Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Ella & Owen - 2011 Hálaadás
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Owen Cavanaugh Today at 1:17 am

Pixie & Sarah - No man is useless until it's got a friend
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sarah Adler Today at 12:09 am

Játékpartner kereső
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eleanor Trent Yesterday at 11:26 pm

Egy first lady élete
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lola Torres Yesterday at 11:04 pm

Olivia & Sera || Little Fairy Garden
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Seraphina E. Hawkins Yesterday at 10:56 pm

Seraphina && Carson
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Seraphina E. Hawkins Yesterday at 10:20 pm

Long journey... ~ Lotte&Shane
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Green Yesterday at 10:20 pm

Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eleanor Trent Yesterday at 10:14 pm

Ki van itt?

Aimee Riddle, Christabel Edwards, Erik Lindström, Owen Cavanaugh, Sarah Adler, Seraphina E. Hawkins

Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 1 rejtett és 12 vendég
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
John C. Reilly
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
48
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
17

Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Vas. Dec. 03, 2017 11:45 am
Ritkán gondolkodom a családom felől, egyszerűen nem érdekel egyik sem a híres és neves Grimes famíliából. Azonban a december felfokozott hangulat, az egyre közeledő ünnepel és az egyre giccsesebbé váló város mellett nehéz nem a szeretteinkre gondolni. Főleg akkor, ha felhívnak telefonom és baromságokat beszélnek. Mégis, mi közöm van nekem a mostohatestvérem fattyához?
Meg kell nyugodnom, az orvosaim amúgy is pihentető életformát javasoltak nekem, de ki ér rá kivenni egy kis szabadságot, amikor annyi, de annyi üzletet lehet kötni az év ezen szakában, hogy megszámolni is lehetetlen. Ilyenkor sokkal nagyobbat üt egy családapa szemében a megcsalásról készített felvétel; sokkalta jobban marcangolja az állatvédő gazdagokat a számlakivonat, melyen feketén-fehéren látszódik, hogy mennyi kárt okoznak a természetnek... Imádom összegyűjteni más szennyesét, majd kiteregetni azokat, ha nem az én nótám szerint táncolnak. Én kis ínyenc!
Elkalandoztam, pedig jobb lenne a feladataimra koncentrálni, ehelyett találkozhatom a fattyúval! Zeena, milyen furcsa név és sosem értettem mostohatestvéremet, hogyan választhatták ezt az ocsmány címkét a lányuknak, aki egyébként tíz éve, apám temetése óta, nem láttam. Csak tizenhárom éves volt, mégis az egyik legszebb nő a szertartáson. Emlékszem rövid kis szoknyácskájára, pipaszár vékony lábaira, s azokra a kisírt szemekre... Már akkor kinéztem magamnak, akkor megkívántam, akkor tudtam, hogy meg akarom szerezni! Az évek múlásával vagy talán már a következő napon, elfelejtettem őt, s nem is jutott volt eszembe, ha az anyja nem akar egy találkozót közte és köztem. Nem tudom, hogy miért, de a Guggenheim múzeumot javasoltam neki.
Kifizettem a belépőt, hiszen azt javasoltam, hogy bent találkozzunk, mégsem várhattam el tőle, hogy az utcán várjon meg. Azt terveztem, hogy kések és jó fél órával később érkeztem meg a megbeszéltnél, reménykedtem abban, hogy pipaszár kisasszony feladja a várakozást. A ruhatárnál leadtam a kabátomat és a kesztyűmet, de a sétapálcát nem engedtem át nekik, ahhoz ragaszkodtam. No nem mintha kellene, csak szeretem magamnál tartani.
A Brancusi gyűjteményt ajánlottam a negyedik emeleten, mert valahonnan rémlett, hogy a kicsi Zeena köcsögökkel foglalkozik. Vagy valami hasonló hasztalan semmiséggel, pontosan nem is tudom, de annyi biztos, hogy őt legalább érdekli az állandó kiállítás. Lépteim lassan követik egymást, amikor kiszállok a felvonóból, majd jobb kanyar és megérkeztem. A terem szinte teljesen üres volt, csak páran lézengtek a kiállított darabok között, s közöttük ott volt ő. Sokat változott, nőiesedett az alakja, az arca pedig sokkalta izgalmasabb és vonzóbb lett...
Még nem vett észre, hiszen éppen az egyik szobor előtt állt meg, nekem háttal, én pedig lomha lépteimmel érkeztem meg mögé, s közel, egész közel hajoltam, hogy mintát vehessek a körötte szálló gyümölcsösen édes illatfelhőből. Nem szóltam hozzá, de felesleges is lett volna, inkább csak kifújtam ajkaim közül a forró levegőt, egyenesen fedetlen nyakára irányítva. Ha megfordul, kiegyenesedem, ha nem, csak mellé állok, szótlanul és csendesen.
Vissza az elejére Go down


avatar

Művészet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
A.d.A
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
23
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Képzőművész
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
11

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Vas. Dec. 03, 2017 8:57 pm
Anya nem avatkozik az életembe. Csak segít és jót akar. Én legalábbis próbálom a dolgot ilyen módon felfogni. Nem kértem, hogy a nevemben bárkit is felhívjon, a magam módján el tudom én is intézni. Ugyanakkor állította, hogy ez így gyorsabb és hatékonyabb, ráadásul ő, már az adott ismerős vagy rokon hanghordozásából meg tudja állapítani, hogy szívesen megy bele egy találkozóba és segít nekem New Yorkban elkezdeni az önálló életemet, avagy sem. Megbízom anyában, mert tudom, hogy jót akar, még akkor is ha a költözésem hírére nem reagált éppen a legjobban. A szívem szakadt meg, hogy elmegyek, ugyanakkor tudtam, hogy helyes döntést hozok. Ki kell mozdulnom a világba, meg kell ismernem más embereket is. Madison nyüzsgő és lüktető nagyváros, de New York többszörösen zsebre teszi. Minden tekintetben.
Bár apa sok éve elment, és szinte már alig emlékszem rá, anya soha nem szakította meg a kapcsolatot a rokonaival. Pontosabban azokkal, akikről úgy gondolta, hogy a jövőben hasznosak lehetnek a számunkra. Ezzel a részével sosem kellett foglalkoznom, anya mindent a kezében tartott, és tökéletesen irányította az életünket. Az én feladatom csupán annyi volt mindig, hogy ezekkel a bizonyos rokonokkal kedves és tisztelettudó legyek. Ez pedig nem is esett egyébiránt nehezemre, hiszen alapvetően is ilyen vagyok. Ám talán ez volt az oka, az édesanyám irányítása, vagy éppen karakán kiállása, hogy kissé elveszett lettem a való életben, és a mai napig nehézséget okoz a hivatalos ügyek elintézése. Bár állítom, hogy képes vagyok rá, időnként megsemmisülten veszem tudomásul, hogy a siketséget sokan valamiféle átoknak gondolják, vagy nem néznek épelméjűnek, és úgy beszélnek hozzám, mintha bolond volnék. Erőteljes artikulálással, és a rezgésekből meg tudom állapítani, hogy ezzel párhuzamosan a hangjukat is megemelik. Mintha számítana. Üvölthetnek is, akkor sem hallom.
Itt New York-ban vajmi keveset számít a fogyatékosságom, és sokszor tapasztaltam, hogy nem foglalkoznak vele, úgy kezelnek, mintha akkor is hallanám mit mondanak,ha éppen motyognak, eltakarják a szájukat, vagy éppen elfordulnak. Kezdem megszokni, hogy néha kizár a világ saját magából. Amúgy sem vagyok egy társaságba járó ember, és mióta itt vagyok, szépen lassan kezdem kialakítani a saját életteremet. Ebbe elsősorban pár füstös esti kocsma tartozik bele, a jobbik fajtából, múzeumok,időnként egy-egy színházi előadás, de kizárólag az első sorban ülve, hogy láthassam a színészeket rendesen, vagy időnként le tudjam olvasni a szájukról a szöveget. Igaz, némelyik darabot már kívülről tudom.
Anya három emberrel vette fel a kapcsolatot, akik szerinte segítenek majd nekem, és azt is mondta, hogy mindhárommal legyek nagyon kedves és nagyon udvarias, hiszen az én érdekeim is ezt szolgálják. Nem vagyok számító. Akkor is kedves vagyok alapvetően mindenkivel ha nem fűződik hozzá érdekem. És az sem számít, hogy viszonozza vagy sem.
A Guggenheim múzeumban vagyok éppen, és egy román képzőművész kiállítását nézem meg, amíg Carson bácsikám megérkezik. Vele találkozom ma, és kifejezetten jól esik, hogy ezt a helyet jelölte meg ahhoz, hogy ismét lássuk egymást. Az ismét esetünkben tíz évet jelent, amikor nagyapa temetésén szinte csak futólag találkoztunk.Akkor a könnyeimen át alig láttam őt, de úgy alapvetően bárkit. Annyira emlékszem belőle, hogy kedveltem, hogy éppen azt a biztonságot éreztem áradni felőle, amit nagyapából vagy apából. Még akkor is ha nem voltunk vér szerinti rokonok. Nem is számít ez. Meglehet hamis volt ez az érzet, lehet csupán könnyebben voltam akkor sebezhető, és ez nem is sokat változott mostanra sem.
Nem igazán kedveltem Brancusit. Nekem kicsit futurisztikus, kicsit elvont volt. Szögletes és túlságosan minimalista. Bár ebből az utóbbiból azt hiszem én is néha ihletet merítek. Talán mégis ez az oka, hogy kicsit talán fanyalogva, mégis kíváncsian járkáltam körbe a kiállító teremben. Nem figyeltem az időt sem, azt sem, hogy pontos vagy sem.Ahogyan arra sem, mikor érkezett meg mögém. Csak a jelenléte volt, amit könnyedén érzékeltem.
A Repülő Teknős elnevezésű kompozíciónál talált meg végül engem. Nem tudom, hogy szólt e hozzám, mondott e valamit, vagy csupán a jelenlétét akarta érzékeltetni, de az egyik pillanatban felkavarodott körülöttem a levegő, és az eper illatú parfümömbe valami súlyos ólmos, nehéz illat keveredett. Összerezzentem, amikor a nyakamnál éreztem egy lassú, forró lélegzetvételt. Szempilláim megrezzentek, és hátrakapva a fejem szinte pillanatok alatt pördültem meg. Ő ezzel párhuzamosan egyenesedett ki. Rá néztem, pontosan az arcára, aztán végigmértem egészen a cipője orráig. Megakadtam pár másodpercre a sétapálcájánál, majd tekintetem újra az arcán pihent. Eddig csendes, komoly ábrázatomra hirtelen széles mosoly ült ki, és úgy ugrottam a nyakába üdvözlés gyanánt, mintha ezer éve erre a találkozásra várnék. Váratlan volt a mozdulatom, széles, kirohanó és őszinte.
- Carson bácsi! Annyira örülök, hogy…- kapkodtam a levegőt, ki tudja mi okból voltam ilyen boldog. Azt hiszem az volt az oka, hogy mióta New York-ba érkeztem csupa idegen arc vett körül. És bár egy évtizede nem láttam őt, mégis családtagként, ismerősként tekintettem rá. Biztonság. Újra ez a szó jutott eszembe, mert ez hiányzott a legjobban. Kivált mióta eljöttem otthonról. Ha eltolt magától, vagy éppen átölelt, mindegy is volt. Karjaim addig kulcsolódtak köré, amíg engedte, és csupán akkor fejtettem le magam, amikor neki az már tolakodó volt, vagy éppen elegendő. Nem tudtam róla semmit, csak annyit, hogy valamiféle üzletember, aki az évek során szép vagyonra tehetett szert. Hogy mindezt mi módon vagy éppen mivel foglalkozva érte el arról fogalmam sem volt.
Hátrébb léptem és kissé sután fűztem össze az ujjaimat magam előtt. Sóhajtottam egy nagyot, a mellkasom megemelkedett és lesüllyedt. Kerestem a megfelelő szavakat a folytatáshoz, és igyekeztem betartani anyám szavait annak tekintetében, hogy igyekezzek ne tolakodó lenni. Elfogadni a segítséget de ne kérni.
- Remélem nem rosszkor hívott az édesanyám. Csak biztonságban akar tudni. Úgy véli, hogy ha ismerős arcok vannak a közelemben, akkor talán könnyebben eligazodom ebben a városban. Fél éve költöztem ide. Madisonból. Tudod...Wisconsinból.- magyarázom neki egyszerűen, miközben folyamatosan figyelem a reakcióját. Vajon akar egyáltalán foglalkozni velem?
- Nem lennék a terhedre, és természetesen ha éppen alkalmatlan időpontban kereslek, akkor...szóval én csak egyszerűen…- zavarodottan pillantottam a hátam mögé. A Repülő Teknős kompozíciót néztem, aztán Carson bácsikámat.
- Érdekes ez a művész. Inkább tűnne valami kiszuperált űrbéli masinának, semmint teknősnek. Én más stílusban alkotok. Képzőművész lettem, tudod. Szobrász és keramikus. Mármint ez a végzettségem.Mennyi időt tudsz rám szánni?- egymás mögé dobálom a mondatokat, és még mindig őt figyelem, folyamatosan, kitartóan, már-már kínosan.
Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
John C. Reilly
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
48
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
17

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Hétf. Dec. 04, 2017 11:15 am
+16

Meglep. Akik ismernek, nagyon jól tudják, hogy engem nagyon riktán lehet meglepni, mégis az a bizonyos "Carson bácsi" címke váratlanul ért, s a mellé csomagolt ölelés is kibillentett a nyugalmamból. Újabb apró részlet, mely nyilvánvaló a köröttem élők között, hogy gyűlölöm az érzelmek ilyetén kifejezését, de a lányra valamiért nem tudok haragudni, hiszen ahogyan a magánszférámba robban, kellemes bizsergéssel tölti fel morcos lelkem. Megölelem szabad kezemmel, s a nyakába hajtom a fejem, majd mélyen szippantok az őt körülölelő illatfelhőből, amit majdnem bőrének kóstolása követ, azonban visszafogom magam. Elküldöm messzire a gondolatot, hogy csókkal hintsem feszes, fiatalos jelenét, egyelőre beérem azzal is, hogy ruháján keresztül érzem melltartójának alig tapintható valóságát. Ujjaim marnák a húsát, követelnék jussukat ebből a csodálatos testből, de a környezet és valamennyire a családi viszony megálljt parancsol nekem, így csak elhúzom gerince mentén a tenyeremet, tomporát ellenőrizve a távolodó mozdulatánál.
- Zeena. - biccentek neki, majd orcájára csattintok először jobbról, s kicsivel később balról egy puszit, újra orromban érezve bőrének sokkolóan vágykeltő aromáját, majd kiegyenesedem és alaposan végigmérem. Egyetlen szó jut eszembe, agyamba egyetlen kifejezés ver éket, jellemezve őt fejének búbjától cipőjének orráig: bájos. S ahogyan testtartása egy bakfis tizenéves benyomását kelti bennem, mosollyal arcomon folytatom. - Még egyszer ne nevezz bácsinak, elég a Carson.
Körbenézek, idegen számomra a hely, annak ellenére, hogy többször is jártam már az épületben, de azok jelentéktelen koktélpartik, munkamegbeszélések, a felső tízezer unottan végigszenvedett eseményei voltak, most azonban jut időm arra is, hogy magamba fogadja a milliőt. Nem tetszik, amit látok, de a környéken volt dolgom, így ez a múzeum tűnt a legmegfelelőbbnek erre a találkozóra. Hangja repít vissza a jelenbe, s szavainak áradata pillanatok alatt fejfájást okozott, másodpercek leforgása alatt ébresztett negatív kritikát iránta.
- Azt hittem, siket-néma vagy. Másként nem jöttem volna el. - értem a jelbeszédet, bár mívelni képtelen lennék. Pár évvel ezelőtt mélyebben is beleástam magam a részleteibe, amikor egy speciális kesztyűt fejlesztő céget vásároltam fel, ami érzékelőkkel tűzte tele az ujjakra húzott anyagot, így a számítógép érzékelni tudta a különböző mutatott szavakat és hallható formába öltötte a normális emberek számára. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer akár hasznosítható is lehet majd ez a tudás. - Itt vagyok, tehát az időpont alkalmas.
Jelentem ki fénytelen hangon, majd elindultam az egyik általam jónak ítélt irányba, de még akkor sem hagyta abba a szavak áradatát. A kiállításról beszélt, a művészről és az egyik szoborról, ami egyáltalán nem érdekelt, de úgy láttam rajta, hogy teljesen magával ragadta az élmény, hogy találkozhat velem, így nem ítéltem el. Az sem zavar túlságosan, hogy egyetlen pillanatra sem veszi le rólam a szemét, amit megértek, hiszen öltönyöm tökéletesen feszül rajtam, színösszeállításában világoskék és rubintvörös dominál, itt-ott némi aranyló csecsebecsével.
- Hét és fél perced van. - szűkszavú vagyok, ami egyáltalán nem vall rám, de az érdekes külső szószátyár bensőt takart, ami felkavarta addigi nyugodt lelkivilágom. S ezen az sem segít, hogy pár perccel ezelőtt még egy prostituált nyalta ki a seggemet, miközben ujjaival a farkamat kényeztette. A hajára fröcsköltem szeánszunk ragadós emlékét, éjjeli szekrényén pedig szolgáltatásai ellenértékét. Kellemes volt, mint ahogyan Zeena-ra nézni.
Vissza az elejére Go down


avatar

Művészet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
A.d.A
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
23
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Képzőművész
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
11

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Hétf. Dec. 04, 2017 2:55 pm
Légy tisztelettudó! Visszazengenek bennem anyám intő szavai, és én az is vagyok:tisztelettudó, udvarias. De az örömömet, vagy éppen azt, hogy a jelenléte egyszersmind imponál és kellemesen hat a körülöttem lévő világban azt nem tudom elrejteni. Nem is akarom, ami azt illeti. Nem feltétlenül a külseje, ami miatt megragadja a tekintetem, sokkal inkább az, ahogyan a körülöttem lévő térben megjelenik. A csendembe olvad bele, és ez jó. Habár szokatlan a színösszeállítás ami jellemzi a ruházkodását, és ezt egy enyhén megemelkedő szemöldökkel konstatálom. Az ő korában a férfiak többsége már inkább a konzervatívabb stílus felé hajlik, ami számomra igen tetszetős, vagy megmaradva örök tinédzserként, valamiféle elő-kapuzárási pánikban szenved. Ő megtalálta a kettő közötti kényes egyensúlyt, és én ezt észre is veszem, ám csupán a kitartóan folyamatos tekintetem amivel ennek bármiféle jelét adom.
Jól esik az érintése. Szeretem ha hozzám érnek. Nincs emögött bennem semmiféle egyéb, vagy hosszabb távra mutató szándék, sokkal inkább magának az érintésnek az egyszerű varázslatát szeretem.
- Carson.- lehajtom fejem, néhány mézszín tincs előrehullik, és a szemhéjam takarásából emelem fel a pillantásom egy apró, és szelídre sikeredett, bátortalan mosoly kíséretében. Szinte csak lehelem felé a nevét, és még számomra, ott belül is szokatlanul hat. Más a zengése. Mélyebb, bizalmasabb. Leplezni sem tudnám, hogy mennyire örülök annak, hogy így fogad, ahogyan annak is, hogy láthatóan a bizalmába fogad azzal, hogy a régi szinte már hozzám ragadt “bácsi” kifejezést elhagyni szólít fel. Az öröm azonban korai, ahogyan korai az is, hogy nagyobb jelentőséget tulajdonítok ennek semmint azt szabadna. Az ölelése nyomát csakhamar átveszi valami furcsán és sértően odavetett kijelentés, amivel tökéletesen szíven üt. Azt hitte….és csak azért...másképp nem is. Semmi másért. A fogyatékosságom, amely időnként köszönt csak vissza átokként, most újfent így hat. Leforrázottan fogadom a szavait, a gyermeki mosoly kegyetlen hirtelenséggel olvad le az arcomról, és oldalt lebiggyedő húsos ajkaim csalódottságról árulkodnak.
- Értem.- bólintok, és olyan halkan mondom, hogy legbelül is tökéletes a csend bennem. Én sem hallom saját magamat.
- Nem vagyok néma. Csak…- emelem meg jobb kezem, és mutatóujjammal körkörös mozdulatot teszek a fülem mellett, majd zavarodottan tűrök mögé egy hajtincset. Pótcselekszem.
-Siket vagyok. Szájról olvasok, és jelelésből. Vagy ez vagy az. Beszélni a mamám tanított. Bár a hallókkal ellentétben kicsit lassabban fogalmazok.-ha eddig nem figyelt fel rá, akkor talán most észreveheti, hogy a fiatal lányokra jellemző hadarás nem figyelhető meg nálam. Sokat beszélek tán, de lassabban. Külső szemlélő meglehet úgy mondaná: megfontoltabban.
A korábbi, szinte atyai üdvözlés hirtelen tűnik el, nyomában valami egyszerű, szinte az időt siettetni kész jellemvonás tűnik fel, és én ebből azt állapítom meg, hogy tán nem vagyok számára megfelelő: sem mint rokon, sem mint nő, sem mint lány...sem mint ember. Vagy az is lehet, hogy pusztán akkor lennék érdekes ha sem beszélni nem tudnék sem hallani nem hallanék? Millió gondolat kavarog a fejemben, és ez az oka, hogy amíg elindulunk, az általa megadott hét és félből eltelik az a picuri fél perc. Drága az ideje, az enyémhez képest úgy tűnik, és nem haragszom vagy neheztelek rá emiatt, sőt hálás vagyok, hogy ennyit is rám szán.
- Igyekszem rövidre fogni és nem kihasználni mindet, hogy másra s tudd fordítani a maradék perceket.- nem gúnyos a hanglejtésem, sokkal inkább olyan, mint amikor egy gyerek el sem hiszi, hogy hét cukorkát kap, amikor ő öttel is beérné.
- Anya azt mondta, hogy beszélt veled...de csupán eddig a találkozóig jutottatok. Megbeszélésig. Ühm…-megköszörültem a torkom. Nehéz ezt így mondani, de akkor is a lényegre kell térnem, noha megszoktam, hogy a magam lassabb és sokkal udvariasabb, kevésbé lényegretörő tempójában beszélgetek. Gyöngyszín fogaim közé csippentettem alsó ajkamat, majd lassú mozdulattal eresztettem el. Jobb esetben rágcsálnám, hogy kicsit oldjam a zavarom, most ez a rövidke mozdulat jutott. Anya azt mondta fogadjam el a segítséget de ne kérjek. De hogyan fogadjam el, ha nem kérek? Honnan tudná, hogy mi akarok?
- Két dolgot kérnék, és majd eldöntöd melyiket áll módodban megadni. Vagy egyiket sem. Én csak….néha szeretnék veled találkozni, beszélni….csak tudni, hogy van itt valaki New York-ban akire számíthatok. A másik üzleti.A szobraimról van szó. Hamarosan kiállítanak belőlük párat, és nem akarom, hogy esetleges vásárlók vagy spekulánsok átverjenek. Én a szobrokhoz értek, a pénzhez egyáltalán semmit, de ebből élek. Szükségem van rá. Úgy tudom üzletember vagy. Hát ebben kellene a segítséged.- vontam meg a vállaimat félénken, és mire a végére értem a mondanivalómnak éreztem, hogy egy pipacsmező vörösségével vetekszik az orcám. Jobb kezem megemeltem, és az apró, kristályokkal kirakott órácskámra pillantottam, majd vissza a bácsikámra.
- Maradt még két percem. Carson.- ízlelgettem a nevet, és szívesebben gondoltam vissza arra aki fogadott pár perccel ezelőtt, semmint arra a ridegségre, amellyel most előttem állt. Nem fordítottam neki hátat, nem fordultam el, hanem őt néztem. Látnom kell amikor megszólal. És nem csupán azért, hogy a szavakat le tudjam olvasni a szájáról, hanem azért is, hogy mennyire őszinte velem. Egy dolgot érzékeltetett velem: lényegretörő és ridegen és szinte bántóan őszinte. Egyikért sem tudtam haragudni. Még.
Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
John C. Reilly
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
48
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
17

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Hétf. Dec. 04, 2017 4:04 pm
Valóban nem tudta leplezni, hogy örül, hiszen még én is láttam rajta a jeleket, nem tudta elkerülni figyelmem mosolya, de ha a fejébe látnék, akkor letörném a kedvét. Nem fogadtam a bizalmamba, nem akarok tőle szinte semmit, s csak azért egyeztem bele ebbe a találkozóba, hogy szemügyre tudjam venni, hogy felmérjem hasznosságát. Nem érdekelnek a gondolatai, ahogyan szinte némán formálja meg a szavait, mert ő nekem semmim, egy egyszerű kis vidéki liba, aki a nagyvárosba költözése után nem tud mit kezdeni a hirtelen rászakadt magánnyal.
Amikor újra megszólal, megrázom a fejemet, átkozom a pillanatot, hogy nem voltam egyértelműbb. Nem akarom hallani a hangját, nem akarom hallani lassúcska mondatait, ahogyan meg-megakad a szavakat mondva, ahogyan húzza az időmet feleslegesen. Mutassa kezeivel, hogy mit szeretne közölni velem, akkor talán gyorsabban végzünk, akkor talán nem unom el magam két megtört mondata közben. - Nem tudtam nem észrevenni.
Ennyit fűzök csak ahhoz, hogy az anyja tanítgatta beszélni, s egy másik helyzetben gratulálnék is neki, hogy elsajátította azt az egyszerű képességet, ami a világ hét milliárd emberének mindennapos feladat. Bravó és szóljanak a fanfárok!
Legközelebb akkor figyelek rá, amikor a konkrétumokról beszél, addig csak vezetem egyre mélyebben a kiállított szobrok között, rá sem pillantva adott esetben, majd amikor kiderül, hogy milyen gusztustalansághoz kéri a nevemet, megállok. Hagytam, hogy az órájára pillantson, hogy pikírt megjegyzését dörgölje az orrom alá, majd amikor szomorúságot vélek felfedezni az arcán, jobb kezem hüvelykujját az ajkaira tapasztom. Nem erőszakoskodom, nem tartom ott a fejét, ha szeretne, azonnal kiugorhat a kényszerítőből, de a tudatára akarom hozni, hogy nem vagyok kíváncsi időtrabló tehetségére.
- Tisztázzunk valamit Zeena! - kezem még mindig a szájára feszül, néha-néha végighúzom rajta érdes végű ujjbegyem, vágyakat ébresztően fürödve puha ajkainak bársonyában. - Nem érdekel a társaságod, nem vagyok kíváncsi arra, hogy anya így vagy anya úgy. Érdektelenek számomra egy huszonhárom éves csitri mindennapjai. Ha tényleg fel akarod kelteni a figyelmem, tedd magad érdekesebbé. Egy kis smink, kihívóbb ruhák ... legyél egy kicsit kurvásabb. És az Isten szerelmére, fogd be a szád!
Ujjam elhagyja az ajkait, állának csúcsát érintem, majd nyakát halmozom el kezem összes figyelmével. S miért pont itt álltunk meg? Miért ezen a kamerák áltan be nem fogott, szinte üresen kongó részen? Nevezhetjük elővigyázatosságnak, kockázatcsökkentésnek. - Ami pedig a szobrokat illeti... Segíthetek benne, ha nagyon szeretnéd, de van egy ellenajánlatom. Fizetem a lakásod, az életed, a szórakozásod, fizetek minden egyes dollárt, amit erre a baromságra szánsz, s nem is kérek túl sokat érte, csak havonta egy-két éjszakát, amikor azt teszek veled, amit csak akarok.
Megállok egy pillanatra, amikor ruhájának gallérja alá siklik ujjam, s már éppen közelebb hajolnék hozzá, hogy csak ő hallja a mondandómat, de eszembe jut fogyatékossága, így hangot nem adva ki, csak ajkaim mozgatásával üzenek neki.
- Ugye szűz vagy még? - mosolygom el magam, majd sétapálcámat végigvezetem bal combjának belső felén, egészen ágyékáig, ahol fel és alá járatom a vékonyka fadarabot. - Összetörnéd a szívem, ha nem lennél az!
Vissza az elejére Go down


avatar

Művészet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
A.d.A
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
23
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Képzőművész
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
11

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Hétf. Dec. 04, 2017 9:39 pm
Ha egy kicsit jobbak lennének az ösztöneim, ha a naivitásom nem lenne olyan egetrengető, és ha jobban előre gondoltam volna annak, hogy mit és hogyan mondok neki, akkor most minden bizonnyal nem sétálnánk a termek között, hanem menekülőre fogtam volna a dolgot.Helyette az átkozott reménybe és bizalomba kapaszkodom, valamiféle nem létező biztonságba, amit felőle éreztem az első pillanatokban, és amit szinte a következőkben azonnal el is oszlatott. Próbáltam mögé látni. A ruhája mögé, a koppanó sétapálcája mögé, közel fél évszázadnyi tapasztalatot hordozó elméje mögé, de falakba ütköztem. Hamar rá kellett ébrednem, hogy a kemény külső éppen olyan rideg elutasítást hordoz már az első találkozásnál annyi év után, amilyennek nem akarom látni. Jó emlékeket őrzök róla, miért akarja összetörni? Anyám miért nem figyelmeztetett rá? Meglehet ő sem tudta mindazt amit nekem pillanatokon belül meg kellett tapasztalnom a bácsikámról. Egy dolog azonban minden mögött úgy feszült, mint a szélben a masszív, nekifeszülő test: a magány dohos szagát árasztotta magából. Volt valami ónos...igen, már az első pillanatban ezt a nehéz illatot éreztem felőle.Mégis hinni akartam benne. Az örömmel leplezni a nyilvánvalóan rettenetest.
És ahogyan a jégeső ver ritmust az ember felhevült bőrén, úgy érkezik meg a valóság a találkozásunk nagyjából tizedik percébe. Carson nem az akinek én gondolom. Nem is szabad lett volna feltételezésekbe bocsátkoznom vele kapcsolatosan, de már megtettem.
Őszinte választ várok, valamit amiből megtudom mit is remélhetek tőle pontosan.A karom lassan leengedem, és éppen csak érinti a ruhám szélét, amikor összerezzenek ujjának érintésére az ajkaimnál.Szemeim elkerekednek a meglepettségtől és magamat is meglepve finoman rezdül szám, a rózsaszirom szerű ajkak megremegnek, és ösztönösen nyílnak szét egy sóhajtásnyi időre, amikor végighúzza rajta. Félelem, kétségbeesés és kíváncsiság dobol bennem, és szavai még nagyobb szakadékot vernek közé és közém. A család számomra mindig szent volt, fontos...nagyon fontos. Legalábbis azok mindenképpen akik megmaradtak nekem.Nem merek bólintani, nem merek semmit még csak mondani sem.Látom a kiejtett szavakat, értem a mondatokat, csak éppen az agyam gőzerővel tiltakozik ellene. Érdektelen vagyok. Ez az egyetlen gondolat, ami minden másnál jobban elevenembe talál. Majdnem összerogynak a lábaim, amikor arról beszél, hogy másképpen kellene kinéznem. Kurvásabb? De hát én nem vagyok az...miért akarjak másnak látszani, mint ami vagyok? Van elég efféle nő a világban akik ilyenek akarnak lenni. Én nem. A figyelmét felkelteni csupán ezzel lehet? Nincs semmi mód? Ebben egyszerűen nem akarok hinni. Még mindig naív együgyűséggel akarom hinni, hogy Carson nem csupán ez, amilyennek most látom. Az nem lehet. Éreztem belőle valamit az első percekben, amit agyonvágott mindazzal amit azután mondott és tett.Álca lenne? Oly kegyetlen a felismerés, hogy csupán mocskos érdekek mozgatják semmi más.
Ajkainak mozgása, a kérdés, amely megszületik rajta oly hirtelen érkezik, hogy a válasz egy lassú és félelemmel vegyes bólintásban érkezik el hozzá. Még nem volt senkim.Nem azért mert alkalom, vagy személy nem lehetett volna, hanem mert egyszerűen különlegeset akartam. Minden lány azt akar, nem? Ugyanakkor nem gondolom, hogy ez a különleges éppen a tulajdon bácsikám lehetne,még akkor sem ha vér szerint semmi közünk egymáshoz. A családot nem ez határozza meg, legalábbis nekem nem.Drága ár lenne a művészetem oltárán, és nem is hiszem, hogy meg kívánnám fizetni.Ha engedi, akkor egy egészen apró lépéssel hátrébb lépek tőle, közénk falok egy gyűszűnyi távolságot, mert a mozdulata, a sétapálca ridegsége a bőrömön, taszít. Elfintorodom, és megrázom a fejem.
- Nem fogom be a szám! Vagyok éppen eleget a csendben!- ez az első, amit kimondok, még tovább hátrálva, mikor már érzem, hogy mögöttem a piszkos szürke színre mázolt fal hűvösére simul a hátam mögé rejtett két kezem. Nem figyelem hol vagyunk, azt sem tudom hova vezetett, és a tágas termek hirtelen gyorsasággal kezdenek szinte agyon nyomni. A csapdát szimatoló vad éberségével és a folyóhoz igyekvő állat vak naívságával vergődöm ebben a helyzetben.
- Én ehhez értek! A szobrokhoz! De inkább legyen kevesebb, minthogy a büszkeségemen csorba essen. Mert ennyim van, Carson!- jelentem ki határozottan, de mérhetetlenül visszafogott hangon. Önérzetes vagyok? Meglehet. Hogy ez hiba lenne? Talán.
- Pénzért, hírnévért annyian vetik oda magukat.Közülük válogathatsz. Lakást, szórakozást, ékszert odaadhatsz és cserébe mindent megadnak. Ők nem lesznek érdektelenek.Én az maradok, ha ez az ára.- hirtelen, az utolsó két mondatnál előjön a dadogásom. A mondatok végén a szavakat szinte remegve, és kétségbeesetten ejtem ki. Nem ideges vagyok, hanem leforrázott, megfélemlített és leginkább csalódott.Mit akar vajon mindezzel kompenzálni? Olyannak tűnik aki sohasem magányos, mégis rettentő egyedül van. A félelem azonban még sokkal erősebb bennem, semhogy ezt megemlítsem neki.
- A szíved pedig nem lehet összetörni, mert már össze van.- ez az egyetlen amit megjegyzek, de éppen úgy, ahogyan ő, csak formálom ajkaimmal a szavakat. Hangtalanul de nagyon őszintén.
Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
John C. Reilly
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
48
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
17

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Kedd Dec. 05, 2017 1:31 pm
Arcom megnyúlik első mondata hallatán, de szinte azonnal megy át mosolyba az ábrázatom, s bár ő nem hallja, hangosan hahotázom szavait dekódolva. Messziről egy suttogott kiáltás érkezik "Csitt!" formájában, de akkor sem érdekelne a felszólítás, ha a Kongresszusi Könyvtár polcai között röhögném el magam. Hátrálok tőle, majd néhány másodperccel később összeszedem magam. Újra a komolyság álarcát tűzom ábrázatomra, ráncba szedem grimaszai legtöbb részét, azonban egy pajkos mosoly féle kicsusszan az irányításom alól, és nem tudom ajkaimról lemosni az érzés fizikai megnyilvánulását.
- Az első őszinte mondatod, amióta találkoztunk! Még pár óra velem és talán átértékelem az első benyomásom! - bal kezemet nadrágom zsebébe rejtem, majd a jobb kezembe fogott pálcát kinyújtom magam előtt, s ha nem menekül, ha nem szalad el, nem létező tokájához emelem a botocska végén. Mintha lovat vizsgálnék, úgy emelem meg az állát, csodálom meg hosszú és vékony nyakát, s ügyesen használva az eszközt, fordítom először jobbra, majd aztán balra vonzó arcocskáját. - Pedig sokkal több van benned, mint a szobraid. Néztél már tükörbe? A világ előtted heverhetne, neked pedig csak annyit kellene tenned, hogy mosolyogsz egy kicsit. Mosolyogj egy kicsit, a nagybácsid kedvéért!
Nem érdekelt, hogy követi az utasítást vagy sem, hiszen még nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ellenállása fenyítést érdemelne. Pálcám azonban lejjebb vonul, ha még mindig engedi, hogy ilyetén mérjem fel alakját, s egészen a szegycsontig húzom kissé piszkos végét. - Mindenkinek megvan az ára Angyalom, ahogyan neked is. Most makacs vagy, mert azt hiszed, hogy különlegesnek szartak a világra, de elmondom, hogy még nem vagy az. Még csak egy fruska vagy, ideálokkal, tervekkel, reményekkel és hittel, de napról napra, ahogyan szembesülsz ennek a világnak a mocskával, olyanokkal, mint én, ezek a remények és ideálok szertefoszlanak.
Egy pillanatra megállok, nem másért, csak azért, hogy ellenőrizzem az órámat. Már így is többet voltam vele, mint kellett volna, s az üzlet nem vár meg. Most azonban mégis úgy döntök, hogy lemondok fél millió dollárról az ő kedvéért. Mert kegyes isten vagyok!
- Felébredsz majd egy reggelen, szétnézel az életedben és ürességet fogsz látni. Család? Férj? Gyerekek? Azt szokták mondani, hogy teljessé teszik az életet, de tényleg ezekre akarod pazarolni a létezésed? Mikor tettél valamit utoljára először? Én pontosan tudom... Három napja még Miamiban voltam és delfinekkel úsztam. Nem gondoltad volna, mi? - közbeszúrok egy mosolyt. - Ostoba állatok és olyan kemény a bőrük, hogy szinte fájt megérinteni őket, de ezt is kihúzhatom a listámról. Mert megtehetem!
Elemelem róla a pálcámat, ha eddig bírta, majd a padlón koppintok vele.
- Nem erőszakoskodom, ha nem, hát nem, de itt a névjegyem. - nadrágzsebemből egy papírkártyát veszek elő, amit mutató- és középsőujjam között tartok, majd ahol ruháján van lehetőség, oda dugom be. - Ha meguntad a középszerűséget, írj! Zeena...
Biccentek fejemmel, majd elfordulok és újra felnevetek, miközben kifelé indultam a múzeumból. Ha lenne mondandója, meghallgatom, mert annyira azért én sem vagyok szívtelen, hogy ne érdekeljen a válasza. Hát nem én vagyok a legjobb nagybácsi, akit hátán hordott a Föld?
Vissza az elejére Go down


avatar

Művészet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
A.d.A
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
23
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Képzőművész
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
11

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Szer. Dec. 06, 2017 9:01 pm
Nem akarom, hogy átértékelje az első benyomását rólam.Mindig az első gondolatok a legőszintébbek, a többi tulajdonképpen csak álcázás, mellébeszélés lenne. Róla ilyesmit pedig, legalábbis a jelen helyzetben, nem feltételezek. Félelem és kíváncsiság kavarog bennem, és tagadni sem tudnám a nyilvánvalót, hogy felpiszkáltak a lelkemben valamit a mégoly durván is odavetett szavai. Mégis csupán megkövült szoborként hagyom, hogy folyamatosan mustráljon, hogy úgy vezesse a sétapálcája hűvös és rideg végét az állam alá, mintha a lóvásáron lenne. A levegőt zihálva veszem, a kis madárcsontú testem reszket és szinte kifut a lábam alól a talaj. Nyelek egy nagyot, egy korty levegőt, akármit, amivel tompítani tudom azt az érzést, amelyet az egész helyzet okoz. Csapdába sétáltam be naívan, és szinte észre sem vettem. De ha még észre is vettem volna, akkor is olyan lettem volna, mint a gyerek, akit ősi, ösztönös megismerés hajt a veszélyes ismeretlen után. Minél inkább tiltott, annál inkább akarja.
Nem mosolygok. Nem azért mert felszólít, és dacosan ellenállok, hanem mert a helyzetben semmi olyan nincs ami egy csöppnyi vidámságot is csempészne meggyszín ajkaimra. Beharapom őket a szavait követően, és úgy szorítom össze, olyan konokul, mint egy makacs kislány. Most, mellette annak is érzem magam: törékenynek, megalázottnak és védtelennek. Fordult velem a világ annak a képnek tekintetében, ahogyan rá emlékeztem nagyapa temetéséről, és ahogyan most itt látom. Mintha homályos üvegen keresztül láttam volna a világot, és hamis biztonságot feltételeztem ott, ahol csupán érdekekre épülő kapcsolatrendszer kígyózik.
Fejem lehajtom, ha hagyja a pálcától, amikor arról beszél, hogy megvan mindenkinek az ára. Nem gondoltam még ezt át. Talán lenne olyan helyzet az életben, amikor feladnám a büszkeségemet, amikor nem törődnék semmivel, hogy mit vetek oda. De ez nem a művészi ambícióm, vagy éppen a siker, esetleg az, hogy eladjam valamelyik mestermunkának nyilvánított darabomat és ne verjenek át a vételárral. Azt hittem, hogy ez a családban csupán ennyi, hogy fontos lehetek neki úgy, ahogyan bácsikámként ő is fontos lenne nekem. Óriásit tévedtem. A baklövésért pedig kemény szavakkal fizetek, melyet hozzám vág.Mocsokkal szembesülni sokféleképpen lehet, és tény, hogy szerencsés helyzetben vagyok, amiért anyám igyekezett mindentől megóvni, amitől csak módjában állt. Talán pont ezért érint érzékenyen az amit most Carson csap bele egyenesen az arcomba, a szemeimbe, a lelkembe.A szavak a szájáról számomra néma csendességgel olvadnak le, de szinte legbelül hallom a gúnyt, a merő cinizmust, ami az arcának mimikájából süt felém.
Amikor az órájára pillant, valahogyan ösztönösen követem a tekintetét a karjára, de egy egész másodperccel hamarabb nézek vissza rá. Nem a szemeibe, abba nem is merek, hanem valahol az álla környékén állapodnak meg íriszeim. Onnan figyelem az újra megszülető szavakat, melyekre tüntető hallgatással, és még jobban összeszorított ajkakkal felelek. Ám ez most nem a dac szerepe...ez most azért van, hogy ne engedjem szabadon a könnyeimet. Túl érzékeny vagyok de leplezni próbálom. Fájdalmas kettősség.
Csak a fejem rázom a kérdésekre. Nem ilyen terveim vannak, de hiszen honnan is tudná? Csupán rám nézett és a külsőm alapján megállapított valamit. Pontosan ugyanabba a hibába esett, amibe én estem vele kapcsolatosan. Bizalmat szavaztam neki úgy, hogy nem adott rá semmiféle alapot, hogy aztán ez a bizalom tökéletesen romba dőljön abban a pár percben, amíg a sétapálca az állam alá feszül, hogy végül feladva az egészet, vagy csupán megunva engem és a társaságom a földön koppanjon. Megrezzenek a pálca hangjára, a vállaim leejtem, egy szusszra fújom ki óvatosan a benn tartott levegőt. A koppanás rezgésként jut el a lábam ujjáig.
A névjegye a kabátom jobb oldali apró kis mellényzsebében landol, és utánanézek, megvizsgálom,mintha meg akarnék bizonyosodni róla, hogy valóban ott van. Szükség esetére. Szükség? Mégis milyen szükség vezethetne arra, hogy használjam is, hogy felhívjam? Hogy ezek után még egyáltalán keressem...nem tudom. Bánt, hogy ilyen volt velem, bánt, hogy elítél, bánt, hogy nem méltat arra, hogy figyelmet szenteljen nekem pusztán azért aki vagyok. De ki is vagyok én neki? Egy idegenből ideszakadt unokahúg, aki szívességet kér tőle,mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Ő üzletember. Én pedig egy művész. Hát a régi időkben a mecénások nem kértek semmit azért amit adtak?
Középszerűség. Ez a szó minden korábbinál jobban bele talál. Minden akartam lenni egész életemben csak középszerű nem. A siket lány, akire a kutyának nincs szüksége, aki mindig másokra van utalva.
Elfordul tőlem, mintha indulni készülne. Fejét nagyon enyhén veti hátra. Talán nevet? Nem tudom, lehet mondott valamit, amit én már nem hallok. Szólnom kellene, érzem legbelül, hogy mondani valamit.Tenni valamit. Utoljára, először.
- Itt maradtam, amikor az első mondatod után el kellett volna mennem.Itt. A büszkeség ellenére. Ezt….én ezt tettem utoljára először.- szólok utána. Lábujjhegyre állva, nyakamat nyújtva, kétségbeesetten. Hangom megremeg tán, érzem, hogy szinte visszaverik a falak, oda legbelülre.
- És te? Te ítéletet mondtál anélkül, hogy ismernél. Nem akarsz ismerni. De kettőnk közül nem én fogok ürességben ébredni egy napon. Mert egyetlen egyéjszakás kitartottad nem fog neked egy pohár vizet vinni, amikor már lábra sem tudsz állni. Egyetlen hírnév felé repített nő sem segít majd. Nagy árat fizetsz az uralkodásodért. A magányos emberek árát.- reszket a hangom, minden erőmet beleadom. Ott a névjegy, és arra az egy lapra teszek fel mindent. Vagy visszafordul, vagy elmegy.
- De lesz idő, amikor egy középszerű Zeena segítsége jól jönne, mert az egyetlen őszinte dolog lenne, ami történt veled az életben.- nyelek egy nagyot. A könnyeimet, melyeknek útját álltam. Felszegett fejjel, dacosan, szinte támadásra készen állok, még mindig lábujjhegyen, és szinte levegőt sem merek venni.Ha elmegy vesztettem, ha marad akkor is. De akkor duplán.
Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
John C. Reilly
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
48
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
17

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Szer. Dec. 06, 2017 10:47 pm
Megálltam, amikor megszólalt. Mélyet szippantottam a múzeum steril levegőjéből, magamba fogadtam annak illattalan légkörét. Ha csendben marad, már régen a felvonók környékén járnék, s már talán függőlegesen haladnék a földszint felé. Szavai azonban gátat szabnak nekem, eltérítenek a terveimtől, s mint egy eltévedt GPS szerkezet, újra kell terveznem a továbbiakat.
Megnyalom a szám, talán ez előző hosszabb monológ játszhatott velem bosszantó játékot, vagy az épületben uralkodó száraz levegő kezdte ki ajkaim nedvességtartalmát, mindenesetre majdnem fájdalmas volt, ahogyan összeragadt szám kinyitottam és nyállal tettem kellemesebbé a rajta uralkodó sivárságot. Még mindig a kijárat felé pillantottam, s csak hallgattam a szavakat, melyekről ő úgy gondolta, hogy hatásosak lesznek. Mégis, mit várt, még sosem hallottam senkitől a próféciát a magányos és zordon öregemberről, aki egyszer majd leszek? Én voltam az első, aki belátta, hogy minden cselekedetem, minden mondatom ebbe az irányba tereli az életemet, s most ő, minden tudás birtokosa és kéretlen felismerések szószólója akar engem befolyásolni? Butább, mint gondoltam!
Megfordulok, s furcsa látvány tárul elém, sem értelmezni, sem megmagyarázni nem tudom, hogy miért áll lábujjhegyen. Jobbommal támaszkodom a pálcára, majd bal kezem feszül rá a másik kézfejemre, s mint egy rettenthetetlen strázsa, úgy állok ott délcegen, egyenes háttal, megalkuvást nem tűrő szilárdsággal. Nem mozdulok, csak hallgatom, s amikor az őszinteségről beszél, becsukom a szememet és hagyom, hogy befejezze, s aztán csak állok előtte némán.
- Van még mondandód? - nyitom fel szemhéjam, majd egyenesen a szemeit fürkészem, melyek még így, ekkora távolságból is igézően hatnak rám. A csábításnak azonban most nem engedek, nem hagyhatom, hogy befolyásoljon. Csak nézem őt hangtalanul, talán pislogni is elfelejtek, hiszen ahogyan az idő telik, úgy száradnak ki szemgolyóim, úgy követelik maguknak a felfrissülést. Az enyhülés azonban nem jut ki nekik, csak fürkészem Zeena-t és amikor majdnem harminc másodperce figyeltem, újra megszólalok. - Imádom a csendet, elmélyíti a gondolatokat, s tudod melyik kérdés motoszkált a fejemben az elmúlt fél percben? Azt mondod, szobrász vagy ... képzőművész, de vajon lehet-e élet a műveidben, ha te magad még nem is éltél?
Bal kezemmel benyúlok zakóm belső zsebébe és egy vékony, már-már szánalmasnak tűnő tárcát veszek elő. Régi darab, de valamilyen ismeretlen oknál fogva ragaszkodom hozzá. Pálcámat jobb hónaljamba fogom, majd szétnyitottam a kis tárcát és kétszáz ... nem, legyen inkább kétszázötven dollárt veszek ki belőle. Friss, ropogós bankók, rajtam kívül talán még senki nem fogta őket a kezében. Újra a lányra nézek, miközben a tárca ismét a zakóm zsebében landol, majd feltartom a három papírlapot, hogy ő is jól megnézhesse.
- Kétszázötven dollár. Jelentéktelen, bagatell, de neked talán egy újabb hetet jelent ebben a csodálatos városban. Üzletet kötnék veled, amúgy is azért hívtál ide, s bár az első ajánlatom nem tetszett, talán a második szimpatikus lesz. - elengedem a bankókat, a gravitáció és a légellenállás csalfa játékának téve ki őket, s mint falevelek az őszi rengetegben, úgy hulltak alá a zöldhasúak a padlóra. - A tiéd, csak fel kell szedned a padlóról, de nem csak úgy adom, megveszem a ma éjszakádat. Ha van valami programod, mondd le, mert ezen éjjel élni fogsz. Nem tudom, hogy a mai fiatalok mit neveznek szórakozásnak, de bármi is az, te ott leszel, s a pénz nem lehet az akadálya.
Két lépést hátrálok, majd ismét megállok.
- Amint hazaértél, alkoss. Ne gondolkodj rajta, csak alkoss. Holnap ugyanekkor és ugyanitt várom az élménybeszámolód. Miniszoknyában és magassarkúban gyere, vagy egyáltalán ne jöjj el. Szép estét Zeena, honlap várlak!
Nem, most már az sem tart vissza, ha újra megszólal, így sarkon fordulok és a liftek felé veszem az irányt. Holnapig nem fogok egyetlen gondolatot sem pocsékolni rá, felesleges lenne.
Vissza az elejére Go down


avatar

Művészet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
A.d.A
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
23
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Képzőművész
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
11

Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Csüt. Dec. 07, 2017 9:01 pm
Most kéne abbahagyni, elfutni, elrohanni. Valami dal volt ez, idegen nyelven és csak később tudtam meg mit is jelent a szövege. A dallamát nem is ismerem, de a ritmusa éppen eléggé feszült ahhoz, hogy az embernek az érzés megmaradjon: futni akar mihamarabb. Nekem is azt kellett volna tennem, vagy ha nem, akkor egyetlen szó nélkül engednem kellett volna elsétálni, és örülni annak, hogy ennyivel lerendeztük a dolgot. Én nem kerestem volna többé, ő meg tán holnapra azt is elfelejtette volna, hogy egyáltalán rááldozta az életének eme jelentéktelen fél óráját, egy vidéki kis unokahúgra. Az egész testtartása, ahogyan ott állt, és a sétapálca támasztékára hagyatkozva hallgatott végig szinte magasztosan lekezelő volt. Lehunyt szemei mögött mintha elengedte volna a szavaimat, de volt egy olyan érzésem, hogy nagyon is figyel rám. Én is figyeltem rá, csak éppen a félelem és a kétségbeesett vágyakozás az ellenállásra majdnem teljesen reszketeggé tette nem csak a testem de a hangom is. Legbelül vibrált minden porcikám ahogyan beszéltem. Lassan, még lassabban mint máskor szoktam, és a dadogásom időnként most is előjött. Nem tudom miért mondtam amit, nem tudom megmagyarázni miért nem hagytam elsétálni csak úgy egyszerűen, hiszen láthatóan az ő világa, mely mocskosabb, mint eső után a Central Park kopott járdája, nem is lehetne távolabb tőlem. Eddig meg tudtam állni, hogy a hozzá hasonlatosakat kizárjam az életemből, a csendbe temetkezett világomból. Most mégis úgy kapok utána, mint a fuldokló az utolsó parthoz tartozó szomorúfűz ágába. Lábujjhegyre állva, pipiskedve, szinte könyörögve és reménykedve, hogy nem a sértéseit kell majd hallgatnom néma visszhangként ha innen kilépek.
Amikor végre kinyitja a szemeit, egyetlen kérdés hangzik el, egyetlen reakció mindarra amit mondtam. Nem tudom, hogy komolyan gondolja, vagy pusztán gúnyolódik. Tulajdonképpen olyan mindegy is. Lassan rázom meg a fejem, jelezve ezzel egy nemleges választ, miközben lassan visszahelyezem a testtartásom a normálisnak nevezhető pózba.Karjaim ernyedten esnek le mellém, és nem tudom eldönteni, hogy mindaz amit mondtam hatással volt rá, vagy csupán szórakozásból fordul vissza. Mindenesetre a szavai valamiféle gúnyként értelmezve jutnak el hozzám, de nem is erre figyelek, hanem ahogyan a mondatok ott formálódnak az ajkain. Megfontolt egykedvűséggel, egy csipetnyi dekadenciával. Most viszont, az előbbi előítéletek mellé kapok egy szépen becsomagolt maró igazságot. Sosem gondoltam még bele, hogy mennyi élet van a műveimben, mennyire jönnek át a gondolataim, vagy éppen a holt anyagokból mennyire köszön vissza a lélek amelyet én beleraktam. Nem adok címet egyiknek sem, mert azzal közel kerülne hozzám, és a cél az, hogy ahhoz kerüljön közel aki megvásárolja, vagy akinek odaajándékozom.Ajkaim szóra nyitom, tiltakoznék, vagy éppen újra védekezőn perlekednék, de szükségtelen. Keze elmerül a zakójának belső zsebében. Szemeim kíváncsian kerekednek el, és leplezni sem tudom, hogy másodpercről másodpercre várom mi kerül onnan elő. Egy régi, avitt tárca. Valahogy annyira elüt tőle, nem illik az összképbe, de mire ezt magamban megfogalmaznám már néhány ropogós pénz darab csippen ujjai közé. Kíváncsian hanyatlik oldalra a fejem, és láthatóan értetlenül nézem az egész jelenetet, amelyre végül magyarázatot kapok.
A pénz úgy repül a föld felé mint az égett pernye, ám nem nézek utánuk. Pár pillanat múlva azonban ott guggolok, vékony kis ujjaim gyorsan kapkodják össze a bankókat. Nem szégyen ha az embernek szüksége van valamire, mit a másik könnyedén dob le. Nem megalázóbb ez, mintha az első ajánlatára vetettem volna oda magam és azt amit másnak tartogatok. De kinek is?
Hátrébb lép, és én még mindig ott guggolok, kezembe gyűrve a pénzt, és szorítva a mellkasomhoz, mintha tán attól félnék, hogy elveszi tőlem, visszaveszi, meggondolja magát. Felfelé nézek, egyenesen rá, még kissé hunyorognom is kell, mert az egyik spot lámpa éles fénye éppen mögötte vakít, egészen magasztos és hamis glóriával vonva őt körbe.A kérése a meglepetés erejével hat, de ennek csupán annyival adok hangot, hogy elkerekedő csöpp ajkaim között sóhaj formájában távozik egy nagyobb lélegzetvétel.
Megrendeli tőlem az éjjelem összes óráját, és ezzel tulajdonképpen pontosan azt fogja megkapni, amit elsőre megtagadtam tőle: a testem, a gondolataim, a lelkem és az összes álmom egyetlen éjszakára az övé lesz. Kétszázötven dollárnyi Zeena-Minden. Győzött. Anélkül, hogy fizikailag hozzám érne, megkapott engem, és én még boldog is vagyok, hogy megtehetem amit kér tőlem. Az alkotás felemelő és semmihez sem fogható ígéretével az agyamban állok talpra. Az utolsó kérés hallatán végül megkapja tőlem azt a bizonyos mosolyt is. Mindent elvett és megalázva szinte kiszolgáltatva hagy majd engem hátra, miközben már az jár a fejemben, hogy honnan fogok magas sarkú cipőt előkeríteni.
Nem szólok egy szót sem, nem tartom vissza, amikor végül sarkon fordul, csak szorítom még mindig a mellkasomhoz azt a pénzt, amelyen oly egyszerűen megvásárolt, és már az alkotáson gondolkodom. Az anyagon, a formán, a kivitelezésen és egyáltalán azon, hogy mit készítsek? Kell nekem, most jobban kell az a bár, mint egy korty víz szárazság idején. Kell a múzsám, az egyetlen. Oda fogok menni, és ha kell az összes pénzt neki adom, ha egy éjszakára csak az enyém lesz: a hangja, mit nem hallok.
És tudom, hogy itt leszek holnap, úgy ahogyan kérte. Hogy miért? Mert megfogott engem, mert azon keresztül ért el hozzám, ami a legfontosabb: a büszkeségemen.

/Hihetetlen élmény volt, köszönöm. /
Vissza az elejére Go down
Re: Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Vissza az elejére Go down
 
Guggenheim Múzeum - Zeena és Carson
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: