Nyugodtan üldögéltem, figyeltem a műsort, s igyekeztem nem lekajálni magam, hisz egy cseppet még nehezen menne elvergődnöm a csaphoz, vagy épp a fürdőbe, hogy lemossam magamról a masztatot.
Arra meg aztán nem is akartam gondolni, vajon mit kellene megtennem azért, hogy rendesen elvégezhessem azokat a teendőket, miket kiszemeltem saját magamnak.
A bambulásom, és a macska körzése, elég furán érintett, ám még is úgy gondoltam, a további neszek is hozzá köthetők, egészen addig, míg be nem úszott Yas alakja a látóterembe, mit mozdulatlanul, s csendben néztem végig, hátha csak kimerül ennyiben az egész, ám a táncikálására felszaladt szemöldökkel reagáltam, s valami csodával határos módon, megálltam egyetlen hang nélkül, s nem emeltem szót, hogy hali, én is itt vagyok.
Szóval némán üldögéltem, s visszafordítottam tekintetem a géphez, persze nem is értettem, miért is nem vett észre, hisz azért annyira kis darabnak nem gondolnám magam, meg aztán a gép kijelzője is világított annyira, hogy észre lehessen venni, bizony van itt valaki.
Persze mikor visszaért, és felkiáltott, mintha csak rosszban sántikálnék, ugrottam egyet, majdnem otthagyva a széket, s bizony nem sokon múlt, hogy ne nézzem meg közelebbről is a padlót, az egész hatására.
Szívem hatalmas dobbanásával kicsit megmarkoltam az asztal lapját, s igyekeztem olyan képet vágni, mint aki nem épp az előbb rémült halálra, hisz milyen pasas az olyan, akire csak ilyen egyszerűen rá lehet hozni a frászt?!
-Nem tudtam, hogy nem jöhetek ki onnan… - jegyeztem meg, miután már szóhoz tudtam jutni, és nem fenyegetett annak a veszélye, hogy a szívem kiugrik a torkomon.
Eskü, ha valaki szemfüles, és látja, vagy hallaná a szívhangomat, vagy megkérdezné jól vagyok e, vagy egyszerűen a képembe röhögne, hogy micsoda egy nyápic vagyok, szóval csak a szerencsén múlik, kell e tagadnom, avagy sem.
Kérdésére rápillantottam az órára.
-Öhm… már vagy 3 órája. – egy cseppet magam is megdöbbentem rajta, aztán a pizzára néztem, miből nem igen sok hiányzott, de elvettem egy újabb szeletet, s beleharapva vontam meg a vállam. – Nyugi, tőlem senki se fogja megtudni, hogy reggel kómásan táncikálsz a konyhában… -villantottam egy mosolyt, s lelkiekben próbáltam felkészülni, arra, hogy majd hozzám vág valamit, vagy alaposan megcsapkod a pimaszságom miatt.
-De gondolom útban vagyok, és mellesleg ezt is egyedül szereztem, segítség nélkül, szóval… lehet itt lenne az ideje kereket oldanom, és visszaadni a magánszférátokat. -rápillantottam a telefonomra, majd elhúztam a szám. Valahogy nem akartam azzal foglalkozni, hogy Lin már egy jó ideje próbál elérni, és persze az sms-t sem nyitottam meg, mi tőle érkezett.
Elegem volt a zaklatásból, és semmi szükségem nem volt arra, hogy esetleg elcitáljon, és ott ragadjon a nyakamon, s mint valami diktátor harsogja, írnom kellene, és nem ezeket a hülye videókat nézegetni, s jönne a szokásos hülyeség, miszerint, hogy a fenébe van mindehhez nekem gyomrom.
-Nézd...maximum este lelépek. Addigra szerzek fuvart, meg egy megfelelő helyet, és hálás vagyok, amiért befogadtál… - épp folytatni akartam a mondókámat, mikor kopogás, majd a csengő hangja ütötte meg a fülem.
Felé fordulva, aztán a lábamra pillantva vontam meg vállam. Nem gondoltam arra, hogy esetleg bárki is kereshetne, hisz meglehet senkinek se mondtam, csak a pizza futárnak, kinek a rendelésem adtam le, s persze ott égett az egész, hogy nem az én házam, miért is keresne itt  bárki?!
Szóval nyugiban üldögéltem, a csengő meg ismét felharsant, én meg ettem a magam kis pizzáját, mintha mi sem történt volna, nem gondolva arra, hogy mekkora fordulatot fognak hamarosan venni a dolgok.
-Nem nyitod ki? Ha elhessegetted, utána is letudod haraptatni a fejem valamelyik kutyával, amiért végignéztem az egész reggeli műsort. - hangom komolyan csendült, s még olyan képet is vágtam hozzá egy darabig, míg ki nem bukott belőlem a nevetés.

A világomat nem tudtam, fáradt voltam és a szememet is alig nyitottam még ki, ezért se tűnhetett fel a jelenléte, meg annyira elmerültem a gondolataimban és a reggeli rutinomba, hogy nem is igazán számítottam arra, hogy valaki lesz a konyhámban. Még akkor se, ha én magam ajánlottam fel az illetőnek, hogy ideiglenesen meghúzhatja magát nálunk, de tekintve hogy eddig szinte ki se dugta az orrát a szobájából, így igazán időm se volt megszokni azt, megint egy fővel többen vagyunk az otthonunkban. Ezért is voltam abban a hitben, hogy most is teljesen egyedül vagyok, miközben megszokásból tettem a teendőimet, hiszen a reggeljeimben is bőven akad rutin, amit már szinte csukott szemmel is simán el tudnék végezni.
Falfehér arccal pillantottam rá, miközben a szabad kezemet mellkasomra tettem. A saját ijedelmem elvonta a figyelmemet arról, hogy ő is eléggé megijedt. A szívem úgy vert, mint aki most járt egy kísértetházban, ahol ténylegesen be is köszönt egy szellem. Mély levegőt vettem és igyekeztem megzabolázni a szapora szívverésemet. Hogy a francba tud ennyire halkan létezni? Komolyan, még lehet néhány betörő is tanulhatna tőle. Meg alapból is miért nem szólt, hogy itt van? Az emberek általában szoktak köszönni, ha meglátnak egy ismerős alakot, nos, mi meg, mondhatni együtt élünk, ami roppant fura, hiszen alig tudunk valamit a másikról.
Kicsit bosszúsan fújtattam arra, amit mondott, mert nem azt mondtam, hogy nem jöhet ki onnan, hanem… Ahh mindegy is, egy pillanatra hirtelen úgy éreztem, mintha a lányommal beszélgetnék. Ő is néha imádja félreérteni azt, amit mondok.
- Máskor légyszi köszönj, hogy tudjam nem vagyok egyedül. – kicsit még morcosan csendült a hangom és ismételten lemondóan sóhajtottam egyet, de aztán sietve kaptam fel a fejemet és elkerekedett szemekkel néztem rá. Arcomra kiült a zavar és legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben, de mivel semmi se akadt igazán a kezem ügyébe, így csak hozzá vágtam a nedves konyharuhát, amivel még pár pillanattal korábban próbáltam felitatni magamról a vizet. – Helyes, még a végén szárnya kelne, hogy a híres író szeret védtelen nőket kifigyelni. – sose tennék ilyet, de a pimaszsága akkor is bosszantott és hirtelen ennél jobb replika nem jutott eszembe. Még ártatlanul el is mosolyodtam a szavaim mellé. – Mellesleg nem ágyban kellene lenned és pihentetni a lábadat? – kérdőn pillantottam rá, mert nehezen tudtam elhinni azt, hogy jót tesz azzal a gyógyulásának, hogy már most nem igazán bírt megmaradni a fenekén, de persze se nem vagyok az anyja, se nem a felesége, már csak az kéne. Esélyesen hamarabb mennénk egymás agyára, mintsem a boldog házasságunkról regény születhetne.
- Esetleg reggel elestél amíg eljutottál ide és beverted a fejedet? Hívjam a mentőket? – sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy pár nappal a megérkezése után máris azt fogja mondani, hogy távozik. Nem mintha okom lenni marasztalni, de azért kicsit gyanakodva fürkésztem őt és összefontam a karomat a mellkasom előtt. – Ez most valami trükk, mert valójában azt várnád, hogy marasztaljalak? – lehet erre számít, meg talán sokan erre játszanának, de én nem voltam ilyen. – Lehet róla szó, de látni akarom a helyet, hogy nem átversz és legalább az én lelkiismeretem is nyugodt lenne, hogy pár nap múlva nem a fényképedet fogom viszontlátni a hírekben, mert esetleg kinyírtad magad ügyetlenkedés közben valamelyik borzalmas helyen. – hangom sokkal higgadtabban csendült, mint eddig a beszélgetésünk során és még egy barátságos mosolyszerűséget is kapott. Tényleg nem akartam azt, hogy még nagyobb zűrbe keveredjen, de azt is mind a kettőnknek be kellet látnia, hogy ez a helyzet minden, csak nem normális és örökké se lehet fenntartani. Nagyon is örültem annak, hogy erre magától is rájött és nem nekem kellett valahogy előhozakodnom vele.
Kíváncsian hallgattam amit mondott, de aztán először egy kopogás, majd a csengőhangja zavart be, mire sietve pillantottam az ajtó irányába, még ha innen a konyhából nem is láttam rá. Kicsit összezavarodtam, majd a falon lévő órára pillantottam, de még mindig eléggé korán volt ahhoz, hogy csak úgy beállítson valaki.
- Valamelyik haverod az? – böktem az ajtó felé, mert én nem vártam senkit se, így csak ő lehetett az, aki valakit ide hívott, vagy lehet rendelt még egy kaját és azt várja? Nem igazán értettem, hogy miként üldögélhet továbbra is annyira békésen ott, a pizzáját falatozva, mert én tényleg nem vártam senkit se, és ha pizzát is át tudta venni, akkor megint vehetné a fáradtságot, hogy kinyissa, ha már ő rendelt valamit.
Bezsebelt egy szemforgatást, sóhajtással egyetemben, majd leeresztettem a karomat.
- Milyen nagylelkű vagy, hogy megengeded, de ennél jobb falatokat szoktak enni. Még a végén megfeküdnéd a gyomrukat. Amúgy meg miért én nyitom ki, ha hozzád jöttek? Azt is át tudtad venni. – hiába szegeztem neki újabb kérdést, mert szinte meg se várva a választ elindultam a bejáratiajtó felé, mielőtt még Hande felkelne erre a lármára. Szerencsére pont időben nyitottam ki, mielőtt ismét csengethetett volna az ismeretlen nő. Nem igazán értettem, hogy miért mér végig ennyire kíváncsian és nyilvánvalóan.
- Jó reggelt! Segíthetek? – mondhatni barátságosan csendült a hangom, mire csak felém lépett és arrébb tolt az útból és úgy indult el a lakásomban, mintha csak minden joga meg lenne ehhez. Ez most már kezd nekem is sok lenni. Sietve indultam el a nő után, aki lecövekelt Owennel szemben és úgy tűnt, hogy a férfi is ismeri őt. – Bocsánat, hogy megzavarom ezt – először az egyikre, majd a másikra böktem – De valaki elmondaná, hogy mi a fene folyik itt és milyen jogon sétált csak úgy be a lakásomba? Vagy akár hívhatom a rendőrséget és elmondhatja nekik is. – hangom eléggé határozottan csendült és egyből el is indultam a pulton felejtett telefonért, mert minimum eggyel többen voltak a lakásomban, mint szerettem volna, de az is lehet, hogy kettővel, ha egy dráma volt kialakulóban.

Köszönni… köszönni egy olyan dolog, mit olykor hajlamos vagyok elfelejteni, főleg, hogyha az az illető annyira nem szerepel a napi rutinjaim között, vagy épp elmerülök abban, amit meg kell tennem.
Jó persze lehet, hogy azok a videók annyira nem voltak fontosak, még is annyira magukra vonták a figyelmem, hogy teljesen megfeledkeztem arról, hol is vagyok, s mi lenne az ildomos, és mi nem.
-Oké… -jegyeztem meg csak ennyit, miközben tekintetem a macskára siklott, s egy pillanattal később már úgy voltam vele, hogy lehet okosabb lett volna, ha nem zsonglőrködöm ki magam, és inkább a szobámban, vagy épp „cellámban” veszem át az ételt, amit rendeltem magamnak.
Annyira nem gondoltam magam híresnek, bár volt néhány könyv a hátam mögött, de valahogy még is úgy voltam vele, hogy sokkal jobb ha megőrzi az ember a szerénységét.
-Kukkolni nem szoktam, maximum csak engedéllyel, vagy ha rendőr mellett üldögélek, megfigyelőnek. – morfondíroztam, miközben letettem a szelet pizzámat, és megtöröltem a kezem.
És persze egyetlen szavam sem volt hazugság. Nem voltam olyan, mint egy térfigyelő kamera, hogy szemmel tartsak mindenkit, így aztán a kukkolás is távol állt tőlem. Ám amikor az első riadalomból felocsúdva realizálódik az emberben, mi is játszódik le körülötte, általában nem a köszönés szokott lenni az első reakciója.
-Igen, de már untam magam. Elgémberedett minden tagom, és szerintem eleget fetrengtem már! – körbeforgattam szemeim, egy pillanatra lehunytam szemeim, megdörgöltem orrnyergem, s ráemeltem tekintetem.
