Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Ella & Owen - 2011 Hálaadás
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Owen Cavanaugh Today at 1:17 am

Pixie & Sarah - No man is useless until it's got a friend
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Sarah Adler Today at 12:09 am

Játékpartner kereső
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eleanor Trent Yesterday at 11:26 pm

Egy first lady élete
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Lola Torres Yesterday at 11:04 pm

Olivia & Sera || Little Fairy Garden
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Seraphina E. Hawkins Yesterday at 10:56 pm

Seraphina && Carson
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Seraphina E. Hawkins Yesterday at 10:20 pm

Long journey... ~ Lotte&Shane
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Green Yesterday at 10:20 pm

Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Eleanor Trent Yesterday at 10:14 pm

Ki van itt?

Aimee Riddle, Christabel Edwards, Erik Lindström, Owen Cavanaugh, Sarah Adler, Seraphina E. Hawkins

Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 1 rejtett és 12 vendég
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Nobu Fifty Seven
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jared Padalecki
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
rendőr
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
19

Nobu Fifty Seven
Vas. Május 28, 2017 1:44 pm
Az étterem:



Vissza az elejére Go down


avatar

Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jared Padalecki
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
rendőr
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
19

Re: Nobu Fifty Seven
Vas. Május 28, 2017 2:19 pm


Nick & Lola

Faljuk fel Japánt!





Vasárnap révén egy lehetőség jöhetett szóba, ha nem a szüleimnél ebédeltem, és töltöttem a délutánt…közös étkezés a legjobb barátommal, aki nem mellesleg nagy megszállottja a kajáknak, és a különböző konyháknak. Lolát már pelenkás korom óta ismertem, egy percig sem tekintettem úgy rá, mint potenciális jelöltre, mert megöltem volna a barátságunkat. Nagyon kevés dologhoz ragaszkodtam, de a családomhoz, és a szabadon választott ökrökhöz az életemben igen. Lola Torres egy élet igenlő bestia, aki a nap huszonnégy órájában képes lenne enni, vagy sorozatokat nézni. A közös programjaink nagy része is ehhez kapcsolódott, és ha nem éppen egy új éttermet húztunk le, amit aztán közszemlére tett az internetes oldalán, akkor együtt sírtunk, vagy nevettünk éppen valamelyik szappanoperán. Nem értettem, hogyan képes szerelembe esni egy spanyol torreádorba, másnap meg egy esélyesen meleg karakterbe. Nem ítélkeztem, mert bennem is megvolt a kellő mennyiségű hülyeség, de néha kiszaladt a lába alól a talaj, és akkor nekem kellett visszarántanom a földre a kisasszonyt. Nem szerette, ha megmondom a véleményemet, de ettől függetlenül ugyanúgy imádata tárgyát képeztem, mint az elmúlt húsz évben lassan minden alkalommal. A munkatársaim nem bírtak felocsúdni abból, hogy egy lánnyal csakis baráti viszonyt ápolhatok, és már belefáradtam, hogy a külvilágnak elmagyarázzam a közöttünk kialakult kapcsot. Nem kellett látni, csak érezni, és mindketten tudtuk, hogy bármikor számíthatunk a másikra.
A Central parkhoz beszéltem meg a találkozót vele, hogy véletlenül se tévedjen el. A kisasszony egy két lábon járó időzített bomba volt. A pontosságot hírből se ismerte, így nekem kellett kitalálnom hosszú évek furmányos gondolatmenetével, hogyan is érthetném el, hogy időben érkezzen a találkozóink helyszínére. Eleinte próbálkoztam azzal, hogy kis ajándékokkal kedveskedtem, ha csak öt percet késtem – de valljuk be ez szinte sose történt meg – mert Lola esetében a késés fogalma a minimum fél órás távolmaradást jelentette. Aki nem érti a kis világát, annak ez könnyen gondot okozhatott, de már óvodában is együtt homokoztunk, szóval megszoktam, ha egy órával hamarabbra mondok neki egy időpontot, akkor nagy eséllyel nem késik el. A mai napra egy különleges éttermet választottam az ebédünk színteréül. A jó időre való tekintettel egy kockás ingbe bújtam bele, ha már nívós a helyszín, meg egy halásznadrágot kukáztam ki az ágyam alól. A két napos időintervallumba esett bele, szóval no para. Még nem szaladtak a zoknijaim se, ami azt jelentette, hogy átment a rostán, és a kellő mennyiségű dezodorral ellensúlyozva kellemes illatot árasztottam. A hajamba túrva várakozom a Central Park oroszlános bejárata mellett, ami a kis hídon átívelve azonnal az állatkertbe visz, de ma semmiképpen sem megyünk oda, mert félő bűnrészes lennék egy állat elkobzásában. Igen…elfelejtettem közölni, hogy akadtak problémáink az igazság résszel? Előfordult, hogy apának kellett közbenjárnia, hogy ne legyen priuszunk, mert nagyobb volt az igazságérzetünk az elveszett lelkekkel szemben, mint a megengedett lett volna. A pingvin rablás…nos egy régi szép emlék, és még kiskorúak voltunk, de belefért, és úgy hiszem ettől is lett olyan erős a barátságunk. Megannyi emlék, és vidám pillanat övezte a több éves ismeretséget, nem beszélve arról, hogy az apukája már úgy szólított engem, mint a másik gyermekét…ez igaz volt az anyámra is. Anyja helyett anyja próbált lenni, ha nálunk töltötte a szabadidejét. Sajnáltam, hogy meghalt az anyukája, de ez cseppet sem látszott meg a bohókás jellemén. Egy istenadta nőszemély lett belőle, aki igazi sztárrá nőtte ki magát a Nagy Almában. Nem kérkedtem vele, hogy az internet üdvöskéje a legjobb barátom, de számon tartottam, és nekem ez pont elég volt. A bőrszíjas órámra tekintek, a szokásos öt percen belül vagyunk, amikor feltűnik a sarkon heves integetéssel jelezve az érkezését.
- Helló…már azt hittem soha nem érsz ide. Meg tudnék enni egy egész lovat is. Fejlődő szervezet vagyok Lola, jobban figyelhetnél az egészségemre. – rovom meg lágyan, és a karjaimba zárva pörgetem meg a testem tengelye körül.
- Istenem, hogy még mindig milyen törpe vagy. – teszem le, és két puszival üdvözlöm.
- Anya ezt küldi neked, de vigyázz rá, mert nem volt könnyű beszereznie. – adom át neki a kis tasakot, ami egy adag a nagymamám által készített eperdzsemet tartalmazza. Nem mindenkinek kedveskedek ilyesmivel, de ő azon kevesek egyike, aki megérdemli.
- Már megint ki miatt késtél? Meghalt az egyik főszereplő, vagy úgy láttad, hogy nem stimmelt az évadzáró? Hmm? – vonom fel az egyik szemöldökömet, és a zsebembe csúsztatom a kezemet, hogy elinduljunk a célunk felé.
- Nem árultam el, hogy hova megyünk, de ideje lenne, mert tíz perc múlva asztalfoglalásunk van a Nobu 57-ben. Remélem szereted a japán konyhát, vagy fogod, mert drága mulatság lesz, és megannyi étel várja, hogy ma felfaljuk, benne vagy? – kacsintok rá, és a zebra mellé érve lelassítok, mert pirosra vált a lámpa.
- Őrület ez a forróság, és még csak május van. Mi lesz velünk, ha becsap a kánikula? Elragad a munka, és akkor még arra se lesz esélyem, hogy elmenjek egyet úszni. – biggyesztem le az ajkaimat, hogy együttérzést váltsak ki belőle, de már úgy ismer, mint a rossz pénzt. Nem vagyok benne biztos, hogy hatással leszek rá, de még időben tartom a mellkasa elé a kezemet, mielőtt kilépne az úttestre, és elcsapná egy autó.
- Nem is te lennél. – rázom meg a fejemet lemondóan, mert esélytelen, hogy valaha megváltozzon ez a zizzent lányka..de akkor is a szívem csücske lesz.
MADE BY TORIE ♥






A hozzászólást Nicholas Warren összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jún. 13, 2017 12:06 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aimee Carrero
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
26
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Gasztroblogger
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
113

Re: Nobu Fifty Seven
Vas. Május 28, 2017 5:48 pm

NICKELODEON & HAMI

KAJÁRA FEL!



