One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



catch me if you can ☆ Saya & Isa

Wayne & Ruby - Greek Night EmptySaya Manoban
Today at 11:41 pm



Egy pörgős nap végén | Taytum & Saya

Wayne & Ruby - Greek Night EmptySaya Manoban
Today at 11:40 pm



come on small pet, let's meet

Wayne & Ruby - Greek Night EmptyRomero D. Bohen
Today at 11:09 pm



Fortune útjai kiszámíthatatlanok

Wayne & Ruby - Greek Night EmptyCaitlin Star
Today at 10:42 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Wayne & Ruby - Greek Night EmptyMillie Crawford
Today at 10:18 pm



l'arrivée - Marion & Pierre

Wayne & Ruby - Greek Night EmptyMarion Arceneaux
Today at 10:15 pm



BelAmi

Wayne & Ruby - Greek Night EmptySelket Sheay
Today at 9:54 pm



Játékpartner keresõ

Wayne & Ruby - Greek Night EmptyJoshua Miller
Today at 9:36 pm



Unexpected trip to Peekskill

Wayne & Ruby - Greek Night EmptyDean Calver
Today at 9:09 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 14
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 103
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 34 felhasználó van itt :: 15 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots

Aicha N. Dubois, Amelia J. McCoy, Bellamy West, Caitlin Star, Choi Dae Won, Fable Hill, Freddie Berles, Henry H. Marsh, Katherine P. Montgomery, Leo Drom, Marissa Grey, Mason Ford, Raelyn J. Winters, Romero D. Bohen, Sarah Farrow


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Wayne & Ruby - Greek Night

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyToday at 12:56 pm



Wayne & Ruby

Vannak emberek akik könnyen elengednek mindent ami fáj, ami visszahúzza őket, ami nem engedi, hogy önfeledten boldogok legyenek. Lerázzák magukról, mint az őszi ködöt a fák, amikor az első napsugarak megcsiklandozzák őket. Annyira sokszor akartam én is ugyanezt. Életem során számtalan alkalommal ütköztem előítéletekbe, vagy éppen abba, hogy nem tehetek meg mindent, amit szeretnék. Eleinte a pénztelenségünk miatt, később pedig mert kevés barátom volt. Sosem tudtam igazán, hogy miért közösítenek ki. Egy részük azért gyűlölt minden bizonnyal, mert a fiúk jobban érdeklődtek utánam, a másik részük pedig nem hitte el, hogy nekem nem ez a legfontosabb. Bármelyik szombati randevúmat odaadtam volna azért ha a sosemvolt barátnőimmel együtt fagylaltozhatnék iskola után, kibeszélve a srácokat, vagy éppen a nehéz matek dolgozatot.Sokan azt hiszik, hogy a népszerű lányok mindig élvezik a fiúk ilyen fokú figyelmét….pedig nekünk is lehetnek más vágyaink.Egyszerűbb, sokkal egyszerűbb dolgok, mik másoknak oly könnyen elérhetőek, csak nekünk nem. Aztán idővel elfogadjuk, hogy ez jut, ebben kell megtalálnunk a számításainkat, és már nem akarunk senkinek megfelelni, nem akarunk rohanni a barátságok után, beletörődünk és elfogadjuk. Minden bizonnyal megtehettem volna, hogy idejekorán megismerkedem egy pénzesebb férfival, hozzámegyek, gyerekeket szülök neki, elfogadom az egyszerű polgári életet, hogy nincs beleszólásom az életünkbe, el kell fogadnom amit ő akar, hiszen én nincstelenként csupán a testem, a bájaim és a küllemem vittem a házasságba.De valahogyan azt is éreztem, hogy bennem több van. Még akkor is ha nem én vagyok a legokosabb, még akkor is ha sosem viszem majd olyan sokra, nem lesz belőlem híres ember, de még a szűkebb környezetemben sem tudják ki vagyok. Nem akartam mégsem senki kitartottja lenni, miközben belementem egy olyan kapcsolatba, ahol valóban önmagam lehettem, csak éppen a férfi aki mindennél többet jelentett valójában soha nem lehetett igazán az enyém. Képtelen voltam túllépni rajta, képtelen voltam olyan egyszerűen lerázni magamról, noha éreztem, hogy ez a kapcsolat folyamatosan visszahúz. Hogy egy részemet boldoggá teszi, egy másik részem viszont szépen lassan belepusztul. Brian halála után az érzelmeim elsorvadtak, csupán egyetlen irányba tartottak, egy olyan helyre ahova nem mehettem utána. A fiam kapta az összes bennem felgyűlt szeretetet, a fiam, aki napról napra egyre jobban hasonlít az apjára. Az élet néha különös játékot űz velünk. Véletlenek egész sorozatát teríti elénk, miközben a háttérben vidoran mosolyog, vajon ráharapunk a csalira, vajon belesétálunk az édes csapdába?
Az élet ismétli önmagát. Közhely, de igaz.Briant el kellett volna engednem, amikor megtudtam, hogy nős, Mr Wayne-hez még csak közelednem sem lenne szabad. Még csak gondolati szinten sem szabadott volna eljutnom oda, ahova mégis eljutottam. Mintha sikerült volna. A csoda, a meg nem valósítható, hogy odébb seperve a múlt fájdalmait, tűnékeny időre mégis olyan lehetek amilyen nemhogy régen nem voltam, de talán soha életemben.
Úgy nyílok ki, mint az első tavaszi napsugarat érző réti virág, amely tudja, hogy jöhet még fagy, ez a napsugár csalóka, talán meg is égeti, de nem törődik vele. Arra a kis időre belefeledkezik a fénybe, a melegségbe. Pontosan ilyen nekem is ez a különleges este a főnököm társaságában. Elfeledkezve a közöttünk feszülő társadalmi és morális korlátokról próbálunk úgy tenni mintha ez mindkettőnk számára egyszerű lenne, de elég csak elkapnom egy-egy pillantását, vagy magamról elfeledkezve figyelni őt, tudom, hogy veszélyes játékot játszunk, és nem tudom már megmondani, hogy pontosan hol vannak a határok. Mikor lépjük át, vajon észrevesszük? Vagy már meg is tettük?Amikor mesélek neki Brianről, öntudatlan szinte boldogan visszaemlékezve arra a bizonyos őszi napra, vagy ahogyan ő mesél a saját gyermekkoráról. Orromban érzem az avar kesernyés illatát, hallom ahogyan gyerekként önfeledten kérleli az apját, vagy ahogyan aztán a tűz mellett előkerülnek a finomságok. A mosolya már gyerekként is édes lehetett. Amikor ezt elképzelem, valahogyan ökéntelenül mosolyodom el én is.
- Az égő avarban ugrálás valóban nem a legépületesebb ötlet- nevetek vele, aztán a karácsony említésére ellágyulnak a vonásaim. Érzékelem abból ahogyan elhallgat, hogy még mondott volna valamit. Talán mesélt volna a gazdag karácsonyokról, azokról a pompázatos fényekről amelyek körbeölelték a házukat. Éppen ezért én vagyok aki ezen a ponton visszaveszi a beszélgetés fonalát és biztatón, majdhogynem a szájába adom a szavakat. Nem akarom, hogy rosszul érintse, hogy nekünk nem voltak fényes karácsonyaink, hogy nem volt ajándékhegy, vagy éppen nem ragyogta be a házat a színpompás fények tengere. Ettől még szívesen hallgatom amiről szeretne mesélni.
- Mondja, hogy mindig volt legalább két-három fenyő az udvaron amelyekre karácsonyi fényeket akasztottak, és volt rénszarvas az ajtajuk mellett. Világítós, piros orral, fehér fényekbe burkolva. És volt karácsonyfa, szinte az egekbe szökő. Telis tele színes díszekkel, felfűzött pattogatott kukoricával, a maga gyerekkori, esetlen de nagyon aranyos papírangyalkáival. Minden gyerek készít papírangyalkát. Néha csálé szárnyakkal, kicsit letört glóriával.- nevettem el magam jóízűen, mert eszembe jutottak a sajátjaim, amelyekből kevés maradt már meg.
- Az édesanyám a mai napig felpakolja mindegyiket a fára azok közül ami megmaradt és amit én készítettem. Ahogyan én is felteszem egy ideje azokat amiket a fiam készít. Vannak karácsonyi hagyományok amik az egész világra jellemzőek, de vannak amiket mi alakítunk ki, és viszünk tovább. A papírangyalka ilyen.
Miközben leülök mellé tovább beszélgetünk. Valahogyan a témákat nem kell keresgélni. Egyikből jön a másik. Jó vele. Akár hallgatni is jó lenne vele. De így még jobb.
- Oh egek! Ezt sem gondoltam volna, hogy valaha hallani fogom a maga szájából!- hangosan, jóízűen nevettem el magam, kicsit hátra is vetettem a fejem, a szemeim összeszűkültek, vidámsággal, önfeledten. Az idő valóban egy pöcs, de hogy ezt éppen a kimért és a megkapóan szép stílusáról ismert Mr Wayne fogja mondani nekem, azt sem hittem volna soha. Mondjuk azt még kevésbé, hogy éjszaka a parkoló autók között gyrost falatozom majd vele. Ő pedig leeszi az ingét, én pedig attól, hogy azt leveszi zavarba jövök. Nem maga a tény hozott zavarba, hanem az, hogy tetszik a látvány. Beszél hozzám, miközben a pólót keresgéli, de bevallom csak szófoszlányokat kapok el.Dermedten figyelem, az ujjaim végében ott a mozdulat, hogy szeretném megérinteni. Megrázom a fejem. Ó istenem, mi a pokol ütött belém? Mr Wayne csak ma estére Mr Wayne….holnaptól a főnököm. Térj észhez, Ruby! Nem megy….istenem, nem megy! Végül az egész varázslatot az töri meg amint a hajába túrva megfordul. Szeretnék azonnal máshova nézni, de még mindig élénken látom magam előtt az előbbi látványt, így az agyam csak később kapcsol, később utasítja a mozdulatot, a testem pedig alig akarva, de engedelmeskedik. Elsüllyednék szégyenemben, de végül egy kérdéssel próbálom a helyzetet menteni. Nézek még mindig onnan lentről rá, és érzem, hogy az égő érzés szépen lassan oszlik el a semmibe, helyét a kíváncsi derültség veszi át.
- Nem volt semmi csorba azzal a görög tánccal. Nagyon is jól mozgott, ahhoz képest, hogy először csinálta.Mindazonáltal tényleg kíváncsivá tesz, hogy milyen is magánál az átlag tánc.Mert bevallom tánciskolába életemben nem jártam. Az első táncomra egy Herold Hicks nevű fiú tanított meg, amikor meghívott a végzős bálba és kiderült még egy egyszerű keringő is problémát okoz nekem. Roppant kínos volt, amikor laposra tapostam a lábát, de megtanultam tűrhetően táncolni. A szirtaki más, meg hát már én sem vagyok az a végzős gimnazista. Szóval támogatom azt a sötét sarkot, már csak Sztavrosz miatt is.- a felém nyújtott kezébe teszem a kezem és miközben megpróbálok felállni olyan hirtelen sikeredik a mozdulat, hogy a lendület tovább visz. Egyenesen Mr Wayne karjaiba. Nekipréselődök, az arcomon a riadalom ül ki, egy apró kis sikkantás is kiséri az egészet, a kezem pedig szinte védelmet keresve kulcsolódik a nyakára, nehogy valami hatalmas nagy esést produkáljunk itt a parkolóban. Érzem, hogy a keze a derekamra simul, és a kelleténél talán tovább ölel, miközben én a kelleténél, vagy a megengedettnél könnyedebben simulok bele az ölelésbe. A pillanat elmúlik, de nem mozdulunk, az egész jelenet már nem az egyensúly megtartásáról szól. Vagy talán a közelségétől vesztem el ismét. A suttogása élő, lágy szellőként simogatja az arcom, a hangja mélysége közelebb vonz. Tekintetem ide-oda cikázik az arcának ívén, és nem tudom, hogy mivel teszek jót: ha megmozdulok és eltolom magam tőle, vagy mondanom kellene valamit arra, amit indoklásként ő hozott fel.
- Én...Maga...és...valójában...igazából...ah...ahhh ahzzz ouzo.- képtelen vagyok nem csupán befejezni egy mondatot, hanem elkezdeni is.Összefüggéstelen szavak, kötőszavak szakadnak ki belőlem. Egy pillanatra elfelejtem hol vagyunk, hogy kik vagyunk. Egy pillanatra csak az íriszeinek vonzását látom, mely úgy vonz mint törött szárnyú madarat is a végtelen égbolt...repülni sem tudok, le is zuhannék, de úgy szárnyalnék. A húsos ajkain megcsillanó tompa sárga parkolói lámpák fényében a hívogató forróságot. Valami furcsa indíttatásból nyalom meg a saját alsó ajkam.A távolság még menekülésre ad lehetőséget, de valahogyan képtelen vagyok rá. Hosszú, végeláthatatlan időnek tűnnek a percek amíg meg tudok szólalni anélkül, hogy hagynám a vágyaimat szabadon engedni és ajkam egyetlen pillanatra selymesen simulna az övére. Csak gondolatban játszom el az őrülettel.
- Mr Wayne. Már elengedhet.- szólalok meg csendesen, halkan, alig ismerve fel a saját hangomat. Tudom, hogy tudja mire gondolok, ahogyan én is tudom, hogy ő mire gondol. De képtelen őrültség!Ezt be kell fejeznünk!



Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyYesterday at 5:20 pm



Ruby&Wayne

A sikernek és a csillogásnak mindig van ára. Kőkemény tarifát kell fizetni egy bizonyos életszínvonal fenntartásáért, a luxuséttermekért, a legújabb típusú autóért, a méretre készítettetett öltönyökért, az ultramodern házért. A mai világban semmi sincs ingyen, és sokszor az a bizonyos, megfoghatatlan ár jóval nagyobb súllyal esik latba a mérleg serpenyőjén, mint bármi más. Ezt az árat pedig úgy hívják, hogy egyedüllét, és a társa, akivel szorosan kézenfogva jár, a lemondás. Már 27 évesen kigyomláltam az életemből az afféle fogalmakat, mint a szórakozás, az önfeledt esték bármely szórakozóhelyen, leszámoltam a barátokkal való iszogatással, helyette fejesugrással vetettem bele magamat egy jelképes medence mély vizébe: a végeláthatatlan papírmunkába, tárgyalásokba, a könyvelés ellenőrzésébe, a mailjeim átböngészésébe és megválaszolásába. Nem a legvidámabb esténkénti program, azt belátom, de józan és legfőképpen eredményes. Még akkor is, ha néhanapján látom Mrs. Pryce - a házvezetőnőm - sajnálkozó pillantását, amikor szombat reggel a dolgozószobám íróasztalára roskadva, mély álmomban akad rám, vagy esetleg vasárnap az irodámban, a hotel legfelső szintjén csörgeti rám a telefont. Szóval az ilyen fegyelmezett, kemény, munkamániás és lazítástól mentes hétköznapok folyama után üdítő változatosságot jelent a ma esti táncház, annak minden őrültségével és Miss Dayton összes spontán ötletével egyetemben. Az este folyamán már kimaxoltuk az eddig adódó lehetőségeket: táncoltunk, ouzo-t ittunk, beszélgettünk, most pedig teljes egyetértésben, kéz a kézben ballagunk az utca elején álló gyrosos bódéhoz. Még mindig mezítláb vagyok, szétgombolt ingben, borzas hajjal, és valójában nem győzök csodálkozni önmagamon, meg a tényen, hogy milyen készséggel veszek részt bármiben, amit ez a bájos nő képébe bújt eleven kísértés kitalál. Méghogy Miss Dayton nem varázsló? Szerintem Hamupipőke tündére, Hermione Granger meg az Óz jólelkű északi boszorkánya ötvöződik benne. Még akkor is, ha ő maga nincs vele tisztában. És ráadásul remek mesélő is, bár lehet, hogy szavainak erejét és báját nem más adja, mint az emlékezés szeretetteljes öröme. Úgy jellemezte magát, hogy nem túl kreatív szónok, mégis egy egész történet jelenik meg a szemem előtt szavai hallatán: a közvetlen tapasztalás élménye, mintha belevetném én is magamat egy jókora kupac összekotort levélbe, és bőrömbe inná magát az avar keserűen édeskés, szívet-lelket fájdító illata. Pontosan úgy, ahogy Ruby éppen most beszél erről.
- Nem fogadok. Eleve hendikeppel indulnék - rázom meg a fejem. - Tényleg sosem csináltam még ilyet. Nekem az őszi avarról másfajta emlékeim vannak. Gyerek voltam még, vagy legalábbis kezdődő kamasz. Apa meg én minden évben a vénasszonyok nyarának utolsó meleg napján összegereblyéztük a kertünkben az avart. Biztos maga is tudja, miről beszélek: az évnek ez a legszebb szaka, amikor a levegő még mindig kellemes, akár ingujjban is, de néha megcsapja az embert egy-egy jeges fuvallat, mert az ősz már lesben áll, és a hatalmas, öreg juharfák levelei már rozsdás árnyalatot öltenek. Aztán, apa engedélyével persze, én gyújthattam meg a máglyát. Utána csak leültünk a tűz mellé mindannyian, nyársra húzott almát meg kukoricát sütöttünk, a gyümölcs meg az parázsló avar semmi mással össze nem hasonlítható illatába burkoltan. Olyan illat ez, amit az ember nem felejt el még a halálos ágyán sem. Szóval, nekem a levélkupacba ugrálás nem volt opció, de szerintem azok után, hogy alágyújtottam, talán nem is lett volna egészséges ötlet - nevetek. - Szerettem ezt az időszakot. Úgy vártam, mint a karácsonyt, ez pedig nagy szó, tekintve, hogy nálunk minden karácsony egy népünnepély volt - hallgatok aztán el, elharapva a következő mondatot, ami a számra kívánkozik. Ma már egyszer belesétáltam egy olyan történetbe, amelynek a vége az lett, hogy elszégyelltem magam, mert szembesülnöm kellett vele, hogy nem mindenkinek volt olyan felhőtlenül gondtalan gyerekkora, mint nekem. Igaz, az ünnepek gondolatáról gyorsan el is terelődik a figyelmem, helyette egy név ragad meg a koponyám mélyén. Egy bizonyos Brian. Nem vagyok lélekbúvár, de valami azt súgja, ő lehet az a bizonyos fájó pont Ruby életében. Szívesen megkérdezném, ki ez a fickó valójában, de inkább meggyőzöm magam, hogy nem kell olyasmit piszkálnom, ami a legkevésbé sem rám tartozik. Talán nem véletlen, hogy ennek a pasasnak a neve múlt időben hangzik el, ahogy az sem véletlen, hogy Miss Dayton jelenleg egyedülálló anya. Nem merném rátenni a vagyonomat, de mondjuk ezer dollárt megkockáztatnék, hogy Brian lehetett a férje, és annyit én is tudok, hogy egy válás nem mindig végződik szépen ahhoz, hogy merő kíváncsiságból felkapirgáljak bizonyos sebeket. Talán egyszer, máskor, más körülmények között kipuhatolom mi is rejlik a Brian-re való emlékezés mélyén, de most inkább nem akarok a hangulatgyilkos szerepében tetszelegni. Ahhoz túl jól érzem magam Miss Dayton társaságában, hogy kinyírjam az egyelőre stabil lábakon álló jókedvet.
Ez a jókedv pedig engem is bolondos, tőlem a legkevésbé sem megszokott ötletre sarkall: alig fél perc alatt rögtönzök egy piknikplaccot egy egyszerű takaró segítségével. Igaz, nem éppen a legszebb környéken, mert két autó elé szorulunk, de nem olyannak ismertem meg ma este Rubyt, aki fennakadna ilyen apróságokon. Ahogy én sem. Figyelem, ahogyan mellém huppan, ugyanúgy ülve le, ahogy én is, a két lábát keresztbe vetve egymáson, éhesen tömve magába a kései vacsorát.
- Az idő egy pöcs - értek egyet Miss Daytonnal, némileg sarkalatosabban fogalmazva nála. - Próbálja csak meg így siettetni mondjuk a hétfő délelőttöt, munka kellős közepén, amikor a város lakosságának felét a háta közepére kívánja az ember - vigyorgok. Aztán ez a mosoly gyorsan le is hervad a képemről, mert úgy zabálom le magam gyrossal, mint akinek még 32 évesen sem sikerült elsajátítania a kulturált étkezés szabályait. Igaz, azokat általában asztal mellé, késhez és villához írják, és még inkább ciki annak láttán, hogy Ruby ruhájára bezzeg egyetlen csepp szósz sem került. Vele ellentétben az én felsőm úgy néz ki, mintha egy csapat varjú potyadékának lettem volna a célpontja. Meg tudom érteni, ha Ruby kinevet, és én is jót derülök saját magamon miközben feltápászkodom, hogy keressek magamra valami tiszta cuccot.
- Gandalf? - lepődöm meg aztán a nekem címzett hasonlat kapcsán. Oké, sovány és magas varázsló, eddig stimmel az azonosság. Kivéve a varázslást. Abban nem vagyok jó. - Ritka borzalmasan festenék fehér pongyolában, vagy talárban, vagy mifenét hordanak a mágusok - csóválgatom a fejemet. - De az ötletet mindenesetre köszönöm. Megvan a jelmezem a munkahelyi halloween partira. Ön meg öltözhetne mondjuk... - harapok kínosan az ajkamba. Se a hobbit, se az ork nem lenne túl jó ötlet. A törp sem. Egy tündér viszont telitalálat lenne, és illene hozzá. - Persze az is lehet, hogy végül Gollam fizimiskáját választom - változtatok véleményt. - És ha lenne kedve, lehetne a partnerem ott is. Magammal hurcolnám mindenhová az buli folyamán, és mindenkinek úgy mutatnám be, hogy a drágaszágom - vetem fel mosolyogva a javaslatot, miközben lerángatom magamról a szósszal összekent inget, hogy előrángassak, és magamra kanalazzak egy fekete, egyszerű pólót. - És egyébként is, a szaván akarom fogni, szóval a parti napjára a hotel elé összekapartatok egy halom száraz levelet, mert nem felejtem el, hogy azt ígérte, megtanít avarangyalt csinálni - túrok még bele a hajamba végezetül, aztán visszafordulok Ruby felé, aki úgy ül a pokrócon, mintha egy félmeztelen férfi helyett legalábbis a világ legnagyobb csodájára kapna rálátást. Aztán elvörösödik, és úgy fordítja a tekintetét másfelé, hogy hülyének kéne lennem ahhoz, hogy ne jöjjek rá, nemcsak végigkukkolta a rögtönzött sztiptízelőadásomat, de el is nyerte a tetszését a műsorszám. Némi csend következik, Miss Dayton néhányszor kinyitja a száját, majd becsukja, mintha csak a hangok nem akarnának egykönnyen feltörni a torkából, míg végül olyan rekedten szólal meg, mintha ki tudja, mennyi idő múltán most használná először a hangját. Egyébként ha belegondolok, meg tudom érteni a helyzetét. Ha nekem kellene végignéztem, ahogy - ha csak átmenetileg is - de megszabadul a felsőjétől, alighanem ugyanígy reagálnék. És akkor még finoman fogalmaztam.
- Hogy milyen táncra gondolok? - találom meg végül a hangomat én is, igyekezve áthidalni a Miss Dayton részéről pirulással kísért intermezzót. - Tudja, csak amolyan átlag táncra, amely bármely szórakozóhely parkettján megállja a helyét. Szóval semmi szalontánc, szirtaki és társai. Mondjuk olyan tánc, amivel kiküszöbölhetem azt a csorbát, amelyet a görög néptánc produkálásával ejtettem a tekintélyemen - nevetem el magam. Sajnos gyanítom, hogy a csetlésemet-botlásomat senki nem fogja könnyen elfelejteni a jelenlévők közül. - És noha nem ismerem az illető zenészt - intek fejemmel a táncház felé, ahonnan gyengén hallhatóan kiszűrődik az egyetlen szál gitárral kísért zene - de ezek a dallamok tökéletesek ahhoz, hogy bebizonyítsam, képes vagyok normális mozgásra is. Igaz ha visszamegyünk, megvan a veszélye, hogy Sztavrosz már az első percben lecsapja önt a kezemről, szóval ha ajánlhatnám, keressük meg a terem legsötétebb sarkát - mosolygok, aztán lenyújtom a kezem, hogy talpra állítsam Miss Daytont. A mozdulat viszont kissé lendületesebbre sikerül, olyannyira, hogy Ruby mellei a mellkasomhoz simulnak, és hogy ne pattanjunk le gumilabda gyanánt egymásról, hogy végül dicsetelenül terüljünk hanyatt a parkoló közepén, ő kénytelen a nyakamba kapaszkodni, míg én a stabilitás érdekében a derekánál fogva szorítom magamhoz.
- Bocsásson meg... - suttogom, mert a közelsége ezúttal az én hangomat kergeti elérhetetlen messzeségbe. - Faragatlan tapló vagyok. Kérem, írja az elfogyasztott ouzo számlájára. Meg az ön részegítő társaságáéra is - teszem hozzá. Tisztában vagyok vele, hogy el kellene engednem, de ez most legalább olyan nehezemre esne, mint vizet fakasztani a parkoló betonjából.


Wayne Winston
Üzlet
Play by :
Bill Skarsgard
Kor :
31
Foglalkozás :
Cégvezető
Hozzászólások száma :
13

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyKedd Okt. 15, 2019 10:31 am



Wayne & Ruby

A jóég a megmondhatója mikor voltam ennyire kipirult, önfeledt és vidám egyszerre. Brian temetése óta, bár volt alkalom, hogy elmentem egy-egy társasági összejövetelre, de minden alkalommal már éjfél előtt eltűntem és hazamentem a fiamhoz.Anya a fejét csóválta, és meg is jegyezte, hogy nagyon szívesen vigyázott volna az unokájára egész éjjel, főleg ha ennek oka az lett volna, hogy én valaki mellett igazán felszabadultan szórakozom. Noha tisztában volt vele, hogy egy olyan ember halálát követően akihez minden porcikámmal, minden idegszálammal ragaszkodtam vajmi kevés kedvem van mulatozni.Nem tudom, lehet ostobaság, de úgy éreztem volna, hogy elárulom az emlékét.Az együtt töltött időt, és mindenhonnan kicsit vádlón tekintett volna vissza. Én így képzeltem. Pontosan ez volt az oka annak is, hogy kerültem nem csupán az egyszerű vacsora meghívásokat, hanem azokat is amelyeket randevúnak álcáztak. Példának okáért a hotelben a beszerzési osztály főkönyvelője, aki már az első hét után virágot hozott és nagyon tapintatosan érdeklődött affelől, hogy esetleg lenne kedvem vele vacsorázni alkalomadtán. Udvariasan hárítottam. Nem a személye ellen volt kifogásom, tulajdonképpen azt is mondhatom, hogy az utóbbi hónapokban az első olyan ember volt, akivel még szívesen is találkoztam volna egy hangulatos kis helyen, de egyszerűen valami belső hang azt súgta, hogy ne.Fogalmam sem volt hogyan szakadhatnék ki ebből az ördögi körből, hogyan szabadulhatnék meg az önvádtól, vagy attól, hogy magamat hibáztassam, ha mégis valami oknál fogva jól merem érezni magam.
És akkor elérkezett ez az este. A varázslatát talán a folyamatos spontaneitás adta. Hogy önfeledten és valóban minden kötöttségtől mentesen kezdtem egyre jobban érezni magam Mr Wayne társaságában, noha egyfolytában figyelmeztetni kellett magam arra a tényre, hogy ez csupán erre az estére szól. Szívesen szakadtam volna ki a valóságból, szívesen játszottam volna el a gondolattal, hogy nincsenek közöttünk morális gátlások, hogy tulajdonképpen akármit megtehetnénk, nem ártanánk vele senkinek. Ahogyan figyelem tánc közben, ahogyan megszabadul attól a fajta kimértségtől ami általában, a mindennapokban jellemzi, egyre vonzóbbá válik a számomra. Anya valószínű azt mondaná, hogy egy kis nyár végi flört nem a világ vége, hogy más nők minden bizonnyal nem éreznék semmiféle formában azt, hogy bűnt követnek el. De azok más nők, én meg én vagyok. Én holnap is tükörbe akarok nézni, nekem holnap és azután be kell mennem a munkahelyemre,ahol elkerülhetetlen, hogy egyszer vagy máskor találkozzunk, és nem akarom, hogy közöttünk feszüljön valami roppant kínos dolog, amelyet bódult boldogságban elkövettünk.Pedig istenemre mondom, ahogyan telik az idő, ahogyan magával ragad valami különleges, fesztelen varázslat egyre inkább rabul ejt.
Odakint a levegő az arcomba tódul, az este hűvös álmossággal csiklandozza a tarkómat és visszamosolygom Wayne-re amikor mögöttem ő is megérkezik. Mezítláb, éppen úgy, ahogyan az ember soha nem mutatkozna, kínosan ügyelne arra, hogy az öltözködési etikettet betartsa.Szeretném mondani, hogy meglep azzal, hogy jobban esik neki az édesség itt velem a parkolóban semmint a feszengős vacsora az étteremben, de bevallom titokban örülök neki. Noha tudom, hogy az ott sokkal inkább az ő világa, volt egy olyan érzésem, hogy abba ami az enyém, ebbe a fesztelen, néha szabályoktól mentes bolondos világba nem nagyon kóstolt még bele.Nem gondolom, hogy ne tudná milyen ez, inkább csak nem hiszem, hogy van olyan személy, akit közel engedne annyira magához, hogy megmutassa neki. Ettől kicsit különlegesnek érzem magam, mégsem gondolom, hogy én lennék a varázsló. Sokkal inkább ő. Mert pontosan azzal, hogy velem jött, hogy hagyja magát kicsit beleveszni ebbe a színes forgatagba, ezek között az egyszerű de vidám emberek között valahogyan engem is arra késztet, hogy előbújjak abból a biztonságos bezártságból, hova Brian halála száműzött. Élni akartam, hosszú idő óta ostobaságokat elkövetni, gyerekes dolgokat, nevetni és szaladni...hagyni, hogy a szél csiklandozza a meztelen térdem, azt akartam, hogy a kezét a kezembe fűzze és velem együtt fusson a jóég tudja, hogy hova.
- Én sem mondhatnám, hogy olyan sűrűn csinálok ilyesmit. Hogy másokkal együtt az meg egyenesen képtelenség lenne. Évekkel ezelőtt egy esős októberi estén, az egyik brooklyni parkban sétáltunk Brian meg én.- a világ legtermészetesebb módján ejtettem ki a nevét, és a különös talán, hogy nem éreztem azt a feszítő szomorúságot, amelyet mindig ha róla beszéltem bárkinek. Mintha megtehetném, mintha tudnám, hogy Wayne puszta jelenléte elég, hogy már csak emlékként gondoljak vissza azokra az időkre, noha a boldogság, a szerelem az a fajta….az múlhatatlan. Most még.De neki másképp mondom, neki megnyílok, szinte észrevétlen.És olyasmiről beszélek, amíg sorban állunk a gyrosért, amiről nem nagyon szoktam, talán még magamnak is félve.
-...tudja, ilyenkor ősszel mindig ilyen kis kupacokba rendezik a lehullott leveleket. És akkor eszembe jutott, mennyire imádtam gyerekkoromban az efféle esős napokon mezítláb beleugrani az összerendezett, megázott, nedves avarba. Kicsit mintha az ember eltűnhetne a világ szeme elől. Érzi a föld illatát, a levelek között csusszan a meztelen talpa….annyira ösztönös és jó.Brian persze nevetett, miközben úgy ugráltam a levélkupacok között, mint valami bohóc.- nevettem fel önfeledten, és oldalról sandítottam vissza rá, ajkaim finoman beharapva, kíváncsian, mint egy cinkos kisgyerek.
- Fogadok, hogy ilyesmit sem csinált még.De ha a pocsolyában ugrálást élvezte gyerekként, akkor az avarban való fetrengést még inkább imádná. Ha van hóangyal, úgy én csinálok magával egyszer avarangyalt, istenuccse!- jelentettem ki még mindig derűsen, és miközben sorra is kerültünk Mr Wayne leadta a rendelést, amire én csak vidáman bólogattam.A cukor meglehetősen meghozta az étvágyamat, mert most tudatosult bennem, hogy igazából az ebédem is csupán annyi volt, amit Florian meghagyott. Anya a konyhamalac. Többnyire ez a szerep jut nekem, amire már a fiam is ráérzett, így aztán az utolsó falatokat szándékosan hagyja meg, hogy nekem is jusson belőle. Az önzetlenül nagy szívét az apjától örökölte. Ahogyan annyi minden mást is.
Megkapva a két hatalmas adag és szinte túlcsorduló finomságot, önkéntelenül is hatalmasat kordul a gyomrom. Összenézünk mi ketten és egyszerre nevetjük el magunkat. Az egyszerű dolgokban is osztozom vele ezen az estén, ahogyan abban is, hogy egy parkoló autó mögött leterített pléd legyen egy hevenyészve összedobott piknik placc.Jókedvűen huppanok le én is utána, pontosan mellé, és hozzá hasonlóan keresztbe pakolom a lábaimat egymáson, a csupasz térdemre helyezve a még mindig kellemesen meleg gyrost.Kicsit óvatosabban kezdem enni, mert ismerem annyira Grigort, hogy nem sajnálja sem a zöldségeket, sem a szószt a hús mellől.
- Ühhüm. Ezzel én is így vagyok.- bólogattam a félig megrágott finomságokkal a számban, majd lenyeltem mielőtt folytattam.
- Tudom, hogy közhely, hogy az idő relatív, de szerintem nem is annyira relatív, sokkal inkább becsapós. Felgyorsul olyankor amikor jól érezzük magunkat, és lelassul amikor hajtanánk előrébb az órákat.Tudja, egy időben sokat jártam ide...de aztán másképp alakult az életem.Valahogyan nem volt kedvem. És ha most nem találkozom véletlen össze magával, lehet még újabb hónapok is eltelhettek volna mire megint beteszem a lábam Sztavrosz táncházába. Ezért is gondolom magát varázslónak...de nem olyan Gandalf féle vénembernek, tőle azért sokkal csinosabb, és magán biztosan jobban mutatna a fehérmágus uniformis.- kuncogtam, elcsapva egy kicsit a pirulásra okot adó, véletlen kicsusszant bókom okozta zavaromat.
- Na tessék, csak emlegetnem kellett! Fogadjunk, hogy ott rejtegeti a Gandalf szerelést a csomagtartóban!- nevetek vele az ügyetlenségén, miközben a saját ételemmel óvatosabban bánok.A falat azonban majdnem megakad a torkomon, amikor feláll és nemes egyszerűséggel leveti magáról az inget.Nekem háttal állva keresgél a csomagtartóban, én meg csak ülök és dermedten figyelem a jelenetet. Mr Wayne vonzó férfi. Ezt már korábban is megállapítottam. Félcsupaszon is vonzó, és bevallom, hogy nem tudom eldönteni, hogy zavarban legyek, félrenézzek, vagy még kicsit töltekezzem a látvánnyal.Legbelül azonban megszólal az a bizonyos hang, amely Brian halála óta mindig, hogy nem szabad elfelejtenem, hogy emlékeznem kell rá….én őt szerettem, és nem engedhetem, hogy efféle dolgok elfeledtessék velem az emlékét.Félre akarok hát nézni, de nem tudok. Valami megakaszt. Talán az egész este különös hangulata, talán az a lelki vidámság, amibe öntudatlan beleúsztam...nem tudom, de hosszú percekig, egészen addig amíg a fekete pólóval a kezében vissza nem fordul őt bámulom meredten, a kezemben megáll az a falat, amit még akkor is ott tartogatok, amikor már szemben áll velem. Nagyjából öt másodperces késéssel fordítom el a tekintetem, nem tudom, hogy észrevette vagy sem. Gyorsan eltüntetem az ajkaim között azt a bizonyos falatot.
- Még szerencse…- a hangom elveszett, rekedt és kicsit fátyolos.Megköszörülöm.
-...még szerencse, hogy ma hozott el pár ruhadarabot a tisztítóból.Egyébként….mondja, milyen táncról is beszélt az előbb?- próbálok terelni, aztán rájövök, hogy még tovább kergettem magam a zavarosba, ám már késő. Leteszem az ételt, és törölgetni kezdem a kezeimet, úgy nézve fel rá.




Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyCsüt. Okt. 10, 2019 5:20 pm



Ruby&Wayne

Tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokan valamiféle fensőbbrendű gőgnek, fennhéjázásnak hiszik az emberektől való távolságtartásomat, pedig akik ezt gondolják, elképzelhetetlen messzeségben járnak az igazságtól. Egyszerűen és szimplán csak arról van szó, hogy az üzleti élet fegyelmezettséget kíván, méghozzá mindenre kiterjedő fegyelmet és figyelmet. Dollármilliók forognak a cégemnél szinte nap mint nap, és ha valaki nem tartja kezében a gyeplőt, akkor a nemtörődömség csakhamar magával hozhatja a bukást, és az anyagi csődöt. Szóval, a munkában egyszerűen úgy kell viselkednem, mint a Terminátor, akinek a lézerszemét semmi hiba, vagy buktató nem kerülheti el. Hogy ez fárasztó-e? Igen, elmondhatatlanul. Természetesen vannak olyan alkalmazottaim, akik felelősek egy-egy pozícióért, ami bármely cégnél megszokott - adminisztráció, könyvelés - és maradéktalanul meg is bízom ezekben az emberekben, ettől függetlenül szeretem rajta tartani az ujjamat a történések verőerén. Ergo nagyon ritkán adódik alkalmam bármiféle kikapcsolódásra, talán ezért is élvezem ezt a váratlan, bolondos és önfeledt estét Miss Dayton társaságában. Tény, hogy az estém más programra volt hangolva, de úgy hiszem, hogy ez a mostani táncház sokkal jobb, mint amilyennek az eredeti terveim ígérkeztek. Ha most valaki látna, kigombolt ingben, mezítláb, azt nagyon nehéz lenne meggyőzni róla, hogy nem, nincs ikertestvérem, csakugyan én vagyok az a Wayne Winston, aki máskor úgy néz ki, mint akit most rántottak elő egy selyemskatulyából. És van még valami, ami a mostani mulatság javára billenti a mérleget: az, hogy ezeknek az embereknek fogalmuk sincs róla, hogy ki vagyok. Nem tudják, mi a munkám, nem tudják, milyen háttér áll mögöttem, szerintem Sztavrosz kivételével még a nevemet sem ismeri senki - és lám, mégis első pillanatban örömmel befogadnak maguk közé, úgy viselkednek velem, mintha közéjük tartoznék, vagy ezer éves ismerősök lennénk. Ez pedig tetszik nekem, kimondhatatlanul tetszik. Legalább annyira, mint Ruby fergeteges kacagása, amellyel a vallást részletező okfejtésemre reagál. Egy nevető nő mindig gyönyörű látvány, de vannak olyanok, akik szájából ez a hang olyan, mint amikor a nyári zápor után eloszlanak a felhők az égen, ragyogó erővel kisüt a nap, csicseregni kezdenek az addig fázósan és ázottan összebújt madarak, és az égi áldás nyomán felfrissül a föld. Ruby pontosan a nőknek ebbe a csoportjába tartozik. Ezt a gyöngyöző, őszinte és szívből jövő nevetést szívesen felvenném a mobilomra csengőhangnak, bár azt hiszem, Miss Dayton igencsak meregetné a szemét, ha előállnék egy ilyesféle ötlettel. Szóval inkább elrakom a kacarászását az agyam egyik fiókjába, "megőrizendő" felirattal ellátva, és lefojtom a gondolataimat a pohárnyi ouzo-val. Igaz, amúgy sem sok időm jut bármiféle agyalásra, mert csakhamar a parketten találom magam, és mire az általam akrobatikus elemekkel tarkított szirtaki véget ér, már a kócos hajat és az izzadtságot is oda lehet sorolni a rendezetlen öltözékem és a cipőhiány mellé, így egy másodpercig sem tiltakozom a friss levegő javaslatára.
- Azért vallja be, hogy hízelgő dolog, ha ma este két férfi is verseng a társaságáért - jegyzem meg, miközben kiérünk az épület előtti parkolóba. Ruby megy elöl, mintegy vezetve engem, én pedig követem, méghozzá két lépés távolságból, mert így tökéletes rálátásom nyílik a lábaira, és a lágyan ringő csípőjére. Azt hiszem, kettős okok miatt sem fog nekem ártani az a bizonyos friss levegő...
Csattan a meztelen lábunk az aszfalton, de igazából csak akkor jut el a tény a tudatomig, amikor Miss Dayton felhívja rá a figyelmemet. Akaratlanul is elnevetem magam, ahogy lenézek a lábujjainkra, amelyeket összebeszélés nélkül is mindketten mozgatunk, mintha csak meg akarnánk bizonyosodni róla, hogy tényleg ezt az őrültséget is elkövettük, aztán - ha már úgyis borítékolom a mai háromszori talpmosást - egye fene alapon elsétálok az autómig, hogy sejtelmes képpel térjek vissza Rubyhoz. Azt gyanítottam, hogy tetszeni fog neki, amit a hátam mögött rejtegetek, de arra nem számítottam, hogy ennyire lelkes lesz a reakciója. Üdvözült arccal veszi át a kis csomagot, és még mielőtt megízlelné, lehunyt szemmel szívja magába az ánizs semmi mással össze nem hasonlítható illatát.
- Most nyilván meglepi, amit mondani fogok, de ez a csomag cukor itt a parkolóban ezerszer jobban esik nekem, mint mondjuk a homár egy olyan étteremben, ahol már azért is szúrosan néz a főpincér, ha az ember leülés közben véletlenül összekócolja a feszesre fésült szőnyegrojtokat - válaszolom, és a vacsora említésére életbe lép bennem a Pavlovi reflex, mert hallhatóan megkordul a gyomrom. Egy szégyenlős kis vigyorral kérek elnézést érte, Ruby viszont gyorsan felfogja a lényeget, mert azonnal az utca elejére, egy gyros-os felé irányít. Méghozzá így, cipő nélkül, mezítláb. Egy pillanatig hezitálok, hogy be kellene menni, felkapni a lábbelit, de aztán leteszek az amúgy is hamvába holt tervről. Elvégre nem vagyok én se az Egyesült Államok elnöke, se hollywood-i híresség, nem kell attól félnem, hogy holnap az újságok címlapjain látom magam viszont néhány elítélő jelző vagy cikk kíséretében. Engedem hát - méghozzá roppant szívesen - hogy Miss Dayton megfogja a kezemet, így sétálunk el az említett kajáldáig, útközben még mindig tele szájjal tömve magunkba a medvecukrot.
- Maga komolyan engem tart varázslónak? - kérdezem aztán csodálkozva, miközben beállunk a sorba, és lenyelem az utolsó falat édességet. - Én ezt pont fordítva gondolnám. Nézzen csak rám! Van fogalma róla, mikor műveltem ilyesmit utoljára? Gyerekkoromban. Igaz, akkor ráadásul az eső is esett, és boldogan ugráltam bele mezítláb a pocsolyákba... de ki tudja. Talán még ma este ennek az ismétlésére is sor kerülhet - mosolygok. Igaz, egyelőre nem úgy áll az idő, mintha viharfelhők tornyosulnának az égen, de New Yorkban a vihart is csak akkor vesszük már észre, ha a nyakunkba szakad, mert a felhőkarcolók tornyai között néha alig lehet látni az eget.
- Két gyrost kérünk. Jókorát. És pitában... ha önnek is megfelel - nézek egy pillanatra Rubyra. Fene tudja, én jobban szeretem így, az ember nincs helyhez kötve, ezt még sétálgatás közben is fel lehet falni. És ami engem illet, nagyon gyorsan fel is fogom, mert ahogy látom, hogyan készül a vacsoránk, igazán nem lehet panaszom. Akkora adagokat kapunk, hogy szerintem úgy kell majd ráhúzni magam, mint az óriáskígyónak a nyúlra.
- Jöjjön - nyújtom aztán ezúttal én a kezemet Ruby felé, visszasétálok vele a parkolóig, egész pontosan az autómig. - Nos, meglehetősen szerény módon, de hagy adjam meg a módját a vacsorának - nyitom fel a csomagtartót, előhalászok belőle egy takarót, hogy kiterítsem a parkoló autók előtti keskeny fűsávra. - Voila, az étterem a la Wayne készen áll. Asztal és székek egy helyen - jókedvű mosollyal huppanok le, keresztbe rakom a lábaimat, és belekóstolok a gyrosba. Egyszerűen isteni, bár alighanem ebben része van a meglehetősen régen elmúlt ebédemnek is.
- Tudja, mi az egyetlen, ami nekem nem tetszik ebben az estében? - kérdezem aztán Rubyt, ha ő is leül mellém. - Hogy bármennyire nem akarom, de egyszer vége lesz. Mindketten taxiba ülünk, és visszatérünk a hétköznapok taposómalmába. Szeretnék ide máskor is eljönni. Ha úgy adódik, egyedül is, de ha csatlakozna hozzám a következő alkalommal, nagyon örülnék neki. Biztos egyedül is remek hangulata lenne egy görög estének, de ha ön is itt van, összehasonlíthatatlanul jobban érzem magam - mondom aztán két harapás között, de ekkor szembesülnöm kell vele, hogy Ruby egy másodpercig sem túlzott, Sztavrosz rokona ugyanis a mártással sem bánt szűkmarkúan. Olyannyira, hogy egy jókora folt máris az ingemen díszeleg, ami távolról - meg közelről nézve is - úgy fest, mintha leszart volna egy griffmadár.
- Az ördögbe... - dünnyögöm, és igyekszem ledörzsölni a rám folyt cuccot, de csak rontok a helyzeten. - Tudja, azt terveztem, hogy a vacsora végén felkérem önt táncolni, feltéve ha még mindig kíváncsi rá, milyen vagyok ha nem csetlek-botlok szirtaki közben - javaslom a következő programot Miss Daytonnak, mert halványan ugyan, de ki lehet hallani a táncházból, hogy a zene közben modernbe váltott, bár még mindig őrzi a görög jellegét. - De azt hiszem, így nem túl megfelelő az outfitem. Nézzen ide - mutatom, és én is elnevetem magam mikor rájövök, hogy a szorgos munkám eredményeképpen az eddigi pecsét olyanra változott, mintha joghurtos öntetmedáliát tűztek volna a mellkasomra. - De ne aggódjon. Nem fogja megúszni a táncot, Ruby - fenyegetem meg viccesen, aztán talpra állok, és ismét kinyitom a csomagtartót. - Tudja, mindenféle helyzetre fel vagyok készülve, és most örülök az előrelátásomnak. Meg annak, hogy ma hoztam el néhány holmit a tisztítóból - kotrok elő egy teljesen sima, hétköznapi fekete pólót. Lehámozom magamról a vacsora nyomát viselő ingemet, és esküszöm, én sem hinném el ha kívülről látnám magam, hogy mit is csinálok. Mezítláb, és meztelen felsőtesttel álldogálok egy táncház parkolójában, gyrosillattal körítve, egy gyönyörű nő társaságában. Ha ez valami álom, akkor még jó sokáig nem áll szándékomban az ébredés.



Wayne Winston
Üzlet
Play by :
Bill Skarsgard
Kor :
31
Foglalkozás :
Cégvezető
Hozzászólások száma :
13

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyKedd Okt. 08, 2019 11:07 pm



Wayne & Ruby

Mindig is kedveltem azoknak az embereknek a társaságát akik szívből tudnak nevetni, és jól tudják magukat érezni akár az élet legapróbb dolgaiban is.Visszagondolva arra az estére, amikor Briant megismertem, aznap valami furcsa és megmagyarázhatatlan szomorúság ült rajtam. Azt a munkát sem akartam elvállalni a Városházán, de túl jó volt a fizetés, és igazából semmi mást nem kellett csinálni, csak tálcákkal mászkálni, és kínálni a vendégeket. Közben mosolyogni. Na ez az ami nem ment. Próbálkoztam vele, kedves is voltam, csak valahogyan nem sikerült olyan őszintére, amilyenre én szerettem volna. Kicsit elbújtam az uniformis mögött és egyszerűen csak túl akartam lenni az egész estén. Haza akartam menni, bámulni kifelé az ablakon az éjszakába, és végiggondolni, hogy mit is akarok kezdeni az életemmel. Talán el kellene költöznöm olyan helyre, ahol új és tiszta lappal kezdhetek mindent. De bárhova is bújok, bárhova is vinne az utam, mindig csak a szép pofit látnák, azt gondolnák, hogy velem bármit meg lehet tenni ha kellő anyagi juttatásban részesülök. Az életben legalábbis ezt tapasztaltam.Aznap este azonban volt ott valaki...egy tűzoltó, aki megpróbált bekukkantani a szomorú arc mögé. Aki észrevette tán, hogy semmire sincs szükségem, csak arra, hogy valaki végre észrevegyen. Engem….ott legbelül, aki valójában vagyok, és nem azt akinek látni akarnak. Nem vagyok a legokosabb, nem vagyok a legjobb és minden bizonnyal nem fogom túl sokra vinni az életben, de ettől még lehetek a magam egyszerű kis világában is boldog, nem? Olyan kevés elég ahhoz, hogy önfeledt legyek, hogy úgy érezzem, a világ legszerencsésebb embere vagyok. Szeretni megtanul az ember, de nem tanulja meg, hogyan tegyen különbséget hamis és valódi szeretet között, hogyan tudja felismerni ha valami nem igazi. Mert egy idő után annyira vágyakozik arra, hogy igazán és szívből szeressék, hogy bármit elhisz. Hazugságok közepette is boldognak hiszi magát, bolondul és önfeledten, amíg hirtelen véget nem ér. Valaki már többé nem veszi fel a telefont, valaki elköltözik, és egy üres lakást hagy maga mögött, temérdek ott felejtett emlékkel, és az én vágyakozó és értetlen szívemmel. Olyan könnyű engem belebolondítani a jóba, és éppen olyan könnyű félreseperni. Mert ostobán hiszek és remélek. Mindig és reménytelenül.
Brian akkor este mosolyt csalt a fáradt arcra, kíváncsi volt és érdeklődő, és rabul ejtette az érdeklődésem, ahogyan később engem is. De lám az élet milyen hazug és képmutató, hogy ami igazán boldoggá tesz, az lesz később a vesztünk, az borít ránk fájdalmas gyászt.
A mai este is pontosan úgy indult, ahogyan az a bizonyos, sok évvel ezelőtt. Kedvetlenül indultam el az ügyvéddel való találkozóra, hogy aztán pár órával később kipirultan mosolyogjak, boruljak bele egy férfi karjába - még ha csak egy félresikerült táncmozdulat részeként is- és meséljek magamról apróságokat, megszabadulva az alapvető gátlásoktól, kicsit felszabadultabb és vidámabb legyek. A csuda sem hitte volna, hogy a mindig kimért, és végtelenül udvarias Mr Winston méregdrága öltönye mögött egy kisfiú szeleburdisága lakozik. Aki degeszre tudja enni magát medvecukorból, aki engedi, hogy az ingének legfelső gombjait meglazítsam, aki szinte gondolkodás nélkül megszabadul a cipőjétől, hogy szirtakit táncoljon számára ismeretlen emberekkel. Akivel műanyag pohárkából iszom az ouzot és aki mellett többet mosolygom, mint az utóbbi egy-két évben bármikor.Valahol az est közepén azt kívánom, bárcsak hosszabb lenne az az idő amit még így együtt tölthetünk ebben a fesztelenségben, kicsit elfeledkezve arról milyen távol is állnak alapvetően a világaink egymástól.
A vallásra tett jellemzése talán az ami a legnagyobb nevetést váltja ki belőlem, és hosszú percekig önfeledten kacarászom, a fejem rázva, hogy nem sértett meg. Nem vallásos a családom, szerencsére ezt nem kényszerítették rám a szüleim, ugyanakkor nem állítom, hogy nincs hitem, hogy nem hiszek valami világ felett álló erőben, amelyről gyakorta azt gondolom, hogy valami különös oknál fogva ki nem állhat engem.
-Nem gondolom magáról, hogy kisherceg lenne, vagy azért ítélném el mert jólétben nőtt fel. Nem mindenkinek adatik meg ez. Maga szerencsés ebből a szempontból, én sajnos nem. De látja mégis itt vagyunk, maga meg én. A kisherceg meg a rózsa.- szalad ki a számon kissé halkabban, és remélem túlságosan nem figyelt fel erre az apróságra. Talán az ouzo mentolos aromája csapta meg kicsit a fejem ebben a fülledt légkörben….talán egyszerűen csak sikerült felszabadítania annyira, hogy oda se figyelve utaljak tudat alatt valamire ami...nem is tudom mit gondoltam. A táncban azonban kicsit belefeledkezem az önfeledtségbe, kicsit ellazulok, kicsit elfelejtem az évek óta rám telepedő gondokat, Brian itt hagyott örökségét a hazugságokról, arról, hogy szépen lassan mindent rendbe kellene tenni. Szépen lassan tovább kellene lépni. Talán ez az este Wayne társaságában rádöbbent arra, hogy ideje nyitnom a világ felé, ideje megismernem más férfiakat, ideje kicsit kiszakadni a gyászból, amelyben örökké nem maradhatok. Igaza van anyának. Túl fiatal vagyok.És ennek a fiatalságnak minden boldog aromája most szinte egyszerre szakad rám, amikor a tánc végén a friss levegő felé rohanunk. Át a folyosón, magunk mögött hagyva a morajló tömeget.
-Igen, önzőnek tartanám. De ez olyan önzőség, amivel most kifejezetten boldoggá tesz.- nevetve fordultam vissza egy pillanatra a vállam felett, majd az ajtón kilépve hatalmasat szippantottam az esti levegőből. Brooklyn nem a legnívósabb környéke a városnak, de mint mindegyiknek ennek is megvannak a maga szépségei. Itt mások az esték. Nem olyan színesen zajosak, mint mondjuk Manhattan szívében. Itt több az átlagos polgár, vízvezetékszerelő, kőműves, szakács….dolgos, fáradt emberek. Pont mint én, aki itt nőttem fel, és bárhova is megyek, egy részem mindig itt marad.
Csak nézegetem vigyorogva a lábainkat, még mozgatom is az övével együtt a lábujjaimat, és amikor ránézek látom, hogy tényleg éppen olyan felhőtlenül jól érzi magát mint én. Wayne társasága határozottan jót tesz nekem,és az eddig nem létezett szociális életemnek, azt hiszem. Most kifejezetten sajnálom, hogy ilyen rövid ez az éjszaka, hogy ilyen kevés időt tölthetünk együtt, mielőtt visszatérünk majd a hotelbe, ahol ha nem is tökéletesen idegenek leszünk már egymás számára, de mindketten visszatérünk a saját világunkba. Ahova tartozunk, és eltesszük a mai napot a szép emlékek közé. Számomra hosszú idő óta a legszebb lesz az biztos.
A kérdésem talán költőinek is gondolhatná, de nem annak szántam. Valóban érdekelt, hogy nem bánta meg, hogy velem tartott, hogy nem bánta meg a visszautasított vacsorát, mert cserébe olyasmit kapott, amit nem biztos, hogy az óvatos kanálcsörgések közé rejtett kicsit fészkelődő csendben megkapott volna.Ott biztosan nem ilyen lettem volna.Sokkal tartózkodóbb, sokkal sterilebb, sokkal olyanabb, mint amilyen a recepciós pult mögött vagyok. Azt az oldalamat pedig már ismeri.Nem szólok közbe, csak hallgatom őt, időnként vele mosolyogva, vagy bólogatva egyetértően, zavarodottan sütve le a szemeimet, elkapva a pillantásom néhányt zavarbaejtő másodpercre.
Bennem maradt még kicsit a zene, a fejemben a ritmus, a gitár, az apró dob ritmusa valahogyan nem szűnt meg, a mozdulat még a lábamban...és amikor azt mondja várjak, hát várok. Ott maradok, dudorászva, kicsit még ide-oda billegve egy elképzelt zene ütemére. Mezítláb egy brooklyn-i parkolóban. Amikor végül visszatér, kíváncsian figyelem mit csinál. A kezeit huncutul dugja hátra, valamit szorongat bennük. Most tényleg olyan mint egy világba kiszabadult kisfiú,aki élvezi, hogy számára alapvetően szokatlan dolgokat csinálhat.
Elkerekednek az ajkaim, a megelepettség letörölhetetlenül ül ki az arcomra, még egy halk sikkantás is kiszalad az ajkaimon, mikor meglátom a medvecukrot a kezében.
- Valóban nem olyan vacsora, hanem sokkal jobb.Óóóó tudok titkot tartani, ha maga sem árulja el mi mindenbe rángattam bele ma. És hol van még a vége! Ahhhh már az illata is isteni!- szimatoltam meg a régen látott, tengernyi emléket felszínre hozó édességet, majd a saját darabomat odakoccintottam játékosan Wayne cukorkájához.
- Egészségére! Ez a vendéglátás már igencsak nekem való. És micsoda pazar helyen.- haraptam bele a finomságba, és miközben rágcsáltam, eszembe jutott valami.
-Most olyanok vagyunk mint a rossz gyerekek. Előbb az édesség, aztán a főfogás...ha már úgyis kijöttünk, menjünk le az utca végére. Ott van Sztavrosz egyik unokatestvérének az étkezdéje.Mindenféle finomsággal. De vigyázzon, mert ma már levetettem magáról a cipőt, és ha nem vigyáz az ing is áldozatul esik. Főleg ha jól megpakolt gyros tálat kapunk. Azt ugyanis nem lehet késsel villával, csak kézzel és lábbal enni.Jöjjön!- nyúltam újra a keze után és húztam magammal. Mezítláb a meleg betonon, kezünkben a gumicukorral, kicsit még kipirulva a nemrégiben befejezett tánctól, szétcsúszott ruházatban, kócosan, de önfeledten.
- Tudja, magának varázsereje van….-jegyeztem meg, miközben magunk mögött hagytuk a táncházat, és elindultunk lefelé az utcán.
-Rádöbbentett arra, hogy ideje lenne talán kicsit többet kimozdulni otthonról. Ismerkedni másokkal. Randevúra menni férfiakkal, kicsit színt vinni az életembe.- sandítottam rá oldalról, és őszintén hálás voltam neki mindezért. Az utca végén már látszott Grigor kifőzdéje, ahol a kék és fehér neon reklám hirdette a hely nevét, a homlokzatán ugyanúgy ott lengedezett a görög zászló.
-El sem tudom mondani mikor éreztem ennyire jól magam utoljára.Az meg külön boldoggá tesz, hogy maga is ugyanígy van vele.-őszintén gondoltam mindent.A társasága tökéletes volt, és ma már sokadszor átkoztam, hogy ebbe a tökéletességbe az az egy aprócska hiba csúszott, hogy a főnököm. És szép este ide vagy oda, ezen a tényen nem tudok változtatni.





Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyVas. Okt. 06, 2019 10:45 am



Ruby&Wayne

- Miért, mi a baj a 72 szűzzel? - kérdezek vissza nevetve. - Higgye el, ez a legjobb, amiről egy férfi álmodhat. Igaz, az első alkalom után a szüzek már megszűnnek ártatlanok lenni, szóval az egész értelmét is veszti. Egyébként nem vagyok hívő ember. Tudja, számomra a vallás nem más, mint emberek vitája azon, hogy kinek van jobb képzeletbeli barátja - mondom. - Remélem ezzel nem sértettem meg önt, vagy nem gázoltam bele az esetleges hitébe. Nem áll szándékomban ilyesmi - miközben a "bárpult" felé igyekszünk. Fura, hogy itt vagyok egy görög táncházban, egy gyönyörű nő oldalán, akiről tulajdonképpen nem tudok az égvilágon semmit, azon kívül, hogy nálam dolgozik, és hogy van egy fia. Ez pedig édeskevés, lássuk be. Ez viszont az este folyamán akár változhat is, és a legkevésbé sem zárkóznék el előle.
Az ouzo-nosztalgia miatt már megérte igent mondanom a mai programra, Ruby társasága pedig az a bizonyos hab a tortán, a története hallatán viszont kissé elszégyellem magam. Persze, tisztában vagyok vele, hogy a társadalom rétegekre oszlik, ez így volt mióta világ a világ, csak hát néha keményen szembe tud verni amikor ezzel így kell szembesülnöm.
- Remélem nem hiszi rólam, hogy én afféle kisherceg módjára nőttem fel, aki már születésekor aranykanalat kapott a szájába, és a mai napig is cselédek sorfala lesi minden kívánságomat - válaszolom, kissé mentegetőzve. - Az én szüleim kemény munkával jutottak el oda, ahol most vannak, és sok erőfeszítésükbe került az, amit megteremtettek. Én pedig szintén kőkeményen dolgozom, hogy az örökségemet ne csak megtartsam, hanem fejlesszem is. Az én számból talán elég hitetlenül hangzik ha azt mondom, hogy a pénz nem minden, de tényleg így gondolom - még jó, hogy most nem a legdrágább öltönyömben feszítek, mert simán joga lenne hozzá, hogy szembe is röhögjön, hogy bort iszom, és vizet prédikálok. Szerencsére nem cizelláljuk ezt a témát, és nem merülünk be jobban a kelleténél, már csak azért sem, mert a tánctéren egyre többen gyülekeznek, és nem akarunk kimaradni a jóból. Meglepő módon azon kapom magam, hogy én sem, még ha lesznek is kivetni való elemek a mozgásomban.
Négy negyedes ütem, oké, ezzel nem lesz gond, mert van némi zenei alapképzettségem. Gyerekkoromban a szüleimnek volt egy zongorája, vagyis egész pontosan még ma is megvan, néha amikor meglátogatom őket, már a bejárati ajtónál hallom, hogy anya a mai napig is játszik. Persze, ma már nem olyan feszes tempójú műveket, mint régen, de még mindig ugyanúgy el tudja varázsolni a zene, ahogy engem is. Amíg kicsi voltam, órákon keresztül képes voltam üldögélni a pianínó előtt, egymás után nyomogatva a billentyűket, élvezve hogy mindegyik más és más hangot ad ki. Oda-vissza mentem a skálán elejétől a végéig, aztán újra, és képtelen voltam betelni ezzel a frissen felfedezett világgal. Aztán kamaszkorom táján úgy döntöttem, ideje hogy ebből a gyermeteg szórakozásból valami komolyabb váljon, és közöltem az őseimmel, hogy szeretnék zeneiskolába járni. Nem támasztottak akadályokat, sőt, kimondottan támogattak ebben az elképzelésben, az egyetlen nézeteltérés ott akadt, hogy anya valamilyen okból kifolyólag a fúvós hangszerek felé próbált terelgetni, ami ellen én, lassan ébredező férfiúi önérzetem teljes vehemenciájával ágáltam. Mert ha egy lány kijelenti, hogy oboázik, az maximum vicces, de egy fiú, vagy férfi szájából meglehetősen morbid és bizarr hangzása van a dolognak. Ezt szerencsére az őseim is belátták, úgyhogy végülis teljesült a vágyam, és sikerült kikötnöm a zongoránál. Két évig jártam zeneiskolába, aztán jött a kamaszkor, meg más, engem akkor már jobban érdeklő témák - lányok, zene, képregények és hasonlók - és abbahagytam a zenetanulást. Azt nem állítom, hogy Richard Claydermanként játszanék, vagy bármikor is egy saját koncertet adhatnék mondjuk a Central színházban, de azért az "Ici-pici pók" egy ujjal klimpírozásánál már jobb vagyok. Szóval amatőr szinten űzöm a zenét, maradjunk ennyiben. Ez pedig most elég nagy segítség, mert a lépésekkel így is bajban vagyok, de legalább az ütemet nem tévesztem el. Viszont egy-két alkalommal tényleg meglehetősen érdekes lépésekkel tarkítom a körtáncot, én pedig legalább ugyanolyan őszintén nevetek magamon, ahogy Ruby, és mások is nevetnek. Nincs ebben a nevetésben gúny, csak jókedv és felszabadultság, én pedig percről percre jobban engedem el magam, sutba dobva az eddigi tartásomat. Csak akkor hökkenek meg kicsit, mikor látom, hogy időről-időre valaki bepattan a kör közepére, és táncol egy kicsit saját magában is. Remélem, ilyesfélét nem várnak el tőlem, totális kezdőtől, mert maximum a "Kemotoxxal lefújt légy utolsó rángásai a padlón" jellegű produkciót lennék képes előadni, azzal meg szerintem nem aratnék osztatlan sikert. Szerencsére a többiek alighanem ugyanúgy látják, mint én, hogy elég nekem ma a szirtaki megtanulása, plusz mutatványt nem várnak el tőlem, amiért kimondatlanul is hálás vagyok. A ritmus viszont gyorsul, igencsak szednem kell a lábamat, egyszer pedig le is kell vennem a karomat a szomszédos fickó válláról, hogy elkapjam Rubyt, aki szintén belebonyolódik a dologba, és a karjaimban köt ki egy félfordulat végén.
- Ez valami új figura? Talán ez tetszik a legjobban az összes közül - vigyorgom el magam én is, mikor aztán Miss Dayton visszatalál a helyére, és az előbb - a kettőnk okán - megakadt tánc folytatódik. Azt hiszem, a lefésült hajam már a múlté, érzem hogy kiüt a verejték a homlokomon, és az ingem negyedik gombja magától nyílik ki, mint aki megadja magát. Nekem sem sok híja van, mert kezdem úgy érezni magam, mint Michael Flatley, akinek önálló életet élnek a lábai, csak amíg az ír táncos pontosan tudja, hogy hová fog lépni és miért, rólam ez aligha mondható el. Ruby kérdésére, miszerint valljam be, nem először táncolok szirtakit, nem udvariatlanságból nem válaszolok, hanem azért, mert egyrészt alig kapok levegőt, másrészt pedig eléggé koncentrálnom kell, hogy ne botoljak el a saját botlábaimban, és a körtánc vége ne "kicsi a rakás, nagyobbat kíván" emberhalom legyen.
Nem tudom, mennyi idő telik el, mikor a mókának vége szakad, megáll a zene, vele együtt a tánc, én pedig szaporán kapkodok lélegzet után, és figyelem a velem szembe forduló Miss Daytont. A haja már neki is kissé kócos és rendezetlen, piros foltok égnek az arcán a melegtől és a mozgástól, és... és dögös. A fenébe is, de milyen dögös!
- Viccel? - kérdezem aztán, miközben a légzésem lassan rendeződik. Szerencsére úgy tűnik, a rendszeres futópados edzések nem eredménytelenek. - Ez volt a legjobb dolog, amit az elmúlt időszakban csináltam! - válaszolom, és minden szavamat komolyan gondolom. Lehet, hogy a végén visszatérő vendég leszek ebben a táncházban? Semmi nincs kizárva. - A friss levegő viszont tényleg nem fog ártani. Meglehetősen melegem van - értek aztán egyet Rubyval. - Mondja, önzőnek tartana, ha ma este még Sztavrosz kedvéért sem mondanék le a maga társaságáról? - érdeklődöm, miközben elindulunk kifelé a táncteremből, a beszélgető emberek között szlalomozva, egy hosszú folyosón át egészen egy ajtóig. Kimondottan jólesik, ahogy megcsap a kinti hűvösebb levegő, nagyokat szippantok a korai szeptember semmi máshoz nem hasonlítható illatából. A mezítlábunk viszont csak akkor tűnik fel, amikor Ruby felhívja rá a figyelmet, és kénytelen vagyok elnevetni magam, amikor realizálom, hogy úgy érzem magam, mint a falak közé zárt kisgyerek, aki életében először beszabadul a homokozóba. Szerencsére napközben még meleg van, a beton most adja ki magából a hőséget, amit reggeltől estig beszívott, szóval nincs ezzel a világon semmi gond.
- Nos, őszintén fogok válaszolni a kérdésére - felelem végül, mikor Ruby feltesz egy kérdést. - Nem fűztem sok reményt a mai programhoz, de esküszöm, ez jobb, mint bármelyik flancos étterem. Időtlen idők óta nem éreztem ilyen jól magam. Szóval, köszönöm Ruby, hogy kimozdított az én túl nyugodt, és túl steril világomból. Nézze, ki vagyok gombolkozva, mezítláb állok egy parkoló betonján, és a legkevésbé sem bánom, sőt. Lehet, hogy ön őrültségnek hívja ezt, de vessen rám követ, mert nekem nagyon tetszik - mosolygok. - Remélem, eléggé megfeleltem a kérdésére. És igen, szeretek táncolni. Lehet, hogy ezt most meglepőnek tartja, de utálom a keringőt, meg az efféléket. Hacsak nem kötelező az öltöny és a nyakkendő, nem szeretem a ceremóniát. Inkább egy normális szórakozóhely táncait kedvelem, bár azt hiszem, mától a szirtaki is helyet kap a listámon. Szívesen bemutatnám, teszem azt, milyen velem egy átlag tánc, de jelenleg nincs hozzá megfelelő zene, annak a sokkélménynek pedig nem szeretném kitenni, hogy én kezdjek el dudorászni valamit - rántok vállat egy szégyenlős kis vigyorral. - Viszont ha vár egy percet, van egy jobb ötletem. Azonnal jövök - keresem be a zsebemben a slusszkulcsot, beásom magam a kocsimba, egész pontosan a kesztyűtartójába, hogy aztán a kezeimet hátra téve, titokzatos arccal térjek vissza Miss Daytonhoz.
- Tádádám! - húzom aztán elő a kezeimet, bennük két zacskó medvecukorral, amiből az egyiket Ruby kezébe adom. - Sajnálom, ez nem olyan vacsora, mint az étteremben lett volna, de talán nem lesz ellene kifogása - hajolok aztán közelebb, és egy összeesküvő cinkosságával osztok meg vele egy titkot. - Ezt még senki nem tudja, de a kesztyűtartóban van az én szent nassoló-zugom. Méghozzá medvecukor-nassoló-zugom. De ha ezt bárkinek is elárulja, úgyis letagadom - nevetek aztán vidáman. - Szóval, ha már a vacsorára nemet mondott, akkor hagy lássam vendégül így. Egészségére - tépem fel a saját csomagom zacskóját, és kihalászok belőle egy hosszú, fekete kígyót, hogy a fejem fölé emeljem, és a kitátott számba eresszem, pontosan ugyanúgy, mint gyerekkoromban.



Wayne Winston
Üzlet
Play by :
Bill Skarsgard
Kor :
31
Foglalkozás :
Cégvezető
Hozzászólások száma :
13

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyVas. Okt. 06, 2019 12:10 am



Wayne & Ruby

“Csillagok alatt szunnyad az éjjel. Legyen álmod édes, édes…” dúdoltam gyakran lefekvés után még a sötétben Floriannak, miközben a lágy barna tincsek között simogattam a buksiját. Gyakran úgy aludt el, hogy hozzám bújt, kis kezeivel átölelt és engem még az sem érdekelt, ha negyed óra múlva elzsibbadt a kezem, vagy alig kaptam levegőt, mert szinte belepréselte a pizsamás mellkasát az orromba. Ahogyan hallgattam a csendet magunk körül, arra gondoltam, hogy bárcsak mindig minden ilyen békés lehetne. Bárcsak a világ ilyen egyszerűen működhetne, és nekem elég lenne ez ami most van. Aztán halkan kilopakodtam a szobájából, és szembe jött velem az életem, a tengernyi gond, a megoldásra váró problémák, és persze az egyedüllét nyomasztó érzése. Megszokhattam volna már az évek alatt, hiszen én választottam. Ahogyan később azt is, hogy egy ideig még nem akarok senkivel hosszabb időt együtt tölteni. A kényszermegoldások csúfosan értek véget, és az élet valahogyan soha nem kínált tálcán még egy olyan lehetőséget mint Brian.Tulajdonképp mulatságos, hogy a ma este lehetne akár a meglepetések éjszakája is, mondhatnám, hogy hosszú idő óta először történik velem valami izgalmas és érdekes, valami olyasmi, ami kirángat abból a különös és szinte már tökéletesen rám telepedő gyászból, amelyből egymagam nem találtam a kiutat. A véletlenek különös összjátéka az utamba sodor egy igazán jóképű, minden tekintetben udvarias férfit, akinek a humora képes folytonosan megnevettetni. Akivel felszabadulok, őrült ötletekre ragadtatom el magam.Az egésznek az egyetlen szépséghibája, hogy ez a bizonyos férfi a főnököm.Az egyetlen személy talán a több milliós New York-ban, akivel egyszerűen nem engedhetem meg magamnak a kaland és kellemes éjszaka luxusát.Még igazából abba sem gondoltam jobban bele, hogy ha nem az lenne aki, akkor lenne bármi más akadálya? Talán a társadalmi különbség, mely bár sokak szerint a mai világban már nem létezik, úgy vélem nagyon is valós és létező dolog.Én büszke ember vagyok. Mindent amit elértem, azt a keveset is saját magamtól értem el, és bár apróbb segítségeket elfogadtam akár Brian-től is, a legtöbbet persze a szüleimtől, mégis elmondhatom, hogy nem függtem senkitől. Anyagilag legalábbis. Mert érzelmileg pontosan az ellentéte vagyok ennek. Hegyeket képes megmozdítani az érzelem ha felébred bennem, a ragaszkodásom noha nem fojt meg senkit, de érezhető. Ha szeretek, akkor mindenemmel szeretek.
Kicsit talán én is olyan vagyok amilyen Sztavrosz, amilyenek a görögök, és amilyennek a mai éjszaka ígérkezik. Mert csillagok alatt szunnyad az éjjel, és csak remélem, hogy a kisfiam álma édes és békés, még akkor is, ha ma nem én vagyok mellette, hogy elaltassam.Ma éjjel kicsit ki akarok szakadni a mindennapokból, a szürke reggelekből és az egykedvű délutánokból, abból a világból, amelyben Wayne és én távol vagyunk egymástól. Miközben most közel lépve hozzá az ingét gombolom, szabadítom meg néhány ruhadarabtól, és rántom magammal ebbe a spontán bolondságba.
Amikor nevet, vele nevetek. Kedves a mosolya.Valahogyan az jut eszembe, hogy illik ide, ebbe a közegbe. A kimértsége és tartása ellenére is. A zavarodottsága ellenére is, a kisfiús bizonytalansága ellenére is. Mintha éppen olyan könnyedén tudna beilleszkedni ide, ahogyan abban a közegben amibe alapvetően született. Meg sem kellene ezen lepődnöm, mert valahányszor a recepcióra téved, valamiféle könnyed eleganciával tartja kezében a kávés csészét és beszélget velünk a leghétköznapibb témákról. Egy arrajáró pedig hamarabb gondolná a kollégának, vagy egy kedves vendégnek, semmint a szálloda igazgatójának.Talán csak a méregdrága, méretre készült öltöny, és a hozzá tökéletesen passzoló, fényesre pucolt cipő árulkodhatna arról, hogy nem egyszerű alkalmazottról van szó.
Fejem csóválom mosolyogva arra a megállapításra, hogy nem akart zavarba hozni, és még inkább elvörösödöm, amikor megköszöni, hogy jóképűnek neveztem. Igazából oda sem figyeltem, ösztönös volt.
- Én nem….nekem nem…- válaszolnék, és mondanám, hogy nem a viszonzás volt a célom, hogy én ezt komolyan mondtam, de attól félek, hogy félreértene. Noha nem vagyok benne biztos, hogy az est előrehaladtával nem fogjuk még számtalan esetben félreérteni egymást. Máshoz szoktunk hozzá, és még nagyon nehéz ezen túllépni. Legalábbis számomra.Sóhajtva pillantok rá hálásan, hogy a válaszadás kuszaságától megkímél, meg attól, hogy még jobban belegabalyodjak a mondanivalómba, de hamar elillan ez a megkönnyebbülés és a meglepett, kikerekedő szemek merednek rá, meg egy hangos nevetés szakad fel belőlem.
-Hetvenkét szűz? Atyavilág! Maga aztán nem aprózza el. Bár nem gondolom magát görög ortodoxnak, vagy éppen a mitológia megszállottjának, de a muszlim hit mégiscsak túlzás lenne.- csóválom a fejem jókedvűen.Noha sikerült azért valamennyire feloldani a benne feszülő gátlásokat, meg a kis félelmet amit valószínű a tánc gondolata okoz benne, mégiscsak könnyebb lesz ha iszunk előtte valamit. Még ha nem is így terveztem eredetileg. De tulajdonképpen ha jobban megnézem az egész esténk a spontaneitás jegyében telik.
A pohárkámat tartva, félrebillenő fejjel és kíváncsian hallgattam, hogy vajon mi jut eszébe az ouzo-ról és az utolsó kortyokba magam is belenevetek, amikor az édességet említi.
-Medvecukor. Nem mondja, hogy maga is odáig volt érte! Ahol laktunk, ott a sarkon volt egy candy shop. Olyan régi, ötvenes évek beli fajta. Talán még maga Elvis is járt ott, annyira régi. Egy kentucky-i házaspár volt a tulajdonosa. Mindenféle finomság volt náluk, és én azokat a színes nyalókákat szerettem nagyon. Tudja, azokat az óriási méretűeket. Meg persze a medvecukrot. Egy héten egyszer, általában szombaton a papám lement a boltba nem sokkal zárás előtt és mindig vett nekem belőle. Pedig akkoriban még kajára is alig jutott.De édességem vasárnaponként mindig volt. Beosztottam. Lemértem, hogy mekkora a darab és kiszámoltam, hogy naponta hány centit ehetek, hogy a következő vasárnapig kitartson. Persze szinte soha nem tartott ki!- nevettem el magam. A hangom nem volt keserű, vagy szomorú. Nekem ez volt a gyerekkorom, a maga pénztelenségével, és egyszerűségével. Én így voltam boldog. Mert bár nem dúskáltunk az anyagi javakban, soha nem szenvedtem semmiben hiányt, amire igazán szükségem volt. És ami igazán számított, az a szeretet volt. Azt mindig megkaptam. Azt mindig éreztem.
-Betegre sosem sikerült enni magam. Annyi nem volt, én meg rossz üzletember voltam mindig.Szóóóval…-vontam meg a vállaim gyermeteg derűvel, majd a műanyag poharat a megfelelő szemetesbe dobtam és már mentünk is vissza sietve a tánctérre.
Wayne remek partnernek bizonyult, leszámítva azt a kezdeti apróságot, szó szerint apróságot aki mellé került. A többiekkel együtt nevetek azon, ahogyan a magas ember, meg az aprócska néni megpróbálnak összekapaszkodni, végül feladják és más valaki kerül Wayne mellé.
Tánc közben többször oldalra pillantok, vele nevetek ha éppen eltéveszt egy lépést, és csak a fejem rázom, hogy ne aggódjon, mások is rontanak, itt ezen senki nem akad fenn. Meglepően jól csinálja a váltásokat, amikor a gyorsuló ütemre, már a lépéseket is sebesebbre kell venni. A vidámság, az itt-ott felcsendülő ének, az emberek mosolya egészen hamar elvarázsol, kipirultan vetem hátra a nevetéstől a fejemet, majd a mellettem éppen a keresztlépésekbe belebonyolódó Wayne-re nézek.
- Maga titokban gyakorolta ezt. Nem nem….nem fogom elhinni, hogy soha nem táncolt szirtakit. Vagy ha így van, akkor egy őstehetséggel van dolgom.- a végére már olyan gyors a zene, hogy nekem is észnél kell lennem, mikor végül elveszítve az egyensúlyom, vidám nevetések közepette dőlök oldalra, egyenesen Mr Wayne karjaiba.
-Hoppá!- állapítom meg, és zavarodott kuncogások közepette igazodom vissza, és helyezem a másik karom vissza egy fiatal lány vállára.
Nem érzékelem az időt, de nagyjából negyed óra lehet, mire lecseng a ritmus, a zenészek visszaváltanak kellemesebb, lassabb tempóra, végül elhal a muzsika, és mindenki tapsolva köszöni meg a táncot. Még nekem is levegő után kell kapkodnom. Az arcom kipirult, a hajam alaposan összekuszálódott, a feltűrt szoknyám egy része is kibomlott, de nem bánom.
-Nem….nem tudom...maga, hogy van vele, de én ….nagyon élveztem.Jöjjön, menjünk szívjunk egy kis levegőt, mielőtt Sztavrosz megtalál, és a következő táncra elrabol.Kijöttem a gyakorlatból,és jelen állás szerint szusz nem maradna bennem végül.-ha követett a szavaim nyomán, akkor a terem oldalsó ajtaján kilépve, egy hosszú folyosón végighaladva jutottunk el az egyik kijárathoz a sok közül. Az ajtót kitoltam magam előtt, és amint kiléptünk mélyet szippantottam a friss, koraőszi esti levegőből.
-Mondja, hogy nem bánta meg, hogy belement ebbe az őrültségbe velem?-pillantottam rá a vállaim felett majd lesiklott a tekintetem a lábára, és az enyémre is. Hangosan felkacagtam, amikor realizálódott bennem, hogy mindketten mezítláb ácsorgunk a betonon.
-Istenem! Látja,maga teljesen megbolondít, a cipőinket meg bent hagytuk. Remélem nem fázik a lába.Vagy ha mégis, akár itt kint is táncolhatunk egyet.Nem szirtakit...hanem...mondja Wayne, mi a kedvenc tánca? Biztos van ilyen. Ne mondja, hogy nincs.- hitetlenkedtem, mert abban biztos voltam, hogy tanult egykor táncolni, legfeljebb csak bizonytalan magában. Pedig esküszöm jól csinálja.




Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyPént. Okt. 04, 2019 7:04 pm



Ruby&Wayne

Meglehetősen tartottam a ma esti programtól, már persze nem a megbeszélt vakrandevútól, hanem attól, amit Miss Dayton javasolt folytatás gyanánt. Féltem, hogy egy görög táncikálós-autentikus környezetből teljesen kilógnék, még akkor is, ha jelenleg nem öltönyben és nyakkendőben feszítek, hanem némileg lazább cuccban. A kulcsa mindennek lényegében a viselkedésem. Ahol idegenül érzem magam, ott nagyon nehezemre megy, vagy akár épp lehetetlennek is tűnik az ellazulás, kilógok a tömegből, és nem a magasságom apropóján. De a fogadtatás egyelőre várakozáson felül pozitív, és barátságos. Sőt, megkockáztatom, hogy ha nem Ruby-val, hanem egyedül érkeztem volna ide, ugyanilyen kedves lett volna a légkör, pedig nekem aztán tényleg nincsenek se görög, se más déli felmenőim. Tősgyökeres amerikai családból származom, még egy mediterrán déd- vagy üknagymamát se tudnék felmutatni a családfámon. Élek a gyanúperrel, hogyha bárki idegen betévedne ide az utcáról akár, akkor sem néznék ki, ugyanilyen lelkesen fogadnák, mert itt nem számít sem a származás, sem a vérvonal, ide tényleg mindenki azért jön, mert jól szeretné érezni magát. Csak hát az én életem, az öltözködésem, a lakásom, az autóm túlságosan... hogy is fogalmazzak... sterilnek hat ehhez a vidám fesztelenséghez képest. Pedig esküszöm mindenre, ami szent, hogy soha nem tartottam magam többre másoknál, mégis, a vagyon és a családom neve óhatatlanul is elhatárol az emberek meglehetős hányadától. Gyerekkoromban, olyan 10-12 éves korom táján nem volt ezzel gond még az iskolában sem. A gyerekek mind szocialisták, persze nem a szó politikai értelmében, hanem úgy, hogy az egyenlőség érzésével születnek. Olyan életet éltem az általánosban, mint bármely másik gyerek. A gondok aztán a középiskola kezdetével jelentkeztek. Hiába próbáltam barátokat szerezni, mindig sikerült a húzódozás vagy elhatárolódás téglafalába ütköznöm. "Gazdag ficsúr" - hallottam az akár nyílt, akár leplezett suttogásokat, mindenkinek vérmérséklete és gondolkodásmódja alapján. Volt, aki irigységgel ejtette ki ezt a szót, volt aki utálattal, és volt aki jószándékú szánakozással, mintha az anyagi helyzetem valami testi hiba lenne, amit tolerálni kell. Úgy bántak velem, mintha egy unatkozó arisztokrata lennék, egy mágnás, akinek az élete így is úgy is célegyenesben van, hiszen ők legalább annyira tudták, mint én, hogy egy vállalkozás és ennek anyagi vonzata egyformán hullik majd az ölembe a főiskola után. Mondhatjuk akár úgy is, hogy kiközösítettek, persze nem feltűnően, csak éreztették, hogy más vagyok, mint ők. Egyedül maradtam, de ezt az egyedüllétet megtanultam okosan használni, és ekkor vettem fel azt a tartást, amely ma is jellemzi az egyéniségemet, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy a munkámmal járó felelősség meg is követeli a fegyelmezett életet. Pedig alapjaiban egy vidám fickó vagyok, csak megfelelő légkör kell hozzá, és meg kell a felszabadult egyéniségemhez találni a kulcsot. Úgy hiszem, hogy ez Miss Daytonnak ma este sikerült. Igaz, némi rácsoldálkozással figyelem a mindenfelé vetkőző embereket, de csatlakozom a "lehulló textilek éjszakájához", és megszabadulok a cipő-zokni kombótól, sőt még azt is mosolyogva hagyom, hogy Ruby kissé széjjelebb gombolja rajtam az inget. Az apró bókomra válaszolt megjegyzése mulattat, és csak megcsóválom a fejem, miközben az galléromat igazgatja el.
- Nem állt szándékomban zavarni hozni önt, elhiheti. De tény, hogy remek érzékem van hozzá, akkor is, ha nem akarattal teszem. Szerintem felerészt az anyatejjel szívtam magamba, felerészt viszont hosszú évek munkája - nevetek halkan, aztán kissé ijedten felemelem mindkét kezem, a megadás jól ismert, ezerszer látott pózában.
- Isten mentsen a további vetkőzéstől. Egyrészt nincs kedvem chippendale fiúnak álcázni magam, másrészt egy féltékenységi tömegverekedéshez sem akarok alapot szolgáltatni. Továbbá mivel együtt érkeztünk, tartok tőle, hogy minden magyarázat ellenére is összeboronálnának bennünket, és nincs kedvem további arcpirító helyzetbe hozni önt. Legyen elég a három gomb, és a lábbeli meg a zokni a vetkőzésből. De azt köszönöm, hogy jóképűnek titulált. Mondja, ez a magánvéleménye, vagy csak viszonozza az előbbi bókomat? - érdeklődöm, de aztán látva Ruby arckifejezését, ismét sikerül szélesen elmosolyodnom.
- Ne aggódjon, megkímélem a választól. Ami viszont Zeuszt meg az Olimposzt illeti, lehet vevő lennék rá. Na meg a 72 szűzre, ami ott körbevesz. Nem, várjon... az egy másik vallás - visszakozom hirtelen. A tánctól még mindig parázok egy keveset, amit azt hiszem, bárki észrevehet aki rám néz, Miss Dayton pedig érezheti is a kissé izzadó markomon meg a fogáson, amivel belekapaszkodok a kezébe. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve finoman húzni kezd magával, én meg elkönyvelem, hogy akkor kezdődik a móka, ami az én táncstílusomat látva csakugyan az lesz, de nem, ehelyett a terem hátsó része felé vesszük az irányt, ahol az italospultnak kikiáltott asztal foglal helyet. Csakhamar a kezemben landol egy apró műanyag pohár, és orromat megüti az ouzo semmi mással össze nem téveszthető illata.
- Tudja, mire emlékeztet ez? - kérdezem lehunyt szemmel, mert az ánizs aromája még a nyelvemhez sem ér, máris megrohanja minden érzékemet. - A gyerekkoromra. A kedvenc édességem is ilyen volt. Tudja, olyan hosszú fekete kígyó, ugyanilyen ízű. Minden Halloween után nagy bizniszt csaptam a környékbeli srácokkal, mert az összes édességemet elcseréltem erre a cukorra. Egyszer anyám vett egy jókora mennyiséget belőle, persze megtaláltam, és felfaltam. Három napig feküdtem utána lázasan, masszív gyomorrontással - vigyorgom el magam az emléken. - Egyébként ne aggódjon, ha iszom én sem ülök volán mögé. Ha az estének vége, mindkettőnknek hívok egy taxit, holnap pedig küldök egy embert, aki visszaviszi az ön autóját is, meg az enyémet is a hotel elé, ha ez önnek megfelel - oldom meg könnyedén az autók problémáját, aztán Ruby poharához koccintom az enyémet.
- A véletlen találkozásokra. És a görögökre - teszem hozzá, majd felhajtom az italt. Kellemes az íze, és bizsergeti minden porcikámat. De tény és való, hogy ellazít, legalábbis amikor Miss Dayton a táncparkett felé navigál, már a legkevésbé sem ellenkezem, jöjjön aminek jönnie kell.
Igyekszem betartani az instrukciókat, engedem hogy Ruby a vállamba kapaszkodjon. A másik oldalamra viszont egy meglehetősen alacsony, és legalább ezernyi ránccal borított nénike kerül, aki hasztalan igyekszik a neki elérhetetlen magasságba kapaszkodni, ez kivált némi hangos derültséget a közönségben. Végül egy férfi helyet cserél a tisztes matrónával, aztán elkezdődik a tánc.
Négy negyedes ütem, oké, ez megvan. Van némi zenei képzettségem, úgyhogy ez nem okoz problémát. A ritmusérzék sem. A lépések már inkább, mert elég váratlanul jönnek egymás után a láblengetések, a keresztlépések, néha-néha egy rogyasztás. Szóval ennek az ízére még rá kell éreznem, és meg kell fejtenem a logikáját, mi következik mi után. Egyelőre azt hiszem úgy festhetek, mint egy rogyadozó részeg, aki véletlenül keveredett ebbe a társaságba. De nem adom fel, és nem lengetem meg a fehér zászlót. Ma éjjel táncolni akarok, és fogok is.



