Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Lola & Solomon - life is so unpredictable
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Solomon Riddle Today at 12:24 am

A főnök és a szakács - komédia egy felvonásban
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lindsay M. Wheaton Yesterday at 11:58 pm

Jason && Eileen - cafetime
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eileen S. Wesley Yesterday at 10:30 pm

Alexander Rhys
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Alexander Rhys Yesterday at 8:32 pm

Shane and Lottie - I'm dying, Shane...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Green Yesterday at 8:15 pm

Nora & Becks - New rules
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Roméó C. Devereaux Yesterday at 7:27 pm

Aaron x Cherry - What happened with you?!
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Cherry Sullivan Yesterday at 6:50 pm

Hírek, bejelentések
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eliza Bowen Yesterday at 4:49 pm

Ella & Owen - 2011 Hálaadás
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Owen Cavanaugh Szomb. Nov. 18, 2017 11:29 pm

Ki van itt?

Herbert Goldstein, Laura Kinney

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 1 vendég :: 1 Bot
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Big girls don't cry
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sophia Bush
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
32
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Zongoratanár
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
34

Re: Big girls don't cry
Szomb. Nov. 18, 2017 7:33 pm


Dorian & Meena



Rossz olyannak lenni, akinek eddig segítettél. Teljes életet éltem, volt egy férjjelöltem, boldog voltam és tanítottam. Segítettem a nehéz sorsú gyerekeknek. Most meg leginkább bemegyek, tanítok. De mindenki látja, hogy mennyire nem az vagyok, aki két éve. Az a nő meghalt, maior a kezében minden csont eltört. De vannak olyan alkalmak, mikor az élet eléd áll és akkora maflást kapsz tőle, hogy azt sem tudod, hogy mi a franc történt. Miért sajnáltatom magam, miközben vannak rosszabbak is. Van lakásom, kocsim és persze állásom. Még ha apa még mindig, egészen kitartóan próbál kerülni. Pedig vágyom arra, hogy megöleljen, hogy csak némán üljünk egy pohár borral és csak nézzük egymást. Azt hittem, hogy ilyen idősen már elfelejtem azt, hogy mennyire szükségük van az apánkra, de nem. Az élet olyan szinten összetörte a lelkemet, hogy most csak egy férfira vágyom. Az pedig az édesapám. Akinek mindent köszönhetek, csak azt nem, hogy mellettem volt és szeretetben felnevelt.
Itt állt előttem egy férfi, aki anno kirabolt, elvette a pénzemet, majd megmentette az estémet az önsajnáltatástól és a végén pedig behúzott egyet a csaló vőlegényemnek. Most, ismét kellet valaki, aki helyre ráz, és megint itt van. felsóhajtva pillantok végig rajta, van valami furcsa rajta.
- Van benned valami különös Jason. – mosolyodom el végül, megadva magam, hiszen annyit jártattam a számat, hogy képtelenség lenne tovább fokozni a csodálatot. Hiszen egy olyan emberről beszélünk, aki a drogok csábító és rossz közegében élt, most pedig annyira tisztának tűnik. Vagy csak az én elmém van behomályosodva.
-  Történt veled valami, valami jó. Mintha melegség szinte pattogna a szemeidben. Nem a köd járja át, mint régen, a sóvárgás, még meg van bennük. De.. Mindegy, beszélek butaságokat. – legyintek mihaszna az egésznek, hiszen holnap reggel felkelek, és valószínűleg tényleg nem látjuk többet egymást. Viszont a beszélgetésünk elkanyarodik a fájdalmas emlékekhez, csak sikerül kicsikarni, hogy az én életembe mennyi rossz történt. Hogy majdnem meghaltam. Furcsa mód reagált. Mintha törődne velem, pedig nem is ismer. Vagy ilyen könnyen kiismerhető vagyok. Nem tudom honnan jött a reflex, de a szavai hallatán úgy éreztem meg kell ölelnem őt. Magasabb volt, de nem szabott határt annak, hogy szorosan hozzá bújva átöleljem. Olyan jó érzés volt, hogy valaki törődik velem, még ha csak egy éjszaka erejéig is. Ne essünk félre értésbe, soha semmi nem történt közöttünk, csak mintha mindenkori legjobb barátok lennénk, vagy éppen ő lenne az én hóbortos testvérem, aki néha felbukkan, hogy megvigasztalja az állandóan összetört szívemet. Azt hiszem, mindenkinek szüksége lenne egy ilyen emberre, mint nekem Jason.
- Persze, apa rendőr, elkapták. Már nem jár az iskolába, ahol tanítok. – motyogom a pulóverébe és még egy pillanatig így maradok, végül pedig elengedve őt eltávolodom. Nem túl messze, csak épp annyira, hogy a szemeibe tudjak nézni. Van benne valami ismerős, de nem tudom hova tenni. Mintha már láttam volna ezeket a szemeket. Lehet, kezdek bekattanni. Vagy a franc se tudja.
De aztán folytatjuk a tenni valónkat és lehunyom a szemem, ahogy a szöveg lassan belemászik a fülembe és egy szó nélkül hallgatom, egy pillanatra megremeg a testem, de erőt veszek magamon és megfogom Jasont.
- Le kell ülnöm. – csúsztatom le a fejhallgatott róla, ahogy lassan indulok a székeink felé, közben nem engedem el a kezét, csak akkor, mikor stabilan a fenekemen vagyok. Előszedem a gyógyszert a táskámból, amit gyorsan beveszek, majd pár pillanatig csak behunyt szemmel mélyeket lélegzem. Nem akarok rohamot kapni, nem akarok rosszul lenni. Csak egy árva estét akartam, amikor jól érezhetem magam.
- Látod? Így hogyan kellenék bárkinek, ha szórakozni sem tudunk elmenni? – kérdezem ironikusan, bár választ bevallom, nem várok, hiszen a férfiak ezekre nem akarnak válaszolni, sőt nem is tudnak.
- Roy tette a legjobban, hogy még akkor lépet ki az életemből, mikor nem ütött be a dolog. – teszem fel a remegő kezeimet az asztalra és úgy nézek rá.

 <3  • szószám •
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
30
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogkereskedő
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
49

Re: Big girls don't cry
Vas. Nov. 05, 2017 5:35 pm


meena & dorian


Többször is körbetekintek az épületben, hogy még pár plusz embert hozzádobjak a listához, na meg a monológomhoz, hogyha a magát hanyatt dobó alak nem lenne elég számára, de a jelenlegi vendégeken, és pár alakon kívül senki sem produkálja olyan szinten magát. Még mindig homályos mi történt pontosan a kiscsajjal, és nem is igazán akar beszélni róla. Jó, tökre megértem. Itt vagyok én, a vadidegen, megbízhatatlan alak a múltból, aki előkerül a nagy semmiből. Nem könnyű a magamfajtának bizalmat szavazni, még ha volt egy-két jó pillanatunk. Akkor is hogyan? Én a pénzét akartam, ő meg a jövőmet helyrerakni. Bárhogyan is nézzük, bármilyen józan ésszel is próbáljuk felfogni, a kettő szinte üti egymást. Erre valahogy megint összeakadtunk, és most itt szórakozunk, kikapcsolódunk, - vagyis próbáljuk, - és csak a jelennek igyekszünk élni, amelyet a múlt már bemocskolt, a jövő meg ott vár a sarkon, hogy képen töröljön. Bíztatónak nem nevezhető, szépíteni sem kellene, de ez van. Valakiknek ez jár, és most ő is becsatlakozott ebbe a körbe, pedig nagy ívben kellene kerülnie.
Nem feltétlenül bízok a vigasztaló képességeimben, ahogyan abban sem, hogy jobbá teszem a sorát a halandzsámmal, de nem adom fel. Utálom a mellékhatásokat, az anyag is csak addig oké, amíg repülsz tőle, utána meg úgy földhöz vág, hogy a koponyádat töri. Aztán itt a remegés, meg a sóvárgás és az ehhez hasonló szépségek, melyektől legszívesebben véget vetnék ennek a szánalomnak, amit élet névvel címkézek fel, mégsem teszem. A lényem egy része még mindig maradásra van kiélezve, és szerencsémre vagy szerencsétlenségemre ez az, ami dominál.
Őszinte nevetéssel reagálok, ahogyan kifejti milyen fajta ember is vagyok én valójában, ebből pedig levonva a zenei stílusom is terítékre kerül. Vállat vonok, majd miután eligazítom a nyakamba vetett fejhallgatót, szavakkal is tudtára adom a véleményemet.
- Jogos a felvetésed, és teljes egészében tagadni sem tudom, hogy ne hallgatnék ilyeneket is. De azok az igazi zenék, melyekbe az előadó a lelkét is beleteszi, nem csak a mocskos szavajárását. Az olyanokra csak tombolni jó, ezekre meg szembemész még a viharral is. – osztom meg vele vigyorogva a nagy kulturális felfedezésemet, mielőtt mélyebben belemerülnénk a vele történtekbe. A kíváncsiságom nem hagyott alább, pontosabban az érdeklődésem, aminek ezt inkább nevezném. A teljes körülményekről csak apró részleteket kapok, és ahogyan kitárom a kezeimet szövegelésem után megmutatva neki egyrészről mit okoztak az évek, azt azért teszem, hogy lássa, senki sem tökéletes. Én meg főleg nem. Embereket agyaltam meg átmeneti boldogságért, üzleteltem sötét alakokkal, és így tovább. Ha nem a magam defektes, és agyonstrapált páncélját viselném, sosem lennék az, aki a mai napig vagyok. Nem engedem lejjebb a tenyeremet, és az elhatározásommal is ugyanez a helyzet. Hagyom, hogy az enyémtől kisebb kéz megnyugvást nyerjen a tenyerembe, és egy pillanatra a másik kezemmel csapdába zárom azt. Elszántnak érzem magamat, és szeretnék segíteni rajta, ahogyan az tőlem kitelik, de tehetetlennek érzem ugyanakkor magamat. A bátyám okos, neki talán menne újra egésszé varázsolni ezt a csodát, én viszont csak a megmaradt józan eszemre, meg a se füle, se farka magyarázásomra számíthatok. Lélegzetvisszafojtva hallgatom őt, és ahogyan kimondja azt a pár szót egymás után, a belőlük formált mondat dühként csapódik le bennem, mihelyst értelmet nyernek a történtek.
- Mond azt, hogy legalább élete végéig a sitten rohad az összes. – szólalok meg kimérten, és némiképp idegesebben, mint ahogyan eddig éreztem magamat. Ismerek pár tagot, akik az ilyenekre vadásznak, de ha nem is ők, saját magam is elintézem őket, csak akadjak rájuk. Kifújom a levegőt, újra a terelés következik, amelyet ugyan megértek, nem feltétlenül helyeslek. Azonban azt sem szeretné, ha a feszélyezettség uralkodna felette, így aprót bólintok, mielőtt a fejhallgatót eligazgatnám először rajta, majd saját magamon is. Most két különböző számot fogunk hallgatni, így először neki állítom be, Toto – Mad about you című számát, majd magamnak egy Depeche Mode klasszikust, ami annyira lenyugtatja felspannolt idegeimet, mely elég ahhoz, hogy ne verjek szét mindent magam körül. Nem hinném, hogy jó benyomást tennék sem Meena lassan oldódó kedvén, sem a jelenlévőkön. Tényleg nem akarom elcseszni ezt az estét, bármennyire is a vérembe van az ilyesmi.

Légy türelmes magaddal! A gyógyulás nem rövidtávfutás, hanem maraton; nem egy hatalmas ugrás, hanem kis lépések sorozata.

zene | 664|     | @

Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sophia Bush
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
32
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Zongoratanár
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
34

Re: Big girls don't cry
Szer. Okt. 25, 2017 4:02 pm


Dorian & Meena



Nehezemre esik elengedni magam, hiszen eddig a rossz dolgokba menekültem. A sötétség mindig körbe ölelt és most olyan férfi hozza az életembe a fényt, akiről a legkevésbé sem nézhető ki. De mindig a meglepetésekben van a legnagyobb erő. A hely hangulatos és mindenképp meg kell vallani, hogy társaságba kerültem, még ha nem is olyanba, amihez mindenki hozzá van szokva. De az első nyilvános megjelenésem a történtek után. Kicsit félek, és persze próbálok ellazulni, de nem megy. Nem az ő hibája, leginkább magamat okolhatom a történésekért, mindent megtesz azért, hogy jól érezzem magam. De a belső ördög sosem alszik és a rettegés még karjaiba zár és nem ereszt, a fullasztó ölelés már kezd ártalmas lenni. A zenén meglepődöm, de kicsit megnyugtat és bár körülöttünk lévőek tényleg csak magukkal és a párjaikkal foglalkoznak, kicsit engedni érzem a félelmet.
- Tudod, a kemény vagyok és én vagyok itt a nagyfiú, kinézeted nem azt sugallja, hogy ilyet hallgatsz, inkább rock vagy rap zenét tippeltem volna hozzád. – válaszolom meg neki, hiszen látom a szemében azt a vágyat, hogy megtudja mit is gondolok róla. Nálam már régen volt férfi, én inkább rettegve lebújok egy sarokba, mint sem ismerkedjek. Vagy netalán szóba álljak velük. Régen gondoltam magamra úgy, mint egy nőre. Tekintve, hogy a fizikai kontaktus is fájdalmat okoz nekem, itt értsd leginkább egy ölelést, vagy ha valaki véletlenül erősebben ér a hátamhoz. Nekem az a pokol és meg se akarom tudni milyen, enne így a kapcsolati életem, ha még arra sem tudnék koncentrálni, hogy élvezzem a dolgokat. Mert félnék, hogy egy rossz mozdulat és ennyi volt az élvezet, megint jön a fájdalom. Rossz így élni és nem akarom senkinek sem azt, hogy végig kísérjen ezen a csodálatos úton. Nem várhatom el, hogy ő is rettegjen attól, hogy ha rosszul ér hozzám fájdalomtól eltorzult arccal kelljen szembenéznie. Ez nem lenne így élet.
- Egy rossz mozdulat és fáj mindenem. Nem tudom elengedni magam. Hiszen a félelem sokkalta erősebb bennem, mint az, hogy felszabadultan táncoljak. – figyelem a férfit és mosolyra késztet a lazasága. Tényleg körülöttünk mindenkinek van valami problémája, de itt kikapcsolhat. Viszont képtelen vagyok erre. Elszomorodom, mert hiába a sok erőfeszítés, amit megpróbál, nem sikerül.
- Milyen emberből? Mondd meg nekem, mint egy porcelánbaba, aki törik egy érintéstől. – pillantok a szemeibe. Bár nála jobban valószínűleg senki nem értheti meg a helyzetemet, még is úgy érzem, hogy beszállt a szélmalomharcba hogy velem vigye végig. De nem engedhetem.
- Rendben. – egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaimat, hiszen nem szeretném, ha bajba kerülne miattam. Ismételten miattam. Hiszen a múltkori összetalálkozásunkkor is miattam került bajba és nem akarom, hogy ismét megtörténjen a dolog. Felsóhajtok és értetlenül nézem, majd megadva nyújtom a kezem, ahogy megfogja, valami furcsa érzés kerít hatalmába. Aztán a kezét nézem, az övé is remeg. Meglepetten nézek fel rá és nem engedem el a kezét. Csak némán hallgatom, amit mond.
- De én megígértem neked már akkor, hogy bármi történjen, segítek. Még ha nem is vennéd sok hasznát, de hidd el, tudok egy-két dologba segíteni. – összeráncolom a szemöldökömet, mert csak sejtéseim lehetnek arról, amiről beszél. Viszont, amit ma értem tett sokkalta több, mint amit valaha kapni fogok bárkitől. A barátaim elfordultak a családom meghalt, az apám pedig.. Tudjuk az apámmal való gondokat.
- Megtámadták, Jason majdnem halálra vertek. – remegnek meg az ajkaim. Másodszor ejtem ki ezeket a dolgokat. Lehunyom a szeme és belekapaszkodom a kezébe. Mintha attól félnék, hogy az emlékek valósággá válnak, és megint megtörténik a dolog. Mély levegőt vettem és legyintettem.
- De mindegy. Most itt vagyok veled, szóval hol tartottunk. – zavartan nézem a másik kezébe lévő eszközt, hogy válaszunk valami másik számot. Nem fogom leterhelni a dolgokkal, amik elszaródtak az életemben. 

 <3  • szószám •
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
30
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogkereskedő
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
49

Re: Big girls don't cry
Pént. Okt. 20, 2017 1:21 pm


meena & dorian


Jogosan merül fel benne a kérdés a múltkoriakra célozva, én viszont nem fejtem ki részletesen a válaszomat, sőt kezdetben nem is igazán mászok bele ebbe a témakörbe. Az én szarságaim az enyémek. Nem akarom őt traktálni ezzel, mert neki is megvan a saját maga problémája, és nem kellene még azon is aggódnia, hogy mikor fogom majd menekülőre a dolgokat. Egy bizonyos részem tudja, hogy válasszal tartozok, mert minél tovább tartom a számat, annál inkább eluralkodik rajta a feszélyezettség, azt pedig pont hogy szeretném elkerülni. Azért hoztam el, hogy kikapcsoljon, elfelejtse amit az élet adott neki, és csak a mának éljen. Ki tudja mit hoz a holnap. Badarság lenne elhalasztani a lehetőségeket, mert sose tudni mikor veszed az utolsó lélegzetet.
Mindig is bírtam a régi zenéket, a motivációs dalokat meg az anyám tudja még milyen kategóriába soroljam, így nem habozok egy Tina Turner klasszikusnak behódolni, és ő vele is megosztani ezt a mesterművet. Nem vagyok egy Sting, a hangom a közelében sincs, de szeretek kornyikálni és szórakozni amikor nem éppen a mellékes munkám köti le minden erőmet és idegszálamat. Most is túl kellene adnom egy-két üzleten, de amíg nem látom, hogy a közelemben lévő lány nem engedett el teljesen, addig nem érdekelnek a külsős dolgok. Lesz még időm leszámolni a barmokkal, ő viszont annyira törékeny és bizonytalan. Nem pazarolhatom el az értékes időket vele a mindennapi problémákért cserébe.
Belemerülök a dalba, a ritmus annyira magával ragad, mintha csak a zuhany alatt tartanék egy rögtönzött koncertet magamnak, és baromira nem érdekel ki figyel. A dal végeztével azonban minden figyelmemet Meena felé szentelem, és leemelem a fejhallgatót, amelyet ezután a nyakamba akasztok.
- A magam fajta?   - elvigyorodva kérdezek vissza, mert ezt most örülnék, ha kifejtené nekem. Vajon számára milyen kategóriába is tartozok pontosan? Mert biztos nem az adakozó jótét lelkek szűkös csoportját erősítem.
Egy pillanatra hagyom a tekintetemet elkalandozni, és így mérem végig, de még mindig nem tűnik kényelmesnek számára a helyzet, ezen pedig minél előbb változtatni kell.
- Látod azt az idiótát két emberrel arrébb tőlünk? – biccentek a fejemmel az idétlenül táncoló vagy vergődő alak felé, majd tovább folytatom.
- Senki nem korlátozza a szórakozását, és te se engedd meg. Ez a hely ilyen. Mindenkinek megvannak a saját maga démonjai, de ilyenkor nem hagyják őket eluralkodni. – kezdek bele a motivációs vagy milyen szövegelésembe, majd zavartan megdörzsölöm a tarkómat.
- Mindannyian defektesek vagyunk valamilyen módon, szóval ne szégyelld a történteket. Te is csak emberből vagy. – pillantok most újra a táncoló alak felé, akinek összeakadnak a lábai és nagyot zuhan, de végül csak röhög a saját baján és újra felállva folytatja a táncot.
- Mint mondtam, egyikünk sem tökély. – grimaszolok egyet, de most az egyszer visszatérek a kérdésére.
- A válaszom ugyan elmaradt, de nem kell aggódnod. Senki nem fog megzavarni minket itt. – felelek inkább szűkszavúságba burkolva, mintsem kifejtve a dolgaimat, de már a következő zene után kutatok, majd megállok egy pillanatra, és kitartom a tenyeremet felé.
- Add a kezed. – kérem meg tőle, és most megmutatom a másik kezemet is, ami a jónak nem nevezhető szokásaim miatt állandóan remeg.
- Nem vagyok jó arc, de a legjobbat kell kihoznom a zűrjeimből. Nekem sincs ínyemre a dolog, gyűlölöm a szitut amiben vagyok, de alkalmazkodnom kell, különben még mélyebbre zuhanok abba a gödörbe, amibe kerültem. – osztom meg vele, miközben a szemeit fürkészem.
- Előttem nem kell rejtegetned a veled történteket. – komolyodok el, de a tenyeremet nem veszem el onnan.

Légy türelmes magaddal! A gyógyulás nem rövidtávfutás, hanem maraton; nem egy hatalmas ugrás, hanem kis lépések sorozata.

zene | 565|     | @

Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sophia Bush
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
32
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Zongoratanár
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
34

Re: Big girls don't cry
Szomb. Okt. 14, 2017 3:35 pm


Dorian & Meena



Mikor a világ ellenem fordult úgy éreztem, hogy minden jó, amit az életben tettem most visszacsapott és egyedül kell megvívnom a legnagyobb harcomat és új életcélt találnom. Ami nevetségesnek hangzik, főleg, hogy alig múltam harminc és a legnagyobb lehetőségemet elvették tőlem. Roy az óta egyszer megpróbálta magát visszacsábítani, de nem ment. Meguntam a kellékfeleség életet. Olyan akartam lenni, aki ízig-vérig nőnek érzi magát egy kapcsolatban és egyenjogúnak. Nem pedig csak azért, hogy jól mutassunk a címlapokon.
Meglepődtem, hogy a sors pont Jasont fújja az orrom elé, de egy kis melegség ismét átjárt, hogy érezzem, vannak még csodák. Bár a találkozásunk hétköznapi volt, de az első alkalom sokkalta húsba markolóbb volt és a valóság első pofonját vele élhettem át. Fájdalmas emlékek nem miatta fájtak, hanem, amit akkor tettek velem, ahogy porba döngöltek és megaláztak, nincsenek rá szavak, amik akkor történtek.
- Tudsz énekelni? – néztem rá meglepetten. Mert hát nekem ránézésre minden eszembe jut, de nem az, hogy tud, vagy épp szeret énekelni. Viszont az arcra nevetésre késztett, mert az a grimasz, mindent elmond az italunkról, amibe belekóstolt, ezzel átgondolva azt, hogy én akarjak-e egyáltalán inni belőle.
Annyira megdöbbentem, hogy hirtelen nem tudtam mit mondani neki, egyszerűen csak ültem és figyeltem a mozdulatait és égtem a vágytól, hogy kivárjam mit fog tenni.
Hagyom, hogy hozzám érjen, amit eddig nem szerettem, de persze elég nehéz lett volna számomra beállítani a fülhallgatót és apró mosollyal igazítom meg picit, mikor közli, hogy tudja mit fogunk énekelni még inkább kíváncsibbá tett.
- Direkt nem válaszolsz a kérdésemre? – döntöm oldalra a fejem, ahogy megvárom, hogy ő is hozzáfogjon ahhoz, hogy felvegye a dolgokat és felsóhajtva megrázom a fejem. Tényleg olyan érzésem volt, mintha valamit nem akarna elmondani.
- Remek, de utána te mesélsz nekem. Sok év telt el. Talán utána elmondom mi történt velem. – emelem fel reszkető kezeimet és megragadom őt, hogy mutassa az utat, merre akar elrabolni. Amikor megállunk az egyik sarokba nevetve várom, hogy elinduljon a zene és széles mosollyal tudatom vele, hogy tetszik a zene és halk dúdolásba kezdek, hiszen mindig is a zene volt a mindenem. A fejem automatikusan táncra kél, és lassan elkezdek énekelni, ahogy a szöveghez érünk. Túl rég kapcsolódtam ki, nem volt dráma az életembe és azt hiszem, most segít, hogy nem kell egyedül lennem. A zene ritmusát próbálom tartani a dalszöveggel, viszont természetesen mindig megcsúszom, hogy túl korán vagy túlkésőn nyílnak az ajkaim. Rá kell jönnöm, hogy az éneklés is olyan, mint a tánc, vagy a zongora, rá kell érezni és megy ez gördülékenyen.
Behunyva a szemeimet adom át magam a ritmusnak és halkan énekelni kezdek, kezeimet magam előtt összefűzöm, hogy ne lássák mások a rossz dolgaimat. Mert úgy érzem, hogy mindenki engem néz, hogy szörnyszülöttnek hisznek. Persze ez csak valószínűleg az én kis elképzelésem, de jobban érzem magam, ha nem látják.
Lassan kinyitom a szemeimet és őt figyelem. Nem hallom, hogy énekel, csak azt látom, hogy mozog a szája. Mennyivel könnyebb, ha van valaki, aki segít és megért.
A zene végeztével, lehúzom a fülest és úgy pillantok fel rá.
- Azt hittem a magad fajta, nem szereti az ilyen zenéket. – igazítom meg a pólómat és még véletlenül sem pillantok rá. Úgy érzem, hogy ismét csapdába estem és a félelem átjár.  

Ne haragudj a késői válaszért    • szószám •
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
30
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogkereskedő
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
49

Re: Big girls don't cry
Csüt. Okt. 12, 2017 1:43 pm


meena & dorian


Nem nagyon vagyok a spontaneitás szakértője, de abban a pillanatban, hogy összetalálkoztam azzal a nőszeméllyel, akinek akkoriban sokat köszönhettem, tudtam, hogy ki kell eszelnem valami értelmeset. A sors nem űzött vele kegyes játékot, sőt mi több úgy tűnt, mintha büntette volna őt. Ez pedig bárhogy is nézzük, rettentő nagy szívás tekintve arra, hogy a megismerkedésünkkor milyen jövőképet képzelt el magának. Öregem, sosem értettem az élet működését, pontosabban a normális emberek életének működését, de egy ilyen kedves nőnek nem kellene ilyen kegyetlen módon szenvedni. Baszki, csak segíteni akart, most meg ő szorul rá.
Látom rajta, hogy többnyire feszélyezi a jelenlétem, én meg beváltom a seggfej kártyámat, és nem hagyom magára őt. Teljesen maga alatt van, ezt még a hülye is látja, és ha most hagynám őt elsétálni, biztos később megint rám törne valami bűntudatszerű szarság, melyet sehogy sem tudok kezelni. Inkább leszek energiavámpír, mint érzékeny pöcs.
Magam sem tudom miért hívok taxit, amikor a kocsijával is mehetnénk, de akkor abban a pillanatban túlságosan ésszerűnek tűnik, hogy ne kérdőjelezzem meg a tetteimet. Mellesleg számolnom kell azzal, hogy valami rosszul sül el, akkor viszont csak a taxi marad, mellyel hazajuthat. Bár minden erőmmel azon leszek, hogy ezt elkerüljem, de ha én irányítanám maximálisan az életemet vagy meghatároznám a jövőm akár egy másodpercét is, már nem itt lennék, az tuti.
A feladatom elvégzése továbbra is ott gúnyolódik a gondolataimban, és nem hagy egy percre sem nyugton ülni. Nem akarom őt is belekeverni, de néha a kellemeset össze kell raknom a hasznossal, hogy a végén jól jöjjek ki a dolgokból, és ez most sincs másképp. Egy számomra ismert hely előtt szállunk ki, az utat pedig már csukott szemmel is megtalálnám, de most éberebbnek kell lennem, mint valaha. A pulthoz verekedjük át magunkat a zsúfolt helyiségben, én pedig alkohol helyett valami gyümölcsös mérget rendelek, amellyel még koccintani is bűn lenne, de más választás most nem maradt. Nem mintha kellene a magamfajtának az ital, de néha jól esik egy kis frissítés a torkomnak.
Elgondolkozok, hogy milyen szórakoztatási lehetőségekkel állhatnék elő ennek a bájos hölgyeménynek, de mikor kisakkozza a háromnegyedét, végül a karaoke marad a legszimpatikusabb.
- Király. Akkor ma is megcsillogtathatom tehetségemet. – vigyorodok el, majd beleiszok az italomba, mely komoly csókra húzza az ajkaimat, annyira savanyú. Eper ez egyáltalán? Inkább valami szirupra hajaz, mellyel a kis tökmagokat kínozzák, amikor beszednek valami vírust. Ezzel ölni lehetne, és egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy csak úgy köszönetképp meg pusztán jókedvből hozzávágom a pult mögött szlalomozó taghoz az üveget, mégsem teszem. Ha kerülöm a botrányt, akkor is megtalál, így inkább nem megyek elébe.
- Ez esetben. . – készítem fel őt is és egyben magamat is, majd két fejhallgatót szerzek, és az egyiket felsegítem rá, miközben a haját eligazítom.
- Tudom mit fogunk énekelni. – vadul kutatom azt az egy dalt, melytől mindig úgy érzem magamat, mint Sylvester Stallone, és körbejár a legyőzhetetlenség közbe. Beállítva a fejhallgatóját indítom el a tízes szám alatt lévő zenét a kis mellé kapott kütyün, majd intek a fejemmel, hogy kövessen, és mikor ez bekövetkezik, csak ekkor indítom el Tina Turner – Simply the Best című számát mindkettőnk szórakoztatására. Hála az égnek, hogy tényleg senki nem figyel a pultoson kívül, akinek viszont a hallása már kétlem, hogy annyira jól funkcionálna. Vagy már megszokta a sok barmot, akinek kedve szottyan egy kis kikapcsolódásra a valóság mocskából. Mindenesetre nem ajánlom a hallgatózást, ami az én részemet illeti.  

Légy türelmes magaddal! A gyógyulás nem rövidtávfutás, hanem maraton; nem egy hatalmas ugrás, hanem kis lépések sorozata.

zene | 557 |     | @

Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sophia Bush
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
32
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Zongoratanár
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
34

Re: Big girls don't cry
Szer. Szept. 27, 2017 1:27 pm


Dorian & Meena



Évek teltek el és amennyi kudarcom volt és a sikerek sem álltak távol tőlem, most még is olyan helyzetben kell találkoznom valakivel, amiben azt hittem sosem fogok. Azt hiszem valami fekete köd szállt az elmére, hiszen nem akartam senkivel sem találkozni, csak élni a kis életemet, ami a lakásom és iskola ingázásban telt ki. De persze mindig sikerül összefutni valakivel, viszont akkor gyorsan le tudom őket rázni azzal, hogy sietek. Viszont Jason nem az a fajta ember volt, akit le tudtam volna rázni. Megköszörültem a torkom és persze hagytam, hogy ma egészen másképp töltsem az estémet. Hiszen mióta kitette a szűrét Roynak, nem igen volt más esti szórakozásom. Csak egy film és sok csoki fagyi. De tényleg sok.
Meglepetten álltam előtte, hogy taxit hívott és nem is akartam belemenni, hogy ott a kocsim, miért nem azzal megyünk, ha már a fő szabály az, hogy nincs alkohol. De úgy voltam vele, hogy nem fogom az egyetlen embert is elijeszteni, aki egy kicsit is nyitott arra, hogy szóba álljon velem, így a zsebeimbe mélyesztettem a kezem, hiszen ott voltak biztonságba.
Aztán pedig vakon és némán követtem őt a kocsiba, majd át a városon, és végül ki a kocsiból. Meglepetten mentem lefelé a lépcsőn, hiszen leginkább felfelé szoktak menni az emberek. De úgy tűnik, hogy nekem már sosem lesz felfelé.
Kíváncsian pislogtam minden felé, hogy milyen fura szerzetek vannak, akik egy néma bárban is képesek táncolni. Ekkor láttam meg a füleseket és kíváncsian karoltam a férfiba. De rég voltam közel egy s más emberhez. De mosolyogva követtem őt. Mintha lett volna választásom. Viszont mély levegőt véve bólogattam az epres üdítőre és követtem őt, hogy leüljünk a sarokba. Nem is vettem észre, hogy végig kommentálta volna az utat vagy ép beszélt hozzám, csak akkor mikor a szívószál előttem landolt és rémülten kaptam a fejem a mellettem ülőre.
- Ne haragudj. – mosolyodom el bátortalanul és szégyenlősen, hiszen ténylegesen nem értettem semmit, amit mondott és hát kellemetlen volt a számomra a dolog.
- Nem, nem táncolok. – rázom meg hevesen a fejem és a táncolókra figyeltem fel. Igen csak összebújós és minden féle riszálós zene mehet azokba a fejhallgatókba. Én pedig nem tudom elképzelni, hogy most erre lenne szükségem.
- Én ehhez a tánchoz nem értek. – bökök a fejemmel a lányra, aki igen csak a partnerébe bonyolódott és nem hiszem, hogy ezt illene nekünk tenni. Ahhoz nekem alkohol kéne, jó sok. De a gyógyszerek miatt szó se lehet róla.
- De csak akkor énekelek, ha megígéred, hogy nem hallgatózol, mert pocsék hangom van. – nevetek fel, mert soha a büdös életben nem énekeltem. Nekem csak is a zongora volt a menedékem. Kiskoromba még anyuval, míg élt vele énekeltem mikor olyan borús idő volt, hogy feldobjuk a mindennapjainkat. Hiszen anya mindig azt mondta elég, ha az idő komor, mi legyünk vidámak. Mindig zongoráztunk, közösen főztünk. Most pedig az életem egy egész komor ősz, ami nem akar eltűnni, a jeges szél is néha feltűnik. De a napsugarak ugyan csak nem akarnak megjelenni és kezdett ez frusztrálni.
- Nem lesz senki féltékeny, ha meglátnak minket együtt? Vagy nem fognak utánad jönni valakik? A múltkori kis vacsoránk is nagyon izgalmakkal teli volt. – remegő kezeim közé fogva a szívószálat kortyoltam az epres üdítőbe és úgy pillantottam a férfira.  

Ne haragudj a késői válaszért • szószám •
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
30
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogkereskedő
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
49

Re: Big girls don't cry
Hétf. Júl. 31, 2017 2:44 pm


meena & dorian


Mindannyian megváltoztunk az évek folyamán, és nem biztos, hogy éppenséggel pozitív irányba tettük azt. Van egy olyan pont, amikor valami változás történik, és az életünk kisiklik, aztán már csak azon kattogunk, hogy mégis hol a fenébe rontottuk el? A válasz azonban sosem érkezik. Könnyen lehet, hogy egy másik irány egészen más eseményekhez vezetett volna, de a jelenben ez már mit számít? Halandó létünk tesz róla, hogy csak az egyik irányba kóstolhassunk bele, míg a másikon csak elmerenghetünk még több kérdést felhalmozva magunkban. Meena élete gyökeresen megváltozott, és a mellettem ülő lány csupán az árnyéka annak az életvidám nőszemélynek, akit akkoriban megismertem. Ugyan a körülményekkel nem vagyok tisztában, hogy mi okozhatta a törést az életében, de tisztán látszik rajta, hogy mindennap egyre jobban megviseli őt az egész, és egyszerűen ez zavar. Nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Miképp tehetném jobbá, ami elromlott az életében, hiszen sosem voltam valami jó ebben. Most viszont annyi elszántság tombol bennem, hogy még a lehetetlent is megpróbálnám, hogy újra mosolyt csalhassak az arcára. Enyhe fintorral reagálok a kártyára tett megjegyzésére, a kormányra pedig ez által szorosabban fűződnek ujjaim.  Nem érdekel, hogy már megkapta a jutalmát a tag, nem tudom lecsillapítani azt az érzést, hogy velem még hátra maradt egy köre.
- Az a lány még mindig te vagy, Meena, csak a veled történtek háttérbe szorították őt. – osztom meg vele a véleményemet, de az út hátralévő részében inkább a gondolataimba merülök.
Meena készülődése ugyan nem vesz sok időt igénybe, mégis sikerül csillapítanom étvágyamat a kezemben lévő péksüteménnyel, és egy kicsit meglesni az oly régen látott környéket a taxiért telefonálás közben. Brooklyn volt az én otthonom már egy jó ideje, Manhattan viszont csak egy átutazó pontot jelentett számomra. Ha itt voltam, dolgom volt. Céltalanul sosem bolyongtam a környéken, mégis néha jól esett volna az ellenkezőjét tenni, mert az ittlétemre mindig rányomta a bélyegét egy új anyag lepasszolása, vagy a munkám. Munka. Milyen kicsinyes megfogalmazása a bűnös dolgaimnak. Nem egy biztonságos luxus volt az, ahol meghúztam magamat, de megtette. Fel voltam készülve mindenre, ami azt illeti, és ennél többre is nem is futotta azon a környéken. Volt ételem, tető volt a fejem felett, és csak ez számított. Nem kell sokat várnom, hogy a házban égő lámpák lekapcsolása sorban borítsa sötétségbe az épületet, majd Meena megjelenjen az ajtóban. Elmosolyodok, majd elrugaszkodok a kocsitól, és szemtelenül végigmérem.
- Hamarosan megérkezik a taxi, utána igen. – válaszolok a kérdésére, majd összefűzöm a tarkómon a kezeimet, és kifújom a levegőt.
- Nem fogom erőltetni. Ha nem ihatsz, mellőzzük. – fordulok felé beleegyezésemet adva, miközben a zsebeimbe mélyesztem a kezeimet, fejben pedig már úti célunk állomásait pörgetem. Szerettem volna, hogyha nem érzi magát kényelmetlenül az este folyamán, és egy kicsit félreteszi a történteket. Mindenkinek kell egy frissítés, egy kis figyelemelterelés, amely kizárja a sok szarságot, és helyébe kellemesebb élményeket csempészik. Szavaitól egy kicsit elmerengek a gondolataimban, és felidézem első találkozásunk végződését, amely itt ért véget. Tényleg fura, hogy most meg szinte itt kezdődik.
- Egy egész körforgást műveltünk, Meena. – válaszolok szórakozott hangnemben, majd miután megérkezik a taxi, kinyitom a lánynak ajtót, és beszállva hajolok egy kicsit előre, hogy a sofőrrel is tudassam a címet, és ne csak a fejemben mondogassam egyfolytában. Nem kell sokat utaznunk, hogy megérkezzünk a célállomásig, majd miután kiszállok, megvárom őt is.
- Gyere. – intek a fejemmel, hogy most lerongyoljak a lépcsőn, és az utolsó lépcsőfoknál megállva mutatom a karomat, hogy karoljon belém.
- Szóval a mai szabályok, hogy nincs alkohol. Világos. – gondolkozok el, miközben belépünk a galériára hajazó csendes helyiségbe, és a hátsó részleg felé vesszük az irányt. Kisebb tömeg már felsorakozott, és mindegyikük fején egy fejhallgató díszeleg.
- Bemutatom neked a kedvenc helyemet. Ahol egyedül lehetsz, de mégsem lehetsz egyedül. – mosolygok rá, majd a pultszerű részhez megyünk, - habár semmi köze nincs hozzá, - és két szénsavas italt rendelek, amikhez szívószálat is elcsenek a tartóból.
- Epres üdítő. Megfelel? Ha nem, akkor még van málna, meg cseresznye. Van olyan dilijük, hogy nem isznak narancsot, és nem viselnek ilyen színt sem. – grimaszolok egyet, értetlenségemet kifejezve, majd felbontom az üveget, és miután belehelyezem a szívószálat, a megmaradt üres asztalhoz kísérem őt.
- Mennyire szeretsz táncolni? Van lehetőség beállni közéjük, de a másik sarokban egy gép ellen is nyomhatunk egy táncversenyt. Viszont ha ehhez nincs kedved, felcsapunk két fejhallgatót, és karaoke estet tartunk, mivel egyáltalán nem hall minket senki, ennek ellenére elég népszerű szokott lenni az a sarok. – osztom meg vele ötleteimet, de ha egyik sem jön be, akkor kitalálunk mást is hozzá.  

Légy türelmes magaddal! A gyógyulás nem rövidtávfutás, hanem maraton; nem egy hatalmas ugrás, hanem kis lépések sorozata.

zene | 738 |     | @

Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sophia Bush
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
32
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Zongoratanár
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
34

Re: Big girls don't cry
Pént. Júl. 28, 2017 12:44 pm


Dorian & Meena



Minden fájdalmas ebben a világban. Az emlékezés, a jelen megélése, és főleg olyannal találkozni, aki jelen volt abban a pillanatban, mikor az életed darabokra hullott. Tudod mi volt még rosszabb? Mikor azt hitted, hogy nincs ennél rosszabb, majd az újra találkozásnál te csak egy roncs vagy és ő sokkalta jobban fest. Mintha az élet keserűséges vicces élve megcserélte volna az életünket. Bár nem tudhatom, hogy éppen, hogy áll az élete, de jelenleg úgy fest, hogy könnyebben veszi az akadályokat, mint én.
- Ugyan már. – legyintek, mert rohadtul tisztában vagyok, hogy a pasik milyen szövegekkel próbálnak a nők közelébe férkőzni és ettől már hányingerem van. Legszívesebben lelécelnék, hogy még véletlenül se tudjon meglepni. De úgy tűnik, hogy felkeltettem az érdeklődését. Viszont az én életem, két éve hanyatlóban van és jobban jár, ha nem vájkál a lelkemben, mert nincs felkészülve arra, hogy mi lett a csupa pozitív nővel.
De úgy éreztem, hogy nem fogom tudni egyhamar lerázni a férfit. Így megadom magam annak, amit annyira szeretne. Megtanultam, hogy ha megkapják, amit akarnak, akkor hamar lelécelnek, és nem kell aggódni, vagy félni tovább. Mikor lettem ilyen negatív ember? A kocsimhoz érve kicsit megrekedtem, mert úgy éreztem, hogy megint ott vagyok, és megint hozzám indulunk, hgy beverjem az exem képét és rohadtul fájt minden mozdulat.
Iszonyatos kínokat éltem át, nem csak a műtétek hegei sajogtak, hanem a szívem is darabokban volt. Nem vártam, hogy bármi féle fájdalomcsillapítást be tudna vetni. Egyszerűen a lelkem mélyén vágytam egy társaságra, aki valami féle kíváncsiságot mutatna felém. Nem úgy, mint apám. HA a nővérek és az orvosok nem szólnak, hogy amúgy apám végig ott volt az ágyam mellet és üvöltött mindenkivel, nem hittem volna el. Még egy kártyát sem hagyott ott. Hogy örül annak, hogy felébredtem. Hiába hívom, nem veszi fel a telefont. Bár ezt is megszoktam. De ad egy csöppnyi reményt, majd visszaránt a valóságba és ismét a földbe döngöl az érzés, hogy egy semmire kellő ember vagyok.
A gondolataimból kiszakadva néztem és értetlenül bámultam, majd megláttam a névjegyemet. A szívem megremeget. Megtartotta. Nem hittem volna, hogy még van neki, de jól esett. Aztán felsóhajtva megráztam a fejem.
- Az a lány meghalt, két éve. – böktem a fejemmel a lapocskára. Hiszen az a Meena nem az, aki most itt ül és várja, hogy haza vigyék.
Az út alatt csendben voltam, majd bólintva beszaladtam és felvettem egy farmert és egy fehér toppot. Majd visszasiettem hozzá.
- Kész, mehetünk? – kérdezem. Mert túlzásba nem vittem az öltözködést, még is kicsit publikusan is viselhetővé vált, mint azok, amikben az előbb voltam. A hajamat összegumizva megköszörültem a torkom.
- Egy valamit tudnod kell. Gyógyszert szedek. Nem ihatok. – teszem zsebre a kezeimet, hogy legalább ne remegjek, mint a nyárfalevél. Kihagytam pár órát és az óta kicsit romlott az állapotom. De a gyógyszereket szedem, mert még az hiányzik, hogy szellemileg is leépüljek. Elég nagy rá az esély, hogy az állapotom rosszabbodása esetén nem csak fizikailag, hanem szellemileg is romba dőlök. Bár nem lepődnék meg, hiszen már most sem vagyok friss, és üde. De ha rá iszom az alkoholt nem tudom, hogy fog ez hatással lenni rám.
Nagyot nyelve megköszörültem a torkom és körül nézve figyeltem a szomszédságot, régen nem volt férfi még a házam előtt sem, ki tudja milyen pletykákba kezdenek. Az egyik pont akkor húzta be a függönyt, mikor a szemeim oda értek és megforgatva őket Jason-re néztem.
- Elég nevetséges a helyzet nem? Három éve ugyan itt, ugyan így. Csak akkor nem el, hanem beigyekeztünk. – próbáltam jó fej lenni és nem mindent feketében látni. Azon kívül, hogy sötét volt és ténylegesen minden feketébe borult körülöttünk. De ez van, ha az ember elszokik attól, hogy vele hasonló korúval találkozik, és nem épp arról beszélgetnek, hogy milyen az időjárás.


megjegyzés • szószám •
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
30
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogkereskedő
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
49

Re: Big girls don't cry
Szomb. Júl. 22, 2017 11:02 am


meena & dorian


Nem tudom, hogy a szerencse vagy a véletlen számlájára írjam fel a találkozásunkat, mindenesetre kellemesen érint egy ismerős társaság. Meena olyan pontja volt életem szakaszának, aki kezdetben csak egy kitérőnek számított, végül megálló lett belőle. Aznap nem akartam mást csak bűnös függőségemnek élni. Pénzt szerezni a mámorért, és a lebegésért, meg az ezzel járó következményekért. El akartam pusztítani szűnni nem akaró kellemetlenségeimet, a kezeim remegését, de nem volt rá lehetőségem. Amíg nem jutottam a megfelelő betevőhöz, hiábavalónak tűntek vágyaim. El sem hiszem, hogy azóta évek teltek el, és most mégis itt állunk egymással szemben. Megtörve ugyan, de még élünk, és ez azért jelent valamit.
Könnyen kibukik Meena arcán a meglepettség a válaszomtól. Olyan, mintha valami sokkal rosszabbra számított volna csak azért, mert nem a tervek szerint haladtak a dolgai, és az élet úgy döntött, hogy még egy dolgot kipipál a Tegyük tönkre mások életét hosszas listáján. Akkoriban tisztában volt vele, hogy milyen ember is vagyok én valójában. Tudott a problémákról, melyek a mindennapomat képezték, mégsem tántorodott vissza, amikor a társaságává fogadott. Látott bennem valamit, amit én a mai napig sem láttam magamban, és bevallom, ez eléggé ösztönzött. Mikor tudod, hogy milyen romlott alak vagy, és a jónak a gondolatát már rég száműzted a napjaidból, akkor egy kívülálló véleménye meglepetést tud okozni. Úgy tekintett rám, mintha még lenne remény számomra, emiatt pedig én is hittem ebben. Most pedig, hogy ő is abban a gödörben tengődik, melyben én, miért fordítanék neki hátat?
Őszinte kíváncsiságom belülről emészt fel, de nem sürgethetem. Szeretném, ha bízna bennem annyira, hogy beszél majd a történtekről, és bár biztosít afelől, hogy az alak megkapta méltó büntetését mégis elmélyednek homlokomon a ráncok a kételkedés miatt. Megbecsülni sem tudom, mit érdemelhet ilyen esetben egy ember azért a pusztításért, amit maga mögött hagyott. Szó szerint elvette Meena életét, és bár az élő-lélegző lénye itt áll velem szemben, ez csak egy váza annak a léleknek, amellyel önmagam is szembesültem még idestova 4-5 éve.
- Rettegek ettől. Egy nyugodt éjszakám nem lenne Meena, ha átvernél, szóval jól gondold meg a tetteidet. – cukkolom őt, miközben átnyújtom a kasszánál álldogáló férfinek a megfelelő összeget vásárlásomért, majd visszasétálok hozzá, hiszen lehet, még szeretne pár dolgot beszerezni estére. A hasam ismét éhes morgásba kezd, de még nem adom meg neki azt, ami jár, hiába van a kezemben a gondosan elcsomagolt szénhidrát. A kérdésemre a választ a kezeimben landoló kocsi kulcs adja meg, melytől az arcomra varázsolódott mosoly még szélesebben terül el.
- Ez király. – lelkesedek fel, mint egy kisgyerek, és már tenyerem csapdájába is zárom a fémes alakzatokat, amíg ő a kasszához siet. Lábaim izgatottan járnak, és már rohannék is a kijárat felé, de a türelmem megálljt parancsol. Nem telik bele sok időbe, hogy társaságom csatlakozzon hozzám, a kérdése miatt viszont heves bólogatásba kezdek, és úgy hátrálok kifelé a boltból, mintha az életem múlna rajta.
- Miféle kérdés ez? – kérdezek vissza, hiszen a válasz megbújik hitetlenkedésemet kiváltó kérdésemben. Hamarosan meg is pillantom a már ismerős autót, és mielőtt beszállhatnék, megtorpanok egy pillanatra.
- Öregem, de régen vezettem már. – nyögöm ki szavaimat, miközben tarkómon összekulcsolom ujjaimat, ám megemberelem magamat, és már nyitom is fel a zárakat. Az övével kezdem, majd udvariasságom utolsó maradványait felkaparva tárom ki neki az ajtót, és miután beszáll, pár lépéssel megkerülöm az autót, hogy kövessem a példáját. A kulcs megfelelő helyére tevése után indítom el a motort, és ujjaim egyből a kormány köré fonódnak. Cirka harminc évem alatt képtelen voltam szert tenni egy saját autóra, hiszen régebben bőven elegendő volt lenyúlni a haverok tragacsát, ha erre került sor, és azzal közlekedni. A lényeg az volt, hogy vezethessek, és amíg ezek a vágyaim kielégítődtek, nem igazán számított milyen körülmények között történik az. Egy pillanatra emelem fel hátsómat a nadrágom zsebéből előszedett iratok érdekében, és kikeresem közötte az elnyűtt kártyát, amelynek négyzetes alakján néhol gyűrődések futottak végig az eltelt évek súlya alatt. A kormány felett forgatom meg párszor a kezemben, és olvasom le a rajta lévő címet.
- Mániákus gyűjtögetővé váltam az évek alatt. Mellesleg évekkel ezelőtt egy lány úgy adta a kezembe, hogyha szükségem lenne segítségre, ezeken az elérhetőségeken elérem. Nagyon hasonlított rád. – mosolyogva fordulok felé, majd visszateszem a helyére a kártyát, hogy ne veszítsem el, majd újra az autóra fókuszálok, meg az előttünk lévő útra.
- Akkor induljunk! – csapom össze két kezemet, és elmosolyodva tolatok ki a bolt parkolójából, majd a főútra kanyarodok. Jártam már nála egyszer, bár akkor a végkimenetel eléggé szerencsétlenre sikeredett, most reménykedjünk az ellenkezőjében. Volt egy terv a fejemben, de előtte szerettem volna, hogyha elengedi magát egy kicsit, és kibújik a biztonságos csigaházából. Útközben igyekszem visszafogni a beszélőkémet, leginkább azért is, hogy minden figyelmemet az útnak szenteljem. Rossz tulajdonságommá vált, hogy könnyen elvesztettem érdeklődésemet a dolgok iránt, és olykor figyelmetlenné váltam. Nem most akartam ebbe az állapotba visszasüppedni, ezért kizártam mindent, ami az ellenkezőjét válthatná ki belőlem. Hamarosan megérkezünk a kártyán feltüntetett helyszínre, én pedig leállítom az autót, majd percek eltelte óta most először fordulok felé.
- Nyomás átöltözni, Hamupipőke. Addig rendelek egy taxit, mert nem vállalnám be a vezetést hazafelé, bármennyire is bízok a képességeimben. Itt kint megvárlak. – kapom ki a hátsó ülésre dobott kajámat, és miután kiszállunk, nekidőlök az autónak, és kicsomagolom az ételt.
- Tempó van, Meena. – szólok utána szórakozottan, és nagyot harapok a kezemben lévő ételből. Az első megállónk egy bárba fog vezetni, ahol alapozunk az estére egyet. Ebben az idősávban azon leszek, hogy minél kényelmesebb közeget teremtsek a társaságomnak annak érdekében, hogy egy kis időre elfelejtsen minden dolgot, ami megkeseríti a hétköznapjait.

Légy türelmes magaddal! A gyógyulás nem rövidtávfutás, hanem maraton; nem egy hatalmas ugrás, hanem kis lépések sorozata.

zene | 907 |     | @
Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sophia Bush
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
32
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Zongoratanár
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
34

Re: Big girls don't cry
Csüt. Júl. 20, 2017 7:37 pm


Dorian & Meena



Általában azt mondják, hogy minden rossz után történik valami jó. De utánam csak is a cunami jön, semmi féle jót még nem sodort az élet a lábaim elé. Pedig a lehető legjobban megdolgozom érte, hogy mindenki életét jobbra fordítsam. Segítek a gyerekeknek, akikben már senki nem bízik. Tanítom őket, hogy ha jót teszel veled is jó történik. Viszont így úgy tűnik, hogy vizet prédikálok és bort iszom, mert velem semmi jó nem történt. Mióta? Talán azóta, hogy összefutottam két olyan férfival, akikkel valószínűleg sose fogok találkozni. Hittem én. Mivel az egyik éppen csak itt áll előttem és olyan szemekkel méreget, hogy legszívesebben elbújnék valamelyik hűtő alá. Vagy csak elrohanni, mint egy igazi felnőtt. Rohanni a problémák elől.
Melegség járja át megfáradt és darabokban lévő szívemet, mert alig pár órás ismeretségünknek az lett a vége, hogy ő segített, nem pedig én. Mikor a szívem még jobb állapotban volt oda jött és próbált segíteni, hogy többet érdemlek. Bárcsak tudná, hogy az óta csak rosszabb lett. Nincs, mit tenni úgy tűnik valaki elátkozott.
Mndig is vonzottak az olyan emberek, akiken segíteni kellene, de sosem jött össze. Inkább ők próbáltak rajtam. De ez már veszet ügy. A lelkem darabokban, a szívem pedig jó mélyre elásva egy dobozba, amit senki nem fog tudni kinyitni. Nem adok rá esélyt, hogy továbbra is bánthassák. Elég volt a szenvedésből.
Most pedig úgy tűnik, hogy orvosok hada próbálja elhitetni velem, hogy nincs reményem. Hogy nem fogok tudni újra játszani. Az életemet végig kísérő dolog most halványodni kezdett. Mintha üres lennék. Árnyéka önmagamnak. Már csak a zongora gondolata is olyan erős fájdalmat okoz, hogy áttér fizikai érzésbe. Ami azt hiszem, az én esetemben ez nem lenne meglepő. Mondták, hogy ha valamihez nagyon kötődsz és elveszted, akkor sajnos a lelki fájdalmad nagyon is valóssá alakul. Nincs menekvés.
Miért történik ez velem? Elvesztem az anyámat, apámat, a vőlegényemet. Most pedig attól kell búcsút intenem, ami eddig elviselhetővé tette a fájdalmat, amik ezért kínoztak. Most olyan picinek tűnnek eme problémák, hogy nevetnék rajta, ha nem hiányozna a zongora hangja, a vágyódás, hogy az ujjaim ismét megérinthessék a hűs billentyűket. Ahogy szinte játszi könnyedséggel játszom a régi elfelejtett darabokat, ahogy a fájdalom elillan a mellkasomból és betölti az ürességet. Ami most fájdalmasan tátong. Nincs, ami betöltse.
A hang, aminek a gazdája csak jobb emlékeket próbált felidézni mosolyra késztet, talán hosszú idők óta először szívből jövő volt. Megköszörültem a torkomat, ahogy végig pislogok magamon. Ez borzalmas ruha, de neki még is megfelel. Minden egyes szavát elhiszem, mert látom a szemében az érzelmek kavarodását.
- Tényleg? – meglepődök, hiszen a legtöbb férfi menekülne, ha így látna egy nőt, de neki még is megfelel, akarja, hogy maradjak vele, hogy beszélgessünk. Már szinte fájdalmasan vágyódom arra, hogy ténylegesen beszéljünk. Annyira jól megértettük egymást, és ott voltunk abban a pár órában, mikor kellet a másiknak egy kis kikapcsolódás, elrugaszkodni a világtól, amiben élünk.
- Ne mondj butaságokat. – rázom meg a fejem ellenkezést nem tűrően. Sosem szerettem azokat, akik ledegradálták magukat, mert szerintük nem olyan egyenértékűek, mint a többiek. Kikérem magamnak, azoktól jobban kiakadok, mintha mások tennék meg ezeket. Jobb szeretem, ha elfogadják magukat olyannak, amik. Én is kezdem elfogadni, hogy már nem leszek a régi, aki mosolyog és zongorázik, aki versenyekre jár és él hal azért, hogy mindenki halhassa, hogy mennyire tökéletesen tud játszani a zongorán. Hogy másokat megmentsen. Persze attól még a gyerekeket ugyan úgy segítem. Csak már nem a zenével gyógyítok, hanem magammal, a lelkemmel.
- Micsoda kegyelem. Szóval elengedsz valami normális ruhát felvenni, de utána csapdába csalsz, és nem engedsz? Honnan tudod, hogy visszatérek? – oldalra döntöm a fejemet. Olyan ismerős. Csak akkor neki kellet elmenni kapott egy kártyát, amin le volt írva a cím és csak a naivságomba bízhattam, hogy fel fog bukkanni. Most eddig legszívesebben én tűnnék el a világ elől. Mellettem szóljon valószínűleg már nincs is meg neki az a kártya amin, a címemen volt.
- Már megkapta, ami neki jár. – zárom rövidre a dolgokat, nem vagyok felkészülve arra, ami most fog következni. Kizárt, hogy el fogom mondani neki, hogy mi történt velem. Nem akarom, hogy elrettenjen tőlem, vagy elboruljon az agya. Emlékszem mennyire meg akarta ölni Royt, azért mert a szívemet összetörte. Nem ám azért, hogy most az egész életemet törték félbe. Kezdve a fejemmel. Közölték, hogy nincs az a neurológus, aki itt rendet tudna tenni.
- Félsz, hogy nem jönnék vissza? – kérdezem meglepetten, mikor már indulásra készülnek a lábaim, de persze ismét megtorpanok, mert van valami furcsa érzés, hogy miért nem akarja, hogy egyedül menjek. Ennél rosszabb dolog már nem igen történhet velem. Majd előveszem a kocsi kulcsait és felé dobom.
- Te vezetsz. Én elvileg nem is ülhetnék volán mögé. – mondom, de már háttal állva sietek a kasszához, hogy kifizessen a megvásárlásra szánt holmit. Pár fagyasztott pizza és az üdítőket egy szatyorba mélyesztem, és az ajtóban bevárom a férfit.
- Felkészültél? – kérdezem, és ekkor kilépek a meleg levegőbe, ahol a hőség szinte mellbe vág, én pedig elindulok a kocsi felé. Ennyi év után is ugyan az az autó van, hűséges jó barátom, akiben eddig nem csalódtam.


megjegyzés • szószám •
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
30
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogkereskedő
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
49

Re: Big girls don't cry
Szer. Júl. 19, 2017 7:28 pm


meena & dorian


Nem meglepő jelenség az, hogy az emberek eltávolodnak egymástól, hiszen ez mindennapos dolog. Legyen itt szó napokról, hónapokról, netalántán évekről, lényegében elég gyakran megesik, az újratalálkozás azonban sok esetben nem garantált. Ma én sem számítottam arra, hogy bármilyen ismerősre bukkanok, hiszen a terveim között csak egy kiadós futás, és egy görbe este szerepelt, ahol túladhatok a táskámban meglapuló zsákmányon. Egyszerű terv, mégis az életben akadnak néha olyan kiszámíthatatlan fordulatok, amikre nem vagyunk felkészülve. Meena megjelenése is ide köthető. Felidézni sem tudom az éveket, amikor utoljára láttuk egymást. Egy pozitív hölgyeményként ismertem meg, aki szerette volna megmenteni az amúgy is már pusztulásra érett világot, köztük engem is. Kedvessége, és önzetlensége miatt került a bajba, pontosabban ismerkedett meg velem. Én a pénzét akartam, amit meg is kaptam csak nem éppen azon az úton, ahogyan elterveztem a megszerzését. Életemben még nem találkoztam ilyen esettel, amikor önként adják át az összeget segítségként, de velem megtörtént, és a franc szerette volna megkérdőjelezni, ha már így alakult. Akkoriban nyugodtan küldhetett volna a sittre, hiszen megvolt a lehetősége rá az épp kapóra jött zsaru megérkezése, mégis valami csoda folytán letett róla. A hálám kifejezése mindig is problémát okozott. Nem igazán tudtam kezelni az emberi érzelmeket, pontosabban nem tudtam hányadán állok velük, vagy éppen egyes helyzetekben mi is lenne az igazán helyes. Fogalmam sem volt mit mondhatnék egy szomorú embernek, vagy hogyan vigasztalhatnám meg, hiszen elmerültem életem olyan szakaszaiba, amikből minél inkább próbáltam kitörni, annál mélyebbre süllyedtem bennük. Részben az én hibám is volt. Rossz embereket, rossz társaságok követtek, én pedig azt vettem észre, hogy választásom sincs. Vagy megyek, vagy a föld alá küldenek. Azért ez így eléggé szegényes választék, de akkoriban csak egy lehetőség létezett, és abból kellett a legtöbbet kihoznom. Aztán jött az exvőlegény, és az én fejemben kialakult jelentése a hálának teljesen átértékelődött. Akkorra már elég ideje voltam a rossz részese, hogy belém tuszkolják a szemet, szemért elvet. Meena össze volt törve, ezért arra volt szüksége, hogy egykoron életébe fogadott, és szeretett férfi is ugyanúgy szenvedjen, ahogyan ő. Vagyis nekem így jött le. Rávettem a pasas orrának betörésére, majd mikor nem volt elég a szemétládának, és még fel is vágott legújabb szerzeményével, önmagam bíráskodtam felette az utcák berkein belül. Szóval igen, megháláltam, még ha ez idestova évekkel ezelőtt történt, és nem is olyan dolog, amiért normális ember csak úgy köszönetet mond, ezért sem szeretnék neki előhozakodni ezzel.
Nem tudhatom miképp fog válaszolni a feltett kérdésemre, de aztán egyszerűen csak megfordul, és összeszedve minden egyes báját beleegyezik szegényes társaságomba. Nem bírom ki, elmosolyodok, és ahogyan a szereléséről beszél, pofátlanul végigmérem.
- Most mondjam azt, hogy tökéletesen megfelelsz így is, ahogy vagy? – kérdezek rá, de úgy tűnik ebben a dologban teljesen hajthatatlan. Márpedig, ha azt szeretném, hogy továbbra is a társaságom legyen, alkuképesnek kell lennem, amennyire csak tőlem kitelik. Egyik lábamról a másikra helyezem testsúlyomat, és most ledobom magam elé az eddig szorongatott sporttáskát. Kezdett a karom zsibbadni attól a kicsavarodott póztól, amit a cuccom tartására alkalmaztam, és így most már sokkal kellemesebbnek érzem. Már éppen beleegyeznék abba, hogy engedjek a kérésének, de még valami nyomja a szívét, és most szeretne vallomást tenni róla. Megfordul a fejemben, hogy lehet az arcán lévő foltoknak is közük van a dologhoz, és mikor megmutatja remegő kezeit, valamiért még mindig ezen a véleményen vagyok. Egyfajta aggódás jár körbe, ami keveredik a haraggal. Ki művelhette ezt vele? Egyik kérdést követi a másik, miközben elmélyedek az ismerős szempárba, de válaszra csak tőle számíthatok, senki mástól.
- Tőlem is létezik jobb társaság, szóval majd ketten együtt létrehozunk valami elviselhetőt. – próbálom őt jobb kedvre deríteni, mégsem hagynak nyugodtan a gondolataim. Lassan kezd összeállni a kép azzal kapcsolatban, hogy mi volt számára az élete, és valószínű emiatt a probléma miatt nem is folytathatta tovább. Az élet néha kegyetlen tud lenni azokkal az emberekkel, akik egyáltalán nem érdemlik meg azt, és Meena őszintén mondom egy közülük.
- Figyelj, legyőzöm elviselhetetlen személyiségemet, és leszek olyan kedves pasi, hogy engedem az átöltözést, utána viszont ragaszkodok egy-két italhoz, mert rád is meg rám is rám fér. – emelek le most egy darab péksüteményt a többi közül, ami elnyeri a tetszésemet, és a barna zacskók egyikébe ejtem. A hasam már úgy korog, mintha kisebb háborús övezet lenne benne, ezért muszáj csökkentenem, mielőtt felejtősre iszom magamat.
- Aztán elmesélhetnéd, hogy miről maradtam le, és ki művelte ezt veled. – pillantok le a kezére elkomolyodva. Látom rajta, hogy miképp érinti őt a kialakult helyzet, én azonban nem érzem, hogy ettől több vagy kevesebb lenne, egyszerűen ő is olyan ember, akit az élet megedzett, legyen az bármilyen módon is. Az a probléma, hogy sose lehet tudni éppen életünk melyik pontján csap le ránk.
- Elkísérjelek, vagy megvárjalak itt? – kérdezek rá, miközben előhalászom hátsó zsebemből a pénzemet, és gyorsan átfutom, hogy meglegyen az elegendő összeg, amíg a kasszához haladok. Nagyjából már körvonalazódni kezd a fejemben az est hátralévő menete, de arról sem szabad megfeledkeznem, hogy miért is vagyok itt pontosan. Így legalább bárhogy is nézzük, összekötöm a kellemeset a hasznossal.

Légy türelmes magaddal! A gyógyulás nem rövidtávfutás, hanem maraton; nem egy hatalmas ugrás, hanem kis lépések sorozata.

zene | 821 |     | @

Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sophia Bush
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
32
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Zongoratanár
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
34

Re: Big girls don't cry
Szer. Júl. 19, 2017 2:25 pm


Dorian & Meena



Bezárkóztam. A régi Meena eltűnt mikor meglehetősen erőszakosan félbetörték a kapcsolatomat az egyetlen olyan dologgal, amivel jól éreztem magam. Mert ha zaklatott voltam vagy féltem. Tudtam, hogy ha leülök a zongora mellé, akkor minden rendbe jön. Erre tessék. Most már hiába ülök le, a kezem remegésétől nem tudok tisztán játszani, minden billentyűt elnyomok. Egy üzenetre is nehezen válaszolok. Minden, amit eddig biztos kezekben tudtam most a szétcsúszott. Mindhiába én csak jót akartam, másnak ez nem volt jó. Csak a rosszat látták.
Szinte sehova nem megyek, tanítok és kezdem úgy érezni, hogy elveszem az önmarcangolás világában és nekem is kellene egy olyan ember, mint én vagyok a diákjaimnak. Nem mindig voltam ilyen. Mindig kitartóan kerestem orvosokat, akik nem riadnak meg, és nem adják fel. De mikor a negyedik orvos küld el, hogy túl kockázatos lenne a műtét, amivel helyre állítják az idegszálakat. Akkor visszahúzódtam a csigaházamba és úgy döntöttem, hogy maradok a művészettörténelemnél és csak vágyakozom a zongora után.
Persze az este folyamán azért kellene majd ennem valamit, és ezért is döntöttem úgy, hogy a közeli kisboltba veszek valami enni valót. Azt hittem Manhattan elég nagy városrész, hogy ne ütközzek senkibe. De úgy tűnik, hogy nem eléggé. Előttem ugyan azok a szemek voltak, mint alig pár éve, mikor Roy kilépet az életemből. Aki segített túlélni azt a borzalmas estét. Aki nélkül nem tudtam volna végig csinálni.
- Örülök, hogy minden rendben. Ha csak reménykedem is, hogy azért az életed valamennyire jobban alakult. – a mosoly közel sem volt olyan, mint kellet volna lennie. De nincs menekvés, én örömmel elmennék, de úgy tűnik, hogy ő nem szeretné. Két lépés, eddig jutottam és megállva lehunyom a szememet. Háttal vagyok neki és minden akkoriban történt dolog megrohamozza az elmémet. Nem lökhetem el őt. Annyi mindent tett és feltűnő lenne, ha csak úgy elsétálnék. A régi Meena nem tenné azt. Még ha csak egy kistöredéke is maradt belőle, akkor maradok. a lábaim és az agyam menne. De a szívem erősen zakatol, és azt súgja maradnom, kell. Egy pillanatig nézem a villódzó fényeket, majd eg mély sóhaj keretében megfordulok, hogy szembe kerüljek vele.
- Persze, örömmel. - válaszolok készségesen, mintha kötelességem lenne, de nem az. Tudom jól, hogy nem.
- Nem hiszem, hogy olyan nagyváros ez. Hogy ne találkozzunk pár évente. – próbálok jobb hangulatba kerülni, hiszen látom rajta a törekvést, hogy mennyire szeretné ezt. Sosem értettem, hogy miért az ilyen emberek találnak meg, akiknek feltehetőleg nagyobb volt a bajuk, mint nekem.
- Nem hiszem, hogy bármiféle helyre alkalmas lennék, főleg ebben a szakadt ruhában. Csak valami harapni valóért ugrottam le. - vallom, be őszintén miközben végig siklik a tekintetem magamon. Tényleg nem nézek ki úgy, hogy bárhova beülhessek. De talán egy ital megfelelő lenne. Persze ez kifogásnak is jó lenne, de most nem annak szántam csak a csúf igazságnak, hogy jelenleg nem vagyok szalonképes. Talán nem is leszek az addig, míg nem lesznek a kezeim újra a régiek. Hiába a terápia, vagy a torna. Nem javulnak. A finom mechanikám valami gázos.
De ha adsz tíz percet, míg haza ugrom és átöltözöm, akkor örömmel veled tartok. – próbálok valami lehetőséget kicsikarni magamból, már amennyire megy ez nekem. De nem úgy tűnik, hogy a lelkesedésem megjönne hozzá. Viszont pár pohár bor most jól esne sajgó lelkemnek és összetört szívemnek.
- Nem akarom, hogy azt hidd, le akarlak rázni, csak nézz rám. Mint valami csöves. – nevetem el magam végre úgy igazán, hiszen tényleg nevetségesen nézek ki. Viszont eddig nem volt alkalmam, hogy kiöltözzek valamiért, egyszerűen felvettem ezt a ruhát, vagy hasonlót és a tv előtt begubózva néztem valami filmet. Igen csak silány lett az életem, mióta egyedül maradtam. De nem volt kedvem ismerkedni. Senki nem akar egy bénával együtt lenni, akinek állandóan remeg a keze, nem lehet elmenni vele sehova, mert mindenhol feltűnést kelt. Talán ezért is furcsa, hogy elhívnak valahova.
- De valamit tudnod kell. – lepillantok a földre és előhúzom féltve őrzött mancsaimat, amik úgy remegnek, mint a kocsonya.
- Nem igazán tudok kikapcsolódni. Szóval lehet, nem leszek jó társaság. Esetleg sokan megnéznek. - nem nézek rá, csak a kezeimet bámulom, mintha nem is az enyémek lennének. Szinte undorodok magamtól, hogy ez történt velem és nem akarok megszólalni. A nadrág cipzárját is sokáig tart felhúzni, nem hogy kulturáltan meginni egy pohár vizet.
- Nem ugyan az vagyok, akit ott hagytál a nappaliba. – pillantok fel a szemeibe és keresem az undort, a félelmet és a csalódást. Mert én ezeket érzem. Megérteném, ha most elő jönne valami ócska kifogással, mondjuk bekapcsolva maradt a vasaló, vagy a tejet hagyta a gázon. Minden ilyet hallottam már, fel sem tűnne semmi ilyesmi. Kíváncsian várom a választ, ahogy ismét elsüllyesztem a kezeimet a zsebembe. Ennyi volt, nem akarom továbbra is kirakni, mint valami cirkuszi csoda, amit az emberek kénye kedve szerint nézegetnek. Legtöbbször elvonási tüneteknek hiszik, szóval jó buli, a hogy a gyerekeket elrejtik a közelembe. Vagy összesúgnak a felnőttek.


megjegyzés • szószám •
Vissza az elejére Go down


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
30
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drogkereskedő
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
49

Re: Big girls don't cry
Szomb. Júl. 15, 2017 8:22 pm


meena & dorian


Narancssárgás fény kúszik be a Manhattanbe tartó járat ablakain keresztül, és kisebb részekben megvilágítja az üres üléseket, vagy a szerelvény falát. Nem sok mindenkivel kell osztozkodnom ilyentájt a helyemen, és ezért némiképp hálás is vagyok. Mostanság túlságosan is felülkerekedett rajtam a bezártság érzése. Olykor megesett, hogy Brooklyni lakásom négy falát fojtogatónak éreztem, túlságosan kevésnek, és ilyenkor szükségem volt a mozgásra, és arra, hogy megnöveljem a teremet. Anyagilag nem voltam eleresztve ahhoz, hogy nagyobb helyet béreljek, és bár egy részem minden vele szembe jövőnek panaszkodott volna a neki jutott életről, a másik mégis csendben meghúzódik, és hálás azért is, amije van. Kezeimet zsebeimbe mélyesztve vágok át az állomáson, és a megszokott útvonalon haladok a ráccsal elkerített pálya felé. Farmernadrágomat egy kényelmesebb darab váltja fel, egyszínű pólóm felett pedig egy melegítő felső húzódik meg, amelyet csak a helyszínre érkezéskor veszek le magamról. Függni valamitől egészen elcseszett dolog tud lenni, és nem tudod kikerülni egyáltalán azt a sanyargató érzést, amellyel általában megajándékoz. Szükségem volt egy másik elfoglaltságra. Olyan dologra, amely kikapcsol, és egyszerre akadály elé állít. Kezdetben kipróbáltam a lakásomhoz közeli edzőteremben a bokszot, de túlságosan korlátozta a mozgásigényemet, így valami más után kutattam. Hetekkel ezelőtt bukkantam egy elhagyatottként ható pályára, amely tökéletes teret nyújtott egy kiadós futásra. Választhattam volna a parkot, mint minden normális ember, de abból a keretből már régen kiestem.
Lekanyarodok az utcában, lelkesedésem a véremben tombol, és adrenalinként hajtja a szervezetemet. Körülnézek, majd lebukok, és átmászok a rács kiszakadt résén keresztül. Sejtésem szerint egykoron jó működő pálya már csak a magamfajtáknak ad otthont, vagy éppen a természetnek van kiszolgáltatva. A salakos terület másik felén rozoga padokból álló lelátó helyezkedik el, amelyek négy-öt sorban biztosítottak egykoron ülőhelyet a szurkolóknak. A pálya két végébe hatalmas kapuk vannak állítva, és az egyik kisebbik részén még kosárpalánkok nyoma is látható, amelynek már hűlt helyét lehet csak felfedezni. Az idő kellemes, és a karomon végigfúj a késő délutáni szellő, amikor kibújok sötétkék melegítő felsőmből, és ledobom a lelátó egyik fokára. Kinyújtóztatom végtagjaimat, és párszor körözök a karommal előre, majd hátra. Egy-két ember elsétál néha a pálya melletti földutas területen, de nem sok közönségem akad, ami igazán az ínyemre van egy hosszú nap után. Egyedüli társaságom a szomszéd szerény lakásban élő idős férfi szokott lenni, aki igyekszik beszélgetést kezdeményezni velem, és általában az időjárással meg a közelgő világvége elméleteivel tágítja az agyamat, mégsem érzem, hogy el kellene küldenem őt melegebb éghajlatra csak azért, mert minden sorstársával egyetemben ő is társasági lénynek született. Hunyorogva mérem fel a terepet a bemelegítés után, majd nekiállok a pár körrel egybekötött futásnak, hogy a határaimat feszegessem. Később úgysem lenne rá lehetőségeim az állandó cseszegetések mellett, amivel a bandában lévők igyekeznek tönkretenni. Gyorsítok a tempómon, a friss levegő pedig kellemes hűsítőként szökik végig a torkom mentén. Igazi megváltásként élek meg minden egyes befejezett kört, amelyet futólépésben teszek meg a négyzet alakú pályán.
Háromnegyed órával később fejezem be csak a rendhagyó edzésemet, és kihasználom egyetlen társaságom jószívűségét, aki kérdezés nélkül enged be a házába, hogy egy zuhannyal felfrissítsem magamat. Valamilyen úton-módon sajnálom az öreget a hatalmas bizalmáért, de amíg engedi, addig szándékomban áll pofátlannak lenni. A magammal hozott sporttáskám mélyéről szedem elő a farmernadrágot, és a mellé bepakolt cuccokat, majd a tükör előtt a kezemmel szedem rendbe rakoncátlan sötét tincseimet, mielőtt kiléphetnék a fürdőből.  Felkapom a táskámat, és egy köszönettel egybekötve fogadom el a pohár vizet, mellyel az ismeretlen alak kínál meg. Sosem kérdezett a nevemre, és én sem az övére. A közöttünk lévő paktum csupán kihasználás alapon működik. Amíg én megengedem, hogy az elméleteivel traktáljon, ő megengedi nekem, hogy a fürdőjét használjam. Nem a legkényelmesebb megegyezés, ami két ember között létrejöhet, de néha azzal kell beérni, amit az élet elénk kínál.
Elköszönve az öregtől veszem az irányt az egyik sarki bolt felé, hogy valami szénhidráthoz jussak, mielőtt belevetném magamat az éjszakába. Újabb anyagot sóztak rám, de ennek legalább már értéke is volt. Az egyik tag nője laborban dolgozott, és néha szerette feszegetni munkájával járó kellemetlenségek határait azzal, hogy a csapatnak gyártott minőségi cuccot. Lenyűgöző tehetséggel áldották meg a csajt, de Luiz még a széltől is óvta őt, meg leginkább tőlünk. Nem mondanám, hogy félelme alaptalan lenne azok után, amik mennek a bandán belül a nőkkel. A ma esti raktáros buli alatt kell túladnom rajta, elvegyülve a tömegben, és azzal a reménnyel, hogy az este folyamán nem kevés összeg üti majd a markunkat.
Az ajtó csilingelő hangja tölti be a teret, ahogyan belépek a tágasnak nem nevezhető boltba, és egyből a péksütemények felé veszem az irányt. Hátsó zsebemből kutatva szedem elő a pénzemet, és számolom össze, mielőtt összevetném az ételek árával. Két kívánatos darab között vacillálok, amikor összeakadok valakivel, és már éppen szólásra nyitnám a számat, de egy hang se jön ki a torkomon az ismerős szempár tulajdonosától. Akaratlanul is széles vigyor terül el az arcomon, amelyet már túl késő lenne megállítani.
- Meena. – szólalok meg, de a meglepetés ereje szinte letaglóz. El kell játszanom az emlékeimmel, hogy felidézzem mikor láttam őt utoljára, vagy milyen körülmények között. Könnyedén kúszik be az emlékfoszlány homályoson derengő emlékeim közé, és szinte egy időutazáson veszek részt, ahogyan felidézem milyen körülmények hagytam magára, majd vertem meg az ex vőlegényét. Sejtelmem sincsen arról, hogy azóta tudomást szerzett magánakciómról, vagy sem, de nekem eszem ágában sem volt felhozni.
- Csak a szokásos. – igyekszek valami értelmes összefoglalót adni a helyzetemről, de túlságosan is sietős lesz a dolog számára, engem mégis az arcán megjelenő lilás árnyalatú foltok kötnek le, és a rémült mozdulatai. Mintha valamitől menekülne, vagy tartana, és ez egyáltalán nem tetszik.
- Hé, ne rohanj annyira. Nincs kedved elugrani valamerre? Tudok egy jó helyet a környéken. – nézek körül, mintha innen lehetőségem lenne ellátni a szórakozóhelyre. Mellesleg az a terv, hogy kihúzom belőle a történéseket, ha már így összeakadtunk.
- Ki tudja, mikor ütközünk így újra egymásnak. Nem bánnád meg, ha nem kapnál az alkalmon, hogy a társaságom légy? – engedek meg magamnak csupán egy egyszerű mosolyt, közben a velem szemben álló nőt vizslatom, akinek a válaszára várok.

Légy türelmes magaddal! A gyógyulás nem rövidtávfutás, hanem maraton; nem egy hatalmas ugrás, hanem kis lépések sorozata.

zene | 985 |     | @

Vissza az elejére Go down


avatar

Oktatás
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sophia Bush
Age :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
32
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Zongoratanár
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
34

Big girls don't cry
Szomb. Júl. 15, 2017 5:40 pm


Dorian & Meena



Megtanultam, hogy kell élni azzal a tudattal, hogy nem tudsz biztos kézzel megfogni egy pohár vizet, vagy azt, hogy enni csak is otthon a négy fal között tudod élvezni. Mert az emberek megbámulnak, suttogni kezdenek és ezt az ember megsínyli, mert az emberi lénynél nincs sátánibb.
Általában azt szoktam választani, hogy online megrendelem a dolgokat, hogy ne kelljen a boltba vásárolnom. Mert attól, hogy eljárok dolgozni, nem szeretek emberek közé menni. Mint mondtam, már nem a legjobb embereket ismerem.
A diákjaim nagyon is örültek nekem, hogy a történtek után visszamentem tanítani és a műtétek sorozata után is mindig megjelentek a kórházba, hogy megmutassák, fontos vagyok nekik és szeretnék, ha visszatérnék közéjük. Persze az életem megváltozott, és ha csak minimálisan is, de ott vagyok, mert nem tudok zongorázni, azt vette el tőlem, amit a legjobban szerettem. Amibe menekülhettem, ha a világom összedőlt. De most nincs semmi. Olyan vagyok, mint egy lelketlen robot, aki felkel, remegő kezekkel elmegy dolgozni és a nap befejeztével lefekszik. Életem megszűnt, mikor felkeltem és a legrosszabbakkal szembesítettek az orvosok.
Viszont most ott vagyok, hogy kéne vegyek valami vacsorának valót, ha már elfelejtettem megrendelni a dolgokat. Úgy is megjegyezték, hogy szeretnék, ha többet lennék emberek között. Ugyan már, ők olyan könnyen mennének? Dehogy is. Sőt ők még valószínűleg dolgozni sem járnának el. Pszichológust rendeltek ki mellém, de mindig van valami kifogásom, hogy miért nem tudok megjelenni. Bár csak lenne erőm megjelenni az egyik alkalomnál. Csak nem tudom, hogy kezdjem, hogy anyám meghalt, hogy apám lemondott rólam, esetleg a vőlegényem csalóka életéről, vagy arról, hogy majdnem meghaltam?
Túl sok rossza az életemben és nincs remény, nem látok semmi fényt arról, hogy egyáltalán valami jó is fog történni velem. Nem az vagyok, aki egy éve voltam. Befordultam, mintha kívülről látnám magam és félelmetesnek látom az egészhelyzetet.
Már nyúltam is volna azért az utolsó adag pizzáért, amikor egy másik kézbe gabalyodva tekintek fel. Ismerőssége megijeszt, és hátrálva azonnal eldugom a mancsaimat és kezdődhet a színjáték.
- Jason! – próbálok valami kedvességet vagy valami hasonlót előhozni magamból. A rossz és sötét gondolatokat pedig elásni, legalább addig, míg rájövök, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy ismerhetem őt. Aki úgy tűnik, hogy sikerült legyőznie a rosszat. Most pedig helyet cseréltünk, ő fest ki jobban én pedig egy kicsit viharverten festek a farmerban és a pólóba. Az arcomon éktelenkedő halovány lila foltok még emlékeztetnek arra, hogy a sorstól akkora pofonokat kaphatunk, amiket nem tudunk elrejteni.
- Micsoda meglepetés. – pillantok végig rajta, jobban fest, mint mikor segített kidobni Royt és egyedül hagyott a magányommal, de bármennyire is röhejesnek tűnik átsegített egy olyan időszakon, amin nekem kellet volna őt. De úgy tűnik, hogy már akkor is igen csak defektes élettel voltam megáldva.
- Hogy s mint? Régen láttalak. – igyekszem elővenni azt a bizonyos Meenát, akit megismert egy éjszakára, de fogalmam sincs, mennyire megy ez nekem. Túl régen futottam összeismerőssel. Majd a telefonom zizegni kezdett és előhúzva, remegve olvastam, a barátnőm küldött képet a kisfiáról, aki már nagyon vár. Bárcsak a kezeimbe foghatnám, úgy, hogy nem kellene rettegnem, hogy elejtem a bizonytalan kezeim miatt. Hiába a fizioterápia. Nem biztosak a kezeim. Majd a hátsózsebbe dugom válaszra sem méltatva az üzenetet.
- Viszont ha megbocsájtasz, sietek haza. – kész, eddig bírtam, hogy normális emberként térjek vissza a jelenben. A múltban élek és nem akarom, hogy bárki sajnáljon vagy féltsen. Azt mondtam és hittem is benne, hogy erős független nőként meg tudom védeni magam. De nem lett így, hiába hitettem el magammal. Az orvosok minden egyes alkalommal lemondanak rólam és úgy érzem, hogy reménytelen a helyzetem és most, hogy összefutottam vele, érzem, hogy mekkorát csalódtam magamban, hiszen elhitettem vele, hogy mindenre képes, csak akarnia kell. Erre itt állok vele szembe évekkel később és egy csődtömeg vagyok. Becsaptam magamat és őt is. Borzalmas háború dúl a lelkembe miatta. Bármennyire vissza akarom fordítani az időt nem, megy. Csak a szemeibe pillantva idézem vissza a régi időt, mikor minden egyszerűen ment, nem kellet minden izmomat megfeszíteni, hogy be tudjak kapni egy kanállal ételt. A fájdalom átjárja a testem és szinte üvölt a fájdalomcsillapító után.


megjegyzés • szószám •
Vissza az elejére Go down
Re: Big girls don't cry
Vissza az elejére Go down
 
Big girls don't cry
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Szépségverseny [Event]

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: New York :: Manhattan :: Üzletek és bevásárló központok-
Ugrás: