A szürke, ezüstre hajazó kanapé ülőpárnái nyomják a tomporomat. Nem panaszkodnék hangosan, de ez a helyzet, és az óra kattogása bántja a hallójáratom belső felületét. A mosolyom messze áll az őszintétől, kicsit aggódom is, hogy helytelenül viselkedem, amiért a férjem nélkül jöttem el a kezelésre. A kettőnknek szóló időpontot nem sikerült időben lemondanom, és illetlenségnek tartottam volna, ha nem jelenek meg. Az íratlan szabályok megkövetelik, hogy itt legyek. Owen munkája fontos, és nem tűr halasztást, ha mennie kell. Egy krémszínű selyemblúz, és egy fekete alkalmi nadrág van rajtam. Külön figyeltem arra, hogy az esése ne legyen gyűrött. Kényes az anyag, és szeretem, ha a környezetem hibátlannak lát. A mai nap is erről szól hatvan percben, hogy ajnározom az uramat, és csupa jó tulajdonságokkal ruházom fel.
- Mrs. Cavanaugh a férje sokat van távol? – relatív a terapeuta kérdése, mert nevezhetjük zavarónak is, de én elvagyok nélküle.
- Igen, a munkája sokszor elszólítja, de már megszoktam, hogy egyedül vagyok. – finoman húzom végig az ujjbegyeimet a nadrágom anyagán, és kihúzom magam. A csigolyák a helyére kerülnek, és úgy tűnik, mint aki makkegészséges.
- Szeret egyedül lenni, nem hiányolja a férjét ilyenkor? – badarság, én természetesen hiányolom, csak megszoktam, hogy a gondolataim rabja vagyok. Introvertált személyiséggel lettem megáldva, nem szokatlan, ha elbambulok, és csak élvezem a körülöttem lévő környezetet, ez talán baj? Némi idő el is telik a válaszadásom, és a gondolataim cikázása között. A rendezettség az ideálom, nem szólalok meg feleslegesen, csak ha úgy érzem, hogy értelmesen tudnék hozzászólni a beszélgetéshez, de most kénytelen vagyok, mert nincs itt Owen, hogy kommunikáljon helyettem. Udvariatlanság lenne, ha hagynám elveszni a maradék tíz percet.
- Megvagyok, feltalálom magam, ha távol van. Olvasok, a könyvemet szerkesztem. A házat csinosítgatom, mint bármelyik feleség, akinek távol van a hitvese a munkája miatt. – kényszeredetten simítom az egyik kezemet a másikra, hogy elrejtsem a jegygyűrűmet. Pőre vagyok a másik felem nélkül.
- Mit csinálnak közösen, ha mégis hazaér a férje? – már feszengek ettől a sok rám irányuló kérdéstől, meg is emelkedem, hogy eligazítsam az ülőalkalmatosság párnás részét a fenekem alatt.
- A szokásosat, együtt vacsorázunk, elmegyünk a szüleimhez, piknikezünk. Ez a mi kis szokásunk. Minden alkalommal, ha hazajön, akkor kiülünk a kertbe, és elfogyasztunk egy kellemes kosár ennivalót közösen. – zárom rövidre, és a blúzomat feljebb tolom. A hajamat lófarokba kötöttem. Borzalmasan fáj, igyekeztem odafigyelni, de egy kis részen még mindig nem nőtt ki a hajam…mióta…mióta Owen démonjai visszatértek.
- Boldogok így együtt, nem szeretnének gyereket? – elértünk a kínos ponthoz. Fészkelődök, még maradt két percem, de ezt már nem tudom, hogy mivel kellene kitöltenem.
- Igen, szeretnénk, majd egyszer. – sóhajtok egyet, és körülpillantok a rendelőben.
- Jól érzi magát Ella? – váratlanul ér a tegeződés, össze is rezzenek.
- Sajnálom Dr. Hamilton, de mennem kell. Ma este jön haza a férjem, és még nem csináltam meg a bárányt. Jövő héten már ő is jelen lesz. – állok fel, és se szó, se beszéd távozom a kellemes megjelenésű helyiségből. A szívem a torkomban dobog, mert tudom, hogy egy percem maradt, és meg is csörren a telefonom. Remegő ujjakkal nyomom le a hívást.
- Szia Életem…igen csak a szupermarketben voltam. Pontban nyolckor, várlak. – a gyomrom bukfencet vet, mikor véget ér a menetrendszerű beszélgetés közöttünk. Rohannom kell haza, nem akarom felhergelni. Még a borért is el kell mennem. Mindennek tökéletesnek kell lennie, mire Owen hazaér.