-Neeem! Képzeld el, hogy tök ügyesen elnavigáltam idáig. Kellett kicsit ügyeskednem, de aztán, épp bőrrel megúsztam! Leszámítva azt a tényt, hogy az előbb miattad, és a sikolyod miatt, majdnem leestem a székről! – vágtam egy grimaszt, aztán fújtattam is hozzá, persze elég furcsa gondolat volt, hogy egy ilyen apróság is képes a frászt hozni rám, hogyha nagyon elmerülök valamiben.
Nem akartam mentőt, de még is figyelmen kívül hagytam a dolgot.
-Nem. Nem az! Nem kell marasztalnod, így is tovább maradtam, mint ahogy azt szabad lenne, szóval köszönöm a vendéglátást, még akkor is, hogyha nem sok állóvizet zavartam, de ennyi. Találtam magamnak megfelelő helyet, és nem valami putrit választottam. – reméltem, sikerül ezzel megnyugtatnom, és nem fog esetlegesen utánam járkálni, hogy megtudja, valóban jó helyen vagyok. Már így is elég furcsa volt, hogy befogadott, miközben semmi közünk nem volt egymáshoz.
Szóval visszavándoroltattam tekintetem a gépemre, igyekeztem elmerülni benne újra, miközben újfent elvettem egy szelet pizzát, s miközben visszacsuktam a doboz fedelét, a macska, már az asztalon is termett, hátha sikerül megszereznie belőle egy darabot.
-A szemed is levedd róla Bajszi, mert tuti nem kapsz belőle! – szegeztem a macskára a mutató ujjam, majd az ajtó felé emeltem a tekintetem.
-Mert, én nem hívtam senkit. – vontam meg a vállam. – Igen, át tudtam venni, de nem volt a legegyszerűbb dolgom. – morfondíroztam, miközben továbbra is szemmel tartottam a macskát.
Mikor elvettem tekintetem a macskáról, megdöbbenésemre Lin-t láttam magam előtt.
-Jesszusom! Hogy a fenébe találtál meg?! – hangom döbbenetről tanúskodott, s persze egy pillanatra sem hittem, hogy egyszer majd így fog ráteremtődni, miközben egy teljesen idegen helyen vagyok.
-Owen!! Veled meg mi történt?! Ülök a kis gépem előtt, és a törött lábadról fogad egy kép, majd napokkal később, ez fogad!! -elém tolta telefonját, amin egy közös kép volt vendéglátómról, a kislányáról, és rólam.
-Mi? Ennek semmi alapja nincs. – húztam el a szám, s Yas-re pillantottam, ki akkor lépett oda hozzánk. Épp megakartam szólalni, mikor Lin egyetlen kézmozdulattal elcsendesített.
-Kedveském! Ez a pasas eltűnt mint szürke szamár a ködben, s mikor ismét előkerült, azzal kell szembesülnöm, hogy egy csodás kis családot rittyentett össze! – mivel észrevette, hogy ismét szólásra nyitottam a szám, újra felemelte mutató ujját, és folytatta, miközben elmosolyodott.-Az emberek imádják! Jönnek a kérdések a kapcsolatról!  Igaz ezzel nem úszod meg a határidőt… amit szerintem még el sem kezdtél…
-Lin… - csattantam fel. – Magyarázd már el mi a fenéért jöttél?! Mert nyilván nem a lábam érdekel, és az, hogy vagyok!!!- Yas-re néztem aztán intettem a váratlan vendég felé, miközben a macska, épp ellopott egy darabot a pizzámból. – Ő Lin Hamrock az ügynököm...és nyilván valami agyament dolog jutott az eszébe, mint az, hogy legyen insta, és minden egyéb fiókom… - morogtam rosszallóan, miközben körbeforgattam szemem.

Megforgattam a szemem és megingattam kicsit hitetlenkedve a fejemet, mint aki tényleg képtelen elhinni azt, hogy ennyire lazán kezeli az egész helyzetet és cseppet se érzi azt, hogy ezt picit másként kellett volna intézni.  Még szerencse, hogy nem szokása leskelődni, de az is igaz, hogy az ember azt mond, amit csak akar, hiszen én se vagyok élő hazugságvizsgáló. Kicsit talán irigylem is azokat, akik simán meg tudják mondani azt, hogy ki mikor és mekkorát is lódít, még akkor is, ha alig ismernek valakit.
- Aha, ezért fittyet hánysz arra, amit az orvos előírt? – szerintem sok ember örülne, ha rövid időre ágynyugalomra ítélnék, mert legalább végre lehetőségük nyílna pihenni és a semmit tevésre is, vagy akár egész nap lehetne olvasni is. Végül inkább legyintettem is, hiszen nem az én dolgom az, hogy vigyázzak rá, vagy megszabjam mit lehet és mit nem.  Már csak az kéne, elég nekem egy makacs gyerek, nem kell kettő.
Kicsit kétkedve hallgattam a dicsekedést, hogy miként is sikerült pizzát szereznie, vagy éppen ide eljutnia és még kicsit el is kuncogtam magam, mert most tényleg úgy festett, mint egy gyerek, aki ezért dicséretet vár. Reméltem, hogy a radarjaim tévednek, miközben őt fürkésztem. Amikor pedig arra tért rá, hogy mit is okozott majdnem a sikolyom, akkor egyszerűen elnevettem magam, bármennyire is nem volt szép tőlem.
- Ez most komoly? – kicsit akadozva sikerült megszólalnom, mert a nevetést alig tudtam abbahagyni. – Krimiket írsz, az előbb mondtad, hogy a rendőrökkel is szokták megfigyelésekre járni, erre a sikolyom ekkora trauma volt számodra? Ezt nehezen tudom elhinni, de ha poénnak szántad, akkor nem volt rossz. – hangom továbbra is játékosan csendült, semmi rosszindulat, vagy gúny nem volt felelhető benne. Egyszerűen csak tényleg nehezen tudtam elhinni azt, amit állított és ezt a mosolyom is elárulta.
Egy pillanatra elgondolkodtam, aztán megadóan kicsit széttártam a karjaimat.
- Rendben, végül is te tudod és nem tartozik rám az se, hogy hova szándékozol menni, hiszen felnőtt vagy. Szóval elméletben tudod mi a jó neked és tudsz vigyázni magadra – igen, az. Még ha néha egy makacs gyerekekre emlékeztetett a viselkedése, ugyanakkor tény, hogy nem kell beszámolnia arról, hogy mit is tervez, vagy hol akarja tölteni a lábadozásának a hátra levő idejét, én ennél többet úgyse tehetek érte. Ideje volt, hogy tényleg magunkra hagyjon, hiszen kvázi egy idegennel éltünk együtt, ő pedig kettővel, az állathadseregről nem is beszélve.
Már éppen szólni akartam volna a macskának is, vagy levenni a pultról, hiszen egyáltalán nem örültem annak, hogy Owen felengedte, amikor is a csengő közbeszólt. Kérdőn pillantottam a férfira, de ha se ő, se én nem hívtam senkit se, akkor ki a fenét kereshetnek ilyen korán reggel? Sietve indultam el az ajtó felé, mielőtt még esetleg az illető rá akarna feküdni a csengőre és felébresztené a lányomat, mert ha ez megtörténne, akkor eléggé morcossá válnék.
Pár pillanat erejéig lefagytam a nő magabiztosságát látva és cselekedeteinek köszönhetően, így kisebb fáziskéséssel csuktam be az ajtót és követtem a konyha felé, amikor is eléggé egyértelmű volt, hogy ők ketten ismerik egymást. Igyekeztem felvenni a fonalat és megérteni, hogy miről is folyhat a diskurzus, de hazugság lenne azt állítani, hogy minden tökéletesen eljutott az agyamig. Összefontam a karomat magam előtt és próbáltam egy kis tájékoztatást kapni, hogy ki a fene is ez a nő és mit akarhat Owentől, de talán a legjobb kérdés az lenne, hogy talált itt rá?
- Aha, értem. – a lépcső felé siklott a pillantásom, utána rajtuk állapodott. – Viszont ha nem gond, akkor örülnék, ha a hangerőből visszavennétek, mert valaki még alszik. – elsőre csak ennyire futotta, miközben próbáltam a reggeli káoszt átlátni. Ennyit arról, hogy még pár perce azon morogtunk, hogy ki is hozta inkább rá a másikra a frászt. – Bár fogalmam sincs, hogy a francba találta meg, ha ő – ekkor Owenre böktem. – nem közölte Önnel ezt, viszont akkor segíthet neki átcuccolni az új helyre, szóval vehetjük úgyis, hogy jókor érkezett. – és a kialakult zűrzavarban totál elsiklottam afelett, amit a nő korábban mondott egy képpel kapcsolatban, viszont szemmel láthatóan sikerült valami vicceset mondanom, mert Lin úgy nevetett a kijelentésemen, mintha élete viccét hallotta volna.
- Ez igazán aranyos, de miért is menne máshova? Pont ott van, ahol lennie kell. Mindenkit lázba hozott az a kép, szóval itt kell maradnia és tovább kell ezt folytatnotok, vagy ti már eleve ismertétek egymást és ezért is jöttél ebbe a városba? – közben hol rám, hol pedig a férfira pillantott fülig érő mosollyal, de olykor a pillantása olyan volt, amitől a hideg futkározott a gerincem vonalán. Miről beszél? Miért is ismerném Owent?– Tudjátok, ezt a papás-mamás dolgot, vagy lehet manapság már nem így mondják? – kicsit elgondolkozott azon, mint aki nem biztos abban, hogy megértettük mire is gondol. Hatalmasat pislogtam, majd közelebb léptem hozzájuk.
- Nem tudom, hogy mit ivott reggel, de talán jobb lenne leállnia, ha ilyeneket képzelődik. Itt semmi ilyesmi nincs. – a végére egy nagyon hangyányit már ingerültebben csendült a hangom, mert ehhez a káoszhoz rohadtul hiányzott az elmaradt kávé. Mi jöhet még ez után? Feszülten megdörzsöltem a halántékomat és a hajamba túrtam. – Jobb lenne, ha inkább távoznának, vagy végre te is mondhatnál valamit, vagy ez most valami kandikamera felvétel és ez valami átverős show? – kezemmel Owenre, majd aztán a nőre pillantottam, aki ismét belendült, de hogy őszinte legyek úgy az első három szó után kikapcsoltam az agyamat és csak a halántékomat dörzsölgettem, mert ez hirtelen már nekem is sok volt, pedig nehéz kibillenteni a nyugalomból.
- Nem vagyunk egy pár. – hirtelen csak ennyit tudtam kinyögni. – Nem is ismerem. – döbbentem csendült a hangom és simán lehet, hogy nem is jókor szúrtam be a nő mondandójára ezeket, hanem fáziskéséssel, de komolyan ember legyen a talpán, aki hajnalok hajnalán teljesmértéken helyt tud állni egy kialakulóban lévő szappanoperában.

-Nézd… nem terheltem azt a lábam, nem léptem rá, pedig hatalmas volt a késztetés. -megvontam a vállam. Persze sokkal jobb lett volna úgy zuhanyozni, hogy közben rendesen eltudom végezni az egész műveletet, de egy egész aprót talán így is sikerrel jártam, hisz végre tiszta voltam, és nem csak akkor szellemeskedtem kifelé, mikor senki sem volt itthon.
-Figyelj… vannak pillanatok, mikor valami váratlan történik. Ha bele vagy merülve valamibe, sokkal könnyebb megrémíteni valakit mint sem mikor minden figyelme az adott eseményé. – ismét megvontam a vállam, aztán bepiszkáltam a gipsz alá, hisz rettenetesen zavart, bár tudtam, még nagyon sok idő hátra van addig, szóval maradnia kell, s erőt kell vennem magamon.
Aztán persze elmondtam azt is, hogy találtam magamnak egy helyet, ahová elmehetek, és nem leszek a nyakukon, mint valami kelletlen pattanás de a reakciója azt engedte látatin, hogy nem igen akar elengedni.
-Tudok hát! Kerültem már érdekes szituációkba az életem során.
Amire egyáltalán nem számít az ember, mindig az következik be. Vegyük példának, hogy nem akartam, hogy bárki is megmondja mit kell tennem, erre kaptam a nyakamba egy nőszemélyt, aki nagyon is rám akarja eröltetni az akaratát. Nem akartam, hogy a nővérem hozzámenjen ahhoz a baromhoz, még is megtette.
Nem akartam, hogy el kelljen hagynom az otthonom, még is meg kellett tennem, bár még mindig nem jöttem rá, miért is fogadtam szót, és hagytam otthon mindent, bár tudtam, a növényeim úgy is bemondják az unalmast, és mire hazaérek, egytől egyig elhaláloznak, és a kaszás majd az ő lelkükért kopogtat az ajtómon.
Mikor aztán letárgyaltuk, hogy én bizony nem vártam senkit sem, ő ajtót nyitott, és a váratlan látogató okozta a legnagyobb meglepetést, főleg, mikor ecsetelni kezdte, s Yas is feltette azt a bizonyos kérdést, mi a legnagyobb mértékben foglalkoztatott.
Megtalált, s miközben ők beszélgettek, gyanakodva emeltem fel a telefonomat, s az összes létező összeesküvéselméletet végigfuttattam a fejemben.
Le is tettem aztán a pultra, nem túl finoman, miközben fittyethányva a lábamra, nehezedtem rá, bár nem volt a legcsodálatosabb ötlet, mert szikrát hányt a szemem, de még is maradtam a lábamon, megtámaszkodva a pulton.
-Na állj csak meg egy fordulóra! Azt mondod nem mehetek el innen, csak mert azt hiszik hogy mi egy pár vagyunk?! Ez baromság! – csattantam fel. No nem mintha nem lenne szép nő, de jelen pillanatban egy fikarcnyit sem érdekelt. Inkább az volt a lényeg, hogy bizony kellene a szabad tér, hátha sikerül végre összehoznom valami könyvszerűséget, és nem csak az ugráló kurzort lesem.
-Lin figyelj… Yas-től baromi kedves volt, hogy befogadott, de túlreagálta az egészet, és itt se kellene … -Lin felemelte az ujját, majd elővett egy csekkfüzetet, s ráfirkált egy szemtelenül pimasz összeget, majd a nő felé nyújtotta, én meg csak karba fontam karjaim, minek az lett a vége, hogy visszahuppantam a székre.
-Ezzel, beszállunk a költségekbe. Villany, víz,  kaja, és minden ami kell. Owen-nek szüksége van erre! Tudja kedvesem, rég nem kapott ekkora figyelmet, és ez bizony a kiadónak is jól fog jönni. – makacsolta meg magát, miközben letette a pultra a csekket, ha Yas nem vette el tőle.
-Lin… elveted a sulykot…
-Nem drágám! Ez lesz, és nincs vita! -elindult az ajtó felé. – Mellesleg… lemondtam a szállásod. Pazar hely volt, remek kiszolgálással, de visszamondtam.
Egyik döbbenet következett a másik után, én meg komolyan már azt a pillanatot vártam, Yas mikor fogja kikaparni  a szemét, mert hogy én jelenleg nem voltam rá képes, az is biztos, meg aztán apám azt is megtanította, hogy szájalni bármikor lehet egy nővel, de ha megütöd, akkor egy senki vagy.
-Hogyme…
-Inkább köszönd meg fiacskám! Vészesen telnek a napjaid, és gondolom még mindig nem írtál semmit...vagy ez, vagy bukod az egészet! Beszéljétek meg. Na puszi!! – azzal már ment is kifelé, én meg felvettem a telefonom, s tovább gondolkodtam rajta, még is hogy csinálta, majd morcos képet vágva fojtottam el egy káromkodást. Lenyomoztatott...

- Afelől kétségem se volt, hogy kerültél már érdekes szituációkba. – elég volt csak arra gondoltam, hogy milyen helyen is foglalt szállást magának. Oda épeszű ember biztosan nem megy, főleg, ha akad pénze jobb helyre is. Nem érne meg egyetlen történet se számomra annyit, hogy az egészségemet kockáztassam, de nem vagyunk egyformák és be kellett látnom azt is, hogy ő csak egy idegen. Nem védhetem meg önmagától, meg nem is az én felelősségem igazán vigyázni rá. Nagyfiú, majd megoldja, ahogy akarja.
Pár perccel azután, hogy ajtót nyitottam és beviharzott a szélvész kisasszony, aki inkább hatott egy tornádónak, mintsem valami kellemes nyári szellőnek meg is bántam, hogy ajtót nyitottam előtte. Jobb lett volna inkább csukva tartani előtte, mert az egy dolog volt, hogy úgy sétált be a lakásomba és tolt félre, mintha ez teljesen megengedett lenne, miközben egyébként nem az, hanem még csak ezek után jöttek az újabb abszurd elképzelései is. Lehet inkább neki kellene könyvet írnia és nem Owennek, szemmel láthatóan mennek neki az ilyen hülyeségek, amik egy filmen, vagy a könyvek lapjain jól mutatnak, de amúgy a valóságban már túl megy egy határon. Szerintem az ötlete még annál is nagyobb marhaság volt, mint az, hogy én befogadtam egy idegen férfit a házamba pár napra, csak hogy ne essen baja.
Egyetértően bólogattam Owen kirohanására, mert kivételesen most vele értettem egyet. Ez rohadt nagy marhaság volt. Tisztázzák, hogy nem vagyunk egy pár. Nem hiányzik az életemből még több katyvasz, hiszen ott van az a tény is, hogy a lányom apjával megannyi év után pont itt futottunk össze és fogalmam sincs, hogy Deniz mihez is fog kezdeni az információval. Miért nem tudtam lakatot tenni a számra? Miért nem hallgattam továbbra is, hogy van egy lánya? A pánik újra kezdett hatalmába keríteni, de szerencsére a hangjuk kizökkentett a mocsárból és sietve kaptam fel a fejemet.
- Lehetne egy picit halkabban. A lányom alszik és nem szeretném, ha felébredne. – komolyan csendült a hangom és szúrósan néztem mind a kettőre. Majdnem azt mondtam, hogy őrizzük meg a hidegvérünket, de valójában nekem is roppant nehéz volt nyugodtnak maradnom. Ennyit arról, hogy búcsút intünk egymásnak. Úgy tűnt, hogy az égieknek valahogy nagyon más tervük van. Nem is értem, hogy mivel érdemeltem ezt ki, mert hiába nem keresztény voltam, attól még valahogy egy sáskajárás is jobbnak hatott, mint ez a nő, aki a konyhában teljesen otthonosan érezte magát és az elvontabbnál elvontabb öltletekkel állt elő.
- Nem igazán értettünk eddig egyet még sok mindenben, de most teljesen igaza van. Éppen most közölte velem azt is, hogy továbbáll. Szerintem nem kellene ebben megakadályozni. – szálltam be én is a csatába, mert tényleg egy hangyányit reméltem, hogy ketten talán legyőzhetjük ezt a fura szerzetet, aki olyannak tűnt, mint egy személyes hadsereg, aki bárkit simán legyőz.  
Csekket szinte a kezembe nyomta, mire döbbentem néztem rá, majd az összegre, aztán sietve megráztam a fejemet, hogy visszaadjam neki.
- Nem! Ő elmegy! Vagy most tényleg azt hiszi, hogy részt fogok venni ebben az átverésben? Vagy hogy megfizethet úgy, mintha csak valami escort szolgáltatást fizetne meg? – a hangomban ott volt az ellenszenv és a döbbenet is, mert nem akartam elhinni azt, hogy ezt komolyan gondolja ez a törpe hadvezér, aki úgy csinált, mint aki meg se hallja mindazt, amit mondunk neki. – Tényleg, miért nem fizetnek meg egy ilyen szolgáltatást? Biztosan akadna olyan, aki örömmel részt venne ebben az egészben. – hangom egy pillanatra lelkesen csendült, mint aki tényleg elhiszi azt, hogy rábukkant a reményre és a megoldásra, hogy miként szabadulhat meg mind a kettőtől.
- Nem dönthet két felnőtt ember életéről! – most én voltam az, aki megemelte a hangját és szinte ráordítottam, ami nem igazán volt jellemző rám. Még Owen se hallhatott kiabálni, mert a lányommal se szoktam. Igyekeztem mindig viszonylag higgadtan kezelni a nehezebb helyzeteket, ami nem mindig ment, de ennyire tuti még sose emeltem fel a hangomat, mint most.
- Héé várjon. – sietve szólaltam meg, mintha meg se hallottam volna azt, amit mondott, amikor távozni készült. – Itt hagyott valamit, még pedig őt. Nem fog itt maradni, nem fogom a lányomat ekkora hülyeségbe belekeverni. Ebbe egyáltalán belegondolt? – hiszen a lányom már így is kedvelte Owent, mi lesz akkor, ha ő elhiszi majd ezt az egészet? Nem akarom, hogy csalódjon, arról nem is beszélve, hogy nem akarok senki kamubarátnője lenni.
Ha maradt és tovább csatározott velünk, akkor igyekeztem új ötletek után kutatni, hogy meggyőzzem ezt a perszónát arról, hogy ez nagyon nem jó ötlet, viszont ha mindennek ellenére is távozott, akkor lerogytam az egyik székbe és az arcomat a tenyerembe temettem.
- Ő mindig olyan, mint egy diktátor? – kimerülten és elveszetten csendült a hangom. A hajamba túrtam, majd Owenre emeltem a pillantásomat. – Jobb, mint a reggeli kávé. Nem is értem, hogy bírod őt elviselni. – halkan motyogtam, mint aki még mindig kicsit sokkban van annak köszönhetően, hogy mibe is keveredett. – Most mi lesz? – magam elé bámultam és fogalmam sem volt arról, hogy inkább neki vagy magamnak szól a kérdés. Például foglalhatna másik szállást, csak nem tiltotta le az a nő a kártyáját, vagy ahhoz van hozzáférése?