A szemeimet forgatva sóhajtok. Látom ám, mit csinál. Bókol a mocsokja, de most nincs igaza. Persze nem azt mondom, hogy életképtelen volnék, de valószínűleg fele annyi dologhoz sem értek, mint hiszi, vagy mint én azt mutatni igyekszem kifelé. Mert persze szeretem azt sugározni másoknak, hogy profi vagyok, bátor és talpraesett. Erre mi történt tegnap este is? Meg kell védenie. Engem. Engem, aki másokat tanít önvédelemre. És arra, hogy ne legyenek hülyék, vigyázzanak az italaikra, ne fogadjanak el semmit idegenektől. Attól tartok, még egy gyereknek is több esze van, mint nekem volt előző éjjel. Komolyan nem is értem, hogy eshetett ez meg velem. És természetesen már nem mutatom, mert jó dolog magabiztosnak látszani, de továbbra is veszettül szégyenlem magam, és dühös vagyok magamra. De tagadhatatlanul van egy jó oldala is a történteknek: hogy itt lehetek. Vele. Ez a palacsintázós reggel. Már jó ideje nem hittem, hogy ilyesmi még megtörténhet. Imádom, hogy újra a közelében lehetek. Remélem, ezúttal minden jól sül el. Annak ellenére, hogy mire készül. De legalább már mindenről tudok. Vagyis azt hiszem.
- Szerintem túlbecsülsz. – Jegyzem meg csak halkan, tőlem szokatlan szégyenlősséggel. De aztán ennyiben hagyom a témát.
Megosztva Doriannel a saját álláspontomat a gyerek kérdésben, elmondja ő is a sajátját, és ezzel viszont már egyáltalán nem lep meg. Bólogatva, mosolyogva hallgatom, és valamiért jobban megértem, mint hinné, vagy azt magamról gondoltam volna. Mert ez az őszinte megnyilvánulás arról, mennyire nem állt készen ezekre a kihívásokra, már abszolút beleillik a róla alkotott képbe. Ez tulajdonképpen kicsit meg is nyugtat. Mintha valami a helyére került volna a lelkemben. Részben valószínűleg azért is, mert ettől most úgy érzem, nem vagyunk túl különbözőek.
- Annál is inkább lenyűgöző, hogy milyen jól helytállsz. Mert mondhatsz akármit, az teljesen egyértelmű, hogy imádod a lányodat, és ha valakit ennyire szeret az ember, meg is teszi ami tőle telik. A szeretet képes kihozni belőlünk a legjobbat. –És ennek minden szavát komolyan is gondolom. – Az meg csak természetes, hogy kisördögöt nevelsz belőle. Másképpen nem is érdemes... - nevetem el magam. De most komolyan! Dorian Jason Lester lánya már hogyan is lehetne angyalka? Talán egy másik univerzumban. Valami nagyon torzban. Haha!
- Nora? Ő ki? Nem emlékszem, hogy említetted volna már ezt a nevet... – tűnődöm hangosan, a tarkómat vakargatva, miközben az elkészült palacsintákkal szemezek. Csábítóak. A korgó pocakom hangoskodva jelzi, hogy ugyan essek már neki végre! – A bátyád barátnője? – Tippelek, ha már egy lapon említi őket. Más ötletem nincs is.  
- Ez valóban így van. Nehéz újra hinni, ha egyszer eljátszották a bizalmad - értek egyet vele, és csak miután a szavak elhagyják a számat, realizálom magamban, hogy ez a dolog most kicsit ránk is érvényes. A bizalmat közöttünk újra fel kell építeni. Ennek ellenére mosoly jelenik meg az arcomon, mert a szavai igenis reményt keltenek bennem. Reményt, hogy működni fog, mert türelmesek leszünk egymással. Hisz azt mondja, adjak időt magamnak... feldolgozni a tinikori csalódást. És egyben talán a kettőnk ügyét is. Legalábbis én ezt most így értelmezem.
- Azért... mielőtt tovább lépnénk, és... újra elengednélek... hogy visszatérj azok a pszichopaták közé, szeretném még feltenni neked a kérdést: van még bármi, amit tudnom kéne? Bármi, amit még nem mondtál el? - nézek az igézően kék szemeibe komolyan. Veszélyes dologra készül, és akkor még finoman fogalmaztam. Nem szeretnék több titkot és meglepetést. Több csalódást. Mert attól félek, az valaki életét is jelentheti.
Nem vagyok kimondottan rejtélyes, sem visszafogott, amikor kipuhatolom, hogy a három mögöttünk levő hónapban volt-e valakije. A válaszát hallva viszont felnevetek - részben mert tényleg vicces és aranyos, részben pedig talán a megkönnyebbüléstől. Korábban nem igazán gondoltam bele, de azt hiszem, nem viselném kifejezetten jól a gondolatot, hogy miután dobott engem, elvileg a saját érdekemben, vagy mi, valaki mással mégis képes lett volna helyettesíteni, már ilyen rövid időn belül. Ez kicsit ilyen eszelős “ha az enyém nem lehet, másé se legyen” típusú kijelentésnek hangzik így, de... hát végül is, azt hiszem, pontosan így érzek.
- Nincs bajom a bohócokkal. Mármint nem a kedvenceim, de nem félek tőlük... bár egy kicsit tényleg furák. Na, de szóval tőlem akár bohócnak öltözve is kiugorhatsz egy tortából - nevetem el magam az elképzelésre. Így belegondolva azért jó nagydarab cirkuszi mókamester lenne a maga 180-190 centi körüli magasságával. Jobb lesz, ha gyerekeket nem invitálunk a nagy eseményre, még megijednének.
- Hát igen, a családi szálak valahogy mindig bonyolultak. Ki érti ezt? Hisz ők azok, akiknek a legközelebb kellene állniuk hozzánk. Sajnálom, hogy ilyen komplikált a helyzetetek. Remélem, meg tudjátok oldani – jegyzem meg csendesen, és komolyan is gondolom. Tekintve, hogy mire készül, tényleg szüksége lenne a bátyjára. Éppen azért, mert már így is sok mindenen keresztül mentek, illetve mert sok idő kimaradt az életükből. De hát ez az ő dolguk. Nekik kell elrendezniük.
A palacsintasütés közepette az esti emlékeim hirtelen visszatérnek, ami a laza, jókedvű reggelikészítést komoly beszélgetéssé alakítja, és közben mintha órák telnének el. Sok a megbeszélni valónk, és nem csak a kimaradt idő miatt. De közben az agyam egy hátsó zugában végig tudatában vagyok annak is, hogy Dorian csöpp kislánya az emeleten alszik... majd egyszer csak jelzi is, hogy felébredt, ami alátámasztja, hogy tényleg elmúlt az idő. Izgatottan, némi szorongással várom, hogy visszatérjenek, hiszen részben Hannah az oka, hogy különváltunk, és egy kicsit tartok tőle, hogy újra közénk állhat, ha a kicsi nem kedvelne, vagy nem jönnénk ki jól. És ha így történne, fájna ugyan, de már belátom, hogy Doriannek elsősorban a lánya érdekeit kell néznie. Emiatt pedig csak még inkább tartok ettől az egésztől. Attól, hogy nem állok helyt - akármilyen szerepet is szánnak nekem ők ketten. Pótmami? Mostohaanya? Na, nem mintha már házasok lennénk, de nem is ez a lényeg, hanem hogy ha a kapcsolatunkat komolyan gondoljuk, akkor ebben valahol nekem is felelősséget kell vállalnom előbb-utóbb. És amellett, hogy a saját anyámat négy évesen elveszítettem, az a szomorú, hogy nekem tényleg van egy mostohám, akivel épp csak megvagyunk, de sosem álltunk közel egymáshoz. Szóval... egyszerűen fogalmam sincs, mit is jelent rám nézve ez az új... “ismeretség”.
- Szerintem nem csak a hasa szeretetét, de a szemeit, és a huncut mosolyát is - állapítom meg picit tagadhatatlanul elbűvölve, amikor a kislány felvidulva nyúl a második darab palacsintáért. Az pedig, hogy két pillanat alatt képes volt máris egy kicsit az ujjai köré csavarni, még egy kicsit megijeszt. Egyszerűen csak... azt hiszem, túl sok minden történt itt hirtelen, tegnap este óta. Újra találkozni Dorral, újrakezdeni a kapcsolatunkat, aztán a lányát is megismerni, miközben tudom, mire készül... hogy veszélyben lesz az élete, talán hosszú ideig...
- Hagylak benneteket reggelizni... meg amit így reggel szoktatok. A barátnőim már biztos aggódnak, amiért így eltűntem, Florral az élen, szóval talán jobb, ha megyek – mentem ki magam, és zavarban vagyok kicsit, miközben felállok a kanapéról. - A ruháidat legközelebb visszakapod – csippentem össze magamon a pólóját. Inkább ebben mennék haza, mint a tegnapi miniruhában, és az sem jelent gondot, ha mezítláb. - Majd hívj! - hajolnék közelebb egy csókra, de aztán meggondolom magam. Illik ilyet egyáltalán egy egyéves gyerek mellett? Basszus! Ha lehet, még inkább zavarba jövök. Összeszedem a holmimat, amit éjjel széthagytam a nappaliban, beleértve a telefonomat, ami még mindig le van merülve, de emiatt már nem zavartatom magam, inkább csak elhúzom a csíkot, mielőtt bármivel hülyét csinálnék magamból.

code par EXORDIUM