Ez a kit kitérő kellően ellazít egy stresszesnek és végtelen hosszúnak tűnő nap előtt. Nem a ráhangolódás a célom, egyáltalán nem, inkább szeretnék egy kicsit kiszakadni abból a közegből, ameddig még lehetőségem van rá. Imádom a munkámat, azzal foglalkozom, amivel mindig is szerettem volna, amit hobbiként kezdtem, aztán szenvedély és hivatás lett belőle, de ennek is vannak olyan oldalai, amik kellemetlen velejárók. Azért szeretem leginkább a fotókat és a fotózást, mert szavak nélküli kifejezőeszközök. Megmutathatom másoknak, én hogyan látom a világot, milyen az én nézőpontom, és mi az az apróság, amit én észreveszek, miközben mások elsétálnak mellette. Adhatok valami olyat, ami elgondolkodtat másokat, és ehhez nincs szükség szavakra, nagyívű előadásokra, csupán néhány kattintásra. Egy konferencia viszont nem erről szól. Hiába a fotók köré épül, mégiscsak a szavakról szól. Éppen ezért szeretnék egyelőre távol lenni attól a teremtől, ami hamarosan egy olyan köntösbe bújtatja a szenvedélyemet, amitől - ha csak egy nap erejéig is - egy kicsit kevésbé fogom szeretni.
Elmosolyodom a torta láttán és a fiatal lány reakcióján. Kedves gesztus a séftől, hogy próbál jó pontot nyerni a kollégáknál, hiszen nem éri meg rosszban lenni azzal, akivel nap mint nap együtt kell dolgozni.

-Szerencsés vagy. A fiam laktózérzékeny, de abban a korban van, amikor minden és mindenki ellen kezd lázadozni, úgyhogy ha nem otthon van, hajlamos néha félvállról venni. - Már nem egyszer hallottam tőle, hogy ez nem igazi betegség, és ő “kibírja”, “vállalja a következményeke” és ő “nem gyenge”, de néha a következmények magukért beszélnek.

Amikor elkészül a koktél, jólesően kortyolok bele, és már szinte az első korty után várom azt a pillanatot, amikor érezni kezdem a hatását, a konferenciára pedig nem gyomorgörccsel, nyűgként fogok gondolni.

- Az utóbbi pár évben lényegében bármit, amit stúdióban el lehet készíteni - kezdek bele kiegyenesedve, a poharat magam elé téve. - Fiatalabb koromban a streetfotókat kedveltem a leginkább, de mindig is szerettem volna egy stúdiót. A régi lakásom egy részét pár éve átalakítottam, azóta leginkább ott dolgozom; portréfotók, divatfotók, újszülött és babafotózás. Egyedül élettelen tárgyakat nem szeretek fotózni. - A tárgyakban sosem találtam semmi érdekeset, semmi kihívást, hiszen azok nem változnak. Egy ember mozog, érzelmek tükröződnek vissza a tekintetéből, minden egyes rezdülésével mást és mást sugall. Sokkal érdekesebb számomra emberekkel dolgozni, mint rideg, élettelen tárgyakkal. Érdeklődve és mosolyogva hallgatom, hogy nem csak a tánc, de a rajz is közel áll hozzá.

- Egyetemen én is grafikával kezdtem, azt végeztem alapszakon. Sok fantázia lehet benne, ha nem adod fel. - A mesterséges intelligencia sajnos egyre több teret hódít magának ma már, de igazán tehetséges emberekre mindig szükség lesz. Nem tud mindenkit egy gép vagy egy program helyettesíteni, amiből minden emberi tényező hiányzik szerencsére.

A beszélgetés érdekes fordulatot vesz, amikor hirtelen nekem szegezi a kérdést, hogy én vagyok-e én. Nem leplezem a meglepetést az arcomon, hiszen derült égből villámcsapásként ér a kérdése. Azonnal gondolkodni kezdek, honnan ismerhetem a lányt, de sajnos semmi emléket nem találok róla a fejemben, hiába kutakszom. Ha az utóbbi időben találkoztunk esetleg valahol, az elmúlt hónapok hullámai maga alá temethették magát a találkozót is, amiért elnézést kérek tőle, és reménykedem, hogy ad egy kis támpontot. Amikor elárulja a keresztnevét, hirtelen baljós gondolat suhán át az elmémem. Vajon az a Melody? Ethan lánya? A mosoly viszont csak akkor fagy igazán az arcomra, amikor a teljes nevét elárulja. Úgy érzem, a vér is megfagy az ereimben a felismeréstől. Ez a név rengeteg rossz emléket, keserű, fájdalmas pillanatot idéz fel hirtelenjében, amire nem vagyok felkészülve. Rengeteg veszekedés, hangos szóváltás, a legutolsó, legnagyobb vitánk. Dühös voltam Ethanre, Tessára és Melodyra sok kellemetlen pillanat miatt. De leginkább talán azért fáj még most is ennyire őt nézni, mert Ethannek egy másik nőtől született gyereke, miközben a sajátunkat nem akarta. Akkor is tudtam, hogy Melody ártatlan az egészben, hiszen nem ő tehetett Ethan és Tessa viszonyáról, de nehezemre esett elfogadni. Most már racionálisabban látom, még akkor is, ha rengeteg sebet tép fel.

- Melody… - ismétlem halkan, miközben próbálom rendezni a vonásaimat. Vajon tudja azóta legalább az igazságot, hogy akit régen az apjának hitt igazából nem is az apja? Nem tisztem belekeveredni ebbe, úgyhogy ezt a gondolatot inkább megtartom magamnak. - Melody, hű - ismétlem meg újra a nevét, ezúttal már kicsit határozottabban. Nagyot nyelek és sűrűket pislogok, amivel a feltörni készülő könnyeimet is visszaszorítom, és egy mosolyt is magamra erőltetek. - Tényleg jó régen volt már. Egészen… megnőttél - nevetem el magam kissé a kényelmetlen helyzet miatt. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak, kérdezzek, vagy inkább mit szabad és mit nem, hiszen fogalmam sincs, az elmúlt huszonhárom évben mit tisztázott az anyjával, vagy mit nem.

- Tessék? - összevont szemöldökkel pillantok rá. Egyrészt még mindig kicsit sokkhatás alatt vagyok, azt hiszem, másrészt nem is értem azonnal, mire gondol, amikor azt mondja, sajnálja. Csak később esik le, hogy valószínűleg Matt elvesztésére gondol, egészen pontosan akkor, amikor szóba hozza a gyerekeket. Ha róluk tud, akkor az apjukról is tudhat. - Igen… - bólintok elnyújtva ezt az egy szócskát is elég hosszúra, miközben azon agyalok, honnan tudhat ezekről. Van egy sejtésem, de nem szeretnék következtetéseket levonni, amíg nem vagyok képben minden részlettel. - Ne haragudj, de honnan tudsz ezekről? - kérdezem őszintén érdeklődve, mert ha a sejtésem igaz, és Ethan tartott Melodyval pletykadélutánt, akkor Ethan jobban teszi, ha nem kerül többet a szemem elé.

Melody and Maggie

Jó érzés egy kicsit az őrültek háza előtt elvonulni, máshol lenni, nem pedig még jobban magamba szívni azt a légkört, ami nemsokára így is feszélyezni fog a nap végéig. Nem hiányzik már most a sok feszkó, egyelőre inkább egymagam szeretnék lenni, vagy legalább szeretném elfoglalni magam valami olyannal, ami eltereli a figyelmem a nemsokára kezdődő konferenciáról. Nem gondolkodom sokáig, ahogy megfogan a gondolat a fejemben a hangok hallatán, pillanatokkal később a bárban kötök ki, és a fiatal bartender lány tanácsát megfogadva egy mojitot kérek ki.

- Látom, ez az új séf nagyon próbál bevágódni - jegyzem meg egy cinkos mosollyal az arcomon, miközben a süteményt veszem szemügyre. - Remélem, nem vagy laktózérzékeny. - Bár a gesztusért ebben az esetben is jár a piros pont.

- Persze, mehet bele - bólintok határozottan. Mindent imádok, ami gyömbéres, úgyhogy nincs semmi kivetnivalóm ellene most sem. Amikor elém csúsztatja az italt, közelebb húzom magamhoz a poharat, kortyolok egy aprót az íze kedvéért, aztán a szemeimet egy pillanatra lehunyva sóhajtok egyet. - Ez isteni, köszönöm. - És pont annyi alkohol érződik ki belőle, amennyire most szükségem van.

- Igen, az elején mindig nehéz, aztán valamivel könnyebb lesz, de mindig meglesz az az adrenalinlöket, ami egy kicsit feltornázza a pulzust - mosolyodom el, mivel tapasztalatból beszélek. Trudy helyében én is izgulnék, én is azon rugóznék, hogy minden tökéletes legyen, hiába sokadjára csinálnám már. - Mondhatni - bólintok egyet egy kicsit elgondolkodva. Az elmúlt években sok minden történt. A kezdeti megpróbáltatások, az anyagi nehézségek és a sok akadály után végre beköszöntött egy kis stabilitás az életembe, most pedig már néhány éve egy saját stúdiót is magaménak tudhatok. Nem volt egyszerű mindezt összehozni, de a sok munka meghozta a gyümölcsét. - Ha táncoltál, akkor tőled sem áll annyira messze a művészet, igaz? - kérdezem oldalra biccentett fejjel két korty között. Nem kerüli el a figyelmemet, hogy múlt időben beszél a táncról, de egyelőre nem szeretnék túl sokat kérdezni, mert nem akarok átlépni egy határt, ami miatt ő esetleg kényelmetlenül érezné magát.

- Hát, az most nem lesz - teszek egy megjegyzést a ma várt rohamot illetően. Ahogy a lelki szemeimet végigfuttatom a vendéglistán, meg mernék rá esküdni, hogy ettől nem kell félnie. A pulton támaszkodva lassan elszakítom a tekintetem a pohárról, amiből épp inni akartam a következő kortyot és kimérten a lányra emelem a tekintetem. Váratlanul ér a kérdése, hirtelen nem is tudom hova tenni, annyira elüt az eddigi kontextustól.

- De, én vagyok - válaszolom lassan, vontatottan, talán némi kérdő hangsúllyal is a hangomban, ami a következő kérdésemet vezeti fel igazából: ő kicsoda és honnan ismerjük egymást? Egyelőre csak értetlenül vonom össze a szemöldököm, pislogok párat, aztán felegyenesedve húzódom egy kicsit hátrébb, mintha így nagyobb távolságból próbálnám szemügyre venni a lányt, akiről egyelőre fogalmam sincs, kicsoda lehet. Igyekszem a lezártnak vélt dobozokat az elmémben felnyitni, hátha találok valami információ morzsát, ami segíthet valami magyarázatot találni a történtekre, de mindhiába. Vagy tényleg fogalmam sincs, kicsoda ő, vagy ha van is, akkor szándékosan olyan mélyre temettem az emléket, hogy ne találjam meg. Mélyet sóhajtok, mielőtt megadóan beismerném, amit már ő is sejt.

- Ne haragudj, de tényleg nem - vallom be töredelmesen az igazat egy bocsánatkérő mosoly mellett. - Ismerjük egymást valahonnan? - kérdezem félve, hiszen minden jel arra mutat, hogy igen, csak az én agyam hagy ki. -  Tényleg ne haragudj, az utóbbi időben eléggé összecsúsztak a dolgok… - Amióta Matt meghalt, és egyszerre szakadt minden a nyakunkba, néha azt se tudom, éppen milyen napszak van. Ha az utóbbi pár hónapban találkoztunk valahol, lehetséges, hogy az agyam be sem fogadta az információt, amikor bemutatkoztunk egymásnak. Más lehetséges magyarázat jelenleg nem jut eszembe, de remélem, hogy nem sértem meg nagyon a lányt a feledékenységemmel.

Melody and Maggie

Már a délelőtti órák folyamán világossá válik, hogy egy nem túl megterhelő, de mentálisan annál fárasztóbb nap lesz ez a mai. Fizikailag nem fogom megerőltetni magam a néhány órás ülés alatt, viszont fejben le fog szívni az egész. Sosem voltam oda a konferenciákért, a fejtágításért, amit olyan vontatott, monoton stílusban tudnak egyesek - főleg a művészlelkek - előadni, hogy néha legszívesebben egy-egy pislantást elhúznék további pillanatokig, csak félő, hogy akkor a kezemmel sem tudnám a fejemet tartani a végén. Sokkal jobban szeretem az alkotás folyamatát, a gyakorlatias dolgokat, mint az elméleti vonalat. Voltak évek, amikor lelkesen szívtam magamba a lehető legtöbb tudást, szinte vágytam rá, hogy minél több információnak legyek a birtokában, de az idő előrehaladtával ez sokat változott. Csinálni szeretem a dolgokat inkább, mintsem beszélni róluk.

Szívem szerint azonnal visszamondtam volna ezt a konferenciát is, ahogy a legutóbbival is tettem, ha nem egy barátról lenne szó, akinek történetesen ma lenne az első kiállításának a bemutatója - ha nem is igazi kiállítás, de legalább igazi szaktekintélyek vehetik szemügyre Trudy fotóit. Ha ő nem lenne, én sem lennék most itt. És habár az évekre visszanyúló barátságunk elég erős kötelék, most még valami annál is erősebbre van szükségem, amit bevihetek a szervezetembe. Ugyanis Trudy még arra is rávett, hogy mondjak egy rövid beszédet a megnyitón. “Nem kell hosszúnak lennie, elég pár perc, ami alatt az egekig magasztalsz.” Nem tudtam nemet mondani neki, mert tudom, mennyire fontos számára ez a mai nap. Pontosan emlékszem az én első hasonló eseményemre, úgyhogy tudom, mit él át. Ez nem nyomja el bennem a kellemetlen, szorongó érzést az előttünk álló órák miatt, amit most egy kicsit szeretnék oldani, de csak mértékkel.

Nem vagyok ismerős a hotelben, még nem jártam erre, ezért az egész ismeretlen terület, a hangokat követve mégis könnyen odatalálok, ahol éppen lennem kell. Ami történetesen a lehető legtávolabb van a konferenciateremtől és a lehető legközelebb valami italhoz. Az itallap nincs túl nagy segítségemre, inkább a pult túloldalán lévő fiatal lánytól kérek némi útmutatást. Az a tapasztalatom, hogy a pultosok, bartenderek szinte mindig tudják, az embernek mire van szüksége a hangulata alapján tanácstalanság esetén.

- Akkor egy mojitot kérnék - választok végül a kettő közül némi gondolkodás után. Idejét se tudom, mikor ittam utoljára koktélt, talán még egyetem alatt. Egészen nosztalgikus már a gondolat is. - Olyasmi… - sóhajtok fáradtan, aztán a lányra emelem a tekintetem. - A kiállításmegnyitón beszélek csak majd, de az is több, mint amire szívem szerint vetemednék. De ez maradjon kettőnk között - kuncogok fel halkan, miközben figyelem a lányt, amint a koktélt készíti.

- Nem, egy kedves régi barátom, kollégám készítette őket. Ez lesz az első kiállítása, úgyhogy egy kicsit rögeszmésen próbál minden részletre odafigyelni. Az előbb már mindent rendben talált, de biztos vagyok benne, hogy még most is a képeket igazgatja. - Nekem pedig eszem ágában sincs láb alatt lenni. Én is pontosan ugyanígy voltam évekkel ezelőtt; az én idegeim is pattanásig feszültek, és nálam is egy hajszálon múlott, hogy elszakadjon a cérna, amikor valaki hozzám szólt. Tapasztalatból jobb most magára hagyni a művészt, hadd alkosson, amíg még tud. - Sok hasonló rendezvény szokott itt lenni? - kérdezem érdeklődve, egy kicsit engedve a testtartásomon. - Mondjuk attól most nem kell félni, hogy a bárt ellepik majd. Nagyrészt hatvan körüli, karót nyelt, magának való művészlelkek várhatóak, akiknek a szénsavas ásványvíz is extrém - húzom el a számat kicsit közelebb hajolva, hogy az információ ne jusson el máshoz. Bár szakemberként valóban jók és elismertek, kedves emberek, akikre sok rosszat nem lehetne mondani, kicsit ódivatúak és… lássuk be, unalmasak.

Melody and Maggie

Minden művésznek az életében eljön az a pont a karrierjében, amikor úgy érzi, végre letett valamit az asztalra, végre van mire büszkének lennie, és ezt szívesen megosztaná másokkal is. Sőt, egyenesen szükségét érzi ennek. Hiszen hogyan másként, ha nem így kerülne közelebb egymáshoz alkotó és közönsége? Tökéletes lehetőség belelátni a másik fejébe, megérteni a személyiségét, ami ott van minden egyes alkotásban, ezzel együtt pedig kézzel foghatóbb képet kapni a személyről, aki magát alkotónak gondolja. Emlékszem még a saját első kiállításomra; se nem volt nagy, se nem volt puccos, nem volt nagy hírverése, de büszke voltam rá. Pontosan ezt látom most Trudy arcán, miközben elrévedve a teremben a tekintetem végül megállapodik rajta. Fiatal, tehetséges fotós, aki szereti a várost egy olyan arcáról megmutatni a közönségnek, amit másként nem biztos, hogy az emberek meglátnának. Sok olyan hétköznapinak vélt dolog vagy ember mellett megyünk el a mindennapokban, amiben vagy akiben egy másik ember meglátja az érdekeset. Pont ezért annyira izgalmas az, hogy ilyen különbözőek vagyunk, ennyire másként látjuk a világot. Rengeteget tanulhatunk egymástól, egymásról és a világ apró vélt és tényleges szépségeiről.

A kiállítás hasonló, mint amilyen az enyém is volt évekkel ezelőtt. Közös tulajdonságuk, hogy mindkettő első kiállítás. Nem egy múzeumban vagy csarnokban vagyunk, még csak nem is egy önálló kiállítás. Egy háromnapos konferencia keretén belül kapott lehetőséget Trudy a válogatott munkáit kiállítani, és bolond lett volna nem megragadni a lehetőséget. Fiatal művészeknek az ilyen lehetőségek nagyon sokat jelentenek. Ha a jó ember, jó helyen, jó időben látja meg benne azt a pluszt, ami miatt kiemelkedhet a tucatból, már megéri.

Az üres legfeljebb székekkel teli konferenciatermet hamar feltöltjük állványokkal és fotókkal. Így már kevésbé steril a hely, amit mindketten díjazunk. Még bőven van időnk a konferencia kezdetéig, de biztosra szerettünk volna menni, hogy minden rendben legyen. A szervezők vannak csak itt egyelőre rajtunk kívül, ők a saját dolgaikkal vannak elfoglalva, így senki sincs a másik lába alatt. Harmadjára rendezzük át az állványokat, amiken most már kint vannak Trudy fotóinak nagyított verziói, amikor még mindig látom az arcán, hogy járnak a fogaskerekek. Nem tudom hibáztatni, jómagam is mindig a tökéletességre törekszem, amikor nagy a tét. Végül még pár képet megcserélünk, Trudy pedig elégedetten bólint. A karórámra pillantva látom, hogy még van bő két óránk a kezdésig, ami azt jelenti, hogy legalább egy, de inkább másfél óráig még rajtunk, a szálloda személyzetén és a szervezőkön kívül nem lesz itt jóformán senki. Trudy elnézést kérve vonul el a telefonjával a fülén, én pedig jobb híján szétnézek, hátha tudok segíteni valamiben, de úgy érzem, csak útban lennék, úgyhogy inkább erre a maradék kis időre magam mögött hagyom a konferenciatermet. Különösebb cél nélkül lépek ki a teremből, egészen addig, amíg meg nem hallom a poharak csilingelő koccanását.
Pontosan erre van most szükségem.
Nem mondhatnám, hogy ismerős vagyok a hotelben, ezért csak követem a hangokat, amíg egy rövid séta után a szálloda bárjához érek. Nem teketóriázok sokat, azonnal a pulthoz megyek, felülök az egyik magasított székre, a következő pillanatban pedig már az itallapot futom végig.

- Melyik az, amelyiktől kedvem lesz hirtelen emberek előtt beszélni, nem túl erős, és nem sugallja azt fényes nappal, hogy alkoholproblémáim vannak? - kérdezem kicsit tanácstalanul, a számat elhúzva a bárpult túloldalán álló fiatal, szőke lánytól. A félszáraz vörösön kívül ritkán iszom bármit is, de most úgy érzem, szükségem van valamire, ami egy kicsit ellazít, és ha meglátom azokat az embereket a konferenciateremben majd, nem akarok rögtön sarkon fordulni.

Melody and Maggie