Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Ella & Owen - 2011 Hálaadás
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Owen Cavanaugh Today at 1:17 am

Pixie & Sarah - No man is useless until it's got a friend
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sarah Adler Today at 12:09 am

Játékpartner kereső
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eleanor Trent Yesterday at 11:26 pm

Egy first lady élete
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lola Torres Yesterday at 11:04 pm

Olivia & Sera || Little Fairy Garden
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Seraphina E. Hawkins Yesterday at 10:56 pm

Seraphina && Carson
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Seraphina E. Hawkins Yesterday at 10:20 pm

Long journey... ~ Lotte&Shane
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Green Yesterday at 10:20 pm

Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eleanor Trent Yesterday at 10:14 pm

Ki van itt?

Aimee Riddle, Cherry Sullivan, Christabel Edwards, Erik Lindström, Owen Cavanaugh, Sarah Adler, Seraphina E. Hawkins

Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 1 rejtett és 12 vendég
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Liam & Iris ~ First Meeting
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Liam & Iris ~ First Meeting
Vas. Okt. 15, 2017 7:25 pm



To Liam




New Yorkban gyönyörű az ősz, mégsem látok belőle sokat. Vagy még sötét van amikor a napom elkezdődik, vagy már sötét, mire élvezni tudnám. A kettő között többnyire munkával telik az idő, és azt hiszem mire beköszönt a tél, és az első hó leesik, megakasztva ezzel a hatalmas metropolisz amúgy sem kis mértékű forgalmát, én ugyanúgy dolgozni fogok. Anya szerint lassítanom kellene, a kardiológusom szerint kész szerencse, hogy nem dohányzom, és a kávé mennyiség is minimális, különben a ketyegőm már bizony jócskán megsínylette volna. Apa büszke a teherbírásomra, én pedig leginkább csak a fáradtságot érzem a tagjaimban a napok végén. Egyformán monoton, millió üggyel tarkított, szemzsibbasztó, és rettentően kifárasztó az összes. És mégsem változtatok rajta semmit. Mióta Michael nincs, azóta csendesebb a magánéletem…nem mintha előtte oly zajos lett volna. Annyi változás történt, hogy a nyár végén magam mögött hagytam az aprócska lakásomat, és az irodám tőszomszédságába költöztem. Pár hete pedig elkészült az irodát és a házamat összekötő folyosó, mely a kertemen vezet át. Azért volt erre szükségem, mert gyakorlatilag amúgy is az irodában élek, és a nap nagy részét is itt töltöm, nem egyszer hajtva álomra a fejem különféle ügyek felett, az aktákat használva párnámul.
Hajnalodik. A város felett bíborpalástot vonszol az érkező reggel, és kissé csípősen mar bele az ember arcába, amikor kidugja az ablakon a fejét. A konyhában éppen bekapcsolom a rádiót, hogy meghallgassam a közlekedési híreket. Rutinból teszem, hiszen már nem kell mennem autóval sehova. Mosolyogva fűzöm ujjaim a kávésbögrére és csípőmet a konyhapultnak vetve elgondolkodva meredek magam elé. Szépen egymás után gondolom át a mai teendőket, amelyek rám várnak, és amikor mindenbe belegondolok, rájövök mennyire jó lenne ha egy nap nem huszonnégy órából állna, hanem minimum a duplájából. Tán néha az is kevés lenne. Smaragd szín kötött kosztümömről néhány nem létező szöszt seprek le, és megigazítom az alatta viselt, diszkréten konzervatív szabású almazöld ing gallérját. A legtöbb kollégám szerint túlságosan elbújok a ruhák adta biztonságban, és nem használom ki a tárgyalóteremben az adottságaimat, mire frappánsan többnyire azzal vágok vissza, hogy a bíróságon pontosan a megfelelő adottságomat használom: beszélek és meggyőzök. Bordó, láthatatlan ujjlenyomatokat viselő határidő napló pihen a konyha asztalon, belőle itt-ott kikandikál pár színes fecni, jelölő szalag vagy éppen egy sündisznót ábrázoló kis könyvjelző, amit egy korábbi ügyfelem kislányától kaptam ajándékba. Mosolyogva gondolok vissza az ilyen esetekre, és a sikerteleneken túl ezek adnak nekem erőt és kitartást, hogy akkor is belekezdjek, ha látom már nincs esély. Anya szerint nem kellene reménytelen ügyeket elvállalnom….de hát…az orvos sem csupán azzal a beteggel foglalkozik aki biztosan gyógyítható, hanem azzal is akinek már reménye sincs a javulásra. Az asztalhoz lépek és a mai napnál nyitom ki a könyvet, melyet valamikor az este folyamán hozhatott át Mrs Pittson, miután végzett mindennel az irodában. Ez az asszony volt a mindenesem, a szemem, a fülem, az agyam, a memóriám. Ötven körül járhatott, de vidám, trillázó hangja vetekedett bármelyik fiatalasszonyéval, akit ismertem. Színes és tarka ruháin virító óriás virágok legtöbbször valami színes vásári forgatagot juttattak az eszembe. Haját legtöbbször joviális kis kontyba hordta a feje tetején, és bár a látása kifogástalan volt, a hatás kedvéért egy félbevágott lencsével rendelkező szemüveget egyensúlyozott az orrán, onnan kukucskált ki mogyorószín ürgeszemeivel. Azóta dolgozott nálam, mióta elkezdtem a magánpraxisom, és az egyedüli volt akinek elnéztem, hogy páfrányokkal pakolta tele a pultja körüli részt. Én többnyire selyemvirágokkal vettem magam körül, mert az élő növényekre úgysem lett volna időm. Nagyjából négy cserép virág halt meg nálam az idők folyamán, mert nem volt időm gondozni, azóta pedig inkább nem is próbálkozom ilyesmivel. Ott vannak a babák, azokkal éppen elég idő törődni, feltéve ha van egy kevés, amit szakítok rájuk. Mostanság már az is kevés. Sercen a papír az ujjaim alatt, ahogyan a könyvbe lapozok, és megállva belekortyolok a bögrébe. Túl édesen iszom, és túl sok tejjel, de már nem tudok és nem is akarok ezen változtatni. Három ügyfelem volt beírva a mai napra, noha nagyjából hat esetem futott egymással párhuzamosan. Ettől többet nem vállaltam be. Az utolsót is csupán azért, mert éppen lezárult egy per, amelyet megnyertem. Zsinórban a másodikat. Igaz, szükségem is volt már rá, mert előtte meg hármat elbuktam.  Ez az utolsó egy építész ügye volt, aki egy évtizedes huzavona után döntött a válás mellett. Egy gyerek és egy világcsavargó feleség. Minden bizonnyal rutin ügy lehetne, amilyenhez nem egyszer volt már szerencsém, ugyanakkor lehetnek benne olyan dolgok, amelyek csak akkor derülnek ki, ha a potenciális ügyféllel beszélek. Ilyenkor kicsit pszichológus, kicsit gyóntató pap és ügyvéd is voltam egy személyben. Tapintatosnak kellett lennem amikor kérdezek, bár nem tagadom, hogy szerettem az egyenes beszédet, és nem volt kenyerem a köntörfalazás. Azon kevés kolléga közé tartoztam akik nem óradíjat kértek, hanem a nyert per végén jutalékot, vagy egy vesztes végén csupán a minimális költségeket. Úgy vélem ez igen korrekt, bárhonnan is nézzük.
Túlhaladtuk a delet, már a délutáni nap csiklandozta a szürkébe hajló vihart ígérő felhőket, és a közvilágítás megannyi apró arany gombaként lebegett a város felett, amikor az irodában még mindig ott ücsörögtem az asztal mögött. Rajtam még a reggeli kosztüm, de a frissességnek nyoma veszett. Elgyötört voltam és rettentően kimerült, de még egy megbeszélésem volt a mai napra. Ez az utolsó, az építész, az új ügy, amelyet Mrs Pittson valamiféle mágikus varázslattal vezetett fel, mely szerint a férfi a telefonban kifogástalan modorú, éppen ezért nagyon gyanús. Az asszony szerint a mai világból már kivesztek a gavallérok, vagy éppen az udvarias férfiak, helyüket pedig a modortalan, pimasz és minden ízében fennhéjázó alakok vették át. Aki pedig kedves és hovatovább udvarias volt, az gyanús. Mosolyogva hárítottam el a félelmeit, ugyanakkor megengedtem, hogy itt maradjon hátországként, amíg ezt a bizonyos Mr Wesley-t fogadom. Ő maga kisétált az asztala mögé, és közölte, hogy csak abban az esetben engedi be a férfit, amennyiben azt ő is megfelelőnek találja. No lám, Mrs Pittson félt engem, hova jut a világ! Fejcsóválva egyeztem bele, bár azért jeleztem, hogy az úr nem randevúra jön, hanem az ügyfelem lesz, ő pedig a titkárnőm és nem egy önjelölt gardedám. Visszavonult hát a levendula szín tapétával bevont fogadó részre, ahol karamell szín bútorok ásítoztak szétszórva és a hajópadlót imitáló parkettán a tapétával harmonizáló lila szőnyeg futott a bejárattól az irodámig. Ide fog megérkezni, remélhetőleg a megbeszélt időpontban, késés nélkül Mr Wesley, akinek először át kell jutnia a kíváncsi de nagyon előzékeny és simulékony modorú Mrs Pittsonon és utána nyílik meg előtte az iroda ajtó. Ujjam között ezüst toll táncolt, a tompa fények ringatózva csillantak meg rajta. Az egyetlen álló lámpa fényében az esti árnyékok elhajoltak és az óra kongása jelezte, hogy a vendégem hamarosan itt lesz. Feltéve ha pontos.





Vissza az elejére Go down


avatar

Üzlet
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Nikolaj Coster-Waldau
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
39
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
építész
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
15

Re: Liam & Iris ~ First Meeting
Hétf. Okt. 16, 2017 6:30 pm
Nem volt olyan időszak, olyan évszak vagy óra, amikor a Nagy Alma magja ne nyüzsgött volna; az éjszakai műszakot nyújtó lepkék és csodabogarak, bulizó fiatal vagy épp öregek alig támolyogtak haza, helyüket máris átvették a munkásosztály korán kelői, akiket hamar követtek a többiek. Volt az az egészen szűk ablak, amikor a Central Park rosszabb arcú alakjai már visszahúzódtak a szűk utcák árnyai közé, de az inszomniás idős gyorsgyalogló nyugdíjasok és az unatkozó, bio-háziasszonyok még nem foglalták el teljesen ezt a betondzsungel közepén zöldellő mikrokozmoszt. Ez volt a futók és kocogók ideje, valahol fél öt és hat között. Queensben több városi park is volt, de vagy nem voltak nyitva ilyen korán, mint a Kissena, vagy túl nyüzsgő helyen feküdtek, a Flushing Meadows Corona Park például egyenesen a I-495-ös és az I-698-as kereszteződésénél. Maradt a metró, és a Central; vagy Staten Island, ám oda még az én kansasi hátsómat sem szívesen vonszolom el.
A felhőkarcolók mögött a horizonton felbukkanó napsugarak már a délutáni húsz fok ígéretével kecsegtettek, ám az árnyékokat dél előtt nem űzik el. Fekete kötött sapkában, elnyűtt pólóra húzott mellényben és a fellelhető legkényelmesebb sportcipőben róttam a negyedik körömet, élvezve az utolsó, kényelemben és melegítőnadrágban töltött perceket, mikor a karórám képernyője felvillant. Emlékeztető – 16:30, Westone. SmartWatch, azt mondják, de szerintem mégis rettenetesen bugyuta, mikor tizenhetedjére sem hajlandó felfogni, hogy nem, nem kívánom letölteni a legújabb elérhető frissítést. Az igazság persze az, hogy mielőtt a lányom felhívta volna a figyelmem az ilyen harapott almás csodákra, csak két év alatt három telefonom lelte halálát szökőkútban vagy betonkeverőben. Emlékeztetők nélkül elveszettebb lennék, mint egy fejetlen csirke. Az ügyvéddel való találkozás, például, teljesen kiment a fejemből, és kapásból három teendőt tudtam felsorolni, amellyel ütközik.
Építőipari szakmai ártalom, de a jogbúvókkal ritkán jöttünk ki jól, bár egy fokkal jobban, mint a régészekkel, vagy műszaki ellenőrökkel. Iris Westone-t Dalton ajánlotta a figyelmembe; annak, aki rendszerint színésznőkkel, modellekkel, és egyenesen aranyásókkal szűri össze a levet, ritkán vannak hosszú kapcsolatai, pláne békés válásai. Az első kettőt még a családi ügyvédjük intézte, aztán valamin összekaptak, Dalton pedig az öreg fejéhez vágta, hogy „bárkire rá tudok mutatni egy katalógusban, és méltóbb képviselőm lesz, mint maga, vén trottyos”, némileg kevésbé megismétlésre méltó szavakkal. Sokat el lehet mondani a barátomról, de azt nem, hogy üres szavakkal dobálózna; így került a képbe Westone.
Azóta két ügyben is védte (természetesen mindahányszor alperesként), az egyiket jelentős plusz juttatásokkal együtt megnyerte, de az utóbbit elvesztette. Nem hibáztattam érte; Dalton nem csak megcsalta a feleségét alig két hónappal az esküvőjük után, mindezt a húgával tette, és egy fél meglepetéspartis vendégsereg tanúja is volt a kellemetlen esetnek. O.J.-t is könnyebb volt kimagyarázni, mint ezt. Internetes, szakmai honlapokon olvasott vélemények, illetve az Ő ajánlása folytán döntöttem végül én is mellette, habár akadtak tapasztaltabb ügyvédek is, s mind azzal a lehetőséggel próbált magához csábítani, hogy a nejem gatyáját is elperli alóla. Ez volt az, ami elűzött tőlük; Iris Westone olyasvalakinek tűnt, aki megértené, hogy nem akarok semmit kisajtolni ebből a procedúrából a válás kimondásán kívül. Ott volt persze még Noreen kérdése is; túl sokat fájt azonban a fejem a gyermek elhelyezési per gondolata nélkül is. Önző gondolat volt, ám reméltem, hogy mire az egész hercehurca végére érünk, már nagykorú lesz, és magától, felelősségre vagy kérdőre vonás nélkül dönt mellettem. Az, hogy talán az anyjához költözne, eszembe sem jutott.
6:07AM, Pulzus: 133. Lépésszám: 7439, 4,1 mérföld. Elégedett vagyok. És éhes.
Egy sülthagymás hotdoggal és negyvenkét perccel később érkezem haza, a lányok még épp csak félkómás szellemként téblábolnak, keresve az aznapi életkedvüket (valahogy soha senki nem akart eljönni velem futni, pedig egy hajnali négyes metrózásnál nincs is szebb), ám akkor sem lenne időm reggelit készíteni, ha tudnám, a takarítónő hová rakja el a serpenyőket. Zuhany, öltözés, pénz az asztalra, „Csak semmi drog!”, és már ott sem vagyok, a kávéra is csak út közben jut időm, miközben a másik kezemmel már a beérkezett e-maileket pörgetem végig. A csontjaimban még akkor is érzem a reggeli futás frissítő könnyedségét, mikor kilenc óra harminc perckor fogadom az első ügyfelet; ha az egész napomat az irodában kellene töltenem, mint Evannek, rövid úton megtébolyodnék. Ő ugyanezt vallja a rohangálásról, kocsiból ki, kocsiba be, leparkolni, taxit fogni, metrózni, mikor melyik a gyorsabb és célravezetőbb, és meg nem állni, csak törni át a tömegen, céltudatosan.
Az üzlet lényege, hogy minél több szart tudj a szépen szabott öltönyös hátad mögé rejteni, amik a sok „Persze, megoldjuk, nem gond!” nyomán születnek. Az építőipari üzlet még bővül annyival, hogy soha senkinek nincsen ideje semmire, így tulajdonképpen mindegy is, ha párhuzamosan a város négy pontján kellene jelen lenned. Soha nem voltam még úgy szülői nyílt napon Noreennél, hogy hivatalosan épp ne bejáráson vagy munkaellenőrzésen ne lettem volna. A mai napom csupán átlagosan volt sűrű; három építkezésvezetővel konzultáltam, felszedettem egy brooklyni állami iskola udvarára épülő tornapálya egyik gumiborítását, mert időközben változott az időjárás előrejelzés, és estére vihart mondtak, ha pedig az eső eláztatja a még nem teljesen megszáradt ragasztót, az egészet dobhatjuk a kukába. Két projekt határideje is sürgetett, a kötbér pedig nem játék, az egyik alvállalkozó teljes építőbrigádját át kellett csődítenem, aztán kiderült, hogy egyikük nem is beszél angolul. Az egyik építész-gyakornok körmére is rá kellett néznem, mert szisztematikusan rosszul végezte el az épületmagasság-számítást, és a négy évvel ezelőtti módosítás helyett a 2007-es építési szabályzatot vette alapul, mert a Columbián azt tanították; nem véletlenül hagytam én is ott a mesterképzés előtt.
Három perccel fél öt előtt parkoltam le a csendesebbnek és rusztikusabbnak számító manhattani utcában, szemeim akaratlanul is elidőztek az eklektikus ornamentikán, ahogy magamra öltöttem fekete szövetkabátom. Az északkeleti szél hirtelen élénkült fel, mint ezen a parton mindig, az első lehullott sárga leveleket és elszórt zacskókat táncoltatva végig a járdán; gyorsan emlékeztetőt pötyögtem be magamnak, hogy a találkozó után, de még az este hétkor kezdődő előadásom előtt hívjam fel Robot, az egyik építésvezetőnket, hogy ugorjon át a Blacksburg utcai házhoz, és csukja be az ablakokat. A festők mindig nyitva hagyják szellőztetés gyanánt, de becsukni elfelejtik, és már csak egy betört nyílászáró cseréje hiányzik a büdzséhez.
A kapott instrukciókat követve navigáltam végig magam az emlegetett kerten, ám amint az irodába vezető néhány lépcsőfokhoz értem, a telefont mélyen a zsebembe süllyesztettem; néha én magam is szívesen kicsaptam volna mások kezéből, mikor társaságban vették elő, és teljesen cyber-izálták magukat. Valami mégsem lehetett rendben; őszintén jókedvű mosolyom és udvarias köszönésem mögött a recepciós hölgy találhatott valamit, ami nem tetszett neki, mivel végig magamon éreztem vizslató tekintetét. Legutóbb az egyetemi témavezetőm nézett így rám, mikor arra várt, hogy valami hibát vétsek, és visszabillenhessen a lelki egyensúlya. Nem értettem egészen jól, a kérdés irrelevanciája ugyanis meglehetősen váratlanul ért, de mintha olyasmit kérdezett volna, virágot is hoztam-e. Arra, mindenesetre, érdemben nem reagált, mikor felajánlottam, hogy van egy fikusz a hátsó ülésemen; eme növény létjogosultságát egy céges pickup hátuljában nem kívánnám részletezni.
Miss Westone? – szólítottam meg, ha és amint sikerült átjutnom a Mrs. Pittson névre keresztelt őrszolgálaton. A kabátom már a balkaromra hajtogatva feküdt, miközben kézfogásra hajoltam a nő felé. – Jó napot, William Wesley, örvendek a találkozásnak, és köszönöm, hogy időt szakított rám. Véletlenül nem szeretne egy fikuszt? – széles mosolyom ellenére, csak félig gondoltam komolytalanul. Soha sem fogok megszabadulni tőle. Oda ültem, ahová esetlegesen irányított, a kabátot a széktámlára fektettem; a kezem ösztönösen simított végig sötétkék, ezüstpettyes nyakkendőmön.
Mint azt a telefonban is összegeztem, nehézkes válásról lenne szó. A nejem, Eve, és én tizenkilenc éve házasodtunk össze, de már lassan öt, nem is, hat éve nem élünk közös háztartásban, három éve pedig végleg elhidegültünk. Többször megpróbáltam helyre hozni a házastársi kapcsolatunkat, ám Ő sajnos erre nem volt vevő, mi több, azóta tudomásom szerint új hosszú távú partnere van. Ennek ellenére, az én felfogóképességeim határán túli okból kifolyólag, nem hajlandó beleegyezni a közös megegyezésen alapuló válásba, bár nem közölte, pontosan mit is szeretne elérni a bíróság előtt. Akaratlanul is arra gondolok, hogy az új… élettársa, Josh, beszélte rá erre, anyagi haszonszerzés céljából, ám ezt a vádat is tagadta. Azt mondta, hogy részéről az érzelmi kötelékünk még mindig ép, és nem végleg hagyott el, csupán időre van szüksége. Egy darabig azt is kilátásba helyezte, hogy a közös lányunk felügyeleti jogát kockáztatom, ha ragaszkodom, és itt az ő szavait idézem: „ehhez az esztelen elképzeléshez”. – Különös volt ennyire személytelenül és tárgyilagosan foglalni össze a helyzetünket, mintha az életem előző húsz-huszonöt éve, a családom, ilyen egyszerűen papírba foglalható volna. Azt hiszem, sokáig ez a gondolat fogott vissza attól is, hogy megtegyem az első lépéseket a válás felé; személytelen volt, megfosztott valamitől, és akadt benne… Valami lealacsonyító is. Sértő. Mintha harcolnom kellene azért, hogy az egész világ megtudhassa, mekkorát buktam. Felsülés volt, szégyen. Nem tudom, Dalton hogy bírta ezt ennyiszer végigzongorázni. A gondolataim egy sóhaj formájában törnek fel belőlem, önkéntelenül dörzsölöm meg az orrnyergem. – Nem szeretnék semmit a feleségemtől. Se pénzt, se semmilyen tárgyat; de akkor is tévedésben él, ha azt hiszi, bármi olyat ki tud sajtolni belőlem, amihez semmi köze. Tudja, sohasem dolgozott, úgy értem, művész, néha eladott egy-egy képet, de sosem volt rendszeres jövedelme, így a lakásunk és minden értéktárgy az én keresetemből származik. Az egyik gond az – teszem hozzá, kelletlenül húzva el a számat – , hogy a kedvezőbb adókulcs érdekében az értékesebb holmik, mint a queensi ingatlanunk, egy palm beach-i nyaraló negyven százalékos többlet-tulajdonrésze, és a két gépjárművünk közös használatra, illetve közös névre lettek bejelentve. Bár ez tulajdonjogi kérdés, mit gondol, a tény, hogy Ő bontotta meg a házastársi viszonyunkat másik felek bevonásával, nyomhat eleget a latba ahhoz, hogy ne kelljen felvásárolnom az ő részét?

loves a fool
everybpdy
Vissza az elejére Go down
 
Liam & Iris ~ First Meeting
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Liam Briantov
» Liam O'Keeffe
» Rosszat álmodtam, oda bújhatok melléd? Liam & Elena
» Jason Liam Norman
» ADATGYŰJTÉS

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: