Bailey első kalandja: Lost Children

Az idő múlik, de a sebeket nem gyógyítja, ha hagyjuk azt elfertőződni. Már egészen kicsiként tisztában voltam vele, hogy a mi családunk más, de úgy igazán különbözik a többitől. Okkal élünk távol a várostól és vesszük körül magunkat inkább állatokkal és a természettel, semmint emberekkel és azzal a megannyi szennyel, amit a város okád magából. Apu mindig arra tanított, hogy fogadjam el, ha valaki más, mint én, vagy akár, mint a többi ember, ne ítéljem el első látásra, mert mindenki rejteget magánál kincseket és megannyi sebet is. Apa pedig arra tanított, hogy bízzak a megérzéseimben, de sose lépjek le anélkül az útra, hogy ne néztem volna körül. Olykor egészen olykor egészen nagy volt a diszharmónia tanításaik közt, én még is mindig megtaláltam a középutat. Értettem őket. Mindkettejüket. Idő és nem kevés energia kellett hozzá, de voltam olyan okos, hogy már egészen piciként megértem a felnőttek gondolkodási menetét. Legalábbis, ami a logikán és elméleten alapszik. Hamar kinőtem az általános iskolát, fiatalon bekerülve a gimisek közé, ahol ugyan még mindig bőven okosabb voltam a legtöbb tanárnál is, kiéleződött, hogy érettségem csupán az intelligenciámban látszódik meg, alapvetően viszont elmaradottabb vagyok, és ezt nem féltek az orrom alá dörgölni a maguk bugyuta, mégis sértő módján. Eleinte nagyon zavart, hiába beszélt apu az igazgatóval és a tanárokkal, ők is csak széttárták karjaikat. A pszichológus sem segített, mint kiderült, nagyobb tudásom van a szakterületén, mint neki. Aztán próbáltam hozzászokni, miközben azt figyeltem, apa hogy képes figyelmen kívül hagyni a bántalmazóit a rendőrségen. Végül inkább úgy döntöttem, nem töröm magam miattuk. Nem az én dolgom, hogy a világ elfogadjon, hogy beálljak a sorba. Én én vagyok. Nárcizmus nélkül mondhatom, több, jobb és életrevalóbb vagyok már most, mint a padban ülők többsége valaha is lesz.
Apu még mindig kórházban volt, lábadozott, hiszen néhány napja kelt fel a kómából és egyenlőre én is csak rövid látogatásokat tettem nála azóta. Nem mondtam semmit. Nem mertem. Féltem, hogy nem tudná feldolgozni, hogy apát veszélyes őrültnek tartják. Úgy tűnt nem igazán emlékszik dolgokra, én pedig szerettem volna egy kis időt adni neki, hogy feldolgozza a történéseket, s ha már elég erős lesz, segítsen kihozni apát ebből a gumiszobás börtönből. Én egy percig sem hittem el, hogy rossz ember volna, és ezt nem elfogultságból mondom, mert évekig a szárnyai alatt nevelt a maga sajátos módján. De lényegében pontosan ezek miatt tudom alá támasztani, akár bizonyítékokkal is, hogy ártatlan. Csak éppen a talál hamis bizonyítékok ellen kellene keresnem bizonyítékokat. Na meg betölteni a 18-at, mert 12 évesen, azt sem hiszik el nekem, ami alapvetően is teljesen igaz. Éppen ezért meg sem fordult a fejemben a rendőrségen jelentkezni, mikor apa laptopján otthon magánnyomozásba kezdtem. Nem az ügyével kapcsolatosan, az az ő felhasználójával sem elérhető sajnos, hanem egy teljesen más ügyben. Tudtam, hogy csak ő segíthet. Ráadásul idejét éreztem végre meglátogatni őt is, amihez viszont nem volt elég egy kis hamis aláírással jelentkező fecni. Elsősorban ellógtam a suliból, ami már akkor sem volt újkeletű, mikor még egyben volt a család. Apu rossz néven vette, de mivel szabadidőm hasznosabban töltöttem, mint a padban ücsörgés, apát nem zavarta. Megkíméltem magam az ottani szekálásoktól és közben olyasmiket tanultam, amik valóban hasznosak lesznek az életben, vagy, ami érdekelt. Különben is illő lenne megértőnek lennie az iskolának, hiszen a szüleim válságban vannak, ami rám is kihat. Mégha nem is olyan formában, mint kellene. A sulit letudva pedig összeszedtem minden szükséges holmit, hogy busszal és villamossal eljussak a kórházig, ahonnan viszont már nem volt olyan egyszerű a dolog. Egy hamis nagynénit előadva kértem időpontot és kértem, hogy had látogassuk meg ő és én az apám. Nem örültek, de mivel apa nem mutatta jelét újabb gyilkossági kísérletnek, így végül belementek. Persze szigorú keretek közt. Persze egyedül érkeztem és a pultnál át is nyújtottam a nagynéni által írt igazolást, miszerint lebetegedett, de mivel, hogy én hajthatatlan voltam, írásos beleegyezését adja, hogy találkozhassam vele, ha csak pár percre is. Az idő kitolását, majd később megoldom. Nyilván a levelet is kétségbe vonták, amire számítottam is, és hálát adok az égnek a mai napig, hogy modern technológia és a manapság mindenre is használt, népszerű AI technológiával alkottam odahaza egy nagynénit, különösebb nehézségek nélkül. Fele annyi idő volt, mint, ha hang effektetekkel babráltam volna. Felhívták a nagynénit, akit a pult alatt telefonról irányítottam az otthoni saját laptopomról, amit a telefonhoz kötöttem. Ügyes, mi? Sokféle választ, hangsúlyt elkészítettem, és fontos volt, hogy alapos munkát végezzek, mert nem akartam lebukni. Még a végén engem is elítélnek... A beteg nagynéni persze igazolta a vonalon túl, hogy jelenleg túlságosan gyenge, hogy útnak indulhasson, és hogy a levelet ő írta, mert hetek óta erre a napra vártam, így hajthatatlan maradtam. Rábólintottak végül, majd miután apát átkísérték egy kihallgató és olykor váróteremként is funkciónáló helyiségbe, engem is elkísértek oda. Meg se fordult a fejükben, hogy viszek be esetleg neki valamit, amivel megszökhet. Talán csak tudták, hogy úgy is elkapnák. Nem tudom, de a laptopot sem kérte el senki, hála az égnek. Bevallom azért egy röpke pár percre hevesebben kezdett el dobogni a szívem, ahogy tudatosult bennem, hogy végre láthatom őt is, hogy jól van-e, hogy örül-e nekem, és hogy mégis mit érezhet így összességében. Még bilincsben volt, mikor én is beléptem a helyiség túlsó felében lévő ajtón, de már vették le róla. Illetve hát nem hagytak minket teljesen magunkra. Őrök álltak mindkét ajtó mögött és kamerák is voltak bent. Nem mondták, hogy nem nyúlhatunk egymáshoz, és nyilván ők is gondolták, hogyha már eljövök idáig, nem fogok a falnak lapulva állni és várni. Szóval, amint lekerültek róla az amúgy övére erősített bilincsek és kiléptek az őrök, fellélegezve rohantam oda hozzá, kikerülve az asztalokat, éppen csak egy széket meglökve kicsit, hogy nekiesve ölelhessem át, jó szorosan, mert őszintén szólva, nem tudom, mikor találkozom vele legközelebb, ha le nem bukom. Mert, ha lebukok, akkor nyilvánvalóan soha többé.
- Apa! - nyomtam arcom a mellkasához. Az itteni mosószertől, a hely szagától és a teljesen más szappantól egészen más illata volt, mint, amit odahaza megszoktam tőle, mióta piciként mindig sprinteltem az ajtóhoz, amint meghallottam a kocsi ajtajának csukódását. Ahogy ő, én sem szeretem, ha egy jól megszokott, bevált dolog megváltozik, sőt köddé válik, így ez bennem is rossz érzést keltett, mégha csak egy kis illatról is volt szó. Nem felejtettem el, miért jöttem, de elsősorban az érdekelt most, hogy hogy van, hogy bánnak vele, hogy esetleg van rá bármilyen mód, esély arra, hogy kiengedjék. Már negyedik napja nem látogatta meg a dokija, így lényegében gyógyszermentes volt, nem volt leszedálva, ezért is mertem pont most eljönni. Benyugtatózva sokra nem megyek vele, és őszintén szólva rettegnék úgy látni.
Én most is ugyanúgy néztem ki, ahogy azelőtt, mielőtt ők elmentek volna táborozni. Nőies, kicsit talán kirívó ruhákat hordtam, de a hajam rövid, göndör volt és igen, szemüveges vagyok kislánykorom óta. Miután kiölelgettem magam, akkor is, ha ő esetleg nem ölelt vissza, megragadtam kézfejénél és elhúztam a legközelebbi asztalhoz, ami lehetőleg távol volt az ajtóktól és a kameráktól is, és leültettem, aztán én is leültem mellé egy másik székre, miközben a teli válltáskám felpakoltam az asztalra.
- Mesélj, hogy vagy? - pillogok rá fel még mindig ugyanazzal a kislányos lelkesedéssel, mint mikor piciként mindig alig vártam, hogy vacsora mellett, vagy a tévé előtt elmesélje a napját.

öltözék: x zene: x helyszín: Bt. St. Hospital for the Criminally Insane

   Már idejét sem tudom mikor kerültem be a zárt osztályra, olyan rég volt. Vagy nem? Képtelen voltam nyomon követni az idő múlását. Sosem hittem volna, hogy én is erre a sorsra juthatok egyszer. Éveken át nem egy embertől hallottam már, hogy "te nem vagy normális!", de nem gondoltam volna, hogy tényleg van alapja. Éreztem, hogy a munka az utóbbi időben nem volt rám jó hatással, hogy az életem kisikló félben volt, ami a munkámat illette, de nem foglalkoztam vele. Szabadságra kellett volna mennem, nemet kellett volna mondanom a táborra is, több időt kellett volna a családdal töltenem, mégis elszúrtam és hagytam, hogy tönkre menjenek az idegeim. Hibáztam, amikor a nyugtatót megszereztem és hibáztam, hogy hagytam, hogy a terhek maguk alá gyűrjenek és hibáztam, Ó, de még mekkorát hibáztam, amikor megöltem Cadet. Mert én tettem. Én voltam. De nem voltam magamnál. Ha magamnál lettem volna, nem teszem. Fogalmam sincs milyen erő, vagy milyen elmeállapot lett akkor rajtam úrrá, de életem legnagyobb, legtragikusabb hibáját követtem el és ezt már visszacsinálni sem tudom, pedig, ha tehetném, mindent másképp tennék.
A legrosszabb az volt, hogy a bábjátékos minden eddigi gyilkosságát nekem tulajdonították, a pszichiáterek pedig ellenem beszéltek. Senki nem állt mellém, csak vádolt és már Killian sem volt ott, sem Terry, hogy megvédjenek engem. Így kerültem a Baltimore-i klinikára, a szigorúan őrzött elmebetegek közé, ahol Joseph volt az orvosom.
Mindent tönkre tettem. Hiányzott Killian, hiányzott a lányom, hiányzott a csapatom, a kollégáim, az a kevéske barátom. Hiányzott a napfény, az irodám, az otthonom, a szabad levegő.
Az első napokban csak sírtam, ellenkeztem, vagy épp tomboltam, mint a gorillák, de a nyugtatók sokat segítettek. Kezdetben nem akartam együtt működni, minden porcikám tiltakozott az ellen, hogy én részt vegyek ebben a "játékban", de végül a gyógyszereknek és Joseph megértősége, hozzá értő képességei miatt végül elkezdtem megnyílni és együttműködő lenni, bár nehezen ment, hiszen ártatlan voltam. Minden esetre azért sokat segített, hogy Joseph volt velem és nem más, noha rosszul esett, hogy Joseph nem nekem hisz, hanem más orvosok zárójelentéseinek. Joseph már rég óta az orvosom volt, ha valakinek, akkor neki hinnie kéne nekem, mégis betegnek tart engem.
Elismerem, vannak rendellenességeim, de nem voltam elmebeteg, nem voltam többszörös gyilkos, nem én voltam a bábjátékos. Cade megölése során sem voltam önmagam, nem tudatosan öltem meg, egyszerűen becsavarodtam az ottani eseményeknek köszönhetően.
Mindennél jobban látni akartam volna a szeretteimet, de nem jött össze. Egészen mostanáig. Nem értettem, hogy miért kellett úgy megbéklyózni engem, mintha én lennék King Kong és Ted Bundy közös gyermeke, de, hacsak nagy ritkán is, de levették rólam, ahogy most is. Nem számítottam látogatásra, főleg nem Baileyre, de kétes érzéseim voltak. Nagyon örültem neki, hogy láthatom és megölelhetem, ugyanakkor bántott, hogy így kell látnia engem. Aki ismert, az tudhatta, hogy mindennél többet adok a tökéletességre és annak látszatára, szerettem az emberek felé azt mutatni, hogy páratlan, tökéletes és tiszta vagyok, hogy én vagyok az élő példa arra, amivé mindenkinek válnia kéne, de ez jelenleg nem. Jelenleg szöges ellentéte voltam mindannak, ami voltam. Mert én nem ez voltam. Nem itt kéne lennem, hanem az irodámban és otthon, dolgozni, nevelni a lányom és szeretni Killiant. Ehelyett itt vagyok. Tönkre tettek.
Mikor a lány nekem esett és megölelt nyomban vissza is öleltem és óvatosan megszorítottam, közben adtam neki néhány puszit. Olyan rég érezhettem már ezt. Nagyon hiányzott, pedig évekkel ezelőtt, hónapokkal ezelőtt még el nem tudtam volna képzelni, hogy apa legyek, most pedig nagyon ragaszkodok hozzá, hogy az legyek és az is maradjak és valahogy ki fogok innen jutni és újra együtt leszünk. Bizonyítanom kell az ártatlanságom. De hogy?
- Bailey, hát te?! Hogy kerülsz ide? - kérdeztem, hiszen normál esetben nem lehetne itt, de mégis megoldotta és úgy tűnt legálisan, ami azt jelentette valami trükk van itt a háttérben. Jó kis lány, meglátszik, hogy én neveltem. Hét próbás gazember.
Nem néztem ki túl rosszul, Joseph jól bánt velem. Túl jól. Talán kivételes is lehettem az itteniekkel szemben, noha ebben nem lehettem biztos. Nem bántott, megértő volt, barátságos és éreztem, hogy tényleg csak a javamat akarja, bár a gyógyszerezésben lettek volna kifogásaim. Ha az nem lenne, akkor akár olyan érzés is lehetne, mintha a rendelőjében lennénk. Az a baj, hogy nem ott voltunk és hogy ő nem nekem hitt. Ez fájt. Ártatlan voltam, nem én vagyok a bábjátékos és nem öltem meg azokat az embereket, akikkel vádolnak. Ragaszkodtam az ártatlanságomhoz.
Leültem, ő is és kicsit átmozgattam a kezem, a karjaim, ujjaim, csuklóm.
- Jobban lennék, ha nem itt lennék. Lassan tényleg elhiszem magamról, hogy őrült vagyok - feleltem szarkasztikusan. Terápia, gyógyszer ide-vagy oda, nem sűrűn fog engem megváltoztatni. Na nem, mintha nagyon törné magát itt rá bárki is. - Nem tudom mennyi ideig kell még itt lennem, de ha egyszer kijutok, beperelek mindenkit, aki miatt itt vagyok. Ismerek egy kiváló ügyvédet. Egy hét és mindenki munkanélküli lesz, aki miatt itt vagyok - morogtam, majd sóhajtottam. - Te hogy vagy? Az otthoniak?
   
   

Bailey első kalandja: Lost Children

A magam részéről büszke vagyok - és persze végtelenül boldog - hogy ők ketten alkotják az én családom. No és persze az a jó pár négylábú, akik közt van már kutya és macska is. Már kicsiként is extrém érdeklődő voltam, és amit csak lehetett megtanultam, ki logikáztam. Apu mindig azzal viccelődött akkoriban, hogy apára ütöttem. Végül kiderült, hogy bár nem vagyunk vérrokonok - erre előbb rájöttem, mint, hogy ők elmesélték volna, de nem bánom - tényleg sokban hasonlítunk. A suli mellett sokat tanultam vele más dolgokról is. Főleg a szakmájából csipegetve, és azon dolgokról is, amikhez értett. Apuval pedig jobbára olyasmiket tanultam, amikhez ő értett, bár nem szívesen, azért a pszichológiába is beavatott egy kicsit. Ha pedig valamiről hallgattak, azt autodidakta módon tanultam meg. S bár koromhoz képest jóval nagyobb tudással rendelkeztem, sajnos nagy részüket nem tudtam hasznosítani a korom miatt. Ennek okán, apát sem tudtam kihozni az intézetből, pedig kerestem a módját. Sajnos a súlyos vádak miatt rengeteg akadályba ütköztem. De attól még nem mondtam le róla, sőt, most is azért vagyok itt, hogy segítsek neki. Nem kiszökni, de egy egészen más utat keresni, hogy elengedjék. Bebizonyítom, hogy ő nem gyilkos, és hogy jóval több annál, mint, amit a szennylapok állítanak róla. A család fontosságát pedig főleg aputól tanultam.
Örültem neki, de a szívem megszakadt, hogy így kell látnom. Nem volt koszos vagy sovány, de már távolról sem tükrözte azt, aki egykor volt. Ami nyilvánvaló, hiszen nem, hogy öltönyt, de talán még inget sem adnak rájuk. A cipőjéből is hiányzott a fűző. Ami azt illeti, én az orvosában sem bíztam.
- Segíteni jöttem... - mosolygok fel rá az ölelésből, még ha az örömöm mögött ott lapul az a fájdalom is, hogy egyáltalán idáig kellett fajulnia a dolgoknak. Leültem mellé, táskám pedig óvatosan az asztalra tettem súlya és tartalma okán is, miközben hallgattam. Engem sem kedveltek a suliban, a tanáraim se igazán, sokat gúnyoltak is, így pontosan tudom mit érezhet apa. Bár kiszabadítani egyenlőre nem tudom, azért a jobbkedvre derítést még megpróbálhattam. Egyik kezem a homlokára tettem, mintha csupán a lázát ellenőrizném.
- Attól tartok abszolúte lehetséges. De tudod? A legkiválóbbak mind azok. - mosolygom, visszaidézve apu esti meséjét Alíz Csodaországból. Morgós kijelentésére pedig mosolyogva csóválom meg fejem. - Ne aggódj, kifogsz jutni. Még hozzá egy kivételes módszerrel. - nyúltam mosolyogva a táskámba és előhúztam a laptopom. - Olyan módszerrel, ami rád is jó hatással lesz és mindenki más előtt is bebizonyosodik, hogy igen is hasznos tagja vagy a társadalomnak, hiába próbálnak besározni. Amikor pedig kellő bizonyosságot nyer a megállapítás, mindenki bocsánatot fog kérni tőled. Ráadásul itt fel is néznek majd rád, mert, hogy... segíteni fogsz a rendőrségnek nyomozásokban. - pillantok rá, s bár lehet kissé homályosan fogalmaztam, mialatt kinyitottam a laptopom és a rendőrségi alkalmazáson keresztül beléptem jelszavával a profiljába, de kellett némi idő, míg megkerestem, amire szükségem volt.
- Persze az első néhány nyomozás, önkéntes alapú, tehát ingyen és igen csak megkötött kézzel kell végig csinálnunk, de idővel, minél többet bizonyítasz, annál nagyobb teret kapsz majd. És én segítek neked... - léptem be az új ügyek közé. Tisztában vagyok vele, hogyha nem kezdek valamit vele és a munkájával, akkor a felhasználója is hamarosan megszűnik, akkor pedig nem fogok tudni belépkedni a rendőri munkákat csekkolva, de éppen ezért is lesz jó őt munkába állítani. Azontúl, hogy elméje ismét edződhet.
- Uhm... jól... - felelem szűkszavúan, ami engem illet, mert a helyzethez képest valóban jól vagyok, csak éppen a sulit kerülöm, ellenben a bajjal, de az már-már a családunk része. Ami pedig a többieket illeti...
- Hát... apu múlthéten tért magához. Úgy néz ki, hogy felfog épülni, de... nem is tudom, még nem beszéltem vele. Így is elég sokkoló lehetett neki ez az egész... Talán nem is emlékszik semmire, azt pedig nem tudja, hogy te... - nem fejezem be a mondatot, hiszen elég egyértelmű, csak túl kényelmetlen kimondani. - A kutyák is jól vannak. Rexienek nagyon hiányzol ugyan, és mióta nem vagytok otthon, Pixie megint uralma alá vette az ágyatok rád eső felé. Megpróbáltam kizárni a szobából, de mindig átpréseli magát az ajtó alatt... - forgatom szemeim szám húzva, mert tudom milyen háknis a rendre és tisztaságra, hát mégha macskaszőrről és az ő ágyáról van szó. Pixie az én macskám elméletileg, de különösebben sosem sajátítottam ki, hisz nálunk mindenki családtag apu szerint, senki sem tulajdona senkinek.
- De most nem ezért jöttem... - ráztam meg fejem, mielőtt nagyon eltérnék a lényegtől, mert ugyan nem mondták, de gondolom van egy idő mennyiség, ami után véget ér a látogatás. Megnyitottam a mostani fagyaszott - tehát egyenlőre tehetetlenség címén a polc tetejére pakolt - ügyet, annak leírásait és képeit, majd jobban oda fordítottam apának.
- Míg a média elterelte a figyelmet a legtöbb gyilkosságról a tábori események miatt, felütötte fejét egy újabb rejtélyes gyilkos. Vagy is hát... tulajdonképpen találtam róla jó pár évvel korábbi cikkeket is, de jó ideig úgy tűnt, hogy felszívódott... A gyilkost "Babakészítőnek" hívják. Utána néztem, de nem találtam igazából semmi közöst vele a Bábmesterrel. - mutogattam a képeket, bár ő maga is lépegethetett az érintő képernyővel. - Gyerekeket rabol el, többnyire utcáról vagy zsúfolt helyekről, esetleg éppen olyanokról, ahol nem látja őket se ember, se kamera. Aztán egy ideig nála lehetnek, de hogy ezalatt az idő alatt mi történik nem tudni. Végül minden esetben megöli őket és a testüket kidobja valahol. Amiről tudni lehet, hogy ő az, hogy az elrabolt gyerek helyett, általában a helyszínen vagy a házukban, a gyerekszobában hagy egy nagyrészt kézzel varrt babát. 20 évvel ezelőtt is voltak hasonló esetek. És bár van miből kiindulni, és a tábor óta már vagy 4 gyerek holtteste került elő, és még kettőt elrabolt, az ügy aktivitását tekintve a rendőrség nem igazán foglalkozik vele. Még a hírekben sem közlik le, hogy a szülők legyenek óvatosabbak. Azt gondolom, ha segítesz nekik ilyen képtelen ügyeket megoldani, idővel maguktól fognak felkeresni. Ha pedig már felkeresnek, azt jelenti, hogy elkezdtek megbízni benned. Szóval... ugye segítesz?

öltözék: x zene: x helyszín: Bt. St. Hospital for the Criminally Insane

   Volt igazság abban, amit Bailey mondott, hiszen a legzseniálisabb elméket mind őrültnek gondolták. Jusson eszünkbe Tesla, vagy Kopernikusz, vagy Bell. A művészetben pedig ott volt Van Gogh, az irodalomban pedig Arthur Rembaud, vagy Baudleaire. Egyik se volt százas, vagy azt mondták rájuk, hogy őrültek, mégis ők azok, akikre a munkásságuk miatt az egész világ máig emlékszik. Persze ehhez hozzá tesz az is, hogy mennyi mindent alkottak és letettek az asztalra, de a személyiségük maradandóbbá tette őket az utókor számára. Sőt. Talán pont, hogy a mentális problémáik miatt, vagy a megítélésük miatt lettek azok, akik. Kiemelt zsenik.
Érdeklődve hallgattam, hogy Bailey mit talált ki megoldásnak, de már a laptop megjelenésénél sejtettem, rövidesen be is igazolódott az elképzelésem. A munka. Hál istennek. Az biztosan helyre fogja billenteni az elmémet és a lelki állapotomat. A munka mindig jó hatással van rám.
- Még ha ingyen is, legalább van. És ha tényleg kijutok a munka által, akkor biztos vagyok benne, hogy megéri. Csak sikerüljön. Rám férne már a szabadság - mondtam és igyekeztem is visszaemlékezni arra, milyen is volt még hetekkel, hónapokkal ezelőtt. Milyen volt a munkahelyemen, milyen volt otthon, a kávézókban, a parkokban. Milyen volt a családommal. Kicsit leérzékenyült a pillantásom, de ez volt az én motivációm. Már önmagában a munka lehetősége is motivált, de ha belegondoltam, hogy általa visszakaphatom az életem, új erőre kaptam.
- Hogy elítéltek - mondtam ki helyette. Killian még nem tudja, hogy itt vagyok, ami jó nekem, bár biztosan meg fogja tudni, ha nem jutok ki addig innen.
Figyelmesen hallgattam, hogy mit mesél még nekem, én pedig magamban tisztáztam, hogy az ágyunkat ki kell majd fertőtleníteni és vennünk kell új huzatokat. Azokat már a mosógépbe sem dobjuk be. Miután a személyes részt letudtuk, rá is tért az ügyre, nekem pedig rémlett valami. Nyomoztam korábban egy hasonló ügyben Miss. Arrowooddal, de azt az ügyet megoldottuk, tehát nem lehet ugyanaz az elkövető. Persze ott kicsit más volt a módszer, mert ott a megölt fiatal lányokat öltöztették és sminkelték ki babák képei alapján és nem róluk mintázott babákat hagytak hátra. Hasonló ügy, de nem ugyanaz. Na meg az a tettes fiatal lányokat támadott, ölt meg, nem gyerekeket.
- Az, hogy az elrablásukkor a helyszínen hagyja az áldozatokról mintázott babát, az azt jelenti, hogy már jó előre eltervezett mindent. A babákat legyártani nem kis munka, előtte pedig még ki is kell választani az áldozatot, meg kell tervezni az elrablásukat és véghez is kell vinni. Azt gondolom a tettes biztosan jelen van a közösségi médiában. A babához onnan szerzett képeket mintának, vagy lefotózta a gyerekeket. Ám azt gondolom ott kell lennie valamelyik közösségi oldalon, ahol nyomon követi őket és informálódik az életükről. Biztosan személyesen is jelen van az életükben, követte és megfigyelte őket, de szerintem az online térben is megtette ezt. Gyanítom több nap, több, mint egy hét is eltelhetett már az áldozatok kiszemelése és elrablása között.
Az, hogy a tettes zsúfolt helyekről és közterekről is rabol el gyerekeket az arra enged következtetni, hogy nem kelt feltűnést a jelenléte. Az elkövető olyan valaki, aki bárhol, bármikor feltűnés nélkül megjelenhet és bárki megbízna bennük, senki nem gyanakodna rá, hogy emberrabló, vagy gyilkos. Taxis, rendőr, polgárőr, csomagszállító, postás, stb. Ők bárhol ott lehetnek és kötetlen is a munkaidejük. Járőröznek, szállítanak, kötetlen a munkahelyük, munkaterületük. Leparkol a futár, leszólít, útba igazítást kér, vagy valami miatt megállítja egy rendőr, polgárőr és már be is tuszkolt és senkinek fel sem tűnik, ha csak nem látja élesben. Ahogy az sem tűnik fel senkinek, ha egy postás, vagy egy futár valakinek a házánál, lakásánál bíbelődik, hisz az szinte természetes látvány.
Viszont az a húsz év nekem nem tetszik. Persze nem kizárt, hogy valaki tizenévesen, vagy huszonévesen váljon elkövetővé, de akkor a legjobb esetben is most harminchat éves lehet, ha tizenhat évesen kezdte húsz évvel ezelőtt. Ha pedig ez nem így van, hanem idősebb korában, mondjuk huszonöt évesen, akkor mostanra olyan negyvenöt éves lehet, vagy idősebb. Számolni kell annak a lehetőségével is, hogy egy másoló gyilkossal van dolgunk, aki az eredeti gyilkost másolja, vagy az eredeti Babakészítő örökösével, aki tovább vitte. Talán az, aki most gyilkol, az az eredeti Babakészítő társa volt akkoriban, ha pedig másoló, akkor valaki olyan, akire nagy hatással volt a tettes.
Meg kéne vizsgálni a babákat. Tudni kell ugyanazon anyagokat használták fel, vagy mást. Ezt úgy értem ugyanaz a babák anyaga, mint húsz éve? Ugyanaz a textil, ugyanaz a minőség, ugyanaz a színárnyalat, vagy más anyagból dolgozik? Ugyanolyan tömő anyagot használ, vagy mást? A kézi munka minősége egyezik? Ugyanaz a babák minősége, ugyanolyan hozzáértéssel varrták, mint húsz éve, vagy tizenöt éve? Ugyan olyan varrásmintát használtak, vagy mást? Van vagy negyvenféle varrás minta, amivel két anyagot a találkozási ponton egymáshoz lehet varrni. Ha egyezik a minta, lehet, hogy az elkövető is egyezik - ecseteltem és a babák képeit kezdtem nézegetni és a róluk készített szakértői véleményt. Tudnom kell, hogy a babák mennyiben térnek el az eredeti első példányoktól. Ha eltérnek, akkor vagy más a gyilkos, vagy ebben is profin másolja az elődjét. Egyelőre ebben nem lehetek biztos. Elkezdtem átböngészni a holttestekről készített jelentéseket is, hátha azok árulkodóak lesznek.
- Ha nem történt nemi erőszak, akkor nem egy hagyományos pedofil a tettes. Persze nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy az elkövető önkielégítést végzett a gyerek társaságában, vagy behatolás nélkül végzett szexuális abuzust, de ha nem történt szexuális erőszak, akkor vélhetően a tettes nem pedofil, tehát más célja volt a gyerekek elrablásával és megölésével. Valóban, a kérdés már csak az, hogy mi? Miért kellett meghalnia négy gyereknek, plusz a korábbi áldozatoknak?
Az áldozatok családja között van azonosság? Talán nem is a gyerekek voltak a célpontok, hanem a szülők. Egyes elkövetők azért ölnek meg gyerekeket, hogy a szülőkön álljanak bosszút. 1996-ban egy japán férfi megölte egy gyermeksebész fiát, mert a saját fia műtét közben meghalt a sebész kezei között. Bosszú. Talán a mi elkövetőnket is hasonló motivációk vezérelhetik és erre érdemes lehet bizonyítékokat keresni.
   

Bailey első kalandja: Lost Children

- Ilyet se gyakran hallani tőled. - mosolygom kijelentése nyomán, miszerint nem is vágyik többre, mint szabadságra. Pontosan tudom, hogy mit ért szabadság alatt, de így ez a mondat akkor is vicces. Viszont sajnálom is, mert tudom, hogy nehéz neki. Eddig is megannyi ember ítélte meg tévesen, hiszi róla, hogy őrült, pedig csak más. Most pedig lényegében papírja van róla, hol ott bár hibát vétett, akkor sem őrült. De az itteni rossz szájízt is szerettem volna kicsit eltűntetni belőle a munkalehetőséggel, ami úgy gondolom számára kész felüdülés. Aki szereti használni az elméjét, mint, ahogy ő vagy én, annak pont az számít kínzásnak, ha nem törheti a fejét valami rejtvényen.
Nem is húztam az időt, és apu hogy létének beavatása után egyből bele is fogtam Igyekeztem tömör lenni, de a részletek fontosak, pláne egy gyilkossági ügyben.
- Igen, én is ezt gondolom. Mégha meg is vannak az alapok a babához, mégha gyakorlatias is a horgolásban és varrásban, akkor is idő, míg megalkotja a miniatűr hasonmást. Pláne, hogy jórészt azokat a ruhákat hordják a babák is, amiket az eltűnt gyermek elrablásakor. Talán vannak előre elkészített, általános ruhadarabok, kabát, cipő, amiket később fel tud használni. Komolyan tapasztalata és készlete lehet ez ügyben. Talán egy külön helyiségben tárolja őket... - ötletelek apával, ahogy igyekszem megosztani saját gondolataim, és közben tartani vele is a fonalat. Sokat helyeslek, főleg, mert nekem is sok hasonló dolog fordult meg a fejemben. - A legtöbb közösségi oldalhoz túl bonyolult védő rendszert csináltak, hogy én azon keresztül átjussak, így pedig egy magam nem sokra megyek a böngészéssel. De már levelezgetek egy hozzáértőbb nyomozóval a rendőrségen. Igaz, álnéven és óvatosan, nehogy lebukjak, vagy azt gondolja, hogy én volnék a gyilkos, de szükség van olyan emberre, aki hozzáférhet dolgokhoz és hát... jelenleg se te, se apu nem elérhető... - magyarázom, mert sajna, az, hogy én csupán egy kislány vagyok nem kicsit köti meg kezeim.
- Pontosan! Ez pedig még nehezebbé teszi, mert vagy ő maga is tesz érte, hogy átlagos, vagy alapból is. A paróka, álruha, álbajusz még kifigyelhető, de minden egyes embert nem tudunk elkapni és kivizsgálni. Sőt... igazából rendőri segítség nélkül senkit se. - magyarázom, majd még később hozzáteszek néhány gondolatot. - Az sem kizárt, hogy a fickó nem csak a külsőségekkel képes hatást gyakorolni, de esetleg azt is tudja, hogy kenyerezze le a gyerekeket. Mert minden esetben kisgyerekekről beszélünk, akik még nincsenek 10 évesek, akiket könnyebb rávenni dolgokra, de ha veszélyt éreznek nem is félnek hangosan a világ tudtára adni. Lehet, hogy ezért sem tűnt fel senkinek a tömegben, mert azt hitték, egy apa az, aki viszi haza a gyerekét. Egyenlőre profilt sem sikerült alkotnom. Bár azt gondolom férfi az illető, igaz, erre sincs sok ok, és bizonyíték sem. De ha pedofil, abból mindig több a férfi, mint a nő. Apu szerint amúgy sem olyan nehéz a gyereknevelés, és ha valakinek érzéke is van hozzá, még annál is könnyebb. - világosítom fel még azokról, amik még korábban eszembe jutottak. Aztán kíváncsian hallgattam tovább apát a hosszú időről, ami eltelt a gyilkosságok közt a múltban és jelenben. Számomra is furcsa, bár én nem mondanám, hogy a kor ennyire fontos lenne. Ő se fiatal már, de jól tartja magát, sőt, a legtöbb fiatalt is talán lefutná. De valóban. Az sem kizárt, hogy valaki átvette a dolgokat. Kérdéseire nem adtam választ, mert a böngészés közben ő is rá lelt idővel. A babák anyaga jobbára hasonló volt. Csak annyiban különbözött, mint, hogy idővel a fonalak is jobb minőségűek lettek a gyártási folyamatnál. Alapvetően átlagos, nem speciális anyagokat használt. Olykor ragasztót is, bizonyos részekhez, amit varrással nem tudott volna megoldani. A babák tömő anyaga is mindig egyszerű vatta volt. A színárnyalatok úgy változtak, ahogy a gyermekek külseje megkívánta, így azokban sem volt eltérés. Ami a varrás típusát illeti, szintén csak annyira változtak, ami még nem indokolta feltétlen, hogy más lehet a gyilkos, mint anno húsz éve. Manapság rengeteg könyv beszerezhető a témáról, így akár a gyilkos is tanulhatott. A varrás nem volt tökéletes és kényesen aprólékos, akadtak benne apróbb hibák, elvarrások, de ez korábban is így volt.
- Ez a másik probléma... - sóhajtom gondterhelten, mert a felvetés helyes, csak a gyilkos tűnik bizonytalannak ez ügyben. - Inkább a múltban volt rá jellemző, de most is akadtak áldozatok, akiket bántalmazott. Viszont azok kivétel nélkül mind lányok voltak. - feleltem, s ahogy lejjebb görgetett az orvosszakértői leírásnál, ott is erről írtak. Nem minden kislányt erőszakolt meg, de akadtak, akit igen.
- Egyenlőre semmi hasonlót nem találtak a családok közt. Volt, akinél több gyerek is van, de csak az egyiküket rabolta el. A csecsemőkhöz nem nyúl. Legalábbis mikor volt rá lehetősége, csak a mellette várakozó gyereket rabolta el. - válaszolom, de elméleteit, azért lejegyzetelem nagy vonalakban a telefonomba és aminek tudok utána járok majd. S bár úgy tűnhetett, alig fogtunk hozzá, már el is telt majdnem egy óra. Főleg a nyomozás részleteibe merülve. Akkor tűnt csak fel, hogy talán hamarosan ránk nyitnak, mikor közeledő lépteket hallottam a porta felőli ajtó irányából. El is néztem oda, majd vissza a laptopra és aztán apára.
- Igyekszem sűrűn látogatni aput, és bízom benne, hogy hamar hazajöhet, mielőtt még a gyámhatósághoz kerülnék, de... mindenképp megakartam tőled kérdezni, hogyha jobban lesz és felőled kérdez... ehm... szeretnéd, ha eljönne ide meglátogatni? - kérdeztem, kelletlenül, mert nem tudom mivel tennék jót, illetve igyekeztem nem most elérzékenyülni a témát illetően, mivel úgy éreztem sürget az idő. Nem is tévedtem. Rá két perc múlva nyílt is az ajtó, én pedig, hogy senki ne kíváncsiskodjon, gyorsan le is csuktam a laptopom.
- Jól van, elég volt mára ennyi. - szólalt meg egy őr, két ápoló kíséretében. - Majd legközelebb tovább lehetsz, ha végre felnőtt is tart veled. A nagynénid már biztos aggódik. - húzta száját a szavaimban kételkedő őr, mert ahogy az odakint lévő portás nőnek, neki is gyanús volt az egész sztori, amit előadtam. De nem engedetlenkedtem, hiszen csak a baj volna belőle.
- Ne aggódj. Visszajövök. Kicsit okosabban, és remélve, hogy kapok még segítséget. - mosolygom apára nézve, majd felkelve a székből megölelem és eltéve a holmijaim, nyomok még egy puszit a halántékára, aztán a három testőr kíséretével el is hagyom a terepet. Nem jutottam túlságosan előbbre, de ez is valami. Az pedig kifejezetten fellélegeztet, hogy látom, jól van apa, és lesz még jobban is.

A másik oldalról nem siették el, mert úgy voltak vele, hogy Horatio már egyedül van, kamerákkal figyelik, veszélyt egyenlőre nem jelent. Másrészt az ápolóknak sem szokás elsietniük a dolgokat. De azért Horatio sem maradt sokáig egyedül. Miért is maradt volna?
- Úgy tűnik az alma tényleg nem esett messze a fájától... - nevettem fel mögötte a falnak támaszkodva, majd onnan ellökve magam indultam el az asztal felé. - Családi vonás lesz az őrültség nálatok... - somolyogtam szemeim forgatva, majd lehuppanva a szemben lévő székre. Kezeim az asztalra téve figyeltem. - És most? - kérdeztem kíváncsian. - Komolyan gondolod, hogy te innen segítségére leszel majd neki? - piszkálódtam kicsit. - Tudod, egy normális apa, lebeszélné a gyermekét, mikor az őrültséget akar csinálni. Bár itt normálisról aligha beszélhetünk, nem igaz? - vigyorodom el gúnyorosan. Nyilván ő is láthatta, hogy valójában nem vagyok itt, ám az, hogy csak egy hallucináció vagy szellem vagyok... ki tudja. Ugyanabban a ruhában voltam, amiben akkor, mikor lelőtt. Véres is volt, hiszen... megölt. Mivel szemtől szemben voltunk, mikor fejbe lőtt, így a homlokomon lévő lyuk nem volt annyira csúnya, mint mondjuk hátul a kobakomon a kimeneti lyuk. Alvadt vér volt körülötte, egyszer tán meg is vakartam, mint egy viszkető sebet.
- Nem vagy már így is elég őrült? Még jobban bele akarsz őrülni? - néztem rá fejem csóválva, előre sajnálva, hogy megint mibe fog tenyerelni. - Milyen borzasztó lesz majd, mikor megint eluralkodik rajtad az elmebaj és mikor lelövöd a tettest, köddé válik az elméd vakító füst és végül a lányod rogy majd össze holtan... - sóhajtom hátra dőlve, karbatett kezekkel. - A Bábmester tévedett. Te nem is vagy olyan okos...

öltözék: x zene: x helyszín: Bt. St. Hospital for the Criminally Insane

   - Akinek fontos a hatékonyság és a gördülékenység, az jó eséllyel sablonokból dolgozik. Mint a rádiós műsorvezetők. Megvannak az alap zenék, amiket játszik a rádió, ott a készlet, de a sorrendet keverik. Itt is erről lehet szó. Megvan a készlet, amiből válogatni lehet. Az előre legyártott ruhák adnak némi idő sporolást a tettesnek - feleltem, majd érdeklődve pillantok fel a levelezés hallatán. - Mármint, hogy kikkel írtak az áldozatok az interneten, vagy, hogy kik látogatták a közösségi lapjukat? - kérdeztem vissza, hogy pontosan mire kíváncsi, de úgy hittem ez nem vezet majd sehová, hiszen a gyilkos szerintem sokkal alaposabb annál, hogy levelezzen az áldozatokkal. Biztosan sejti, hogy ezt úgy is le fogja ellenőrizni a rendőrség. Húsz év nem kis idő, a gyilkos alapos, okos, tapasztalt. Ilyen hibát nem fog véteni.
Azt persze érdemes megnézni kik és hányszor kattintottak, mert az bizony árulkodó lehet, de féltem, ez nem lesz ilyen egyszerű. Sok felhasználó közösségi felülete anélkül is megtekinthető, hogy valaki nem regisztrált felhasználó. Például a tiktok és az instagram felületek bárki számára nyilvánosan átnézhetők. A tettes regisztráció nélkül egy könyvtári számítógépről átnézhette az oldalakat. Szerintem ez zsákutca lesz, de nem akartam elvenni a kedvét, hiszen lelkes volt és talán hozhat eredményt. Minden lehetőséget számításba kell venni, így ezt is.
Elkezdtünk azon gondolkodni vajon milyen ember lehet az elkövető, de így, hogy kicsi a kiindulópontunk csak nagyon apró szűkítési lehetőségünk volt így elsőnek azt vettem számba milyen munkakörben dolgozhat az illető, aki feltűnés nélkül bárhol-bármikor megjelenhet és autóval gyerekeket rabolhat el.
Ahogy a lányom is mondta, az illető átlagos. Vagy annyira átlagos, egyszerű, hogy azért nem szúr szemet, vagy annyira hétköznapi, annyira az életünk része, hogy fel sem figyelünk rá. Az orvosi és polgárőri kocsik, a rendőr, a taxis, a futár, a postás, stb. Ezek mind olyan társaságok, akik simán lehetnek lehetséges elkövetők. Az emberek elmennek mellettük.
- Hmmm... talán egy fagylalt árus? - kérdeztem vissza és ez talán gunyorosan is hathatott volna, de komolyan beszéltem. - Az édességgel majdnem minden gyerek megvehető. Leparkol egy fagylalt árus, figyel, vár, mikor jön a kiszemelt, vagy éppen, akit ott kiválaszt véletlenszerűen ad neki egy ajándék fagyit, beszélget vele, majd mikor eljön a kínálkozó lehetőség betuszkolja a kocsiba. Az sem kizárt, hogy a fagyiba nyugtatót tett, így mikor a gyerek elkábul, elrabolja.
De ha visszagondolok a krimináltörténelembe, akkor az is lehet, hogy már korábban összeismerkedett az áldozatokkal. Az elkövető lehet akár bébiszitter is. Ezért bízik meg benne a gyerek. Nem lenne példátlan a történelemben, ha így lenne. Bébiszitter, tanár, óvónő, óvóbácsi, portás, karbantartó valami oktatási intézményben, stb. Ezek mind olyan szakmák, ahol olyan emberek dolgoznak, akikben a gyerekek feltétel nélkül megbíznak. Akár még az intézményen kívül is, vagy a bébiszitter esetében a házon kívül is. Leparkol, leszólítja és a lehetőséget kihasználva el is rabolja. Sőt, az is lehet a gyerek önként ül be mellé a kocsiba, hiszen olyan emberről beszélünk, akit ismer, akiben bízik, akiről nem feltételezne rosszat.
Persze, tíz évnél fiatalabb. A gond csak az volt, hogy még ezek a gyerekek is ki vannak téve az internet veszélyeinek is. Sajnos nem egy olyan kisgyereket látni, aki telefonnal a kezében éli a mindennapjait és már az általános iskolás kisgyerekek is mobiloznak. Az a baj, hogy semmire sincs odafigyelve és sok szülő nem képes a felelős gyermeknevelésre. És senki sincs, aki tenne ez ellen...
Akaratlanul is elmosolyodom, amit Killianről mond. A jó öreg Kyllie. Ő már csak tudja, rajtam "gyakorolhatott". Néha én is olyan voltam, mint egy nagy, hisztis gyerek.
A laptopban böngésztem a helyszínelési eredményeket és a babákról összeírt eredményeket, de sok hasznos nem volt benne. Semmi nem indokolja azt, hogy azt feltételezzem a gyilkos nem ugyanaz, noha azt már leszűrtem, hogy nem profi. Bárki is a tettes, amatőr babakészítő, de van hozzá kellő kézügyessége. Tehát nem szakavatott, hanem autodidakta.
- Vagyis a tettes ugyanaz, mint húsz éve. Már kiöregedett, ezért nem képes minden lányt megerőszakolni - nem fejtettem ezt ki, de nyilván ő is érti mire gondolok. Már nem áll úgy az árbóc, mint régen. Talán gyógyszerrel sem. - Az azt jelenti, hogy a tettes már bőven ötven év felett kehet, vagyis a harmincas évei környékén kezdett el gyilkolni, ami leszűkítheti a tettes életkorát is.
Ez már haladás, lehet lassan össze fogok tudni valamit rakni ezekből az információkból, csak még kell egy kis idő - mondtam és már kattogtak is a fogaskerekeim, amíg el nem hangzott az ominózus kérdés.
- Nem. Isten ments. És, amíg csak lehet, fedezz engem. Lehetőleg minél később tudja meg mi történt velem - kérleltem, hiszen jó lenne, ha nem tudná meg, hátha sikerül szabadulnom és elkerülhetünk némi kellemetlenséget. Persze, erre kicsi az esély, de hátha.
Sajnálatos módon a lányom idővel távozásra kényszerült. Megpusziltam, megöleltem és elvezették, én pedig újra magamra maradtam. Egy ideig.

Mikor meghallottam az ismerős hangot megrémültem és mikor megláttam őt fel is ugrottam a székemből és majdnem hanyatt vágtam magam, ahogy távolabb léptem. Ez nem lehet! Nem lehet itt! Ez egyszerűen... egyszerűen elmebaj!
Véres volt, lőtt sebbel. Nem. Ez nem ő...
Közelebb léptem és felé nyúltam. Áthatolt rajta a kezem, tehát nem valós. Nincs itt. Nincs itt. Nem.
Csak a képzeletem játszik velem. Biztos csak a stressz és a gyógyszerek. Víz... víz kell. A piszoár melletti csaphoz léptem és a hideg vízzel mosni kezdtem a kezeim, majd az arcomat. Nem lehetek őrült. Nem. Ennyire nem. Kell lennie logikus magyarázatnak rá.
- Te csak egy hallucináció vagy. Biztos Dr. Brewster nyugtatói miatt van. Károsodhatott a prefrontális lebenyem és amiatt tűnik úgy, mintha itt lennél és amiatt hallak. De csak egy kis lobotómia és megint eltűnsz az életemből te szemétláda. Te miattad kerültem ide! - éreztem, hogy a pumpa megy fel bennem, hogy ismét bennem van a gyilkos düh, ami mellé némi elkeseredettség társult így még egy kicsit mostam az arcom és egyenletesen mély levegőket vettem. Lobotómia. Hát mondjuk azt biztos nem fogom miatta vállalni. Nem ér annyit.
- Igenis normálisak vagyunk. Normálisabbak, mint te, aki eladtad a lelked egy démonnak! Egy beteg gyilkosnak. És segíteni fogok neki. És dolgozni. Megmutatom, hogy igenis ép elméjű vagyok és ha kell, még a diliházból is megoldok egy bűnügyet! - morogtam és felé fordultam.
A csúcspont az volt, hogy Bailey halálát hozta fel, ami nem történhet meg! Főleg nem általam!
- Ezt meg sem hallottam! ÉN NEM VAGYOK GYILKOS! Ellenben azzal, akinek te dolgoztál! Nálam nincs elmebaj! Elme baj annál van, aki egy tömeggyilkossal szövetkezik!
De ne becsülj engem alá! Igen is okos vagyok! Én vagyok a ma élő, létező legzseniálisabb nyomozó! Én mindenen és mindenkin átlátok, ahogy rajtad is átláttam és megérdemelted azt a golyót! Én vagyok a két lábon járó igazság! Eddig még egy gyilkost sem hagytam futni és eztán sem fogok! És a Bábmestert is el fogom kapni és utánad küldöm! - mondtam talán kissé emelt hangom, majd igyekeztem lenyugtatni magam. Nem veszthetem el az eszem! Itt nem! Most nem!
Gyógyszer kéne. Nyugtató kéne!
Az ajtóhoz léptem, majd el is léptem tőle. Nem. Nem kérhetek gyógyszert. Ha begyógyszereznek, akkor képtelen leszek normálisan gondolkodni, nekem pedig most szükségem van a józan eszemre, ha teljesíteni akarok. Profilt kell alkotnom egy gyerekgyilkosról.
- Tévedsz. Soha többé nem fogok megölni senkit. Nem hagyom, hogy még egyszer eluralkodjon rajtam a szörnyeteg. Amikor el fogok Őt kapni, a bíróság fogja elítélni. És jogi úton fogják kivégezni. Nem én.
   

Bailey első kalandja: Lost Children

Abban egyetértettünk, hogy szinte biztosan vannak előre megvarrt részek a babákhoz, amikkel időt spórolhat, ezáltal több időt tölthet az elrablás megtervezésével és magával az elrablással.
- Tulajdonképpen akármiben. A lényeg, hogy szükségem van valakire, aki hozzáfér dolgokhoz. Ő pedig jelenleg hozzáfér. Csak jól kell osztanom a lapokat, és akkor megteszi, amiket kérek. Bár nem egyszerű... - biccentem oldalra fejem egy kisebb szájhúzással, miközben én is a laptop képernyőjét figyelem. Nem kötöm apa orrára, mert nem akarom, hogy félreértsen vagy ügyet csináljon belőle, mert én sem szórakozásból teszem, amit teszek, de, hogy a fickó bizalmába kerülhessek, kénytelen voltam úgy előadni magam, mint egy korban hozzáillő, nyomozói hajlammal megáldott, de engedély nélküli nő. Arra én is rájöttem a világot szemlélve, hogy manapság a szexuális vonal a leghatékonyabb, ha valakitől akarunk valamit. Mármint nagy többségében, mert azt gondolom se apa, se én nem tartozunk az ilyen emberek közé. Apuban már nem vagyok biztos, de a világ össze emberénél ez a sanda gyanúm. Apát amúgy sem tudnám elképzelni így, szerintem ő nem is szeretkezik sosem, hanem, az ilyenre szánt szabadidejében inkább olvas vagy tanul. Nem vettem poénra megjegyzését, ebből a szempontból is inkább rá ütöttem, semmint apura. Mármint... ha volna köztünk vérbeli rokonság.
- Akár. - vonok vállat, mert nem elvethető ötlet. Gyerekekről van szó, tehát a pénz aligha volna releváns, ellenben a játék, az édesség és a fagyi is közre játszhat.
- Igen, ez is közre játszhat, bár amiatt a 20 év miatt kevésbé hiszem elképzelhetőnek. Ennyi ideig senki sem bébiszitterkedik, és ráadásul meg is változik annyira, hogy egy gyerkőc emlékezzen rá. De egy elégedetlen, nyugdíjas óvó bácsi, néni már sanszosabb, bár... ha ismerték a gyerekek, akkor már kiderítette volna a rendőrség. - vonok vállat tovább boncolgatva a témát, mert fontos, hogy oda vissza működjön az eszmecsere, így lehet jobb profilt alkotni vagy megoldani egy ügyet. Több szem többet lát, több fül, több felé hall és másként értelmezhet.
- Megfordult a fejemben az is, bár el is vetettem, hogy esetleg egy youtuben kisgyerekek körében ismertté vált zenész, énekes vagy tudom is én mik vannak ott fent. Egy személy, aki gyerek dalokat énekelget, megnézi, de nem olyan híres, hogy szemet szúrjon. Megnézi a feliratkozóit, azokat, akik kedvelik, kommentelnek hozzá, lecsekkolja őket és kész. Viszont... ez az előadóra nézve, elég veszélyes játék, mert könnyen lebukhat. Túl egyszerű eset volna, ezért is vetettem el. - informálom még más ötleteimről. Néha egy elvetett ötletből születik a már elfogadható, ezért is osztok meg vele mindent.
- Az is megfordult még a fejemben, hogy talán valami gyerekkori trauma érte. Valami, aminél súlyosan sérült, lelkileg főleg, és senki nem segített rajta, esetleg a rendőrök nem nyomozták ki a dolgot és emiatt vált ő is elkövetővé. Bosszú, ahogy te mondtad. - néztem fel rá. Én egyenlőre csak szedtem össze az információ morzsákat, amikből majd kiindulhatok, de apa tapasztaltabb, így nem aggódtam, hogy visszatérésemkor ne tudna előállni valami profillal. Viszont mint kiderült, nem tart örökké a látogatási idő, pláne, felnőtt felügyelete nélkül. Oké, ezt a fejembe vésem, és legközelebb majd kerítek valakit, aki kiadja magát rokonnak. Még gyorsan letisztáztuk, mit szeretne majd, ha már apu is jobban lesz, de végül mennem kellett. És akkor még örülhettem, hogy ennyivel megúsztam és nem hívogatták tovább a nagynénit...

Vicces volt, ahogy reagált, csak most nem volt kedvem szórakozni rajta, mivel, hogy kurvára megérdemli, mert megölt.
- Igen, meg lehet. Vagy az is lehet, hogy valami kísértet, aki nem tud békében nyugodni, mert egy hibbant gyökér fejébe vette, hogy gyilkos és kinyírta. - piszkálódtam még egy kicsit, amíg ő próbált épp nem bele fulladni a mosakodásba, majd elmosolyodva intettem. - Bár így elnézve, te jártál rosszabbul... - nevettem egy rövidet, mielőtt leültem volna az asztalhoz.
- Ohóó! Lobotómia? Támogatom, pajtás. És hidd el, akkor nem csak én tűnök el innen... - vigyorogtam, mert hát lássuk be, könnyen okozhatnának vele bénulást vagy akár... halált is.
- Egy démonnak? Mi van, már akkor is sokat haluztál? - nevetek, mert bizony lássuk be, jelenleg is csak maga alatt vágja a fát. Már csak abból is kiindulva, hogy elvileg a teremmel üvöltözik, miközben győzködik a falakat, hogy nem őrült. Biztos ez?
- Persze, kiabálj csak... - forgatom szemeim, de ráérősen, hiszen tombolhat, én itt leszek. Úgy sincs most jobb dolgom. - Tömeg gyilkosnak? Már nem azért, de a címlapokon te pózoltál ott tömeggyilkos címmel. - mosolyogtam. - Tagadd csak, de végig te voltál a mumus a saját ágyad alatt. Én neked segítettem, ki tudja miért, de te ellenem fordultál. Megöltél. Itt a bizonyíték ni. - mutogatok a lyukra a fejemen. - Ez itt azt mutatja, hogy igen is gyilkos vagy, ráadásul nem beszámítható. Megöltél egy rendőrt, cimbi. Akkor miért ne tennéd meg ezt a lányoddal... vagy a pároddal? - teszem fel a nagy kérdést.
- Ahj, Horatio, ez így annyira... gyermeteg... - sóhajtok egy nagyot, hátra dőlve a székben, figyelve hisztijét. - Az meg sem fordult a fejedben, hogy a Bábmester már rég elkapott téged? - mosolygom sejtelmesen. - Mert hát gondolj csak bele... mikor még éltem, beszéltünk róla, hogy kapcsolatot akar... De nem a halálod akarja. Most pedig, hogy nincs már hová tovább futnod... kapcsolatot teremthet majd veled. Csak most még... szégyenlős... vagy... az is lehet, hogy itt van a teremben... ottni! - mutatok el a csap feletti tükörbe.
- Őrült vagy. Jobb, ha mielőbb belátod. Mert ha tagadod, minél inkább tagadod, annál durvább módszerekkel fognak majd a földre taszítani, míg végül... ahogy én... már te sem fogsz tudni felkelni... A lányod pedig apa nélkül nő majd fel... Khm... mármint egy apával... - ingatom fejem a plafont bámulva, javítva a dolgon.
- Süket duma... - legyintek felé, mikor már arról beszél, hogy nem öli meg. Ő se tudja mit akar. - Mire ki jutsz, a Bábmester kinyírja a családod... Mert ellenkeztél. Ha csak be nem látod, hogy ő te vagy. Elég őrületes, nem? - nevetek, még kezeim is összecsapom, annyira szórakoztat.
Akárhogy is, a hangoskodása nem maradt figyelem nélkül, és idővel némi aggodalommal, de legfőképpen morcosan lépkedtek be az ápolók. Négy is. Biztosra akartak menni.
- Jól van, pszichokám, ideje szunyókálni egyet. Csak rajtad múlik, hogy azt egy zubbonyban a gumiszobában tervezed megtenni, vagy az ágyadba szíjazva. Más opció nincs... - lépkedett óvatosan közelebb az egyik ápoló, kezében egy injekcióstűvel. - Ugye nem fogsz nekünk megint gondot okozni? - spriccentett egyet a szurival, és a többiek is elkezdtek közelíteni. Én csak békésen, és kíváncsian fordítottam fejem az ápolókról Horatiora. Még tán mosolyogtam is, hogy mit fog lépni.
- Mintha egy veszett kutyát próbálnának befogni, hogy elaltassák... - jegyzem meg, kicsit tovább hergelve a helyzetet látva. Ekkor jelent meg az ajtóban egy kislány az ápolók mögött. Jól láthatóan ő sem evilági élő volt, sőt, a bizarr lyuk a fején arra mutatott, hogy bizony-bizony ő sem sorolható már az élők közé. Meredtem, már-már lebiggyedt ajkakkal nézett az egykori nyomozóra az ápolók mögül, majd hirtelen fogta magát és elrohant. Nem be a terembe, hanem vissza a folyosóra. Ha viszont Horatio után nézett volna, éppen csak annyit láthatott, hogy befordult a folyosó végén. Bár az exnyomozó józansága megkérdőjelezhető volt, ha még észnél volt valamelyest, rájöhetett, hogy a kislányt, illetve annak holtestének képét a laptopban szereplő áldozatok közt láthatta. Az 5 éves Lily Greenwood.

öltözék: x zene: x helyszín: Bt. St. Hospital for the Criminally Insane

   - Ebben van igazság - mondtam, ezzel a bébiszittert kizárva, noha egyébként is csak azért hoztam fel, hogy erre is van példa, mintsem azért, hogy azt mondjam, a mi gyilkosunk egy bébiszitter. A lehetőségek közt ott volt és korábban volt is hasonló gyilkosság a történelem során, így felhoztam, hátha adhat jó ötletet és tovább lehet gondolni.
- Igen, ez már egy jó kiindulási pont. Szerintem is - helyeseltem, hogy ez az óvóbácsi kiindulópont nem rossz, de az a pont, ahol a szex szóba került elég zavaró volt. Ha egy hagyományos pedofil lenne az elkövető, akkor minden áldozatát megerőszakolta volna. Hiszen szexuális indítékkal rabol el gyerekeket. Itt viszont csak elvétve. Miért? Kezdtem sejteni.
- A gyilkos büntetésből erőszakolta meg őket - mondtam és szerintem ez egy helyes elgondolás lesz. - Azok a gyerekek, akik elkerülték a nemi erőszakot betartották a tettes játékszabályait, jól viselkedtek, engedelmesek voltak. Akik pedig nem, azokat a gyilkos megerőszakolta. A kérdés az, mi volt a gyilkos eredeti célja velük és miért ölte meg őket. Mihez kellettek a gyerekek... - morfondíroztam. És mit jelentenek a babák? Mert nem ok nélkül hagyja őket ott és az is biztos, hogy nem csak azért, hogy a babákról kapjon egy bulvár nevet. Van jelentésük, nem ok nélkül, nem cél nélkül készíti őket.
Talán emlék? Egyfajta "szuvenír", amit a család tőle kap búcsú ajándéknak, hogy a babán keresztül éljenek át újra és újra fájdalmas emlékeket, amikor rápillantanak? Tán még esélyes is lehetne, de szerintem ennél többről van szó. De az is lehet, csak én gondolom túl és nem annyira ördögtől való az indok háttere.
- Nem hiszem, főleg azért, mert a youtuben a legtöbb felhasználó nicknamet használ és ritkán adják meg a személyes adataikat, főleg a kisgyerekek. Álnevek, vicces nevek, a kedvenc hősük neve, kisállatuk nevei, számokkal, jelekkel tarkítva. Ráadásul úgy tudom a közösségi oldalak és a google regisztrációja mai napig kórhatárhoz kötött, tehát ők leginkább a szülők adatain keresztül, vagy hamis adatokkal tudnak érvényesülni az interneten. Bár ki tudja, lehet nem nehéz kicsalni a valós adatokat egy gyerektől, ehhez annyira nem értek.
Én is gondoltam rá, hogy az internet világa egy jó kiindulópont lehet, de sajnos ott sok a korlátozás és a ferdítés, ami megint csak nehezíti a témát, így elengedtem.
- A trauma által született tettes nem rossz elképzelés, de nem magyarázza babákat. Akit trauma ér, sok esetben szociopata lesz és indulatoktól fűtött gyilkos. Ők azok, akik nem terveznek sokat, csak cselekszenek. Sok esetben helyben végeznek az áldozatokkal, de ha el is rabolják a kiszemeltet, talán meg is kínozzák, de hamar megölik, nem szöszögnek velük sok időt, nincs velük komolyabb céljuk, csak az indulatok és a bosszú vágy kiélése.
Csak egy példa. A szociopata kiszemel egy nőt, aki emlékezteti őt az anyjára, aki a traumákat okozza. Elég hamar döntésre jut, nem sokat mérlegel, hanem betör hozz és ott helyben meggyötri és megöli, majd elmenekül a helyszínről. Egyszerű példa, direkt nem gondoltam túl. A szociopaták ráadásul elég nyomot is hagynak maguk után, hogy hamar megtalálják őket, az ő ügyeiket nem nehéz megoldani.
De mi nem ezt látjuk. A mi tettesünk alapos. Előre megfigyelt, tervezett, átgondolt és pontosan kivitelezett. Kevés nyomot is hagyott, ami éles elmére utal. Itt nem igazán érezzük azt, hogy lennének indulatok, csak sejtjük, hogy van. Csak sejthetjük, de nem látjuk az indulat jeleit, csak a háttérben érezzük. A mi tettesünk egy pszichopata és erre az is jól utal, hogy csak elvétve van nemi erőszak. A pszichopatáknak kicsi a libidójuk, nem sok szexuális vágy  van bennük, ellenben erőszakosak és bosszúállóak, van bennük megtorlási vágy. Ezért is gondoltam arra, hogy az erőszak egy büntetés volt. A szociopaták képtelenek az önkontrollra, a mérlegelésre, a tervezésre, ellenben egy pszichopatával, aki kifejezetten intellektuális elkövető.
A szociopata türelmetlen, zavarodott, ösztönök vezérelte, mindenféle józan megítélés és gondolat nélkül, hiszen csak az dominál benne, hogy vért akar venni, míg a pszichopata végtelen türelemmel bír, kiváló megfigyelő, kiválóan képes megérezni mások érzéseit, gondolatait, noha megélni nem tudja őket, de kiváló emberismerő és remekül terveznek, az IQ-juk sok esetben átlagon felüli. A szociopata sok esetben ránézésre sem bizalomgerjesztő, látszik rajtuk a "mentális leépülés". Egy gyerek félne tőle. A pszichopata sokkal megnyerőbb, elegáns, modoros, "jól nevelt", aki már messziről megnyeri mások bizalmát. Ő az, akit mi keresünk. Ő az, aki már azelőtt képes a gyerek bizalmába férkőzni, hogy megszólal. Eleve úgy fog megjelenni, hogy tudja, hogy az a gyerek szimpátiát fog érezni.

Bailey távozása után egy kifejezetten irritáló "szellem" jelent meg nálam, aki cseppet sem volt kedvemre való. Hát még halálában sem tud nekem nyugtot hagyni. Az összes létező halott közül pont őt tudtam idehallucinálni? Siralmas.
- Rosszul emlékszel. Nem azt mondtam, hogy gyilkos vagy, hanem a gyilkos cinkosa. Nagy különbség, de a golyót attól még megérdemelted. Részt vettél abban a beteges játékban és a Killian elleni merényletben. Én azt hittem, hogy a barátom vagy és tényleg felnézel rám, de kiderült, hogy csak kihasználtad az érzéseimet. Ha élnél sem tudnék emberként nézni rád! - vetettem oda dühösen.
A lobotómiára tett megjegyzését igyekeztem meg sem hallani. Az pedig, hogy a démon szót szó szerint vette, az megint csak az ő szegénységi bizonyítványa, nem az enyém.
- Látom te sem ismered a metafora kifejezést - válaszoltam flegmán, majd hitetlen pillantással néztem rá, lesújtóan. - Oh, segítettél? Igen. Talán. De csak azért, hogy becsalj az oroszlán barlangjába és megetess a sörényessel. De jobb, ha hallucinációként is tisztában vagy vele, hogy mindig okosabb leszek a rosszakaróimnál. Állítom, Julian is tudta, hogy ki vagy, vagy pedig a fickó elitta már az agyát is - legyintettem, majd mogorván horkantottam a kérdésére. - Te egy bűnöző vagy. Ők nem - És ha nem gurul el a gyógyszerem és magamnál tudok maradni, akkor talán őt se ölöm meg. De akkor ott valamiért képtelen voltam magamnál maradni.
A hergelése csak tovább rontott az idegállapotomon és legszívesebben neki rontottam volna, de tudtam, hogy akkor csak egy fantázia alaknak estem volna neki, ezért nem tettem, de ha meg is tettem volna, már jöttek is be az ápolók, hogy leszedáljanak. Nem örültem neki, de sajnos nem volt választási lehetőségem, mint megadni magam. Kezeim a magasba emeltem és feléjük fordultam egyet hátrább lépve. Nem akartam rontani a helyzetemen, így is nyakig benne voltam a pácban.
- Beérem az ággyal - szóltam, majd pillantásom a lelőtt lányra terelődött. Pislogtam párat és mély levegőt vettem. Ez kész elmebaj. Joseph... mit tettél velem? Egy pillanatra megfordult a fejemben az is, hogy holmi hallucinogén drogokat adnak nekem, hogy fenntartsák az őrültség látszatát előttem is. Vajon megtenné itt valaki? Lehet. Hiszen koholt vádakkal vagyok itt, akkor a bedrogozástól miért riadnának meg?
   

Bailey első kalandja: Lost Children

Még is megöltél. Pedig csak cinkos voltam... - koporásztam ujjaimmal az asztalon, sokatmondó tekintettel rá mered, félre biccentett fejjel. - Te viszont gyilkos vagy. - világosítom fel. Kár is tagadni, hiszen a bizonyíték én magam vagyok erre. Tényeire vállat vonok, mert ezt pedig én nem tagadhatnám. Így volt, és majdnem minden sikerült is.
- Hát igen. Ahogy a végén te is így tettél, ugye... - teszem hátra egyik karom a hát támla mögé. - Jelenleg pedig úgy áll a helyzet, hogy rólam csak sejteni, hogy esetleg bántottam másokat, míg te... gyilkossá váltál. Ez a különbség köztünk. - mosolyodom el gúnyosan, mert hát legalább holtamban had piszkáljam már. Ennyi öröm nekem is jár, nem?
- Téged? Ugyan már... Szerintem téged az a bolond és a gyereketek se kedvel, csak elvisel, mert még a legbénább bögre is jól mutat a polcon... legalább is míg el nem törik... - utalgatok jelenlegi mentális állapotára. Igen, nos, eléggé élvezem felhúzni, pláne, hogy ezzel csak magának okoz nagyobb bajt. A saját elméje fogja még mélyebbre taszítani.
- Pontosan! - csattanok fel, de inkább pozitívan, mint negatívan. Még tán az asztalra is rávágok egész tenyérrel. - Elcsaltalak volna, ez volt a terv, de te elrontottad. Hogy meghaltál-e volna? Ó, igen. És Killian? Neki is ott kellett volna meghalnia. De elvezettelek volna a Bábmesterhez. Személyesen találkozhattál volna vele. Áldozatott hoztál volna, de ilyenért megérte volna, nem? Így meg most... bottal ütheted a nyomát. Pontosabban... még azzal sem, mert ahogy elnézem, itt még fűzőt se adnak a cipőhöz... - nevetek fel tovább feszegetve határait, ami láthatóan nem végtelen, velem ellentétben.
A hangosra sikeredett gondolatait odakint is meghallották és idejét érezték, hogy még jobban elzárják, mielőtt elkezdené verni a falba a fejét vagy megpróbálná megfojtani a tükörképét. Elfojtott mosollyal bajszom alatt figyeltem, ahogy engedelmesen megadja magát az ápolóknak. A kislány jelenlétére én is odapillantottam, majd kíváncsian figyelve továbbra is Horatio döntését, elmosolyodva sóhajtottam egyet, miközben megcsóváltam fejem.
- Azért ez hízelgő, tudod? A kislány minden bizonnyal azt akarta, hogy kövesd, de te inkább leszíjaztatod magad egy ágyhoz, ahová én követni foglak... - vigyorodtam el gúnyorosan. - Nem is vártam mást tőled, végtére is ide bezárva, esélyed sincs a nyomozásra. Szóval maradj csak szófogadó kis kutyus... - kacsintok felé, mialatt elérnek hozzá az ápolók és bár végül a zubbonyt így nem adják rá, és be sem injekciózzák, azért két oldalról erősen karon ragadják és elindulnak vele a folyosón a szobája felé, én pedig megyek utánuk.
- Ha szerencséd van, akkor is ki leszel ütve teljesen, mikor szagot fog ez a pedofil gyilkos és csapdába csalja a lányod, hogy megdugja és kibelezze... És az egészben az lesz a legparádésabb, hogy senki sem azon volt szomorkodni, hogy meghalt egy életrevaló fiatal lány, hanem, hogy egy kicsit te is átérezheted a gyászolásával azt, amit a Bábmester okozott gyilkosságaival. Utálni fognak továbbra is, megvetnek majd, és örülni fognak, hogy szenvedsz, miközben az élet... vagy is hát a gyilkosok sorjában elmarják tőled azokat, akik fontosak a számodra... - somolygom mögötte lépkedve, s ha nem akadékoskodik, minden bizonnyal ténylegesen ágyhoz szíjazzák. Bár talán már lenyugodott, ők biztosra mennek. Na meg így kevésbé kell rá figyelni.
- Életben hagyhattál volna, hogy legalább megpróbálj megtörni... Nem hagytam volna magam, de legalább mókás lett volna játszani... - dobtam le magam a szobájában lévő kis fotelbe.

öltözék: x zene: x helyszín: x

   - Csakhogy még tisztázható a nevem, a tied pedig még halálod után is befeketíthető. Mert tisztázni fogják a nevem, utána pedig megmozgatok minden követ és szerzek ellened bizonyítékot, amivel bebizonyítom, hogy igen is nyakig sáros vagy! Lehet most "hősi halott" vagy, de idővel mindenki tudni fogja, hogy ki volt igazából Cade West!
Igyekeztem nem túlzottan engedni a dühnek és nem hagyni, hogy még mélyebbre taszítson, de jó úton járt. Tudta, mik a gyenge pontjaim és tudta, miként játssza ki a lapjait. Sajnálatos módon a hangomra, az ingerültségemre az ápolók is megjelentek, hogy vagy erőszakkal, vagy anélkül, de leszereljenek engem. Megadtam magam, önként, nem akartam súlyosbítani a helyzetemen, hiszen nem az a célom, hogy még inkább megerősítsem az ittenieket a hamis vádakban, éppen ezért az ápolók jelenlétében nem is válaszoltam semmit sem. Mereven, rezzenéstelenül lépkedtem szinkronban az ápolókkal, igyekezvén jelét sem adni annak, hogy valami is nincs rendben, vagy valaki is beszél nekem. Nem hagyhattam, hogy megsejtsenek valamit is, éppen elég az a baj, hogy az ápolók meghallották a hangom a teremből, ahol Baileyvel beszélgettem.
Sajnos semmit sem segített az a tény, hogy Cade miket mondott, ellenben azt leszűrtem, hogy az ápolók egyelőre abban a hitben vannak, hogy együttműködő vagyok. Sajnos tisztában voltam vele, hogy ha nem lépek, akkor az életben nem fogok tudni szabadulni ebből az elmegyógyintézetből. Noha ez erős túlzás volt, sajnos részben ez volt az igazság. Még, ha arra is hagyatkozom, amit Bailey mondott, akkor is necces a dolog, mivel ki tudja mennyi hétnek, hónapnak kell eltelnie, addig pedig itt kell dekkolnom. Ráadásul Cadenek valahol igaza van. Mi van, ha valaki Bailey életére tör? Mi van, ha valaki megöli addig őt, vagy Killiant, én pedig nem tehetek innen semmit? A Bábmester is szabadlábon van és a Babakészítő is és ki tudja még kik? Raádásul nem egy ellenségem lehet odakinn, akik örömmel kapnának az alkalmon, hogy fájdalmat okozzanak nekem. Nem, ezt nem hagyhatom!
Tudtam jól, hogy kockázatos lépésre szánom most el magam, de nem tehettem mást. Ki kellett jutnom és újra a kezembe vennem az irányítást, nem engedhettem meg, hogy tovább tartsanak itt fogva. Lehet ezzel megpecsételem a sorsomat, de ez most nem csak az én érdekem. Szüksége van rám a családomnak és a rendőrségnek is, sőt, egész New Yorknak!
Egy váratlan pillanatban elrántottam a jobb karim, ezzel rántva magammal az addig nyugodtan lépkedő ápolót is és gyomron térdeltem, majd a másik felé fordultam és megragadtam, hogy erősen tartva lefejeltem. Szerencsére jó kondiban voltam, így nem esett nehezemre felül kerekednem rajtuk, hiszen nálam volt a meglepetés ereje, továbbá nem utolsó sorban eléggé jól képzett voltam, ha harcról volt szó. Edzett voltam, tanultam bokszolni és rendőrként az ember amúgy is kerül épp elég veszélyes, életveszélyes helyzetbe, ahol használnia kell a testét, verekednie kell és meg kell tudnia védenie magát.
Szóval leszereltem a két ápolót, majd elvettem a nekem bekészített nyugtatót és futásnak eredtem. Bailey nem tévedett, gyors voltam, fürge, sorra szedtem a folyosókat és a kanyarokat, igyekezvén kerülni a forgalmas folyosókat, gyorsabb lenni másoknál. Tudtam, csak idő kérdése, hogy a fél klinika a nyakamra jöjjön. Hamarosan mindenki engem fog üldözni, aki ráér és talán még az is, aki nem. Nagyon kell sietnem, nagyon résen kell lennem és a lehető leghamarabb meg kell találnom innen a kivezető utat. Ha esetleg jött velem szemben ápoló, akkor gyorsan földre küldtem, de nem vesződtem vele, hogy kiüssem, vagy valami, csak annyit tettem, hogy félre rúgtam-ütöttem az útból, hogy kiterüljön a padlón és már mentem is tovább. Mellékfolyosókon közlekedtem, azok voltak rövidebbek és gyérebbek, majd ajtót feltéptem és azonnal bevágódtam rajta. Egy ápolói pihenőbe nyitottam be, ahonnan szerencsére már mindenki kijött. Gondolom engem keresnek és ha nem vigyázok, meg is fognak találni. Egy székkel kitámasztottam a kilincset, hogy időt nyerjek, de sajnos ez az ablak is be volt rácsozva, mint minden ablak, hiszen ez egy pszichiátriai intézet volt. Kutakodtam kicsit, majd egy pénztárcát magamhoz vettem, ahogy egy kabát is magamra kaptam. A pénztárcát a kabát zsebébe tettem, majd a használatra kész nyugtatót injekciót becsomagoltam és azt is zsebre tettem. Egy éjjeli szekrényhez hasonló bútordarabbal betörtem az ablakot, de úgy, hogy a rácsokat is kivigye. Elsőre nem sikerült, de mikor másodjára rontottam a rácsnak már igen. Felguggoltam a párkányra, majd kivetettem magam. Megkapaszkodtam a nagy fenyő ágaiban és törzsében, sietve lemásztam és futásnak eredtem. Tudtam, a nyomomban lesznek, így a lehető legóvatosabban, de leggyorsabban menekültem, nehogy lefüleljenek.
Kiértem az utcára, ahol egyelőre nem láttam stopposokat, így az erdős részeken igyekeztem bejutni Manhattan forgalmasabb részére. Csak annyi időre álltam meg, hogy levegyem a kórházi ruhát, így lényegében egy alsónadrágban, cipőben és kabátban menekültem tovább. Futás közben kicsomagoltam az injekciót is, majd visszarejtettem a zsebembe és igyekeztem nagyon résen lenni, hogy látok-e valakit. A lépteim már lassítottam, hogy ne keltsek nagy feltűnést, a fák közül kiosonva pedig megpillantottam egy férfit, aki épp telefonált az út szélén. Láttam, elég üres a környék, így mikor tiszta volt a levegő mögé léptem és száját befogva nyakába szúrtam a nyugtatót és behúztam a fák közé, mikor már elaludt. Gyorsan levetkőztem a fák takarásában és levettem róla a ruháit is, amiket aztán én vettem fel.
Természetesen nem hagytam ott semmit, hiszen nem akartam, hogy hozzám köthető legyen ez az eset így mindent összegyűrtem és kézbe fogtam, ám két utca múlva mindent bedobtam egy sikátori konténerbe, ahová az ottani üzletek is hordták a szemetet. Úgyis nemsokára ürítik a hulladékelszállítók, legalább eltüntetik a bizonyítékokat. Az ápolói pihenőből lenyúlt pénztárcát magamnál tartottam, majd az abban talált pénzzel odamentem egy tűrhetően kinéző hajléktalanhoz. Megmondtam neki a ruha méretem, majd megkértem, hogy menjen be a butikba és vegyen nekem egy öltönyt, ami a méretem, a visszajárót pedig költse nyugodtan magára.
Az egyik nyilvános WC-ben átöltöztem az öltönyömbe, amit vett a homeless, majd az egyetlen emberhez mentem, aki segíthet nekem. Valakihez, akinek, ha elmesélem a történetemet, akkor biztosan hinni fog nekem és segíteni fog rajtam. Ezt az embert még Terry által ismertem meg, mikor még ép elméjű volt. Az igazság az volt, hogy egyre inkább az volt a megérzésem, hogy Joseph nem az én oldalamon áll és Terrynek volt igaza. Sőt. Az, ami az utóbbi időkben történt velem egyenesen Terryt igazolták. Ha valaki, akkor Ő segíthet nekem. Ez az ember nem volt más, mint Abel Nash Myers.
Fáradt voltam, hiszen az elmegyógyintézet óta talpon voltam, de ki kellett tartanom. Talán nála pihenhetek kicsit. El mondok neki mindent. A legelső percektől fogva. A parfüm, a temetkezési vállalat címe Killian zoknijában, a fenyegetések, gyilkosságok, Terryt, mindent. Mindent, amit tudok, mindent, ami az elmúlt hónapokban velem, Killiannel és Josephel történt. Mindent elmondok neki. Ha valakire számíthatok, az csak ő lehet. Roman nem hinne nekem és lássuk be, nem is egy lángelme. Terry megbolondult, Joseph ellenem dolgozik, Killian még mindig rossz állapotban van, Bailey pedig csak egy kislány még, hiába intelligens. Nincs kihez fordulnom.
Megérkeztem Abel lakásához, majd erélyesen kopogtam az ajtaján, hogy biztosan meghalljon engem.
Volt-e probléma? Igen. Mégpedig az, hogy fogalmam sem volt róla a klinikán, de két napja egy este felütötte a fejét New Yorkban egy másik gyilkos is. Egy gyilkos, aki szinte a hasonmásom volt. Szerencsére azt már nem tudják a nyakamba varrni, hiszen én akkor a klinikán voltam még, de ez a szökés lehet nem a legjobbkor jött.

   

Horatio & Abel

Már hónapok óta itt vagyok New Yorkban és követem az eseményeket, melyek jobbára nélkülem zajlanak. Őszintén szólva, nagy reményekkel jöttem ide, de úgy tűnt, alá becsültem féltestvérem elszántságát és a manipulációjának profizmusát. Már-már szó szerint ujjai köré csavarja áldozatait és mindenkit, akit akar. Ez nem fényezés, és nem is túl színezése a dolgoknak, hiszen látom, hallom és értem. Még most sincs kétségem, hogy nem Joseph állna sok szörnyű gyilkossá mögött, mégha nincs is hozzáköthető száll, egyszerűen annyira egyértelmű a védjegye. Én csupán egy mezei zsaru voltam, sőt, hála neki már jó ideje az sem vagyok, ő pedig lelki könnyedséggel rázott le legalább két FBI nyomozót és egy képességei lévén ismert nyomozót is a diliházba dugott úgy, hogy minden tettét ráfogta. Ő pedig éli világát, és biztos vagyok benne, hogy borzasztó elégedettség töltené el... ha volnának neki olyanjai. Elakartam kapni, el is akarom, de látva, hogy a nálam jóval nagyobb kutyákat is minden könnyedén sodorja el útjából, őszintén szólva meginogtam. Ez nem gyávaság. Ez józan ész. Ha csak nem kap egy szívrohamot, vagy üti el véletlenül egy autó, élete végéig boldogan öldösi majd az embereket. Az indulatból elkövetett támadásom miatt, majdnem elkaptak és lecsuktak. A figyelmeztetéseim a rendőrségen pedig süket fülekre találtak. Attól tartok, ehhez én kevés vagyok, és bele kell, hogy törődjek abba, hogy vesztettem. Pár napja már a visszautam tervezem. Haza akarok menni. Nem hagyhatom, hogy felemésszen ez az egész. Még a végén engem is lecsukat valami általa elkövetett gyilkosággal. Olvastam Sinclair esetét és akkor döbbentem rá, hogy Joseph átlépte azokat a határokat, ahová még utána mertem volna nyúlni.
Ráadásul minél többen vádolják meg, és "bizonyosodik be" ártatlansága, annál védettebb lesz, míg végül már meg se hallgatják az embert, csak legyintenek rá. Joseph egy szörnyeteg és erre nincs mentség.

Szerettem főzni, főleg a párommal, de mióta meghalt, mindig Joseph jut az eszembe. Ahogy elképzelem, hogy egy magában főzőget és közben tervezi a következő gyilkosságot. Nem csak az étvágyam, de az életkedvem is elmegy, így jó ideje már csak gyors kaját eszem, vagy mikróban melegíthetőt. Most is épp azt vártam, hogy elkészüljön, bár már magam sem tudtam mi is volt az, amit a tányér tartalmazott. Volt benne hús, valami szaft és rizs, meg párolt zöldség, de az is full mirelit. A sör mellé pont jó. Egyszerre áll meg és csenget a mikró a kopogással. Oda is kapom fejem az ajtó felé. Ki lehet az? Nem igazán ismerkedtem, nagyon céltudatosan jöttem ide, és maximum érintettekkel beszélgettem. Joseph környékén is csak azokkal társalogtam, akik ismerték, és ki tudtam őket kérdezni. De ha akadt is bizalmatlan szomszéd vagy őt kevésbé kedvelő, semmi bizonyíték nem volt tettei ellen. Nem gondoltam volna, hogy Joseph az, hiszen most biztosan épp eléggé jól érzi magát ahhoz, hogy olyan kis apróságokkal foglalkozzon, mint a megölésem. Úgy veszem észre, azon kis muslicákat, akik csak hébe-hóba keringenek körülötte, nem zavarja úgy, mint azok a legyek, akik az ételére szállnak. Egyedül a nyomozással sem megyek sokra, nincs kivel vitázni, gondolkodni, de arra még én is rájöttem, hogy magányos és valamilyen formában kapcsolatokat keress. Mert mi más magyarázat lehet  arra, hogy rá veszélyes egyedeket életben hagyjon. Ugyanakkor azt gondolom Joseph érzelmi intelligenciája roppant gyermeteg, mert ahelyett, hogy mások haját húzkodná, közölhetné is gondolatait. Szavak helyett viszont "ajándékcsomagban" üzen. Nem épp a legkedvesebb módon. Talán most is egy meglepi vár odakint, de mégha óvatosan is, azért odasétálok és egy kis várakozást követően ajtót nyitok. Volt is meglepetés, nem kicsi.
- Dr... Dr. Sinclair? - kérdem először értetlenkedve, majd teljesen rácsodálkozva. Biztos az én fejemmel van baj, de neki nem a diliházban kéne most lennie? Öltönyben van, de ezt bárhonnan szerezhette, viszont zihál, és a pupillái sem arról árulkodnak, hogy békés séta közben kanyarodott le hozzám. Lemerném fogadni, hogyha most felhuzatnám vele az ingujját, kibújna alóla a karszalagja, amin a beteg száma állna és a neve, meg a diliház hivatalos neve.
- M-mit keres itt? - kérdem, ha még esetleg nem lökött félre és lépett be, nehogy észrevegyék. Én magamtól nem hívom be, mert totál letaglózz a lehetetlen jelenléte. Nem is beszéltünk sokat. Sőt, csodálom, hogy egyáltalán tudja ki vagyok és hol lakom.

öltözék: x zene: Wake up helyszín: Abel's home

    Mióta megszöktem az elmegyógyintézetből és irányba vettem Abel otthonát csak azon kattogtam, hogy Joseph lehet az én emberem. Emlékszem a kezdetekre, akkor még én is őt gyanúsítottam és akkor Terry még sehol sem volt. Sőt, Killian is a maga módján. Aztán jött Terry és mindent alátámasztott, valami mégis elromlott. Én romlottam el, mert hagytam magam rászedni, hagytam magam megvezetni Josephnek és most, ha csak részben is, de mentálisan a hatalma alá kerültem, sőt a papírjaim is egyelőre tőle függnek, hiszen az intézetben ő a hivatásos orvosom.
De mikor? Hogy? Miért? Mikor csúsztak így félre a dolgok és hogy hagyhattam én ezt? Megbuktam. Vesztettem. Noha csak egy csatát buktam el, a háborút nem, de jelenleg elég erősen vesztésre álltam, bár innen azért még van lehetőségem felhozni. A baj csak az, hogy nem sok eszköz volt a kezemben. A rendőrség és az orvosok egyelőre ellenem dolgoznak, Killian nem segíthet, Bailey pedig még túl fiatal és nem veszélyeztethettem. Sajnos Terryre sem igen számíthattam, hiszen mentálisan teljesen megzuhant, ráadásul az engedélyét is bevonták.
Abelben bíztam, Terry jókat mesélt róla annak idején. Terry. És én még kételkedtem benne, pedig végig tudta, végig igaza volt. Okosabb volt még nálam is és sokkal hamarabb, sokkal könnyebben átlátott mindent, sikerült elég közel is kerülnie a kígyóhoz, hogy elmarja a fejét és befogja, de sajnos nem volt elég ügyes és a kígyó megmarta. A célegyenesben bukott el, ahogy én is, de nekem még van esélyem. Most látok csak igazán tisztán. Bár csak ne hagytam volna magam. Bár csak észnél lettem volna, bárcsak hamarabb cselekszem, bár csak Terry mellé álltam volna, amikor szüksége volt rám.
Nagyot csalódtam magamban és a képességeimben, hiszen ha végig nézek mindent, ami eddig történt... ha nem úgy állok a dolgokhoz, ha máshogy gondolkodom és cselekszem, ha nem ülök fel a játékoknak és nem hagyom, hogy az ítélőképességemet elhomályosítsák, már rég nyertünk volna. Elszúrtam és cserben hagytam egy FBI-ost és Killian is miattam tart ott ahol. Minden az én hibám.
De most... most mindent megfordíthatok.
Megérkeztem Abelhez, majd mikor ajtót nyitott be is siettem mellette a házba, hogy szusszanjak kicsit, de hagytam, hogy ő szólítson meg először, illetve kérdezzen.
- A segítségét akarom kérni. De előtte telefonálnom kell. Mindenbe be fogom avatni, amit tudok, de előtte telefonálnom kell - kértem, majd mikor kaptam telefont felhívtam Juliant.
- Szia, itt Sinclair - szóltam bele. - Figyelj, Julian egy nagy szívességet kérnék tőled. Vedd magadhoz a lányom egy kicsit - mondtam el kérésem, hiszen nem lehettem benne biztos, hogy Joseph, vagy valaki nem szemeli őt ki. Mostanra már Joseph is biztosan megtudta, hogy megszöktem és nem tudom milyen mocskos eszközökhöz próbál majd nyúlni. Attól nem féltem, hogy Bailey nem bízna Julianben, hiszen ismerte, ahogy másokat is, akik a baráti-kolléga körömet képezték, ellenben tudtam, idő kérdése, hogy Joseph mozgósítsa a gyámhatóságot, vagy a rendőrséget, így nekünk kellett gyorsabbnak lennünk. - És ha már ott vagy, hozd el nekem a puzzle box-omat is. A címet küldöm SMS-ben - mondtam és mindenféle magyarázat nélkül kinyomtam és megírtam az SMS-t.
Abel felé fordultam és szusszantam egy nagyot.
- Örvendek. Bocsánat a kapkodásért és a modortalanságért, csak szerettem volna intézni a lányom biztonságát. Dr. Horatio Rex Sinclair, ahogy felismert már engem az ajtóban. Bocsásson meg, hogy így magára törtem, de elképesztő rohanásban voltam, mióta megszöktem a diliházból. A maga segítségét kérem, hogy elkapjunk egy bizonyos Joseph Brewstert, akit ön jól ismert. Egy Terry Scott nevű FBI ügynöktől hallottam magáról. Abban bízom, ha mi ketten összefogunk, akkor sikerülhet őt elkapnunk és bizonyítani a bűnösségét és az én ártatlanságom. Mindent elmesélek, amit tudok. Noha a rendőrség minden hivatalos dokumentumot és munkával kapcsolatos adathordozót lefoglalt, ami a birtokomban volt, nem mindent. Van otthon nekem egy puzzle boxom. Tudja, olyan kis kirakós játék doboz, amibe ékszereket, meg titkos naplókat szoktak rejteni. Abban tárolom a tartalék pendriveokat, amiken a nyomozási adatokat tároltam. A rendőrség azt nem foglalta le. Nem is tudják, hogy a doboz mit rejt, hiszen csak hétköznapi dekoráció. Pont azért is rejtettem el benne őket, hogy ha kirabolnának, vagy bármi történne és elvinnék a hivatalos készletet, akkor legyen a birtokomban valami, ami megőrzi a dokumentumokat. Senki nem gondolná, hogy egy fa dekoráció milyen titkokat rejthet, hiszen csak jól kinéző dísznek tűnik, még csak egy tároló látszatát sem feltétlen kelti. Ha Julian elhozza, akkor mindent elolvashat, ami az elmúlt hónapokban a nyomozások során felmerült. Jelentések, vallomások, helyszínelés eredmények, konspirációk, stb - foglaltam össze, hogy mindent a rendelkezésére bocsátok. - Na meg a személyes beszámolóm. De előtte... éhes vagyok és szeretnék végre egy normális frissítő fürdést - sóhajtottam fáradtan, elnyűten és leroskadtam egy fotelba. Igen, most burkoltan enni kértem tőle és a fürdési lehetőséget.

   

Horatio & Abel

Nem várt vendégem gond nélkül belépett mellettem, amit, ha nem tudnám jelenleg hol volna a helyen, nem igazán tudnék értelmezni. Így viszont elég egyértelmű. Menekül, mert körözik. Ez rá is veszélyes, csak úgy, mint rám, hol ott és köszönöm, nem kértem mára több kalandot, ami mondjuk egy pár éves börtönlátogatással végződne. Így is feszegettem már eléggé a határokat, és őszintén szólva, eddig csak áldozatokat hoztam - súlyos áldozatokat - semmint, hogy jóra fordultak volna a dolgok. Nem gyáva vagyok, csak tisztán látok, és érthető módon kis hal vagyok én Josephez, aki már évek óta építgeti itt helyét. Profizmusa pedig abból is látszik, hogy a már itt lévő zsenikből készít magának vacsorát. Aki túl közel kerül a tűzhöz, nem csupán megégeti magát, de az ő esetében sült lesz belőle. El is nézek a kissé zavart és fáradt ex nyomozó felé. Ő most szerencsés volt. "Csak" diliházba került, de volt, aki már ürülékként nyugszik békében a csatornában. Igen, biztosra veszem, hogy nyomozásaim alkalmával nem egy olyan jelet véltem felfedezni, mely arra utalt, Joseph nem csupán megöli áldozatait, de meg is eszi őket. Jó néhányukat. Az, hogy én eltemethettem a szeretteim, egyszerre jutalom és veszteség, mert őszintén szólva, testük keresése alatt jöttem volna csak rá, hogy az a szörnyeteg megette őket.
Sürgősnek tűnt a telefon. Annyira, hogy közölni sem tudtam volna nem tetszésem, hogy csak így belekever valamibe, amiben könnyen megüthetem a bokám. Hazamenni vágyom, erre jön itt nekem, hogy visszarántson a véres valóságba. Odanyújtom neki zsebemből a mobilom és hagyom, hogy elintézze, amit elakar. Aggódik. Még hozzá a gyerekéért. Tudja, hogy felügyelet nélkül, dilis szülők mellett vagy a gyámhatóság csap le rá, vagy Joseph. Biztos vagyok benne, hogy élő csalinak használná. Együttérzés szorítja a mellkasom, noha az én lányom már halott.
- Igen, ismerős... - bólintok a névre. Persze, hogy ismerős. Ő is azon emberek közé tartozik, akik megpróbálták elkapni Josephet, jó úton jártak, de mikor túl közel kerültek igazán megjárták. Mégha családja nincs is, mindenkinek akad vesztenivalója.
Kapkod és darál, hogy tömören és gyorsan elmondja, mit akar, és mire készüljek. Nem kérdi, hogy én akarom, talán biztos az igenleges válaszban. Pár hónappal ezelőtt biztos rá is vágom, de most... ahogy hallgatom megingok.
- Igen, én öhm... Abel Myers vagyok, Joseph féltestvére. - s bár részben azonos vérből valóak vagyunk, még is ég és föld. Hallgatom tovább, ahogy elmerül a titok doboz részleteiben, míg én azon szorongtam, hogy közöljem vele, hogy ez mennyire rossz ötlet. Megöleti magát és a családját is. Még is azt gondolom okkal döntött úgy, hogy elege van. Pont most, pont ma, és elég határozottnak tűnik. Nincs mese, meg kell oldania ezt az ügyet, különben... bármi is történik velük, azt már nem tudná elviselni. Élve nem.
Akkor ébredek csak rá a jelenlegi körülményekre, mikor újonnan befogadott kóbor ebként kér némi segítséget tőlem, mármint lakhatásit, ha úgy vesszük. Továbbra is halálosan veszélyes a dolog, mert ha nem a rendőrség, Joseph fog megjelenni, de most utasítsam el? Nem ismerjük egymást, még is én voltam, akihez menekült. Mennyire kétségbe lehet esve...
- Ehm... persze... - reagálok kissé késleltetve, főleg zavaromban, mert hát nem sűrűn járok így. Aztán jobb híján a mikróban melegedett zacskós fogást rakom neki az asztalra, főzve mellé egy kis teát, mert a kávé nem épp opcionális az öblítésre. - Egyen nyugodtan, addig szedek elő törölközőt. - tűnök el a fürdőben, eleget téve kijelentésemnek, ami nem is tart sokáig, így aztán hamar csatlakozom hozzá és leülök vele szemben az étkező asztalnál a konyhában.
- Keresi magát, ugye tudja? - nézek rá csupa aggodalommal szememben. - És ide is elfog jutni előbb vagy utóbb... Mert azt gondolom... jelenleg maga a kis kedvence. A kabalája. S talán az, akiben a jövőjét látja. - mi más oka lehet annak, hogy életben hagyja.
- Tudja, ugye? Hogyha keresztbe tesz neki és hibázik, ő elszabadul és megöli. Előbb a családját, aztán magát is. Mindig ezt csinálja. - felelem sejtelmesen, a sorok közt megosztva személyes tragédiámból adódó tapasztalatom.
- Joseph nagyon sértődékeny. Már gyerekkorában is az volt. És ha valaki megsérti... - nem fejezem be, hisz ezek szerint ő is pontosan tudja, hogy végzi az, aki ellenszegül. - Hatalmas kockázatot vállal, tudja? A családja nevében is.

öltözék: x zene: Wake up helyszín: Abel's home

    Nagyjából tudtam ki Ő, újat nem is mondott vele, de minden esetre egy bicentéssel adtam tudtára, hogy köszönöm az információt. Mindenképp szerettem volna az ügy végére járni, hiába tudtam, hogy ez mekkora kockázatokkal járhat. Illetve jár is. Azt gondolom keresve sem találhatnék ehhez tökéletesebb partnert, mint Abel, akitől Joseph ugyan csak sokat elvett már. Nem csak a bosszú miatt, hanem, mert ha valaki, akkor Abel ismeri csak igazán Josephet, hiszen részben rokonok és a tőlem megkapható információkkal a kezében biztosan sikerül valami haditervet kieszelnünk. Én is ismertem Josephet, de nem úgy, ahogy Ő. Még Terry is jó partner lehetne ebben, de ő sajnos nincs a helyzet, de úgy az élet magaslatán sem. Ebben sajnos nem lenne jó partner a jelenlegi helyzetében.
Normál esetben biztos nem ennék ilyen zacskós cuccot, de a kórházi koszt után már ez is tökéletesnek tűnik. Idővel majd eszek újra normális ételt, viszont most amúgy is kopogott a szemem, hiszen a reggelin kívül semmi nem volt a gyomromban és alaposan megéheztem a meneküléstől és a stressztől. Most ezt kellett szeretnem.
- Köszönöm - feleltem és neki is láttam az elfogyasztásának. Nem telt el sok idő, a férfi újra megjelent és hangot adott aggodalmainak, figyelmeztetéseinek. Bólintottam neki. - Tudom - válaszoltam. Tudom, keres. Gondolom gőz erővel. Biztosan nem számolt a szökésre, ráadásul már a kezében voltam és részben még most is a kezében voltam. Elbízhatta már magát, megszokhatta, hogy ott vagyok neki és minden a tervei, elvárásai szerint történik. Azt hitte nyert. Biztosan. Biztos volt benne, hogy nyert és én is a trófeái között lehetek, aki kedve szerint ott van neki és bármikor leveheti a polcról és foglalkozhat vele, mint egy online macskával az online neveldében.
- Bennem látja a jövőt? - kérdeztem, mert nem értettem ezzel mire céloz. Mit ért az alatt, hogy bennem látja a jövőt? Miért? Hogy? Miként? Cade is mondott érdekes dolgokat, hogy kapcsolatot akar velem és egyebek, hogy akar engem, de miként? Nem értem.
Azt még el tudtam képzelni, hogy Killiant és talán még a lányom is megölje, ha kellően felidegesítem, vagy kellően olyan állapotba kerül, de valahogy nem néztem ki Josephből, hogy engem is meg akarjon ölni. Főleg, ha olyan fontos vagyok neki és még jövőt is lát bennem. Érdekes volt ez az elképzelés, még mindig nehéz teljesen kiismerni Josephet és a gondolkodását, pedig már egész szépen sikerül átlátnom a Bábjátékos gondolkodásmódját.
- Egész életemben kockázatokat vállaltam. Nem most fogok visszalépni - feleltem határozottan. Bailey is vállal kockázatokat. Ma is így tett. Killian... Killian is vállal. Nem sokat, de vállal. Ilyen téren nem hasonlítottunk. Ő inkább visszatáncol a necces helyzetekből, keresi a nyugalmat és a békét, a Zent. Én nem ilyen voltam. Én könnyen szembe mentem a veszéllyel és a rizikóval, nem hátráltam meg. Soha nem tettem és soha nem is fogom. Ettől voltam az, aki és tartottam ott mindig, ahol. Bevállaltam mindig a rizikót. De nem hibáztattam Killiant, neki nem voltak meg a szükséges képességei ahhoz, hogy léphessen, de nekem igen. Persze ha rólam lenne szó, biztosan merne kockáztatni, de így nem hiszem. De neki nem is kellett, ez az én harcom volt, ő csak egy áldozat volt sajnos. Mellettem állt, mellettem harcolt és ez lett a veszte. Reméltem, Abel nem jut majd Killian, vagy Terry sorsára. Ügyesnek kell lennünk, hogy mind ketten túlélhessünk.
- Nem félek. És őket sem félem. Állnak még páran mögöttem, akik nem pitiánerek és engem támogatnak, ahogy Julian is egy ilyen és talán Roman is kiállna mellettem, ahogy Terry is és még tudnék neveket mondani. Ők ott lehetnek a háttérben és védhetik a családom, amíg mi ketten küzdünk a Démonnal szemben - mondtam eltökélten, majd mikor Julian megjött kimentem és elbeszélgettem vele és Baileyvel, majd bevittem a dobozt Abelnek és kivettem belőle a pendriveokat, majd átnyújtottam neki őket.
- Tessék. Tedd be a gépbe és fusd át őket.

   

Horatio & Abel

Bár nem vágytam erre az egészre és öngyilkos hajlamúnak sem tartottam magam, adtam neki ételt és végig hallgattam azontúl, hogy készítettem ki neki törölközőt a zuhanyhoz vagy fürdőzéshez. Nem tudom még magam sem, mit akarok kihozni ebből az egészből, mert segítenék és menekülnék is. Túl sok volt a veszteség. Belefáradtam. Győzni meg úgy sem tudnék. Ő viszont eltökéltnek tűnt, pedig a halál szele nem is olyan rég meglegyintette. Nem őt. A családját. Nem veszi komolyan a jeleket, és ez baj. Kitartó, és nagyon örülnék, ha bármi hitelt adhatnék, hogy ezúttal sikerül, de őszintén szólva nagyobb esélyt látok rá, hogy nem. És a bukás nem csak egy bábu feldöntésében merül majd ki, hanem a családja véráztatta holttesteiben, akiket úgy gyaláz majd meg, hogy a legjobban fájjon.
- Nem... nem tudja... - sóhajtom lemondóan az asztalra pillantva. Fogalma sincs, s mikor majd ott leszünk, a fájdalomtól üvöltve hibáztat majd, hogy hagytam... hagytam, hogy ámokfutásba kezdjen. De nem akartam, hogy egyedül vágjon neki ennek az egésznek, hisz láthatóan velem vagy nélkülem, de háborúba akar menni Joseph ellen. Így igyekeztem valamelyest rá hangolódni a nyomozásra.
- Senki sem él örökké, és én azt gondolom Joseph is tisztában van a halandóságával, ahogy azzal is, hogy túl sokat kínlódott ezzel az... akármivel, hogy csak úgy feledésbe merüljön. Mint amikor a mai fiatalok divatból Bonnie és Clydenak öltöznek Halloweenkor, pedig példájuk egyáltalán nem követni való. Vagy az a gimis lövöldözés, amit másutt is megismételt később egy másik diák. Örököst lát magában Joseph. De még... nincs egészen kész, hogy beavassa... Ezért vár, ezért kínozza. Ő látja, hogy juthat el arra a szintre, lehetőleg minél előbb, amin most ő van. Maga számára most jelenleg egy rubik kocka, ami még nincs kirakva úgy, ahogy az ő akarja. - próbálom elmagyarázni, legalábbis saját gondolataim, mert hiába van rokoniszál köztünk, én sem ismertem annyira jól, míg nővére által nem próbáltunk meg kapcsolatot teremteni vele. Túlságosan elködösítette gondolatait az előre jutás, Joseph elfogása. Nagyon magabiztos volt abban, hogy a családjának nem esik bántódása, pedig éppenséggel, hogy most őket teszi fel, mint élő áldozat. Helyettük dönti el, hogy mi legyen a sorsuk. Mintha megkérdeznénk most tőle, hogy azzal, hogy elfogadja, hogy Joseph után nyomoz, elfogadja, hogy a családja meg fog halni. Nem akartam túl pesszimista lenni, de félek, hogy pont az ellenkező beszédem lesz a vesztük.
- Nem, Dr. Sinclair. Azt az egyet teljesen biztosan mondhatom, hogyha eljön a pillanat, ez az egész, a leszámolás, az igazság pillanata, csak és csak is magára számíthat majd. Mert ha bevonja őket, Joseph előbb velük fog végezni. Nem veszi jó néven, ha igazságtalan játékba kényszerítik. - figyelmeztettem. Mert jó ha vannak barátok és védelem, de Joseph alapos ember, és tudjuk jól, hogyha neki nem tetszik valami, szörnyeteggé válik.
Nem sokkal később megérkezett Julian és a kislány is, illetve a dobozka. Nem tudom, hogy maradtak e vagy találkoztam e velük, de ha igen, köszöntem és esetleg be is mutatkoztam. A kislány amúgy is nem tetszését és aggodalmát fejezte ki apjának az iránt, amit tett és amire készül, mert úgy tűnt ő már tudta mire készül az apja. Én addig átnéztem a pendrive-okat, illetve az enyéimmel is igyekeztem összeegyeztetni az adatokat.
- Amit biztosan tudok, hogy Josephnek van egy nővére, még hozzá itt New Yorkban. Pár éve egy munka miatt jött ide. De nem tartják igazán a kapcsolatot, viszont elvileg nincsenek is rosszban. Ellenben én már megpróbáltam felkeresni többszöri, amit idővel zokon vett, és már egyáltalán nem hajlandó a telefont sem felvenni. Josephről kérdezgettem, de nem működött együtt, mondván, hogy én őrültem meg. - felelem, ahogy nézegetem az általad adott ügyek részleteit, képeit.
- Az is biztos, bár nem tudom, hogy mennyire segítség, hogy él-hal a művészetért, már egészen kiskora óta. És nagy eséllyel ocd-s, bár orvosként igyekszik leplezni tüneteit. Nem csoda, hogy nem hagy nyomot. Alapos. - nézegettem a képeket. - Azt gondolom, ezek a gyilkosságok többek, mint amik. Egyszerre üzenetek valakinek és büntetés vagy épp jutalom azoknak, akik szerepelnek benne.
- Óvatos, de célja van, azontúl, amit tesz és talán ezzel kezdhetnénk valamit. Magát akarja. Örököseként. Ezt kellene ellene fordítani. Csapdába csalni... De azt mondta vannak személyes tapasztalatai, véleményei, szóval hallgatom, hátha azokkal többre megyünk...

öltözék: x zene: Wake up helyszín: Abel's home