Angus Shepard nem a könnyű esetek egyike. Sosem volt az.

Már kölyökkorában is az eltökélt makacsság és nehézfejűség jellemezte, az pedig csak tetéző tényezőnek számított, hogy nagyon későn tanult meg beszélni. Már arra gyanakodtak a szülők, amikor egyik beszédterapeutától a másikig rángatták – természetesen a többed véleménnyi hallásvizsgálatokat követően, amelyek mind azt hozták ki eredményül, a fiuk hallása tökéletesen rendben van –, hogy a gyerekük néma. Kilenc éves kora után hagyták el az első szavak a száját, mondatok formájában. Kaptak valamiféle tudományos jellegű, neurológiai éretlenségre hivatkozó magyarázatot a megkésett beszédfejlődésre, aminek következtében még évekig költöttek dollár ezreket egyetlen utódjuk logopédiai terápiáira.

Mire a tinédzser közepén találta magát, senki meg nem mondta volna róla, hogy alig néhány évvel korábban még jeleléssel kommunikált, ugyanis amint kiderült, az óvodát lassan megkezdő gyerek még semmiféle jelét nem mutatta annak, valaha is fog szóban kommunikálni, az ősei közös egyetértéssel köteleződtek el amellett, a kölyöknek muszáj valamilyen módon értelmes csevegésre képesnek lennie, következésképpen elkezdtek vele ASL tanfolyamra járni. Ennek köszönhetően a mai napig zökkenésmentesen jelel, tulajdonképpen az vált az anyanyelvévé és amikor dühös, zaklatott vagy történetesen szép szavakkal is megfogalmazva seggrészeg, a szavak mellé jelnyelvet használ. Aki ismeri az ASL-t, képes megállapítani, hogy ilyenkor hadar.

Apját a kamaszévei közepén vesztette el. Halála a hivatásának köszönhető; ütközetben elesett miközben a hazáját szolgálta, katonaként. Az öreg azonban a mindent megugró mértéken túlmutatóan is felmagasztalt, gyomorforgató maszlag mellett súlyosan szerencsejáték függő volt és amikor aknára hajtott a konvoja, harmincezer dollárnyi kártya adósságot hagyott özvegyére és egyetlen fiára. Angus soha életében nem volt képes megbocsátani neki, amit az anyjával és vele tett az apja. Ez a feldolgozatlan harag és düh a mai napig belülről mardossa, megnehezíti az életét abban, hogy bárkit közel engedjen magához vagy megbízzon másokban. Konstans módon csalódik azokban, akikkel szemben megugorhatatlan elvárásokat támaszt – szándékosan –, így mindig van ürügye arra, miért hibáztassa a másik felet, az ő szemszögéből örökösen jogosan.

Édesanyjáról a mai napig gondoskodik, az asszony demenciára szakosodott otthonban él, ma már egyáltalán nem ismeri meg a tulajdon fiát. Ennek ellenére Angus hetente látogatja kitartóan és órákat tölt el azzal, hogy anyja életének olyan részleteiről meséljen neki, amelyre Kathleen Shephard már nyomokban sem emlékszik.

Temperamentuma nem egyszer sodorta már bajba. Annak ellenére, hogy két különböző jogi területet magába foglaló diplomája van és rendőri kiképzést kapott, továbbá eljutott nyomozóvá előléptetéséig is, az önkontrolljával való gondjával szembeni harcát elveszítette, amikor szolgálat alatt péppé vert egy fickót, aki – mint kiderült – a barátnőjén mutatta be fizikai erőfölényét. A csávó állkapcsát darabokra törte, a rá váró műtétsorozatot követően is megmaradt – az életre szóló emlék mellett – a csökkent funkcionalitás az egészségét tekintve. Ez a fő oka annak, amiért ott hagyta a köteléket, nagyon más választást nem hagytak neki, ha hivatalosan el nem is küldték onnan.

Nehezen viseli, ha nem adnak neki igazat, még nehezebben ismeri be, ha hibázik leginkább nem is teszi és nem mondhatni szokása lenne bocsánatot kérni. Hajlamos megsértődni és csak akkor visszafogadni valakit az életébe, ha ahhoz valamilyen oknál fogja érdeke fűződik. A megbocsátás fogalmát éppen annyira nem ismeri, mint amennyire ő sem kéri. Ez pedig alapjaiban nehezíti meg inkább lehetetleníti el, hogy hosszú távú kapcsolatokat építsen vagy tartson meg. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs is rá igénye. A számára is rejtély, a jelenlegi nagyjából élettársa – már, amikor együtt vannak és nem egy balhé kellős közepén külön –, hogyan képes elviselni és – Angus véleménye szerint kizárólag – számtalan rossz tulajdonsága ellenére, úgy, ahogy, de kitartani mellette.

A lábaimat a bokáimnál egymásra helyezve teszem fel a dohányzó asztalra, ahogy egy üveg bontott, hideg Budweiserrel ülök le a kanapéra, Gatsby pedig a farkát csóválva ugrik fel mellém, hogy aztán fejét két vakkantást követően a combomra hajtsa. A füle tövét szabad kezemmel vakargatom meg, az első perctől kedvelem a szőrös kis vakarcsot és úgy tűnik a szimpátia eddig egészen kölcsönösnek mondható. Egyébként nem én vagyok a gazdája, elméletileg legalábbis, a kölcsönös közmegegyezést, ami egészen másról tanúskodik, valójában egyikünk sem – már, hogy sem Gatsby, sem pedig jómagam nem – tartotta fontosnak elárulni a lakásba becuccoltnak, aki elméletileg hivatalosan a négylábú gondviselője. A hangsúly a hivatalosanon van.
A két napja eltűnt corvette utáni hajkurászás rendesen lefárasztott a nap folyamán; őszintén nem igazán hiszem, egyben elő fog még kerülni a jármű és bár fájóan nagy összegtől esem el ezzel együtt én is, hiszen, ha nem lesz meg, abban az esetben a biztosító cég nemhogy nem fizet ki, de a büdös életben nem fog többet keresni, hogy melóval kínáljon. Ha ekkora összeget bukik el, amivel ki kell fizesse a tulajdonost és egyben a saját ügyfelüket, aki pontosan erre a helyzetre kötötte a nem kevés zöldhasút havonta megkövetelő szerződést, az persze a cégnek nyilván veszteséget és érvágást jelent.
A munkám sok egyéb ügy mellett jelenleg az is, hogy megtaláljam és visszaszolgáltassam a szóban forgó corvettet a jogos tulajdonosának, de nem az ő megbízásából. Nem vagyok rendőr már jó ideje, a megbízást a biztosítási cégek adják azért, hogy önmagukat mentsék a konkrét vagyon(oka)t jelentő összeg kifizetésétől, csakhogy a lopott járgányok sosem az egyszerűbb végét jelentik az ehhez hasonló megbízásoknak. Akkor sem, ha csalásról van szó és az eltulajdonító esetlegesen maga az a személy, aki a jármű tulajdoni lapján szerepel. Ebben a felállásban gyakran ő maga tünteti el és jelenti be az autót, a rendőrség nyomozást kezd, általában alig sikerrel, a biztosítási cég pedig kénytelen fizetni, amit kézzel-lábbal elkerülnének inkább. Az eltűnt holmi persze lehet bármi, ékszer, festmény stb., minden, ami elég értékes ahhoz, hogy nagy összegű biztosítást lehessen kötni rá.
Elvállaltam az ügyet, mert a számláim nekem is határidősek és pénzből élek én is, mint akárki más, de ahogy most látom, valószínűleg nagyobb ráfizetés lesz a végén, mint amekkora esélyekkel jelenleg játszom. A kapcsolataim hiába vannak meg, az illegális bontók tekintetében is a környéken, mindenkit én sem ismerek és van, aki hajlandó nálam jóval mélyebben a zsebébe nyúlni annak érdekében a füles mégse érkezzen meg. Ennek a gondolata pedig közel s távol nem villanyoz fel és akkor még óvatosan fogalmaztam, kulturált körülmények között. Mégiscsak egy kutya van a közelemben, jelenlétében a káromkodás helytelennek számít vagy mi a picsa.
Az első korty kesernyés lé elmondhatatlanul jól esik. Az izmaimban megülő feszültség oldásán ugyan semmit sem segít, de legalább lassacskán elfedi majd annak jelenlétét, reményeim szerint. Az asztalra hányavetett módon ejtett dohányzacskó után nyúlok és papírért is, a szálat pedig rutinos mozdulatokkal sodrom meg. Alig néhány másodperc múlva már kattan a fém öngyújtó lángja és jól esően szívom le a füstöt. A dohány és a sör egy kezemben landol, már amikor nincs valamelyik a számban, szabad tenyeremmel meg a kutya fülének tövét vakarászom, ő is csípi és nekem sincs ellenemre.
A tévében lévő adás nem mondhatni, hogy különösebben lekötné a figyelmemet úgy általánosságban, addig legalábbis semmiképpen, amíg valami újabb szenzációhajhász szarsággal nem kezdik el megszakítani, az egyébként teljességgel érdektelen műsort. Valami agyrokkant idióta barom tizenöt percnyi hírnévre vágyva felmászott a Brooklyn Hídra, hogy onnan leugorva vessen véget az életének. Ezt egyébként sosem értettem, mi a fenének a közcirkusz erre?!
Mindenesetre a hírként beharangozott majomparádé annyira sem tud érdekelni, hogy számításba vegyem annak a kivitelezését, elérjem a távirányítót és csatornát váltsak vagy csak egyáltalán kikapcsoljam az adást, pedig, ha sejtettem volna mi következik, valószínűleg mind jobban jártunk volna…
Nem elég, hogy valami örült fasz fent illegeti magát, egy közszolgálati fizetésen élő, önjelölt hős – hát hogyne, persze, az – is csatlakozik a magaslati levegőhöz, ami még önmagában annyira nem is érdekes számomra, egészen addig a pillanatig, amíg fel nem ismerem a most már totálplánban vettet.
A düh és harag abban a pillanatban önti el az agyamat nagy mennyiségű félelemmel kavarogva, ahogy az ölemben fekvő kutya – hivatalos – gazdája nekiáll parádézni az elmeroggyant mellett. Észrevétlen feszülnek meg az izmaim, egyik a másik után, ahogy a sör vészes gyorsasággal kezd ürülni, a dohányról nem is beszélve. A szerencsétlen border collie a fejét felkapva vakkant és ugat, amikor leesik neki, kit lát a két dimenziós képernyőn bohóckodni. Izgatottságában leugrik és eltökélt szándékának tekinti a tévét leugatni a falról, ahová felszerelésre került ki emlékszik már, hogy mikor. Egyébként egyetértek vele, bennem is hasonló szándék kezd gyökeret verni, azzal a különbséggel, hogy a megfogalmazódó ugatást, nem a képernyőnek kívánom szánni. Már, ha egyáltalán lesz még lehetőségem élőben látni és nem ez az utolsó, amikor…
A második üveg teteje valahol a földön landol, miután elgurult. Momentán kicsit sem érdekel merre lesz, a következő takarításnál majd előkerül. Vagy nem. Egyre sürgetőbb kortyokban tűnik el a sör minden egyes nyeléssel, amit pedig a blázzal leművelek, arra egy a szó szoros értelmében véve vett láncdohányos is joggal irigykedhetne, amíg végignézem miként teszi ki a testi épségét és az életét is teljesen feleslegesen veszélynek az a személy, akivel néhány órával később, Tonynál találkoztunk volna egy burgerre, hogy aztán Gatsby megsétáltatása után szexbe fulladjon az éjszaka első fele, legalább a fáradt gőz részben történő kiengedése céljából. Az utóbbit baszhatjuk, úgy kompletten, merthogy semmi nem lesz belőle, az teljesen biztos.
Nem érzem az idő múlását – kurva lassan történik, erre a nyakamat teszem –, miközben kényszeredett szemtanújává válok a közvetítésnek. A négylábú sem képes lenyugodni, bár felfokozott állapota legalább stagnálóvá válik, ami viszont engem illet, minden egyes eldobbant szívveréssel egyre inkább gyűlik fel a feszültség a tagjaimban, a csontjaimban, az izmaimban, a bőröm alatt, odamarva magát bensőm minden egyes négyzetmilliméterére, teljesen kiszorítva annak az érzését, egyébként miként viseltetek a már hosszú percek óta figyelt nővel szemben. Ha ilyen könnyedén képes odahajítani magát egy ismeretlen kedvéért, az elmúlt másfél évben hallatott szavainak és ígéreteinek mindegyike megkérdőjeleződik és kurvára nem tud érdekelni jelenleg, hogy ezt a munkája követelné meg tőle. Mi van azzal, amit én vagy Gatsby követelne meg tőle?!
A televízió már régen valami más agyzsibbasztó marhaságot közvetít, mire a kulcs megcsörrenése jelzi, a zárat mindjárt nyitni fogják. Csak sikerült hazaérnie. A négylábúja befészkelte magát az egyik széthagyott pulóverére és a sarokban gubbaszt azóta is, pedig máskor már úttorlaszként ott toporog a dupla koppantást meghallva a még ki sem nyílt ajtóban. Én maradtam a kanapén, a dohányzóasztalon felsorakoztatott Bud-os üvegek társaságában, az utolsó adagra elegendő dohány megsodrásának elfoglaltságával, ahogy azonban végre nyílik az ajtó, akartan öntudatlansággal teszem le a kezem ügyéből, ne zavarjon a következőekben. Mellkasom előtt fonom össze a két karomat, kitartóan elkerülve a belépő látványát, szándékosan figyelve a sík képernyőt szemben, holott halvány gőzöm sincs arról mi megy éppen műsoron. Leszarom igazából.
Abban a pillanatban, ahogy elszabadul a vihar, a kezeim felszabadulnak. Minden dühömet és félelmemet egyszerre öntöm rá, végigjelelve és ezt egyáltalán észre sem véve.
Soha nem voltam még ennyire pipa rá, mint most és teljességgel veszem biztosra azt a jövőre való tekintettel, valószínűleg soha nem is leszek.

.. .. ..
- Hogy van ma? - A kérdést a mellettem állóhoz intézem, de a tekintetem a társalgóban ücsörgőre függesztem. Eve, azóta az ápolónője, hogy bentlakó lett, ő tudja a legjobban mikor, hogyan érzi magát a szóban forgó. A beköltözés első pillanatától fogva mellette van és segíti, a mindennapok részévé váltak egymás számára és most már ott tartunk, az ő jelenlétét jobban elviseli gyakran, mint az enyémet. Persze nem minden látogatás rossz vagy torkollik kiabálásba, amiért fogalma sincs, hogy ki vagyok és mit akarok tőle. Gyakran eszembe jut, egyszerűbb volna, ha abbahagynám az idevaló járást és csak az ellátását fizetném, a nagyobb ünnepek alkalmával pedig extrát utalnék Eve-nek, elvégre mégiscsak ő gondozza azt, akit nekem kellene. Próbáltam egyébként, de az állapota gyorsan romlott és képtelen voltam 0-24-ben mellette lenni, ahogy arra szüksége van. Nem maradt sok választásom, a legkevésbé rosszra bólintottam rá, aminek eredményeképpen itt ápolják, már lassan hét éve.
- Ma kifejezetten jól indult a napja, Frederick pár szál virággal udvarolt neki reggeli után, azóta szinte madarat lehet vele fogatni. - Kisebb szusszanással megtoldott biccentéssel veszem tudomásul. Az anyám kamaszként éli meg, hogy az otthon egy másik lakója csinosnak találja. Elképesztő. A végén majd még évfordulós ajándékra is gondolnom kell, ha szárba szökken a hatvanas éveikben jócskán benne járó gerlepár bontakozó érzelmei. Nem ez az első eset, hogy az öreg körülzsongja őt, ami minden alkalommal ironkodó-pironkodó fogadtatásra talál. Ilyenkor legalább könnyű vele szót érteni, viszont újra el fogja mondani, amit már vagy ötvenszer is végighallgattam az előző év folyamán; Frederick felmagasztalásáról.
Nehéz lélegzet hagyja el a mellkasomat és végül kiveszem a kezeimet a zsebeimből, amikor végre elindulok a fotelben ücsörgő felé. Levelet tart magánál, azt olvasgatja halk kuncogások közepette, amit olykor a szívéhez emelve szorongat. Ábrándozva sóhajtozik, ajkain töretlen mosoly ül terül szét, tekintetében pedig olyan csillogás ül meg, amit az eltelt hónapok előtt soha életemben nem láttam. Az anyám szerelmes, jelentsen ez bármit is valakinél, akinek a teljes élete a feledés homályába veszett időközben.
A fotel mellett állok meg, ahol már bőven a látóterében vagyok. - Szia anya. Hogy érzed magad? - Lehajolok, kezemmel a bútor támláján támaszkodok meg, ahogy előhajolva a homlokára illetek rövid csókot. Láthatóan kizökkentem, a csillogás elveszik szempárjából, ahogy enyhén értetlen kifejezéssel az arcán pillant fel rám. Már megszoktam.
Leülök a szembe helyezett karosszékre, hátradőlök, a karfára helyezve az egyik könyökömet és ökölbe rendezett ujjaim külső felületén támasztom meg az arcélemet. Bokámat a másik lábam térdére fektetem fel, elkényelmesedve az ülőhelyzetben. Sokáig leszek még itt, nem akarok elgémberedni öt perc után.
- Hát te meg ki vagy? – Szemöldökeit ráncolja, gyerekkoromban is mindig ezt csinálta, különösen akkor, ha aggasztotta valami. Ez pedig elég gyakran megtörtént, különösen amikor számlákat kellett befizetni vagy a lakbért. Sihederként vállaltam munkát a helyi vegyeskereskedésben suli után azért, hogy valahogy kijöjjünk a hónap végére.
- Angus, a fiad. - Minden alkalommal elmondom, minden alkalommal kiszámíthatatlan miként fogja fogadni. Jobb napjain, mint ez a mai is, általában egészen nyugodtan, leginkább tudomást sem véve a számára feldolgozhatatlan tényről, mert nemhogy a múltunkra nem emlékszik, hanem a születésem alapvető tényére sem.
- Ó! – Meglepettséggel lép túl a bemutatkozásomon, aztán eszébe jut, hogy az imént olvasott levél még ott van a kezében és újra abba merül. A csillogás megjelenik lélektükreiben, pír fut az arcába és nevetés kezdeménye kezdi csiklandozni ajkainak sarkait. Némán figyelem miként változik meg a hangulata teljesen attól a darab laptól, amelynek a ráírt sorain futtatja végig a szemeit.
- Azt írja, olyan vagyok, mint tavasszal az első könnyed, meleg fuvallat és, hogy még soha olyan szépet nem látott, mint én. Egy igazi költő veszett el benne, én, mint a tavaszi fuvallat… Hallottál már ennél gyönyörűbbet?! – Tekintetével az enyémet keresi, de valahol teljesen máshol jár közben. Elkuncogja magát. Pontosan úgy fest, mint aki képes lenne bármelyik pillanatban lebegni a szívét és a mellkasát megtöltő érzés túlcsordultától.
Megingatom az üstökömet, mintha még nem hallottam volna a levélből idézettet. Valójában ez már a ki tudja hányadik alkalom, amikor újra felolvassa. Gyakorlatilag kívülről tudom az egészet, nem mintha egyszer is olvastam volna. Vele ellentétben.
A levél írója a sarokban üldögél egy másik bentlakóval. Sakktábla van előttük a kis asztalon, a felett görnyednek mindketten, de Frederick gyakran ide-idepillant. Csibészes vigyor játszik a képén és minden alkalommal, amikor elkapja az anyám tekintetét, sokatmondóan emelgeti meg a szemöldökeit. Olykor kacsint is mellé. A szemben ülő nő pedig mindannyiszor pirul bele a szavak nélküli interakcióba, el-elnevetve magát és egy alkalommal csókot fúj felé amit ujjaival megtoldott integetéssel zár le. A levegőben reptetettet a fogadó fél markába zárva kapja el és illeszti ajkaira. Egyiket sem zavarja, hogy a társalgóban még megannyian vannak körülöttük, Frederick mellett olykor a felesége is. Ilyenkor az anyám és ő is, mintha egy egészen másik síkban léteznének, ahol rajtuk kívül nincs senki más, csak ők ketten.
Némán hallgatom végig, ahogy újra felolvassa a levél teljes tartalmát. Szemrebbenés nélküli fültanúként az anyám virágát ecsetelő részletre is, amely túlfűtött tartalmát tekintve félreérthetetlen. A felolvasó egyetlen pillanatig sem éli meg kellemetlenként, hogy az intimitás minden fogalmát kimerítő részletet rám zúdítsa. Boldoggá teszi maga az a tény, hogy megoszthatja az örömét és izgatottságát valakivel, nem számít, hogy történetesen fogalma sincs kivel. Ameddig pedig ő boldog, addig szívesen hallgatom végig újra és újra ugyanazokat a sorokat.
Kivétel nélkül.