Csupán azért nem kedveltem a jelenlegi munkámat, mert akadtak nagyon unalmas és eseménytelen napjaim is. Az, ami nem volt publikus, és mégis a kenyerem kerestem vele, már sokkal jobban feldobott volna, de hát kellett egy alibi állás, annak pedig megvoltak az efféle árnyoldalai. Nem nekem való a monotonitás, az már egyszer igaz, mert én azt szerettem, ha körülöttem mindig történik valami. Ez az én nagy hibám, azt hiszem, hogy nem tudok soha a fenekemen megülni, de nem is szándékoztam a csini hátsómból tepsit varázsolni azzal, hogy élem az unalmas átlagemberek életét a nyugalomba süppedve.
Elnyomtam egy futó ásítást, és úgy bámultam kifelé továbbra is a galéria hatalmas kirakatán. A járókelőket figyeltem, akik elsiettek az utcán előttünk, aztán tétován belekortyoltam a már félig kihűlt kávémba. Akaratlanul is fintorba szaladtak a vonásaim a hideg lötty miatt, de ennek ellenére mégis leküldtem még egy kortyot a feketéből. Valamivel muszáj volt elfoglalnom magam, és már legalább másfél órája nem tért be senki. Az állítólagos főnököm sem volt bent, aki helyett szerintem kapásból én cipeltem a hátamon az üzletet, ha már itt tartunk.
Csupán akkor élénkültem fel valamelyest, amikor hallottam az ajtó tompa csukódását. Érdeklődően kaptam fel a tekintetem, félretéve a bögrémet, de továbbra is a pult mögött maradva. Figyeltem, ahogyan az igazán figyelemreméltó férfi beljebb sétált, és körül járta a helyet. Nem szándékoztam egyből lerohanni, helyette gyorsan átfésültem az ujjaimmal a kósza tincseimet, lesimítottam a ruhám nemlétező ráncait, és csak ezt követően indultam meg ráérős léptekkel, ütemes koppanások kíséretében.
- Üdvözlöm! – mosolyogtam rá elbűvölően a fiatalemberre, aki így ránézésre nagyjából velem lehetett egykorú. És egyértelműen úgy tűnt, hogy bizony lapul némi pénz a zsebeiben, még ha jelenleg nem is szó szerint kellett érteni. – Esetleg segíthetek valamiben? – kérdeztem továbbra is ártatlanul pislogva fel rá, miközben ujjaimat összefontam a hátam mögött. – Ha van elképzelése arról, hogy mit keres, talán könnyebben megtaláljuk a megfelelő darabot önnek! – nem türelmetlenkedtem, inkább örültem a hirtelen fellépő változatosságnak, amit a lehetséges ügyfél érkezése jelentett.
- Festményt szeretne, vagy valami más értékesebb műtárgyat? – próbáltam finoman, de lényegre törően felmérni az igényeit, ahogyan azt mindig is szoktam tenni. – Vannak szobraink is, vázák… - intettem a kiállított darabok felé. Minden értékes volt, és természetesen eredeti. Kivéve azt a két festményt, amit még én cseréltem ki azt követően, hogy bekerültem ide a galériába dolgozni. Azóta én azokon már rég túladtam, az itteni darabok pedig az én kezem munkáját dicsérték. Nos, ilyen ez a popszakma, ahogyan mondani szokták. Mire rájönnének a csalásra, valószínűleg előbb hírét venném, és kereket oldanék azelőtt, hogy gyanúba keveredhetnék. Vagy, tökéletesen eljátszanám az értetlenkedő szerepét.