Blanche & Aidan

Vannak azok a pillanatok, mikor nem tudod miért csinálsz egy bizonyos dolgot, egyszerűen csak így érzed helyesnek. Már idejét sem tudom, hogy mikor jártam utoljára Vegasban, most viszont valami belső hang, késztetés visszahívott ide. Régen nagy hazárdőr voltam, és elég sokat látogattam a kaszinókat, de mára ezt a piszkos élvezetet számos másik, fontosabb dolog váltotta fel. Jelenleg a farm ilyen. Mióta Calival elköszöntünk egymástól, szinte minden időmet annak szenteltem, hogy kimásszak a gödörből. A hetek, hónapok, később évszakok múlásával ez mind könnyebbé vált, megbékéltem a döntésemmel, és újra meg újra konstatálom magamban, hogy ennek így kellett lennie, ez volt a helyes út. Mindkettőnk, de főleg az ő számára.
A húgommal is valamivel szorosabb lett azóta a kapcsolatom. Többet beszélünk, ha már találkozni nem tudunk a távolság miatt. Még magamat is megleptem, hogy milyen sokszor keresem a társaságát egy pár perces hívás erejére. Azóta ez már egy jóval egészségesebb szintre csökkent, miután óvatosan, aggódóan rákérdezett, hogy minden rendben van-e velem és nem-e csak azért hívom, hogy betöltsem a keletkezett űrt? Ha tagadtam volna a feltételezést, azzal csak saját magamat csaptam volna be. Örült, hogy újra ennyire szoros lett a kapcsolatunk, nem is akarta, hogy ez megváltozzon, ugyanakkor azt sem szerette volna, hogy ő legyen az összetartó erőm, aztán ha egy ideig nem beszélünk, akkor széthullok. Valós kockázat volt, hogy tényleg így történik. Még az elején megemlítette, hogy néhanapján szokott beszélni Calival is. Helyben összeszorult a szívem, de miután biztosított arról, hogy minden rendben van vele - csak hozzám hasonlóan kissé kivan -, megkértem, hogy ne beszéljünk róla többet. Mármint de, beszélhetünk, ha valami baj van, esetleg segítségre van szüksége, mert ha erőmben áll, akkor már intézkedek is az ügy érdekében – ugyanakkor ne jöjjön fel témának se minden, se minden tizedik, de még negyvenedik beszélgetésünk alkalmával. Felfogta, hogy nekem ez kell a továbblépéshez és azóta nem is tudok róla semmit. Néha rám tör egyszer-egyszer a déjà vu érzés, mikor megpillantok valami ismerős helyet, mozzanatot. Rögtön asszociálni kezdek, amitől felsejlenek előttem azok a múltbeli szép, közös pillanatok, amiket vele tölthettem. Ilyenkor kis időre meginogok az elhatározásaimban, de sosem töröm meg. Sokáig kísérteni fog még a szelleme, de szerencsére csak átvitt, nem konkrét értelemben. Már csupán ez a gondolat megnyugvást hoz számomra.
Nem vagyok már akkora szoknyapecér sem, mint egykoron. Az idő múlásával persze egyre jobban elkezdtem nyitni mások felé, újra sikerült egyre és egyre jobban elengednem magamat mások társaságában, de messze vagyok attól az Aidantól, aki egykoron voltam ezen a területen. De annyira nem is bánom. Mit ad Isten, mennyivel több időm van minden másra, ha nem a nőket kergetem?!
Téveszmékbe ringatni azért nem fogom magam. Tudtam, hogyha Vegasba fogok menni, akkor a gátlásaim is fel fognak oldódni. Ha nem is egyből, de elég lesz csupán egy éjszakát itt töltenem, hogy átjárjon Las Vegas… sajátos hangulata. Olyan ez, hogyha nem akarok beállni a kaszinóba játszani, akkor is be fogok, mert megvan a maga aurája a helynek, ami önmagától invitál. Akár fel akarok vinni magamhoz valakit, akár nem, ezt a helyet nem érdekli a döntésem, mert előhozza belőlem egyszerre a legjobb és a legrosszabb énemet. Ha nem akarok bűnbe esni, akkor is bűnbe fogok. Ilyen egyszerű.
Rengeteg teendőm volt még napközben, ezért csak egy kései járatot tudtam elérni, így miután beérkeztem a hotelba, az alváson kívül képtelen volt más forogni a fejemben. Ahogy ágyat ért a fejem, már dél is volt. Mivel még 3 éjszakát fogok itt tölteni, ezért nem kapkodtam. Szépen kipakoltam a cuccaimat, elmentem ebédelni, rendbe szedtem magamat, majd délután 3-4 óra környékén megindultam a kaszinó felé, ahol már oly’ sok időt töltöttem az évek alatt.
Mit sem változott a hely, de még a személyzet sem. Többen mosolyogva köszöntöttek. Nem azért, hogy lehúzzanak – azért is -, hanem mert egyikkel-másikkal nem csak játszottam, hanem aztán jól fel is öntöttünk a garatra. Megbeszéltük néhányukkal, hogy a következő pár napban megismétlünk egy ilyen estét, de egyelőre hagynak, hadd élvezzem ki a Bűn Városát.
Miután kijátszottam magam, és ha nem is kegyetlenül, de határozottan vereségesen zártam a napot, a távozás mellett döntöttem. Ahogy betértem a jól ismert bárba és leültem a pulthoz, ismét elkapott a déjà vu érzés. Ráeszméltem, hogy mi hívogatott vissza ide annyira – most van két éve, hogy ezen a helyen találkoztam valakivel. Valakivel, akinek mai napig végtelenül hálás vagyok. Akinek annyi mindent köszönhetek, hogy szavakba is alig tudnám önteni. Akivel ugyan rövid ideig tartott a kis ismertségünk, mégis volt olyan hullámvölgyes, mint másnak évek alatt sem. Már épp kész lettem volna kikérni a magam whiskyjét, mikor egy újabb kép rémlett fel előttem.
Mire megérkezik elém a Wild Turkey illetve a tálkányi pisztácia, mosolyogva merülök el a nosztalgia-vonaton és kortyolok bele a – továbbra sem kedvenc – italomba, majd teszek két darab pisztáciát a számba. Még az öltönyöm is ugyanaz, mint egykoron. Milyen érdekes ez a tudatalatti.

Blanche & Aidan

Ritka alkalmak egyike az, ami most történik. Pár éve egyenesen lehetetlenség lett volna elképzelni, hogy én ennyire elrévedjek a múltban. Sosem voltam az az alkat, aki visszafelé tekint, én mindig a jelenben éltem és a jövő felé haladtam. A „mi lett volna, ha” kérdésen nem gondolkodtam, a nosztalgiavonatot maximum csak fogalomként ismertem és nem bonyolítottam túl semmit. Erre most… mióta belépett az életembe az a nő, akinek most az emlékére iszok – ez de morbidul hangzik -, azóta annyi minden megváltozott. Olyan döntést hoztam általa, amit még Cali sem tudott belőlem kifacsarni, akármennyire is akarta. Visszatértem a szülőföldemre, a helyre, ahol a történetem jelentős porcióját leéltem és rájöttem, hogy mennyire üdítő, egyben elszomorító tud lenni a nosztalgia. Ott fogalmazódtak meg bennem először az ahhoz hasonló gondolatok, minthogy „mi lett volna, ha nem hagyjuk el Dublint?”, vagy a „mi lett volna, ha jobban vigyázok Calvagh-ra?”. Emlékezni kezdtem a fiatalkoromra, mielőtt még azt kiölte volna belőlem apám. Akkor sem volt sok értelme ezeken a kérdéseken morfondírozni, de erre csak azon bizonyos este után jöttem rá. Ahogy visszatértem Dublinba, újra fiatalnak éreztem magam. Azóta már nem vonakodok az ilyesféle ártatlan filozofálásoktól. Most is felmerül bennem az a kérdés, amire valószínűleg sosem fogok választ kapni: mi lett volna, ha Cali nem kerül veszélybe és ahogy együtt érkeztünk Blannal, úgy együtt is távozunk onnan? Vajon máshogy alakult volna a sorsunk, vagy ugyanitt kötöttem volna ki két évvel a megismerkedésünk után?
A mélázásomból azonban egy ismerős hang zökkent ki. De először nem is egy hang, hanem egy jelenlét, egy érzés üti fel a fejét, amit először nem is tudok hova tenni. Ráfogom arra, hogy csak a nosztalgiavonaton ülök, ami most a szokottnál is mélyebben hat rám. Amilyen nagy örömmel és izgalommal tértem vissza ide Vegasba, most épp annyira kapott el a magány. Mennyire örülnék annak, hogyha nem újra a nulláról kellene indulnom, ha csak szimplán sodródhatnék az árral. Nem tudom, hogy régen ennyivel egyszerűbb volt-e minden, vagy csak én voltam sokkal… élénkebb? Ez a jó szó rá? Egy időben másra sem vágytam, minthogy újabb és újabb emberekkel ismerkedjek, most azonban, hogy már az 5. évtizedemet kezdtem ezen a földön… inkább csak a nyugalomra vágyok. Fura, mert öt perce, mielőtt leültem volna ide, azelőtt teljesen más megvilágításban láttam a dolgokat. De ahogy elkapott ez az érzés, pillanatok leforgása alatt változott meg minden.
A látóterembe belibben valaki, egy énekhang üti meg a fülemet, én pedig pár pillanatig vissza tudom fogni, hogy ne nézzek oda, de ahogy mellém ér az alak, addigra már tudom, hogy nem egy ismeretlenről van szó. Már-már azért nem akarok felnézni, mert félek, hogyha ránézek, akkor mégsem ő lesz az, akire számítok. Ha csak egy hasonló alkat, hasonló hangszín, hasonló illatkavalkád az, ami csak hiú mása a nosztalgiázásom tárgyának. Nem tudom, hogy melyik fájna kevésbé. Ha valóban ő lenne az, vagy csak egy unalmas utánzat?
Mire azonban ebbe a kérdésbe belelovallhatnám magam, addigra már azon veszem észre magam, hogy mosolyogva nézem az arcát a nőnek, aki kiszakított az önkényesen felhúzott védelmi burkomból még anno 2 éve. 2 év… Hihetetlen, hogy mennyire gyorsan telik az idő.
Nem kell szóval felelnem, már az őszinte mosolyom elég válasz, hogy tudhassa, nem fogok ellenkezni az ellen, hogy leüljön. Mi több, csak ösztönzöm a tekintetemmel arra, hogy így tegyen.
Ahogy ő, úgy én is hasonlóképpen teszek, fel-alá jártatom a szememet rajta, magamba iszom a látványt. Milyen kicsi a világ, hihetetlen! Őt vajon mi hozta most erre a helyre? Talán hasonló belső késztetés, mint engem, vagy csak túl sokat gondolok magamról? Valószínűleg utóbbi. Azért is gondolom utóbbinak, mert természetesen a gyűrűsujján is megakad egy pillanatra a szemem, mielőtt tovább pásztáznám az egész nőt. Szóval még mindig együtt vannak. A mosolyom ettől függetlenül nem lankad, de tudom, hogy a helyzetet miként kell kezelnem. Vagyis miként nem illendő.
- A nosztalgia lesz a nyerő, kedves Blanche - ejtem ki a nevét és még engem is meglep, hogy mennyire jól esik ez az apróság. Mióta elköszöntünk egymásról, maximum csak az emlékeimben villantak fel ezek a betűk, ebben a sorrendben, szóban valószínűleg egyszer sem mondtam ki. Gondoltam rá egyszer-kétszer, hogy felkeresem őt, de miután megtudtam, hogy házas… inkább nem akartam kísérteni a sorsot. Vágytam arra, hogy lássam őt, de semmilyen szempontból nem lett volna jó ötlet. Addig míg a Cali és az én történetem zajlott, időt se tudtam volna rá keríteni az ennél fontosabb, szó szoros értelmében véve élet-halál kérdések és döntések között, azóta pedig… egyszerűen nem akartam senkit kellemetlen helyzetbe hozni. Tiszteltem annyira Blant, hogy előtérbe helyezzem az ő boldogságát a saját vágyaimmal szemben. Ennyit igazán megtehettem érte.
- Hasonlóképpen érzek én is - rövid válaszokat adok, tudom, de ez betudható a sokknak, hogy ez nem csak egy tévképzet, ez a valóság. Azért annyi whiskyt még nem ittam, hogy már képzelődjek.
- Csodásan nézel ki, Blan, mint mindig! Mintha csak tegnap lett volna, hogy láttuk egymást! - pedig van már annak szűk két éve is. Az ember azt hinné, hogy ennyi idő nem elég ahhoz, hogy feltűnő változásokon menjen át az ember a külsőjében, de ezt mi egyszerre cáfoljuk és erősítjük meg. Míg ő az én szememben semmit nem változott, addig míg ő rám néz, vélhetően fel tudja fedezni azt az elmúlt időben jelentkezett egy-két őszhajszálakat, amik kevésbé a hajamban, annál inkább a szakállamban mutatkoznak meg. Stresszes időszakokon voltam túl, alig aludtam, állandóan gondolkodtam, agyaltam, terveztem és csak akkor kezdtem el odafigyelni magamra, újra visszaépíteni az erőnlétemet, mikor odaérkeztünk, hogy elébe kell mennünk a veszélynek. A fizikumom maradt ugyanolyan – talán egy-két kilóval több -, mint régen, de az őszhajszálak újdonságnak számíthatnak neki. Nem sok, de észrevehető, főleg így, hogy nem vagyok megborotválkozva. Rövid, de ápolt szakáll, amihez egészen hozzászoktam az elmúlt pár hónapban.
Hazudnék, ha azt mondanám, nincs rám hatással a közelsége, mikor elhajol mellettem, de tudom magam annyira kezelni, hogy ne reagáljam túl a dolgokat. - Bocsánat, ha szűkszavú vagyok, de még mindig sokkol, hogy ez a valóság. Szívem szerint megölelnélek örömömben, de nem tudom az mennyire lenne illendő - tekintve, amik történtek köztünk. És amik történhettek volna, ha nem üt be a krach a legelbaltázottabb időpontban.
- Heh… tudod, hogy mi okozta nálam ezt a nagy nosztalgiahullámot, ami miatt ennyire el voltam révedve? Ma van pontosan két éve, hogy először találkoztunk itt ezen a szent helyen. A pontos székekre már nem emlékszem, mert akkor és ott a tekintetemet, illetve figyelmemet valami teljesen más foglalta le. Valaki teljesen más - ez már túlzás lenne? Csak nem túlzás! Végülis nem közöltem semmi újat, csak a tényt és valót. Más élethelyzetekben voltunk még akkor, mint jelenleg. Vajon vele mi történhetett az elmúlt időszakban? Mondhatnám, hogy annyi biztos nem, mint énvelem, de ismerem már ezt a nőszemélyt annyira, hogy tudjam, nem szabad alábecsülnöm.
- Na de téged mi hozott ide, Blanche? Azon kívül, hogy a repülő - nevetek kedvesen. Annyira szívesen rákérdeznék arra, hogy egyedül jött-e, de inkább csak néha-néha lopva oldalra pillantok, hogy vajon mikor fog a férj is feltűnni a színen. Nem tudom mennyire lenne kedvem egy páros bájcsevegéshez, akármennyire is egy valós lehetőség az elkövetkezendő percekre vonatkozóan. Mindazonáltal az is igaz, hogy Vegas nem épp egy olyan hely, ahová házaspárok csak úgy kiruccannak szórakozni. Szóval teljes káosz uralkodik a fejemben.