A szökésben mindig volt valami megmagyarázhatatlan varázs,ami engem minden alkalommal arra ösztökélt hogy,adjak bele mindent. Még ha nem is örökre távoztam.
Talán az is benne lehetett a pakliban hogy, a szüleim soha nem ismertek igazán. Mindig csak a törhetetlen ,tökéletes felszínt látták. Ez volt az Ő tökéletes alkotásuk . Ez keltett bennem akkora izgalmat hogy,talán mégsem vagyok olyan tökéletes amilyennek hisznek. Vajon ha ott leszek a szüleim célja előtt akkor is meglóghatok? Ahhoz talán már nem voltam olyan ügyes. De hogy a saját villánkból,egyszerű szerrel lemásszak a tetőről ,mindenképpen ötöst érdemeltem.  Már csak a látványos földre érkezés miatt is,amit egy szaltóval koronáztam meg. Egy percig sem gondolkodtam el hogy,mit fognak hozzá szólni. A tűz ami mindig is hajtott ..még csak  most csapott a fejem fölé,és nem készülök eloltani. Visszatartani. Szabadjára engedem. Nem érdekel ,ha a szüleim által elképzelt "erdőt" égeti le. Ami tele van értékes fával ,bennem egyik fa sem vert gyökeret. Nem hagyott nyomott,nem életet. Csak visszahúzott.  Megérezve a biztos talajt a talpam alatt ,magamra húzom a csuklyámat ,és sebes léptekkel  lódulok neki az erdőnek.  Ha olyan lány volnék ,hoztam volna magammal zseblámpát hogy legalább az orromig elássak,de nem volt rá szükségem. Jól ismertem az erdőt ,ahogy az éjszakát is. Itt elrejtőzhettem ,ami megzavarhatott egy pofátlan leskelődő bagoly . Egyre mélyebbre szaladtam ,jól ismert útvonalon amit már kitapostam magamnak az évek alatt. Minden alkalommal ,menekültem. A jövőm elől,és a jelenemtől. A múlt ,már elmúlt ahogy mondani szokták. Viszont ha nem vagy a magad ura ,csak egy terv része ,soha nem tudhatod mi történik veled. Egyet tudtam hozzá kell mennem egy idegenhez,dísznek épp elég leszek mellé hisz a gyeplő az Ő kezében lesz. Pedig a sok díjam azt igazolja hogy,én sokkalta jobb lovas vagyok.  Sok mindenben jeleskedem ,csupa olyanban amit soha nem akartam csinálni. Mégis tökéletesen kiviteleztem az összes elém kerülő akadályt,amit a szüleim állítottak elém.  Olyan volt az egész mit egy szilárd alapokon álló kártyavár . Könnyen odatudod helyezni a lapokat ,de hogy ott is maradjon,az már több ügyességet igényel. Ez nem szerencsén múlik ...ez csak rajtam múlott.
Lépteimet lassítani kezdem és számomra kihívásként számító távolságba megállok a fa előtt amibe már nem egyszer mélyesztettem a nyilaimat. Ez volt az egyetlen amit a szüleimtől kértem ,még talán öt évesen. Íjászleckéket,de mivel túl férfias tevékenységnek bizonyult ,így az íjam hegedűvé avanzsálódott.
Így az évek során magamat képeztem. Ezzel a sok éves tudással ,sok minden párosult amit magaménak tudhatok most már. Persze a szüleim erről nem tudtak ,azt hiszem a belém vetett hittük elveszett volna örökre.
Düh ébred bennem erre a gondolatra , a lángok újra haragosan akarnak belőlem kitörni. Ez az érzés úgy hívott még soha semmi más. Bárcsak tudtam volna mi ez,bárcsak lett volna valaki ...Nagyi.
Összeszorítom a szemeimet ,hogy  fájdalom jelét visszaszorítsam oda ahova valóak. Mi Trentek ebben voltunk jók soha ne érezz. Az a jéghideg viselet ,amit magunkra vettünk  teherként nyomta mindenki vállát. Ez miatt nem tudtam mikor vagyok igazán önmagam,mikor vagyok Eleanor ..és mikor vagyok Jezelia . Mamámtól örökölt nevet szívesebben viseltem volna mint az Eleanor-t de valahogy mindig mindenki így szólított . Nem volt választásom. Lia ,ritkán hangzott el ,éppoly ritkán mint amikor a szüleim érzelmet tanúsítanak felém ,és nem lemondóan méregetnek. Bár a lemondás érzelemnek minősül ?!
Lehajtom a csuklyát magamról ,és úgy méregetem a  fát amit már többször megsebeztem. Ez a  fa talán egy kicsit olyan volt mint én : Sebzett ,de büszkén állt továbbra is és amikor az idő úgy kívánta zöldbe borult,majd lassan sárgává érett végül pedig üressé lett.
Megfeszítem az íjamat amilyen erősen csak tudom ,érzem ahogy a testem minden erejét egy nyílba vezetem. El akarom engedni,de még nem megy. Rossz,ködös ,megrohadt emlékeket hívom segítségül hogy végül szabadjára engedjem. És teljes erejével sújtson le.
Elengedem,száguld nem áll meg,rendíthetetlenül hajtja az erőm ,majd ugyanabba a pontba talál vissza ahova mindig is. Csüggedten figyelem ,ahogy mereven büszkén ,gúnyt űz belőlem. Ez a nyíl én voltam ,aki ugyan oda vissza talál.