One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Flor & Jules

Juliet Brewster
Yesterday at 11:59 pm



Cold Spring Lodge - NY

R. Chris Devereaux
Yesterday at 10:33 pm



Frederic Lester - A nagy hal, az őrszem

Jake Lester
Yesterday at 8:33 pm



Figyelmeztetések és törlések

Admin
Yesterday at 5:01 pm



Ryan & Flor

Ryan J. Craig
Csüt. Okt. 18, 2018 9:13 pm



Ben és Flor

Flor Sanchez Moreno
Csüt. Okt. 18, 2018 8:03 pm



Charlie & Janine ► Private matters

Janine A. Rossi
Csüt. Okt. 18, 2018 4:52 pm



Before Midnight - Cat & Ewan Awards Night Scene

Ewan Patrick Brooks
Szer. Okt. 17, 2018 2:07 pm



Ewan & Belle - A half year in Paris

Ewan Patrick Brooks
Szer. Okt. 17, 2018 1:56 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 7 2
Diákok 9 5
Törvényszegõk 7 9
Bûnüldözés 8 10
Hivatal 2 3
Üzlet 6 2
Oktatás 4 3
Munkások 4 4
Egészségügy 6 5
Összesen 53 43
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 14 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot

Adriana Lane, Juliet Brewster, Leon Williams


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Bring me back to life | Hayden & Liza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Bring me back to life | Hayden & Liza   Szomb. Okt. 14, 2017 7:34 pm

to hayden

Mindig is utáltam városon belül vezetni. New York-ban ugyanis képtelenség volt egyik helyről eljutni a másikra, ha csak nem tömegközlekedéssel tette azt az ember. Most viszont mégis a saját magam által vezetett autóra voltam kényszerítve. A szüleimtől elkértem pár régebbi bútort, azokat kellett a szülői házból abba a kis garzonba szállítanom, amit kibéreltem. A lakás pocsék volt, a környék még rosszabb, de nem volt hova mennem. Hayden felől az elmúlt egy hétben nem hallottam, bár rengetegszer megfordult a fejemben, hogy felhívjam, végül mindig lebeszéltem magam róla. Nem adtam meg neki azt, amire a legjobban vágyott, ezzel pedig maradéktalanul elszúrtam az életemet. Most egy dolgot akart tőlem, méghozzá elválni, így ennek a kérésének már nem akartam útjában állni. Mondjuk még mindig szerencsésnek gondolhatom magam, hisz az ügyvédje sem keresett fel, de ami késik, nem múlik. Lehet, hogy holnap már ott fog várni az idézés a postaládában. Habár imádkoztam azért, hogy ne így legyen, az esély túl nagy volt rá.
Már akkor feszült voltam, mikor elindultam a lakásból a bérelt költöztető kocsival a szüleimhez. Nem akartam hazudni nekik, de semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy még többen a szememre vessék, milyen egy szar ember vagyok, ezért egyelőre próbáltam a témát terelni, hogy miért is van hirtelen szükségem pár régi bútorra. Nevezetesen az ágyamra és az íróasztalomra.
A belvárosban csigalassúsággal haladt előre minden, azt hittem, estig oda se érek a szüleimhez. Az elmúlt napokban rémes szokásommá vált a körömrágás, illetve az, hogy mindig a gyűrűsujjamhoz kaptam, amin egészen hétfőig a gyűrűim díszelegtek, ma viszont már csak hűlt helyüket találni ott. Ujjaimmal doboltam a kormánykeréken, míg a dugóban ültem, hangosan hallgattam a rádió aktuális műsorszámát, hogy elnyomja a saját gondolataimat. Végül csak megindult a nagy tömeg, s olyan hamar eljutottam a város határáig, hogy el se hittem, mindez valóban megtörtént.
Kettő lámpa választott már csak el attól, hogy ráfordulhassak az autópályára, ezért egyre idegesebbé váltam. Amint az első kereszteződésnél zöldre váltott a lámpa, már fordultam is, hogy mielőbb elérhessem a célomat. Csak éles dudaszót hallottam, mert amint a következő pillanatban jobbra fordítottam a fejem, már azt láttam, ahogy egy teherautó belém csapódik. Nem tudtam, honnan jöhetett, miért jött, amikor egyértelműen nekem volt zöld a lámpa, mégis magával sodort. Ha egy egyszerű személyautóval lettem volna, talán túl se élem az ütközetet.
Minden olyan gyorsan történt... az egyik pillanatban még minden rendben volt, a másikban csak azt láttam, ahogy forgott körülöttem a világ, míg nem el nem sötétedett minden.
***
Nem tudtam hol vagyok vagy hogy mi történik velem. Amikor kinyitottam a szemeimet csak villódzó fényeket láttam a mennyezeten, s szédültem a sebességtől, amivel valószínűleg engem tolhattak. Iszonyatos fájdalmat éreztem a mellkasomban, a kezemet hiába próbáltam emelni, nem tudtam. A szám előtt egy maszk lehetett, amitől csak még kevésbé kaptam levegőt. Szólni akartam, de nem tudtam.
A szemeim újra ólom nehézzé váltak, s mielőtt bármit tehettem volna, újra elsötétedett minden.

Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Szer. Nov. 01, 2017 7:08 pm


Liza & Hayden


Nehezen tudtam megszokni, hogy nem vár otthon Liza. Na, nem mintha az elmúlt napokban olyan jó lett volna a viszonyunk, de attól még otthon volt és volt valami megszokás. Az érzés, hogy nem az üres otthonunkba megyünk haza. Viszont mióta külön vagyunk, én csak a kórházban vagyok fellelhető, ami jó és egyben rossz is. Mindennek meg van a maga bizonyítása. Amibe én jelenleg nem mennék bele. Épp egy kisfiú füléből próbáltam kiszedni a lego autó egyik kerekét, amit ő olyan nagy gonddal belehelyezet. Mert a nagy bűvészek is így csinálják.. Na persze. Azért nem volt olyan vészes, mert nem szorult bele, és Szerencsre nem tört el. Viszont a kölyök füle egy darabig fájni fog és nem fog tudni azon a felén aludni. Mikor hirtelen megjelenik az ajtóba az asszisztensem, aki olyan fehér volt, mint a fal és hebegve elkezdett mutogatni, így csak hagytam a nővérnek, hogy fejezze be helyette a munkát. Követtem őt, de érthetetlen makogásán kívül semmit nem értettem, így csak futottam a nő után, egészen a sürgősségiig. Ahol a kezembe nyomtak egy mappát.
- Ő itt Dr. Rafferty. – lihegi zavartan és pár szem egyszerre villan rám és a nő elillan mellőlem. Egy mackós férfi jön oda, hogy vállon veregessen.
- Dr. Az ön felesége Elizabeth Rafferty? – kérdezi Szintelen hangon. Bennem pedig rossz érzések milliói keringenek és ökölbe szorulnak a kezeim és erőteljesen bólintok. Hangos sípszó követet és mindenki az egyik szoba felé szaladt. Kék kód. Valakinek leállt a szíve.
- Mennünk kéne. – szólalt meg végül és a szoba felé terelt, ahova mindenki beszaladt. Az egyik nővér kijött és bólintott, hogy minden rendben. De a függöny el volt húzva.
- Volt egy baleset, a nő súlyosan megsérült, újra élesztettük. – kezd bele és megragadja a függönyt.
- Kollégánk, és szeretnénk, ha tudná, hogy támogatjuk. Viszont Elizabeth Rafferty volt a másik kocsiba. Ő van odabent. – mondja végül megtörtént. Egyszerűen minden levegő kiszorult a tüdőmből és nem kaptam levegőt. Mintha épp kiszorította volna valami. Üveges szemekkel nézzem a feleségem, ahogy ott fekszik az ágyon és minden drót lóg ki belőle.
- Jobban van, mint látszik. – mondja az orvos és felnevetek, úg pillantok rá.
- Ha jobban van, miért kellet újraéleszteni? – kérdezem hűvösen, mire a nővér megjelent.
- Hányt, és ezért. – ránéztem a feleségemre kicsit se hasonlító nőre, fehér volt és minden féle csövek lógnak ki belőle. A sok düh és kemény szavak most úgy vágtak pofán, hogy jobban fájt, mintha tényleg valaki behúzott volna. Liza meghalt, ha úgy vesszük.
Nem kérdeztem már semmit, mutattam, hogy menjenek el és egyedül akarok vele maradni. Mélyen s élesen szívom be a levegőt, ahogy oda húzok egy széket. Gyerünk, csak beszélj hozzá! Korholom magam, de nem tudok megszólalni. Bűntudat úgy marja a lelkem, hogy szinte belebolondulok. Mélyen legbelül magamat hibáztatom a történésekért. Hiszen nem ült volna autóba, ha velem lakna még mindig. Ha nem lettem volna ennyire fafejű.
Megfogom a kezét, ami olyan hideg volt, mint a jég és megsimogatom őt. Az a sok cső, ami eddig megnyugtatott, hiszen azért kell, hogy a beteg a legjobban és a leggyorsabban meggyógyuljon most rémisztő volt, hogy a feleségemből lógnak ki. Megdörzsölöm az arcom szabad kezemmel.
- Liza. – suttogom a nevét és az arcába lógó haját elsöpröm onnan. Csak nyissa ki a szemét. Semmi mást nem akarok, csak nézzen rám és bocsásson meg.


Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Szomb. Nov. 04, 2017 12:14 am

to hayden

Történt valami. A külvilág megszűnt körülöttem, semmit sem érzékeltem abból, ami a környezetemben zajlott. Ugyanakkor szinte az egész életem lepergett előttem. De nem láttam a rossz dolgokat, csakis a jókat. A gyerekkorom elmosódott ugyan, de nem is ott történtek a csodák. Az egyetemi éveim se jelentek meg túlzottan, de csupán azért, mert azokban nem volt mit megbánnom. Nem hoztam állandóan jó döntéseket, rengetegszer hibáztam és bármennyire is próbálkoztam, sose voltam tökéletes. Egész eddigi életemben csak az elmúlt pár évet bántam, amit hazugságban töltöttem, mert féltem, pedig arra se lett volna semmi okom. Gyötrő, szűnni nem akaró fájdalmat éreztem a mellkasomban, de nem adhattam fel. Minden apró kis részecskémmel kapaszkodtam a legkedvesebb emlékembe, ami az esküvőmhöz volt köthető. Nem a ceremónia, nem az utána való lakodalom volt az, ami itt lebegett előttem. Hanem az a pillanat, amikor a szállodaszobába jutva, hulla fáradtan rádőltünk az ágyra. Akkor se hittem el, hogy Hayden engem választott, s erre bizonyítékul szolgál az is, ahogy vele viselkedtem az utóbbi időben. Sose érdemelte volna ezt.
Habár készen álltam arra, hogy feladjak mindenféle küzdelmet, ami a Földre szólított, titkon mégis azt kívántam, had keljek fel. Had térjek magamhoz, had mondhassam el neki, hogy én voltam a földkerekség legostobább felesége.
S amint ezt tisztáztam magamban, úgy éreztem, ahogy az élet egyre jobban visszakúszik a testembe. És meghallottam Hayden-t. Ki akartam nyitni a szemem, de valamiért nem sikerült. Megéreztem forró tenyerét az én jéghideg kézfejemen és hálát adtam az égnek azért, hogy itt volt velem. Éreztem, ahogy az arcomhoz nyúlt, hallottam, ahogy a nevemen szólított, de hiába akartam reagálni, nem tudtam. Hosszú percek telhettek el így csendesen, amikor összeszedtem minden erőmet és beleadtam mindent abba, hogy kinyissam a szemeimet. És sikerült! Sokat pislogtam, igyekeztem fókuszálni a tekintetemmel, de a fénycsövek szinte elvakítottak. Nem akartam elhúzni a kezem Hayden-től, de mivel csak az a karom mozgott, így kénytelen voltam. Rögtön a számhoz kaptam, hogy elhúzzam az arcom elől a maszkot, aminek segítségével oxigénhez juttattak.
- Hayden... mi történt? Te... te jól vagy? - suttogtam lihegve, mint aki nem kap levegőt, de lehet csak nem lett volna szabad elvennem az arcom elől a maszkot. Halványan derengett valami azokból az emlékekből, amiket korábban láttam, de hirtelen nem tudtam hogyan kezdhetnék bele a mondandómba. - Ha valami történne velem... - néztem rá könnyes szemmel, de újra megszólalni már nehezebben tudtam. Olyan volt, mintha egy elefánt ült volna a mellkasomon, aki állandóan kiszorította a maradék levegőt is a tüdőmből. - ... tudnod kell, hogy... - visszatettem az arcom elé a maszkot, mert anélkül egyszerűen megfulladtam volna. Pedig csak annyit kellett volna kinyögnöm, hogy szeretem őt és sohasem akartam fájdalmat okozni neki. Csak bocsánatot kellett volna kérnem, de nem tudtam. Enélkül a maszk nélkül egyszerűen nem tudtam létezni, ezzel együtt viszont nem ment a beszéd. Így csak felnéztem rá és a kezéért nyúltam. Az ujjamról hiányzott a jegygyűrűm, de most ez nem is volt olyan fontos. Most még a válás miatt se tudtam aggódni. Csak azt akartam, hogy tudja, az ő boldogsága a legfontosabb és ha ahhoz tényleg nélkülem tud hozzájutni, akkor ha túlélem ezt az egészet, esküszöm, hogy nem állok többé az útjában.
Erőtlenül szorítottam meg a kezét, hüvelykujjammal végigsimítva a kézfején. Sokat jelentett az, hogy most itt volt velem és ezért nem is lehettem elég hálás neki.
Kellett még pár másodperc, hogy összeszedjem magam annyira, hogy folytatni tudjam az előbb elkezdett mondandómat, de addig is, apró mosoly kúszott az ajkaimra, míg álltam a tekintetét.
Ó, Istenem, mit nem adtam volna azért, hogy még mindig a hőn imádott felesége legyek...

Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Szomb. Nov. 18, 2017 7:53 pm


Liza & Hayden


Borzalmas érzés volt számomra azt látni, hogy az a nőt, aki húsz éve szeretek, jelenleg élet és halál között lebeg. Én pedig azért imádkozom, hogy erős legyen. Mindig is egy harcos volt, nem úgy ismertem, mint aki mindent felad. Hiszen ennyi ideig kibírta mellettem, a morcos énemet is elviselte. Amiért külön köszönettel tartozom neki, hogy ennyire is erős volt. Most pedig nekem kellene az az erő, amit eddig birtokolt, hogy neki adhassam, az enyémmel együtt. Hogy kinyissa a szemét. Lássam a mosolyát. De az orvosok semmi jóval nem szolgáltak. Amiért azt hiszem túl nagy árat fognak fizetni. Ha történik valami vele, akkor a kórház igen csak meg fogja járni, és ezzel ők is tisztában vannak. Olyan törékenynek és kicsinek látszott az előttem heverő szinte már élettelennek mondható test, hogy lehetséges ez? Miért velem? Ez a bűnöm, amiért kitettem őt? Nem vehetik el tőlem! Mindenki kap valami pofont, vagy emlékeztetőt, hogy miért is lett úgy, ahogy. De nekem miért azt kell, hogy lássam a feleségem haláltusáját? Ennél rosszabb nincs, nem tudom elképzelni, hogy mit vétettem, hogy így kellet járni a feleségemnek.
Magamba őrlődve, játszom a ruhadarabon, amit ráadtak, hogy ne legyen teljesen meztelen, a csöveket szépen ellenőrzöm. Bár egyetlen dolog sem tud úgy lefoglalni, mint a saját magam ostorozása. Hiszen mondhatnám, hogy miért ült a kocsiba, de nem teszem. Nekem kéne vigyázni rá, de helyette ellöktem magamtól. Már kezdtem bekattanni, még jobban, mikor a keze megmozdult és felkapva a fejemet láttam, hogy nyitva van a szeme és a szája rekedtesen mozdul. Felpattanva hajolok hozzá.
- Minden rendben van, Liza. – nézek a meggyötört szemekbe és hazudok, magamnak, neki és megszorítom a kezét, hogy érezze, itt vagyok mellette. De úgy tűnik, hogy még valamit akar mondani. Közelebb hajolok, hogy hallgassam a suttogását. De nem értem, csak a leheletét érzem az arcomon és az összpontosítástól csak a hevesen kalapáló szívemet hallom és a gépek csipogását.
- Liza pihenned kell. Csak úgy.. – kezdek bele a mondandómba, de lecsukódik a szeme és a sóhaj baljós árnyakat zúdít felém, szemeim azonnal a monitorra villannak. Az értékei lassan ereszkednek. Nem habozok, a tálcáról előkapom a gyógyszert és Liza egyik kanüljébe nyomom, hogy a vérnyomását stabilizáljam. Az oxigént is feljebb állítom, hogy ne hogy károsodást szenvedjen. A szívem a torkomba dobog. Csak még egyszer nyissa ki a szemét. Látom, hogy megjelenik egy nővér, aki aggódva pillant a monitorra. Látom, hogy nyitná a száját, hogy hív egy orvost, de remélhetőleg az arcomról leolvasta, hogy nem fogom engedni egyiknek sem, hogy a feleségemhez nyúljon.
- Liza, csak nyisd ki a szemed. – kérlelem, ahogy egy géz darabot benedvesítek, hogy a száját megtöröljem, hiszen oly’ annyira kiszáradt, hogy fel van cserepesedve. Mélyen beszívom a levegőt, majd egy újabb darabbal az arcán lévő vérfoltokat törlöm le.
- Figyelj, Ha felépültél megmutatom, hogy milyen konyhát csináltam neked. Tudod, mindig rágtad a fülem, hogy a konyhapultot szeretnéd másmilyenre. Megcsináltam, képzeld, látnod kell. Szóval nyisd ki a szemed. – kérlelem őt, a kezeimmel a teste mellett támaszkodom, és úgy nézem az arcát, mintha attól félnék, hogy sosem fogja felnyitni a szemét. De mit is beszélek. Benne van, hogy nem nyitja ki a szemét.


Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Szomb. Nov. 25, 2017 12:34 pm

to hayden

A tehetetlenség a legrosszabb dolog a világon. Mikor csak létezel, tudod, hogy tenned kellene valamit, de nem tudsz. Nem tudsz, mert nem értesz hozzá, nincs elég erőd hozzá vagy mert épp nem vagy teljesen magadnál. De ilyenkor, mikor a külső szemlélők azt látják, hogy szinte élettelenül fekszel egy ágyon, s milliónyi csövek lógnak ki belőled, addig van egy lélegzetvételnyi szüneted. Egy kis szünet, amikor végigpörgetheted az egész életedet a gondolataidban. Jelenleg nem tudom, hogy ezt jó dolognak kellene-e megélnem vagy sem. Hiszen minél jobban belegondolok abba, hogy mennyi minden jó dolog volt az életemben, amit egy ostoba, önző döntéssel tönkretettem, azonnal rossz embernek érzem magam. De ez végül is így van jól, hisz tényleg rossz ember vagyok.
A másodpercek, amiket ébren töltök, hamar elillannak, s habár mindent megadnék azért, ha még csak egy kicsit is tovább láthatnám Haydent, nem vagyok elég erős ehhez. Suttogok csupán, majd minden elsötétül és csak azt remélem, hogy a férjem nem lesz szemtanúja a halálomnak. Eltelik valamennyi idő, de újra hallani kezdem a hangját. Érzem, ahogy óvatosan az arcomhoz nyúl, hallom, ahogy ébresztget és kérlel, hogy kinyissam a szemeimet. Így is akarok tenni, de most valahogy sokkal nehezebben megy ez, mint korábban. Erőlködöm, összpontosítok, mert más már nem is számít nekem ezen a világon, csak az, hogy még egyszer utoljára láthassam Őt.
Végül sikerül. A szemeim lassan nyílnak fel, újra pislogok, hogy kitisztuljon a kép és szinte azonnal meg is látom Haydent. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak, de azt kívánom, bárcsak eltüntethetném az aggódását, hiszen függetlenül attól, mik történtek közöttünk alig pár napja, a szemeiből rettegést vélek kiolvasni. Fel akarom emelni a kezem, de nem megy. Ekkor nézek le és veszem észre, hogy be van gipszelve, minden bizonnyal eltörhetett, csak nem emlékeztem rá. Szerencsére a másik kezem ép, így azt emelem fel, s óvatosan tenyeremet Hayden arcára simítom.
- Ne haragudj. - annyi minden mást is mondanék, kifejteném miért ne haragudjon, de az erőm kevés hozzá, ezért csak a lényeges dolgoknál maradok és ha kell, még százszor, ezerszer is bocsánatot kérek. Elhúzom a kezemet tőle, mert nem akarom, hogy sok legyen neki az érintéseimből. Tudom, hogy ez most egy furcsa szituáció, de véletlenül sem akarok visszaélni ezzel a helyzettel. Veszek jó pár mély lélegzetet, összeszedem a gondolataimat és mikor végre azt érzem, hogy képes vagyok megszólalni, úgy is teszek. Bár végül nem arról próbálom meggyőzni, hogy menjen vissza a betegeihez, nem. Annál sokkal önzőbb dolgot kérdezek.
- Itt tudnál maradni velem még egy kicsit? - nézek fel rá, bár őszintén félek attól, hogy mennie kell és mikor legközelebb visszatér hozzám, én már nem leszek magamnál. - Megígérem, nem fogom visszakönyörögni magam. - újabb halvány mosoly. Bár azt már nem teszem hozzá, hogy csak azért nem megy a könyörgés, mert nincs hozzá erőm. - Nem lenne kiegyenlített a küzdelem. - mosolyodom el jobban, ahogy igyekszem kicsit viccelődni, vagy legalábbis enyhíteni a helyzet komolyságán. De amint véletlenül a kezem hozzáér az ő kezéhez, szinte azonnal könnybe lábad a tekintetem.
- Te voltál a legjobb dolog az életemben és nagyon sajnálom, hogy úgy lett vége, ahogy. És kérlek, ha valami komplikáció lépne fel vagy valamiért nem élném túl ezt az egészet... a jó dolgokra emlékezz, jó? - halkan elnevetem magam, közben pár könnycsepp végiggurul az arcomon. Nem hittem volna, hogy ennyire elérzékenyülök, de végül a kedves szavaim egyfajta búcsúbeszéddé formálódtak. És folytattam, hiszen fel akartam eleveníteni pár vicces, kedves emléket. - Mondjuk arra, mikor az első randinkon elrántottalak magammal a jégen és mindketten a földön kötöttünk ki. Vagy mikor Maxi felborította a festékes vödröt és szerte-széjjel hagyta a lábnyomait a házban, amiből hiszem, hogy még a mai napig se találtuk meg és tüntettük el mindet. Vagy csak gondolj az eljegyzésre, az esküvőre... kettőnkre. - kérleltem, mert valamiért szentül hittem, hogy nem fogom túlélni ezt a napot. A kis monológomat folytattam volna még, de már nem csak az erőm, a levegőm is elfogyott, így hátrahajtottam a fejem a párnán és onnan figyeltem Haydent. Nem akartam ennyire letargikus állapotba zuhanni, de muszáj volt elmondanom ezeket neki. Mert mi van akkor, ha ez volt az utolsó esélyem? Ha túl is élem... akkor is nagy annak az esélye, hogy legközelebb csak ügyvédek körében találkozunk. Ezeket pedig ott nem mondhattam volna el.

Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Vas. Nov. 26, 2017 9:56 am


Liza & Hayden


Mindenkinek voltak mély pontjai, de azt hiszem, senki nem érdemli meg, hogy azt, akit húsz éve ismer és házasok. Szeret, egyszerűen a képébe hazudik, majd végül itt köt ki. Még a legrosszabb ellenségemnek sem kívánom, hogy ezt végig nézze. Liza összetört teste felett állni nagyon nehéz volt. Úgy éreztem, hogy az orvosok lemondtak róla, de ha rajtam múlik, az utolsó leheletig fogok küzdeni azért, hogy életbe maradjon. A kórtörténetét a kezembe veszem és elolvasom, hogy min ment keresztül és végre eljutok a műtéti leírásig. Már régóta itt van, de a legtöbb időt a műtőben töltötte. Fájdalmas volt végig olvasni, hogy mit tettek vele és néhol a lányra, néha pedig a papírra vetem szemeimet. A monitor egyenletesen csipog és semmi eltérést nem mutat. Tudtam, hogy Liza mire reagál. Vártam és vártam, hogy kinyissa a szemét, és végre megtörtént.
- Shh, ne beszélj. – csúszok közelebb a széken az ágyhoz és figyelem, hogy mennyi erőbe telik egy – egy szó kiejtése. Felér egy harccal, biztosan nehéz neki így beszélni. Felpattanok és egy bevizezett, gézt a szájához teszem, hogy kicsit könnyebben tudjon beszélni, majd letörölve ajkait figyelem a szavait. Nem akarom elhinni, hogy ennyire akarja, hogy beszéljen.
- Ne aggódj, lejárt a műszakom. Haza úgy se vár senki. Maxit pedig Shane elvitte. – simogatom meg a homlokát. Bármi történt közöttünk nem fogom magára hagyni.
- Miért nm alszol kicsit? – kérdezem a szavaira nem reagálva, hiszen nem hiszem, hogy bármennyire is tudna jelen pillanatban könyörögni. Mellesleg pedig szerintem most ne erre koncentráljon. Jobb lesz neki, ha felépül, akkor utána ráérünk megbeszélni.
- Liza, ne sírj. Sok erődet kiveszi. Most pedig nincs rá szűkségség. – forró könnyeit lecsókolva hajolok hozzá és megszorítom az ép karját. Nem akarom, hogy most ezen vacilláljon.
- Nem fogsz meghalni, itt vagyok és mindent megteszek, hogy holnap szaladj. – enyhe túlzás volt tőlem, de attól mg szeretném, ha egy hét múlva már egyedül járna. Tudom, hogy óriási harc vár még ránk, de nem fogom most elhagyni. Szeretem ezt a nőt, ha bármit tett és mondott ellenére még mindig az én Lizám.
- Te pedig arra emlékezz, hogy most morcos vagyok, mert nem fogod e a szádat és nem pihensz, beszélsz itt butaságokat. – mélyen szívom be a levegőt. Mert tudom, hogy jóvá akarja tenni a dolgokat, de attól még nem most kéne. Főleg úgy, hogy az én jelenleg sem stabil idegeimen táncol. Mert bármennyire akarom, hogy ne vegye észre, szétfeszít az ideg. Mert számomra is fájdalmas őt így látni. Sok jó dolog jut eszembe és a bűntudat marja a lelkemet, ahogy beszéltem vele, és főleg, hogy azt hazudtam van válóperes ügyvédem. Mert dehogy is. Nem is gondoltam rá, hogy elválok tőle, csak éreztetni akartam, hogy mennyire lélekölő, hogy ha valaki hazudik nekünk. De nem gondoltam komolyan, főleg nem azt, hogy így fogunk kikötni.
- Liza, most adok egy kis fájdalomcsillapítót. El fog nyomni, de mikor felkelsz, én még mindig itt fogok ülni az ágyad mellet és várom, hogy felébredj. Rendben? – kérdezem, miközben felállok és felszívom a fájdalomcsillapítót és az injekcióval sétálok át az infúzióhoz. Még a gondolat is fáj, hogy mekkora fájdalma lehet, és ő csak azért is ébren van, hogy elmondja, mennyire sajnálja a történteket.
- Itt leszek. – mondom halkan és végül átdöfve a zacskót belefecskendezem a csillapítót és a kukába dobva a fecskenőt leülök vissza a székre.


Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Kedd Nov. 28, 2017 12:47 am

to hayden

Elég nyomasztó tud lenni az élet. Az egyik pillanatban még minden rendben van, a másikban elkövetünk egy hibát, a harmadikban darabjaira hullik minden, ami fontos, s végül a kórházban kötünk ki, magunk is apró darabokra törve. Nem akartam arra gondolni, hogy ez lenne a vég, de figyelmen kívül se akartam hagyni ennek a lehetőségét. Mert ha most nem mondok ki mindent, lehetséges, hogy később már nem is lesz alkalmam rá és ez ijesztett meg a legjobban.
Csendre intett, s talán hallgatnom is kellett volna rá, de az előbbi okaimból kifolyólag muszáj volt még beszélnem. Elmondani mindent, mielőtt túl késő volna. Bólintottam, mikor megtudtam, hogy nem tartom fel őt semmiben, hogy már rég lejárt a műszakja és Maxi miatt se kell aggódnunk. Bár, hogy pont Shane gondoskodik róla, az azért némileg aggasztott, de egyszerre csak egy dolog miatt tudtam idegeskedni. És az jelenleg Hayden volt.
- Nem akarok. - eszem ágában sem volt pont most lehunyni a szemeimet. Most, amikor itt ült az ágyam mellett és hosszú hónapok óta először beszéltünk normális hangnemben egymással. Rettentően hiányzott már ez, ahogy pedig odahajolt hozzám, hogy lecsókolja a könnyeimet, abba szinte még a szívem is belefájdult.
Mosolyogtam, mialatt egy pillanatra elkaptam róla a pillantásomat. Holnap szaladni fogok? Imádtam, hogy ennyire bizakodó volt, de ebben nem tudtam hinni. Ha életben is maradok, nem fogok hamar meggyógyulni. Hosszú út előtt álltam és nem akartam, hogy Hayden azért járja ezt végig velem, mert esetleg bűntudatot érez. De ezt valóban nem most kell megvitatnunk.
- Jó, csendben leszek. - mondtam beletörődve. Tudtam, hogy nem bántani akart, láttam a tekintetére kiülő aggodalmat, ezért most az egyszer nem hagytam, hogy a makacsságom győzzön. Végre valahára eleget tettem a kérésének és hallgattam rá.
- Rendben. - suttogtam és figyeltem, ahogy elengedte a kezemet, felállt és az injekciós tűvel együtt az infúzióhoz sétált. Hűvöset éreztem ott, ahol eddig a karomat fogta, s kezei melegséget sugároztak. Fájt, hogy elsétált, még akkor is, ha ki sem tette a lábát a kórteremből. Ebbe pedig vicces jobban belegondolni. Az elmúlt hónapok, évek alatt eltűntek a kapcsolatunkból ezek az érintések és csak most döbbentem rá, hogy ezek is mennyire hiányoztak. Mondanék még valamit, de nem jött ki hang a torkomon, helyette viszont ólom nehézzé váltak a pilláim s a következő másodpercben már le is csukódtak a szemeim.
Fájdalmat ezúttal nem éreztem, a gyógyszer olyan gyorsan nyomott el, ahogy azt Hayden előre megjósolta.

Azt már nem tudtam mennyi ideig lehettem ebben a "kiütött" állapotban, de mikor újra kinyíltak a szemeim, észrevehetően még sötétebb volt a szobában. Hayden pedig ígérete ellenére nem volt mellettem. A folyosóról jajveszékelés hallatszott, az ágyból pedig sokkal könnyebben fel tudtam állni, mint azt gondoltam volna. A lábam ép volt, a kezeim is, így semmi sem akadályozott meg abban, hogy kisétáljak a kórteremből. A folyosóra érve embertömeget láttam, így megindultam feléjük. Mivel látszólag körbeálltak valamit, ezért odatolakodtam én is, de amint megláttam, ki körül álltak, térde rogytam. Hayden ült a földön, körülötte temérdek vér tocsogott, a padló vöröses rétegén apró kéznyomok mentek minden felé. Hayden szemei sírásról árulkodtak, s egyre csak azt hajtogatta, hogy nem találja a kicsit. Kezei remegtek, arca eltorzult a fájdalomtól és csak az előbbi mondatát hajtogatta. Nem találja a kicsit.
De biztosítottam arról, hogy majd én megkeresem őt.


És ekkor, ahogy mozdulni akartam, hogy leszálljak az ágyról, valóban kinyíltak a szemeim. Zihálva kapkodtam levegő után, tekintetemmel Haydent keresve és bízva abban, hogy az előbb látottak valóban csak egy borzasztó álom részeit képezték. - Hayden! A kicsi... hol a kicsi? - össze-vissza beszéltem, én magam sem tudtam, hogy kit is keresek pontosan a férjemen kívül. Végül, mielőtt teljesen tébolyodottá váltam volna, megráztam a fejemet, pislogtam párat és végre pszichikailag is visszatértem a valóságba.
Fejemet a párnába döntöttem, szemeimet lehunytam, míg nyelvemmel az ajkaimat nedvesítettem. - Csak álmodtam, álom volt az egész. - suttogtam magamnak megnyugtatásul, míg próbáltam rendszerezni a légzésemet. Amint ez sikerült, kinyitottam a szemeimet és Haydenre pillantottam. - Jól vagyok, ne aggódj. Viszont... lehet haza kellene menned. Neked is szükséged van a pihenésre. Ígérem, én nem megyek sehová. - a fájdalomcsillapítónak hála sokkal könnyebben ment a beszéd most, mint azelőtt. A szemeim könnyesek voltak, ebből remélem tudta Hayden, hogy nem elküldeni akarom őt magam mellől. Csupán az előbbi álmom annyira valósághű volt és félelmetes, hogy azt sem tudtam, hogyan beszélhetnék neki erről. Hiszen nem most volt itt az ideje. Semmilyen komoly beszélgetésnek nem most jött el az ideje.

Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Kedd Nov. 28, 2017 10:53 am


Liza & Hayden


A történtek ellenére még mindig van bennem keserűszáj íz. De mit is várhatnék, nem fogom eldobni a dolgokat, azért mert épp küzd az életéért. Bármennyire szívtelennek tűnöm. Shane igen csak rávilágított a dolgokra. Mert mondjon bárki bármit. Nem fogom csak úgy túllendülni a dolgokon. Nekem ahhoz ténylegesen megbocsájtóvá kell válnom. Ami nem sikerül. Nekem meg főleg nehezemre esik. Meggyötört az élet, minden szempontból és nehezen tudok átlendülni most már az idő múlásával. A fájdalom visszatér a derekamba, de próbálok nem gondolni. Nekem is fáj, de amit Liza érezhet sokkalta rosszabb. Szerencsére hamar elnyomja a gyógyszer mennyiség, amit kapott és hátra dőlve a székben bekapok én is valami gyógyszert. A monitor egyenletes csipogása és a gyógyszer elkezdett elnyomni. Úgy ahogy voltam, Liza ágya mellett elnyomott az álom és próbáltam pihenni, bár az elején harcoltam. Hiszen ébren kell legyek, de a gép úgy is hangos visításba kezdene, hogy történne valami. Annyira meg csak nem ütöm ki magam, hogy ne halljam meg.
Az álom elkerült inkább csak vegetálásnak nevezném, ami körbe lengi a körülöttem lévő levegőt. De felébredek arra, hogy fázom, és ekkor látom, hogy az egyik ablak nyitva van. Így oda sétálok, hogy becsukjam és a fűtést feljebb vegyem, mert Liza szája kékül. Fázik! Mg egy takarót szereztem a szekrényből és ráterítem. Épp egy pohár vízért indultam volna a csaphoz, mikor hangos sikításra figyelek fel és Liza tiszta veríték és szemeivel kutat. Szavai szíven ütnek és leülök, mellé az ágyba az arcát törölgetem.
- Liza, Liza. Nyugodj meg! – csak egy álom, de még is milyen valóságosnak tűnik, a rémület az arcán az egész teste remeg. Fájt őt így látnom, de a monitorokon csak az jelződik, hogy a szíve épp kiakar robbanni a mellkasából és nagyon gyorsan megy. Kezemet a mellkasára teszem, hogy érezzem a monitor tényleg a valósat mutatja.
- Liza, álmodtál. Nincs semmi baj. Itt vagyok. –az arcához hajolva csókolom meg a homlokát és a kezét a kezembe veszem és simogatni kezdem. Meg akarom nyugtatni, nem akarom, hogy valami komplikáció történjen. Olyan szépen indult az első éjszakánk. Nem akarok bajt.
- Nem megyek sehova. Mindenki tudja, hogy itt vagy, szóval sejtik, hogy a szabadságaimat kivettem. – mosolyodom rá és reménykedem, hogy a beadott fájdalomcsillapító ismét elnyomja. Sokat nem is kell várni és a szemhéja lecsukódik. Megkönnyebbülök. Viszont belülről olyan vihar tombolni készült, hogy nem tudtam mennyire tudom ezt egyedül leküzdeni.
Kezét visszahelyezem a teste mellé és az ablakhoz sétálva nézem a város fényeit. Amik mindig harcolnak a sötétséggel, hogy világosságot hozzanak a városba. Legyőzve a rosszat. Liza szavai az elmémbe égtek. Milyen kicsit keresett? Mit álmodhatott? Lehet, hogy a rémálmok miatt fél a gyerekvállalástól? Annyi kérdés kavargott bennem, de a hajnal első sugarai megtörték a sötétséget. Egy ápolónő jelent meg mellettem egy lavórral. Fürdés idő van.
- Maradok, végezze a munkáját. – intek neki. Azt akarom, hogy Liza ne érezze magát ennyire elveszettnek vagy kiszolgáltatottnak. Minden a régi legyen. Mikor végre felfrissítik és tiszta ágyneműt kap, amit a nővérek szinte semmi perc alatt megcsinálnak elvonulnak. Én pedig az ágyhoz lépek. Végig aludta az egész tornásztatást. Fel sem tűnt neki, hogy tiszta és illatos lett. Az egyik fiókból kihúzom a parfümjét és egy cseppet fújok a nyakára. Majd leülök a székre.
- Liza, ébredj. – a fejemet az kezembe temetem. Azt akarom, hogy kinyissa a szemét és rám nézzen. Most nem adok neki fájdalomcsillapítót. Mert akkor megint csak elnyomódna.
- Liza, innod kell. – a poharat közelebb vonom magamhoz és egy szívószálat veszek a kezembe. Szerencsére az ápolónők szavak nélkül is értik, hogy mire van szükségem és mindent kézhez raknak. Nekem csak nyúlnom kell.


Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Szer. Nov. 29, 2017 12:11 pm

to hayden

Habár jól esett tudni, hogy Hayden mellettem van, mégsem akartam, hogy a balesetem miatt minden megváltozzon. Persze szerettem volna, hogy visszataláljunk egymáshoz, de nem ilyen körülmények között. Hazudtam neki, rengeteg hónapon keresztül, ami miatt ostoroztam is magamat eléggé, s ami miatt megértettem, hogy ő miért vált olyan ellenszenvessé, amilyenné. Mert megérdemeltem. De én nem tudtam nélküle elképzelni az életemet, ő azonban már lépéseket is tett afelé, hogy minél előbb megszabaduljon tőlem. Ez pedig csak még jobban megijesztett. Volt, hogy az albérletemben órákon keresztül sírtam, volt, hogy egy magam elfogyasztottam egy egész üveg bort, de olyan pillanat is akadt, mikor altatót kellett bevennem ahhoz, hogy egyáltalán képes legyek átaludni az éjszakát. Megrémisztett, hogy ennyire ragaszkodtam a férjemhez, akit ki tudja... lehet, hónapok múlva már volt férjemnek nevezhetek. És ez piszkosul fájt. De a gyűrűt visszaadtam, lemondtam mindenféle követelésemről a közös vagyontárgyaink iránt, még Maxit is ott hagytam, mert legalább a drága kutyánk fölött nem akartam veszekedni. Megtettem ezeket, mert teljesíteni akartam a kívánságát. Ha már gyereket nem szültem neki.
Ahogy a merengésem a gyerektémát érintette, szinte úgy ütött szíven az álmom is. Mire jobban magamhoz tértem, Hayden már mellettem is termett és nyugtatni próbált. Szemei össze-vissza cikáztak köztem és a monitor között, s habár próbált higgadtnak tűnni, láttam rajta, hogy valójában nagyon is ideges volt. Vagy legalábbis aggódott. Igyekeztem rendszerezni a légzésemet, figyelmen kívül hagyva a homlokom megcsókolását vagy épp azt, ahogy a kezemet simogatta. Olyan régen volt már ennyire bensőséges a kapcsolatunk, hogy szinte már el is felejtettem milyen az, ha valaki ennyire közel áll hozzánk. De ezeket a gondolatokat muszáj volt elkergetnem magamtól, hiszen amint kikerülök innen, visszacsöppenek a rideg valóságba, egyedül. A mosolya volt az utolsó, amit láttam, mielőtt visszadőlve a párnára újra elnyomott az álom. De szerencsére ezúttal nem rémisztgetett semmivel.
Órákkal később Hayden szavaira lettem figyelmes, ahogy ébresztgetni próbált. A szemeim lassan nyíltak ki, majd végül megállapodtak Haydenen. Óvatosan feljebb ültem, bár nem mondhatnám, hogy annyira egyszerű mutatvány lett volna ez. A jobb kezemet használni se tudtam a gipsz miatt, a lábaim se funkcionáltak úgy, ahogy kellett volna, de csak sikerült feljebb ülnöm. Előbbre hajoltam, nyitottam a számat, hogy Hayden utasításának megfelelően igyak és így is tettem, ha odaemelte hozzám a szívószálas poharat. Ittam belőle pár kisebb kortyot, majd mikor végeztem hátrébb húztam a fejem. - Elég volt, köszönöm. - ennél többet tényleg nem tudtam volna inni, ám ez a pár korty is sokkal jobban esett, mint azt gondoltam volna.
- Mondtak valamit arról, hogy mikor mehetek haza? - nem akartam itt maradni. Nem voltam jól és még huszonnégy óra sem telt el a balesetem óta, de már menni akartam. Nyomasztott a kórház, érthető okokból, s másra sem vágytam, mint hogy a saját ágyamban fekhessek. Vagyis... az új albérletemben. Ami kicsit sem volt otthonos, de a kórháznál még az a hely is kecsegtetőbbnek tűnt. - Én már tényleg jól érzem magam. Ha kapok egy kerekesszéket, meg is mutatom... el tudnék közlekedni vele. - bizonygattam, bár az még számomra se volt világos, hogy Haydennel próbáltam elhitetni azt, hogy ennyire jól voltam, vagy inkább magammal. Fájdalmaim természetesen voltak, de azokat egy-egy pirulával könnyedén orvosolni lehetett. Valóban muszáj lenne még napokig itt feküdnöm?
- Te jó ég! A szüleimet fel se hívtam... - ép kezemmel keresni kezdem a mellettem lévő kis szekrényen a mobilomat, hogy azonnal szólhassak anyukáméknak. Tegnap hozzájuk indultam, betegre aggódhatták magukat, amikor az ígért időpontban nem jelentem meg náluk, se utána az éjszaka folyamán. - Nem láttad a telefonomat? - kérdeztem, miközben szemeimet végigfuttattam a szobán. Kitakaróztam, mert meg akartam volna indulni, de hirtelen olyan erős fájdalmat éreztem, hogy a felszisszenésemet követően összegörnyedtem, szemeimet pedig behunytam s így ültem pár percig, míg a fájdalom nem enyhült valamelyest.

Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Pént. Dec. 15, 2017 8:34 pm


Liza & Hayden


Sose kívánom senkinek ezt az érzést, hogy egy kollégája próbálja közölni, hogy a nőt, akit közel húsz évig szeretett és házasságban éljen újra élesztették. Rossz volt abban a tudatban lenned, hogy meg fog halni. De szinte azonnal átfut az agyadon az összes veszekedés, amin túlestetek. Mindent megbánsz, és azonnal kitörölnéd a múltadból. Viszont mikor beérek a szobába, elfog valami féle rosszul lét. Mert bármi történt köztünk rossz így látni. Én kapaszkodnék azokba az emlékekbe, amit a szépeket tartalmazzák, de nem tudok. A frissek annyira rosszak, hogy képtelenség elengedni.
Sokat gondolkodtam, míg aludt és rá kellet jönnöm, hogy nem lesz ennek jó vége. A nővérek gyorsan rendbe tették és az első sikeres ébresztés után felébredt. Elmosolyodom, mert még mindig az a gyönyörű nő néz velem farkasszemet, aki igent mondott nekem.
De van valami a szemében, ami nem hagy nyugodni. A vizet megissza és látom rajta, hogy már ez is kimerítő volt a számára és van valami fura abban, ahogy rám néz, vagy megmozdul. Hiába látom a nőt, akit szerettem, annyira idegennek éreztem őt.
- Sokáig tart, amint kiengednek az intenzívről, a balesetire visznek, onnan pedig a rehabra.- megrázom, a fejem Mert bármennyire haza akar menni, nem fog az olyan gyorsan és könnyen történni. Mert lehet, hogy azt akarja, hogy ma éjjel otthon aludjon, de attól még nem fog. Nem vagyok ortopédus sem pedig gyógytárnász, és ha azt akarom, hogy Liza újból úgy írjon, fogjon, szaladjon, sétáljon, mint régen ahhoz hosszú út vezet.
- Lassan a testtel. – tartom vissza és visszasegítem feküdni az ágyba és leülök mellé, hogy a kezét megfogva nézzek a szemeibe.
- Liza, nem vihetlek haza. Nem vagyok szakképzet, orvos vagyok, de nincs olyan végzettségem, amivel téged szakszerűen ápoljalak. Tegnap meghaltál egy percre. Életem legkínzóbb egy perce volt. De ahhoz, hogy jobban legyél, nem elég az akarat. Belátás is kell. – simogatom az ép kezét és végül elengedve állok fel, mert úgy tűnik mind hiába a beszélgetés, ő csak a makacs gondolataira bír koncentrálni. Fáradt vagyok, szinte semmit nem aludtam.
- Istenem, figyelsz te rám? Liza, szarom le a szüleidet jelenleg. Az istenit, semmire nem bírsz figyelni. Mint egy gyerekkel beszélnék! – förmedek rá és idegesen húzom ki a fiókot, hogy megkeressem a készüléket, amiért éppen készült hiszti rohamot kapni. Majd mikor rábukkanok, a kezébe adom és eltávolodom az ágytól. Kell egy kis levegő, mert úgy érzem, egyre türelmetlenebb vagyok a lánnyal.
- Tegnap újraélesztettek te meg mennél haza. Legalább egy hétig még biztosan az intenzíven leszel. – mondom ki végül a dolgokat és az ablakhoz sétálva engedek be valami friss levegőt, hogy addig tudjon beszélni a szüleivel. Mellesleg úgy is csak kiabálás lenne a vége ennek a beszélgetésnek.
- dr. Rafferty, szeretne önnel beszélni az ügyeletes orvosunk. - lép be egy nővér és sűrű elnézéseket kérve kihátrál a szobából, a feleségemre pillantok és egy hang nélkül elhagyom a helységet és a kollégával szemben állok meg.
- Haza viheted a feleséged, ha akarod. Naponta visszahozod kontrollra. – ajánlja fel, én pedig önzően pillantok a szoba felé és megrázom a fejem.
- Nem, maradjon itt. Ha kell, fizetek érte, de nem viszem haza. Maradjon kettőnk között ez az ajánlat. – nyújtom a kezem felé, ő pedig először értetlenül pillant, végül pedig elfogadja az ajánlatomat és kezet rázva elbúcsúzunk. Végül némán bemegyek a szobába. Hiszen nem akarom zavarni, míg a szüleivel beszélget.


Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   Csüt. Dec. 28, 2017 5:13 pm

to hayden

Semmiben sem voltam már biztos, ráadásul a balesetnek köszönhetően még több mindenben elbizonytalanodtam. A műtétem, majd az újraélesztésem óta habár eltelt már pár óra, én mégis alig voltam magamnál. Ha lett volna bármiféle mágikus szupererőm, biztos, hogy felgyorsítottam volna a gyógyulási folyamatot. Életem legrosszabb napjai voltak az előbbiek, amelyeket Hayden nélkül kellett töltenem, de legalább az állandó mászkálás, a sok tennivaló lefoglalt. Elterelte a gondolataimat és csak akkor kellett azzal foglalkoznom, hogy tulajdonképpen szétesőben volt a házasságom, mikor este egyedül feküdtem a kanapén. Most pedig belegondolni se akartam abba, mi lesz, ha hetekig ágyhoz leszek kötve. Ha a baleset már nem tudott végezni velem, majd az örökös gondolkodás fog, ezt szinte biztosra vettem.
Természetesen tudtam, hogy a tegnapi balesetet követően nem fognak ma már is hazaengedni, tekintve, hogy egyik oldalamra szinte teljesen béna vagyok a törött csontjaimnak köszönhetően. De ahogy Hayden ajkain kicsúszott az igazság, még rosszabb volt belegondolni abba, hogy az előző sejtésem beigazolódik és valóban hetekre az ágyhoz leszek láncolva. Fel akartam ülni, de túlságosan gyenge voltam hozzá, Hayden pedig gyorsabb volt és így visszafektetett az ágyra. - Tudom, sajnálom. - tudtam, hogy nem vihet haza. Tudtam, hogy nem is kellett volna ezt kérnem, de mégis melyik beteg az, aki a kórházban fekve legalább egyszer meg nem kérdezi, hogy mikor mehet végre haza? Nem hittem, hogy ezzel bármiféle rosszat tettem. Bocsánatot pedig azért kértem, mert valóban sajnáltam, hogy neki is át kellett élnie mindezt. Ha vele történt volna valami hasonló... én őrjöngenék. Ez a különbség kettőnk között, legalábbis azt hittem, de Hayden is robbant.
- Meg tudnál nyugodni egy pillanatra? - vicces, hogy én fekszem a halál szájában, én vagyok jogosan sokkos állapotban, mégis maga vagyok az ördög. Legalábbis Hayden szemszögéből. Értettem, hogy dühös volt rám a korábban történtek miatt, de féltem, hogy örökre megbélyegzett a "rossz feleség" jelzővel. Csinálhattam volna bármit, csak rossznak látott volna. Holott haza se azért szerettem volna menni, hogy őt idegesítsem. Csupán utálom a kórházakat, ahogy mindenki más.
- Tegnap este a szüleimhez mentem volna, csak éppen nem jutottam el odáig. Ezért muszáj felhívnom őket. - jól tudta, hogy nem csüngtem soha a szüleimen. Nem is hívogattam őket minden órában, de azért erről mégis tudniuk kell. Hisz mégis az egyetlen lányuk vagyok, aki tegnap azért nem ért oda hozzájuk, mert balesete volt. Ezért tényleg olyan rossz ember vagyok? Ezért? Mert azt szeretném, ha tudnák, hogy jól vagyok?
- Persze, hogy mennék haza! Épp úgy, mint mindenki más, aki ezeken a hülye ágyakon fekszik. De én is tudom, hogy ez nem így megy. - inkább meg sem szólalok többet. Amint Haydent kihívták tőlem, a fülemhez emeltem a telefont, miután rányomtam a hívás gombra. Anya szinte rögtön felkapta a telefont és ijedt hangon szólalt bele. Amint meghallotta, hogy mi történt, sírva fakadt, én pedig nyugtatni próbáltam. Mire Hayden visszasétált, már valamennyire sikerrel is jártam.
- Jó, persze, még felhívlak. Igen, Ő is itt van, ne aggódj, anya, a lehető legjobb kezekben vagyok. - még egy halk sziát suttogtam s letettem a telefont. Lopva Haydenre pillantottam, mintha attól tartanék, ha észreveszi, hogy őt nézem, akkor leharapja majd a fejem. A korábbi ígéretemet, miszerint többet nem szólalok meg, sikeresen megszegtem.
- Mit mondott az orvos, valami baj van? - kérdeztem Haydent, de bíztam abban, hogy valami más eset miatt hívták ki és nem én voltam a téma. Talán ha baj volna, azt le tudnám olvasni az arcáról.
- Gyere ülj le, pihenj kicsit. - kérleltem, hogy foglaljon helyet, mert zavart, hogy miattam alig aludt valamit az éjszaka. Képzeltem, mennyire fáradt, ingerlékeny és kimerült lehetett. - Vagy ha szeretnél, haza is mehetsz, ott kényelmesebb. Tudom, hogy azt mondtad, itt leszel, de tényleg nem várom el ezt tőled. Persze, ha szeretnél maradni, én annak csak örülök... - és itt elhallgattam, mert már így is túlmagyaráztam a dolgokat. Csak nem akartam, hogy azt higgye, hogy itt kell maradnia, még akkor sem, ha ő maga ajánlotta fel. Meg mert ideges voltam, ilyenkor pedig szokásom volt nagy feneket keríteni a dolgoknak.
- Sőt, megígérem, hogy csendben is maradok, becsszó. - halványan rámosolyogtam, majd hátradöntöttem a fejem a párnára és onnan figyeltem, hogy vajon mi fog következni. Meg akartam kérdezni, hogy érzi magát - már egészségügyileg, beszélni akartam neki a rémálmaimról, de ezek helyett csendben maradtam. Hiszen épp most ígértem meg neki, hogy nem szólalok meg, nem zavarom őt sem a pihenésben. Ehhez pedig tartottam magam, kivéve, ha ő kérdezett tőlem valamit. Mert az igazság az, hogy még az életemet is odaadtam volna pár nyugodt, békés másodpercnek, amit kettesben tölthetünk el és most felcsillant egy halovány reménysugár, hogyha leül, akkor talán ez a pár pillanat tényleg megadatik. Csak, hogy legyen már valami jó is ebben az átkozott napban.

Vendég

avatar
Vendég

Vissza az elejére Go down
TémanyitásTárgy: Re: Bring me back to life | Hayden & Liza   

Ajánlott tartalom


Vissza az elejére Go down
 

Bring me back to life | Hayden & Liza

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

 Similar topics

-
» Second Life Kristálybolt
» Hayden G. Evans
» I won't turn my back on you -[Nat&Clint]
» Hela; the queen of life&death

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