távol - mondtam és elmeséltem neki a gyermekrablások történetét. Neveket persze nem mondtam, hisz köt a titoktartás és Qadir is biztosan megölne, ha kikotyognám a nevét és a részleteket.
- Senkim nincs, aki segítene, szóval továbbra is a nyakadra fogok járni. De valld be, hogy szeretsz és hiányoztam - vigyorogtam. - Te vagy az üdítő kivétel a férjemen és Timothién kívül.
Aztán persze rátértem az ügyre és annak részleteire.
- Végre? Na, még a végén kiderül, hogy te vagy a felbujtó és majd bújtathatlak a hekusok elől - viccelődtem, de azért érdekes volt hallani ilyet a szájából.
- Anyagias? - kérdeztem vissza. - Nagy pénz, kis teljesítmény? Tipikus amerikai álmot kergető fiatal csaj. Lehet azt hitte itt majd ölébe hullik minden jó, aztán mellé fogott- - mondtam szórakozottan a cigim szívva, de minden szóra odafigyeltem, amit mondott. Fontos volt, hogy mit tud, mert én is csak úgy tudok előre jutni. - Érdekes. Te figyelj, úgy tudom szeretsz olvasni. Éppen Arthur Griffin antikváriumába tartottam. Velem jöhetnél. Megtaláltuk a névjegykártyáját ott, ahol a feltételezhető tettest majdnem elütöttem. Talán az antikváriumnak is köze lehet az ügyhöz. Pontosabban valakinek, aki ott dolgozik. Tenni kéne ott egy látogatást. Aztán meglátjuk, hogyan tovább. Ha már így szóba került a rendező, lehet őt is meg kéne látogatni, hátha szóra lehet bírni, hogy mondjon valamit - mondtam és a csikket bedobtam a sörös dobozba, aztán a dobozt a kukába dobtam, mint kosarasok a labdát.
     

     - Fogjuk rá - feleltem félvállról, mert talán félig erőszak volt, félig nem az, amikor Romannel először ágyba bújtam. Ő inkább úgy fogalmazna, kellett az ösztönzés. De az már rég volt, nem éppen aktuális téma.
Valamiért kicsit sokallottam a 97%-ot, de nem az én dolgom volt ezzel foglalkozni. Ha ő így látta, akkor ki vagyok én, hogy az ellenkezőjét állítsam? Nem az én tisztem volt a nemi erőszakkal foglalkozni, én gyilkossági ügyekkel foglalkozom és annak is főleg a helyszínelői részével. Arra van másik csoport.
- És hányan akarják? - kérdeztem vissza, bár igazából nem érdekelt a válasz. - És, aki igazából nem akarja, az mit keres itt? Ha olyan sok pénze van, akkor inkább csak adja oda neked, mint ajándékot, de ne foglalja a helyet feleslegesen. Minek ül ide be? Vagy az ilyenek azért fizetnek, hogy beszélhessenek veled, mert otthon már unják, vagy tetszel nekik és élvezik a társaságod? A bárokban a pultos csaj szívesebben hallgatná őket két vodka után - hamuztam.
- Lehet a férjem néha közel áll hozzá - feleltem, mert bizony volt már rá példa, hogy egyszer-egyszer majdnem ő is lekevert egyet, mikor hullámvölgyeink voltak. Nem mindig volt felhőtlen a kapcsolatunk.
- Együtt élünk, hogy tudtam volna lelépni mellőle minden szó nélkül? - tártam ki karjaim értetlenül füstöt fújva, de a cigi hamarosan a dobozban, majd a kukában landolt. - Tudott róla. Annyira genya nem vagyok. Agyon is vert volna, mikor hazaállítok Nizzából. De miért vagy most megsértődve? Azt hittem örültél, hogy nem zaklattalak, most mégis úgy teszel, mintha hiányoltad volna a természetem és a cirkuszokat. Csak nem titkos hódolom vagy? - vigyorogtam. - Nem tudtam, hogy megbántlak, hiszen a melón kívül nem volt köztünk semmi. De legközelebb akkor előtte küldök egy képeslapot, amit kitehetsz az asztalodra, amíg nem jövök vissza - kacsintottam.
- Meg én - válaszoltam. - Vagyok olyan elvetemült, hogy megengedjem, hogy a szekrényemben lapíts, amíg elül a balhé - nevettem, majd felálltam és elindultam az ajtó felé. - Gyere, nézzünk rá az antikváriumra. Ha gond van, majd azt mondjuk könyvet venni mentünk. Csak nem mondják azt, hogy tilos együtt shoppingolnunk.

Miután leparkoltunk az antikváriumnál elővettem a hátsó ülésről egy baseball sapkát és feltettem az olvasó szemüvegem. Levettem a zakóm és a nyakkendőm, kigomboltam ingem felső gombját, majd egy bőrdzsekit vettem magamra. Egy kis álca, biztos-ami biztos. Nem akarok egyelőre hivatalos személyként megjelenni, inkább civilként, inkognitóban.
- Na menjünk - mondtam és irányba is vettük az üzletet, majd a polcokhoz mentünk nézelődni, mintha nagyon keresnénk valamit, de utána lemondó sóhajjal az eladóra néztem. Rajtunk kívül még egy vevő volt, aki a szépirodalmi könyveket bújta.
- Elnézést, kisasszony, segítene?
- Miben segíthetek? - kérdezte és hozzánk lépett.
- Van önöknek 1897-es Draculája? Eredeti, első kiadás.
- Sajnálom, nincs - felelte, de a kérdésem mintha zavarba hozta volna.
- És Frankenstein 1818-as.
- Az sincs.
- De könyvek azért vannak, ugye? - pillogtam rá.
- Maga viccel? - kérdezte sértetten. - Maga szerint a polcokon bakelitek vannak?
- Antik horrorkönyveket szeretnék venni. A barátnőmet pedig az orvosi könyvek érdeklik. Mit is szeretnél, drágám? - kérdeztem, hogy mondjon ő is valami jó régi orvosi könyvet. Izzasszuk meg a nőt, bár a csaj úgy viselkedik, mintha nem is tudná mi a készlet és nem is érdekli. Meg sem próbálta megnézni a számítógépben sem.
Bármit is akart Lupu, a nő nemleges választ adott.
- Úgy látom ön nem túl segítőkész. Beszélhetnénk inkább Mr. Griffinnel, hátha ő készségesebb lesz? - tudakoltam.
- Szabadságon van. Nézzenek vissza máskor.
- Igazán? - lepődtem meg. Persze igazából nem. - És magára hagyta boltot? Nem lesz sok bevétel, ha mindenkit így leráz.
- Ha nem vásárolnak, menjenek - mondta most már szigorúbban.
- Vásárolnánk, de úgy néz ki itt nincs mit - sóhajtottam csalódottan. - Ön van itt egész nap?
- Igen.
- Üres kasszával fog zárni.
Nem tudott olyan könnyen lerázni, még maradtunk, de láthatóan feszülten nézett ránk az asztala mögül.
Kis idő elteltével egy öltönyös férfi sétált be az üzletbe, kezében elegáns aktatáskával, aki a kasszához ment, de mielőtt mondhatott volna bármit is, a nő szemeivel csendre intette.
- Jó napot, Mr. Henderson - köszöntötte feltűnően hangosan. A nyakamat tettem volna rá, hogy ez a pasas Arthur Griffin. - Csak nem a megrendelése miatt jött? Sajnos még nem tudtuk összekészíteni, nagy volt a forgalom. Kérem, jöjjön vissza kicsit később, majd értesítem.
- Rendben van drágám. Várom a hívását - mondta elegáns mosollyal, majd távozott, a nő pedig ránk vetette szemeit. Sunyin, óvatosan. Kifelé menet Mr. Henderson is ránk pillantott egy óvatos, gyors pillantást.
     

     - Miért, mit csinálsz, ha megpofozzuk egymást? Beülsz hozzánk párterápiát tartani? - kérdeztem meglepetten, mert nem tudtam hová tenni. Mit érdekelné őt, hogy elcsattan-e egy-két jobb horog. - Amúgy is én nyernék. Lehet ő kigyúrtabb nálam, de én vagyok profi harcművész. Simán leterítem - nagyzoltam, bár ez azért nem volt teljesen biztos. Értek már meglepetések az életben. Meg igazából nem tudom meg tudnám-e ütni. Egyrészt, túlságosan szeretem, hogy be akarjam törni az orrát. Másrészről meg így is elég butuska szegény. Most verjem hülyére?
- Ho ho ho, ácsi-ácsi. Megkérdezhetted volna Romeet, hogy mi van velem, vagy ráírhattál volna Tim-re, esetleg megkérdezhetted volna a főnököm - javasoltam, bár ha jobban belegondolok, lehet jobb, ha nem jön házhoz, mert Roman még félre érti és azt hiszi van köztünk valami. A főnököm meg amúgy is utálja, ha vele lógok, mert bevonom a melóba, Tim meg talán azt sem tudja ki ő így lehet nem is mondana neki semmit. - Oké, nem mondtam semmit - legyintettem.
- Ugyan, ne mondd már ezt, igen is érdekelne. Nem vagyok én érzéketlen szörnyeteg, csak rossz a modorom, sírok is miatta esős éjszakákon, de attól még hiányoznál nekem - és ezt őszintén is gondoltam. Kivéve a sírást. - Sajnálom, hibáztam, tudom. Legközelebb majd szólok és nem tűnök el csak úgy. Nem tudtam, hogy ez neked ilyen sokat jelent - na igen, nem mintha valaha is túl sokat törődtem volna mások érzéseivel, de most elismerem, hogy hibáztam.
- Be. És még lakatot is tennék rá, amíg alszom - vigyorogtam.

A nő egyre türelmetlenebb lett, míg mi válogattunk és láthatóan nem is érdekelte, hogy mit akartunk. Nem értett a könyvekhez és nem is akart, inkább azt szerette volna, ha lekapunk valamit a polcról és megyünk. Szerencsére a férfi pont jókor jött és Clemi is kapcsolt időben. A kezében tartott könyvre pillantottam, majd kérdésre megtapogattam magam.
- Mi? Azt hittem behoztam - adtam a lükét, aki tényleg kinn hagyta. Mondjuk nem is számítottam rá, hogy veszünk bármit is. Mégis minek neki ez az ósdi régiség? Kinyitja és elporlad. Öregebb, mint Richard Nixon lenne, ha még élne.
Tempós, de nem túl feltűnő léptekkel mentem ki, majd pillantásommal követtem Hendersont, aki nekem háttal volt. Kocsiba ült. Egy 1995-ös vörös Peugeot 306-ba. Megjegyeztem a rendszámot és a kocsit is, majd kivettem a tárcám a kocsiból.
A férfi elhajtott, ugyanakkor láttam azt is, hogy leparkol az utca végén lévő kávézónál, majd besétál.
Visszamentem, hogy kifizessem a könyvet.
- Köszönjük. Minden jót - mondtam, majd el is hagytuk az antikváriumot.
- Ennyi pénzt egy ilyen ócskaságért. Ezért van tele a házad minden vacakkal. Ne ugorjunk le a folyóhoz kavicsokért, hogy véss belük pár Nazca-vonalat? - nem mintha érdekelne. Volt pénzem, ez nem vágott földhöz, csak épp nem értettem minek neki.
- Bement a Barrymore Cafféba. Vissza fog jönni, amint úgy hiszik mi elmentünk.
     

   - És milyen finom volt, utólag is köszönöm - vigyorogtam. - A fűszerekkel nincs bajom, a porfogók és a mütyürök már zavaróbbak, de nyilván nem az én dolgom, nem az én kéglim - vontam vállat. Végül is a mi házunk sem sokkal jobb. Ott meg piás üvegekkel és csikkekkel van tele minden, rosszabb napokon pedig az étkezés utáni szeméttel. Bár igyekszem rendet tartani és Roman is kiveszi a részét, ha nem akarunk szemétben élni. De porfogók és mütyürök nincsenek.
Növény sincs. Ha lenne is megdöglene a füstben és az alkoholszagban.
Miközben hallgattam, ajkaim közé vettem egy szál cigit, a gyufát begyújtottam a műszerfalon egy sercintéssel, majd a cigit is begyújtottam. Jók ezek a bárhol begyulladó gyufák. Bár az öngyújtó praktikusabb, mégis maradi módon a gyufát szerettem.
- Mindjárt gondoltam - mondtam teli szájjal, majd kivettem a cigit és kifújtam a füstöt. - Tudtam, hogy az a könyv csak egy túlárazott vacak. Gondolom ez a cég csak alibi és másból van lóvéjuk. Nem lepődnék meg, ha drogról, vagy más illegális dologról lenne szó. Valami fedőcég.
Házkutatási parancsot... nem kapnék. Nem tudnánk bizonyítani, hogy van miért. Drograzziát talán tarthatnánk, de kockázatos lenne, mert, ha nem találnak semmit, akkor könnyen ráfaraghatnánk. Inkább várjunk még, hátha lesz érdekesebb fejlemény. Ha találunk valamit, amivel bizonyítékot tudunk szolgáltatni ellenük a rendőrség felé, akkor lesz miért és kapunk is. Egy gyanú ide kevés.
Elsandítottam az üzlet felé, majd a kávézó felé, aztán a kocsival kigurultam az útra. Úgy tettem, mintha elmennénk, de valójában leparkoltam a mellékutcában. Kiszálltam és elindultam befelé az ottani ingatlanba.
- Gyere kislány, kukkolunk egyet - mondtam és fellifteztünk a negyedik emeletre, majd beálltunk az antikváriumra néző ablakba, onnan szemléltük a helyzetet. Egy cigire való idő volt, mire Henderson visszajött, bement az üzletbe, de nagyjából tíz perc múlva kijött, de már egy másik aktatáska volt nála, nem az, amivel bejött. Visszament a kocsijába és távozott.
Húztam a szám és morcosan kocogtattam meg a párkányt. Sinclair bele is menne a házkutatásba, de a bíróság nem adná meg az engedélyt.
- Nézzünk rá a rendező körmére - mondtam, majd a kocsimhoz visszatérve beültünk és elhajtottunk.
     

   - Ha ha ha - mondtam és hagytam távozni a rendező felé, aki mondjuk alapból antipatikus volt nekem. Kis francia hisztis pincsi. Nem az én világom és valószínűleg Miss műveltség majd többet ki tud belőle szedni, mint én, hiszen régi ismerősök.
Tovább is léptem, hogy én is hozzak valami hasznot, így megpróbáltam a színészektől puhatolódzni, de eleinte nem sok újat tudtam meg, viszont a színház étkezőjében belefutottam egy csajba, aki csak tudott még újat mondani nekem.
- Furcsa is volt nekem, hogy eljárt abba az antikváriumba, mert érződött rajta, hogy még életében nem olvasott semmit, a színdarabok szövegén kívül. Sötét volt, mint a maga haja, Mr. Hemlock. De szerintem csak a pasi miatt járt oda.
- Pasi? Milyen pasi?
- Az a Griffin, vagy ki.
- Látta már ön is ezt a Griffint?
- Csak futólag.
- Le tudná írni nekem a külsejét?
- Közepesen magas, öregecske, oldalra fésült hajú, kicsit elől már kopaszodó. Csíkos inget hord és fekete öltönyt - írta körbe a Henderson nevű férfit.
- Biztos benne, hogy ez a férfi Arthur Griffin? - kérdeztem vissza a biztonság kedvéért.
- Igen, biztos vagyok benne. Személyesen még nem találkoztunk, de láttam őket együtt.
- Ön mit gondol, viszonya volt ezzel a férfival, vagy csak úgy találkoztak valami miatt?
- Nem tudom, elég sűrűn jártak össze. Mindig az antikváriumba. Heti szinten legalább egyszer, mikor melyik nap. De volt olyan is, hogy kéthetente.
- Dorothy vitt magával valamit, mikor ment hozzá? Táskát, vagy bármit?
- Miféle kérdés ez, Mr. Hemlcok? - kérdezte meglepetten.
- Csak válaszoljon kérem - mondtam, majd meggyújtottam egy cigit.
- Igen. Egy háti táska mindig volt nála.
- És Dorothyt milyennek ismerte? Voltak káros szenvedélyei? Cigi, drog, alkohol, szerencsejáték.
- Ön most... céloz valamire?
- Nem, csak jó ha tudom, hogy kártyaadósság, vagy drog miatt verték szét a fejét - feleltem türelmetlenül. - De lehet csak dugni jártak össze, még nem tudom, erre vagyok kíváncsi én is.
- Nem drogozott. És nem is játszott - felelte most már bunkóbb módon a lány.
- Ez nem volt túl szavahihető, Miss. Palmer.
- Miért nem kérdezi meg inkább Mr. Griffint - mondta válaszul. - Nem hallgatom tovább magát. Amúgy is dolgom van. Munka időmben vagyok - mondta és távozott vissza a színpad mögé. Mogorván kifújtam a füstöt. Biztos vagyok benne, hogy ez a nő tud valamit.
- Ou revoir... - morogtam még Judith után, majd a szekrényeket kezdtem átnézni. "Dorothy Anderson" állt az egyik kis kulcsos szekrényen. Nem volt nagy, épp akkora, hogy egy táska, vagy egy kevéske száraz áru elférjen benne. Dorothy konyhai szekrénye. Zárva volt, de nem előttem. Elővettem egy zárfésű szettet, majd feltörtem a szekrény zárját és kinyitottam. Épp, amit sejtettem. - Ez bizony kokain - emeltem ki egy kis tasakot, amit leheletnyi óvatossággal meg is kóstoltam. Kokain.
De vajon mit keresett itt a szekrényében? Lehet emiatt ölték meg őt? El is mentem vele megkeresni Luput és a rendezőt.
- Nézd csak! Porcukor volt Dorothy szekrényében. Ez a drágábbik fajta. Ez a porcukor itt a tasakban legalább 500 dolcsi. Gondolom azért volt a konyhaszekrényben, mert ezzel itta a déli kávéját.