A könnyeim utat törnek vízálló sminkem pajzsa alatt, mégis úgy érzem magamat, mint egy pandamaci amint bambusznövényt rágcsál természetes közegében, csak én az ölemben lévő tálból eszegetem a chipsemet. Bekapok még egy szemet, szipogva törlöm meg az arcomat kézfejemmel, és a képernyőre meredek. Tönkremegyek, a szívem pedig olyan, mint egy szivacs, melyet most facsartak ki a kedvenc sorozatom szereplői.  A helyes pasi megjelenik a képernyőn, én pedig chipset dobok felé, mert most kevésbé viselem el, hogy otthagyta élete szerelmét. Pedig ők annyira összetartoznak! Mindenhol ezt írják. Minden egyes rajongói blogon, még a közös képeik alatt is. A készítők miért nem veszik észre mekkora hibát követnek el? Panaszkodni van kedvem, hisztizni, ehelyett újabb chipset majszolok el, és befogom a számat.
Letörve, és kissé csalódottan csoszogok végig plüss papucsomban a lakáson, és igyekszem rendbe szedni magamat, hiszen amit a tükörben látok, az valami, amit nem akarok látni. Barna tincseim kusza tornyot képeznek fejem tetején egy kontyba csavarva, és csak egy egyszerű elnyűtt felső van rajtam, amin egy banda régen kikopott logója díszeleg. Szemeim alatt egy vékony csíkban fekete szemfestékem rendezett versenyt arcom két oldalán, mely csillogó barna szempárt hagyott maga után következményéül. Röviden: nem szexi.
Nicholas ’Nickelodeon’ Warren pár perccel ezelőtt hívott egy rögtönzött ’randira’, de fogalmam sincsen mi lesz a program. Hát nem tündéri? A meglepetések embere, engem pedig nem nehéz meglepni vagy rosszabb esetben megijeszteni. Nicki jó fej srác volt, mindig is. Azon szerencsétlenül szerencsés emberek közé tartozott, aki nem csak elviselte a dilijeimet, hanem szerette is őket. Tudta, hogy mire számíthat tőlem, vagy miképp reagálok egy-két dologra, amire más normális ember sokkal másképp reagált volna. Bár lássuk be, a normális kifejezés eléggé tág fogalom, de még így sem igazán érem el a határvonalat. Ismerte a sötét oldalamat, és képes volt emberi lényként tekinteni rám, amikor szétáztattam a felsőjét a könnyeimmel, ha nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna. Márpedig ezekből a dolgokból eléggé sok volt, így nagyon sok felsőt, és inget vágtam neki tropára a drámai kifakadásaim alatt. Tisztában volt vele, hogy vannak gyengeségeim, és nem vagyok életem minden pillanatában 100%-ig kiszámítható. Ez azért volt fontos, mert nem egy-két ember menekült, ha forró lett a lába alatt a talaj. Márpedig én szerettem a magam kis poklát szabadítani a közelemben lévőkre, és gonoszan kacagni, ha úgy tartotta a kedvem. Ez vagyok én, mi tagadás. Nem egyszerű, nem is bonyolult, csak túlságosan összetett.
Miután összeszedem a lakásomban széthullott darabjaimat, a szobám felé navigálom fáradt testemet, és kinyitom szekrényem két ajtaját, mintha Narniába készülnék. Kezemmel tolom félre a nem tetsző darabokat, melyből egyre több helyezkedik el a bal felemen, így kissé kezd valami aggódásféle úrrá lenni rajtam. Mi van, ha nem találok semmit? Ha mindegyik ruha, amelyet megfelelőnek találok, hirtelen menekülni kezd tőlem, én pedig itt maradok ebben a felszerelésben? Így mégsem mehetek. Még a végén azt hiszik, hogy most szabadultam valahonnan, és visszavisznek ugyanoda a helyre, ami fogalmam sincsen, merre van.
Veszek egy mély levegőt, és újra nekiállok. Lolun nem fog ki egy ruhaválasztás, Lolu ennél sokkal eszesebb! A háttérben szóló zenére táncolgatva akasztok le egy világoskék-fehér mintás ruhát, amelybe ugyanilyen lelkesedéssel riszálom bele magamat. Lemosom hősként szolgáló sminkemet, hogy helyére egy újabb harcost tehessek fel. Egy gyors szájfény, puszi a tükörnek, és a hajam eligazítása után veszek el újra a szekrényemben egy kistáska miatt, amit a végén filmes mozdulattal tartok fel a levegőbe. Torres, egy hős vagy! Túlélted az öltözködést, de most ideje lenne indulni. Az órára pillantok, sürget az idő, de még benne vagyok a magam által felállított időkorlátban. Elegánsan késni fogok, de ha nem tenném, azt hinné, hogy valami baj van velem.
Nem mondom, hogy könnyedén, de eljutok a megbeszélt helyig, és majdnem elsodorva egy biciklist táncolom át magamat a velem szemben jövők között. Párszor körbeforgok, szöget üt a fejembe a gondolat, hogy sávot kellene váltanom a sétálásban, de hát a hátam mögött éppen megtorpan egy idegen nő, aki úgy néz rám, hogy egyből megszaporázom lépteimet. Valószínű akkor mégiscsak erre kell sétálnom.
Heves szívverésem már csak akkor vált vissza normál tempójába, amikor észreveszem a tőlem jóval magasabb úriembert, akinek úgy integetek, hogy majdnem sikerül pofán vágnom valakit. Gyorsan a hátam mögé rejtem a kezemet, és halk kuncogással fogadom, ahogyan felkap és megpörget.
- Törpe? – akadok ki csípőre vágva két kezemet. – Kikérem magamnak. Mellesleg, nem vennél le nekem egy felhőt? Tudod, hogy így nem lehetek felhőtlenül boldog. És milyen a szivárvány illata? Egyszer olvastam, hogy valami csokis muffin meg eper keveréke. – nyalom meg az ajkaimat, de nem sokáig csicsereghetek tovább, mert az átnyújtott tasak tartalma elvonja mindenről a figyelmemet.
- Imádom anyudat, mondtam már? Egy angyal. Add át köszönetemet. – vigyorgok fel a srácra, és szinte teljesen behajolok a tasakba, hogy mélyen magamba szívjam az ismerős illatot. Teljesen el vagyok kényeztetve, és ebben nincs semmi túlzás. Jó tanács; ha valaki ajándékkal akarja ellátni szerény személyemet, nos tudod mit kell tenned.
Lassan, és nagy nehezen szakadok el a tasak taralmától, és minden figyelmemet Nickire fordítom meg a szavaira. A kérdésétől édesen megvonogatom a vállamat, és veszek egy mély levegőt, mert én bizony olyan monológra készülök.
- Ami azt illeti igen. Nem szeretem, mikor két ember nem látja be, hogy őket egymásnak teremtették. Ez olyan, mint a vaníliás jégkrém, és a csokis keksz. Összetartoznak, és bűn lenne mást állítani. – érintem össze mindkét mutatóujjamat ezzel is nyomatékosítva a szavaimat, de mikor elmondja a helyszínválasztását, egyből elkalandozik efelé a figyelmem. Komolyan, rosszabb vagyok, mint egy kisbaba. Csettintenek, és már odafigyelek. Fütyülnek, akkor oda. A koncentrációm egyenlő a katasztrófával.
- Nicholas Warren, te azt kérdezted, hogy benne vagyok egy kajás programba? Semmi kétség e felől. – mosolyodok el, de mire már észbe kapok, hatalmas kezével megállít a sétálásban, én pedig beleütközök.
- Na. – nyögöm ki, viszont egyből leszegem a fejemet zavaromban, amikor észreveszem mibe akadályozott meg.
- Csak annyi külső behatás ér hirtelen, hogy azt sem tudom, mire figyeljek. Az egyik pillanatban a tasak, aztán a sorozatok, és most itt van az étterem. Nick, az agyam olyan, mint egy lassított felvétel, ami visszafelé halad. Adj időt, hogy feldolgozzak mindent. – bájos vigyorral jutalmazom meg, de most már próbálok a jelenre, és a körülöttem lévő dolgokra figyelni, nehogy tényleg break táncot mutassak be egy kocsi motorháztetőjén. Nem tudom, melyikünk törne össze előbb, - én vagy az eperdzsem?
Manhattan egyik utcájában fel is tűnik a célállomásunk, én pedig egyből izgatottabbá válok emiatt. Menthetetlen lennék? Elég valószínűnek tartom.
Úgy nézek szét a zebrán átkelés előtt, mint egy kislány az óvódás csoportban, mielőtt megfogná az óvónéni kezét, és mikor nyugtázom magamba, hogy a veszély elhárult, Nicki társaságában tipegek át az út másik felére.
- Egyszer kóstoltam japán kaját, vagy az nem az volt? Te tudod, hogy ettem már japán kaját vagy sem? – érdeklődök tőle halkabban, ahogyan belépünk az impozáns épületbe. Amíg Nick a férfivel egyeztet, én a tekintetemmel pásztázom végig a környezetet, és a kis tasakomat két kezemmel fogva hintáztatom magam előtt. Nem telik bele sok időbe, hogy az asztalunkhoz kísérjenek, majd egy étlappal gazdagítsanak.
- Ez valami csoda. – jegyzem meg halkan, és kinyitom az egyik étlapot a választás érdekében.

Vissza az elejére Go down


avatar

Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jared Padalecki
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
rendőr
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
19

Re: Nobu Fifty Seven
Kedd Jún. 13, 2017 12:45 pm


Nick & Lola

Faljuk fel Japánt!





Lola olyan nekem, mint a másik felem, aki nélkül nem tudnék létezni. Szerelem nélkül imádom, és senki előtt nem tagadnám le, ha lenne rá lehetőségem, akkor örökbe is fogadnám. Nevetséges lenne, hogy egy felnőtt nőt tutujgatok, de valóban szükséges rossz ez, ha róla van szó, mert hajlamos elfeledkezni arról, hogy mennyire veszélyes a világ. Rendőrként meg tanultam kezelni a krízishelyzeteket, de ha erre a csöppnyi kislányra nézek, akkor rájövök, hogy a legapróbb élőlénynek se tudna ártani a szentem. Meg kell védenem a rá leselkedő gonosztól, szentül hiszem, hogy azért lettünk barátok, hogy az univerzumban elveszett bátyja helyett legyek a fogadott testvére. Hóbortos, és szeleburdi, de én így szeretem őt. Megismételhetetlen, és egy tünemény, aki bármikor mosolyra fakaszt. Már lassan ütjük a fél órás késést, de csodálkoznék, ha hamarabb esne be, mint a megbeszéltek. Az időpont egyeztetésben már nagyúr vagyok, szóval nem is próbáltam egy lehetetlen időben asztalhoz jutni a Nobuban. Remek hely, de még nem volt alkalmam kipróbálni, de sok jót hallottam róla, és a netes oldalát is átböngésztem az elejétől a végéig. Ma civilben vagyok, nem fogok kérkedni a hivatásommal. Az órámra tekintek többször is, amikor egy éles biciklifékezés adja a tudtomra, hogy a kisasszony megérkezett.
- Nem is ő lenne.  – rázom meg a fejemet, és megvárom, hogy odaérjen hozzám, de amint megfelelő közelségbe kerül, akkor felkapom, és körbepörgetem egy mosollyal az arcomon.
- Az vagy, tudod jól, hogy ezen már az sem segít, ha esőtáncot jársz az éjszaka közepén virágfüzérrel a nyakadban. – másoknak ez sértő lehet, de tudom, hogy Lola nem sértődik meg rajta, vagy nem mutatja ki, mert állandóan ugratjuk a másikat. Ez nálunk már hagyomány, és elég, ha ketten értjük a többiek nem számítanak.
- Nem hozok neked felhőt, mert ha elkezdesz sírni, akkor állandóan esne, és nekem nincs szükségem arra, hogy minden egyes nap esernyőt hordjak magamnál. A szivárványnak íze? Szerintem megint túl sok cukrot ettél, és már képzelődsz. Ugye nem fogsz erről a blogodon írni, mert akkor őrültnek fognak tartani. Lola némi komolyság néha nem ártana, mert el fogsz veszni a sorozatok, és az unikornisok világában. – teszem le, és azért még egyszer átölelem, mielőtt átadnám neki a nagymamám ajándékát. Az eperdzsem házi, és nagyon különlegesnek kell lenni ahhoz, hogy valakinek küldjön is belőle. Évek óta azon ügyködik, hogy Lola legyen a feleségem, mert ideális háziasszony válna belőle, de már számtalan alkalommal elmondtam neki, hogy mi soha nem fogunk összejönni, mert akkor elrontanánk a közöttünk lévő különleges kapcsolatot. A családom őrült, az övé is, és nekem tökéletesen elég az is, ha kijövök az apjával, és nem akar megfojtani egy kanál vízben, mert potenciális jelölt vagyok. Érdekes felállás lenne, ha Lola bepasizna, mert bizonyosan lenyomoznám a srácot, és amíg nem találnám elég jónak, addig el is tüntetném a közeléből a kis férgeket. A legjobbat érdemli, és reménykedem benne, hogy nem fogja beérni kevesebbel.
- Nagyon kedves vagy, de ez most a nagyim érdeme, csak anya látogatta meg, és hozta el neked. A köszönetet meg jövő vasárnap személyesen is átadhatod a húgom születésnapján. Nem bánnám, ha valami extrát csinálnál neki, mert a te fantáziád nélkülözhetetlen az ő életében. – indulok meg a japán étterem felé, de még akad néhány sarok, hogy elérjünk oda. A tekintetét rám függeszti a kis csaj, és beindulnak az agytekervényei is, ha már kértem tőle valamit.
- Á, szóval megint egy ismeretlen macsóval kell versenyeznem, aki csak a képernyőn létezni, de mindenáron az örök szerelmet hirdeti. Miért nem nézel egy természetfeletti sorozatot, ami engem is érdekelne? Tudod, hogy hányingerem van a spanyol szappanoperáktól. Az eltúlzott színjáték, a nagy sírási jelenetek. Végtelen számú epizód, és a két főszereplő soha nem lesz boldog. A valóság is elég megterhelő nem kell még ehhez más is Lolita. – vigyorgok le rá, de még időben fékezem meg, mielőtt belőle lesz az ebéd.
- Ne szálldoss, hahó ez itt a Föld. A kajás program oké szívem, csak maradj velem. Nem akarom a szabadnapomat a sürgőségin tölteni, ha nem muszáj. – megfékezem, és amint megbizonyosodom róla, hogy már biztonságban van, akkor folytatjuk is az utunkat a kijelölt étterem felé.
- Még nem ettél ilyet, maximum azt, amit a boltban vettünk múltkor, de azt nem nevezném annak. – hangsúlyozom, és végre feltűnik az impozáns épület. Az üvegfal, és az étterem előtt váró személyzet is arra utal, hogy nívós a hely, de neki még ezt is kipengetem.
- Jó napot, Warren névre van foglalásunk egy órára. – húzom ki magam, és jóval a férfi fölé magasodom. A pillanat törtrésze alatt vezetnek az asztalunkhoz, és személyenként kapunk egy-egy étlapot is.
- Nézzük, mi a menő ma. – csillan fel a szemem, és lehuppanva máris a legjobb barátomra vezetem a tekintetemet, de annyira belemélyült már, hogy atombombát is robbanthatnék mellette.
- Hahó, itt Nick…tudod a legjobb barátod. Ne csillogjon ennyire a szemed. Bigeye & Bluefin Toro Tartar with Caviar, vagy együnk homárt előételnek? Úgy készülj, hogy ezek nem nagy adagok, de ha nem tetszik a képes megoldás, akkor úgy tudom, hogy oda lehet állni a futórészleg felé is, ahol előtted készítik el, amire ráböksz. Melyik legyen? – kacsintok rá, de tudom, hogy esélyesen, hogy másodperceken belül a kiállított séfek előtt fogunk kikötni a pultnál…és legyen igazam.
- Várj… - úgy ragad meg, mint egy kismajom, és már suhanok is a szélvésszel. Ez sem egy sima kajálás lesz.

MADE BY TORIE ♥






A hozzászólást Nicholas Warren összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 08, 2017 9:34 am-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aimee Carrero
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
26
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Gasztroblogger
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
113

Re: Nobu Fifty Seven
Kedd Jún. 13, 2017 11:39 pm

NICKELODEON & HAMI

KAJÁRA FEL!



Az étlap teljesen magába szippant, miközben a számomra kimondhatatlan neveket igyekszem tanulmányozni. Olyan, mint egy örvény, vagy az nagy gödör, amibe Alice beleesik, mikor a fehér nyuszi után fut. Úgy, ahogyan a szőke kislány, én sem értem, hogy mi is történik pontosan a sorok között. Fejjel lefelé fordítom, kicsit oldalra, majd a másik oldalra, hiszen a helyes irány nem sokat mutat. Magamban a már jól ismert gyerekkori játékra bízom a választást, de miután azzal sem jutok sokra, csak gondterhelten kipréselem vörösre festett ajkaim közül a levegőt, melytől egy a homlokomon pihent kósza barna tincsem megemelkedik, majd komótosan visszaszáll. Ami viszont egyszerűen felfoghatatlan, hogy még így is kipróbálnám az egész menüt, és nem biztos, hogy megbánnám. Vajon az első miből állhat? És a második? Tekintetemmel körülpásztázom a helyet, és próbálok kivenni minden egyes információt, melyből felfoghatnám, mi történik körülöttem. Mint a munkám szerelmese, szükségem lesz egy kis útmutatásra ahhoz, hogy normális bejegyzéssel szolgáljak az olvasóimnak. Márpedig, ha földönkívüli intelligenciára hajazó irományt teszek fel, biztosan elvesznek, - akárcsak én is. Tetszik az egész helyiség. A barnás-feketés árnyalatok, a hatalmas ablak, mely törékeny üvegként választ el minket a város zajától, és az isteni illatok, melyek körülölelnek, mint egy puha takaró, akárhányszor mélyen magamba szívom az étterem levegőjét. Apa mindig vágyott a közös kis helyünkön egy kis újításra. Akár színekben, akár berendezéssel kapcsolatos dolgokban. Nem mondom, hogy a város legsikeresebbjei közé tartozunk, de jól működünk együtt, mint csapat, és a maximumot hozzuk ki a nem túl méretes helyiségből. Apa jó szakács, és az elején noszogattam őt, hogy akár kereshetne egy menőbb étteremben is állást, mert simán helyt tudna állni, de hallani sem akart arról, hogy letegyen az örökségéről. Részben megértem, hiszen gyerekkorom óta nem telt el olyan nap, hogy ne üljek a magasított székek egyikén a pultnál, vagy segédkezzek a konyhában, ha arra van szükség. Az emberi ragaszkodás hatalma mindennél erősebb tud lenni, és Apa foggal-körömmel kapaszkodik a közös vállalkozásunkba.
Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy csak egy ismerős hang szakít félbe ebben a cseppnyi nosztalgiában. Lassan pillantok át étlapom felett az asztal másik felére, ahol Nick úgy néz rám kék szemeivel, mint ahogyan azelőtt szokott nézni, amikor számomra kedvező tervei akadnak. Hosszú haja most is elvonja a figyelmemet, amelyet néha mikor nagyon koncentrált egy dologra, sikerült befonnom, és csak utólag vette észre. Nem tudtam olyankor eldönteni, hogy mesebeli herceg, vagy hercegnő volt az én drága barátom. Bár neki annyira nem jött be, én jót kuncogtam a dolgon.
Lerakva az étlapot szentelem neki minden figyelmemet, de nem is kell sokáig gondolkoznom az ajánlatán, mert mihelyst lehetőséget kapok benézni a kulisszák mögé, már ragadom is meg a hatalmas tenyerét, hogy magammal húzzam a megfelelő pult felé. Páran már sorakoznak ott, és én is kíváncsiskodva befurakodok közéjük. Ugyan lábujjhegyre kell állnom, hogy lássak is valamit, de mikor az előttem szobrozó idős férfi elhalad, majdnem orra bukok a hirtelen változás miatt.
- Oops. – zavartan elmosolyodok, majd körülnézek abban reménykedve, hogy senki nem vette észre ezt a majdnem balesetemet, de ez ugye nagy szerencse lenne, ami általában menekül előlem. Mint a technikai eszközök. Vagy a komoly emberek. Belegondolva elég sok mindent tudok elüldözni csupán személyiségem őszinte kimutatásával.
Amíg Nicki karjába csimpaszkodok, tekintetemet végigjártatom a különböző feltéteken. Az ismeretlen nevek újra megjelennek, most azonban bármelyiket is választom, végignézhetem az elkészítés folyamatát. Személy szerint imádtam ezt. Mármint látni, hogy mi, hogyan készül. Megtudni valami titkos adalékot, és figyelemmel végigkísérni a folyamatot a végeredményig. Az ember mindig tanul, az én memóriám viszont egy katasztrófa, szóval hiába tanul az ember, Lolu elfelejti.
Az előttem lévő nő egy Ramen nevezetű ételt választ magának, ami hangzásra ugyan ismerős, azonban soha nem kóstoltam még. Végignézem, ahogyan elkészíti, viszont a tekintetem egy távolabbi ételre terelődik, amit egy idős házaspár rendelt. Úgy veszem észre, hogy a gyömbér sok mindenben visszaköszön, és az én választásom is egy olyan ételre esik, amibe kis mértékben ugyan, de megtalálható ez a hozzávaló. Mi csak nagyon kevésszer használtunk gyömbért, viszont ha most elnyeri a tetszésemet, talán még kísérletezek otthon egy-két recepttel. Teljesen fellelkesedek, és amíg várakoznom kell a soromra, felnézek a mellettem álló srácra.
- Elnyerte valami a tetszésedet? – teszem fel az első kérdésemet, és úgy toporgok hozzá közelebb, hogy mindenki jobban elférjen. Úgy tűnik, nem csak mi voltunk bajjal az étlappal, vagy a többiek egyszerűen csak látni akarják a folyamatot tudásuk ellenére is.
- Igazi különlegesség mindegyik. Egy próbát megérnek. – mosolygok fel rá, majd mikor én kerülök sorra, rábökök egy Gyoza nevezetű ételre. A kitett képről annyi lejött, hogy valami tésztás ételről beszélünk, az elkészítése azonban akkor válik világossá, amikor a pult mögött lévő nő nekiáll összepakolni a hozzávalókat.  Kissé izgatott vagyok, hogy mi fog ebből az egészből kisülni, de mivel a választásom kissé időigényes, ezért miután Nick is leadja a rendelését, maradok még, hogy nézzem a többi készülendő ételt, majd még rábökök még egy nekem tetszőre.
- Lehet, apának említenem kellene a japán konyhát. Hátha egy-két összetevőt belecsempészne a receptjeibe. – gondolkozok el, viszont az izgatottságom most teljes mértékben ural engem. Elég valószínűnek tartom, hogy a helyválasztás a ludas az egészben, de nem zárom ki a megivott kétféle kávé lehetőségét is. Ez van, ha az ember keveri az élvezeteket. Kiakad a ketyegője, és ott is lesz belőle, ahol eredetileg nem is akar lenni.
Egy idő után visszasétálunk a helyünkre, és újra a kezembe veszem az étlapot, hátha a megtanultak alapján jobban értem miről is van szó pontosan. Azonban a terveim rosszul sülnek el; ugyanannyit értek, mint előbb. Feladom, és most igyekszek beszélgetést kezdeményezni a velem szemben ülővel.
- Szóval hivatalos vagyok egy szülinapra. Ez azért eléggé menő. – mosolyodok el, és a hajam hullámos végét csábítom mutatóujjam köré, és engedem el.
- Hány éves is lesz, Alice? – érdeklődök, mert az az igazság, hogy az életkorokkal mindig bajom volt. Az egyik pillanatban még két évesek, majd kettőt pislogok, és már négy, majd így tovább. Lehet, hogy ennyi időre fagy le az agyam, vagy esnek ki a napok, de az biztos, hogy valahol eltévedek, aminek az lesz az eredménye, hogy kénytelen vagyok rákérdezni. Aztán meg néznek rám, hogy normális vagyok, avagy sem? Miközben már úgyis tudják a választ.
- Tudod, hogy a fantáziám, ha elkalandozik, és természetesen itt csak bizonyos határokon belülről beszélünk, akkor nincs megállás. – teszem még hozzá elmosolyodva, miközben mutatóujjammal virágmintát rajzolgatok az asztalunkra.


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆



- my name is lola torres and i'm the craziest woman alive. -

Vissza az elejére Go down


avatar

Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jared Padalecki
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
rendőr
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
19

Re: Nobu Fifty Seven
Szomb. Júl. 08, 2017 9:47 am


Nick & Lola

Faljuk fel Japánt!




Elkalandoznak a gondolataim, egyszerűen képtelen vagyok választani a sok érdekesség közül, mondjuk, bevallom hősiesen engem nem is nagyon vonz a japán kaja, de Lola kedvéért erre is hajlandónak mutatkoztam. A hét második felében lefoglaltam az asztalunkat, ami csoda, hogy egyáltalán még adódott, és azt sem kellett bevetnem, hogy az apám nevével éljek vissza. A rendőrségen dolgozik, és nagy becsben tartják, de nem örülne neki, ha tudná, hogy néha „kihasználom” a család adta előjogaimat, és felmutatom a jelvényét, ha elcsentem. Ez is egyfajta bűncselekmény, de füllentéssel, és sok-sok bocsánatkéréssel orvosolható, ha nem bukok le. Elbújok a laminált, és pluszban finoman kidolgozott étlap sűrűjében, de egyszerűen képtelenség bármilyen normális ételt kiválasztani innen úgy, hogy tisztában is legyen az elkészülésével az ember. Egyetlen megoldáson jár az eszem, és meg is osztom vele, ha a kisasszonynak nem nagy kérés, hogy rám tekintsen. A honlapon olvastam, hogy a vendégek maguk bökhetnek rá a hozzávalókra, és a feltétekre is, ha bizonytalanok, és mi bizony azok vagyunk. Nem tétlenkedem, éppen csak, hogy elhagyja az ajkaimat az a néhány szó, és máris kapva kap az alkalmon, és von magával együtt a pulthoz, ahol hárman állnak fehér, szakácskabátban.
- Figyelj oda, ha nem akarsz élő étel lenni valakinek a tányérján. – rosszallóan ingatom meg a fejemet. Könnyen beszélek, mert nekem öt ember mögül is nagyobb rálátás nyílik a választékra, nem úgy, mint neki, de azért a balesetek, és a balszerencse Lola esetében sokkal nagyobb, mint az átlagnál. Az öregúr elballag előle, és sikerül bebillennie, ami súlyos következményeket vonna maga után, ha nem lennének elég jók a reflexeim. Imádom a hóbortos stílusát, de abban nem vagyok partner, hogy összetörje az arcát, vagy a csontjai elmozduljanak a helyükről.
- Hahó, ez már nem álomvilág, hanem a valóság. Tessék itt a telefonom, hogy készíts néhány képet is a blogod mellé, mert állandóan elfelejted idehozni a sajátodat. – húzom ki a zsebemből a készüléket, és a tenyerébe csúsztatom. Nekem ugyanúgy néznek ki, de nagyban segítenek abban, hogy a neveket is feltüntetik, és nemcsak japán kandzsikkal, hanem a számunkra is érthető nyelven.
- Odanézz… - nem vagyok benne biztos, hogy a rák, vagy a homár az én világom lenne, de azok még mozognak, így ettől a felismeréstől nyelek egy nagyot.
- Többet nem fogunk horrort nézni, mert most felfordult a gyomrom. – fintorba torzulnak az arcvonásaim, és végigecsetelem a kis jelenetet a fejemben, mi lenne, ha engem dobnának be egy nagy fazékba, miközben még dobog a szívem…aztán valaki jóízűen elcsámcsogna a ropogós testrészeimen. A hideg is kiráz, de még akadnak páran előttünk, így a szakácsok aligha láthatják, hogy mi a véleményem egyes fogásaikról.
- Szerintem én valami kevésbé élőt fogok enni, mint a fehér halas tempura bundában…meg azzal a barna, ja szójaszósszal. Nem is tudom megjegyezni ezt a sok hozzávalót, neked akkor ez hogy megy? – ördögi mosollyal mutatok rá az egyik gyengeségére, kibújt belőlem a gonosz ikertestvérem, de nem tudom megállni, hogy ne szóljak be, vagy ne ugrassam. Nem látom mindennap, és hiányzik a csipkelődésünk.
- Mi a helyzet az apukáddal, hogy megy neki az étterem? – érdeklődöm, és fejben már az italválasztékon járnak a kis agytekervényeim, miközben Lolára kerül a sor, és valami tésztaételre bök rá. A nő kedvesen bólogat, és nekilát, én meg kihúzva állok, és hallgatom, hogy miket oszt meg velem a legjobb barátom.
- Az apukádnak szerintem nem tetszene, bocsáss meg nekem, de hidd el, hogy ezeknek az embereknek is több évig tartott, hogy elsajátítsák a japán konyha alapjait…tudom, butaság, de nézz rájuk. Apukádnak abban rejlik a sikere, hogy nem a bonyolult kajákkal próbálkozik, hanem a kis személyiségét olvasztja bele a hétköznapiba. – nem egyszer jártam már náluk, és fogyasztottam is az étlapról. Lola némileg elüt a családfőtől, hiszen nagyvilági életet él…akkor is, ha nem vallaná be. Az új trendek nem izgatják az idősebb generációt. A gasztrobloggerkedés magában is egy huszonegyedik századi csoda, nemhogy az ilyenfajta éttermek, ahova csak azért járnak az emberek, hogy eldicsekedhessek vele az instán, és egyéb közösségi portálokon.
- Köszönjük szépen. – veszem át a két tálcát a kiszolgálótól, és lassan visszamegyünk a helyünkre. Az illatuk már most remek, és alig várom, hogy belekóstolhassak. A szakét azért nem hagytam ki, és aljas módon a nagyobb kiszerelést rendeltem meg.
- Várj..még ne egyél. – intem le, de aztán szóban jön Alice születésnapja is, amin mindenképpen ott kell lennie, mert a húgom képes lenne örök durcás üzemmódba kapcsolni, ha Lola nem jelenne meg a buliján.
- Most lesz hat éves, de anya már szerintem a fél utcát meghívta rá, lesz ugráló vár, meg bohóc is, de nekem a nagy kedvencem a golyós medence…a színes változat. – vigyorgok, és a mellettünk elsétáló pincértől átemelem az asztalunkra a szakét, és a kisasszony elé tolom az egyiket.
- Igyunk a mai napra Lolita, és a kedvenc főhőseinkre, akik sajnos nem jöttek össze. – a kis poharamat lököm az övéhez, és belekortyolok a rizspálinkámba.
- Ez nagyon finom. – nyalom meg a szám szélét, és figyelemmel követem a reakcióját is, amikor valaki felsikít a háttérben.
- Vigyék ki…ennek nincs itt helye. – sikkant fel az egyik vendég a közelünkben lévő asztalnál. A pillantásom azonnal odakapom…és el is mosolyodom. Egy kis németjuhász kölyök szabadult be az étterembe, és félve lapult meg az említett nőszemély, és a kedvese asztala alatt.
- Pincér…dobja ki. – a kutya igencsak rossz állapotban van, és ahogyan elindulnak felé, még az én szívem is megesik rajta.
- Azonnal hölgyem, hozunk egy seprűt… - rátekintek Lolára, és valamiért szerintem egy rugóra jár az agyunk, mert egyszerre pattannunk fel a székünkről, hogy a segítségére siessünk…

MADE BY TORIE ♥






A hozzászólást Nicholas Warren összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 28, 2017 9:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aimee Carrero
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
26
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Gasztroblogger
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
113

Re: Nobu Fifty Seven
Hétf. Júl. 10, 2017 3:16 pm

NICKELODEON & HAMI

KAJÁRA FEL!



Nick olyan volt számomra, mint egy őrangyal. Egy magas, hajas baba, akinek néha szívesen befontam volna a haját, de biztos teljesen a plafonon lenne, hogyha megérintem a fényes tincseit. Ő volt az az angyalka, aki nem engedte, hogy beessek a kajával ellátott pultba, mert a pocim arrafelé hajtott, hogy elmajszoljam az összes elém tárult finomságot, vagy éppen az egyenesen felém tartó autótól is megmentett, amikor a sorozatokról való csicsergésben elfelejtettem odafigyelni a saját testi épségemre. Nem egyszer megesett, hogy a kedvenc párosomtól való totális letörtségből rángatott ki, és nem hagyta, hogy eláztassam könnyeimmel a felraktározott zsepi-készletemet. Igen, ő ilyen volt. Vigyázott rám, észnél volt helyettem is, és nála jobb barátot keresve sem találnék. Teljesen el vagyok varázsolódva a hellyel kapcsolatban, ezért hálás voltam neki, amikor a kezembe nyomta a telefonját, hogy a blogomhoz készíthessek pár képet, én pedig olyan előszeretettel forgattam össze-vissza a készüléket, hogy megtaláljam a megfelelő gombokat az irányításához, hogy kívülről úgy tűnt, mintha bűvészmutatványra készülnék. Egészen érdekesen van összerakva szerény személyem. A saját cuccaimhoz értek, kiismerem magam bennük, olyan, mintha egy részem uralná őket. Azonban mihelyst a kezembe akad másnak a kütyüje, hirtelen a technika fejvesztve menekül előlem, én pedig képtelen vagyok utolérni.
Az asztalunkhoz visszaérve elterelődik a téma, és most Alice lesz a középpontban. Imádom azt a kislányt. Annyira pozitív, gyönyörű, és az ember lányának sokkal jobb kedve lesz, ha ránéz arra a kislány testbe zárt ártatlanságra. Néha mikor vele vagyok, visszafejlődök azzá a 6 éves Lolitává, aki menthetetlenül szerelmes volt, és pillangókat kergetett, akik ki akartak szökni a kerítésen. Logikusan átlátva volt rá esélyük, mégis naivan hittem abban, hogyha szépen kérem őket, és még pislogok is nagy barna szemekkel rájuk, nem hagynak magamra a suli udvarában. Csillogó szemekkel hallgatom a szülinapos beszámolót, bár a bohóc hallatán kissé görcsbe rándul a gyomrom. Nem találtam őket viccesnek. Olyan abszurdul kinéző lények voltak, akikkel soha nem tudtam egy helyben maradni. Ha egy bohóc feltűnik, Hami eltűnik. Természetesen Alice odavan értük, és valami megmagyarázhatatlan módon még szórakoztatónak is találja azokat a piros nyomogatós orrú pokolfajzatokat, ezért összeszedem addigra magamat, és félreteszem gyerekkori félelmemet az ő érdekében. Kicsit megmozgatom a nózimat, és élvezem az asztalomon lévő étel illatát, ám Nick direkt megkért arra, hogy ne kezdjek hozzá. Annyira lehetetlen kérésekkel bombáz néha. Nekem ez olyan, mintha egy bikának azt mondanák, hogy ne menj a vörös posztó felé; úgyis az lesz az első úti célja.  Mégis tartom magamat, és csak szemmel falom fel a tányéromon lévő finomságot.
- Komolyan lesznek színes labdák? – lelkesülök fel, mert mindig is oda voltam értük, ahogyan Nick is. Tavaly Alice szülinapján ugyanúgy megjelent az a bizonyos medence, aminek az lett az eredménye, hogy a két nagy hülye, - név szerint Nick és Lola, - befoglalta az egészet, harmadikként pedig Alice is ott volt. Mi tagadás, belül még mindig gyerekek vagyunk. Teljesen elkalandozok fejben. Hely szerint ott vagyok, a színes labdák között elmerülve, mégis mikor elém tol egy poharat, egyből visszahúz vele a jelenbe. Szélesen elvigyorodok a szavaira, majd egy hümmögés keretében emelem fel a poharamat.
- Nagyon sokat kell akkor innunk, drágám. Napestig tudnám sorolni őket. – a fejemet csóválom rosszallóan, majd belekóstolok a poharam csapdájában ringatózó italba. Kellemes íze van, és kissé szokatlan, de élvezem a harmóniát, melyet az összetevők együttese alkot. Éppen véleményemet szavakba is formálnám, mikor egy kis incidens zavarja meg az amúgy nyugodtsággal telt éttermet. Többen is kiakadásra hajazó hangnemet ütnek meg, én pedig a nyakamat nyújtogatom, hogy rájöjjek mi okozza a nyüzsgést, és hamarosan fel is rejlik egy kiskutya alakja, aki egyből megdobogtatja a szívemet. Már izgek-mozgok a helyemen, az igazságérzetem egy védelmező anyatigris szellemével keveredik, és készen vagyok az életem árán is megmenteni a kutyust, de úgy tűnik, a velem szemben ülő srác is hasonló gondolatokkal küzd. Egyből felállunk a székről, én pedig átverekedem magamat a körbegyűlt tömegen, majd szó nélkül hajolok le a kutyához, aki eléggé meg van illetődve a sok embertől, aki körülvette. Nem volt még sosem háziállatom, de ő róla már tudom, hogy nem fogom elengedni, még ha a gazdája megjelenik, akkor sem.
- Nincsen baj, szépségem. – próbálok nyugodtságot sugallani felé, de az asztalnál lévő nő még mindig drámázik, én nekem pedig megfordul a fejemben, hogy egyszerűen csak felborítom székkel együtt. Miért kell szegény párát bántani?
Az egyik dolgozó már jön is harci módra a seprűvel, én pedig feltekintek rá, karjaimat pedig széttárom, hogy elzárjam ezzel a kutyához vezető utat.
- Csakis az amazon testemen keresztül. – veszem fel komolyan a szemkontaktust a nővel, akinek szólásra nyílik a szája meglepődöttségben, de mintha elakadnának a szavai a hirtelen programváltozástól, amelyet okoztam számára.
- De hölgyem.. – pislog tovább, - A kutyának nem szabadna itt bent lennie.
- Ne akarja, hogy maga ellen használjam a seprűt. – biccentek fejemmel a kezében tartott ’fegyvere’ felé, amellyel igyekszik majd kizavarni innen a drágaságot. Nem igazán tágít, ezért a mutatóujjammal próbálom őt közelebb csábítani magamhoz, és mikor ez megtörténik, a fülébe suttogom a szavaimat.
- Egy sikeres blogom van, amelyben előszeretettel írok az éttermükről. Maga dönti el, hogy rossz színben tüntessem fel a helyiséget, vagy olyan helynek, ami nem hagyott egy szegény kutyát védtelenül. – édesen rámosolygok, aki mormog valamit az orra alatt, amiből kiderül, hogy öt percet kaptunk. Természetesen az asztalnál ülő nő nem bírja ki szó nélkül.
- Kisasszony, imádom a haját. Annyira egyedi, és ha kis manó lennék parányira zsugorodva, még hegymászásra is szívesen használnám, de kezd elviselhetetlen lenni. Megtenné, hogy a higgadt párjával felemelnék az elegáns feneküket, és arrébb oldalaznak, amíg a megmentés folyik? Köszönöm. – kérem meg őket rám nem jellemző higgadtsággal, majd mikor a tömeg elhárul a kutya körül, és csak ketten maradunk Nickkel, óvatosan a kezembe emelem a szépséget, aki egy ideig ficánkol a kezeim között, majd lassan lenyugszik, és inkább játékossá válik.
- Nick, vigyük haza. Nem hagyhatjuk itt őt. – nézek le a kutyára, akinek a barna szemei teljesen magukkal ragadnak.
- Soha nem volt még kutyám, és olyan édes. Kérleeeeeek. – pislogok fel a srácra, és még le is biggyesztem az ajkaimat mellé.
- Nevezhetnénk Ropinak. – gondolkozok el, de sajnálatos módon a logikus gondolkozásom keveredik a kajával, melynek eredményeképp újabb értelmetlen névvel látom el a kutyát.
- Vagy valami másnak. Nem akarom itt hagyni őt. Ki tudja, lehet még az előbbi nő beletenné abba a hatalmasan feltornyozott hajába, és eltűnne. – suttogom kissé aggódóan az utolsó szavaimat, de most már túlságosan is ragaszkodok a kezemben lévő szépséghez.


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆



- my name is lola torres and i'm the craziest woman alive. -

Vissza az elejére Go down


avatar

Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Jared Padalecki
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
27
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
rendőr
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
19

Re: Nobu Fifty Seven
Pént. Júl. 28, 2017 9:18 pm


Nick & Lola

Faljuk fel Japánt!




Én tisztában voltam vele, hogy nem lesz könnyű, ha eljövök Lolával erre a helyre, de a kedvére akartam tenni a szétszórtsága ellenére is. A telefonomat is odaadom, ha ezzel egy újabb sikert idézhetek elő. Senki nem hinné el, hogy ez lány már több, mint ötszázezer követőt szerzett az instán, és megszámlálhatatlan látogatót a blogjára. A legtöbbször csak nevetek a bejegyzésein, mert a sorozatok még ott is visszaköszönnek. A legutolsónál éppen a Teen Wolf szereplőit hasonlította egy-egy ételhez. Nem értem, hogy honnan jött neki, de a skype-os beszélgetésünk alatt kiderült, hogy az egyik forma ragadta meg, ami Stiles fejére hajazott, és onnan már nem volt megállás. A rajongó, és az őrült keveréke, kevesen tudják kezelni, még kevesebben megérteni, de a kis kör tagja vagyok. Az apukája szeret, a szüleim zabálják, és még a nagymamám is gondol rá, ha befőz. Így megy ez gyerekkorunk óta, és Alice mellett nekem ő is olyan, mintha a húgom lenne. A japán étterem egyébként nekem meredek, de a rendelt remekművünk finom, és alig jutok szóhoz. Forgatom egy ideig a pálcikákat a kezemben, néha becsípődik az egyik ujjam közé, aztán, ha senki nem figyel ránk, akkor az orromra helyezem, és ott egyensúlyozok vele. Egy-két bolondos kép is bekerül a galériámba, amiket majd nekem kell a gépére feltöltenem.
- Használsz egyáltalán jelszavakat Lola? – érdeklődöm, amikor már hasztalan a két egyenes vonalzóra hasonlító valamivel ennem, mert kihűl az ételem.
- Hidd el, fel fogok szerelni egy riasztót a lakásodba, mert olyan szertelen vagy, hogy simán kirabolnak. – bebandzsítok, és a kandzsikat igyekszem elolvasni, de a kínai mellett ez is képtelenség. A matekot szerettem, de ez a nyelv olyan, mintha a rajzot, és a berúgást olvasztották volna össze. Egy ordibálásra kapjuk fel a fejünket. Két asztallal arrébb áll a bál, mert beszabadult egy kutya, és az ott evő nő úgy döntött, hogy ezt két oktávval feljebb rendelkező sikítással jelzi a többi vendég számára. Magasabb vagyok, mint a többiek, ezért jobban rálátok az esetre. A kis szőrgombolyag az asztal alatt lapul, és eléggé meg van ijedve…igazán akkor akadunk ki, amikor a pincértől egy seprűt kérnek, hogy kikergessék. Nem állatoknak való hely, ez tény, de attól még nem kell embertelenül bánni velük. Elég rápillantanom a legjobb barátomra, és azonnal akcióba lendülünk. Nincs időm beleszólni a történetbe, mert feléled a védelmező ösztön a derekamig érő lányban, és a pincér elé veti magát, mint valami hősnő az egyik filmből. A dráma a szakterülete ehhez kétség sem fér, de én sem tűröm, ha védteleneket bántanak. A mosolyom szélesebb lesz, mint valaha a hasonlatát hallva. A közelében állok meg, ha kell majd közbe tudjak avatkozni, de egyelőre remekül elboldogul. A mentegetőzés nem használ, tényleg van benne harci tűz, már láttam verekedni is, sőt előfordult, hogy én szedtem le másról, mert a kedvenc sorozatszereplőjét szapulták. Isten irgalmazzon annak, aki szembeszáll Lolával. Rájövök, hogy semmi szükség rám, mert megvédi a becsületét, és leteremti a sipítozó nőszemélyt is, aki nem kap szikrát. A tömeg szétnyílik, és alkalmunk nyílik odasétálni az ijedt jószághoz. Lola már le is guggol, és a karjaiba veszi. Eleinte menekülne, de van egyfajta érzéke ahhoz, hogy megnyugtassa a németjuhászt.
- Haza? – esik le az állam, és a jelvényemet el is tüntetem, mert nem kellett felmutatnom a közbeavatkozásra. A játékos szellemű eb szinte már a nyakához bújik, ha még ugatni is fog mellé, akkor veszett ügyem lesz vele szemben.
- Nálam szokott lenni Mrs. Norris macskája…nem vihetjük csak úgy haza. Mi van, ha van gazdája? Lola egy gyerektől is elszökhetett, aki éppen otthon sír, mert nincs meg a barátja. – megpróbálom ész érvekkel meggyőzni a helyes magatartásról, de egy: nőről beszélünk, kettő: ha Lola valamit a fejébe lesz, akkor annak csak egy kimenetele lehet.
- Lehet gazdája, és ne nevezd már el. – pirítok rá, de mintha a falnak mondanám. A kutya buksiját simogatja, aki már bújik is hozzá, aztán az egyik füle lekonyul, és eltakarja a szemét.
- Nem hagyjuk itt, de azt sem ígérhetem meg neked, hogy megtarthatod. Benézünk pár helyre. – adom be a derekamat félig. A számlát természetesen gyorsan rendezem, borravalót is nyomok a pincérnő kezébe a kellemetlenségek miatt, és az újdonsült társunkkal hagyjuk el az éttermet, aztán szétnézek az utcán.
- Mi lenne, ha megitatnánk…ott a park. – mutatok előre, de feleslegesnek érzem magam.
- Nők… - forgatom meg a szemeimet, és már úgy gügyög neki, mint egy babának. Ez valami átok.
MADE BY TORIE ♥





Vissza az elejére Go down


avatar

Média
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aimee Carrero
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
26
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Gasztroblogger
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
113

Re: Nobu Fifty Seven
Hétf. Júl. 31, 2017 3:15 pm

NICKELODEON & HAMI

KAJÁRA FEL!



Nick mindig is olyan volt számomra, mint egy testvér, akiben nem lehetett részem. Vigyázott rám, megvédett, és ott volt, bármikor is szükségem volt rá. Támogatott az őrült ötleteimben, - bizonyos kereteken belül, - és legtöbbször ő is partnerem volt benne. Imádtam mindezért, és az életem már nem lenne ugyanolyan nélküle. Ugyan a nyakam sokszor megfájdult, mikor vele voltam, tekintve hogy állandóan felfelé kellett néznem a magassága miatt, de ilyenkor tettem két-három lépést hátra, és minden problémám sokkal könnyebbnek tűnt, azonban ez is valamiért lenyűgözött benne. Rendőrként csodálkozom, hogy még nem ajándékozott meg egy csodálatos kis bilinccsel, és vitetett diliházba csak azért, hogy a közösséget védje. Valószínű ő is tisztában van vele, hogy a bezártság sem tenne igazát jót nekem, sőt mi több, sokkal elviselhetetlenebb lennék ezáltal, főleg hogy az úton biztos lyukat beszélnék a hasába, hogy én nem sima ezüst színű bilincset, hanem kéket akarok. Az étteremben ülve élvezzük egymás társaságát, miközben én igyekszek minél többet elraktározni a helyiség látványából képek készítésével, vagy csak sima körbenézéssel. A telefont is tőle kaptam, mert egyszerűen a szétszórtságom lenyűgözően viselkedik a mai nap folyamán is, és azt sem tudom fejben, hogy előre vagy hátra megyek, vagy csak szimplán egy helyben ülök. A számat befogva kuncogok bele a tenyerembe, ahogyan az evőpálcákkal szórakozik, és bár minden erőmre szükség van, hogy ne nevessek fel hangosan ezen, mégis a legjobb tudásom szerint fogom vissza magamat.
- Komolyan ki fogom nyomtatni ezeket a képeket, és körberakom vele a szobámat. - jegyzem meg szórakozottan, de újra átveszi az irányítást felette a védelmező szerep, és a jelszavakra tér ki. Kifújom egy kicsit a levegőt az asztalon könyökölve, és hümmögve bólogatok egyszer igen választ jelezve ezzel, majd utána egyből nemet is.
- Használok egyébként, Nick, ne aggódj. - próbálom lenyugtatni, de már a riasztóval jön, én pedig tiltakozó fejrázásba kezdek.
- Ne..csak ezt ne. Tudod milyen a memóriám. Tuti elfelejteném, hogy ott van, és csak vinnyogna nekem egyfolytában, ha megpróbálnék bejutni a lakásomba. Emlékszel, hogy múltkor is kizártam magamat? Szerencse a sok sorozatnak, amit nézek, már megtanultam feltörni a saját záramat. - felelek büszkén, aztán mikor felfogom a szavaimat, lejjebb csúszok egy kicsit a székemen.
- Vagyis ami azt illeti, nem emlékszel semmire, és ez a beszélgetés meg sem történt, oké? - édesen rámosolygok, hátha ezzel ki tudom magyarázni magamat, bár erősen kétlem. Amúgy is, csak szerencsém volt, és másodszorra biztos nem sikerülne. Nem vagyok én olyan gonosz kis dög, hogy mások lakásába akarjak bejutni, mikor az enyémbe se tudok rendesen. Meg mit csinálnék máshol? Lehet, kifosztanám a hűtőt, mint egy éhenkórász mosómedve, majd elaludnék a kanapén vagy az ágyban, aztán lejátszhatnánk Hófehérke, és a hét törpe kalandjait, csak most ez esetben nem én játszanám a kis ártatlan hercegnőt, hanem azt, aki evett abból a bizonyos tányérból, meg aludt az ágyacskában. Mindenesetre bevetek egy ártatlan tekintetet a velem szemben ülő felé, viszont mielőtt bármilyen magyarázkodásba vagy egyéb beszélgetésbe bonyolódnánk, az események felpörögnek az étterem másik felében, és mikor észreveszem, hogy mi okozza a problémát, szinte villámsebességbe kapcsolok, hogy minél előbb testemmel védelmezésbe vegyem az ártatlan kiskutyát. Naná, hogy a vezetők seprűvel akarják kikergetni a kis drágámat, és sokaknak felháborodást okoz a kutya jelenléte, én viszont nem tágítok mellőle. Szívesen hozzátenném, hogyha ilyen szívtelen hárpia, akkor üljön rá arra a seprűre, és repüljön el vele amerre csak akar, de kisebb kérlelések után magunkra hagy, így nincs szükség arra, hogy tovább feszegessem azt a bizonyos húrt. Egy idő után sikerül csak kimásznom az asztal alól, kezemben a ficánkoló kutyával, aki eleinte nyugtalanul fészkelődik karjaim között, végül már az arcomat nyalogatja, az én szívem pedig fagyihoz hasonló olvadásnak indul. Nick is közelebb sétál hozzánk, én viszont már arra kérlelem, hogy hazavihessük új ismeretségünket, de egyelőre nem úgy tűnik, mint aki beadná a derekát.
- Nick. - nézek fel rá tettetett sértődöttséggel, de eszem ágában sincs elengedni a kutyát. A gazdájával jön, amitől égnek emelem a tekintetemet, és egy kicsit oldalazok is, hogy ne férjen hozzá, közben úgy vigyázok a jószágra, mint a legdrágább kincsre, melyet a karjaim között tarthattam életem során.
- Ha lenne gazdája, már itt lenne, de csak az a seprűs banya van itt, senki más. - nézek az étterem másik felébe, ahol az előbbi nő még mindig úgy szobrozik itt, mint aki arra vár, hogy jól fenékbe billentsem őt.
- Igen.. magáról beszélek. - szólok oda, de Nick inkább úgy tűnt, hogy ideje lelépnünk innen, és én is pártolom az ötletet, mert nem akarom veszélybe sodorni Ropit...vagy hívják bárhogy is. Oldalra biccentve a fejemet nézem meg a nyakörvét, de annak hiányában rám marad a név kitalálása.
- Lolita hazavisz téged, és boldoggá tesz. Te leszel a legboldogabb kiskutyus a világon. - magyarázok neki kissé bugyuta hangon, miközben kifelé haladunk, a lelkesedésem viszont ezután sem csillapodik. Ugyan Nicki még mindig a sötét oldalt erősíti ez ügyben, én nem mondok le róla. A park felé haladunk, és bár hallom, hogy társaságom beszél hozzám valamit, mégsem tudom levenni a tekintetemet a kutyáról, meg azokról a nagy barna szemekről, amikkel fürkész engem. Komolyan imádom. Már most övé a szívem, pedig még csak pár perce ismerem. Bárki is hagyhatta el, nagy hibát követett el, de majd én helyrehozom helyettük is.
- Biztosan szomjas. Keressünk valamit neki inni a parkba. - nézek fel most először már egy ideje Nickre, akinek a tekintetén tisztán látszik, hogy valami olyasmit mondtam, amit lehet, hogy nem kellett volna. Vagy amit már ő egyszer mondott.
- Te is ezt mondtad az előbb, igaz? - ártatlan mosolyt villantok rá, majd megfogom a kutyát, és feltartom felé, mint ahogyan azt az Oroszlánkirályba tették a kis oroszlánnal.
- Ne haragudj, de nézz rá Csokira...olyan édes. Nézz azokba a barna szemekbe, és mond azt, hogy nem imádod már most a pihe-puha füleit, meg azt a mély tekintetet. Látom rajtad, hogy te is szereted, ne tagadd. - pislogok párat édesen, de a gondolataim már a körül járnak, hogy milyen csodálatos kis életünk lesz a kutyussal, hogyha Nick is rábólint az egészre.


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆



- my name is lola torres and i'm the craziest woman alive. -

Vissza az elejére Go down
Re: Nobu Fifty Seven
Vissza az elejére Go down
 
Nobu Fifty Seven
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: