Az üzlethelyiség másik végében ülök egy bárszékre emlékeztető műanyagcsodán, de ennek a magassága állítható, és jobb rálátást biztosít a munkaasztalra, ahol éppen a hat hónapja tartó munkásságom zajlik. Megannyi hozzávaló, illatalapanyag fekszik előttem, de még mindig nem tudom visszaadni azt a bizonyos nyári virágfelhőt, melyet Shane társaságában éreztem meg. Különleges az orrom felépítése, az orvosok azt mondanák hétköznapi, mert nincs rajta bibircsók, nem ferdült el, soha nem érte törés, mégis, ha a szaglószervemet kell kiemelnem, akkor a hatodik érzékem testesül meg benne. Víziókat keltek, emlékeket idézek fel, fejekbe mászok bele. Egy kis részt akarok kitépni magamból, hogy fennmaradjak. Az élet múlandó, már jól megtanultam az eltelt hónapokból. Az élet egy utazás, és csak megállóhelyekre fogunk emlékezni a végén. Bennem van a bizonyítási vágy, az akarás, hogy a parfümőrök egyikeként ne csak átlagembernek érezze magát a vásárló, hanem egy megismételhetetlen csodának. Itt van az én gyermekem, a még formálandó illatanyag.
- Carly, hoznál nekem egy kis levendulát? Frisset, és ne a szárított verziót. – mutatom fel a jobbomat, de a kis háromszög alakú kristályom fölé hajolok, és lágyan kavarva fel a levegőt merítem ki az első fuvallatokat. Ez nem olyan, nem jön át…hirtelen hunyom le a szemhéjamat, és merülök el a fejemben lévő örvényben, hogy a déli szülővárosomig repüljek vissza. Egy kéz tűnik fel a semmiből, egy berregő szerkezet, és a templom, melynek bérelt házában laktunk. Nem élveztem a gazdagság előnyét, a szüleim nem ismerték a pénz másik oldalát, ők megelégedtek a kevéssel is, de én sajnos nem ilyen lettem. A fülemben hallom még a fűnyírót, és akkor leguggolok, és kis kacsóim közé emelem a puha, smaragdpázsitot. Az illata intenzív, és megismételhetetlen. Gyermeki mosollyal forgok körbe, és lengetem az ünneplős viseletemet. Megrázkódom, amikor felpillantok, és az asszisztensem a kért virágot nyújtja felém.
- Talán ez most beválik. Nem találom a megfelelő kompozíciót. Tudod, ez időigényes, hallgatnod kell a megérzéseidre, és soha nem érheted be kevesebbel, mint a tökéletes. – a lila szirmokat egyesével tépem le, és helyezem a vágódeszkára. Az ujjbegyeim receptorain érintkeznek a hűs virágrészek, mikor lehullik, és elérem a jónak mondható állagot. A fiolába szórom, és jól összerázom. A legjobb az egészben, hogy megmozdul bennem valami, de aztán megcsörren a telefonom a táskám egyik zsebében, és összetörik a varázs.
- Átvennéd? – pattanok fel, de a hirtelen mozdulattól megszédülök, és a pult szélébe vájom a körmeimet. A gyógyszerek segítenek a szívemnek, hogy elegendő vért pumpáljanak, de már nem csinálhatnék semmi megerőltetőt. Kikapom a készüléket, és a hallójáratomhoz tartom.
- Charlotte…te vagy az Dex? Miről akarsz beszélni? Azt hittem tegnap felhívott az ügyvédem. Vidékre kellett utaznom a hétvégén. Nem feltétlenül…ott leszek. Vacsora…oké. – nyomom ki a férjemet, aki hamarosan az exem lesz. Megunt, miután kiderült, hogy megvannak számlálva a napjaim. Szerinte már nem tündöklöm úgy, mint régen…és milyen egyéb bizonyíték dukálna mellé, hogy rajtakaptam a titkárnőjével? Idillikus, de én nem az a nő vagyok, aki csendben meghátrál, és „bólogatós jancsi” módjára aláírja a válási papírokat. Kell a pénze, kell a jussom, ha már elviseltem a kitöréseit, a felszínes életfelfogását. Még nem haltam meg, szóval ne vegye zokon, ha még nem adom oda a fél vagyonomat.
- Carly el kell mennem. Holnapra a levendulát öntsd hozzá, és zárd be a széfbe, ahová való. – utasítom a fiatal lányt, és összeszedem a holmimat. Egy pillanatra lenézek, és elgondolkozom azon, hogy még mennyi energiám lesz Shane-nel is harcolni. Nem ismerek nála jobb sebészt, ha azonban nem műt meg, el fogok múlni. A bogarak falják fel a testemet, és nem lesz többé Charlotte Green, pontosabban Charlotte Evans. Dexter egy mocsok.