- Jó látni, hogy valaki kiáll az álmai mellett, és sikerre viszi. Tényleg! Kevesekben marad meg ez a fajta életigenlés, ami belőled árad. - bár bóknak hangzik, valójában tényleg felrázza a hétköznapok unalmasra járt spiráljából Pierre. Az a magabiztosság ami árad belőle ragadós, még úgy is, hogy semmi sem történt köztük, Dahliát átjárja egyfajta felvillanyozó érzés. Hella mellett is ez szokott vele történni, habárnem ennyire intenzíven, hisz az ő kötelékük más alapokon nyugszik mégis oka van azt feltételezni, hogy ha mindkettejük így hat rá, akkor a lányban is van annyi művészi hajlam és tehetség, amit eddig is gondolt, és sokra viheti majd. Elvégre a férfinak bejött. Egyenesen lehetetlenség lenne elképzelnie valami bírói székben, orvosi köpenyben vagy egyenruhában. Tanárként? Még igen, az menne neki. Habár beleszőve az elképzelésbe a saját maga bűnös gondolatait van egy olyan érzése, ha korabelieket tanítana a másik, hamar orgiába csapna át az osztály. De tényleg...

- Elhiheted, én még úgy sem. - szusszan hitetlenkedve, mert bár vannak olyan városok, ahol nyílt titok, hogy a föld alatt olyan elképesztő dolgok húzódnak, amiket feltérképezni is vakmerőség és varázslatos, de erre a rohanó, számára néha unalmas városból nem nézte volna ki. S bár megint ott a figyelmeztető villanás az elméjében, miszerint ha az előbb Pierre annyira bizton állította hova jutnak ki, most miért cáfol rá azzal, őt is meglepi ez a sötét alagút, amire rábukkantak? A kettősség némi kételyt von a tagjaiba, ezért is költözik egy csepp óvó paranoia a megtorpanásába, ahogy hallják a szerelvényt közeledni. Logikája tagadja, hogy ez Pierre miatt lenne, csak simán saját fáradtsága, és bénasága végett áll meg ott ahol, nehogy a kocsi elé bukjon. Mégis ahogy mellé ér a férfi, élesebben kapja felé a fejét, s bárnem áll arrébb vagy feszül meg, egy pillanatra végigméri, végül csak nevetségesen hessegeti tova az újabb légből kapott hülyeségét. Kijuttatta őket innen. A fejébe tóduló baromságokat pedig csak a hely, a mostanában olvasott könyvek és a jelenlegi élethelyzete keverte össze. Hisz az út elején még illetlen dolgokat képzelt el, most meg félni kezd tőle?
Dahlia bazdmeg nem vagy normális. Ha ezek után még szóba áll veled ez a férfi, kurvára mázlista leszel.
Mert bár nem viselkedett kiakasztóan hisztis picsaként, azt sem érzi, a kezdeti könnyed légkör még köztük lenne. Bár lehet ez ismét csak a saját szorongásai kivetülése, mert ha nem a munkáján, vagy épp az unokahúgán, esetleg a szar házasságán feszeng, akkor kell találjon valamit, mert az élete mostanában nem engedi meg, hogy ellazuljon. Az egyenesen nevetséges és túl normális lenne. Tényleg vissza kellene mennie a pszichológusához.
- Hát, biztosan sokan. Talán ezért nyomott itt kicsit a levegő. - magyarázza egy apró tűnődő mosollyal, kékjei körbefutnak az elhaladó szerelvény mellett és alatt, eltűnődve milyen életesemények kellenek ahhoz, hogy valaki egy ilyen monstrum elé ugorjon önszántából. Arról inkább nem gondolkodik el, milyen érzés lehet ha nem is önszántából esik oda az ember. - Mi héj! Várj! - kapcsol kicsit későn, merengése okán, és egy kibuggyanó nevetéssel ered Pierre után. Van valami felszabadító érzés, ahogy kifelé igyekeznek, még az öregember pillantására is inkább pír futja el, és nem a sötét gondolatok. Nem tűnődik azon, vajon megnézte e őket annyira az őr, hogyha történik vele valami emlékezzen rá. Ahogy azon sem, mi történhetett volna. Sokkal inkább újra a pozitív képek felé halad elméje, és ismét tininek érzi magát, aki tilosban járt egy fiú kedvéért. Még ha nincs a közelében sem a valós történet, kiszakadva a szorongás és az árnyékok csápjaiból zárkózik fel a másik mellé a lépcsőn.
- Ezen én is eltűnődtem, de nincs az a pénz, hogy ezt ma este akarjam kideríteni. - ingatja a fejét, de hangja könnyed. Ilyen távlatból, ahogy kiérnek a levegőre, a fények alá, az épületek közé, kevésbé baljós és sötét már az a hely, amint amilyennek ott és akkor tűnt. Még mindig nem hisz a misztikumban igazán, de el kell ismerje, van ott valami, ami felborítja az ember józan ítélőképességét. - Még így is jobb vagy a térképészetben, mint én Milo. - oké, talán nem egy rajzfilm utalással kellene zárni az estét, de ha hülyén is néz rá a másik, csak vigyorogva vállat von. - Ha hívsz nekem egy taxit az bőven elég! Kártyával ki tudom fizetni, még ha a telefonom halott is. Esküszöm meghálálom egyszer. - kérlelő pillantással néz rá. Még nem oldódott fel benne a feszültség annyira, hogy éljen a lehetőséggel, hogy hazavigye, de ha megvárja vele a taxit, még így is egy gyors ölelésre, és egy arcra adott hálás puszira elkapja Pierret, mielőtt beül, és mosolyogva int, miután bemondta a címet a taxisnak. Míg hazaér így is milliószor játssza vissza az este beszélgetését, és mozzanatait, végül némi borba fojtva a összegzés által fellobbant szégyenérzetét, amiért hülyén reagált. Hisz visszagondolva nem is volt olyan szörnyű...nemde? ….