NYOLC ÉVVEL KORÁBBAN

Egész éjjel a csomagjaimat pakoltam, csak azért, hogy ne délelőtt kelljen, és rendes búcsút vehessek tőle, a legjobb barátomtól, aki ott volt mellettem, ha elestem és harci sebet szereztem, lehorzsoltam a térdem, de ő puszit adott rá, és máris nem fájt annyira. Az viszont igen, hogy ilyen hosszú idő után itt kell hagynom őt, el kell mennem, messze tőle, és meg kell próbálnom barátkozni, másokkal, olyanokkal akiket nem ismerek. Újra kell kezdenem mindent, új ismeretek, új barátságok, új tanárok... Minden új, ezt pedig nem szeretem, a megszokottat szeretem, és őt is, hiszen a legjobb barátom, nem akarom itt hagyni, de kényszerítenek. Nincs itt többé keresnivalónk azt mondták, meg, hogy jobb lesz nekünk ott, de nem, nekem itt jó, Eileen mellett, nem a szüleimmel valahol Sohaország környékén. Messze lesz, tudom, ezt mondták, de legalább búcsút mondhatok, megengedték, ezért is vagyok most itt vele a szobában, és az ajándékát szorongatom markomban, nem merem még odaadni. Ha odaadom az azt jelenti, hogy elérkezett a búcsú pillanata, pedig nem kellene, hogy megtörténjen, csak késleltetem a végét, ami olyan, mint a sebtapasz, gyorsan le kell rántani. Anya ezt mondta, így ki is nyújtom kezem felé.
- Ez az ajándékom neked, mondtam, hogy van meglepim - nyújtom át neki a rotringot, mert tudom, hogy szeret rajzolni, jobb dolgot is szerezhettem volna, de ebbe a kezdőbetűink vannak belegravírozva. Remélem ez emlékezteti majd őt rám, akkor is, ha én elfelejtem, vagy ő engem, mert én nem fogom elfelejteni, a legjobb barátomat nem lennék képes elfelejteni, neki pedig ott lesz ez emlékeztetőnek.


Kezemben a gépem, és Őt nézem, ahogy alszik, nem mozdul, csak apró lélegzetvételeket vesz, olykor szuszog, mintha mondani akarna valamit, de hangot nem ad. Felemel a ketyerét és kattintok, egy képet lövök, amin keze feje alatt látszik, meleg barna haja szétterül azon is, és a hófehér párnán is, mint egy lepel. Csodaszép, már aznap kiszúrtam, mikor először elmentem a bemutatójukra, a kamera imádta őt, ahogy ő is a kamerát, nem mellesleg én is, csak ezt nem tudtam akkor. Sosem voltam a testiségek embere, de ő megfogott engem, volt benne valami, amit nem tudtam megörökíteni a kamerámmal, de a mai napig képtelen vagyok rá, pedig próbálkozom. A digitális ketyerét le is teszem, ez nem az igazi, ezért húzom ki halkan az éjjeli szekrény fiókját, és ez ezeréves polaroid gépet veszek a kezembe, mindig is jobban szerettem ezt, lelke van, az összesnek másmilyen és sokkal szebb, nem mellesleg személyesebbek is a képek, amiket ezekkel csinálok. Sosem pazarlom, akárkit nem fényképezek vele, ő volt az első, és jelenleg az egyetlen ember, akiről polaroidos képeim vannak, és el is teszem mindet, még akkor is, ha csak a haja, és a fény gyér áttörése látszik a tincsei között, nekem még az is gyönyörű, hiszen róla van szó, nem másról.
Arra nem számítok, hogy felkel, csak a gépbe nézek, de mikor elkattintom a felvételt szemei kinyílnak és fejét is megemeli, a kis papírt, ami kijön a gépből kezembe veszem, és picit megrázogatom, hogy meglegyen rendesen, majd vigyorogva mutatom neki a mai remekművem.  - Én tudok valami jobbat, mint az - ül fel az ágyban, majd kiveszi a gépet a kezemből, a következő pillanatban pedig már az ágyban vagyok újra mellette, és ajkait ízlelhetem hosszan.