Concrete jungle where dreams are made of there's nothing you can't do


üdvözlünk a livin in new york oldalán
Lépj be!
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Arccsere
Felhasználónév:


Jelszó:



Csak csendben, csak halkan
Új posztok
Munkahelylista
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:50 am

Avatarfoglaló
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:49 am

Foglalt vezetéknevek
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Today at 12:47 am

Raven & Drake
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Drake Adams Yesterday at 11:50 pm

Drake Adams
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Nora Weston Yesterday at 11:40 pm

Elkészültem az előtörténetemmel...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Linda Coleman Yesterday at 11:09 pm

Flor & Ben & Lyn
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Benjamin Henson Yesterday at 10:17 pm

Aaron & Cherry - International Children day with justice
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Aaron Bennett Yesterday at 10:07 pm

Shane and Lottie - I need you...
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Charlotte Evans Yesterday at 10:03 pm

Ki van itt?

Linda Coleman

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.


Share | 

 
 Dorian J. Lester
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 


avatar

Törvényszegők
Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Josh Segarra
Kor :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
31
Foglalkozás :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
rossz múltú-apafiguraszerű-fejlődő szervezetben lévő-emberi lény
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
189

Dorian J. Lester
Szomb. Május 06, 2017 9:58 pm

Dorian Jason Lester

Rengeteg minden meg tudja törni az embert, ha nincs, amibe kapaszkodjon.


