Többnyire makacs vagyok, határozott és kitartó. Szívós. Nem adom fel, nem fordulok vissza. A tetteimet gyakran előzi meg az a bizonyos „majd én megmutatom, hogy igenis képes vagyok rá” attitűd. Ezt követheti az „egyedül is menni fog” hozzáállás is. Nagyrészt ez az ország tett ilyenné, hisz amióta megérkeztem, folyton azt érzem, bizonyítanom kell, amiért idegen vagyok. Vagy mert nő vagyok, és még csak nem is fehér. Részben pedig anyám kitartásának példáját követem.
Aztán vannak olyan pillanatok is, amikor egyszerűen csak leblokkolok. Nem tudom, mit kellene, vagy hogyan kellene tennem, elfog a bizonytalanság, esetleg a reménytelenség, a kétségbeesés. Részben talán esetlen is lehetek. Ilyenkor nem jön rosszul valakitől egy kisebb lökés, hogy átlendüljek ezen – szerencsére többnyire amúgy sem tart sokáig. Egyébként nehezen fogadok el vagy kérek bárkitől is segítséget. Ha nagyon ki akarjuk ezt elemezni, minden bizonnyal azért, mert félek, hogy hozzászokom. És akkor máris kevésbé leszek erős. Hosszú ideje egyedül boldogulok már az életben, hozzászoktam. Nem volt mindig könnyű, de ma már büszke vagyok rá, hogy önálló és független vagyok (már ha nevezhetünk annak, miközben hamarosan kitoloncolnak az országból.)
Én viszont szívesen segítek bárkinek, bármikor, ha megtehetem. Örömmel adok a szomszédoknak cukrot vagy tojást, mentek állatokat, vagy látogatok menhelyeket, egy helyi civil szervezet keretein belül gyakran foglalkozunk az utcán elkallódó környékbeli gyerekekkel, és akár idős néniket és bácsikat is szívesen vezetek át az úton – hacsak nem vagyok olyannyira elfoglalva a saját rohanó életemmel, hogy észre sem veszem a segítségre szorulót. Nem vagyok Teréz anya, azt azért tegyük hozzá. Tudok kedves, aranyos és jófej lenni, de csak azzal, aki velem is az. Mert egyébként eléggé felvágták a nyelvem, és annak ellenére, hogy egyébként 157 centi vagyok, bátran kihívok szájkaratéra bárkit. Mindemellett pedig igyekszem jó anya lenni, de borzasztóan félek, hogy kudarcot vallok, és elveszítem a fiamat, amiért nem tettem meg mindent...

2011. március 17.
Az ünneplő barátaimat, rokonaimat és a stáb tagjait figyelem, közben még mindig a fülemben cseng a műsorvezető hangja, amint bejelenti, hogy én győztem, majd a kitörő ováció, a közönség tapsa és üdvrivalgása. A szívem a torkomban dobog, továbbra is alig tudom elhinni, hogy ez a valóság. Hogy ez tényleg megtörténhet velem. Soha életemben nem nyertem még semmit, és nem is éreztem magam még ennyire szerencsésnek. Valójában nem is voltam kimondottan az soha semmiben. Apám iszákos volt, aztán öt és fél éves koromban el is hagyott bennünket, anyám egyedül nevelt engem és az öcséimet. Gyakran két-három állása volt egyszerre, hogy el tudjon tartani bennünket, ezért alig láttuk. Tizenhárom évesen, az iskola mellett már munkába álltam, hogy besegítsek neki, és levegyem a teher egy részét a válláról. Egy távoli nagybátyám büféjében segédkeztem, többnyire a konyhán, időnként felszolgáltam. Nyaranta emellett egy hotelben takarítottam. Néhány éve pedig pultosként dolgozom, több különböző helyen, és egy ismerős bárjában időnként énekelek. De sosem hittem, hogy valaha ennél többre vihetem, hogy ennél bármi többet elérhetek. Ha az ikrek, Santiago és Rafael nem neveznek be engem a tudtom nélkül, és győzködnek, hogy tegyem próbára magam, ez soha nem is történt volna meg. Szóval elsősorban a testvéreimnek köszönhetem, hogy megnyertem egy tehetségkutatót. Persze joggal kérdezheti bárki, hogy miért olyan nagy ügy ez? Kuba tele van tehetségekkel, a zene a vérünkben van, és nem is olyan ritkák az efféle versenyek és vetélkedők. Ám ez most más, mert a szervezők amerikaiak, és a győztes lemezszerződést kap... New Yorkban. Ők intézik a papírokat, az utat, az én dolgom csak az, hogy felüljek velük a repülőre, és élvezzem a rám váró sikereket. Ha egyáltalán képes leszek mindezt feldolgozni.
- Szóval mikor indul a géped? - lép mellém Santi egy pohár pezsgővel a kezében. Rafael árnyékként követi őt, majd átkarolja a vállam, és átad egy italt nekem is.
- Két nap múlva. Ismerjétek be, hogy csak meg akartatok szabadulni tőlem! - nevetek rájuk kissé izgatottan, ők pedig a vállukat vonogatják, mint akiknek nincs okuk ellenkezni. – Ne merjetek elfelejteni, tökfejek! És vigyázzatok anyára...


2012. november 29.
Túlságosan is éber tekintetem az éjjeliszekrényen pihenő óra élénken kirajzolódó számlapját szuggerálja. Hajnali 5:17 van. A reggel első sugaraira még órákat kell várni, de a félig behúzott sötétítő függönyök ellenére a motel parkolójából beszűrődő lámpafény éppen elég ahhoz, hogy megfordulva tökéletesen ki tudjam venni a mellettem alvó férfi arcát. Lucas vonásai ilyenkor általában jóval lágyabbak, kivéve ha a fronton megtapasztaltak az álmaiba is elkísérik. Időnként úgy vélem, hogy valószínűleg már a feleségénél, Alice-nél is jobban ismerem és megértem őt, a vágyait, az álmait, minden rezdülését, pedig csak néhány hónapja keresztezték egymást az útjaink. Azt hiszem, ők ketten már évek óta nem szeretik egymást azzal a nővel, annak már régen vége van, mégis, még mindig én vagyok az, akit rejtegetni kell, akit nem vállalhat fel, aki az éjszaka leple alatt találkozik vele, és még napfelkelte előtt elhagyja a szobát. Ha őszinte akarok lenni, kezdetben egyáltalán nem bántam ezt. Izgalmat, változatosságot hozott a szürke, többnyire munkával telt napjaimba. Kalandos volt. Felrázott. De most valami megváltozott.
Óvatosan leemelem magamról a paplant, kibújok az ágyból, magamra öltöm a földön elszórt fehérneműmet, pólómat és farmeremet, majd a dzsekimet a karomra függesztve besurranok a fürdőbe, felkapcsolom a villanyt, és bezárom magam után az ajtót. A dzsekim zsebeiben kutakodom egy ideig, majd előveszem a nagyjából tízcenti hosszú, vékony, fehér tárgyat: a kétcsíkos terhességi tesztet. Két csík, azaz pozitív. Nem egészen tudom, hogy történt, hisz fogamzásgátlót szedek, de a múlthavi influenza és az arra kapott antibiotikum lehet a ludas. Igazából mindegy hogy történt, a lényeg, hogy megtörtént. Terhes vagyok. Nagyjából hat hetes. És éjjel azért jöttem ide, hogy ezt elmondjam Lucasnak, hogy megmutassam neki a tesztcsíkot, de végül másképp alakult. Miután ismét annál a témánál lyukadtunk ki, hogy továbbra is jobb lenne, ha titokban maradna a viszonyunk, elbizonytalanodtam. Arra sem áll készen, hogy engem felvállaljon. Hogy várhatnám el, hogy apja legyen a gyerekünknek? Úgy tűnhetne, mintha direkt estem volna teherbe, mintha ezzel akarnám őt magamhoz láncolni. Ez így nem fog működni, be kell látnom. Jobb, ha nem erőltetem tovább. Egyedül kell boldogulnom. Ha anyámnak ment három gyerekkel, én is képes vagyok rá. Elég erős vagyok hozzá.
Újra zsebre vágom a pozitív tesztet, a hogy megszületik bennem az elhatározás. A férfi még mindig mélyen alszik, amikor rövid búcsúüzenetet körmölök neki a motel telefonja melletti jegyzettömbre, és arra kérem benne, hogy ne keressük egymást többé. Aztán kisurranok a szobából.


2019. szeptember 3.
- Hé, kölyök! Ne feledd az uzsonnádat! – szólok Tyler után, akitől épp az imént búcsúztam el egy tripla ölelés után, és a magasba emelem a dínókkal díszített dobozt. A suli csupán egy saroknyira van a lakásunktól, de semmiképpen nem engedném el őt egyedül, ráadásul ez számára még mindig csak a második nap az iskolában. Az izgatottság nem múlt el egy éjszaka alatt. Részemről viszont ez a figyelmetlenség jelenleg teljesen másnak tudható be.
- Köszi, anya! - szalad vissza hozzám Ty, és ismét átöleli a derekamat futólag, ahogy átveszi tőlem az uzsis dobozát. - De most már menjél haza, légy szíves, mert azt fogják hinni a többiek, hogy kis félős vagyok, mint az ovisok – szól rám szigorúan.
- Már itt sem vagyok – borzolom meg egy kicsit a haját, majd hamar védekezőn a levegőbe is emelem a két kezem, és útjára engedem a hat éves nagyfiút. Persze a tekintetemmel még nyomon követem, amint belép az épületbe, aztán magam is hátraarcot csinálok. Egyelőre azonban nem hazafelé veszem az irányt. Gondolkodnom kell, ez pedig most ott, a négy fal között, nem megy. Inkább elsétálok szemben a játszótérig, leülök egy padra, és előveszem a telefonomat. Már két hete, hogy megkerestem, és bejelöltem Lucast a közösségi médián, de ugyanennyi ideje gyűjtögetem a bátorságot is, hogy üzenetet írjak neki, és találkát kérjek tőle. Magam sem tudom, mire várok még. Talán egy égi csodára, ami egyébként hónapok óta elkerül. Már nem álmodozhatok tovább, hogy minden magától megoldódik. Miért olyan nehéz egy rendes, bejelentett állást találni? Nem vagyok munkakerülő, sem teljesen képzetlen, és ilyen-olyan tapasztalatom is van. Mondjuk talán pont ez a baj. Az elmúlt nyolc évben már szinte mindenféle és bármiféle munkát elvállaltam, amivel biztosíthattam a maradásom, és a megélhetésem. De egyik sem volt hosszú távú, egyik sem volt biztos. Mindig újabb és újabb állások után kellett néznem. Amint meghallják, hogy kubai bevándorló, egyedülálló anya vagyok, már nem vesznek komolyan. Sosem tették. Azok sem, akik ide hoztak. Néhány felvett és kiadott dal után elengedték a kezem. Boldoguljak, ahogy tudok. Már akkor haza kellett volna mennem. Ha Tyler nem csöppent volna olyan váratlanul az életembe, haza is mentem volna. Hiányzik Havanna, és a családom. Néha viszont már úgy tűnik, mintha az a fejezet egy teljesen másik élet lett volna. Még mindig beszélek a fivéreimmel, de már közel sem olyan gyakran, mint kezdetben. Ma pedig természetesen már nem mehetek vissza, és nem hagyhatom, hogy kitegyék a szűröm. Ty amerikai állampolgár, ő ide tartozik, miatta meg kell mozgatnom minden követ, hogy megtaláljam a megoldást, és mindketten itt maradhassunk. Hogy megvalósíthassam a tervemet, amit szövögetek már néhány éve: nyitni egy bárt, félig kubai, félig amerikai stílusban, amit magam vezethetek, és amit egyszer esetleg a fiamra hagyhatok. Ezzel is még egy kicsit közelebb hozhatnám neki a kultúránkat. Furcsa, hogy ennyi év küszködés után valójában még mindig reménykedem, és vannak álmaim? Hogy várom a csodát, és hiszek abban, hogy jobb lesz majd? Ez valószínűleg anyám miatt van. Ő sem adta fel soha.
Ám lassan be kell látnom, hogy a munkáltatóm már hónapok óta csak hiteget, de mivel neki úgy a legjobb és legegyszerűbb, ha továbbra is feketén dolgozom, nem fog változni semmi. Én azonban lassan kifutok az időből. És ez a bizonytalanság fokozatosan felőröl. Kezdek kétségbeesni. Az ilyen helyzetek pedig elvetemült ötleteket eredményeznek. Anélkül, hogy tovább rágódnék a lehetőségeimen, megírom az üzenetet Lucasnak, hogy sürgősen találkoznunk kellene...