Hogy megérte ennyit kínlódni, hogy végül kijussunk, noha még azt sem tudjuk mit hoz a holnap? Nem tudom. Amit tudok, hogy ezt talán sokkal kevesebb veréssel is megoldhattuk volna. Vagy talán még sem... Talán ez kellett, hogy végül a helyzetre való tekintettel összefogjunk. Más különben szerintem most is ott pityeregnék a szobában, vagy reszketnék, mikor jut ki a zárkából és fojt meg egy párnával, s nem csak azért, mert elvesztettem a bökőjét és miattam verték meg a dagik, hanem, mert mindezek tetejébe még be is zárták a lyukba, hol ott, bőven nekem kellett volna most ott haldokolnom. Lehet őrült vagyok, de azt gondolom, az, hogy kiszabadítottam onnan, a minimum volt.
A fejem fájt, ahogy a képem szinte minden centimétere, a tokrom ki volt száradva, a mellkasom eddig is sajgott, de az aszfalttól való puszi után még inkább, és éppenséggel a végtagjaim sem remekeltek, de valahogy még is olyan kellemes volt a hűvös éjszakai csendben ott sétálni. Csak az ő morgására forgatom meg szemeim, ahogy felvetem a jég ötletét. Nem tudom eldönteni, hogy az fáj neki, hogy itt aggodalmaskodom vagy az, hogy nekem jutott eszembe és nem neki. Kettőnk közül ő a verőember, ergo, ha lesérül, akkor én még annyira sem fogom tudni távol tartani a kóbor emberkéket, mint amennyire mondjuk ő félegészségében. Nem is bánom annyira, hogy eltereli a témát... kivéve, hogy rám. Szívhatom is a fogam később, hogy hazudtam, de azt gondolom, ez itt nem számít akkor kamunak, hiszen aligha fog kiderülni valaha is, tekintve, hogy az sem kizárt, hogy csak a ma este lesz közös programunk, nem, hogy egy életre egymás nyakán maradjunk... pff... az volna csak a szép. Annyira még én is önállónak tartom magam. Furcsán csengő elismerésére persze széles mosoly ül a képemre, még talán azok a fránya szeplők is megnyúlnak rajta. - A kényszer nagy úr. És ez nagyon szükséges volt. - vonok vállat, mintha semmiség volna. Kellemetlenebbé is válik kicsit a szitu, ahogy próbál újabb kérdésekkel elmélyülni a dolgokba. Kár, hogy én nem ő vagyok, hogy egy morranással le tudjam a kérdést és még be is fenyítsem vele, hogy egy szót se többet erről. Ezért jobbára csak vállat rántok rá, el is tekerve irányából fejem, míg vissza nem kérdek.
- Hát... akkor megerőszakoltál valakit? - emelem magasba egyik szemöldököm, de igazán nem is komoly szándékkal érdeklődve ez iránt, mert ezt valahogy nem nézném ki belőle. Mondjuk a valódi válasszal sem lep meg. Sőt...
- Ou... Akkor te ilyen visszaeső vagy? - kérdem bár nem vagyok biztos benne, hogy ezt erre szokták mondani. - Mármint... ugyanezt teszed itt is... szóval... akkor... haza fogsz egyáltalán jutni valaha? - hunyorgok felé, mert totál ködös, hogy itt miben volna más, ha ugyanúgy agyonveri a gyerekeket. Arra már rá se merek kérdezni, hogy mi okán. Sőt talán jobb lett volna hallgatni. Vele ellentétben ugyanis én tényleg szeretek dumálni, de most még annyira sem tűnik vevő rá, mint eddig - mondjuk soha... - így nem is erőltetem, mert azért ne felejtsük el, hogy maradt még egy ép karja.
Az iskola tényleg elég ramaty állapotban volt, de az még nem jelenti azt, hogy ne cserélték volna le az eredeti karbantartót vagy újítottak be pár kutyát estére. Szóval én mindenesetre óvatosan közlekedtem mögötte, mellett, ahogy épp sikerült, bár megelőzni sosem lett volna nehéz. "kincses ládához", amit már csak ki kell nyitni. Meg is nézem hátulról, nincs e valami kapcsolója, amivel ki tudnánk nyitni, és közben hallgatom őt is, bár hirtelen nem esik le, hogy miért a zárra pályázik, mikor az üveg mögött van, ami kell nek...-ünk? Vagy ennyi kínlódás után nem vágyik egy kis jutalomra? Bár az neki lehet kimerül a cigiben.
- Vagy elég egy hosszú akármi is... - vonok vállat, ahogy szemezni kezdek a sorakozó édeséggel. Ó, ni már, hát még Snickers is van! És persze pont olyan távolságban, hogy a nyílásba bedugva a kezem se tudjam elérni. Még is megpróbálom, de röpke pillanatokon belül fel is hagyok vele. - Gondolom nincs nálad több ceruza... - pillantok rá bizonytalanul, mert itt speciel nem igazán számítok ilyesmire. Felmenni a termeket átkutatva biztos rálelnék, de az már rizikós, ha vannak itt még rajtunk kívül föl-alá mászkáló felnőttek. - Nézzünk körül idelent, hátha találunk valamit... - pillantok körbe, majd vissza rá. - Vagy megpróbálhatnánk felborítani. Ha az üvege kitörik, onnantól mindenhez hozzáférünk. - mármint az édességeken kívül is. Bár tekintve, hogy az egyik keze éppenséggel használhatatlan, így gondolom eme nemes feladat is rám várna, ami lássuk be megint kudarc volna. Így inkább útnak indulok, hátha a folyosón találok olyan ajtót, ami nyitható, ráadásul hasznos holmikkal lehet tele. Mondjuk nem sok van, és az alagsorban végképp nem igazán akadnak különösebben fontos helyiségek, egy kivételéve. Ez pedig el is van látva egy raktár nevű címkével. Persze nem nyitok be elsőre, sőt, ha jön Lamb őt is megvárom. Nem hiszem, hogy megijedne tőle a texasi láncfűrészes, de egy karbantartó talán igen. Pláne, ha tényleg idejárt és megismeri. Szóval felmérve, hogy odabent némaság, be is nyitok és félig bedugva fejem nézek körbe. Nem csak a karbantartó holmijai vannak ott, de polcok, poros dobozokkal, "elveszett tárgyak" feliratú műanyag tároló dobozokkal és egyéb látszatra ezer éves dolgokkal, amik valamilyen oknál fogva már nincsenek használva egy ideje. És persze a takarító cuccok. Nem mintha nem vágytam volna a kint várakozó csokikra, de ahogy körbe szemléltem valami az automatát felfeszítő bármiért, szemet szúrt a talált tárgyaknál a falnak döntve egy kicsit kopott, de nagyon is jó állapotban lévő gördeszka.
- Wow! Stipis-stopi! - rontottam be, félre lökve az ajtót is, és rávetettem magam a gördeszkára, mielőtt magáénak kiáltaná ki. Egyből hónom alá is vettem és rendezve izgatott vonásaim próbáltam ismételten hasznos tagja lenni a páros csapatunknak. Közben meg már alig vártam, hogy valami kipróbáljam. Lehetőleg mielőtt még visszahurcolnak minket.
- Hé, ezt nézd! - szóltam neki oda, miközben egyik sorból átértem a másikra. - Elsősegély doboz. Biztos van benne fájdalomcsillapító is. Talán a karod is rendben szedhetnénk... mert aztán ki tudja... lehet holnap már csak akkor éled túl, ha levágjuk... - igen, sok horror filmet néztem, de az tuti, hogy egyikben sem lehetett sokáig szarakodni ezzel.

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

A széles mosolyát látva hamar megbánom, hogy félig-meddig elismertem a tettéért, mert miközben a sérülései és a helyzetünk dacára úgy virít mellettem, mint a kibaszott nap, elég nehéz a saját nyomorommal foglalkoznom, meg a szokásos morgásaimmal és az általános bassza meg a világ és mindenki életérzésemmel. Mindennek ellenére valahogy megbánom azt is, hogy a következő kérdésemmel elűzöm a jó kedvét- vagyis a faszt, jól is teszi, hogy nem vigyorog itt nekem, mintha minden a legnagyobb rendben lenne! Érdekel is engem, miért akar megszökni vagy sem, én csak a szerencsétlen balfasz vagyok, aki vevő volt az őrültségére, aminek a végén szinte biztosan alaposabban meg fogjuk szopni, mintha lenyeltük volna a következő pár napi terrort. Csak semmi cimbizés.
- Persze, vagyis keddenként azt szoktam, szerdánként kiloccsantom pár idióta agyát, csütörtökön meg meth-et főzök. A többi szünnap – forgatom meg a szemeimet a hülye kérdésére. Megerőszakolni valakit, jézusom. Ennyire alja fosnak néz? Nem mintha tettem volna az ellen, hogy többet gondoljon rólam. És amúgy se kell, hogy többet gondoljon rólam. Tökömet is, teljesen be fogok dilizni.
A többi faggatózására inkább már csak a vállaimat vonogatom, mert én sem tudom, hogy ki fogok-e jutni valaha. Nem haza, ki. Nincs olyan, amit jó szájízzel otthonnak neveznék. Onkel persze a sok baromsága ellenére próbálkozik valamit nevelni belőlem, de nem mondanám, hogy ő a szülők mintaképe. Kb két szinttel van feljebb mint a semmirevaló őseim. Mindenesetre ezek olyan dolgok, amikről nem fogok mister napsugárnak picsogni, mert a család az család. Ha elbaszott is, amíg nem akar senki megkörnyékezni a farkával, védeni fogom őket és nem mocskolom be a nevüket. Aztán meg amúgy is megelégelem a csevegést, legfőképpen azért, mert vagy erre koncentrálok vagy a túlélésre.
Az automatához érve kénytelen vagyok megpihenni, amíg ő tanakodik a zár felfeszítésén, vagyis inkább a hasa megtömésén. Komolyan ezért kellett neki automata, hogy kihalássza a kaját? Jézus kibaszott ereje, ez a gyerek egy napig nem élné túl egyedül.
- Az egyetlen, ami van, azt nem akarom sehova dugdosni – sóhajtok fel megadással, ahogy az omladozó falnak döntöm a fejemet. Biztos vagyok benne, hogy némi vakolat a hajamba fog ragadni, de szarok bele. - Aha, mert azzal véletlen sem csapnánk akkora lármát, hogy a holtak is felkelnének a sírjukból. Néha gondolkodsz is, faszom? - nem tudom, miért genyózok vele, de asszem az általános állapotom sokat hozzátesz ahhoz, hogy a megszokottnál is erősebben érvényesüljön a zsörtölődő vénember énem. Mindjárt kezdjünk üvöltözni is, hátha azzal kirobbantjuk az üveget, egek… - Keressünk valami szart – egyezek bele, nagy nehezen elrugaszkodva a támaszomtól, és a sötétben követem a lépteit. Valamivel élénkebbnek tűnik, mint én, szóval ráhagyom a kutatást, na meg a szemétkedésemmel ellentétben nem tartom reménytelen esetnek vagy hülyének. Még mindig el vagyok hűlve azon, hogy egy szaros ceruzával leszerelt egy komplett kilincset. Nincs híján a kreativitásnak, csak láthatóan nincs ehhez az élethez szokva. Ahhoz, ahol bármelyik döntésed egy jó nagy adag fostengert zúdít a nyakadba, ergo alaposan meg kell válogatnod a lépéseidet. A burzsuj fasszopók ezt sakknak hívják, én meg a mindennapi elfoglaltságomnak.
Végül megtaláljuk a raktárat, ahol reményeim szerint más hasznos holmira is szert tehetünk a talált tárgyak között. Például valami másik ruhára, amin nincsenek vérfoltok, és egy táska se ártana, amibe felhalmozunk némi túlélő felszerelést. De amíg én a jövő problémáin kattogok, ez mint egy kisgyerek, ront be egy szaros gördeszkáért. Ember… komolyan?
- Ha kitöröd rajta a nyakadat, én ott hagylak az út szélén – közlöm vele egy igazi ünneprontóként, majd beljebb sétálok felmérni a terepet. Egy-egy pulcsit sikerül is találni, és voilá, egy kisebb szerszámos láda is elő keveredik a sötét polcokról. Ez az! - Keress valami zsákot vagy táskát, amibe csomagolhatunk. Már, ha komolyan veszed a lelépést – alig, hogy kimondom, mintha meg sem hallana, hívja fel a figyelmemet egy elsősegély dobozra. Eleinte leinteném, hogy azt is dugja fel magának, de ha _komolyan gondoljuk_ a lelépést, tényleg nem játszhatok szuperhőst. És a pirulák is jól esnének.
- Baszd meg, senki nem fog semmit levágni, főleg nem te, ollókezű Edward – morranok rá, kikapva a kezéből a dobozt, amit aztán az egyik polcra helyezek, hogy fel is tudjam nyitni. Meg se nézem a lejáratot, csak benyomok két fájdalomcsillapítót, aztán egy fáslit kotrok elő belőle, hogy bekötözzem a csuklómat. Legalább ne szarul forrjon össze, ha esetleg eltört. De aztán azzal kell szembesüljek, hogy rohadtul nem fog ez egy kézzel menni. A számat harapdálva nézek hol a kutató Millsre, hol pedig a kötszerre, aztán egy mély sóhajt követően beadom a derekamat. - Hasznossá tennéd magad? - kerülöm a pillantását, mialatt megemelem a fáslit, hogy legyen fogalma arról, mit akarok.

zene: Break Stuff xx credit: •

Újabb, de már elfojtott mosollyal pillantok rá egy röpke pillanatra, ahogy viccnek veszem azt, amit mond. Aztán előre pillantva azért elbizonytalanít, és a mosolyom is lefagy, ahogy bele gondolok... végülis simán lehetséges, így némi kétkedéssel, hogy jó ötlet volt e elszökni vele pillantok ismét felé, majd el. De biztos csak viccelt... Bár... anyám szerint minden viccben van valami igazság. Nem tudom melyiket szeretném elhinni... Bár, ha választani lehetne, inkább csak a szünnapokat. Viszont Lambertet lassan jobban megismerve rájövök, hogy okkal találták ki ezeket az intézeteket. Persze nem tart kis előadást, arról, hogy számít e valami jóra is a jövőben a hollétét illetően, sőt jobbára letudja az egészet egy vállrándítással. Én is ezt akartam! Csak nem jutott az eszembe... Na majd legközelebb. Ha megbírom állni, hogy ne lökjem a rizsát.
A suli automatájának felkoncolásánál lassan leesik, hogy a "kincs" fogalma nem egy és ugyanaz a számunkra. Ja, persze, mondjuk a pénzből több mindent lehet venni, de ha már itt vagyunk... Kéznél persze nincs semmi, ami meg a mi erőnket illeti... nos az enyém nem létező, az övé meg épp "pihen", így marad a mászkálás és keresgélés. Én se örülök neki, mert hiába állítja, hogy az itteni éjszakástól nincs miért tartani, én ismerem magam annyira, hogy akaratlan is a lábamhoz dörgölőzzön a balszerencse. Pedig abszolúte optimista vagyok a legtöbbször.
Nem mintha nem lett volna igaza, de amint elfordultunk egymástól, hogy útnak eredjünk azért vágtam néhány grimaszt. Bár be kell valljam mind ettől függetlenül bírtam Lambertet. Mármint dehogy, nem úúgy... Arra gondoltam, hogy mellette időt tölteni olyasmikkel, amiket egyedül aligha tudnék megtenni... A társaságában szeretek lenni... Mármint nem is igazán szeretek... inkább csak elviselem... Szemeim forgatom a saját hülyeségeimen, ahogy gondolatban győzködöm valamiről, ami nyilván nem is létezik, míg végül el nem jutunk az ajtóig, ami mögött több és jobb kincs vár, mint amire számítok.
- Igenis apuci... - forgatom meg újfent szemeim, de nehéz elfojtanom a közbeni vigyorom teljesét, ahogy hónom alá veszem az új szuper játékom és nem utolsó sorban közlekedési eszközöm. Aztán, hogy lássa nem popcorn van a fejemben, nekiállok kutakodni és lehetőleg olyasmit találni, aminek tán még örül is. Még majdhogy nem büszke is leszek, hogy belefutok egy elsősegély dobozba, ami mondjuk így utólag nyilvánvaló és sanszos, hogy minden helyiségben van egy, de Lamb örült neki... öhm... azt hiszem... néha nehéz megállapítani, hogy vicsorog vagy vigyorog... Nem is értem, de mintha hisztisebb lenne idekint, mint odabent. Mondjuk én is csak azért vagyok nyugodt, mert itt van... ami mondjuk egyáltalán nem ok rá, de az tuti, hogyha egy ajtó választana el, már is jobban fosnék. Főleg mert kapásból 5 horror film jelenet is eszembe jut, ami iskolán belül zajlott. Csak pillogok párat, ahogy minden itóka nélkül leküldi a pirulákat, amik nekem egy bögre kakaóval is minimum a torkomon akadnának. De biztosan el lehet sajátítani ezt a képességét is, így nem tovább bámészkodva - mert egy kézzel még mindig tud orrot törni - tovább állok keresgélni táskát. Mondjuk sokat nem is kell nézelődni, mert egy helyre szórva van is pár. Nem éppen túra táskák, sőt legtöbbje vagy női vagy alsósé, de legalább van bennünk hely. Már épp szólnék, hogy találtam táskát is, mikor megszólal, én meg úgy kapom oda fejem, mintha minimum a katonai felettesem volna.
- Hah? - pillogok hátra rá, majd róla a kötszerre, de azért leesik és ott hagyva a tatyókat, odamegyek. Leteszem addig a gördeszkám is az egyik szekrényre. A szépséghibája az egésznek az, hogy bár nagyon szeretnék segíteni, nem igazán volt alkalmam ilyesmit gyakorolni, tévében meg egészen más, ha mutatják is, hogy kell. - Ó, oké, persze, segítek... - veszem át, bár eleinte tényleg elég bizonytalanul tekergetem a csuklójára, mire rájövök hogy lesz jó, nem túl szoros, nem túl laza. Nem is értem mit feszengek ezen, a lényeg, hogy tarts, nem? De. Akkor meg? Ami meg a feszengést illeti, akkor jöttem csak igazán zavarba - és nem, nem a nulla szakértelmem bemutatása nyomán -, mikor át kellett tekernem a nyakánál is, hogy aztán megköthessem. Még jó, hogy magasabb vagyok kicsivel, mert így is csöppet közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy normálisan átvethessem mögötte, nem is győztem mindenfelé nézni, és csak lopva - szándékosan véletlenül(?) - rá-rá pillantani. Életemben először éreztem valamit, amit se nem tudtam hová tenni, se nem akartam érezni - pláne a helyzet kínosságát tekintve - még is éreztem, hogy lassan lángba borul a fejem, ahogy a tarkójánál kötözgetve a csomót, a válla fölé hajolok és ott időzve addig, akaratlan is kiszűri a nózim az illatát, amiben aztán van minden is, még is sűrű pislogások közepette próbálok a csomóra koncentrálni. Aztán lehet nem is így gondolta, vagy kellett volna, mert igazából nem is tudom biztosan hol fáj neki pontosan és, hogy ez jó lesz e rá, dehát ugye én csak ennyit láttam a képernyő előtt, az orvosos sorozatok meg sosem voltak a kedvenceim. A rohadt kis csomó meg még szándékosan húzza is az időt, de nem tarthat ez röpke egy, másfél percnél tovább, mégha nekem jóval többnek is tűnik, aztán el is lépek tőle, legalább annyira, hogy lefejelni már biztos ne tudjon. Zavaromban meg az orrcimpám dörzsölgetve, bökök el a táskák felé.
- Ott... vannak... - hirtelen a nevük is kiesik a fejemből, miközben zavartan próbálom terelni saját figyelmem is a zavaromról, közben meg igyekszem most egy kis ideig nem a szemeibe nézni.

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

- ' a fasz, Mills? - bukik ki belőlem az „apuci” megszólalására, bár hamar rájövök, hogy mire célzott. Viszont egészen más helyzetekből ismerős a dolog, szóval egy pillanatra mindenképpen megütközök rajta, mert jah, főleg a története után már nem tudom, mit nézzek ki belőle. Mindegy is, túllépek a témán, mert van jobb dolgunk is, mint azt vesézgetni, hogy az ő szótárában így nevezni valakit mire utal, másrészt attól tartok, a nap végére még én lennék megbotránkoztatva és megrontva. Éppen elég segítséget kérnem tőle a csuklóm bekötéséhez, noha amilyen fejet vág előtte, még úgy hatszor megkérdőjelezem a saját mentális épségemet is, hogy pont rá bízok egy ilyen feladatot. Azonban bárhogy osztok és szorzok, a saját balfaszkodásomnál ő már csak jobban csinálhatja a mutatványt, ezért egy áldott morgás vagy vicsorítás nélkül tartom ki felé a kezemet és a kötszert. Pedig elhiheti, minden porcikám és józan meggyőződésem azért visítozik bennem, hogy az utolsó pillanatban mégis csak húzódjak el, és verjem pofán, amiért volt mersze egyáltalán megfontolni, hogy segítségre van szükségem. Tudom, elég kitekert egy gondolatmenet, de mit lehet tenni, ha születésedtől fogva el vagy baszva.
- De ne úgy tekerd már, mintha attól félnél, hogy kettétöröd a kezemet. Minek nézek ki, hercegnőnek? Nem fog így tartani – korholom le, amikor túlzott óvatoskodásba kezd, mondjuk aztán azért szívhatom a fogamat, mert néha a kelleténél jobban megrántja a fáslit. Ingyen munkáért ellenben mégsem reklamálhatok, ezért innentől kezdve befogom a lepénylesőmet, mert a végén hozzám bassza az egészet, hogy akkor oldjam meg magamnak. Bár nem csak ez az egyetlen indok, ami végett bekussolok…
Habár rohadtul nem kértem, hogy úgy fáslizzon be, mint egy múmiát, vagy mint egy trottyost, aki már a karját se tudja megtartani, nem tudok megmukkanni, mert kibaszottul közel hajol, és… egyszerűen kikapcsol az agyam. Ledermedve és szinte a levegőt is visszatartva meredek magam elé, igaz, olykor-olykor nem bírom ki, hogy ne nézzek az arcára. Ilyen közelségből kibaszottul fájdalmasnak tűnnek a sérülések rajta, de ami jobban megragadja a figyelmemet, az a- Nem… Semmi nem ragadja meg, bassza meg. Visszakapom a szemeimet az egyik polcra, amit eddig kitartóan fixíroztam, de persze akkor meg a vérrel és miegyebekkel keveredett illata tódul az orrjárataimba, és egy nagyon, de nagyon bizarr érzés kerít a hatalmába. Faszom, menjen már innen. De mégse. Ne baszakodjon már annyit azzal a retkes csomóval, amit nem is kértem! De egy kicsit még itt maradhatna.
- A bánatot tökölsz?! - morranok rá hirtelen, magamat is megijesztve a kelleténél emelkedettebb hangommal, ami a dermedt csendbe ékelődik. Nem bírok ki még egy másodpercet így, noha szerencsére épp ő is befejezi a szarakodást a nyakamnál, amin mostanra az összes szőrszál felállt a véletlen érintéseitől, és biztosra veszem, hogy vörös is, mint egy baszott paradicsom. Még megköszönni is elfelejtem neki, annyira kibillentett az egyensúlyomból.
- Mik? - kérdezek vissza ösztönnel, de hamar ráismerek a táskákra. Hála a kibaszott magasságos égnek. Felnyalábolom az egyik kevésbé csajos zsákot, és bele borítom az elsősegélyláda tartalmát. Aztán a pulcsikat is belegyömöszölöm, meg még néhány apróságot, ami talán jól fog jönni a jövőben. Amint végeztem, az egészet Répafej kezébe nyomom, én meg kivonulok a szerelőládával, mintha bármi esélyem is lenne fél kézzel megejteni a produkciót. Dögöljek bele, ha nem próbálom meg, elvégre rokkant vagy béna még nem vagyok. Szerencsére – mert a mai napon már nagyon ránk fért a szerencse –, a zár nem egy bonyolult téma, a környező csavarokat meglazítva pedig nem is kell szarakodni a feltörésével. Régi, ósdi egy gép ez is, mint az iskola vagy a gondnoka, így hamar válik az eddig elérhetetlen cucc terülj terülj kicseszett asztalkámmá. Feltételezem Mills a kajára fog röppenni, és amíg ő kiélvezkedi magát, én a pénzes ládát pattintom ki a helyéről, hogy azzal is leszámoljak.
- Rakj be a táskába is szajrét, valamit zabálnunk is kell majd. Meg vizet vagy valami szar löttyöt – rándítom meg a vállaimat megszokásból, aminek szokás szerint szisszenés lesz a vége, pedig már érzem, hogy elkezdett hatni a gyógyszer. - Ha lehet, ne itt állj neki a pofádat tömni, jobb, ha mielőbb tovább állunk – tudatom vele, idő közben már azon kattogva, hogy hol szálljunk meg az éjszaka további részére. Onkelhez biztos nem fogom vinni, de magamat sem, túl sok lehetőségünk pedig nem marad. Kivéve a romos épületeket…
- Hé! Van odalent valaki? - hallatszik fel hirtelen egy idősebb férfi hangja, bennem meg a szar is megfagy, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire hangosak voltunk.
- A kurva életbe! Gyerünk szedd össze, amit tudsz és tipli – sutyorgom neki, de én addig meg sem merek mozdulni a zörgő ládával a kezemben. Majd ha nekiállunk futni, már mindegy lesz, hogy csörgőkígyóként fogok végigrobogni az iskola mellékjáratain.

zene: Break Stuff xx credit: •

Ha nem félnék, hogy tetézésem pofont vagy fejelést von maga után tuti biztos, hogy még fel is nevetek kiakadásán, de így jobbára próbálom még a mosolyom is elrejteni, bár vele ellentétben nekem eszembe sem jut semmi perverz, vagy szexuális töltető dolog. Még...
El is nézelődnék a magam tempójában keresve neki és nekem is a holmikat, ha közben nem zargatna meg a bénázásával. Fenéket... a sok morcos piszmogására is odanéztem volna idővel és biztos, hogy segítettem volna is neki. De így talán még jobb, mert nem túl sűrűn hallani, hogy megkér valamire... Még szórakoztatónak is találom, míg rá nem jövök, hogy igazából gőzöm sincs mit művelek, arról nem is beszélve, hogy közben akad még valami, ami miatt kellően oda a magabiztos jókedvem, mit pillanatok alatt átvesz a néma zavartság. Pedig még csak nem is kölni vagy parfüm, amit érzek rajta, se vattacukor vagy popcorn, egyszerűen az ő illata, ráadásul nem éppen a legtisztább. Még is úgy vésődik elmémbe, mintha kötelező jellegű lenne.
Motyogok valamit hőbörgésére, de tényleges választ adni képtelen vagyok, főleg mikor a csomónál még közelebb kell hajoljak. Örülök is, hogy ő is megnémul néhány pillanat erejéig, mert így is ég a pofám, nem, ha még sietettne is. Ja, nem. El is kapom a kezem, és örülök, hogy ezúttal nem masnira kötöttem, pedig a késztetés nagy volt. És rövidebb ideig is tartott volna... Jahj, de kár... Utána meg nem győztem pironkodni és elmutogatni a tatyók felé, hogy addig is lefoglalja magát, pedig ezt főleg magamnak okoztam, dehát ki a franc gondolta volna, hogy egy kis izzadságos, piszok szagtól is így bekábulok. Az milyen gyilkos élmény lett volna, ha életembe először még odalent is meglátszódott volna, hogy tetszik, amit érzek. Hm, biztos nagyon megüthették a fejem. Igen, csak ez lehet rá magyarázat. Ahogy arra is, hogy most is épp, miért figyelem őt hátulról teljesen elgondolkodva, míg a hangja fel nem ébreszt. Meg a hozzám vágott táska és annak súlya, amire váratlanságában nyögök is egy halkat. Majd míg ő kimegy automata szétszerelőset játszani, még én is szedek össze néhány holmit, persze csak annyit, amennyibe még nem szakadok bele, mert sanszos, hogy még mindig jobb állapotban vagyok, mint ő. Bár a pirulákon én is elgondolkodom, végül nem veszek be egyet sem. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz ugye... Remélem. Rohadtul remélem. Szóval még néhány plusz holmi és a gördeszkám, aztán megyek is ki utána, hogy megnézem, hogy áll. S ami azt illeti egész jól, mert szinte felcsillannak szemeim látva, hogy végre hozzáférhetünk a nasihoz. Nem okoz gondot, oda rongyolnom és lepakolva mindent elsőnek felkapva egy snickerts és kibontva, már tolnám a képembe, mikor rám szól. Ha nem is nézett felém is lefagyok a mozdulatban, noha az illatától már most éppen csak nem csorog a nyálam, de akkor most egyenlőre be kell érnem ezzel. Elcsomagolni viszont már nem akarom, szóval ráharapok, annyira, hogy felszabadítsam két kezem tőle és elkezdem bele szórni azt a sok mindent, ami még a tatyóba fér, plusz néhány doboz energia italt és üdítőt, ami az automatában volt. Épp a cipzárral küzködök, mikor a szar is megfagyva bennem, meghallom a fickó hangját és rémülten Lambertre pillantok. Kell egy röpke pár pillanat, hogy lelkileg rákészüljek a dologra, de bólintok neki és felkapva a táskát a hátamra, illetve a deszkát a hónom alá, elindulok vele. Pontosabban, rohanunk, mint az őrültek. Bevallom bár a séta még majd, hogy nem kellemes volt így szarrá verve, de a futást azért már jobban megéreztem. Szóval vágtam is a fejeket, pedig alapvetően jó futó vagyok, mióta meg az intézet lakója vagyok és a Lamberthez hasonlóakkal kell együtt élnem, még jobb. Mondjuk azt gondolom per pill ő sem érez másként. Kell pár fullasztó méter, hogy rájöjjek, ha nincs is jó kondiban az öreg, nálunk biztos jobban van és megint tennem kéne valami hülyeséget, ha nem akarunk se intézetbe, se dutyiba kerülni. Már ha Lambert épp nem csinált valamit, hogy megóvjon minket az intézetbe való visszameneteltől. Ha nem, nos abban az esetben be kellett áldoznom drágalátos deszkám, akit még el se tudtam nevezni. Egy kanyarnál, ahol még egészen távol tudtuk magunkat a fickótól, kirakta a deszkám a földre és rohantam tovább Lamberttel. Hátra néznünk sem kellett, mert biztos voltam benne, hogyha a fickó rohanás közben rálép, azt bizony hallani fogjuk. És így is lett. Még kiabált volna valamit utánunk, de ahogy a kanyarban rá lépett a deszkára, ami egyből kimozdította egyensúlyából, csak egy nagy puffanást hallottunk. Nem akartam tudni, magánál van e, vagy meghalt, ezért addig meg sem álltam, amíg Lambert futott. Még a végén lehagy, én meg eltévedek a nagy világban. Aztán nem, hogy nem érem meg a felnőtt kort, de mehetek a télapu kis manócskájának...
Ki tudja a számból is mikor esett ki a csoki, de most azt is gyászolhattam el. Ellenben, mikor már elhagytuk a sulit, én a részemről meg kellett, hogy álljak, mert erre a napra még az én szervezetem se készült fel. Szerintem az övé se. De amint kifújtam magam, és megbizonyosodtam róla, hogy ő sem purcant ki idő közben, elröhögtem magam, annak tudatától, hogy majdnem meghaltunk, de végül nem csak megúsztuk, de még kincseket is szereztünk.
- Faszom, majdnem behugyoztam, mikor meghallottam a vénséget! - nevettem, kicsit még zihálva, de oda se neki. - Jézus fasza, nagyon közel volt... Milyen kibaszott jó csapat vagyunk már...! - rötyögtem, csak úgy dőlt belőlem a kínosabbnál kínosabb és őszinte vallomás, miközben finoman löktem is egyet a mellkasán. Aztán lassan lehiggadtam és ha csak nem kaptam tőle egyből egy pofont, csípőre tett kézzel elkezdtem megint túlagyalni kicsit a dolgokat.
- Vajon jól van az ürge?

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

Kivételesen viszonozom javítós Garfield rémült pillantását, mert egy momentumra még az életem is lepereg előttem. Persze tökre elképzelhetetlen, hogy már is a „bentlakásos” seggfejek legyenek a nyomunkban, sőt, számítottam rá, hogy belefuthatunk a gondnokba, de az első zsigeri gondolatom, hogy a korrekciós tisztek lihegnek a nyakunkban. Nem tart tovább néhány másodpercnél a komplett agykisülésem, és már rohanok is Répafejjel, na meg a szajrénkkal. Úgy zörög a kezemben a láda, hogy csak egy süket barom nem tudná, merre haladunk éppen, és őszintén szólva, ha nem egy trottyos űzne minket, simán el is kapnának, mert a rohanás az esetemben egy küzdelmekkel teli bicegés-futás, maximum.
Nem láttam sok értelmét annak, hogy egy gördeszkát is magunkkal cipeljünk, miután viszont hasznossá teszi a dilinyósom – mi a fasz, Lambert -, már áldom azt a zizzent agyát, amiért ragaszkodott hozzá. Merthogy nekem egy árva ötletem se támad, minden idegszálam abba feszül bele, hogy ne essek össze, mint valami kibaszott rongybaba. Ez akkor is komoly megpróbáltatást jelent, amikor már kijutva próbáljuk kifújni magunkat, főleg, hogy minden heves légvétel olyan érzés, akárha tőrökkel döfködnének rendszerint mellkason. Oké, szerencsére ahhoz még nem volt szerencsém, de a nyakamat tenném rá, hogy ilyen lehet.
Ez meg még itt röhögni kezd. Értetlen fejjel nézek rá, és ha rá is akarnék szólni, hogy kussoljon már, egyelőre képtelen vagyok megmukkanni a lihegéstől. De aztán, ahogy mint aki jól végezte dolgát, csípőre teszi a kezeit és utólagosan eltöpreng a tettei következményén, belőlem is feltörekszik egy hitetlen kacaj. Komolyan, ha nem lenne ez a nádszálvirág, kurvára ki kellene találni.
- Hihetetlen vagy – vigyorodok el, aztán megcsóválom a fejemet, és körbepillantva igyekszem behatárolni, hogy hol a szarban is vagyunk pontosan. - Ha jól van, ha nem, majd elmondunk érte egy imát – megvonnám a vállaimat, ám a sorozatos szopásból okulva ez alkalommal elnyomom a kényszeremet. Mielőtt viszont még útnak erednénk, hunyorogva rá nézek. - Nem vagyunk semmilyen csapat, Répafej – közlöm, csak hogy egy lapon legyünk. - Na gyere – szusszanok fel egy utolsót – bár óvatosat –, és újfent nekivágunk az éjszakának.
Őszintén szólva jó nagy adag bizonytalanság és feszengés van bennem a célirányunk miatt, mert a romos épületek… az kurvára a magamnak kisajátított törzshelyem, amiről a világon nem tud senki sem. Legalábbis azt nem, hogy oda járok rendszerint, ha el akarok tűnni a sok faszság elől. A javítós mosógép mögötti rejtekhely egy dolog, elvégre az egy kényszer zughely, ahová nem bánom, ha néha elvonul, de ez? Olyan érzés, mintha haza vinném. De van más választásom? Ilyen állapotban sehova nem mehetünk, ahol felfigyelhetnek ránk, másrészt rohadtul ránk fér a pihenés, és ezt a ládát is fel kell feszíteni, hogy zsetonhoz jussunk. Faszomat, a szerszámos láda ott maradt…
Mivel mostanra már végképp teljesen leharcolt vagyok, nem beszélek a sétánk alatt, ami bő fél óra bandukolást jelent a célállomásig. Egy komplett, elhagyatott épületegyütteshez menetelünk, ahol világítás híján körülbelül a jó szerencsén és a helyismeretemen múlik az, hogy nem törjük ki a lábunkat.
- Szorosan mögöttem gyere, ne most akarj Dóra a felfedezőset játszani – figyelmeztetem, amikor a lépcsőkhöz érünk. Itt-ott még van korlát, de a szakasz java részén egyik oldalról maximum csak a falba lehet kapaszkodni, mert a másikon a nyaktörés és egyéb típusú szörnyet halások várnak az emberre. Viszont ha követ, vagy netán a vállamba kapaszkodik, amit kivételesen eltűrök, nem esik bajunk és feljutunk a harmadik emeletre, ahol már biztonságosnak szoktam érezni a terepet. Persze ott sem állunk meg az első helyiségnél, hanem a sötét folyosókon át, félfalakat kerülgetve egy rejtettebb részére vezetem magunkat az épületnek.
- Érezd magad otthon – bököm ki csöppet zavartan, leseggelve a méretes és viseletes matracra, ami a „szoba” egyik sarkában helyezkedik. Van rajta egy-két pokróc, de nem éppen egy szállodai ágy. Szanaszét a helyiségben üres üvegek, cigisdobozok és mindenféle szemét hever. - Majd holnap felfeszítem ezt a szar ládát, mára elegem volt – jelentem ki drámaian, és el is dőlök az egyik oldalán az „ágynak”.

zene: Break Stuff xx credit: •

Mint így utólag kiderült, a szabad élettel is bőven járnak izgalmak, sőt, mi az, hogy! De másfélék. Itt is van, hogy majd összeszarjuk magunk, de itt több reménnyel kezdjük szedni a lábunk, mert míg az intézeten belül falak torlaszolták el a menekülési lehetőségeket, a szabad ég alatt csak is rajtunk múlik, hogy beszarian megadjuk magunk, vagy ténylegesen elfutunk. Pedig elég rokkant állapotban vágtunk neki, és nem is esett jól a futás, nagyon nem, de minek után megint őrültségbe torkollott a dolog a jóvoltamból, ám ezúttal sikeresen kimenekülve a karbantartó vagy akárki karmai közül, nem tudtam nem elfojtani az örömöm, mégha meg is kellett küzdenem olykor a levegőért. És ha már ima, nem csak a fószer érdemli meg, de a gördeszkám is, ami után csak egyetlen pillantást vetett hátra, bár érthető módon így sem viszont látva, majd végleg magunk mögött hagyva követem Lambertet.
Mondjuk járva az utcákat, azért eltöprengek - mondjuk jókor ám -, hogy együtt töltött idő ide vagy oda, azért elég nagy meggondolatlanság vele tartanom. De meg lehet csak a hangulatrombolós megjegyzése nyomán érzek per pill így. Még, hogy nem vagyunk egy csapat... Elhessegettem a negatív gondolatokat, és mivel kelletlenül vissza-vissza tértem oda, inkább a legutóbbi kényelmetlen pillanatunkra gondoltam. Most úgy is mögötte caplatok, ő sem beszél, így jobban bele tudok merülni. Mármint... nem mintha akarnék... meg nem is érdekel annyira, csak öhm... kíváncsi vagyok erre arra és jah... Igazából nem is érdekel. És különben sincs jó illata... koszos, vér és izzadságszagú. Meg... meg még valami, amire nem is emlékszem már, de egyből tudnám, ha megint megszagolgatnám... Hülye vagyok, vagy mi a fasz?
Ahogy pedig már saját gondolataimban is kezdtem belezavarodni, felnézve tűnt fel, hogy egyre kevésbé barátságosabb helyekre evezünk a jóvoltából, ami azért elég para volt annyira, hogy megint elmorfondírozzak azon, hogy talán ő maga Hannibal Lecter. Oké, ha egy percre is belegondoltam, hogy azért hoz ide, mert itt valszeg senki sem keresne minket és nyugiban pihenhetünk minden bizonnyal nem remegne a gyomrom annak gondolatától, hogy ki akar nyírni, de ííígy... Mert hát... mert hát... mégis csak kedd van...
- Sötét van... - állapítom meg kissé bátortalanul, és eközben azért örülök is, mert így legalább nem látja annyira a képem. Nem mintha nem tudná, hogy beszari alak vagyok. Na meg, hogy elég nyilvánvalót állapítottam meg az előbb. - Rendben. - motyogom halkan és valóban igyekszem végig mögötte lenni. Eleinte megy is, bár utána sem lépkedek bátrabban, viszont mivel olykor ösztönösen próbálok a lábam elé nézni, van, hogy majdnem mellé lépek. Nem feltűnően, de azért én megérzem. Onnantól pedig, nehogy elveszítsem őt... mármint magam elől, oldalt deréktájban belemarkolok a felsőjébe és úgy követem tovább. Végülis elérjük a célunk, és bár nem egy intézetis szoba kicsivel több mindennel, azért nem rossz. Mármint... lehetne sokkal rosszabb is. Éppen ezért inkább nem is reagálok hangosan a látványra. Nem tudom nem lenne-e túl félreérthető, ha elismerem, vagy túl sértő, ha teszek rá azért egy-két megjegyzést. Az utóbbi, odalenti gondolataim végett, viszont enyhén belepirulok annak látványába, hogy csak egy matrac van. Eltöprengek, hogy talán a földön kéne aludnom, sőt talán ő is ezt várja, de ha már ennyit szoptunk, én meg még a deszkám is beáldoztam... Figyelem, ahogy elvágódik az "ágyon", majd még egyszer kíváncsian körbenézek, aztán ledobom a táskát és kiveszek belőle egy milkywayt, hogy a falnak döntve hátam és annak mentén, leülve elmajszolhassam, lehetőleg nem zavarva a csámcsogással meg a zörgéssel. Tévé híján őt figyeltem, már ha ő már behunyta szemeit, és bár a fél táska édességet megtudtam volna zabálni, végül letettem róla. Igaz, jó volt idő húzásnak, hogy lefeküdjek mellé, mert noha egy részem - de olyan nem is igazán létező - már korábban is oda akarta volna feküdni, azért megvártam míg megbizonyosodom róla, hogy alszik. Akkor viszont óvatosan odamentem, állva, óvatosan fölés magasodva megnéztem alszik e már, aztán lerúgtam cipőim és én is óvatosan letettem magam a matracra. Egy ideig csendben, oldalt fordulva figyeltem - valahogy még nem éreztem, hogy aludnék is, bár a testem kívánta a döglést -, végül óvatosan felkönyököltem, nagyon, de nagyon lassan közelebb hajoltam a füléhez és belesuttogtam.
- Akkor is jó csapat vagyunk... - közöltem vele, szinte már csak tátogva és utána rögtön odébb is dőltem, hátha közben felébred és reflexből leüt. De nem történt, így végül csak mosoly kúszott arcomra. Nem tudom miért élveztem annyira ezzel szórakozni, de meg lehet szimplán nem tudtam magam lekötni mással, vagy egyszerűen végre nem kellett attól aggódnom, hogy bárki észrevenne. Az életemmel játszom, de csak nem maradok a seggemen. Hasra fordulok, és úgy könyöklök fel, hogy megint elkezdjek felé közeledni fejemmel. Az utolsó pár centinél már csak csiga tempóban nyújtózkodom, míg el nem érek a nyakáig, amibe óvatosan bele is szimatolok, de bárki kérdezné, csak bátorság próbásat játszom, amin el is bukom azonnal, ahogy a huzat picit meglök egy zörgő konzervet a folyosón, én meg úgy vágódom el mellette, mintha ezer éve aludnék, közben meg majd kiugrik a szívem. Annyira befostam - na nem szószerint - hogy végül ki se mertem nyitni a szemem, és így is aludtam el egy idő után.

Másnap én már kora reggel ébren voltam, jobbára azért, mert rohadtul kellett hugyoznom, és némi kínlódás után úgy döntöttem, hogy a szomszéd helyiség is megteszi. Mondjuk oda se volt könnyű átvergődnöm magam, mert hát hiába volt fényes nappal, a tegnapi konzerv miatt még álmaimban is zombi sintérek elől menekültünk. Kiakartam nyitni a ládát, de semmit nem találtam amivel megtudnám oldani, plusz őt sem akartam felkelteni. Jó állapotban is tud agresszív állat lenni, de ha még fáradt is... ki tudja... Pedig poén lett volna chipszet dugni az orrába. Addig viszont jobb híján a táska tartalmával foglaltam le magam. Neeem, nem zabáltam fel az összes édességet, csak kettőt, abból pedig utóbbi még mindig a számban olvadt nyalóka formájában és egy vizet, de annyi szarságot bele kotortam, gondoltam hátha találok valamit, bár nem jártam sikerrel. Igaz, megfordult a fejemben, hogy az elsősegélyes dobozból beleszórt gézzel betekerjem magam, mint egy múmiát, de letettem róla, mert még szüksége lehet rá. Remélem, hogy csak neki.

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

- Ja, éjszaka általában sötét szokott lenni, nagyokos – forgatom meg a szemeimet haladás közben, hallva a bátortalan hangját, ami miatt egyébként az első reakcióm az volt, hogy meg kell őt védenem. Honnét jönnek egyáltalán ezek a baromságok? És hogy a faszba jutottam idáig attól, hogy szét akarjam cincálni, mint veszett kutya a véres rongyot? Egyre biztosabb vagyok benne, hogy az úthenger hadosztálytól és az őröktől kapott verés teljesen kocsonyássá tette az agyamat, mert ép fejjel egyrészt nem hoznám a törzshelyemre semmi pénzért a szeplős nyomit, másrészt nem borzongana bele a bőröm abba, ahogy a felsőmbe markolva követ felfelé. - Amúgy is, nem ilyenkor vagy elemedben? Vérszívás meg ilyen vámpír dolgok – horkantok fel, hogy eltereljem a gondolataimat az ujjairól, a közelségéről, és a kicseszett zavaromról. Jézusom, mintha valami kislány lennék, akinek meghúzkodta a haját az óvoda menő sráca. De Millst még csak menőnek se lehetne nevezni, azt leszámítva, amikor egészen véletlen kicsinál mindenkit maga körül. Az elég szigorú, és- Miért kell nekem állandóan rajta törnöm a hülye fejemet?
A placcomra érve gondolkozás nélkül dőlök ki a matracomon, amit pár éve kukáztam és rángattam fel egészen idáig. Szerencsére nincsen hideg, legfeljebb hűvös, mivel a vakolat nélküli téglafalakon és az ablak nélküli vájatokon simán átfúj a szél. De most asszem az se érdekelne, ha a hó szállingózna a pofámba, az utolsó porcikámig le vagyok fáradva, és bár körültekintőnek kellene lennem, odafigyelnem arra, hogy mit piszmog körülöttem Répafej, egyszerűen képtelen vagyok nyitva tartani a szemeimet. Azzal együtt szerintem rögtön el is alszok, és a suttogás, ami az álmaim közé kísér? Távoli, homályos emlék marad, mire másnap reggel magamhoz térek.

Fogalmam sincs, mikor aludtam ilyen jót. És ilyen mélyen. Ettől pedig teljesen megfeszülök, még azelőtt, hogy egyáltalán realizálnám a környezetemet. Amióta az eszemet tudom, hadra készen szoktam horpasztani, sohasem elég mélyen ahhoz, hogy ne keltene fel bárki és bármi, ami a közelemben somfordál. Nem egyszer vert ki az ágyból a fater vagy ráncigált fel a hülye anyám, és olykor Onkelnek meg a nevelőszülőknek is megvoltak a módszereik a sajátos ébresztésemre. A nagybátyám szerint egy valamirevaló Schultz és férfi nem engedheti meg magának, hogy bárki elkapja álmában. Aztán a javítóban végkép nem volt meg az elkényelmesedés luxusa, erre most mit csinálok? Alszok mint kibaszott Csipkerózsika, és nem értem, hogy miért. Ráfoghatnám a sérüléseimre, de amíg nem kómában fekszem, ez sem mentség…
Gyanakodva és a homlokomat ráncolva pillantok körbe, amíg észre nem veszem a táska mellett motoszkáló Űrlényfejűt. Valahol meglep, hogy még itt van és nem lépett olajra a szajréval és a ládával együtt, de aki a sötétben is szarik, abból túl nagy önállóságot nem nézek ki. A kinti világ sokkal félelmetesebb dolgokkal van tele, mint egy kis sötétség, és ezzel a története után bizonyára tisztában van. Más kérdés, hogy velem se megy most sokra, ugyanis, ahogy megpróbálok felülni a matracon, nincs olyan testrészem, ami ne hasadna bele a műveletbe. Kibaszott kurva életbe.
- Még itt vagy, kalózgyártó? - vetem oda neki morcosan, hogy elfedjem a kínjaimat. - Dobd ide a pirulákat – nyújtom ki felé az ép kezemet, remélve, hogy a célzása legalább rendben van, és nem dob pofán helyette. - Meg egy snickerst. Imádom azt a szart – bököm ki, igaz, inkább magamat győzködöm. Mármint az egyetlen édesség, amit valóban szeretek is, de abban nem vagyok biztos, hogy képes is leszek megenni. Semmi étvágyam nincs, viszont az is fix, hogy anélkül még annyi energiám se lesz, illetve a gyógyszerekkel magában jól szét is cseszném az amúgy is tropa gyomromat.
- Amúgy is, mi a szart csinálsz ilyen korán? - azon kívül, hogy egy nyalókát szopogat, aminek a látványát fogalmam sincs, miért találom zavarbaejtőnek. Azt hittem, mára kialszom az agyrázkódásomat. Inkább a lyukas tető felé pillantok, ahol egy-két csillagot még ki is lehet venni a lilás-kékes égen. Egek, mennyi lehet az idő? - Ha kajáltunk, felfeszítjük azt a szar ládát, és olajra lépünk, amíg még nem kel fel a nap teljesen – amennyiben megkaptam a kért dolgokat, előbb megint csak két pirulát nyelek le nagy nehézségek árán, aztán felbontom a csokit, és egy madárcsippentésnyi falatot eltüntetek belőle a számban. - Mexico vagy Kanada? - kérdezem, hátradöntve a fejemet a falnak, amíg étvágy nélkül, émelyegve forgatom a nyelvemen az édességet. Attól félek, ha ezt is lenyelem, ki fogom hányni.

zene: Break Stuff xx credit: •

Kétes érzésekkel követtem, mert bíztam benne annyira, hogy én biztosan ne fordítsak hátat neki, de annyira nem, hogy biztosan állítsam, ez fordítva is így történne meg. Nem mintha annyira félnék a sötétben - max a benne bujkáló szörnyektől - de Lambert attól még nagyon is létezik és ő is tud olyan lenni, amilyen. Viszont, ha választanom kéne, hogy ő vagy a vége láthatatlan mélység... inkább a felsője.
- Tessék?! - értetlenkedek egy kicsit fennakadva, de hamar leesik, hogy csak poénkodik a kinézetemmel. Szemeim forgatom a sötétben, de már csak akkor koncentrálok a válaszra, mikor túlvagyunk a lépcsőzésen. - Hát... végülis, ha kiszívom a véred, lehet begyógyulnak a sebeim... - jegyzem meg végül egy huncut, féloldalas mosollyal, ami által akaratlan is elterelődik a gondolatom megint a felé, hogy milyen kínos és furcsán kellemes érzés volt baszakodni a nyakánál. Nem csoda, hogy csak akkor eresztem el felsőjét, mikor már célba érünk.
Ami az alvást illeti, túlságosan idegen és para a hely, ráadásul sok minden jár az agyamban, ami nem hagy nyugodni, így némi hülyéskedés, egy-két csoki és egy beszarató guruló konzerv is kell ahhoz, hogy elnyomjon az álom.

Vele ellentétben engem nem ringatnak tovább a csúnya álmok, de a helyhez egészen hozzászokom, pedig legyek bármilyen csöves és kiszolgáltatott, utcán még sosem aludtam. Viszont mivel az ébrenlét szükségletekkel jár, többek közt éhséggel és unalommal, így kénytelen vagyok tenni ellenük, amíg ő horpaszt még. Meg is lep, hogy ilyen jól alszik, és ha volna vér a pucámban, biztos fölé hajolva ellenőrizném is, hogy nem e esett kómába - mondjuk gőzöm sincs hogy - de amilyen balfasz vagyok, biztos akkor kelne fel. A mocorgására viszont odapillantok, felhagyva a táskában kotorászással.
- Hah? - vonom össze szemöldökeim számomra teljesen érthetetlen kérdésére, nyalókával a pofámban. Se az nem esik le, hogy miért ne volnék itt, se az, hogy miért hív... oh... jaaaa. Aztán a gyógyszerek után kotrok. Oda is dobom, ha nem is pont a kezébe, a mellkasáról biztos lepattannak, és utánuk megy a snickers is és akkor már egy kis flakon víz is, mert folyadékra is szüksége lesz. Mondjuk utóbbi elé dobom.
- Megszoktam, hogy korán kell kelni. - vonok rá vállat, miközben tovább kotrok a táskában, idővel meg is találva azt, amit tegnap még sikerült lenyúlnom, de mielőtt kivehetném felkapom fejem rá a mai programot hallva. Abszurdnak tűnik, de tekintve az eddigieket, még is való izgalommal tölt el. Úgy sincs ami itt tartson, ergo a minél messzebb, annál jobb dolog nagyon is bejön. Bár kétlem, hogy ebből a pénzből olyan messzire jutnánk. Tekintve, hogy nem csak buszjegyre kellene.
- Legyen Kanada. - vágom rá szélesedő mosollyal. - Ott kedvesek az emberek. - és éppenséggel ezen a ponton jövök rá, hogy talán mégse olyan fasza ötlet. - Vagy inkább Mexikó. Ott legalább meleg van... - és nem kapnak egyből agyfaszt, amint odaérnénk. - Hé, ezt nézd! - kelek fel végül a helyemről markomban a karbantartó helyiségében talált dologgal, miközben odasétálok mellé és le is ülök hozzá, hogy megmutassam. - Nem éppen bolti és tudom, hogy nem egy doboz, de csak ennyi volt azon a koszos íróasztalon. - dugom orra alá az amúgy szépen tekert füves cigit, ami csak az én szememben tűnt átlagon aluli munkának. Fel is tűnik, hogy nem nagyon falatozza a csokit, ami amúgy az én kedvencem is, de nem árultam el neki, mert a végén még utánozós majomnak tartana. - Szerintem orvoshoz kéne mennünk... - jegyzem még meg. - A kezed miatt...

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

Nem is tudom, mi hiányzott a reggelemből, amíg rám nem néz azzal az „értelmes”, bamba fejével, mintha legalábbis németül karattyolnék neki. Általában felidegel, ha valaki nem veszi fel elég hamar a fonalat, és ettől olyan, mintha a falnak pofáznék, de most valahogy nem tudok morogni rá. Egy pillanatra azon is eltűnődök, eddig hogy ment, miközben ilyen ártatlan feje van, és… Faszomat, hogy már megint kezdem. Inkább duzzogva elkapom fél kézzel a gyógyszert, a csoki valahol a lábaim között végzi, míg a víz – amit egyébként nem kértem –, a combom mellett. A pirulákat pikkpakk eltüntetem a számban, de az evéssel már vannak gondjaim. Ha nem lettem volna már sokkal fosabb helyzetekben is, aggódnék, hogy túlzottan ellátta a bajomat az a nyomorult elefánt-geci a túlméretezett lábával, de így biztos vagyok benne, hogy egy-két nap, és minden visszaáll a régi kerékvágásba. Nagyjából.
- Fura egy kölyök vagy – közlöm, még ha semmi furcsa nincs is abban, hogy egy ilyen helyen nem tud aludni. Vagy tényleg hozzászokott a korai ébresztőhöz. Ha valami különös, az inkább az én túlzott nyugalmam. Miért nem esz szét az ideg? Már a körmömet kellene rágnom azon, hogyan fogok egy ilyen szerencsecsomaggal bármire is jutni a nagy szökésben, vagy hogy mikor fognak elkapni minket és pokollá tenni a javítós napjaink maradékát, de valahogy nem izgatom magamat. Mintha teljesen rendjén lenne az, hogy épp vele, a nemrég még ősellenségemmel piknikezzek a törzshelyemen és azon morfondírozzunk, merre lógjunk meg az államokból.
- Kanada közelebb van – vonom meg az egyik szemöldökömet. - De ja, inkább süttetném a seggemet a tengerparton – értek egyet a „döntésével”, mert igazából nem tudok rájönni, hogy elhatározta-e magát, vagy csak érveket sorolgat. Egykettőre le is szarom, amikor közelebb jön hozzám, és még le is ül mellém. Legszívesebben odébb fészkelődnék tőle, mert van valami a közelségében, ami nagyon nem tetszik, de lenyelem a békát, és inkább a szerzeményére koncentrálok. - És ezt csak most mondod? - virul ki a fejem. - Ebből egy-két rugót tuti szerzünk – vigyorodok el lelkesen. Oké, nem tagadom, az első gondolatom az volt, hogy elszívjuk, de mostantól taktikusan kell hozzáállnunk a dolgokhoz. Félre is teszem a csokit, hogy megsodorjam az ujjaim között a spanglit, amiből nem spórolták ki az anyagot. Ha sikerül valami balfaszt betalálnunk, még többet is kereshetünk rajta, mint amennyit ér. - Szóval ez a törlesztésed? - nézek vissza rá szkeptikusan, miközben a felsőm mell-zsebébe süppesztem a szajrét. - Legyen, de csak mert nem nézem ki belőled, hogy valaha is tudnál szerezni egy doboz cigit. Se itt, se odabent – gonoszkodok egy sort, hogy megtartsam a fölényemet, mire persze el kell csesznie a hangulatot.
Kiábrándultan pislogok rá, majd a még ép kezemmel bemutatok neki.
- Orvoshoz… Egyet nem tudnál pislogni, és már be is jelentenének két ilyen szakadt, agyonvert kölyköt a rendőrségre. Amúgy is semmi baja a kezemnek, csak megrándult – mormogok rá, és hogy érezze a törődést, lerúgom a matracról a hozzá közelebb eső lábammal. Nem erősen, de nyomatékosan. - Akarod még nyalogatni a saját sebeid, vagy mehetünk végre? - kérdezem morcosan, visszagubózva oda, ahol biztonságos. Nem kell, hogy legyeskedjen körülöttem meg gyenge szarnak nézzen. Persze majd' beszarok, amíg felkelek a helyemről, és az éppen csak megkezdett csokit a nadrágzsebembe teszem, ugyanakkor egy nyikkanást se hallhat tőlem. Akkor már igen, amikor leakasztom a nyakamból a kötést, hogy levegyem a véres felsőmet, és lecseréljem a lopott pulcsira. Nyilván a jointra ügyelek, hogy a snickersem mellé kerüljön, biztonságba.
- Öltözz át te is. Van kapucnija, és mondhatni tiszta is. Bűzlesz, mint a halál – közlöm vele merő barátságosságból, és ha nem foglalna le a mogorvaságom fenntartása, talán még el is mosolyodnék, mert tudom, hogy nekem sincs jobb szagom. Közben kiszedem a táskából a pulcsikat, és hátat fordítva Millsnek, sebtében felmérem, ez alkalommal a szivárvány milyen színeit sikerült a mellkasomra meg a törzsemre megnyernem. Nem szöszölök sokáig, vagyis igyekszem hamar lerendezni az átöltözést a béna kezem ellenére is. Miután pedig kész vagyok, visszafordulok a gyógyegérhez, hogy a másik felsőt neki vágjam, ha nem szolgálta volna még ki magát. - Kapkodd magad, nem érünk rá egész nap – noszogatom meg, visszadobálva a táskába azt a néhány dolgot, amit esetleg kihajigált belőle kutatás közben. Hogy néha-néha lopva felnézek rá, amíg esetleg vetkőzik? Merő kibaszott véletlen.

zene: Break Stuff xx credit: •

Homlok ráncolva pillantok el felé, félig teli pofával  megjegyzése nyomán. Nem azért, mert nem tartom magam furának, hanem, mert nem tudom, hogy ezt most bóknak szánta vagy sem. Azt gondolnám nem, de tekintve, hogy más esetekben milyen hasonlatokkal illet... elbizonytalanít.
De legalább az úticélban megegyezünk, aminek örülök, mégha szívem szerint inkább Kanadát választanám. Aztán megmutatom neki a szerzeményem, amit tulajdonképpen neki szántam. Jóóó, oké, nem egy doboz, és elég vacak kinézete van, ráadásul más szaga van, mint a boltinak, de gondoltam örül majd neki és talán még meg is paskolja a fejem elismerően, hogy hát na, mégis csak sikerült szereznem egyet. Végülis örült neki, csak nem éppen azért, amiért én elképzeltem.
- Hé! Én ezt neked szereztem! - morrantam rá, már-már sértődötten, és ha nem rakta volna zsebre, talán vissza is veszem. Az, hogy miért volt olyan fontos, hogy neki szereztem, teljesen mindegy, de az én kis lelkecskémben így képzeltem el a szitut. Ajándékot nem illik tovább adni. Legalábbis nem a másik orra előtt. Bár az még homályos volt, miért adnának ennyit egy szálért.
- Az... - húzom el kissé szám, ahogy inkább a zsebébe tett szálról előre tekintek, le a felhúzott térdeim közé, a koszos matrac egyik foltját fixírozva. Végülis az övé, szóval azt kezd vele, amit akar. Meg nem is érdekel igazából mit kezd vele, meg ő sem. De azért tudja, hogy szítsa a tüzet.
- Mi az, hogy nem?! Simán szerzek! - háborgok és még lökök is egyet rajta, ha nem is erőset, mert attól még, hogy nem fetrengek, nekem is vannak még fájdalmai, csak nem akkorák, mint neki. Bár az ő helyében én már biztos a földön fetrengenék és nyöszörögnék.
- Fogok szerezni! Érted? Szerzek neked egy dobozzal! - bökök homlokára, de azért ki nem lyukasztom, aztán leengedem a kezem. - És miután szerzek, azontúl, hogy be kell látnod, hogy mekkora egy király vagyok, még... még... - na most légy okos Domokos, találj ki valami brutálisat. Ah, meg is van! - ...még kezet is csókolsz majd nekem. - húzom fel állam, megjátszottan pöffeszkedő fejjel. Persze aztán visszaveszek és helyette aggodalmaskodni kezdek, mert lássuk be, elég szar állapotban van. Az sem kizárt, hogy elhagyva ezt a romos helyet, egyből kiszúrnának. Szóval bele sem gondolok, mi van, ha valaki még belénk is köt...
Némán figyelem, ahogy felkecmereg, épp csak nem szisszenek helyette is, és kifejezetten bántónak érzem, hogy ezúttal nem kér segítséget a kötés pakolászásában. Most haragszik? Nem tudom. Azt gondoltam, abban az esetben kilógatna az üveg nélküli ablakon.
- Talán valami kajálda mosdójában le is "zuhanyozhatnánk", büdi bogár... - ha már itt tartunk. Mióta az intézet póráza lekerült róla, azóta nem is ütött meg, így okkal kezdek én is bátorodni. Mondjuk annyira nem, hogy mikor elfordul oda merészkedjek, mert lehet, hogy a karja béna, de attól még könyökkel megölhet. Mégsem tudok másra gondolni hirtelen, minthogy szégyenlős lett. De hé, így legalább indok nélkül állhatok, mint a pöcs és nézhetem, ahogy félpucérkodik előttem. Várj... hogy mii? Hess! Van is ügyetlen kapkodás, mikor hozzám vág egy felsőt. Mint egy újonc kis kadét, úgy kapom le a felsőm és veszem fel a másikat, ami pár számmal ugyan nagyobb, de igen, valóban, legalább nincs hulla szaga. Hogy zavarba jövök e attól, hogy szemem sarkából látom, hogy néha rám néz? Igen, de igyekszem oda se nézni, mint inkább hamar lerendezni a dolgot. Nem mintha szégyenlős volnék, de mivel ketten vagyunk és nézeget, úgy azért elég cinkesnek érzem, pláne, hogy hozzám képest ő is izompacsirta.

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

Végigfut az arcomon az értetlenség, amikor jóformán sértődötten kikéri magának, hogy nekem szerezte a füves cigit, és nem eladásra. Egyrészt nem vágom, mi olyan nagy ügy azon, hogy pénzt csinálunk belőle ahelyett, hogy szétcsapnánk magunkat, és valószínűleg egész nap itt kábulnánk, másrészt meg… ismét a bensőmbe kucorodik az a kibaszottul furcsa érzés, amiért fontos neki, hogy nekem csente el, és nem másnak. Egyáltalán miért lényeges ez neki?
- Jézusom, nyugodj már le – morgok rá vissza, felébredve a kisebb zavaromból. - Mármint hidd el, szívesen betépnék tőle meg minden, de jelenleg többet ér, ha pénzt csinálunk belőle. Amúgy is, ha elkapnak ezzel a zsebemben, alaphangon is megszopjuk – vonom meg rá az egyik szemöldökömet, de még mindig olyan fejet vág, mintha elvettem volna a plüssmaciját, vagy kihajítottam volna az ablakon az ajándékát. Haver, ez törlesztés volt, nem szülinapi jókívánság, mit fújja fel magát? És engem mi a francért izgat, hogy savanyú képpel duzzog az orra alatt?
Egy pillanatra elfog a kényszer, hogy megnyugtassam a kis lelkét, de aztán helyette inkább tovább baszogatom. Elvigyorodok, ahogy felháborodva meglök. - Aha, hiszem, ha látom – szívom tovább a vérét, igaz, már megint ott van, hogy nekem akarja megszerezni a bagót, holott az adósságát már letudta. Remélem nem hiszi, hogy ettől valami börtönfeleség lesz, mert akkor eltöröm az állkapcsát. A homlokomra bökő kezét le is csapom magamról, utána meg rajtam a sor, hogy felháborodjak. - Csak próbáld az orrom alá dugni a mocskos mancsodat, tőből leharapom – fújtatok rá, miközben ő olyan nagy pofával emelgeti az állát, hogy csoda, nem szakad le a kicseszett plafon. Adok én neki kéz csókolgatást... ha szerencséje van, csak egyszer kell megpuszilnia az öklömet…
De már így is sok időt elbasztunk a semmire, szóval elkezdek cihelődni, félreejtve a fülem mellett a kis megjegyzését. Igazából nem lenne rossz dolog kicsit megtisztulni. Nem mintha szükségem lenne rá, elvagyok heti egy fürdéssel is, vagy kétheti, mikor mihez van kedvem, de most egyrészt csupa vér a pofám, másrészt el kellene kerülnünk a feltűnést. Két koszos kölyökre előbb hívnak zsernyákokat. A bökkenő már csak ott van, hogy fingom sincs, hogyan tudnék „zuhanyozni”, az meg hétszentség, hogy nem fogok segítséget kérni a pattogó bolhától. Már az is elég, hogy itt pucérkodunk egymás előtt, mint két buzernyák, bár abban nincs semmi gáz, ha néha ránézek, nem igaz? Csak ellenőrzöm, hogy rajta mennyi kék-lila folt van…
Miután ezzel is végeztünk, jobb ötlet híján párszor földhöz baszkodom az automata fém ládáját, és mivel van a cucc vagy ezer éves már, szerencsére a rozsda miatt hamar megadja magát a zár. Még jó, hogy elhagyatott részen vagyunk, mert erre a zajra tuti a holtak is kikelnének a sírjukból.
- Zsír, ezzel meg a spanglival együtt lesz elég pénzünk buszra valameddig – vigyorodok el diadalittasan, ahogy kimarkolgatom a zsebembe az aprótengert. - Hozd a táskát – bökök az állammal a túlélő csomagunk felé, aztán vetve egy utolsó pillantást a megszokott helyemre, útnak indulok a hajnalba Mills-el.
Az utcára érve a fejembe húzom a kapucnit, mert ezen a környéken sok mindenki ráismerne a képemre, azt meg jobb lenne elkerülni, hogy leadják a drótot Onkelnek. Bírom az öreget, de vagyok elég idős már ahhoz, hogy nélküle meg az agyba-főbe verései nélkül is elboldoguljak, főleg, hogy egyelőre prímán alakul a szökésünk.
Nem viszem olyan helyre Répafejet, ahol jó eséllyel szétlőnék a seggünket, mert azt hiszik, hogy terítünk, bár ahol végül megállunk park, az is az egyik bandához tartozik. Csak ők nem híresek arról, hogy boldog-boldogtalanra tüzet nyitnak, szóval jó eséllyel rendben leszünk. Ki is szúrok a járda mellett egy viszonylag pöpec kocsit, benne pedig valami agyhalott idiótákkal, akik valszeg az előző napi bulit akarják folytatni, csak épp a cuccból fogytak ki. Reméljük egy spangli is megteszi nekik, amit kiszedve a zsebemből, szemrebbenés nélkül Vörös kezébe nyomok.
- Látod ott azokat a gyökereket? Tuti megveszik a cuccot – bökök az állammal a kocsi irányába. - Neked bizalomgerjesztőbb képed van, hogy ne ijeszd el burzsujékat. De kétszáznál kevesebbel vissza ne gyere, sőt, elsőre mondj ötöt, hátha kiperkálják – látom el jó tanácsokkal, és noha egy részem aggódik, hogy el fogja baszni, a másik felem rohadtul kíváncsi, hogy fog remekelni mister "én egy doboz cigit is tudok szerezni neked".

zene: Break Stuff xx credit: •

Utoljára még morgok egy halkat, ahogy a maga módján higgadtságra int. Valahogy frusztráltabb érzéssel tölt el, hogy a neki szánt ajándékot már is tovább adná, mint, hogy máskor előszeretettel ütött meg, vagy kergetett végig a folyosókon. Bár így utólag az indoka a miértekkel kevésbé teszi az egészet olyan... kellemetlenné. Logikus. Most a szökésre kell koncentrálnunk, ráér majd a farok méregetés és a többi. Azért vágom még a durcit kicsit, mert nehéz engedni abból, amit magam elég képzeltem. Amii... nem tudom pontosan mi is lett volna, de biztos nem ez... Ezúton pedig remekül sikerül ki is hoznia a sodromból, de annyira, hogy a duzzogásról is megfeledkezem. Majd adok én neki! Majd jól megmutatom! Ha nem félnék, hogy itt hagy meghalni, bosszúból biztos, hogy most fülébe dugnám a nyálas mutató ujjam vagy megkocogtatnám a nyalókámmal a homlokát. De így sem kímél meg, mert a rúgásától egyből lekerülök a matracról. Persze nem esek magamsról és noha azért megérzem a tegnapiak után a landolást, elmosolyodok, mert lelki szemeim előtt már látom, ahogy visszamászok és megint leterítem a földre, de mikor megfordulva meglátom a képét, amint felkel a koszos ágyáról, felhagyok eme gondolattal. Van elég baja, kínja, miért nehezítsem meg a dolgát? Mondjuk miért ne...? Ahh... már megint kicsit túl agyalom.
- Vagy beosonhatnánk egy másik suliba. Ott mindig van zuhanyzó is. Ha ügyesek vagyunk, talán még feltűnést sem keltünk... - folytatom, legalább is, míg el nem kezd zajongani, amire még én is összerezzenek kicsit, mikor épp oldalt fordulva állok neki öltözködés közben. Bár a jó hír hallattán én is elmosolyodom, mert még mindig hihetetlen, hogy idáig eljutottunk. Kezdem azt hinni, hogy tényleg végleg magunk mögött hagyhatjuk ezt a helyet, az intézetet, a dagikat és mindent, ami eddig fosként zúdult ránk.
Bólintva kapom fel a táskát és követem, nem csak a őt, de a példáját is, ahogy felkapja a kapucniját. Ami biztos, hogy sokat kell még tanulnom, mert bár én sem éltem palotában, hozzá képest eléggé elszigetelődve tengettem napjaim. Ő viszont remekül át tudja adni tapasztalatait, nos... legtöbbször akaratlan. Bár az is biztos, hogy szükségem lesz egy kis izomra, mert nagy részében ő is azzal old meg dolgokat. Megérdeklődném, neki hol sikerült ennyit kondiznia, de tartok tőle, olyan választ kapnék, ami számomra nem kivitelezhető. De már az is valami volna, ha nem fosnék be mindentől, amit ő egy vállrántással le tud. Pedig nem vagyok annyira gyáva, viszont azaz élet, amiben ő élhet, tuti távol áll az enyémtől. Látom, hogy keres valamit vagy valakit, és amíg ki nem szúrja az emberkékkel teli kocsit, nem is aggódom. Számíthattam volna rá, hogy nem egy öreg macskás néninek fogja lepasszolni, aki még talán teával is megkínál, de azért jobbat reméltem. Hát még mikor odanyújtotta azt a szart... Ó, baszki... Láthatóan cseppet sem vagyok oda az ötletért, sőt, elsőre nyomnám vissza a kezébe, hogy kapja be, én ezt biztos nem csinálom, de végig ott visszhangzik a fejemben a nem rég elmondottak, meg, hogy én majd aztán jól meg mutatom neki. Nah jó... de azt hittem több időm lesz lelkileg felkészülni. Baszki... És ha ijedtemben rosszat mondok? Vagy leszarnak az árral, lelőnek és ott hagynak a cucc nélkül? Komolyan? Hát ezért kellettem én? Kapd be Schultz! Elhúzom a szám, sőt egy rövidke ideig el is kezdem rágcsálni a szélét, mert még megjegyezni is alig tudom, amit mond, pedig alapvetően baromi jó memóriám van.
- Oké... - sóhajtom végül, nulla önbizalommal, de hé, legalább belemegyek. Aztán a kocsi felé fordulok, és lassan elindulok. Miért pont egy csapat idióta felnőtt egy kocsiban? Miért nem lehetne Donald kacsa? Vagy a szembe szomszédunkban lakó tolókocsis pasas, aki mindig behugyozott, ha szökkent a kocsija... Aaah, baszki... Odalépve az ablakhoz feléjük fordulok, bár elsőre nem vesznek észre, mert babrálnak valamivel. Egyszer még Lambert felé is elpillantok bizonytalanul, bár nem érzem, hogy innen már volna visszaút, így hát eldöntöm, hogy elszámolok magamban ötig és ha nem húzzák le az ablakot, akkor bekopogok. Erre végül nem lesz szükség, mert az anyósülésen lévő végül felém pillant és letolja az ablakot. Nem is voltak olyan idősek...
- Mi a faszt akarsz...? - kérdezte a hozzám közelebb eső srác, szemöldökeit összevonva, engem meg kérdőre, de alapvetően nem tűnt túl idegesnek, csak, mint, akit megzavartak müzli evés közben.
- É-én ezt akarom eladni nektek... öhm... kett... ötszázért. - kezdem el hebegni a Lambert által elmondottakat, csak kicsit nehezen indul be a beszélőkém, de, hogy értsék mi van, fel is mutatom. Még a kormánynál lévő is előbbre hajol, hogy szemügyre vegye, de oda nem adom és arra is ügyelek, hogyha ki is nyúlnak, ne tudják elvenni. A srác felvonja egyik szemöldökét, majd a másikra néz, aki némi tétovázást követően vállat von rá, bár nem úgy tűnik, mint, akit érdekelne.
- Csak egy van? - érdeklődött, de még korán sem úgy, mint, aki akarná is. Lehet csak tesztel, mennyire vagyok amatőr. És sajna az vagyok, mert fingom sincs, hogy ezekre a kérdésekre mit feleljek. Igazat? Vagy sem? Óvatosan és félve elsandítok Lambert felé, mintha azt gondolnám hallja, amit beszélünk itt a kocsinál, majd bizonytalanul vissza a pasasra.
- Nincs több. - felelem végül őszintén, de a tétovázásom és a nézelődésem végett ő is eltöpreng, majd a tükörből pillant el a csuklyás kis kaszás felé, aki belecibált ebbe a szarba. Nem biztos, hogy látja az arcát, de az, hogy töpreng, gondolom jó jel. Ennek gondolatát pedig megfejeli azzal, hogy szép lassan elő is húzza a tárcáját, majd kotorászni kezd benne, de mégha volna is vér a pucámban, akkor sem tudnám lenyúlni most tőle, mert túl távol tartja, így csak újfent szám kezdem rágni, amiért most meg azon izgulok, hogy sikerülhet nyélbe vágnom egy üzletet. Ráadásul a legjobb áron. Aztán hirtelen megáll, kihúzza a kezét a tárcáját pedig a lábai közé engedve néz fel rám.
- Ki a barátod? - kérdi ő, amire megint úgy nézek rá, mintha valami teljesen idegen nyelven szólalna meg. Abban sem vagyok biztos, hogy Lambert örülne, ha barátnak lenne titulálva. Sőt... tuti nem. Nehezen forognak azok a fogaskerekek, és végül be is előz.
- Hívd ide...
Elpillantok Lamb felé, majd némi tétovázást követően intek üres kezemmel, hogy jöjjön.

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

Mills képére van írva, hogy messze nincs elragadtatva az ötletemtől, de szívás, nincs sok beleszólása a dologba. Mondjuk, hogy még mindig azon duzzog-e, hogy el kell adnunk a szerzeményét, vagy ez alkalommal a munka bűzlik neki, nem tudom, viszont jó magasról le is szarom. Örüljön, hogy nem a javítóban vagyunk, ahol az ilyen pofavágásokért már rég átrendeztem volna az arcát. Oké, hozzátesz a visszafogottságomhoz az is, hogy nem biztos, túlélnék most egy bunyót vele vagy akárkivel. Szóval ha tetszik neki, ha nem, a kezébe nyomom a spanglit, és ellátom a józan ész hangjával, mert van egy olyan tippem, hogyha rajta múlna, öt dolcsinál többet nem keresnénk az üzleten. És nem, véletlenül sem nézem végig, ahogy a száját rágva felszívja magát a feladathoz.
- Ez a beszéd. Kettőnél nem kevesebbet! - emlékeztetem, mielőtt elindulna, és az ép kezemmel a hátát is megveregetem. Aztán ha lehet, még inkább az arcomba húzom a kapucnimat, bár nem annyira, hogy ne lássak tőle semmit, mert azért arra ügyelni akarok, hogy ne lopják ki Répafej szemét vagy verjék laposra, amennyiben ismét előszedné a nagypofájú énjét. Noha lehet, a tagokat jobban kellene féltenem a derűs kis napsugártól, aki véletlen szokta kiszúrkodni mások szemét.
Amúgy megtiszteltetésnek vehetné, hogy megkapta a munkát, ugyanis más körülmények között egy büdös zoknit se bíznék rá. Jó, rendben, kinek akarok hazudni, a kilincs lecsavarós, a gondnok likvidálós és a spangli szerzős műveletével azért sokat bizonyított, szóval nem vagyok teljesen bizalmatlan vele – máskülönben ha bele gebedek, akkor is magam rendeztem volna le az eladást –, de attól még kurva messze vagyunk, hogy halálos nyugalommal vakarásszam a seggemet a háttérben, amíg ő megpróbálja lepasszolni a cuccot. A naptejek rémálma nyomában folyamatos káosz jár, jobb felkészülni a fostengerre.
De ahogy elnézem, eddig nem égett be a kölyök, viszont nem is zajlik olyan gyorsan az egész, mint azt képzeltem. Mi a faszt tökölnek már? Verset elemeznek egymásnak? Vagy kifogott valami pedo brigádot, és most az árát alkudozzák? Idegesen kezdem el belülről harapdálni a számat, főleg, amikor még el is nézeget felém Mills. Oké, tuti most árusított ki minket, mint valami sarki kurvákat. Vagy rosszabb, eladta a fél vesénket. Még rosszabb, meghívatott minket valami köcsög buliba, ahol még több pedo fogja taperolni a hátsónkat. Jézusom, most integet?
Hunyorítva nézek rá, remélve, hogy letesz a dologról. Az egész lényege az volt, hogy egyedül intézze, erre meg hívogat, mintha az ölebe lennék. Még jó, hogy nem fütyülget, és mivel rájövök, hogy ezt nem is akarom kivárni, az orrom alatt morogva, a pulcsim zsebeibe vágott kezekkel indulok meg feléjük. Esküszöm, ha kiderül, hogy nem tud matekozni, eltöröm a térdkalácsát.
A gyilkos arckifejezésemet ezek után nem is kell megjátszanom, amint megérkezek a kocsihoz, bár a halott szemeket taktikusan bevetem. Így hívom, amikor olyan arcot akarok vágni, mint akiből kiskorában olyan mértékben kiölték a lelket, hogy mostanra nem okoz neki problémát elvágni itt mindenki torkát. Ha az életünk múlna rajta, és lenne nálam kés, lehet nem is okozna. Közben a könyökömmel kicsit odébb, magam mögé terelgetem Répafejet, ügyelve rá, hogy ne legyen feltűnő a mozdulat. Még azt hinnék, hogy védeni akarom, pf.
- Valami probléma van? - nézek végig rajtuk látszólag érdektelenül, kivételesen örülve, hogy bucira vertek a javítóban. Annál kisebb esély van rá, hogy megjegyezzék a pofámat vagy, hogy bárki rám ismerjen. Legszívesebben egyébként ennél leleményesebb kérdéssel indítottam volna neki a picsogásnak, minthogy kell nekik valaki, aki a kezüket fogja, amíg vásárolnak? De egyelőre bölcsebbnek ítélem visszavenni a képemből. Mindössze egy momentumra pillantok el Vörösre, hogy felmérjem, okoztak-e neki problémát a fazonok, vagy hogy hozzávetőlegesen legyen fogalmam arról, mi a fasz folyik itt. Ennyi idő alatt már a benzinkúthoz vagy az iskolához vagy tudja a tököm, hova kéne haladnunk, nem itt baszni a rezet. - Nem érünk rá egész nap, amigos – sürgetem meg őket, bár nem mutatom ki, hogy ez valóban így is lenne. Ezen a környéken az erősebb kutya baszik, ha pedig nem vagy erősebb? Hitesd el velük.

zene: Break Stuff xx credit: •

Miközben haladok az említett kocsi felé - és talán a kivégzésem irányába - azon gondolkodom, hogy a büdös picsába jutottam el idáig?! Mármint már az is abszurd ötlet volt, hogy elszökjünk és még sikerüljön is, most meg ügyleteket bonyolítok le itt, miközben élnem kéne az életem. Nem éppen a legpéldásabb módon, de azért, ha megkérdezték volna tőlem akárcsak néhány nappal korábban, hogy számítok e ilyesmire, biztos képen röhögöm az illetőt. Pláne, amennyi önbizalmat képes önteni belém ez a félhullára vert büdi bogár. Picsába, Rowan, csöbörből vödörbe. Ez jár azért, mert majdnem kinyírtál néhány gyereket. Bezzeg a nagybátyáddal nem volt ilyen szerencséd. Őszintén szólva abban sem voltam biztos, hogy meg merek majd szólalni, amint odaérek, de mégha nehezen is, azért sikerült megtalálnom a hangom. Próbáltam volna adni a lazát, de ilyen képpel, amivel megáldott az ég, kétszer olyan nehéz, mint mondjuk a távolabb álló pitbull képű jelenlegi lakótársamnak, akinek szerintem már akkor is ilyen flegma, mindent leszaró feje volt, mikor éppen csak kidugta fejét az... anyjából. Utólag belegondolva a jó tanácsa mellé, még hátra mutathattam volna neki középsőujjam, csak úgy szeretetből. De a kocsiban ülők feje sem volt szimpatikusabb, pláne, mert szinte azonnal a homlokukra volt írva, mennyire nem vesznek komolyan. Őszintén? A helyükben én sem tenném. Szerintem még abban sem biztosak, hogy nem-e egy ír manót hallucinálnak. Már akkor érzem, hogy ez az üzlet szerencsésebb esetben sehogy sem alakul majd, rosszabb esetben pedig itt hagyjuk a fogunk... minimum. Már akkor intenék segítségért Lambertnek, de igyekszem állni a sarat. Röpke néhány percig, ami számomra óráknak tűnik. Aztán a következő parancsot teljesítve már legyezgetek is kacsómmal magamfelé, hogy ide hívjam, mielőtt még engem rántanának be a kocsiba, hogy elraboljanak és megerőszakoljanak. Akkor már inkább ő... mármint őt. Őt erőszakolják meg. A fickó türelmesen kivár társával, míg nagy lassan megérkezik az "üzlet vezető", de láthatóan még mindig nem stimmel neki valami, mert a hozzánk közelebb eső fickó némi rosszallással, összevont szemöldökökkel és fintorral néz végig a kis pitbullon, aki közben óvatosan magam mögé terel, amit egy percig sem bánok. De az is biztos, hogyha beakarnák rántani a kocsiba, én is belekapaszkodom és megpróbálom visszahúzni. Egyedül az utcán én tuti megpurcanok 5 percen belül. És akkor még sokat mondtam...
- Baszki... - bukott ki kevésbé pozitív hangleejtéssel a fickó szájából, ahogy, mintha tudatosult volna benne egy-két dolog Lambertet illetően. Talán megijedt az összevert képétől... Vagy nem.
- Azt hittem valami törpe faszi vagy, aki kis pöcsökkel dobálózik... Jézus... - jegyzi meg combjára csapva, és őszintén szólva nem úgy néz ki, mint aki üzletelni szeretne már, hiába sürgette meg az előbb Lambert.
- Ezek a mai kis pöcsösök... - csóválgatta fejét rosszallóan a kormány mögötti is, hol a férfira, hol ránk nézve. - Én ennyi idősen még épp csak rászoktam a dohányzásra. Ezek meg már itt terítenek is baszod... - sóhajtozott gondterhelten, mintha csak saját elbaszott gyerekei lennénk. Az anyós ülésen lévő sem volt túl elégedett, húzta is a száját, mert láthatóan érdekelte a spangli, ellenben velünk. El is néz tanácstalanul a szomszédjára, akivel nem megy sokkal többre, hisz ő is csak vállat von.
- Mire kell a pénz, szarosok? - nézett ki ránk, mire én némi aggodalommal néztem Lambertre, mert láthatóan ennek függvényében akarta fontolóra venni a dolgot. Én pedig szokás szerint eddig bírtam kussban, pedig eskü beakartam fogni, és nem akartam beleavatkozni, ha már idehívtam Lambyt is, hogy vegye át az üzletet, de ahogy rá eszméltem, hogy lehet itt maradunk, amiért most adjuk itt a dílerkedőket, nos... bepánikoltam... Kis híján fellöktem őt, mielőtt szóhoz jutott volna, vállán taszítva egyet, hogy én meg majd beessek a kocsi ablakán, de legalább is közelebb mehessek, hogy belekapaszkodhassak és ne csak a számmal, de a rémült képemmel is hatást gyakoroljak rájuk. Nem csak színészkedés volt, sőt... de tudtam, hogy most nagyon oda kell tennem magam. Hirtelen még ők is hátra hökkőltek ijedtükben.
- Ételre is buszjegyre kell a pénz! Kérem, szánjanak meg vele, mert különben kinyírnak minket az intézetben vagy az utcán! Nem mehetünk vissza, kibaszottul kivégeznek! De a szüleink is, ha visszakerülünk! Mentsenek meg minket! Szükségünk van a pénzre! - toporzékoltam segélykérő fejjel a kocsi előtt, de azért nem úgy, hogy minden arra járónak szemet szúrjunk. De láthatóan működött, mert bár elég rémült fejet vágtak, mintha némi sajnálatot is véltem volna felfedezni rajtuk. - Kérem! Ha visszakerülök haza, a nagybátyám a welcome partin seggbe fog kúrni!! Segítsen már bassza meg! - kaptam a felsője után, de elég gyorsan le is szedett magáról. Nyilván, ha tudtam volna, hogy a fiatal faszinak már most akad néhány kölyke odahaza, nem kellett volna a kiborulás, csak nyugiban elmondani a dolgot, mert noha újfent száját kezdte húzni, előkapta ismét a tárcáját és kivett belőle 400-at. De a pénz előtt azért kinyújtotta kezét a szálért, amit odaadtam, ő meg átnyújtotta a pénzt. Kellemetlen, de a nagy szívjósága ellenére, a jövőben kibaszottul ellenségemmé teszem. Szopás...
Lassan aztán elpillantott Lambert felé.
- Kurvára befogjátok szopni. Örökké úgy se menekülhettek, és idővel szerintem rosszabbul fogtok járni... bár ne így legyen. - jegyezte meg, majd zsebre vágta a tárcáját és a spanglit is, de mielőtt intett volna, hogy álljanak tovább, újra felnézett ránk. - Egy fuvart még hajlandó vagyok bevállalni,  de nem a világvégére... - ajánlotta fel, ahogy Lambert nyakában lógó kezére pillantott.

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

A hozzánk közelebb eső tag pofájáról süt, hogy nem arra számított, amit „kapott”, és ha nem akarnám épp fenntartani az élettelen nyomorult látszatát – oké, annyira nem kell ehhez erőlködnöm –, talán még flegmán el is mosolyodnék, hogy na igen, tessék fasszopók, ezt akartátok? Egyetlen rossz szó és szétverem a rusnya pofátokat. Fejben ez is jól hangzik, most viszont üzlet van, ami természetesen Millsnek hála már megint nem megy egyszerűen. Vajon mit kotyogott nekik ahhoz, hogy idehívták a „menedzsert”? Bármit is, ráérek később benyomni az arcát ezért.
- Nem, nem Jézus – forgatom meg a szemeimet kiábrándultan, próbálva visszafogni magamat attól, hogy benyúljak az ablakon és valami keménynek verjem azt a baszom nagy orrát, ami olyanba üti magát, amibe kurvára nem kéne. - Kiszórakoztad magad a cirkuszon, vagy még szeretnél a régi szép idők emlékén merengeni, tata? - vonom meg az egyik szemöldökömet. Ha már ő is kisbabának állít be, nekem is kijár, hogy trottyosnak nézzem, még ha nem is tűnik annak. Répafej önérzetét nyilvánvalóan nem védem, ő még ha akarná, se tudná letagadni, hogy most szokott le a pelenkáról. Viszont ahelyett, hogy a tag végre nyújtaná a zsetonokat, mi meg a szajrét, még nekiáll kérdezősködni. Komolyan, ha ezek után felveti, hogy nem akarunk-e valami jobb kereseti lehetőséget, törött csuklóval is miszlikbe fogom aprítani.
- Nem mindegy? Én sem kérdezem- - folytatnám az ellenséges megjegyzéseimet azzal, miszerint „én sem faggatózok arról, melyikőjük akar szívni, miközben úgy néznek ki, mint akik legfeljebb tegnap szoktak rá a dohányra”, azonban belém reked a mondanivalóm, ahogy Vörös jóformán engem fellökve lép vissza a veszélyzónába, és kezd hablatyolásba. De úgy, mint akiből kihúzták a dugót. Jézus kibaszott ereje…
Felháborodottan és kiégve nézek rá annak ellenére, hogy a nagy lelkesedésétől még a kocsiban segget meresztők is egy pillanatra megijednek. Puncik… Legalább akkorák, mint Mills, aki nekiáll könyörögni meg jóformán azt is elfecsegni, hogy hányas alsót viselünk. Faszom, úgy állít be minket, mint két utolsó nyomorult szerencsétlent, akik egy napig sem élnek túl az utcán. Ő biztos nem, de az én hírnevemet ne rombolja ilyen buziságokkal, tökömet is. De esélyem sincs közbeszólni, aztán meg látva, hogy elkezdenek sajnálkozni a szívszaggató kérlelésén, bölcsebbnek találom be is kussolni. Baszhatom az önérzetemet, ha végül nem jutunk semmire. Bármennyire is okádjam ki a belemet a rinyálástól, a hisztije már megtörtént, és úgy fest, hogy hatásos is, én meg nem vagyok annyira hülye, hogy felrúgjam a dolgot. Helyette ismét elkezdem belülről a számat rágni, és csak egy szekundumra akadok meg, amikor a nagybátyjáról beszél. Oké, lehet hazudik épp, mint a vízfolyás, de nem úgy volt, hogy megollókezű-Edwardkodta a csávót?
- Jézusom, elég lesz már – húzom hátra a grabancánál fogva, amikor már taperolni is kezdi a bent ülőt. Nincs benne semmiféle túlélő ösztön, mondjuk ez már akkor világos volt, amikor volt képe kikezdeni velem a kurva viszketőporával. Legnagyobb meglepődésemre viszont minden cirkusz, beszólogatás és akadékoskodás dacára megkapjuk a pénzünket, amit ha éppenséggel lett volna olyan elvetemült a fószer, hogy a drámakirálynő kezébe nyomjon, gyorsan ki is rántom a szeplős ujjai közül. Ezek után egy legyet se bíznék rá, nem még a pénzünket.
- Kösz a jókívánságokat – puffogok, és ha eddig nem éreztem kényelmetlenül magamat, most határozottan le akarom kaparni a bőrömet. Simán bemószerolhatnának minket az év hőseiként, miután ez a dilinyós napsugár kikotyogott nekik mindent… Ha már szökni akarunk, csináljuk rendesen az ég szerelmére. Miért is éreztem jó ötletnek eljönni vele? - Fasza, nem tudtam, hogy a máltai szeretetszolgálathoz van szerencsénk – nézek rájuk barátságtalanul, de aztán elég egy sokadik pislantás Mills ártatlan babasegg fejére, hogy tudjam, ha én erre nemet mondok, egész nap azt fogom hallgatni, mekkora lehetőséget hagytunk ki. Amellett pedig, hogy nincs kedvem hallgatni a rinyáját, elég nagy előnyre tennénk szert a minket keresőkkel szemben, ha nem a közeli utcákon kódorognánk, hanem mondjuk a városon kívül. Ugyanakkor a pénzük nálunk, így elverve meg túl sokat nem tudnánk ellenkezni, amennyiben út közben inkább eladnának minket valami emberkereskedőknek. Minden porcikám azért kiáltozik, hogy fordítsunk hátat és húzzunk el a picsába, de néha muszáj kockáztatni.
- Oké… - egyezek bele nagysokára, hagyva, hogy előbb a vörös majom szálljon be hátulra. - De ha bármivel próbálkoztok, egy-egy golyóval lesztek gazdagabbak – fenyítem be őket annak ellenére, hogy rohadtul nincs nálam egy bökő se, nem hogy fegyver. Ezt nekik mindenesetre nem kell tudni, és mielőtt a nagypofájúmnak eszébe jutni kikotyogni, leplezetten megrúgom a lábát, hogy kussoljon. - A városon kívüli legelső buszállomás a világ végének számít? - emelem meg Fasztudjahogyhívjákra a szemöldökömet a visszapillantó tükörből. Ha szerencsénk van, elkerüljük a legforgalmasabb helyeket, és még azelőtt feldobhatjuk a hátsónkat egy dél fele tartó járatra, mielőtt a hírekben visszaköszönne a pofánk. Igaz, fingom sincs, mekkora port kavar majd két senkiházi szökése. Lehet legyintenek rá, hogy úgyis megdöglünk vagy visszafutunk hozzájuk. Megint csak Vörösre emelem a szemeimet, ugyanis van egy olyan sanda balsejtelmem, hogy nála talán fel is fog vetődni a megadás lehetősége. Már most meghajlott a nyomás alatt, pedig csak két nagypofájú burzsujjal kellett egyezkednünk, mi lesz később? - De egy távolabbi benzinkút is megteszi - fűzöm hozzá, már amennyiben úgy látom, hogy az előbbivel túl nagyot kértem. Ha van rá mód, nem húznám az időnket a tisztálkodással, ráérünk arra valami isten háta mögötti helyen is, ám ha nincs busz, akkor legyen gyerek nap.

zene: Break Stuff xx credit: •

Vegyes érzelmekkel Lambert iránt próbálom venni az akadályokat és egyezkedni a fickókkal, noha jobbára csak egyikőjük beszél, mégsem olyan egyszerű, mint, ahogy annak tűnt, mikor Lamb elmondta mit és hogy csináljak. Mert rohadtul nem az történt, amit mondott. Persze, hogy bepánikoltam! Itt még csak rögtönözni sem nagyon tudok, mivel gőzöm sincs miféle szokások vannak, ha az ember jól akar járni. Végtére is, vagy pénz kapok, vagy ők veszik el az életem, nem? Így működik ez, neeem??? Örültem is, mikor duzzogás és lelépés helyett inkább odatolta a valagát hozzánk és átvette a szót. Sokkal jobban nyomta, mint én. Próbáltam is fejben jegyzetelni azontúl, hogy mellette fostam is, nehogy nagyon szarba keveredjünk, mint amiben eddig voltunk. Vajon ő nem fél? És ha igen, hogy leplezi? Bár tény, hogy nekem, mintha még a szeplőim is szándékosan árulkodni próbálnának ilyenkor. Lambert stílusa hallatán a fickó laposakat kezdett pislogni, mint aki, ha a vezető ülésben ülne, már rég rálépett volna a gázra, de közben meg mintha ott csücsült volna szája sarkában egy hangyányi vigyor, amiért mekkora poén, hogy két kis lurkó próbálja lenyúlni. És ahogy Lambert agresszívoskodott, a fickó eddig szinte láthatatlan vigyora akkor vált egyre világosabbá. Nem mertem beleszólni, mert nem tudtam, hogy ez most jó e vagy rossz.
- Tökös kis pöcsösnek hiszed magad azt látom. De egy-két lila volt és egy kamu törött kar még édes kevés ahhoz, fütyike. - somolyogta, alapvetően elég seggfejszerűen, de a hangszíne mégsem azt adta vissza, mintha ténylegesen bántani akarná Lambertet. Én meg totál elbizonytalanodva álltam ott és néztem, hogy mi legyen, mi történik, mi nem és, hogy különben is, minek vágtunk bele, hiszen láthatóan nem is tudjuk mit csinálunk. Szóval igen, megint bepánikoltam, és nem mondom, hogy nem játszottam rá kicsit, de jobbára tényleg az őszinteség dőlt belőlem, annak reményében, hogy a világ egy habostorta és a pasas a cseresznye a tetején és most megsajnál majd minket és segít, hogy a világ kicsit jobb legyen. A másik opcióba is belegondoltam, de azt inkább nem részletezném. Az pedig már teljesen mellékes, hogy füllentettem a füllentésemről, de akkor ott fel sem tűnt, hogy mindezt Lamb füle hallatára. Meg lehet csak megijedtek, hogy egy élő Chucky akart becsúszni az ablakon, de a lényeg, hogy nyélbe ütöttük az üzletet, én pedig a pénz láttán abba is hagytam a picsogást, de mielőtt egy pillanatra is örülhettem volna a fejemnek, hogy mennyi pénzt tartok a koszos kis mancsomban, Lambunkó Őnagysága egyből el is vette. Kisebb morcossággal képemen néztem rá, de addigra lényegében újra mögé kerültem. S miközben én bosszúskodva elképzeltem, ahogy nyálas ujjam tövig nyomom Lamb fülébe bosszúképp, még egy fuvart is felajánlottak, amire magasba szökött szemöldökkel pillogtam előbb a bent ülőkre, majd a tétovázó pénzrabló kis büdöskére. Mit kell ezen agyalni? Pénzt adtak, és még fuvart is!
- Nem muszáj, csak jófej akartam lenni két kis pisishez... vagy a szagból ítélve... szaroshoz? - vágott egy grimaszt, ami végül mosolygásba ment át, mert egy részt biztosan baromira élvezte a piszkálódást, másrészt, - bár mi nem tudtunk róla - de neki is voltak már gyerekei, és velük járó bajok, szóval ha nem is akarta ártani nekünk, had élje már ki valahol a kínját, nem? Így belegondolva, a jövőben én is így fogok tenni vele, csak... sajnálat nélkül. Mire mondjuk Lamb rám nézett, én már magamban vetettem egy keresztet a lehetőségre, s a lábaimra, amik majd biztos lerohadnak, mire célba érünk.
- Komolyan?! - virulok fel egyből a váratlan válaszra. Jaj, hát tudtam én, hogy Lambert nem is olyan szörnyeteg, csak hagyni kell kicsit kurva anyázni, meg morogni, meg verekedni, aztán szinte kenyérre lehet kenni... mint egy fagyasztóból kiszedett vajat. De végülis azt is rá lehet erőszakolni a kenyérre. Lelkesen pattantam be hátra, miközben Lamb még mindig fenyegetőzött a fickóval, aki lévén, hogy olyan, amilyen és Lambertből se néz ki többet, bőven volt oka félreérteni azt a két golyót... Egy ideig csak némi értetlenséggel, és legfőképpen döbbenettel nézett Lambre, majd azért csak sikerült lereagálnia, amit a kormány mögötti sem tudott hová tenni, mondjuk Lambertet sem.
- Te perverz kis köcsög! Remélem kislányokat nem futtattok, mert menten mentek vissza abba a kurva árvaházba vagy tudja tököm, honnan szöktetek. - akadt ki, de legalább nem paterolt ki minket a kocsiból, miközben még mindig hitetlenkedve, és elszörnyedve nézett a kocsit beindító társára. - Hát mi a büdös fasz van ezekkel a mai fiatal kis szarháziakkal? Jézus fasza... Kezdtem azt hinni, hogy tényleg egészségesebb volt a mi időnkben a South Park, mint az ő idejükben az a felfedező kislányos szarság, amiben a táskájával beszél az a elmeroggyant. - akadt mi, mintha mi ott sem lennénk, és még utána elmondott pár halkabb "úristen..."-t meg "azta a kurva..."-át. Ugyan megkérdeztem volna tőle halkan és "diszkréten", hogy honnan van pisztolya, de a rúgás után jobbára bedugulva még a kocsiban is a bokám simogattam. Még is honnan tudhatnám erre a választ magamtól?
- Megőrültél? A megállóknál általában hemzsegnek a zsaruk... Még csak az hiányzik, hogy miattatok minket is lecsukjanak a faszba. Marad a benzinkút. - puffogott a pasas, miközben immáron társa is tudta az úticélt, így el is indult. Amíg pedig ők elől dumáltak mindenféléről is, addig én is kihasználtam, hogy most már talán megszólalhatok és közelebb húzódva óvatosan ehhez a bánatképűhöz halkra fogva megszólaltam. - Neked tényleg van pisztolyod? - sutyorogtam némileg elképedve, milliószor lepörgetve a fejemben, hogy mikor hagytam magára annyi időre, hogy szerezhessen egyet, ráadásul... honnét?! Bárhogy is, ha nem is perceken belül, de ha csak nem vetődünk ki útközben a kocsiból elérünk egy benzinkutat, ahol még ők is terveznek tankolni, így még csak nem is nézett volna ki olyan furcsán, hogy mi kiszállunk, ők meg elhajtanak. A probléma ott kezdődött, hogy nem sokkal érkeztünk után, leparkol egy rendőrkocsi is, és bár mindkét fakabát kiszállt, csak az egyik ment be a boltba, a másik kint maradt dohányozni és nézelődni. Minden bizonnyal elől is észrevették a problémát, mert az anyós ülésen lévő egy gondterhelt sóhajjal túrt a hajába, ahelyett, hogy egyből kipattant volna a kocsiból.
- Most mi lesz...? - kérdezte a kormány mögötti fickó a másikat, és én ugyanezt megkérdeztem halkan Lamberttől is.
- Most? Szépen kitolod a segged, töltesz egy keveset a kocsiba, és nyugiban elhúzzuk a csíkot, de addigra már csak ketten... - nyomatékosította a végét a visszapillantóból Lambertre nézve.
- Én aztán ki nem szállok... - ellenkezett a kocsi feltételezett tulajdonosa, amire a másik ismételten felsóhajt.
- Én nem szállhatok ki, mert köröznek. Ismernek már, és ha meglát, így is bajba kerülünk. Szóval tekerjünk egy kicsit a pofázós részen és ugorjunk, mert rábaszunk. - morgolódott, míg végül vagy előttünk vagy utánunk, de a fickó végül némi tétovát követően, de kiszállt, hogy tankoljon. A dohányzó zsaru pedig el is kezdte méregetni a furcsán beszari tankolót és a kocsiját, mivel, hogy mi voltunk az egyetlen tankolók.

Coming Undone

Shut the fuck up and back the fuck up

Habár minden idegszálam belefeszül abba, hogy fenntartsam a flegma senkiházi látszatát, aki még egy kibaszott mosolyt se tud a pofájára varázsolni, annyira elpicsázta az élet, a tag következő, somolygós kijelentésére nem tudom megállni, hogy ne ránduljon a jó kedvet messzire kerülő vigyorra a szám. Szóval valami átbaszó brigádnak néz minket, akik a nagy üzletelés előtt kifestették egymás arcát, vagy a hatás kedvéért behúztak egyet-kettőt egymásnak, nehogy rajtakapják őket, hogy nem is olyan kemény legények, mint amilyennek mutatják magukat. Helyes, az alábecsülés mindig jót jelent, ezért nem igazítom ki, miszerint az a vélhetően törött kar messze nem kamu, vagy adom a tudtára, hogyha még egyet beugat, akár le is szophatja, amit mindenféle kicsinyítő jelzőkkel illet. Anyád.
Aztán meg már ha akartam volna, se tudok ugatni, mert Rowan… Mills cérnája abszolút elszakad, és olyan könyörgésáradatot zúdít ezekre a majmokra, hogyha feleakkora nyunyó lennék, mint ezek, a könnyeimet törölgetném a meghatódottságtól. Nos, ha az egereket nem is kezdik el itatni, megesik a szívük a szeplős babapofin, bár ennek ellenére is alaposan meg kell fontolnom, mennyire éri meg két idegen, nagyszájú barom kocsijába ülni. Ez amolyan ősi tudás, hogy nem állsz szóba a cukros bácsikkal, vagy a tököm tudja. Ha nem pofázna be folyamatosan, és tudatná velünk- velem, hogy mennyire nem díjazza a bunkóságomat, valószínűleg már elfordultam volna, magam után ráncigálva a lökött répát, de így egy kicsit több bizalmat szavazok az ajánlatuknak, meg annak, hogy nem adnak el minket szervkereskedőknek. Miután pedig szembesülök Vörös felviruló arcával, a franc se tudja, hogy miért, de még nyugodtabbá válok a döntésemet illetően. Valamiért jó érzés- nem, ezekre a helyekre még mindig nem vándorolgatunk el…
- Most mi van? - bököm ki már a kocsiban meresztve a seggemet a nagy fenyegetésem után, ami nem olyan reakciót szült, mint azt reméltem. Az előttem ülő kifakadására meg rajtam a sor, hogy értetlenül bámuljak, mert mitől lennék perverz és mi a faszért futtatnánk kislányokat? - Mi a picsáról hadoválsz? Répa, mi a picsáról hadovál? - fordítom az arcomat Mills felé, mert nem tudom követni a fonalat. Neki elbaszottabb feje van, talán megérti, mi a faszt háborog itt ez a Teréz anya, és hogy az istenbe jönnek ide a rajzfilmek. - Úr isten, gyere le a magas lóról, Szent Mária, egy ilyen környéken mindenkinek van fegyvere – akadok ki aztán én is, hogy itt finnyázik ránk jobbra-balra, mintha legalábbis leprás kurvák lennénk, akik a testüket árulgatják az utcasarkon. Jézusom.
És ha eddig nem lett volna elég egyértelmű, hogy annyit nem néznek ki belőlünk, hogy becsavarjunk egy villanykörtét egyedül, hát az újabb puffogása biztosít róla, hogy maximálisan agyhalottnak hisz bennünket. De mivel a hasamba megint belehasít az a kellemetlen fájdalom a nagy hápogásaim miatt, inkább rájuk hagyom, hogy én sem arra gondoltam, egyből soroljon be egy busz mellé. Helyette megadó sóhajjal az ülésnek döntöm a tarkómat, remélve, hogy az út maradékára ennyi lesz a csivitelés, erre most meg Űrlényképű húzódik közelebb, hogy feltegye az évszázad kérdését. Istenem, idiótákkal vagyok körülvéve. Ami nagy szó, mert én sem vagyok zseni.
- Jah – vetem oda félfoghegyről a hazugságot. Majd még itt bevallom, hogy nincs semmilyen eszköz nálunk önmagunk védelmére. Faszom, ha kell, a pulcsi zsebembe nyúlva kamufegyvert formázok az ujjaimmal, de nem teregetem ki a lapjainkat. - Sose pókerezz, Répafej – suttogom vissza a jó tanácsomat, és bár erős a késztetés, hogy a kocsikázás maradékára behunyjam a szemeimet, ellenállok a kísértésnek. Helyette laposakat pislogva figyelem, merre haladunk, a benzinkúthoz érve pedig határozottan megkönnyebbülök. Ha tehetném, rögtön ki is vágódnék a verdából, de persze, hogy egy szaros rendőrautónak kell felbukkannia mellettünk. Feszülten nézek a fuvarozóinkra, akik hasonlóan összeszorult farpofákkal bámulnak egymásra. Vetek egy pillantást a papagájjá előlépett Millsre is, azonban jobban leköt, hogy a két másikat mi frusztrálja ennyire.
- Mi van? És ha a zsernyákok még mindig itt lesznek? - akadok fenn a tervébe jutott, aprócska hibán. Ami nyilván nem hiba, de az kurva élet, hogy én ki nem teszem a lábamat addig, amíg nem tiszta a terep. Közben napvilágot lát a legrózsásabb tény is, miszerint az egyiküket körözik. És ezen a ponton kirobban belőlem a nevetés. - Miért köröznek? Öngyilkosságba szájkaratéztad a szomszéd kölyköket? - vigyorodok el, és csak azért hagyom abba a nevetést, mert a hasam még mindig nincs a toppon. Ez egyszerűen mesés, egyszer választom valamiben a könnyebb utat, és persze, hogy a rendőrök kezébe kínálnak minket ezüsttálcán.
Mindenesetre bármit is reagáljon a humoromra a tag, amíg ő az idő közben kiszálló társát figyeli, odahajolok Vöröshöz, egészen közel a füléhez, hogy véletlen se halljon semmit a csávó. A kisebb zavaromat most lenyelem, amit az orromba tóduló illatától és a túlságosan bensőséges pozíciónk miatt érzek.
- Ha lekapcsolják a pajtiját, szépen kiszállunk, és néma kussban odébb oldalazunk. Vagy futunk – tudatom vele a tervet, mert nem fogom hagyni, hogy egy ilyen balfékcsapat visszajuttasson minket a javítóba. Mármint nincs akkora bajom a hellyel, de így, hogy meglengett előttem a szabadság szele, amiben se a tisztek, se a családom nem tud beleugatni abba, mikor mit csináljak, hát köszöntem, jól megvagyok.
Mondjuk azért még reménykedek, hogy az esetlen gyökeret csak annak nézik, ami, vagyis egy esetlen gyökérnek, viszont kurvára nincs szerencsénk. A rendőr a szájához emeli az adóvevőjét, nyilván értesítve a társát vagy a központot, netán a kocsi rendszámát kérdezi le, nem tudom, de azt igen, hogy négyünkkel kettő zsernyák nem bír el, és egyelőre a jótevőink azok, akik komolyabb fenyegetést jelentenének rájuk nézve. Az holt biztos, hogy nem várom meg, amíg ideér az erősítésük.
- Oké, kösz a fuvart, mi léptünk – közlöm, már nyitva is az ajtót, hogy kiszálljak. Ha kell, kiráncigálom Millst, de remélem tartja magát a vészforgatókönyvhöz, és nem szükséges leimádkoznom a kibaszott csillagokat érte. Az állapotunkhoz képest lendületes léptekkel indulok meg aztán vele, figyelmen kívül hagyva a zsaru kiáltását, hogy álljunk meg. Érzem, ahogy a torkomban kezd lüktetni a szívem, de nem engedek a felbugyogó pánikomnak. Ellenben az újabb nyilallásnak a hasamban igen, amint az ép kezemmel Répafej vállába markolva előre görnyedek. Tompává válnak a hangok körülöttem, amíg a fogaimat szorítva igyekszem túljutni a bosszantó fájdalmon, azonban még így sem kerüli el a figyelmemet a távolból közelítő szirénák hangja.
Bassza meg.

zene: Break Stuff xx credit: •

Nem állítanám, hogy perfektól sikerül követnem az eseményeket és könnyen felveszem a fonalat, mert már akkor sem értek semmit, mikor odaküldött ehhez a két fura fazonhoz. De mikor még itt üzletelgetésbe is kezdenek, miközben fenyegetik egymást - dehát biztos ez a módi ugye - végképp elvesztem a fonalat és csak pillogok hol egyikre, hol másikra. Szerintem még az sem esne most le, ha kéz alatt lepasszolna nekik még egy kis zsozsóért. Onnantól pedig, hogy kocsiba ülünk - amiért hálát adok az égnek és talán egy picit ennek a kaka szagúnak is - csak haladok az árral, ami ki is merül abban, hogy nagyjából kussban végig ülöm az utazást. Arra is csak értetlenkedve és szájtátva rázom fejem, mikor még engem is kérdőre von Lamb. Én eddig se tudtam mi folyik itt, olyan ez, mintha kínaiul beszélnének. A fickó is állandóan hőbörgött, szerintem a sofőr se nagyon akart beleszólni a két bak kecske vitájába.
- Jah jah, hát persze... Te meg a vízi pisztolyod... - forgatta szemeit az anyós ülésen lévő, legalábbis a visszapillantóból így tűnt. De én is leragadtam egy kis időre ennél a pontnál, mert totál para volt a gondolat, hogy ennél a fortyogó vulkánnál még pisztoly is van. Némi aggodalomra ad okot, hogyha a fejével képes félhullába tenni, akkor egy pisztollyal mire menne, ha picit felhúznám. Így belegondolva még jó, hogy nem ellenkeztem az üzletelgetésnél. A pókerezés mondjuk nem tudom, hogy jön ide, de hevesen bólogatok neki, mert annyit még én is tudok, hogy ott is megy a sunyizás, és hát kitudja még mi zajlik a színfalak mögött, ha valaki szép kis összegeket nyer. Mondjuk nem tudom miért gondolja Lamb, hogy valaha is eljutok odáig, hogy akár egy kaszinó közelében lébecoljak, anélkül, hogy ne rúgnák szét a seggem az ajtaja előtt álló őrök, de okééé. És ha már itt tartunk... belőle sem nézem ki. Fura egy srác...
Mindenesetre azt gondoltam most már, ha lassan is, de minden szebb és jobb lesz, ahogy elérünk majd a benzinkúthoz, összeszedjük magunk és végül egy állomáson buszra szállunk. Gőzöm sincs mennyire vagyunk ténylegesen jó páros - mármint szerintem persze azok vagyunk, ezeket a pillanatokat kivéve... - de úgy tűnt, eddig másként nem nagyon ment volna. Egyikünknek sem. Csak azért nem mertem elnézni Lambert felé az út során, mert attól féltem, hogy feltűnik neki és hát olyan könnyen felbassza magát, most meg még pisztoly is van nála... Az nem is kérdés, hogy tud e lőni vele... Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy csúnya dolgot tervezek ellene. Elvégre viszketőport öntöttem a nadrágjába! De a dolgok nagyon ritkán alakulnak úgy, ahogy mi elképzeljük... A benzinkútig még épségben elértünk, de ott ismételten akadályba botlottunk, bár akkor még nem úgy tűnt, hogy egy véglegesbe, mert ugyan elég komolya stresszt okozott - és hallhatóan nem csak nekem - a két rendőr, de azt gondoltam a tegnapi napunkhoz képest, ez sem lesz nehezebb. Futunk, néha dobálózunk, esetleg kiabálunk és ennyi.
- Bazd meg, fütyike, benzinkútig akartál jönni, ide is hoztunk! - csattant fel a fickó, bár érezhetően nem Lambert volt a célpontja, szimplán, csak őt is idegesítette a váratlan esemény. Utána persze száját rágva próbálta ki agyalni mi legyen, de jobb ötlete neki sem támadt, mint, hogy mielőbb elhúzzanak, anélkül, hogy gyanút keltenének.
- Ó, kapd be! Inkább dugnád el a képzeletbeli pisztolyod, mert ha idejönnek cseverészni, te is megbaszod a vörös vámpíroddal együtt... - morogta, próbálva még véletlen sem a gondot okozó dohányos felé pillantgatni, de attól tartott, ha szem elől téveszti, a végén még tényleg az ablakánál találja. Már pedig még ha mi nem is tudtunk róla, a kesztyű tartóban akadt egy pisztoly.
- Igyekezz... - intett társának, mialatt mi hátul azt hiszem valami újabb sunyiságon törtük a fejünk. Pontosabban csak Schultz. Én bevoltam szarva.
- D-de hová? - kérdek vissza szintén halkan, nem kicsit fosva már attól is, hogy meghall az elől ülő, de közben akaratlan is oldalt döntöm a fejem, ami végett koccan is Lambével egy halkan, de el is kapom rögtön. Le ne lőjj! Le ne lőjj, te kecske szagú rémálom! Bha... nem tudom mi a cikibb, hogy tudatában vagyok, hogy én is kb. ilyen szagot áraszthatok magamból, vagy, hogy ilyen szavakkal illetem, még is mikor csak lehetőségem van, szimatolok párat a közelében. Mit mondhatnék... komoly gondot okozhatott az a fejelés anno...
De még igazán át sem gondolhatnám merre gondolta a futást, mikor élesbe kell alkotnunk, én meg rémült fejjel követem, miközben elől a csávó anyázik ezerrel és azt hiszem kicsivel később utánunk, ő is elhagyja a kocsit, csak másfelé próbál meglógni. Nulla eséllyel, ahogy mi sem jutunk messzebb, mert ugyan közben előkerül a másik zsaru is, s így sincsenek sokan, amaz is eldobja a friss kávéját, s míg egyikük a jó kondiban lévő után rohan, a másik pacákot le se szarva, akik amúgy úgy befosott, hogy a kocsi kerekénél már guggolva védte előre a buksiját a tűzharc elől, míg a másik rendőr utánunk indult. Persze mi sem haladtunk túl gyorsan, mert Lamb közben rosszul lett... mármint rosszabbul, mint eddig. Baszki. Eddig is pánikban voltam, de eztán meg végképp. Nem csak, amiatt, mert a zsaru utól fog érni - ami egyértelmű volt - hanem, mert aggódtam érte. Hiba volt bele rángatnom a verekedésbe, be futni a szobába. Hiba volt megszöknünk. Baromi felelőtlenség volt ez tőlem, ő meg olyan borzasztó makacs, hogy szerintem azt se látná be, ha belső vérzése lenne. Hagytam, hogy belém kapaszkodjon, és őszintén szólva már ennek nyomán majd kiugrott a szívem, de ezúttal nem a pozitív izgatottság értelmében, mint inkább, amiatt, mert ebből érzékeltem, hogy nagy a baj. Rendőrök nélkül is szarban voltunk.
- Jaj ne... Lambert... N-nem tudom mit csináljak... - hebegtem, mert képtelen voltam tisztán gondolkodni, miközben még a szirénák is szóltak, ami egyébként közeledtek is, és a fickó is már csak méterekre volt. És ha földre lökik? Lehet még nagyobb baja lesz! Én is belekapaszkodom, de vele ellentétben azért, hogy össze ne essen, miközben zihálva próbálom kitalálni, hogy mentsem a menthetőt. Elfuthatnék, nagy eséllyel megelégednének vele is és én lehet eljuthatnék valameddig és talán... de nem! Ilyesmin nem is jár az agyam. Nem csak, mert valószínűleg másnap már egy gyerekcsempésznél várnám, mikor adják el a szerveim, hanem mert... hát.. kedvelem annyira, hogy inkább vele maradjak. Szar szenvedni, egyedül meg végképp, de vele elviselhetőbbek a napok, akkor is, ha simán eltöri a csontom. Mondjuk ha rám lő, lehet másként fogok gondolkodni, a rendőrök biztos elveszik tőle.
- Ne kérem, állj! - kiáltom el magam, át sem gondolva mit akarok, mit kellene tennem, de, ahogy közel ér a rendőr és ott zörögnek rajta a veszélyes dolgok, megijedek és inkább átkarolom Lambertet, hogy legalább a támadást felfogjam. - Sajnálom! Megadjuk magunkat! - kiabáltam, mondjuk pont nem volt süket a faszi, de kit érdekel, hát félek, na! Meg is állt és bár nem volt túl meggyőző a képe, elgondolkodott. Nem biztos, hogy ezt kellett volna mondanom, de nyomás alatt általában a tévéből improvizálok. Mondjuk eddig se jött be... Bassza meg.
- A... a barátom megsérült! Orvosra van szüksége! - kérleltem, mert az már biztos volt, hogy nem megyünk se Kanadába, se Mexikóba. De reméltem, hogy az intézetis pokol előtt, legalább összekaparják. Nem akarom meghallani, hogy visszafordíthatatlan dolog történt vele, mármint, hogy hát... jah. Elég sokat totojászott a fakabát, ellenben Lambert sem lett jobban, szóval elfogadva a sorsunk váltam türelmetlenné. - Segítsen már, bassza meg! - mordultam fel, mire végre elért hozzá a probléma és értesítette is a mentőket. Közben mögötte láttam, hogy a fostos fickót is elkapták, de az anyós ülésen lévőt és a másik zsarut nem láttam sehol.
Leültettek minket a fal mentén míg kiérkezett a mentő, akik a rendőrrel ellentétben készségesen segítettek Lambnek még az ágyra fekvésben is. Én is felugrottam, hogy vele menjek, többek között, mert egyedül olyan vagyok, mint egy újszülött kis kutya, totál védtelen. Másrészt fogni akartam a kezét, hogy ő se érezze magát egyedül... mondjuk... eddig sem úgy tűnt, mint, aki fosnak az ilyen dolgoktól, na, de ez most más.
- Nem lesz semmi baj. Minden rendben lesz, jó? Legközelebb sikerülni fog és és és veszek neked egy doboz cigit is, jó? - ugrottam az ágyhoz markolászva a vállánál a pulóverét, de ahogy tolták fel a kocsiba, engem elhúzott onnan az egyenruhás. Talán még azt is odamorogta, hogy "Itt maradsz", de annyira kiakasztott Lamb állapota, hogy többször is vissza kellett rántania, pedig még csak nem is kezdtem el ordítani, meg ugrálni.
- Nem lesz baj! Veszek cigit, jó?? Veszek! Megígértem! Szerzek neked! És csokit is! Nem felejtem el! - kiabáltam, miközben a mentősök is beszálltak mellé és be is csukták az ajtót. - Látni fogjuk még egymást! - kiáltottam, de a felzengő sziréna hang már elnyomta a nagy részét, aztán el is indultak. - Én ott leszek és várok majd rád... - néztem a távolodó mentőautót, bízva benne, hogy hamar lábra áll, abba bele sem gondolva, hogy esetleg nem.
Persze én visszakerültem az intézetbe, s bár mondhatnám, hogy minden ott folytatódott, ahol befejeződött, de nem. A dagik közül mind túlélte, s bár volt, aki nem tért vissza, a másik kettő, amint rendbe jött, megint célpontjául választott. Próbáltam visszavágni, sőt, alkalom adtán annyira elegem lett, hogy már nem vacakoltam a mogyoróvajjal, hanem ment egyből a patkány méreg, de ha nem ők, akkor más gyepált el és most az sem tartotta vissza őket, hogy a szobában próbáltam elbújni. Az őrök is jobban beleszartak a dolgukba, sőt, már annyira sem érdekelte őket, hogy bezárjanak az amúgy megjavított kis lukba, mert úgy voltak vele, hogy ott max akkor kapnék, ha ők épp ráérnek, mert, hogy a szökésünk nagy zűrt kavart, rendőrségi ügy lett belőle és persze mindenkit megbasztak, aki itt dolgozik. Még azelőtt feliratkoztam az átnevelőtábori programra, mielőtt Lambert visszatért volna. Menni akartam, mindegy, hogy hova.
Az meg teljesen mellékes, hogy átszoktam az ő ágyába és jobbára csak akkor tudtam elaludni, ha a párnájába nyomtam a fejem. Mármint akkor esélyesebben elkerültek a rémálmok, és inkább felrémlettek s újra átélődtek a szökéses pillanatok.