Karakter típusa: Saját
Teljes név: Dorian Jason Lester
Becenevek: D.J.
Születési hely, idő:1987. március 6, Brooklyn
Kor: 30
Lakhely: Brooklyn
Szexuális beállítottság: Heteroszexuális
Családi állapot: egyedülálló
Csoport: Törvényszegők, és munkanélküliek
Ha végzett vagy még tanul//Egyetem: -------
Ha dolgozik//Munkabeosztás: Drogkereskedő/elemző
Ha dolgozik// Munkahely: ----
Hobbi: Illegális verekedések.
Mindig is egy fura szerzet voltam, ami azt illeti, és ez a mai napig nem változott. A gyerekkorom kacifántos éveiben úgy viselkedtem, mint akit fejre ejtettek, majd jól összeráztak, végül kiütöttek volna. Egyszóval: azt hittem én vagyok a világ eleje, a közepe, és a vége. Később rá kellett jönnöm, hogy ez egy jó nagy baromság. A szüleink elvesztése után a bátyám maradt az egyetlen családtagom, én pedig igyekeztem olyan testvérré válni mellette, aki inkább több hasznot hoz, mint fejfájást. Kapcsolatunk elején, amikor még pelenkába csomagolt fenékkel rohantam, mint egy félőrült, úgy éreztem, neheztel rám. Bár visszagondolva, én is lekevertem volna magamnak egy-két pofont, de akkor még azt hittem, hogy ez a helyes. Jake lett a példaképem. Az egyetlen mentsváram, az otthonom. Ő hozta el számomra azt a biztonságot, amely a szüleink hiányában teljesen szertefoszlott.
Keményen dolgozott, megtett mindent azért, hogy teljes életünk legyen, én pedig soha nem tudtam mivel viszonozhatnám ezt. Jól tanultam, nem volt probléma rám az iskolában, és inkább kimaradtam a balhékból, hogy megkönnyítsem az életünket. Nem sok emberhez kötődtem, és a barátaim számát is képes lettem volna egy kezemen megmutatni. Őszintén féltem. Rettegtem, hogy megszeretek valakit, és végül elveszítem, mégis félelmetesen ragaszkodtam a bátyámhoz. Ahogyan az évek teltek, egyre több düh halmozódott fel bennem. Igazságtalannak éreztem mindent, ami velünk történt. Ahhoz, hogy kiadjam magamból a haragomat, más módszert kellett találnom, minthogy szétverem a fél sulit, mert fáj a pici szívem, ezért beiratkoztam a helyi csapatokba, és délutánonként önvédelmi oktatáson vettem részt. Később Jake élete komolyabbra fordult. Tanulmányai miatt utazásra kényszerült, én pedig a jegyesével maradtam. Bírtam a csajt, megpróbált jó fej lenni hozzám, de ez a harmónia nem sokáig tartott egybe. Azt vettem észre, hogy gimnáziumi éveim alatt egyre több időt töltöttem az edzőteremben, és sokszor futottam össze olyan alakokkal, akikkel nem kellett volna. A bátyám hiánya mindent felborított bennem, és részben magamat okoltam ezért. Úgy hittem, nem voltam az a testvér, akit megérdemelt volna, és ezért lépett le. Másrészről megértettem a helyzet fontosságát, mégis az önmarcangolás üdítőn hatott rám. Az utolsó éveket rúgtam a sulinak álcázott pokolban, amikor összeismerkedtem egy Lorenzo nevű sráccal az edzőteremben. Eleinte csak együtt lógtunk, végül megígérte, hogy bemutat pár haverjának. Mielőtt észbe kaptam, már nem volt menekvés. Éltetett az az adrenalin, ami akkor tombolt bennem, mikor a téren bandáztunk, vagy az egyik szórakozóhelyen ütöttük el az időnket. Nem bíztam bennük, a bátyámon kívül sosem senkiben. Lorenzo nem volt jó ember, sőt kifejezetten egy szemétládának volt titulálható, de volt benne valami, amitől az ember egyszerűen nem akar elszakadni. Szerény személyem nem is tudott. Lorenzo egy idő után beavatott a mélyebb részletekbe, mégpedig, hogy egy droghálózat része. Ez természetesen nem egy meghívó volt, vagy ajánlat, hanem száraz tény, miszerint innen akkor sem teszem ki a lábamat, hogyha akarom. A magánéletem két szálon függött, és egyik sem volt olyan vastag, hogy ne féljek attól, hogy elszakad, majd pofán vág. Az edzések, a határaim feszegetése éveken keresztül megváltásként hatott a szervezetemre, és úgy éreztem, valamennyire emberi verziómban vagyok. Ekkortájt ismerkedtem meg egy Riley nevű csodálatos hölgyeménnyel, aki a tavasz volt számomra a borús tél közepén. Egyik pillanatról a másikra elcsavarta a fejemet, és már csak egy cél lebegett a szemeim előtt mégpedig az, hogy meghódítsam. Riley megnyugvást hozott az életembe, és boldogságot is vele együtt. Arra az időre, amíg az életem részének tudhattam, úgy éreztem, hogy normális emberként élhetem az életemet anélkül, hogy hajtani kellene magamat ezért. A tüske, Jake hiánya még mindig ugyanúgy bennem volt, de nem mentem tönkre minden egyes percben miatta. Közös életünk úgy alakult, ahogyan azt a nagykönyvekben megírták. Szépen haladtunk, megtörtént az eljegyzés is, amit viszont kihagytam: az a kisbetűs rész elolvasása. Ez pedig hatalmas hibának bizonyult. Lorenzo, és haverjai egy nap visszataláltak, de már nem csak az ártatlan ’bandázzunk együtt’ képében. Sokkal többet akartak, és mire észbe kaptam már nem volt menekvés. Eleinte próbáltam ellenállni, de nem kaptam más választást. Megfenyegettek, többet tudtak, mint amire számítottam, és a végén Riley neve is terítékre került, ezt pedig nem hagyhattam, így velük mentem. Az első pár hónap utazással telt, és minél távolabb kerültem az otthonomtól, annál jobban éreztem, hogy a düh, melyet már rég legyűrtem magamban, ismét kezd eluralkodni rajtam. Az évek folyamán kiérdemeltem, hogy közéjük tartozzam, de ezért az egész lényemmel fizettem. Részese lettem ennek az életmódnak, és ez az életmód is az én részem lett, a menekülés pedig szóba sem jöhetett.


Az első bűn, amit elkövetsz, olyan, mint a hű szerelmes: várja, hogy visszatérj hozzá.

- Első hét –

Köhögve zuhanok a kőpadlóra, utamat pedig a számban összegyűlt vértócsa kiköpése követi. A méreg savként marja végig a torkomat, a légzés pedig minden egyes újrapróbálkozásnál késként hasít belém. Felnyögök. A fájdalmaim elviselhetetlenek, és ahogyan erőtlenül a hátamra fekszek, a fémes íz ismét ellepi a szám belsejét. Homlokomon pihentetve tenyeremet nedvesítem be az ajkaimat, mellkasom szakaszosan emelkedik fel, majd le ezzel jelezve, hogy a szenvedéseimnek még koránt sincs vége. Kelletlen nevetésem visszhangzik személyes poklomban, mely inkább volt börtön, mint a megpróbáltatásaim jutalmáért kijárt hálószoba. Újabb napot túléltem, és ez üdítően hat rám. A mocskok nem győztek le, nem törtek meg. Dorian Jason Lester még mindig él, és virul. Apró légzéseim után egy mélyebb levegővel próbálkozok, de az ezzel kísért fájdalomtól üvölteni tudnék. Érzem az oldalamon sajgó következményt agyonhasznált fehér felsőmön keresztül. A matracomhoz kúszok, hátamat szorosan a falhoz tapasztom. Egy sötét tincs hullik az arcomba, miközben lenézve vizsgálom meg az oldalamon éktelenkedő lilás foltot, melyet azért szereztem, mert még nem döglöttem meg. Átkozott egy helyzet volt ez. Én voltam az újonc, a kísérleti patkány. Amennyire gyűlölték a jelenlétemet, annyira égető szükségük volt rám, ez pedig keserű pirulák formájában tette őket függővé. Holnap újra próbálkozni fognak. Hagynak, amíg kellően összeszedem magamat egy újabb adaghoz, és miután úgy érzik eléggé felkészült vagyok, ismét belelöknek a mélybe. Mocorogni kezdek, a hátam lassan végigsúrolja a falat felsőm védőburkában. Lehanyatlok a párnára, végtagjaim rozoga gépként követik ezt a mozdulatsort. Ólomsúlyú szemhéjam alatt lustán nézem a plafont, és a rajta lévő átázott vízfoltot. A karomon lévő heget megérintem, mely egy biztosabb, már lassan elhalványodó életet szimbolizált. Behunyom a szemeimet, és felidézem a kecsesen kanyargó tintát, melyet a bőrömbe véstek évekkel ezelőtt. A finom vonalakat, az éles íveket, és kettejük megsemmisítő egyvelegét. Ahogyan kinyitom a szemeimet, a kép eltűnik. Már nem ott élek, nem élhetek ott. Az a Dorian eltűnt, helyette D. J. maradt. A patkány, a szemétláda, a kolonc. Még egy tűzként égető levegőt veszek, majd lenyugszom egészen addig, amíg ki nem kerülök a mocsokból, ahová jutottam.

- Harmadik hónap –

Pár pillanat, és újra szárnyalok. Mint egy álom, egy megváltás. Egy függőség, mely nélkül létezni sem tudnék. A tű a bőröm alá kúszik, és én végignézem a benne lévő átlátszó folyadékot, miképp szivárog a véráramomba. Elmosolyodok, az érzés ellazít. Átélem, ahogyan végigjárja az egész testemet, eléri a megfelelő pontokat, majd a szívemnél ér robbanásszerűen célba. Sokkal jobb, mint a megváltás. Ez maga a mennyország, én pedig egy felhőről lógatom le a lábaimat.
Negyed órával később a kocsiban nyomorgok, mellettem két hústorony szorongva présel neki az ajtónak. Az utcát bámulom, a várost, és a járdán lézengő embereket. Fogalmam sincsen hol vagyok, melyik városban. Annyi helyre költöztünk, amennyire szükség volt, hogy ne bukjunk le. Ülésem támlájának hajtva a fejemet mosolygok, a szer pedig ficánkolva dolgozik a szervezetemben. Hol magasra repít, hol a mélybe taszít, az én feladatom pedig az, hogy túléljem a fázisait, mert csak így kerülhet a piacra. Az autó lassítani kezd egy bár melletti sikátorba, a mellettem lévő férfi pedig átnyúl előttem, kipattintja a zárat, majd az ajtó kinyitása után a betonra lök ki. A karomra esek, melyet enyhe sajgás követ. Az ajtó ismét bezárul, én pedig szembe találom magamat ködösen merengő tükörképemmel. Másodpercek múlva egyedül maradok, a sikátor pedig fülsüketítő csenddel ölel körbe. Feltápászkodok a földről, leporolom elnyűtt farmeremet, majd az ajtóhoz tántorgok. A szűk térben pislákoló fény halványan köszön vissza a karomon, megvilágítva ezzel az alig látható hegeket, és a vágásokat. Lejjebb rángatom vékony, hosszú ujjú felsőm karját, majd a másik fele is ugyanerre a sorsra jut. Ma csak magamért élhetek. Nem kapok pofont, nem verik ki a szart is belőlem, ha nem voltam megfelelő társaság a számukra. Andalogva támaszkodok a falnak, és feltépem a vasajtó kilincsét. Párás levegő vágódik a képembe, én pedig benyomakodok a résnyire nyílt ajtón, hogy a sűrűjébe vessem magamat.

- Hatodik hónap. –

Élesen szívom be a levegőt, majd ugyanilyen hévvel ki is fújom a dohos térbe. Egyedül maradtam, az egyetlen felvigyázóm pedig kéjesen nyögve felettem próbál szórakoztatni. Egyik kezem a vékony csípőre fonódik, másikat a combjának oldalán pihentetem. Nem vált ki belőlem érzéseket, csupán tompa lüktetést érzek a karomon, amit az utóbbi tűszúrás hagyott maga után. Érzéketlenné váltam a szer miatt, a helyzet pedig különösen untat. Felnézek a lányra. Szőke tincsei csapzottan keretezik kipirult arcát, miután végzett. Mellém fészkelődik, hosszú ujjai kígyóként kúsznak végig felsőtestemen, míg végül mellkasomon állapodnak meg. Lepillantok rá, de csak ennyi telik tőlem az érzéketlenség mély poklában. Elégedetten nyöszörög, melynek hangja most betölti az amúgy sem méretes szobát. Nem tudok tovább egy helyben maradni, úgy érzem, menekülnöm kell. Ellököm magamtól a lányt, kapkodó mozdulatokkal felöltözök, majd rágyújtok. A nikotin édes méregként fertőz meg, és a nyugodtság érzésével ajándékoz. Az ablakhoz lépek épp, amikor kivágódik az ajtó, és a nyakam köré fonódott vaskos ujjak a falhoz passzíroznak. A nikotinszál a földre hull, a levegő hiánya pedig arra ösztönöz, hogy magamat védjem. Az ismerős barna szempár az enyémbe fúródik, üvöltését viszont elnyomja a fülemben ütemesen zakatoló szívverésem. A nőjéről papol, én pedig a matrac felé sandítok. Szöszi rémülten pislog, de nem áll közénk. Magára kapja szűk ruháját, és kirohan a szobából. Úgy érzem megfulladok, az alak viszont megkegyelmez. Csillapíthatatlan köhögés tör rám, és a combomra támaszkodok segítségért. Minden sejtem szomjazik az oxigénre, amit elvettek tőlem. Nem sokáig élvezhetem ezt az áldásos pillanatot, mert a férfi a földre ránt. A térdemre zuhanok, majd behúz egyet. Hátrébb kúszok, de követ. Újabb pofon, újabbat ígér, amíg könyörgést vagy valami ahhoz hasonlót nem színlelek. Amit már a hónapok alatt megtanultam az az, hogy csak két választásom van: behódolni, vagy meghalni. Bármennyire is fohászkodnék az utóbbiért, nem válhatok gyengévé. Belém rúg egyet, de csak összeszorítom a fogaimat, hogy eltűrjem a fájdalmat. Az ajtóhoz mászva tornászom fel magamat, és farkasszemet nézek az ellenfelemmel, aki tőlem minimum egy fejjel magasabb. A szívem kihagy egy ütemet, amikor megindul felém, de már nem érdeklem őt. Sokkal nagyobb bosszú hajtja. Az ajtó csapódása után a szőke vérfagyasztó sikolya szűrődik át a falakon, majd egy lövés dördül el. Hirtelen válik csendessé a helyiség, én pedig a fal mellett ülök le a földre. Arcomat két tenyerembe temetem, a szívverésem újra gyorsabb ütemre vált bordáim közé zárt csapdájában. Habár a szer mellékhatása érzéketlenné tett, könnyeim mégis utat törnek arcom mentén.

- Tízedik hónap. –

Két hét telt el az utolsó kínzás óta, a hasfalamon lévő vágások pedig csak halványan ütköznek ki bőröm felületéből. Az időérzékemet teljesen elvesztettem, azt viszont tudom, hogy még mindig nem kerültem be hozzájuk. Nem bíznak bennem, ugyanolyan élősködőnek, koloncnak tartanak, ahogyan az elején. Amíg nem törnek meg teljesen, sosem leszek egy közülük. Egy fekete pólóba bújok, és elrejtem az árulkodó nyomokat. Ma terepre megyünk, - vagyis így hívják errefelé. Egy kétes alak megfigyelése a cél, akit a főnök azzal gyanúsít, hogy lenyúlta az egyik szert a készletükből, és most próbál túladni rajta. Ez az első nyílt bizonyításom, a tenyerem pedig izzad összeszorított öklöm csapdájában. Rohadt egy érzés állandóan csalinak lenni, de amíg nem a saját véremmel kell fizetnem érte, addig jobb, ha befogom a számat. Átsétálok az úton, és belépek a kocsmára hajazó helyiségbe. Csak pár alak ül a bárpultnál az italuk felett görnyedve, a sarokban viszont észreveszem csapatunk egyik tagját. Nem sokáig tartom rajta a tekintetemet, mert a hangos nevetés visszahoz a jelenbe, és egyből eszembe juttatja miért is vagyok itt. Egy pohár whiskeyt rendelek, majd hátammal a pultnak dőlve pásztázom a helységet. A célpont az egyik asztalnál ül, majd átcsúsztat egy csomagot a vele szemben ülőnek. Belekortyolok az italba, majd leteszem a kristálypoharat a pultra. Két kezemet zsebembe mélyesztve sétálok a férfi asztalához, aki egyből felnéz rám, és még elkapom a pillanatot, ahogyan a közelében várakozó két gorilla az oldalukhoz szegezett fegyverért nyúlnak. Hozom a szerepemet, szóról-szóra úgy mondok mindent, ahogyan azt lenyomták a torkomon órákkal ezelőtt. Felkeltem a pasas érdeklődését, és helyet szorít nekem az asztalnál. Nem zavartatva magát a lényegre tér, majd percek múlva a kocsma hátsó felébe kísér engem, és még egy alakot. Sok teendőm nem akad, mégis úgy érzem, mintha versenyt futnék az idővel. Megmotoznak, de mivel semmi gyanúsat nem találnak, az egyik fotelhez kísérnek. Helyet foglalok, és nem túl feltűnően nyelek egy nagyot. Nem mutatkozhatok idegesnek, mert elárulnám magamat ezzel. Eltelik öt perc, majd tíz. A pasas lassít a taktikáján, és miközben értelmetlen dolgokat magyaráz az egyik kollégájának, felmér minket. A mellettem ülő srác könnyedén kibukik, és mire észbe kapok, már kettesben maradok a célpontunkkal. Elővesz egy bőröndöt, felpattintja a zárat rajta, majd felém fordítja. Az ismerős csomagolás után már tudom, hogy helyben vagyunk, az üzlet megkötése pedig simábban ment, mint vártam. Kifelé menet a főnök megveregeti a vállamat, majd átnyomakodnak mellettem, és leszámolnak a férfivel, aki veszélybe sodorta a csapatunkat.

- Egy év. –

Egy újabb anyag hatása alatt vagyok, amely az idegességemért felelős receptoraimat támadja, és olyan elemi erővel tesz tönkre, amit még sosem tapasztaltam. Nem úgy sült el a mellékhatás, ahogyan azt hitték az elején, mert miután behúztam az egyik tagnak, ismét belöktek a cellámba a biztonság kedvéért. Most úgy üvöltök, ahogyan az a torkomon kifér, és a tenyeremmel ütöm az ajtómat csak hogy leszámoljak egytől egyig ezekkel a rohadékokkal, akik hónapokon keresztül felelősek voltak a szenvedésemért. Az elmúlt két hónapban négy eladáson kellett részt vennem, az utolsón pedig a kezembe nyomták a fegyvert, hogy én tegyek pontot arra a bizonyos i-re. A kezem remegett, képtelen voltam meghúzni a ravaszt, ezért más vállalta át. Mondanom sem kell, aznap délután ismét előkerültek a kínzásomért felelős öklök, és kések. A karomon lévő élénk rózsaszín vágásokat dörzsölöm, és idegesen járkálok a szobám egyik falától a másikig. Újabb óra telik el, a szer még mindig kínoz. Megszaporázom légzésemet, több mélyebb oxigént szívok be, és préselek ki ajkaim közül. Lehunyom a szemeimet, próbálok ellenállni az anyag megsemmisítő erejének. Az első kezembe akadó tárgy a falnak csapódik, miközben sikertelen próbálkozásomat gyászolom. A következő óra újabb, és újabb ilyen kísérletekkel telik el, míg nem a dühöm alábbhagy, és csak a szapora légzésem visszhangzik a szobában. Pár perc múlva nyílik a szoba ajtaja, és egy pohár vizet nyomnak a kezembe. Ismét a ’felnőttek asztalához’ kísérnek, azonban most a főnök is ott foglal helyet. Leültetnek vele szemben, és már tudom, hogy ismét terveznek valamit. Ahhoz, hogy a csapatuk tagja legyek, különböző szinteket kellett elérnem. Nem lehettem csak úgy a bizalmasuk, a testvérük. Bizonyítanom kellett. Elhagynom a múltamat, elfelejtenem azokat, akiket egykoron szerettem, és legfőképp elveszteni önmagamat. Mindezt azért, hogy a saját képükre formáljanak. A mély hang, az intenzív akcentus kihallatszik a vezér hangjából, ahogyan újabb feladattal ajándékoz meg. Ismét előkerül a fegyver, és a közöttünk lévő asztal lapján csúsztatja át felém. A kezembe veszem, megforgatom. Bátortalanságom halványan pislákol a szervezetemben, úgy érzem képes vagyok bármit megtenni, hogy olyan legyek, mint ők, ha ezzel kiválthatom a szenvedéssel telt hónapokat. Az egyik tagunk nevét említi, az előttem lévő újoncot. Vele kapcsolatos elégedetlenségét fejti ki, majd a végén rendezi le a kegyelemdöfést. Ahhoz, hogy a részese lehessek az egésznek, el kell tennem láb alól azt az újoncot, aki még a mai napig nem bizonyított eleget. Belülről reszketek, a kezem remeg, ahogyan kinyílik egy ajtó előttem, bent pedig egy tőlem pár évvel idősebb srác járkál idegesen. Rám emeli tekintetét, én pedig a hátam mögé rejtem a fegyvert. Valamiről magyaráz, de nem figyelek rá, mert ha figyelek, ragaszkodok, és ha ragaszkodok, végképp elveszek. Ez az ördögi kör felemészt, mégsem tehetek mást. Nincs hova mennem, többé már én sem vagyok. Ha lelépek, kinyírnak. Ha maradok, belülről marcangolnak szét. Ideges vagyok, mégis legyűröm ezt az érzést. Összeszedem magamat, majd a fegyvert a srácra szegezem. Észreveszem a tekintetében keletkezett félelmet, a szívem egy pillanatra összeszorul. Ökölbe szorítom a másik kezemet, a torkomban gombóc nő a kiszemeltem könyörgése miatt. Szívverésem úgy tombol a mellkasom fogságában, hogy félő, ő is hallja. Mély levegőt veszek, kizárok minden egyes hangot, minden kétes gondolatot. Azzal nyugtatom, hogy megszabadítom őt ettől az egész helyzettől, megmentem. Alább hagy a lelkesedésem, így muszáj cselekednem, mielőtt végképp eltűnik. Újra megmarkolom a fegyvert, és meghúzom a ravaszt. A srác a földre rogy, ujjai még párszor megmozdulnak, mielőtt feladná a harcot, ahogyan azt én is tettem önmagammal szemben.

Vissza az elejére Go down


avatar

Play by :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
Admin
Hozzászólások száma :
◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆
241

Re: Dorian J. Lester
Csüt. Május 18, 2017 7:22 pm

Gratulálok, üdv nálunk!

Kedves Dorian! Very Happy
Köszönöm a türelmet részedről is, remélem, hogy nem ment el a kedved emiatt az oldaltól és jól érzed majd magad nálunk :pls:
Jellemzésedet olvasva már is tudtam, hogy nemrégiben fogadtam el a testvéredet, így már is nagyobb érdeklődéssel olvastam soraidat, mert kíváncsi voltam, hogy mégis mi történt veled azután, hogy elment, ő ugyanis erről nem írt sokat gondolom, nem is tud sokat Rolling EyesEleinte úgy látszott, hogy egy pozitív karaktert társz elénk, azonban meg kellett ismernünk azt a férfit is, akivé váltál, s ő nem mondható igazán pozitívnak egy történetben. Nem tudom, jó-e, hogy ilyen ügyletekbe keveredtél, hisze a történetedben is a szenvedéseidről szerzünk tudomást. Sajnálom, hogy ilyen sorsod van, hogy ilyen dolgokban kell részt venni, szerintem egyáltalán nem ilyen életet érdemeltél volna, mert olyan lelkes és törtető voltál régen, mert azt akartad, hogy a testvéred büszke legyen rád... Gondolom, már esélytelen, hogy kilépj a bizniszből, bár talán jól sejtem, hogy nem is akarsz? És a tesód mit fog szólni a dolgokhoz, ha megtudja ezt az egészet? Siess foglalózni, ha eddig kimaradt volna, aztán lepjétek meg egymást valahol, lesz miről beszélgetnetek :pls:


Vissza az elejére Go down
 
Dorian J. Lester
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin in New York :: Ahol minden kezdődik :: Karakterrészleg :: Törvényszegők és munkanélküliek-
Ugrás: