Nem tudom eldönteni, hogy jó-e az, hogy ennyire nem riassza meg a tény, hogy lényegében a főnöke leszek az elkövetkező ki tudja mennyi időben, vagy inkább rossz, mert köztudott tény, hogy egy alkalmazottnak tartania kéne a főnökétől, Ő pedig látványosan élvezi, hogy néha vissza pofázhat, meg vicceskedhet velem, hiszen bármennyire is akarom, nem megy a szigorú és mogorva arckifejezés. Meg hát tényleg akarom Őt! Ha nem így lenne valószínűleg már régen elzavartam volna, mert valljuk be nem sok olyan üzletvezető van, aki csípné a stílusát. A férjem például azok közé tartozik, aki túlságosan is komolyan veszi azt, amiben profibb nálam. Én ezzel szemben azt a kategóriát erősítem, aki le szarja, hogy ki dolgozik, a lényeg, hogy menjen az üzlet és főleg az a legfontosabb, hogy az közben ne is legyen rém unalmas. Talán nem is számít igazán az sem, hogy Boby és Ő mennyire fognak össze barátkozni, sem pedig az, hogy viselni fogja-e a kötelezőnek nevezett munkaruhát, amit egyébként én sem vennék magamra soha, semmilyen körülmények között. Ha rajtam múlott volna teljesen, akkor simán hagynám is, hogy mindenki abban az öltözékben dolgozzon, amelyikben kedve tartja, de Tyson szerint sokkal jobban néz ki az, ha mindannyian ugyanúgy mutatkoznak, na meg kell valami, ami engem is megkülönböztet az alkalmazottaktól. Szerinte a mi rétegünk jóval egy átlagos munkás felett kell legyen és ezt nem is árt a világ tudtára adni. Szerintem pedig nem az a gazdag ember, akinek kifogyhatatlan összeg van a bakkártyáján, hanem az, aki emberséges is tud maradni annak ellenére, hogy kicsivel több jutott a számára, mint sokaknak. Nem azt akarom mondani, hogy a férjem rossz ember lenne, mert amúgy nem... csak szereti megvállogatni a társaságát. Ez pedig számomra unalmas. Kicsit megemelkedik a szemöldököm, amiért nem feltétlenül ért egyet azzal, hogy jól fogunk egyezni, de azért én is bájos mosolyt küldök felé, mert lényegében igaza van... Nem tudhatjuk, hogy mit hoz számunkra a jövő. Az pedig már szórakoztató, hogy látványosan nem örülne a társaságomnak, és bár először csak viccnek szánom, de ha bele gondolok nem is lenne olyan rossz egyből egy közös kocsikázással indítani.
- Tulajdonképpen van. Fodrászhoz kéne mennem, meg manikürőshöz és néhány új ruha is jól jönne. De ezeket képes lennék elnapolni, hogy láthassam, hogyan boldogulsz. Van bármi ellenvetésed? - újból megpróbálkozok a szigorú nézéssel, de nem vagyok abban biztos, hogy sikerült is. Főleg azért sem, mert nehezen tudom megállni, hogy ne nevessem el magam közben. Hiába tartott Tyson órákat arról, hogy hogyan kell ezt csinálni, nekem nem megy. Viszont az emberek kielemzése annál is inkább. Hiába mutatja magát Lambert is ennyire nemtörődömnek, azért én valahogy úgy érzem, hogy a szíve helyén nem csak egy üresség tátong. Legalábbis én mindig mindenkinek megadom azt a bizonyos tiszteletet, addig legalábbis, amig én is azt kapok.
- Akkor, hogyan nevezzelek? A furi legalább nem sértő... - állapítom meg, holott rá nézve úgy tűnik, hogy szívesebben viselné el, ha mondjuk bunkónak vagy mit tudom minek nevezném. A furi szó elég ciki lehet rá nézve... valóban. - Eddig nem gondoltam bele rendesen, hogy meglehet, hogy nem csak a képzeletemben vagy szerfüggő, hanem talán a valóságban is. - ez nem mintha még mindig rám tartozna, szíve joga úgy élni ahogyan szeretne, de mi van akkor ha egyszer úgy állít be ide, hogy öntudatlan állapotban lesz? Persze, ha olyankor is lehet rajta jókat nevetni talán az sem akkora gáz, de mi van akkor, ha agresszívvé válik? Mert be kell, hogy látnom kicsit elbizonytalanít a szavaival. A szájam is tátva marad a meglepettségtől, és isten a tanúm arra, hogy tényleg nem tudom eldönteni, hogy most épp az igazat mondja-e. Mármint olyan őszintének tűnik és basszus... ha meg is köveznek érte, de simán kinézem belőle mindazt, amit mond.  Nekem is meg kéne szólalnom, de képtelen vagyok egyetlen hangot is kiejteni a számon. Hírtelen érzem úgy, mintha egy olyan titok megőrzője lennék, ami az életembe is kerülhet.
- Te most... - mivel nem tudom mit akarok mondani, szélsebesen el is hallgatok és még mindig az arcát figyelem, mintha szeretnék valami árulkodójelet felfedezni arra, ami megcáfolhatná a szavait. - Nyílván jobb unalomból ölni, mint pénzért cserébe. - vakarom meg a fejem még mindig bamba tekintettel bámulva Őt, és amint nevetni kezd, a mellkasomhoz kapok, mintha valami hatalmas nagy kő esett volna le róla. Nem mintha ez azt jelentené, hogy amúgy nem csinál olyanokat, mint amiket mondott korábban. Vagyis nem értem, hogy azt tartja-e szórakoztatónak, hogy elhittem, vagy inkább azt, hogy még meg is ijedtem.
- Oké... ezt megérdemeltem. De attól függetlenül nem volt vicces. - csóválom meg a fejem durcásan, amiért jelenleg én vagyok a nevetség tárgya, de néhány másodperc után azért félre is teszem inkább a belőlem feltörni készülő hisztériát. - Nehogy azt gondold, hogy ennyi elég ahhoz, hogy rám hozd a frászt! - teszem is hozzá hamar, hogy továbbra is sziklaszilárdnak mutassam magam, és meg kell vallanom a színészi képessége még az enyémnél is jobb.
- Most már egészen biztos, hogy reggel veled megyek. Nem szeretném megkockáztatni, hogy útközben ne adj isten bárkit is kedved támadjon kinyírni. - szögezem le most már sokkal határozottabban és vigyorogva, bár nem mintha éppen én lennék az, aki meg tudná akadályozni az ilyesfajta terveiben. De már az is épp elegendő a számomra, hogy tudom: nem akarja, hogy elkísérjem az első munkanapján. Nevezhetjük ezt bosszúnak is akár.     

Every day's a new day

On the edge of darkness

Az eddigi magabiztosságom és szarevő mosolyom megfakul a világi ötlettől, hogy velem tartson az első munkanapomon, de ami az igazi kihalást okozza vagy inkább sistergést az agyamban, az a holnapi programjának ecsetelése. Ennyi csajos dolgot egy mondatba belesűrítve szerintem még nem hallottam, arról meg már ne is beszéljünk, hogy képtelen vagyok feldolgozni, miért is van ezekre szüksége. Nincs egy madárfészek a feje tetején, a körmeit ugyan a franc nézte, de ha nagyon ocsmány lenne, biztos feltűnt volna már, ruhái meg biztos vannak. Felesleges pénzkidobás. Ez is biztos amolyan burzsuj szokás, ha már unnak a zöld ropijaikon kotlani. Végül inkább csak megadással megrázom a fejemet, jelezve, hogy nincs ellenvetésem. Pedig lenne, elég sok és terjedelmes, ám nem hiszem, hogy ezzel előrelendíteném a bizalmon alapuló munkakapcsolatunkat vagy úgy egyáltalán az állásom tartósságát. Néha még én is tudom, mikor kell befogni azt a hatalmas és rendkívül mocskos pofámat.
- Inkább legyen sértő mint gáz – nézek rá elhúzott szájjal, csekély megrökönyödéssel mert nem, ilyen buzernyákoknak való jelzőket csak ne aggasson rám. Tisztában vagyok vele, hogy mi vagyok, az igazság és az őszinteség pedig jobb mint az alakoskodás, illetve a rózsaszín púderbe forgatott kutyaszar, ami mérföldekről bűzlik.
Egykét pillanatra elfog az ideggörcs a degradálástól, de miután kiböki az újabb ominózus szót, vagyis, hogy szerfüggő, képtelen vagyok elkendőzni a szórakozottságomat. Ilyen körülményesen is csak itt, a városnak ezen a részén beszélhetnek az emberek.
- Elég durva hely lehet a te képzeleted – vonom meg a szemöldökeimet, meghagyva neki, mit gondol rólam. Nem bizonygatom, hogy nem vagyok egy drogos állat, elvégre azt hiszem magáért beszél a tény, hogy itt ülök vele szemben kávét szürcsölve. És még bagózni is hajlandó voltam kifáradni vele. De amikor elkezdi a kikötéseit sorolgatni, előbújik belőlem a sátánivadék, és nem tudom megállni, hogy ne ugrassam fapofával.
Látom rajta, ahogy apránként kezdi elhagyni az eddigi önbizalma és meggyőződése velem kapcsolatban, és nem is tudom eldönteni, hogy sértő legyen-e vagy kibaszottul vicces, amiért ezek szerint kinézi belőlem, hogy ennyire sekélyes, halott lelkű vadállat legyek. Pedig ha lehet, inkább nem nyírnék ki senkit. Ha engem kérdezne bárki, túl könnyű és egyszerű büntetés, amennyiben valakit móresre akarok tanítani, másért meg minek fáradnék a hullatakarítással meg egyebekkel? Unalomból tényleg csak olyanok gyilkolnak, akikből hiányzik az, amit mi emberségnek nevezünk. Ugyanakkor ha arról van szó, és feldobja valaki a talpát, akit a zsigereimig rühellek, nem fogom rosszul érezni magamat, sőt, valószínűleg még egy hatos csomag sörre is benevezek ünneplés gyanánt.
Visszakanyarodva Cosira, valószínűleg ő még hullát sem látott, vagyis nem nehéz elborzadnia a belengetett szabadidős foglalkozásomon. Ezért sem csűröm túlzottan sokáig, a végén még nem lesz lehetőségem visszatáncolni belőle és az igen csak gázos lenne. Az utolsó löketet mégsem ez, hanem az elhűlt megjegyzése adja meg, miszerint „nyilván jobb unalomból ölni, mint pénzért cserébe”. Annyira szürreális Miss Topmodell szájából ezt hallani, hogy kénytelen vagyok elnevetni magamat és felfedni a szarfejkedésemet.
- Nekem az volt – vigyorgok rá, majd bólogatva legyintem le az erősködését, miszerint én aztán ennyivel nem hozom rá a frászt. Mondjuk valahol el kell ismerni neki, jól bírja a strapát, a környékbéli madárlelkűek valószínűleg már sipítozva és csapkodva száműztek volna a boltjukból, éttermükből, ha ilyen baromságokkal etettem volna őket. Noha velük jó eséllyel el sem jutok idáig. Ő alapozta meg egymás ugratását, hát egye meg a főztjét.
- Ha ettől nyugodtabban alszol, Főni, akkor gyere. De most már tudjuk le a fecnijeidet, dolgom van – igazából nincsen, ám nekem is megvannak a határaim, és a világért nem akarnék a kelleténél több rokonszenvet érezni és éreztetni a leendő főnököm irányába. Még a végén azt gondolja, hogy kezes feketebárány vagyok, az meg nem tenne jót az önbecsülésemnek. Így hát, miután kitöltetett és aláíratott velem mindenféle szarságot, amik hozzáteszem, külön helyet érdemelnének a pokolban, a magam flegma módján elköszönök, Bobynak lopva beintve egyet, csak hogy érezze a törődést.

zene: Sitting on top of the world xx credit: •