Sokáig fogalmam sem volt arról, ki vagyok. Hogy ki vagyok igazán. Egy mellőzött lány, akit a szülei eldobtak, mert nem olyan volt, amilyennek szerették volna. Nem voltam elég tökéletes. Mentális zavaraim voltak, ahogy mondták. Pedig talán csak figyelemre, szeretetre vágytam volna, amit soha nem kaptam meg tőlük. Nem fért a fejembe, hogy lehet, hogy bedugnak egy intézetbe engem, az egyetlen lányukat. Azt mondták, amiket tettem, túlmennek a gyermeki „csínyeken”. Azt még elnézték nekem, hogy összekarcoltam a családi autót, meggyújtottam a nagynéném macskájának a farkát, de mikor a szomszéd pár hónapos kisbabáját beledobtam egy vödör vízbe, mikor a bébiszitter, aki közösen vigyázott ránk, nem figyelt, végleg elszakadt náluk a cérna. Arra persze nem gondoltak, hogy mindezt csak azért csináltam, hogy felhívjam magamra a figyelmüket. Ezért vetemedtem egyre durvább dolgokra. Mert nem figyeltek rám, nem szerettek. Én így éreztem, hiába volt meg anyagilag mindenem, laktam nagy házban, voltak szép ruháim és drága játékaim. Nekem nem ez kellett volna.
Pszichiátrián kezeltek hat éves koromtól sokáig, speciális iskolába jártam. A szüleim alig látogattak. Tizennégy éves koromban fedték csak fel előttem, hogy miért, mikor ezt a fejükhöz vágtam. Ők pedig erre elmondták, hogy „selejtes árut” kaptak a pénzükért. Ez voltam én. Mint kiderült ugyanis, pénzért vettek, miután nekik nem lehetett gyerekük, az anonim, „normál rendszerű” örökbefogadás pedig itt Angliában valami iszonyat nagy macera és rengeteg időt vesz igénybe. Ők pedig természetesen azonnal akartak gyereket. Persze nem tudhatták, hogy ilyen leszek, mint mondta „anyám”. Pedig ők mindent megtettek. Na persze. Végül alkut kötöttem velük. Tizennégy évesen belementem abba, hogy érvénytelenítsük az örökbefogadást, amihez az én beleegyezésem is kellett, ezért cserébe ők pedig a pénzüket, befolyásukat felhasználva elintézték, hogy gyógyultnak nyilvánítsanak. Valamint kiszedtem belőlük minden információt, amit tudtak a valódi származásomról. Nem volt sok, de épp elég ahhoz, hogy a következő négy évben, amit árvaházban, illetve különböző nevelőszülőknél töltöttem, kinyomozzam, ki is vagyok én valójában. Sokáig azonban megrekedtem ott, hogy New Yorkban születtem, onnan csempésztek ki, miután a szülőanyám lemondott rólam.
Közben leérettségiztem, egy informatikai, egy bármixeri és a maszkmesteri kurzust is elvégeztem és boldogultam, ahogy tudtam. Elsősorban pultosként dolgoztam egy londoni bárban, de emellett némi mellékesért drogot is árultam, prostituáltaknak segítettem a kuncsaftok beszervezésével, illetve különböző számítógépes rendszerekbe törtem be adatokért, a rendszer tönkretételéért, ilyesmik. Hogy ki volt a megbízom, valamiféle bűnbanda, rivális cég, engem nem érdekelt, csak hogy elég jól megfizet. A mai napig foglalkozom amúgy ilyesmikkel.
Tizenkilenc éves koromban azonban egy váratlan fordulat többet tárt fel előttem a származásomat illetően, mint azt valaha reméltem volna. Hisz a kutatásaim megfeneklettek. Így is maradt ez egészen addig, míg egy nap néhány igencsak elázott rendőrnövendék nem tévedt be a bárba, ahol dolgoztam. Az egyikük, aki mellesleg igazán jóképű volt, feltűnően bámult, majd mikor odajött hozzám, már igencsak kapatos állapotban, gyakorlatilag gondolkodás nélkül megcsókolt és a bocsánatomért esedezett. Meg olyasmiket mondott, hogy nem gondolta volna, hogy itt viszontlát, utána jöttem-e és ilyesmik. Mindemellett következetesen Juliette-nek szólított, hiába bizonygattam, hogy összetéveszt valakivel. Tulajdonképpen a csókja jól esett és mivel igazán megnyerő külsejű férfi volt, hagytam, hogy elcsábítson az éjszakára, még haza is vittem a bérlakásba, ahol akkor éltem. Nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget, végül is részeg volt, egészen addig, míg nálam, az ágyban fekve meg nem szólalt a telefonja és megláttam a háttérképét. A képen ugyanis egy lánnyal volt látható. Aki akár én is lehettem volna. Gyakorlatilag a saját arcom nézett vissza arról a képről. De nem lehettem én. Kérdezősködésemre vonakodva bár, de elmondta, hogy a képen Juliette Williams látható, a volt barátnője, aki New Yorkban él és akivel azelőtt szakítottak, mielőtt ideköltözött volna, a távolság miatt. A fejemben ekkor kezdett összeállni a kép.
A fickót rövid úton hazaküldtem, nem akartam, hogy másnap még lásson. Jobb, ha betudja a részegségének, hogy egy hasonló lányt az exének nézett és nem látja az arcomat józanon is. Már tudtam, mit kell tennem. Azonnal felmondtam a munkahelyemen, összepakoltam és meg sem álltam az Egyesült Államokig. Manhattanben tudtam gyorsan munkát intézni egy maffiacsoporton keresztül, akiknek segítettem még Londonban kisebb-nagyobb ügyekben (azóta is terítek, lányokat közvetítek, állami rendszerekbe török be nekik és hasonlók a kedvességükért).
Nem volt egyszerű dolgom felkutatni azt a lányt, sokáig azt sem tudtam, merre induljak, de a véletlen is a kezemre játszott. Sokat időztem Brookylnban és egy ilyen alkalommal egy nagyobb bevásárlóközpontban pillantottam meg őket. Juliette Williamst, az ikertestvéremet és a szüleit. A szüleimet. Akinek én nem kellettem, csak a nővérem. (Később kórházi nyilvántartásokból, illetve orvosok lefizetésével derítettem ki mindezt.) Megbújtam a sorok között, ügyeltem rá, hogy ne vegyenek észre. Hiszen eldobtak maguktól és mindent csak a kis Juliette kapott meg. Engem nem tartottak rá érdemesnek. Már abban a pillanatban tudtam, mit akarok. Bosszút és azt, amit eddig megtagadtak tőlem. Juliette-nek hála mindkettőt egy csapásra megkaphatom.
Hamar kiderítettem róla mindent, ami szükséges. Hogy testnevelés tanárnőként dolgozik, van egy kisfia Tobias Holbrooktól, a fickótól, akihez nekem is volt szerencsém Londonban és egy alakulgató kapcsolata is egy rendőrrel, a szülei (a szüleink) pedig támogatják, ahogy tudják. Ha nem is tökéletes az élete, de sok mindent megkapott, amit én soha. Eddig. Ám ez nem marad már így sokáig. Hónapok óta figyelem már, a szokásait, öltözködési stílusát, gesztusait, mimikáját, beszédstílusát alaposan kielemeztem. A lakásába is törtem már be, mikor nem volt otthon, mindent részletesen tanulmányoztam, lefotóztam, megjegyeztem (sőt még néhány rejtett kamerát is elhelyeztem, amit kizárt, hogy megtaláljon). A számítógépét is figyelem, minden netes aktivitását, a telefonját, mindent. Tudom, kikkel tart kapcsolatot, ki jár hozzá, mindent, ami kell. Egyszer-kétszer próbaként még a személyiségét is fölvettem a kollégái, ismerősei előtt például, hogy tudjam, képes vagyok-e elhitetni másokkal, én vagyok ő. Úgy hiszem, tökéletes munkát végeztem benne. Már bármikor át tudnám venni a helyét. És át is fogom. Erre készülök.
Most még egy pitiáner bűnöző pultos vagyok egy eldugott kis kocsmában, aki egy másik maffia összekötővel él nyitott kapcsolatban (ő az egyetlen, aki tud ezt-azt a tervemről és támogat). Egy kis senki, akit egykor eldobtak és pénzért eladtak, mint valami haszonállatot. De hamarosan én leszek Juliette Williams. A nő, aki mögött tisztes családi háttér és átlagpolgári élet áll. Előtte azonban nemcsak eltakarítani akarom a nővéremet az útból. Meg akarom mutatni neki, éreztetni vele, mit veszít el. Hogy ő is érezze azt, amit én egykor. A magányt, a kiszolgáltatottságot. És természetesen ott fogom kezdeni a bosszúmat, ahol tudom, hogy a legjobban fog fájni neki. A kisfiánál.