Wayne Winston
Üzlet
Play by :
Bill Skarsgard
Kor :
31
Foglalkozás :
Cégvezető
Hozzászólások száma :
13

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyCsüt. Okt. 03, 2019 9:26 pm



Wayne & Ruby

Különös talán, de sokféle felmenőkkel rendelkező családból származom, akik elsősorban Venezuela, Kuba, Mexikó vagy éppen Brazília szülöttei, és több generációval korábban vándoroltak be. Aztán itt keveredtek a jenkikkel, vagy éppen a sajátjaikkal, esetleg európaiakkal, és lettem belőle többek között én is.A szőke hajam ugyan nem utal déli ősökre, én inkább minden bizonnyal az amerikai vonalat erősítettem. Az édesanyám révén tanultam meg spanyolul és a mai napig jól beszélem ezt a nyelvet. A görög kultúrát nem ismertem korábban, és nem állítom, hogy most is szakértője lennék, de tény, hogy az életérzés, vagy a tánc nyújtotta szabadság, boldogság nagyon közel áll a szívemhez. Mégsem jártam soha az államokon kívül. Pedig sokszor készültem rá. Valahogyan mégis elmaradt, hol anyagi okok miatt, most meg már azért, mert itt van Florian, és vele egyelőre nem szívesen utaznék külföldre. A világ egy veszélyes közeggé változott mostanság, kivált egy gyerek számára.Ettől függetlenül volt részem abban, hogy megismerhettem embereket, országokat vagy éppen olyanokat, mint Sztavrosz, akik idecsempésztek valamit a mediterrán életérzésből.Én pedig nyitottan álltam mindig is az ilyen dolgokhoz.
Mikor Briant megismertem, őt is rengetegszer vittem magammal olyan helyekre, ahol kicsit belekóstolhatott úgy a világba, hogy nem kellett elhagyni az államokat de még New Yorkot sem.Hogy nem vágytam volna soha személyesen is megtapasztalni? Megérezni talpam alatt a tenger homokját, hallgatni egy óriási kagylóban a hullámok zúgását, hagyni bőrömön végigfutni a lemenő sugarak simogató csókját….dehogynem akartam. De egyszerűen elfutottak a lehetőségeim.Ketten soha nem mehettünk sehova, hiszen nem volt olyan indok amellyel hetekre el tudott volna szabadulni a feleségétől, egyedül pedig nem lett volna az igazi. Brian halála után pedig a fiam még olyan kicsi volt...talán már jövőre rávehetem magunkat, hogy elutazzunk valami szép helyre, ami jóval távolabb esik, mint mondjuk átugrani Californiába.A fizetésem is eléri azt a kategóriát, amiben már megengedhetek magamnak egy efféle utat. Lassan kezdek egyenesbe jönni annyi év után, csak éppen egyre magányosabbá válok. Brian mellett is kezdett az érzés szinte összeszorítani, hogy teljes életem legyen, hogy többet legyünk együtt. Szükségem volt rá, és egyre nehezebben fogadtam el az elválásokat.Florian születése alapjaiban változtatta meg a kapcsolatunkat, és jól tudom, hogy ha nem jutott volna döntésre akkor elválnak az útjaink. Én minden bizonnyal belepusztulok a hiányába, ahogyan mostanság is egyre erősebb és egyre fájdalmasabb az érzés. Mikor mozdul a kéz a telefon után, hogy üzenetet küldjön neki, de a kijelző szerint beazaonosíthatatlanul régóta offline.Képtelen vagyok kitörölni a telefonszámát, az elérhetőségeit, a fotóit. A telefonom mint valami elektronikus mauzóleum még őrzi őt. Túllépni pedig nem egyszerű. Az első lépés mindenképpen az, hogy kicsit kiszakadjak a mindennapokból. Hogy akár csak egy órára is elfeledkezzek a gondokról, vagy éppen arról, hogy miképpen is fogom megoldani a problémáimat.Még az autóból idefelé jövet felhívtam anyát, és elmondtam, hogy másképp alakultak a dolgok, és egy kicsit később fogok hazaérni, semmint számítottam. Gondot jelent esetleg, hogy addig Floriannal maradjon és időben le is fektesse aludni? Szinte magam előtt láttam a sokat sejtető mosolyát, alig tudta visszafogni magát, hogy ne kérdezze meg mi az oka, hogy nem megyek haza időben. Én mondtam, hogy egy kedves ismerősömmel még megiszom valamit, de ettől többet nem árultam el. Sem azt, hogy egy férfiról van szó, azt meg főleg nem, hogy a főnököm. Édesanyám fantáziája meglehetősen meredek, nem akartam alapot adni neki arra, hogy olyan következtetéseket vonjon le magából a tényből, ami nem is valós.
Bár meg kell hagyni, és ez tény, hogy kellemesen csalódtam Mr Winstonban mint magánemberben. Eddig sem voltak róla rossz vagy visszás gondolataim, most azonban percről percre, egyre inkább pozitív az a bizonyos kép.
Sztavrosz a maga frivol humorával kettőnk között zizeg, sztorit kap elő a bűvész cilinderéből és vele együtt jó érzés nekem is visszagondolni arra a bizonyos első alkalomra, amikor itt jártam. Azt szokták mondani, hogy ha valaki egyszer belekóstol vagy soha többé nem akar visszajönni, vagy örökre a rabja marad.Reméltem, hogy Mr Winston megérzi ennek a felszabadultságnak az erejét, megérzi, hogy az a világ amelyben ő él, kényelmes és biztosan csodálatos lehet, de mégis kizárja annak a lehetőségét, hogy igazán elengedje magát. A zakó alatt is ember van jól tudom, a jólfésültséget néha nem árt sutba dobni, összekócolódni, kipirulni egy kis tánctól.
Ennek jegyében én vagyok az aki először nekiáll annak, hogy lezserebb legyen, bár látom a szemem sarkából a meglepettséget a főnököm arcán. Kedvem lenne nevetni, és elmondani neki, hogy roppant mulatságos amint engem néz, de végül csak egy mosollyal vegyes kacsintással jelzem neki, hogy ez pusztán móka, ne gondoljon semmi rosszra.
Miközben az ingjének gombjait igazgatom, a szemem sarkából szemügyre veszem a távolabb készülődő férfiakat és a rájuk tett megjegyzés kapcsán csak a fejem csóválom egy apró mosollyal.
-Wayne! Maga tökéletesen ért ahhoz, hogy zavarba hozza az embert. Mondja, ezzel a tulajdonsággal született?- kérdezem félrebillenő fejjel mosolyogva.
-Hát lenne szíve ötletgazdaként odavetni az oroszlánok elé? Ó ne tegye ezt velem! -vonom a kezeim a mellkasomra, tettetett fájdalmat mímelve az arcommal, aztán elmosolyodom.
-Nem. Azért mindent nem kell levennie, de ha feltétlenül meg akar szabadulni a ruhadarabjaitól én nem fogom vissza magát. A hölgyek minden bizonnyal örömmel vennék egy magas, jóképű férfi vetkőző magánszámát.Az urak körében nem garantálom az osztatlan sikert.
A tánctér lassan benépesül és így, mezítláb és kissé talán könnyedebben öltözve nem ütünk el annyira a többiektől, nem beszélve arról, hogy tánc közben Wayne is észre fogja venni mennyivel könnyebb a mozgás.
Ujjai hirtelen kulcsolódnak az én ujjaim közé, és akaratlan is ráfogok. Finom ujjaim még egy apró, biztató simítást is megengednek, mert érzem a megfeszülő izmokból, hogy ideges.
- Ne aggódjon, nem fogom hagyni, hogy valami görög amazon elrángassa mellőlem. Még a végén kettőt pislogok és már Zeusz mellett csücsülne ambróziát szürcsölgetve, és a villámok árfolyamáról cseverészve a főistennel.-nevettem el magam, és biztatásul kicsit jobban belemélyesztettem a kezem a kezébe, még finoman rá is szorítottam.Főleg mert hamarosan el kell engednie, ugyanis a szirtakit nem kézen fogva táncolják, hanem a másik vállára helyezett karokkal.
A színpad felől felhangzottak az első apró taktusok, én pedig kihasználva az alkalmat, hogy még fogja a kezem, sietve húztam magammal a terem végében álló asztalokhoz.
-Jöjjön! Van egy ötletem! Mert maga még mindig olyan görcsben van, hogy ebből nemhogy tánc nem lesz, de még séta sem. Wayne, komolyan ne legyen ennyire megfeszülve.Ezek az emberek itt jól érezni jöttek magukat. Mosolyogni, táncolni.-miközben beszéltem tovább haladtam vele kézen fogva az asztalok felé. Kék és fehér pepita abroszokkal volt leterítve. A tetején üvegekek sorakoztak, mellettük műanyag poharak.Elengedtem a kezét, hogy az egyik üveget megragadjam, és a két kicsi pohárkát teletöltsem.
-Azt már tudom, hogy ma este nem fogom megúszni alkohol nélkül, szóval mindenképp taxival kell hazamennem.Az ing gombolás és a mezítláb járkálás nem lazította el eléggé, de ez majd biztosan el fogja.- nyújtottam át neki a kis pohárka italt, a másikat pedig én vettem magamhoz.
-Hát akkor igyunk a véletlen találkozásokra.Más hirtelen nem jut az eszembe, és pocsék szónok vagyok.- ami amúgy igaz is volt, mert nem a beszédkészségemről voltam soha híres, amit tetőzött egy jó adag lámpaláz is ha éppen szerepelnem kellett.Őt figyeltem a pohár pereme felett, miközben a saját adagomat megittam. Az ánizs kellemesen olvad végig a szájpadlásomon, az illat az orromba is beköltözött.
Ha ő is megitta a maga adagját, visszaindultam vele a többiekhez, és a végén kiadtam az instrukciókat, melyek rám vonatkozó részét én is követtem.
-Én most ráteszem a karom a maga vállára és egy kicsit rá is fogok a karjára, megtámaszkodom rajta. Csinálja ugyanígy maga is velem. Ha időközben valaki idependerül és magába kapaszkodik ne aggódjon, a szirtaki tulajdonképpen amolyan körtánc, és a végére mire begyorsul majd a zene, itt is az lesz. 4/4-el indulunk, folyamatosan gyorsul majd az ütem,szóval a végére rendesen kapkodni kell majd a lábait.Emiatt is szerencsésebb mezitláb.
A zene továbbra is andalítóan ringató volt, mintha a tenger hullámai csapódnának neki a part menti szikláknak. Szinte érezni lehetett még az olajfák illatát is.Mosolyogva kezdtem táncolni vele, követve a zene könnyed, lassú ütemét. A lábam lendült óvatosan, miközben odafigyeltem rá, hogy ő is velem együtt mozduljon.
-Ez az, remek lesz ez, ne aggódjon! Van ritmus érzéke, hé, ezt eddig nem mondta.-nevettem fel vidáman, mert való igaz, hogy könnyedén ráérzett az ízére.



Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyCsüt. Okt. 03, 2019 8:24 am



Ruby&Wayne

Egyszer jártam Görögországban. Ez egy olyan információ, amit első körben el szándékozok mondani Miss Daytonnak, de aztán inkább hallgatok. Az egyik oka az, hogy tisztában vagyok vele, nem mindenki él az enyémmel megegyező anyagi lehetőségek között, és egy efféle utazás másnak csak merő ábránd marad, hát nem leszek olyan meggondolatlan, öntelt, vagy épp önző, hogy a saját örömömmel szomorítsak el valakit, aki nem engedhet meg magának egy európai kiruccanást. A másik ok pedig, hogy még szinte gyerek voltam, és nem is emlékszem sok mindenre. A hatalmas hőségre igen, meg persze a tengerre, ahonnan anya nap mint nap alig bírt kiimádkozni, de amíg az őseim a régi görög kulturáért voltak oda, számomra azok nem igazán jelentettek semmit egy halom régi kőhalmon kívül. Nem azért, mert nem voltam kíváncsi ezekre, hanem azért, mert ilyen egy gyerek. Anya és apa a mai napig áradoznak például az Akropoliszról, hogy milyen gyönyörű és csodálatos. Nekem erről semmi más emlékem nem maradt, csak annyi, hogy olyan lépcsők vezettek fel a szentélyig, amit szerintem részeg kőművesek raktak le betépett tervezők rajzai alapján, az éjszaka sötétjében, olyan lesz amilyen lesz alapon. Volt persze a hotelban is autentikus görög táncház, vagyis amolyan népünnepély féle, de erről engem bannoltak, ugyanis az őseim véleménye - végeredményben jogosan - az volt, hogy egy tíz éves kölyöknek este tízkor már ágyban a helye, még a nyaralás során is. Ők a tánctól kiizzadva, meg a néhány pohár ouzo-tól piros arccal állítottak be valamikor az éjszaka közepén, és borítékolom, hogy anya akkor szeretett bele a görög kulturába. Na nem ilyen Ruby-féle módon, csak éppen nosztalgiázás szintjén. Mint mondtam, én akkor még kölyök voltam, szóval az én emlékeim nagy része bekerült a tudatom egyik poros ládájába, azóta is ott nyugszik, mint egy régi játék, amit az ember feltesz a padlásra, aztán húsz év múlva arra jár, belebotlik, és csodálkozva veszi tudomásul, hogy neki valaha ilyenje is volt. Ezért is hezitálok néhány másodpercig, amikor Ruby felveti a görög táncház ötletét, de aztán egye fene alapon ráállok. Mégis, mi rossz sülhetne ki belőle? Egyébként a dolgok egy része zsigerből menne nekem, gondolok itt a gyrosevésre, meg az ouzo ivásra, de a tánc már más tészta. Mert teljesen eltérő dolog egy átlag New York-i szórakozóhelyen rázni magát az embernek, ahol úgy mozog, ahogy neki jólesik, de ha jól tudom a szirtakiban, ahogy minden más néptáncban is, kötött lépések vannak, ezekkel pedig erősen hadilábon állok. De egye fene, legyen, beállok még táncikálni is - egy-két pohár itallal kellőképpen ellazítva magam előtte - legfeljebb szerzek a bénázásommal néhány derűs órát a társaságnak, amin még hetek múlva is nevethetnek egy jót. Az pedig erősen kétlem, hogy Miss Daytonnál a tánctudásom alapozná meg a rólam alkotott képét.
Ha voltak is félelmeim, vagy inkább úgy mondom, fenntartásaim, azok némileg elszállnak a megérkezés után, mert a fogadtatás mindenesetre barátságosabb, mint ahogy számítottam rá. Sztavrosz ugyan elég rámenősnek tűnik, bár lehet, hogy csak a mediterrán vérmérséklet szokatlan a némileg távolságtartóbb amerikai viselkedés után. A kérdésemre mindazonáltal megkapom a válaszokat, és képtelen vagyok megállni hangos nevetés nélkül, ahogy elképzelem lelki szemeim előtt Rubyt, ahogy kerek-perec módon szabadul meg a cipőitől, és veti bele magát a danceforgatagba.
- Ezt simán el tudom képzelni - bólogatok aztán menet közben Sztavrosz szavaira. - A hölgy ugyanis munkában is roppant határozott és hatékony. Nekem nem szokásom magassarkút hordani, de ha itt ez a szokás, hogy le a cipővel, akkor miért is ne? - vonok vállat. - Igaz, gyerekként szaladgáltam utoljára mezítláb nyilvános helyen, de azt hiszem, az efféle dolgoknak mindig van egy olyan nosztalgiája, ami szokatlanul édessé tud válni az ember szájában - teszem hozzá. Közben azon kattog az agyam, hogy vajon mit érthet Sztavrosz borzalmas magassarkú cipő címszó alatt, mert ahányszor én láttam a hotelben Miss Daytont, soha semmiféle rossz szó nem érhette az outfitjét. Most viszont elképzelem, milyen látványt nyújthatna egy hozzá illő, igazán márkás cipőben. Mondjuk, egy Louis Vuittonban, vagy egy Louboutinban. A gondolat több, mint lenyűgöző.
A terembe belépve Sztravrosz még néhány mondat után elszakad tőlünk, nekem pedig van alkalmam szemügyre venni a helyiséget, és a benne tartózkodókat. Noha azt nem mondhatnám, hogy talpalatnyi hely sincs, de meglehetősen sokan vannak, angol és görög szavak kavalkádját hallom, a déli emberekre jellemző harsánysággal. Ismerősök üdvözlik egymást, családias a légkör, ez pedig megint lehámoz rólam egy rétegnyi tartózkodást. Mikor meghallom Ruby hangját, felé fordulok, és azzal szembesülök, hogy már erőteljes vetkőzésbe fogott. Na persze nem ruha-téren, csak a cipőit meg a harisnyáját rángatja éppen lefelé teljes természetességgel, a szoknyáját meg feljebb húzza, hogy jókora betekintést nyerhetek a lábai tökéletes vonalára. Már az állásinterjún, illetve néha munkában is megállapítottam, hogy tíz pontos alakja van, egy cseppnyi felesleg nélkül, de most még vonzóbbnak tűnik, talán mert per pillanat nem fekszenek köztünk íratlan munkaszabályok, és a saját, szinte természetes közegében jóval fesztelenebbnek és oldottabbnak tűnik. Akkor viszont akaratlanul és leplezetlenül meghökkenek, mikor hozzám lép, és gombolgatni kezdi az ingemet. Egy pillanatig nem jut el a tudatomig, hogy mire is készül, az agyamon az az abszurd gondolat fut át, hogy ez a hely valójában egy táncháznak álcázott szvinger klub, szerencsére nem adok hangot ennek az elképzelésnek, mert a következő másodpercben meg is kapom a magyarázatot. Látom, ahogy mások is bőszen gombolkoznak kifelé, van aki teljesen szétnyitja magán az inget, bár a hordónyi szőrös has látványa nem biztos, hogy beindít bármilyen nőt is, de úgy látom, itt ez a szokás.
- Csak nyugodtan - egyezem aztán bele, és hagyom, hogy Ruby fürge ujjai lazábbá varázsolják a megjelenésemet. - Egyébként is, sokkal szerencsésebb vagyok, mint ők - intek a fejemmel egy csoport szintén gombolkozó pasas felé. - Nekem legalább egy nő segít lelazulni dress code terén - eresztek el egy apró vigyort, remélem Ruby nem veszi pofátlannak, vagy frivolnak a megjegyzésemet. Aztán - ha már úgyis benne vagyunk - lehajolok, hozzá hasonlóan lerángatom a cipőimet, meg a zoknimat. Azt nem állítom, hogy én a napjaim minden percét öltönyben és nyakkendőben töltöm, meg hogy abban is alszom, de üzletemberhez illően megszoktam már azt a fajta eleganciát, kissé idegenül érzem most magam kissé nyitott ingben meg lábbeli nélkül, de azt hiszem, lassan kezdek ráérezni a dolog ízére. Az eddig történtekkel legalábbis nincs semmilyen problémám. Sőt, kezd egyre inkább tetszeni a dolog. Aztán kitör belőlem a nevetés, mikor megkér, hogy ne áruljam el, ő áll majd amögött a tény mögött, hogyha másnap kicserélve érkezem dolgozni.
- Ezennel ünnepélyesen esküszöm, hogy magammal viszem a ma este titkát a sírba - emelem fel jobb kezem két ujját a levegőbe ünnepélyesen. - Viszont tudja, ez a dolog kétélű fegyver. Mert most én is meglátom, hogy milyen Ruby Dayton akkor, amikor nem a recepicós pult mögött álldogál bájos mosollyal az arcán, hanem felszabadultan szórakozik, és táncol. Tehát alkut ajánlok - hajolok aztán kissé közelebb. - Ha maga elfelejti, hogy milyen iszonyú béna leszek szirtaki közben, akkor én elfelejtem, hogy maga volt a felbujtó. Ne feledje, az ötletgazdának a törvény előtt is mindig több jár - mosolygok jókedvűen, aztán tanácstalanul körbe nézek. - Akkor most mi következik? Van még esetleg valami, amit le kell vennem? A nadrág? Kérem ne mondja, hogy egy szál boxerben kell majd táncikálnom - hülyéskedek, persze nem gondolom komolyan a szavaimat, de beigazolódni látszanak a balsejtelmeim, mert a tánctéren egyre többen állnak körbe, én pedig önkéntelen mozdulattal összekulcsolom Ruby ujjait az enyémekkel.
- Bocsásson meg - mentegetőzöm- - De jobb, ha nem szakítanak el bennünket egymástól. Eléggé elveszettnek érezném magam egyedül - magyarázom aztán a dolgot, és bízom benne, hogy nem érti a gesztusomat félre. Egyébként az ujjai meglepően finomak, kecsesek és puhák. Az ember ki se nézte volna belőle.
 



Wayne Winston
Üzlet
Play by :
Bill Skarsgard
Kor :
31
Foglalkozás :
Cégvezető
Hozzászólások száma :
13

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyHétf. Szept. 30, 2019 1:48 pm



Wayne & Ruby

Brian halála előtt vidám, társasági ember voltam.Szerettem a jókedélyű embereket, férfiakban pedig azokat akik meg tudtak nevettetni. Az intelligens humor volt mindig is a gyengém.Florian születésével, majd Brian halálával azonban visszafordíthatatlanul megváltozott valami bennem.Kicsit egyedül maradtam és nem volt központi kérdés az ismerkedés, hacsak azért nem, hogy a fiamnak egy megfelelő apát találjak, magamnak pedig egy biztos támaszt.Erre azonban még nem voltam lélekben felkészülve. Valahogy nem ment elengedni a férfit, akihez annyi éven át ragaszkodtam, még úgy sem, hogy tudom, megannyi bűnt és be nem vallott titkot hagyott maga után, melyek beismerése rám vár majd. Még mindig képtelen voltam azt az ajándékot kinyitni, amit a halála előtti napon adott nekem. Apró dobozka volt, királykék bársonyhuzattal és aranyszín vékony szalaggal átkötve. Ott lapul a fehérneműs fiókom mélyén, várva, hogy elég erő legyen bennem megnézni mit is rejt. Ékszeres doboz, abban biztos voltam, de a tartalmáról még fogalmam sem volt. Lehet jobb is lenne ha soha nem nyitnám ki. Talán titokban azért őrizgettem még, egy ideig, hogy majd jön egy értesítés, hogy tévedés volt, Brian aznap nem is volt ott, rosszul azonosították….bármi elfogadható lett volna, ami a mélyen legbelül fájó tagadásomat alátámasztotta volna. Aztán teltek a hónapok, és nem jött üzenet, nem jött cáfolat, csak a tudat, hogy nincs többé.Én pedig ott álltam az életemmel, a befejezetlen kapcsolatommal, a fiunkkal, akit immáron egyedül nekem kell nevelnem, és kitalálnom mit is mondok majd el neki pontosan az apjáról, ha kérdez. Mostanság is vannak már apróbb jelei, ahogyan haladnak előre az évek, de most még ki tudok térni. Most még nem szembesít keményen az igazsággal.Anya nyomására úgy két hónapja megpróbálkoztam az ismerkedéssel. Azt mondta itt az ideje, hogy a lelkemen és a szívemen feszülő gyászt levessem, nem élhetek úgy egész hátralévő életemben, hogy egy halott, alapvetően is máshoz tartozó férfit siratok. Floriannak otthon és család kell, ezt pedig egyedül nem vagyok képes megadni neki. Bárcsak szembeszállhattam volna a kemény szavaival, de nem tettem. Igaza volt.A két hónap azonban tökéletesen rádöbbentett, hogy még korai ez nekem. Mondjon anya bármit. Valahogy nem tudtam feloldódni, nem tudtam elengedni magam, és nem tudtam mosolyogni az efféle vacsorákon, és szemlesütve, kicsit szégyellve, de mindig elutasítottam az este folytatását, úgy alapvetően bárhol.Ha lehunytam a szemeimet Brian mosolya jelent meg, ahogyan lezserül nekiveti vállait a konyhaajtónak és engem figyel kora reggel, amint éppen Florian tápszerét készítem.Azt mondta az anyaság megszépített, más emberré váltam tőle. Én is így éreztem. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy bárcsak egyszer reggel, ha felkelek és a konyha felé indulok megint ott lenne. Várna rám, ahogyan én vártam rá mindig.Még akkor is ha tudtam csupán félig az enyém.
Mindezek fényében talán éppen én vagyok meglepve a legjobban azon, hogy bár az éttermi vacsorát visszautasítottam Mr Winstontól...oh bocsánat...Wayne-től, éppen én voltam aki mégis további ötlettel állt elő. Talán azért mert nem úgy indult ahogyan az összes többi ilyen estém. Nem kényszeres ismerkedéssel, amelyben kimondva vagy kimondatlanul ott volt, hogy mit várunk a másiktól, hogy alapvetően nem azért jött létre az a találka, hogy jól érezzük magunkat, hanem azért, hogy eldöntsük megfelelőnek tartjuk a másikat arra, hogy hosszú távon gondolkodunk vele.Nem volt benne a spontaneitás lehetősége, nem volt benne az, hogy igazán el tudja magát engedni az ember. Végül feladtam. Ha nem hozza az élet elém a lehetőséget, ahogyan egykor Briannel, akkor nem fogok erőszakkal elébe menni.Mondjon a mama bármit is.Lám mégis jól tudom érezni magam még úgy is, hogy a főnökömmel töltöm az estét, még úgy is, hogy kicsit jobban szabadon engedjük magunkat, de mégis a határokon belül maradunk. Még ha megmarad közöttünk a magázódás, még ha visszatérünk ebből az általa csak különös Hamupipőke történetnek mondott éjszakából is, akkor is biztos vagyok benne, hogy ugyanolyan már semmi nem lesz mint előtte. Amíg a kocsival araszolunk át az utakon, az éjjeli város tarka forgatagát magunk mögött hagyva, újabbak közé vegyülve, az jut eszembe, hogy talán ostobaság és meggondolatlanság volt tőlem ez az egész. Hiszen mást várt, másvalaki miatt volt itt, és lehet csak udvariasságból nem küldött el. Hiszen Mr Winston egy igazi úriember, minden bizonnyal nem hozna kellemetlen helyzetbe egy hölgyet, még akkor sem ha az az alkalmazottja. Aztán az is eszembe jutott, hogy az arcán egészen mást láttam. Pontosan ennek az ellenkezőjét. A kellemes meglepetését, örömet amit a spontaneitás váltott ki belőle.Meglehet ez volt az ami a szavakat az ajkaimra engedte és jött az őrült ötletem Sztavrosszal, meg a táncházzal. Igazából nem akartam még jobban feszélyezve üldögélni az asztalnál, kicsit talán megtartva egészen végig azt a bizonyos távolságot, amely az udvarias társalgás keretei között tartott volna bennünket. És az igazság az, hogy kíváncsi voltam milyen Mr Winston amikor szögre akasztja azt a bizonyos zakót, és ingujjra vetkőzve úgy igazán jól érzi magát.
Ezért voltunk most itt, ezért fut szinte azonnal mosolyba az arcom amikor a géppuskaként hadaró görögöt megpillantom, majd a következő pillanatban már meg is ölelget. Wayne és ő kezet fognak és látom a főnököm arcán, hogy picit talán fenntartásokkal figyeli a közvetlen férfit.
Mondanám neki, hogy ne aggódjon nincs semmi probléma Sztavrosszal, nem fogja lerohanni és még félreérteni sem kell. Általában hetente váltogatja a barátnőit, és nagyjából öt helyre fizet gyerektartást, minimum tíz poronty után. Nagy nőcsábász, aki egykor nálam is bepróbálkozott, de ő már csak ilyen. Ahogyan mondani szokta: a végleges nem a nem, addig viszont minden megengedett.
Szóval követjük őt végig a folyosón a táncterem felé, amely egy kisebb színházteremből lett kialakítva, és az akusztikája páratlan, a legtávolabbi pontján is remekül lehet hallani a zenét.
- Hogy mit értek? Hát a helyzet az, hogy amikor Ruby először eljött a barátom feleségével ide, olyan tűsarkakon tipegett be, hogy azt hittem menten kibicsaklik a bokája. Mondtam neki, hogy a szirtakit felénk az asszonyok kis saruban, vagy mezítláb táncolják, mert ilyen topánkában kifordulna a bokájuk.- magyarázta Sztavrosz nagy lelkesen az első élményemet a görög tánccal, időnként rám vigyorgott, aztán lassabbra vette a lépteit, hogy Wayne mellé kerülhessen és úgy magyarázott tovább. Én meg hol elpirultam, hogy lehajtottam a fejem, megráztam és a hajzuhatag alatt kuncogtam, mert az tény, hogy az első alkalmam felejthetetlen volt.
- Ruby meg vidáman vállat vont, és azt kérdezte: "Mezítláb? Jól van, olyat én is tudok!" Azzal levette azokat a borzalmas magassarkúakat, a terem végébe dobta és beállt táncolni. Onnantól olyan volt mint a legidősebb fiam, aki egyszer beszabadult a jégpályára a korcsolyával és fél óra alatt megtanult korcsolyázni, onnantól meg már le sem lehetett rángatni a jégről. Na Ruby is ilyen volt.
- Tegyük hozzá, hogy azért az első alkalommal még nem bírtam olyan jól szusszal és többször is tartottam szünetet.De azért ismerd el, hogy egy kezdőtől nem volt rossz.- fenyegettem meg a mutatóujjam viccesen a görögöt, majd Wayne-re néztem és még mindig mosolyogtam
- El ne higyje ám egyetlen szavát sem. Nagy kópé ez a Sztavrosz. Még krisztust is lehazudná a keresztről. Ő ugyanis azon ritka görögök egyike, aki áttért a keresztény hitre.
Mire a beszélgetéssel eddig jutottunk be is értünk a színházterembe. Tulajdonképpen csak a színpad maradt meg, ahol a zenei berendezés, valamint egy kisebb zenekar foglalt helyet, a székek helyén pedig egy óriási táncparkett terült el.
- Boldogulsz a vendéggel, Ruby? Én megyek és lecseszem azt az idiótát aki megint elfelejtette összekötni az erősítőt, hogy a nagybőgőt is lehessen hallani.
-Pesze. Ne aggódj, majd én bevezetem az itteni szokásokba.- kacsintottam derűsen a görögre, aki még indulás előtt megpaskolta a karomat é Wayne-re kacsintott.
- Azért ne legyen túl biztos a dolgában, ma este még elrabolom magától egy pár körre ezt a szőke szirént. Na érezzétek jól magatokat, csillagom! Horomon fiam! Mi a fenét csinálsz?- ez utóbbi már nem nekünk szólt, hanem ahogyan távozott mellőlünk, a színpad felé indulva emelte meg a kezét fenyegetően az ottani egyik férfi felé.
Én pedig Wayne-hez fordultam és miközben beszéltem a lehető legváratlanabbul kezdtem levenni magamról a cipőmet.
- Ha jobban szétnéz, láthatja, hogy szinte mindenki mezítláb táncol. Nem csak hagyomány tiszteletből, hanem mert kényelmesebb, szabadabb. Azt már tudom, hogy életében nem járt még görög táncházban, és lefogadom életében nem táncolt még mezítláb sem.- a jobb lábamról lehúztam a cipőt, és letekertem a harisnyát is, amit a cipőbe dugtam ,majd ugyanígy tettem a bal lábammal is. A szoknyámat kissé feljebb húztam, és betűrtem a derekamnál, így az alja a térdem felett ért kicsivel.Kényelmesebb lesz így mozogni benne.
Amennyiben nem hátrált el tőlem, úgy kicsit közelebb léptem Wayne-hez és az inge felső gombjai felé nyúltam.
- Megengedi? Félre ne értse! Csak így….egy kicsit….lazább lesz.- magyaráztam, és amennyiben nem húzódott el, vagy nem tiltakozott, kigomboltam az ingének a felső három gombját, majd a gallért úgy igazgattam el, hogy lezserebben, fesztelenebbül hasson.
- Így ni! Most már nem fogunk kitűnni annyira a tömegből. Feltéve ha attól is hajlandó lesz megszabadulni.- böktem fejemmel a cipője irányába, majd felnéztem rá mosolyogva.
- Én mondtam, hogy ez sokkal másabb lesz mint az étterem, és higyje el, hogy nem fogja megbánni. Az összes felesleges feszültséget kitáncolja magából és olyan kisimult vonásokkal megy majd másnap dolgozni, hogy magára sem ismernek. De el ne árulja senkinek, hogy én voltam a ludas benne.- kuncogtam, majd elléptem előle, hogy teret adja, ha esetleg mégis úgy dönt, hogy leveszi a cipőjét, és csatlakozik hozzám, és elsajátítjuk az alaplépéseket.




Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyVas. Szept. 29, 2019 8:09 am



Ruby&Wayne

Kiröhög, hát nézzék már meg, nem kiröhög? Egyenesen a képembe nevet, amikor a táncolási képességeimet ecsetelem. Tény, hogy nem úgy mozgok a parketten, mintha John Travolta meg Fred Astaire szerelemgyereke lennék, de annyira azért nem borzalmas a dolog. Igaz, egyszer láttam magam egy szórakozóhelyen készült videófelvételen, a 190-es magasságommal, meg a hosszú végtagjaimmal úgy néztem ki a tánctéren, mint egy bugizó kaszáspók. Hogy fog kacagni akkor, amikor meglátja, hogy a szirtaki egy egészen sajátságos válfaját nyomatom majd? Egyébként a legkevésbé sem sértődök meg a jókedvén, sőt. Jó hallani, ahogy nevet - emlékeim szerint még egyszer sem hallottam ezt a vidám, teljesen önfeledt hangot tőle. Persze lehet, hogy azért, mert ritkán találkozunk munkában: őt a recepcióra köti a kötelessége, engem meg az irodába a papírmunka, vagy éppen egy-egy tárgyalás mellé. Ha ezen múlik, ma este kész örömmel fogok bénázni egy sort a görög bárban, hogy újra hallhassam a kacagását. Olyan, mint a harangok egybefolyó csengése, zengő harangszó, harangjáték. Azon kapom magam, hogy vidámmá válok tőle.
Kissé feszengve várom, hogy a némileg közvetlenebb megszólításra tett javaslatomat ugyanolyan csípőből fogja-e elutasítani, mint a vacsorameghívásomat ebben az étteremben, de ezúttal úgy tűnik, sikerül meggyőznöm az észérveimmel. Még akkor is, ha az ajánlatomat kizárólag ma estére fogadja el.
- Egyetértek, Miss Dayton - válaszolom. - A munkaterület természetesen más - nem is jó a melót meg a magánéletet keverni. Ha eddig nem tettem, ezután sem fogom elkezdeni. Arról a legkevésbé sem beszélve, hogy abban a pillanatban, amint mások meghallanák, hogy magázódva ugyan, de a keresztnevünkön szólítjuk egymást, azonnal dagályként áradó, és a valóságnak a legkevésbé sem megfelelő pletykák kapnának szárnyra. - Legyen ez az éjszaka olyan, mint egy módosított Hamupipőke-történet. Ma este Ruby és Wayne vagyunk, aztán amikor feltűnnek a hajnal sugarai, vagy amikor az éjszaka bármely szakában elbúcsúzunk egymástól, visszaváltozunk Miss Daytonná és Mr Winstonná - egyezem bele ezúton a feltételeibe. - Kérem, csak ön után... Ruby - mondom ki a nevét a mondat végén. Még kissé idegenül hat, de azt be kell látnom, hogy gyönyörű nevet kapott, bármi is volt az apropója. Olyan érzésem támad tőle, mint gyerekkoromban, amikor imádtam anya kék bársonyruhájára fektetni az arcomat, mert szerettem az anyag meleg, kissé simogató tapintását.
A parkolóba érve átmenetileg elválunk egymástól, ő egy ezüst Buick felé tart, míg én magam a fekete Jaguar Roadster felé veszem az irányt. Behuppanok a vezetőülésbe, és követni kezdem Miss Daytont a New York-i éjszakában. Lassan elhagyjuk Manhattant a szikrázó holdfény, és a neonreklámok színkápráztató kavalkádja közepette, áthajtunk az East River feletti hídon, és megérkezünk Brooklynba. Ez számomra meglehetősen ismeretlen környék - noha nincs áthidalhatatlan messzeségben Manhattantől, valahogy ritkán keveredem erre. Inkább csak bulizós, önfeledt éjszakák emlékei rémlenek fel az agyamban. Kissé ironikus, hogy a város ezen részét én még csak éjjel láttam, nem?
Egy percre se tévesztem szem elől a Buickot, és elvigyorodom Ruby vezetési stílusát látva - nyugodtan tehetem, úgysem látja senki. Nem állítom, hogy ön- és közveszélyesen vezet, szó sincs erről, de azért van még mit tanulnia. A New York-i forgalom alapjáraton is reflex- és türelempróbáló, nem még egy viszonylag friss jogosítvánnyal rendelkező autósnak. Mindenesetre a forgalomirányító táblákat és jelzőlámpákat ismeri és betartja a szabályokat, az a biciklis nénike pedig szinte azonnal vissza is pattan a nyeregbe...
Egy mustársárga színű épület elé kanyarodunk be végül, már messziről is látom az úticélt. Nehéz is lenne eltéveszteni, mert a csillagos-sávos lobogó mellett a görög zászló is ott lengedezik a könnyű nyári szélben. Csikorog a murva a kocsim kerekei alatt mikor megállok, és csatlakozom a kecsesen kiszálló Miss Daytonhoz.
- Aha, szóval innen a görög vonal - bólintok aztán, mikor haladni kezdünk az épület folyosóján. - Azt hittem, valami családi vérkö... - akad el a hangom, mert feltűnik a folyosó másik végén egy figura, aki szerintem le sem tagadhatná a származását. Talán ha nem görögnek, még legfeljebb olasznak, vagy spanyolnak mondanám. A lényeg, hogy látható örömmel fogadja Miss Daytont, és olyan mértékben hadar, ráadásul recsegős akcentussal beszéli az amerikai angolt, hogy hiúzként kell fülelnem a szavai megértéséhez. Ráadásul a fantáziájában azonnal össze is boronál kettőnket, plusz engem szemrevalónak nevez. Oké, nincs ezzel a bókkal gond, feltéve ha egy nőtől kapom. Lehet, hogy Sztavrosz kissé meleg, de ha neki jól esik, csak nyugodtan, engem nem zavar, amíg nem kezd rám kacsintgatni. Eleve veszett ügy lenne.
- Öhm... igen, Wayne vagyok - rázok aztán kezet a pasassal, aki azonnal terelgetni kezd bennünket befelé. - Elmondaná, hogy mit ért pontosan strapa alatt? - kérdezem aztán kíváncsian. Remélem kapok időt, hogy kissé szokjam a környezet és feloldódjak, és nem azonnal a tánctér közepére fog bennünket hajtani, mint az őrzőkutya a juhokat. Be kell látnom, hogy noha a legkevésbé sem érzem magam kényelmetlenül, a fickó rámenőssége és lelkesedése úgy összezavar, mint az erdőben futó fogsorát a barnamedve.



Wayne Winston
Üzlet
Play by :
Bill Skarsgard
Kor :
31
Foglalkozás :
Cégvezető
Hozzászólások száma :
13

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night EmptyPént. Szept. 27, 2019 2:03 pm



Wayne & Ruby

Néha meg kell kicsit őrülni, hogy megtaláljuk önmagunkat, hogy meg tudjuk kik is vagyunk valójában. A mindennapok mögött, az örök taposómalom mögött.Mert a váratlan helyzetekben nyílunk ki igazán, és ott derül ki valójában milyenek is vagyunk.Én soha nem az őrültségeimről voltam híres, valahogyan nem a világom része a bolondozás. Van aki túlságosan kimértnek gondol, ami szintén távol áll a valóságtól. Tudok nevetni, tudom magam jól érezni, de úgy hiszem mindennek megvan a maga helye és ideje.Felszabadult szinte csak a fiam mellett tudok lenni.Olyankor leszek szuperül lovagló cowboy, űrsétára induló asztronauta, autóversenyző egy régi kiszuperált műanyag zöld kádat vezetve, és hagyva, hogy Florian átvegye a vezetést és először szakítsa át a szalagot.Hagyom, hogy rávegyen esténként még egy mesére, és hagyom, hogy ne eresszen el maga mellől még akkor sem ha már félálomban van.Amikor nézem az alvó kisfiam, arra gondolok, hogy egy gyerek mennyire meg tudja változtatni az embert és új alapokra helyezi a ragaszkodást, a szerelmet és mindent amit az ember alapvetően az érzelmekről gondol.Már nem csupán én létezem, hanem MI létezünk.
Talán csak attól vált az egész kicsit szomorkássá, hogy mindig eszembe jutott nem fogok tudni neki megadni maradéktalanul egy igazi apát. Teljes élettel, minden nappal, amikor Brian ott van velünk, egész hétvégékkel, karácsonyokkal.Hiszen a férfinak, akit olyan nagyon szerettem, volt egy másik élete, amelyet nem akart feladni. Ennek az igazi és kézzel fogható hátrányáról akkor győződtem meg igazán, amikor a fiunk megszületett. Addig jó volt minden úgy ahogyan volt, és nem vágytunk többre. Én sem. Elfogadtam, hogy a boldogságát ketten tudjuk csak teljessé tenni és valahogyan elfelejtettem közben, hogy én is ott vagyok, hogy Millie is ott van és mintha mi kicsit kimaradtunk volna abból, hogy nekünk mi a jó. A felesége tudatlanul ugyan de alávetette magát ennek a helyzetnek én pedig nagyon is tudatosan. A rámtörő bűntudat az évek előrehalatával halványult, és csak pár hónappal Florian születése után tört újra felszínre. Hibáztattam magam azért, hogy ha eddig ez elfogadható is volt, ha eddig nem okozott gondot Brian kétlaki élete most döntésre kellene jutnia, hiszen mi a családja lettünk, nekünk egészen szükségünk van rá. Miközben azt is tudtam, hogy Millie, aki annyi éven át kitartott mellette, aki abban reménykedett és reménykedik a mai napig is, hogy együtt majd családot alapítanak, ugyanígy érezhet mint én.Haragudnom kellett volna rá, hogy miatta nem tud igazi apja lenni Brian a fiamnak, és haragudhattam volna a férfira is, hogy képtelen dönteni.Mégsem így történt. Mégis, a továbbiakban is elfogadtam a helyzetet, az osztozkodást, már csak azért is, hogy annak a másik nőnek ne okozzak fájdalmat. Pedig már így is azt tettem. Brian halála után minden megváltozott.Menekültem a felelősség elől, és menekülök most is, hogy szembe kell néznünk, immáron a két nőnek mindazzal amit Brian maga után hagyott. Az érzelmekből eszkábált űrt, ami kettőnk között feszül, és a hazugságból szőtt köd, mely miatt nem látunk át egymáshoz.Lépnem kellene, megfogni a kezét, és megpróbálni segíteni. Neki. Magamnak. Magunknak. De nem tudom hogyan kezdjek hozzá.Brian halála óta kerültem minden helyzetet ami  kicsit is kibellentene ebből az átmenetinek hazudott állapotból. Nem akartam beengedni az életünkbe senkit, akinek egy minimális esélye is lenne átvenni Brian helyét.Anya szerint túlmisztifikálom a dolgot, hiszen nem volt ő szent ember, csak egy gyarló férfi, aki, bárhonnan is próbáljuk szépíteni a dolgot, velem csalta hosszú éveken át a feleségét.Tudom, hogy ez a kegyetlen igazság, de ők nem tudják, hogy milyen tudott Brian lenni mellettem, és én milyen tudtam lenni. Különlegesnek éreztem magam, egyedinek. Olyannak akiben ő többet látott egy csinos pofinál. És bármennyiszer is próbálkoztam azóta, pár alkalom után feladtam.Még mindig csak az ágyba vihető lányka voltam, vagy a frigid ribanc, ha nem sikerült mégsem az este végén amit szerettek volna tőlem.Én pedig nem beszéltem arról, hogy milyen veszteség ért mostanában, hogy nekem ez nem olyan egyszerű mint gondolják...nem akartam, hogy ez legyen az oka, hogy a helyzetet másképp látják. Ha maguktól nem gondolnak bele….akkor az egyéb okok elenyészőek lennének.Mégis kellene valami, valami kicsi őrület, valami szokatlan, ami kizökkentene ebből a helyzetből, amiben olyan tudnék lenni mint régen. Még akkor amikor Brian élt.
Talán ezért is vagyok hálás Mr Winston hirtelen és véletlen felbukkanásának, mert szinte tökéletesen tálcán kínálja mindazt amit én egy kellemes estétől elvárok.Jól érezni magam olyan valakivel akinek élvezem a társaságát. Kötöttségek nélkül. Amikor nem érzi az ember folytonosan azt a zavaró gondolatot, hogy miképpen is hozza az illető tudomására, amikor hazakísérte, hogy nem fogja felhívni egy italra, egy kávéra, bármire. Nem akart többet csak egy olyan éjszakát amiben bármi megtörténhet, de egészen más lesz a befejezés mint általában szokott.Nem az illető személye miatt feltétlen. Hiszen Mr Winston a főnököm. De ha nem az lenne, akkor sem hiszem, hogy felhívnám. És abban is biztos vagyok, hogy ő ezt tökéletesen tiszteletben tartaná.Túl friss még az emlék, túlságosan ragaszkodom még egy férfihoz, egy elmúlt időhöz, hogy egyszerűen valami újba belevágjak.Ezért sem randevúzom. Ezért is jó ez az egész most így. Ezért is jut eszembe Sztavrosz, meg a táncháza, ahol már hónapok óta nem voltam, és valószínű a görög a maga szinte érthetetlen hadaró angolságával szépen le is fog érte tolni majd. Ebben biztos voltam. De talán hamar megbékél, amint felhangzanak a szirtaki első, feszes mégis vidám ütemei, amire mozdul az ember lába.Kitáncolni magából az örömöt és a fájdalmat, a fáradtságot és minden nyomasztó gondolatot. Biztos voltam benne, hogy egy minimális feszültség Mr Winstonban is van.
Nem udvariatlanságból utasítom el az ajánlatát. Nem is azért, mert azt gondolnám, nem tudja kifizetni, és nem is azért mert alkalmazottként nem fogadhatom el. Egyszerűen azért, mert úgy érzem ebben a helyzetben ez nem helyes.Nem vagyok az a fajta függetlenségéért orrvérzésig küzdelmet folytató nő, nem hiszek a magasztos eszmékben, amelyet a feminizmus tépett zászlaja és eltorzult eszméinek hirdetői olyan nagyon próbálnak rám erőszakolni.Csupán megvannak a magam elvei amiket nem szokásom megszegni, bár megbántani sem akarok velük senkit.
- Elhiszem és tudom. És kérem, nagyon kérem ne vegye ezt magára! Ha itt most más ülne, más kínálná fel ezt a lehetőséget, akivel alapvetően nem volt megbeszélve semmiféle találkozóm, ugyanezt mondanám neki.Abba is biztos vagyok, hogy nem élne vissza sem a vacsora lehetőségével, sem semmi mással. Én bízom önben, Mr Winston.- jelentettem ki nagyon határozottan és minden szavamat komolyan is gondoltam. Egyetlen alkalomról sem tudok, már ami a szálloda falai között keringett a férfiról, hogy bármelyik hölgy alkalmazottal akár minimális szinten kikezdett volna. Finom és nagyon udvarias bókok voltak, a nőiességükben néha kicsit meggyötört asszonyok, a fáradt egész napos fizikai munkától is jóleső pírral az arcukon fogadták a “főnök úr” dícséretét. Talán fogalma sincs a férfinak arról, hogy aznap mennyi ilyen hölgy arcára varázsolt mosolyt.Mindenki tudta, hogy a külsejét tekintve igen nagy népszerűségnek örvend a hölgyek körében, de megvolt a maga közege a maga helye arra, hogy a magánéletének ezen dolgait lebonyolítsa. Senkinek semmi köze nem volt hozzá.Ettől függetlenül beszéltek erről meg arról, ám abban mindenki egyetértett, hogy a személyzet amolyan tabu volt neki. Onnan soha. Tiszteltem ezt benne, mert az ő helyzetében sokan visszaéltek volna a hatalmukkal.
Bólogatok még mindig valami különös derültséggel az arcomon, amikor visszakérdez hova is szeretném őt elcsábítani.És ez a mosoly mindvégig ott marad, amíg azt magyarázza, hogy nem az ő közege az egész, és vonakodva bár de elfogadja a bolondos ötletemet.Ez az egész jókedv pedig egy kissé váratlan hangosabb, csilingelő nevetésbe vált át, amikor arról beszél, hogy olyan nép márpedig nincs ahogyan ő táncol.
- Bocsánat, ez nem magának szólt. Mármint...ne haragudjon, tényleg.- próbáltam úrrá lenni a féktelen jókedvemen, és megittam a tonik utolsó kortyait. A poharat üresen visszahelyeztem az asztalra és kíváncsian billent féloldalasan a fejem, a kérés hallatán.
- Csak ma estére. Félek, hogy a szállodában nem állná meg a helyét ha a keresztnevén szólítánám.- jelentettem ki egyszerűen, de az a különös és talán a ma estének szóló mosoly nem tűnt el az arcomról.
- Wayne.- rettentően szokatlan volt kiejteni így a nevét azok után, hogy nap nap után Mr Winstonnak szólítottam.Még bele is pirultam egy kicsit és zavarodottan köszörültem meg a torkom.
- De ugye nem gondolja, hogy ezek után maga egyszerűen csak Miss Daytonnak fog engem hívni? Ruby. Így egyszerűen. Majd egyszer elmesélem magának, hogy miért is ez lett a nevem.Lehet ma este, ha már levegőt sem fog kapni a tánctól. Bár figyelmeztetem, hogy ebben Sztavrosz lekörözhetetlen. Végigénekli az egészet mindamellett, hogy táncol is.
Én is felálltam az asztaltól, hogy elindulhassunk.
- Az öltöny elhagyását határozottan a pozitív oldalra írom magát illetően.Reméljük ma este még bővülni fog az a lista, Wayne.- mosolyogtam vissza a vállam felett, és elindultam előtte a kijárat felé.
- Egy viharvert ezüst szín Buickot kell feltűnés nélkül követnie, abban ülök majd én.Ne maradjon le! Mert lehet maga nem jó táncos, én viszont csapnivalóan rossz sofőr vagyok.De nagyon tanulékony. Csak két éve van jogosítványom, még kicsit gyakorlatlan vagyok.- jelentettem ki, amikor a bejáratnál elváltunk és mindenki ment a saját autóját keresni. Nem sokkal azután pillantottam meg Wayne kocsijának fényszóróját mögöttem amikor belevetettem magam az étteremből kikanyarodva magam a forgalomba.
Bár már este volt, de még mindig rengetegen voltak az utcákon.Langyos őszi este volt, szinte simogatta az ember bőrét. A rádióból Joan Jett recsegett és az ujjaim verték a ritmust a kormányon egy-egy piros lámpánál. Időnként a visszapillantó tükörben ellenőriztem, hogy követ e a férfi, és végül egy murvás parkolóba kanyarodtam le vele. Az épület valamikor a hetvenes évekből származott és tíz éve újították fel, akkor kapott egy mustár színű kőburkolatot. A homlokzatán az amerikai zászló mellett a görög is ott lengedezett és hirdette, hogy ez itt a görög kultúra háza.
- Hat éve az édesanyám egy távoli rokonát kellett gardíroznom aki spanyol volt, és egy görög diplomata feleségeként hat hónapot töltött New York-ban- kezdtem magyarázni Wayne-nek, miközben befelé haladtunk a tágas, pepita kövekkel kirakott folyosón, ami egy tágas zöld növényekkel ékített folyosóra vezetett.
- Ő hozott el magával. Sztavrosz a férje egy régi iskolatársa volt még otthon Athénban.Így kerültem ide, és szinte első perctől beleszerettem ebbe a kultúrába. Azóta időnként visszajárok, de már több hónapja nem voltam, ami miatt azt hiszem…- a mondatot nem sikerült befejezni, mert a csarnok végén egy hamisítatlan fekete, göndör hajú, napszítta bőrű görög férfi igyekezett felénk. Összecsapta a tenyerét mikor meglátott és sietősebbre vette  a lépteit.
- El se hiszem! Ruby Dayton személyesen, hát elhozott téged ide végre Zeusz szekere aranycsillagom? Egyem azt a derék kis szívedet! És ki veled ez az igen szemrevaló úriember? Csak nem a….- kacsintott viccesen, miközben alaposan végimérte magának Wayne-t majd az utolsó mondatot a fülembe súgta. Nevetve ráztam meg a fejem.
- Nem. Sztavrosz, ő itt Wayne. Wayne, ő itt Sztavrosz.- mutattam be őket egymásnak, szándékosan kerülve a formális vezetéknevet vagy a titulust. Ezen a helyen lényegtelen, de ezt a fesztelenséget majd a férfi is megtapasztalja.
-Na gyertek velem, hamarosan kezdünk.Remélem bírja úgy a strapát mint ez a kis energiabomba, Mr Wayne!- nézett széles, hófehér fogait megvillantva egy barátságos mosolyba Sztavroszt, és már terelt is bennünket a terem felé.




Ruby Dayton
Munkások
Play by :
Kate Upton
Kor :
27
Foglalkozás :
szállodai recepciós
Hozzászólások száma :
18

Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Wayne & Ruby - Greek Night   Wayne & Ruby - Greek Night Empty

Ajánlott tartalom


Wayne & Ruby - Greek Night Empty
Vissza az elejére Go down
 

Wayne & Ruby - Greek Night

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Brooklyn-
^
ˇ