One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Csöbörből... - Alex&Thaddeus

Charlie & Dae Won | Lost EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 10:40 am



Ruby and Wayne - Beautiful stranger

Charlie & Dae Won | Lost EmptyWayne Winston
Today at 10:12 am



Veni, vidi, vici

Charlie & Dae Won | Lost EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 11:56 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Charlie & Dae Won | Lost EmptyRuby Dayton
Yesterday at 11:25 pm



Tara Törpéi

Charlie & Dae Won | Lost EmptyTara Thredson
Yesterday at 11:02 pm



work out with . . .

Charlie & Dae Won | Lost EmptyThaddeus Darnell Wright
Yesterday at 10:47 pm



Ash & Sofia - party in the U.S.A.

Charlie & Dae Won | Lost EmptySofia I. Basora
Yesterday at 10:37 pm



arian&ingrid - let's do something tonight

Charlie & Dae Won | Lost EmptyIngrid S. Skjeggestad
Yesterday at 9:56 pm



Samuel G. Carter

Charlie & Dae Won | Lost EmptySamuel G. Carter
Yesterday at 9:40 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 39 felhasználó van itt :: 14 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 2 Bots

Anne Diamond, Aurora Cabot, Aveline Everhart, Bellamy West, Chastian A. Wing, Choi Dae Won, Dylan Welsh, Elisiana Simons, Isabel Marquina, Marissa Grey, Myna Rosegold, Sofia I. Basora, Thaddeus Darnell Wright, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Charlie & Dae Won | Lost

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost EmptyCsüt. Szept. 05, 2019 5:53 pm



Daewon and Charlie
Ha nem tudod hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz.

Elsőre azt gondoltam azért mosolyog, mert mégis csak egyfajta bók volt tőlem, és minden bizonnyal nem én vagyok az egyetlen, aki mondta már neki. De aztán... alaposan elbizonytalanított.
- De... te mégis mosolyogsz... - vontam össze szemöldökeim értetlenkedve, de végül is letudtam annyival, hogy ez is amolyan felnőtt logika, amit meg se próbáljak megérteni. Néha azért teszek egy próbát, de borzalmas követni őket, annyira érthetetlenül adják tudtunkra a dolgokat.
- Rendben, majd figyelek, hogy ne ismétlődjön meg még egyszer. - motyogtam, és inkább bele sem merültem, hogy akkor mire fel mosolygott.
- Ugye?! Egy igazi karate mester és sztár is egyben. Még ráncosan is lecsapja az ellenfeleit. - legyintettem kezemmel, jelezvén, hogy mit sem számít Jackienek, ha 90 évesen körbe is veszi egy csapat rossz fiú. Egyszer én is fejembe vettem, hogy megtanulok karatézni a filmjeiben látottakat utánozva. De mindez nem tartott röpke pár napnál. Az egésznek az vetett véget, hogy lerúgtam anya egyik drága vázáját, ami után aztán magyarázkodhattam. De azzal vigasztalódom, hogy Jackie is megijedt volna anya tekintetétől és bizonyosan ő is felhagyott volna a karatéval.
Elkerekedett szemekkel hallgattam, mert őszintén szólva, nekem a karatén, a kungfu pandán és a boxon ki is merül a harcművészeti ismeretem. Dehát hogy is kérdezhettem tőle ilyesmit? Látszik, hogy ő is tud harcoskodni.
- Hűűű, jól hangzik! Talán kicsit jobban is, mint a karate, mert ilyen különös neve van. - állapítottam meg elgondolkodva, és magam elé képzelve a dolgot. - Tudod, Jackie Channek is volt tanítványa, nem is egy és ha róla akarunk példát venni... Szerintem te is megtaníthatnál engem. - vontam vállat, mintha most nem ez volna hirtelen minden vágyam. Lemenni még nem tudok spárgába, de gyorsan tanulok és türelmes vagyok. Olykor legalábbis...
- Ő biztos büszke lenne rád... - kérleltem burkoltan. És akkor legalább stílusosan intézhetném el azokat, akiket piszkálnak. Én lehetnék Char-Lee!
- Tessék?! - döntöttem hátra kissé fejem, értetlenkedő grimaszt vágva, amiért szerinte még hálásnak is kéne lennem anyáéknak, amiért kipaterolnak a régi sulimból. Már hogy volna ez jó?
Nehezen ment hinni neki, bár nem volt hülyeség, amit mond, csak hát... Nem tudom. Ez nem olyan egyszerű és igenis jogom van haragudni miatta. De tény, hogy Baileynek is sulit kell váltani hamarosan, és ő sem szívesen teszi, de muszáj neki. A felsősök is mindig erről beszélnek, bár a legkevésbé sem örömükben. Elgondolkodtató volt, mit mondott, de nem csupán eme dolog gondolkodtatott el. Úgy beszélt a végén, mintha ő is gyerek volna még, aki felett a szülei hozzák  a döntéseket. Nyilván neki is vannak szülei, csak olyan furcsa elképzelni, hogy ez valóban így van. Mármint, tisztában vagyok vele, hogy a nagyi valójában anya anyukája, de olyan fura az egész. Pont olyan különös, mint mikor az ének tanárunk értetlenkedve magyarázta, hogy attól még, hogy mi csak ott találkozunk vele és tanít bennünk, ő is ember, ő is eljár vásárolni, olyan ételeket eszik, mint mi, ő is néz tévét, nem pedig az iskola az otthona, vasárnaponként pedig templomba jár.
- Neked is mindig parancsolgatnak a szüleid? - pislogtam rá nagyokat, mert nem olyannak tűnt, aki hagyná magát. Vajon ő mivel vette rá a szüleit, hogy lehessen kutyája?
Korrigálására ismét összevontam szemöldököm, még azelőtt, hogy megmagyarázta volna a miértjét. Átakar verni? A Narutoban senki neve mellé nem teszik oda, hogy -shi... Ám mindez hamarosan értelmet nyert és nem kissé meglepődve és elcsodálkozva bólogattam neki. Hogy mik vannak...?
- Wáó! - hüledeztem, bár azt nem tettem hozzá, hogy én egyáltalán nem látom a különbséget, és hogy ezzel totál zavarba hoz. De majd rágooglezok.
- Tele vagy meglepetésekkel, Devon-shi. - bólogattam elismerően, mert tényleg így volt. Nem elég, hogy felnyitotta a szemem bizonyos dolgokban, de ezekkel az apróságokkal ki is szélesítette tudásom.
Komolyan mondom, igazán erős érveket tud felhozni azok ellen a dolgok ellen, amiket fejembe vettem. Nekem pedig fel sem tűnt, hogy mindenről lebeszél. Szándékosan beszélt úgy, hogy én is mindig egyetértsek. Egy újabb felnőtt képesség, amit én is szeretnék majd megszerezni, lehetőleg mielőbb. Akár már gyerekként is.
Noha a póráz nem volt teljesen az enyém, így csupán részlegesen jelenthetném ki, hogy néhány pillanatig magaménak tudhattam Winstont, aki ezúton is elnyerte a legjobb kutya címet és az első számú kedvencemmé vált ezáltal, azért jó érzés volt. Ó, de még milyen! Nem is emlékszem lett volna e rá alkalom, hogy foghattam-e kutyának pórázát. Egészen különös érzés, még Devon-shi kezének melegét is lehetett rajta érezni, ahogy azt is, hogy ez nem hol mi újonnan vett póráz, hanem egy bejáratott, ami sokkal jobb. Így azonban talán még inkább vágytam egy négylábúra. Meg is lepett, hogy mindebbe támogat, ezáltal pedig komolyan elhittem, hogyha ő mondja, akkor apáéknak igen is joguk van venni egy kutyát.
- Tökre igazad van! Nem hagyhatom annyiban! Különben azt hiszik majd, mindent szabad nekik, pedig nem. Ha bár... - akadtam el a gondolatmenetben, mert bár én biztos állíthatom, hogy minden percem vele tölteném, azért akadnak is problematikus időszakok. - Ha éppen apánál vagyok, akkor lehet nem vihetném oda, mert kell neki kutya ágy, meg tálak és játékok, de úgy meg egyedül maradna anyunál. Ha meg apunál tartanám... áh... még ránk is alig van ideje. Valami köztes út kell... - elmélkedtem, de csak is egy módja lehet mindennek és így belegondolva, feltételezem Devon-shi is hasonlóképp tehetett elnézve kettejük.
- Hát igen... saját ház fog kelleni. - néztem rá nem túl lelkesen az ötlettől, mert azt még én is tudom, hogy házat venni nem filléres dolog.
- Neked sokáig tartott mire saját házad lett? Mert ugye, neked az van nem? - emeltem magasba egyik szemöldököm, mert valahogy nem tudnám elképzelni, hogy a szüleinél lakik még. Anya se lakik a nagyival, hála égnek.
Mosolyogva néztem le Winniere és a pocakjára, ami tény nem volt olyan kis horpadt, mint egészséges társainak, de szerintem ez nem akkora baj.
- Hát, ha valaki szeret enni, az sosem bűn... - mosolyogtam, csak hogy ne érezze magát zavarban a megjegyzések miatt Winston, mondjuk úgy tűnt kb. le se tojja, miről beszélünk épp. De az is lehet, hogy igazából nagyon is érti, csak úgy tesz, mintha nem és közben pedig nagyon rosszul érzi magát.
- Lehet kötni kéne egy botot a feje fölé, amiről lelóg egy csirkeszárny, akkor biztos lehagyna mindenkit... - simogattam meg az eb ráncos homlokát. Hát hogy lehet valaki, ilyen kis hurkásan is, ilyen csoda aranyos?
Az éles témaváltás azonban visszább vette a jókedvem, ellenben büszke fejet vágtam.
- Elég nagy vagyok már, szóval fogtam magam és kicsit magára hagytam a nagyit. E-ez nem szökés, csak szünetet tartok a vigyázásomban. - magyaráztam ki, mert valahogy kezdek aggódni, hogy mentem hívná a rendőrséget, és jelen esetben se anyával, se apával nem néznék farkasszemet, főleg mert akkor az életben nem kapok kutyát.

credit •  Charlie & Dae Won | Lost 2451935670  

Charlotte M. West
Diákok
Play by :
Raegan Revord
Kor :
10
Foglalkozás :
Tanulok
Hozzászólások száma :
19

Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost EmptyKedd Szept. 03, 2019 12:38 pm


Charlie & Daewon
every child is a different kind of flower, and all together, make this world a beautiful garden


Annak ellenére, hogy minden további nélkül a maga gyermeki ártatlanságával és tudatlanságával közölte, hogy úgy nézek ki, mint egy maffiózó, nem tudom nem megmosolyogni azt a határozatlanságot, amivel mindezt előadta.
- Ha megfogadsz egy tanácsot: ne sűrűn dicsérgess majd embereket a yakuzával összefüggésben, jó? Nem kifejezetten szeretik azt, hogyha rossz bácsikhoz hasonlítják őket –erőteljes bólogatások –na meg nem titkolt mosolyok- közepette kívánom elérni azt, hogy ő maga is hasonló móddal adja szavát afelől, hogy bizony, ez a továbbiakban ki fog maradni a bókjai tárházából. És nem, még csak véletlen se a műszerfalakra aggatott bólogatós kutyák szerfelett odaadó imitálása a célom, bár talán abban is kimagaslót teljesítenék.
- Na az egyszer biztos, hogy Jackie Channek nincsen ellenfele, hogyha bunyóról van szó –helyeslőn bólintok egyet a gyerekkorom ikonikus alakjának említése végett. Emlékszem még, hogy milyen átszellemülten, tátott szájjal –éppen csak el nem csöppenő nyállal- ültünk Hwannal centikre a tv előtt, míg Jackie Chan a Részeges karatemesterben azon fáradozott, hogy a mi alig öt-hat éves fejünkbe beletraktálja, hogy márpedig mi is karatemesterek szeretnénk lenni, ha nagyok leszünk. Mondhatom, hogy a szülői gondviselés nem értékelte annyira ezen ambíciónkat, főleg nem akkor, amikor egymást rugdalva kíséreltünk meg remake-et gyártani a méltán híres filmből.
- Karatézni nem, viszont régen, még iskolás koromban taekwondoztam. Az nagyban hasonlít a karate-re –na persze ezt a lehetőséget is úgy kellett hosszú hetek-hónapok leforgása alatt kivívnom magamnak. Apám, aki félte őrzött kincsként óvott a világ viszontagságaitól, nehogy bármi baj is érhesse az ő egyetlen alkalmas örökösét, nem kifejezetten lelkesedett, mikor ezen világmegváltó gondolatommal átestem a küszöbön. Természetesen a válasza nem mást volt, mint, hogy nem állnám meg a helyemet a csapatban, és különben is, ne pazaroljam ilyen felesleges dolgokra az én drága időmet… Míg végül anya volt az, aki kicsi nógatással, de rá tudta venni, hogy ha más nem, legalább kipróbálhassam, így ha elbukok, magam is be fogom látni azt, hogy újfent neki volt igaza. Nos, ezen a téren nem neki volt, de ezt a tényt mai napig meg se történtként kezeljük.
- De hát ez nem feltétlen rossz! –jelentem ki harsányan, ajkaimon kerekedő mosollyal. – A környezetváltozásra nem kell ilyen haragosan gondolni. Nyilvánvaló, hogy nem kellemes senki számára az, hogyha kiszakad a komfortzónájából, de ilyenkor érdemes erre úgy tekinteni, mint egy remek lehetőségre! A szüleid bizonyára nagyon is jól tudják, hogy mi a jó számodra. Szeretnek téged, gondoskodnak rólad és a legjobbat szeretnék neked nyújtani, csak ezt mi, sértett felek hajlamosak vagyunk úgy felfogni, mintha összeesküvés-elméletet gyártottak volna ellenünk… hidd el, tudom –bólintással, bajtársias vigyorral nyugtázom a véleményemet. Nem, voltaképpen nem tudom, elvégre nálunk családi szinten legkevésbé se lehetett szeretetről, gondoskodásról beszélni, de főleg az vet megannyi kérdést, hogy tudják-e a szüleim, mi volt, vagy mi lett volna a legjobb a gyerekeiknek… de neki erről szerencsére nem kell tudnia.
- Tudod, ezt felénk úgy mondják, hogy Devon-shi –korrigálom, noha már maga a ténye is meglep, hogy a japán, tiszteletet kifejező toldalékkal tisztában van. – Éltem ugyan pár hónapot Japánban még hosszú-hosszú évekkel ez előtt, de valójában Dél-Koreai vagyok –bár ismerek több olyat is, aki csak nagyvonalúan legyintene egyet, mintegy érdektelenül rántva meg a vállát, hogy „nekem aztán mindegy!”, majd újfent közölné, hogy „ázsiai-ázsiai, egyre megy nem?”. Ezen a vonalon elindulva akár azt is mondhatnánk, hogy egy indiai ember kiköpött koreai… végtére is, ázsiai-ázsiai, nem?
- Hát nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy hercegnőknek való név illene hozzám, végtére is gondoljunk csak a Brit királyi házaspár kislányára… -tanakodva, játékos mosollyal dörgölöm meg az államat. – Ellenben hozzád tökéletesen passzol, úgyhogy ha rám hallgatsz, még csak véletlen se gondolkodj el a cserén, inkább maradjon minden a helyén –mindig is úgy gondoltam, hogy van jelentősége annak, hogy az ember milyen nevet kap a születése pillanatában. Nekem apám választotta a nevemet… azt hiszem már csak ebből is lejön az, milyen nagy reményekkel viseltet irányomba. A Dae magában véve az emberi és szellemi nagyságot jelenti, míg a Won azt, hogy legjobb… Nem tudom, hogy ezeknek a személyiségjegyeknek ez idő alatt mennyire sikerült megfelelnem. A szemében többször is elbuktam már, bizonyára bánja, hogy ilyen nagy igényeket táplált felém már a kezdetektől fogva. Mindazonáltal még bízok benne, hogy ha nem is kifejezetten számára, de valakinek a nevem értelében is meg fogok tudni felelni…
Hiába bízom abban, hogy Winston –még ha egyértelműen tagadja is- egy jól nevelt kis dög, akinek néha eszébe is jutnak a neki tanított szabályok, nem engedem el teljes egészében a pórázt, az erős szövet anyaga továbbra is ott morzsolódik a kezembe. Azért be kell látni, hogy ebben a kis köpcös buldózerben van erő, én pedig nem venném jó néven, ha Charlotte rongybabaként lobogna utána, míg ő megered egy ártalmatlan galamb után. Na mintha annyira aktív életet élne, hogy erre szándékot mutatna…
- Tény és való, hogy egy kutya nagy gonddal és odafigyeléssel jár, de ha tényleg annyira szeretnéd, hát ne hagyd magad! Szabj ki ultimátumot, legyél kemény és határozott, mutasd meg nekik, hogy elég felelős vagy ahhoz, hogy rád merjenek bízni egy kisállatot –több vélemény is született már annak kapcsán, hogy a gyerek szellemi fejlődésében milyen nagy szerepet játszik az, hogyha van egy háziállat a családban. Többek között azért is, mert azt a visszajelzést kapja a szülőktől, hogy tartják annyira nagynak, okosnak és megbízhatónak, hogy merjenek kockáztatni egy ekkora vállalással. Persze aztán számos ellenpélda is született már erre, amikor is a jószág csak egy-két napig volt érdekes a lurkó számára, aztán onnantól teljes mértékben a felnőttek gondja volt, de… azt hiszem nem éri meg általánosítani.
- Régen gyakrabban megfordultunk errefelé, mostanra viszont kicsit eltunyultunk… -meglapogatva Winnie kidudorodó pocakját hívom fel arra a figyelmet, hogy bizony nem csak a napi étkezések, hanem a bizonyos lecsorgók –pár falat ez, néhány falat az…- is szerepet játszottak abban, hogy tágulásnak induljon az a bendő.
- Na de mondd csak… mégis hogy jutottál ide, hogyha nincsenek veled a szüleid? –kukacoskodok tovább az ő helyzetét illetően, ami momentán jobban foglalkoztat, mint, hogy megalkudjak a ténnyel, hogy egy kis általános iskolás egymagában lógatja a lábát a város legnagyobb parkjában.

Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost EmptyVas. Szept. 01, 2019 6:14 pm



Daewon and Charlie
Ha nem tudod hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz.

A maffiózó kinézete ellenére vicces palinak tűnt, bár tagadhatatlan, hogy a figyelmem a földön lévő röfögő hurka vonta el leginkább. De mivel nem áll távol tőlem a barátkozás és szerintem még menőbb is egy felnőtt barát, mint egy korombeli, ezért nem hátráltam ki az ismerkedésből. Ugyan még ennél is menőbb lett volna, ha kiderül, hogy az, - mármint, hogy maffiózó - de lehet apa nem örült volna annyira.
- Pedig hasonlítasz rájuk. És ezt jó értelemben mondom, azt hiszem. -  vakartam meg tarkóm felszabadítva egyik kezem a kényszeres simogatásból, amivel addigis s eztán is a kis hurka köteget kényeztetem. Viccesnek találtam, ahogy vágja a pofákat a fickó, ezt apában is nagyon szeretem, s bár én is sokszor megpróbálkoztam vele tükör előtt, nehéz őket lekörözni.
- Háát, azt biztosan, hogy Jackie-chan mindegyiket le karatézza. Bár ugyanerre szerintem Batgirl is képes lenne, de ő nem foglalkozik ilyen semmiségekkel. - intettem kis kacsómmal, hogyha az is volna, aggodalomra semmi ok, mert Batsyék nem rájuk fenik a fogukat. Ám ha már Jackie bácsinál tartunk...
- Húú, de akkor te is biztos tudsz karatézni, neem? - csillantak fel szemeim, mert én is szívesen tanulnék pár fogást. De nem tettem hozzá ezt egyből. Előbb szépen kipuhatolom mennyire éri meg a tanítványának lenni. Mindenesetre szépen letörte lelkesedésem az egyedüllétem szóba hozása, de nem okolom érte, nem tudhatta. Hiába is, nem minden felnőtt tud mindenről. Anya, na ő igen, de neki ez egy különleges képessége.
- Hát mert... mert új iskolába küldenek. - válaszoltam bizonytalanul, mert lényegében ezen okból érzem, hogy nem kívánatos személy vagyok a családban, ugyanakkor ennél jóval bonyolultabb a dolog. Szomorú vagyok, amiért az én véleményem semmit sem számít, s mert ők felnőttek, beleszólhatnak az életembe, ami egyre kevésbé tetszik. Azt még elviseltem, hogy olykor-olykor letudjak néhány brokkolit és Elsa szoknyában sem megyek már iskolába, sőt még a fogam is megmosom, ha anya rám szól, na de azért ácsi! Ez az én életem és szeretnék úgy élni, ahogy nekem tetszik. Éppen ezért úgy döntöttem, ideje önállósodni.
Mindenesetre ezen túllépve ismét mosolyora fakasztott a fickó és mosolyogva figyeltem, ahogy nem kímélve simogatta Winniet. Meglepett, hogy nem valami kacifántosabb neve van, mármint olyan mint Sasuke vagy Ichigo. De a Devon-sama is jól hangzik.
- Én is nagyon örvendek, Devon-sama! - nyújtottam oda a kezem, és lelkesen ráztam meg az övét. Fura volt így bemutatkozni, szülői felügyelet nélkül kezet fogni valakivel, de őszintén szólva ettől éreztem magam igazán felnőttnek. És ez nagyon jó érzés volt. A bóktól pedig csak még inkább dagadt a májam. Esküszöm egyre jobb ötletnek tartom, hogy leléptem a nagyitól.
- Köszönöm! Nekem is tetszik a tied, jobban mint az enyém. Szóval ha esetleg cserére lenne szükséged, én bevállalom a te neved. - somolyogtam, mert akkor ő meg szívhatna az enyémmel. Jó, nincs bajom vele, mégis csak anya adta, vagy apa, vagy a gólya, már nem tudom, de a lényeg, hogy szerintem túl régies.
Mindenesetre nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá eme nagyon személyes dologra. Igazából csak reménykedtem, de őszintén nem vártam, hogy meg is engedi, szóval nagy volt az öröm, mikor felém nyújtotta a pórázt. A markolatot kézbe véve úgy éreztem, hogy én vagyok a mindenség királynője. Egy másik kis lényt tarthattam féken a puszta erőmmel. Legyőzhetetlennek éreztem magam. Arról nem is beszélve, hogy nagyjából két percig saját kutyám volt. Jó, hangosan nem mertem volna kimondani, de attól még érezhettem így. Annyira letaglózott a dolog, hogy megköszönni is elfelejtettem, és már csak a kérdésre kaptam oda a fejem.
- Hát nagynak talán nem mondhatnám magam, de nagyon szeretem őket. De nem, nincs. Pedig sokat könyörögtem érte, dehát mit is várok anyuéktól... - csóváltam a fejem, s bár szívesen sétáltattam is volna, úgy láttam ő nem szívesen bízná rám a dolgot, így nem olyan nagy örömmel, de lassan visszaadtam neki.
- Gyakran jártok ide? - érdeklődtem, elvégre sanszos, hogy máskor is ellógom a napot majd sztrájkképp, és ha ők naponta járnak ide, akkor igyekszem megjegyezni a helyet, hogy legalább máskor is összefussunk. Arról nem is tudtam még, hogy kitűzte magának célul, hogy megkeresse a szüleim, pedig akkor biztos más barátot kerestem volna.

credit •  Charlie & Dae Won | Lost 2451935670  

Charlotte M. West
Diákok
Play by :
Raegan Revord
Kor :
10
Foglalkozás :
Tanulok
Hozzászólások száma :
19

Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost EmptySzomb. Aug. 31, 2019 12:08 am


Charlie & Daewon
every child is a different kind of flower, and all together, make this world a beautiful garden


Azt hiszem vannak az emberélet során bizonyos feladatok, amiket végigkell szenvednünk a kitűzött cél elérése érdekében. Már maga az egészen fiatalon megfogalmazódott gondolatom is ilyen, miszerint ha rátalálok a megfelelő személyre és adja magát a tökéletes időpont, akkor bizony szeretnék gyereket- legyen bármennyire is meglepő sokak számára, hogy ez ennyire biztosan realizálódik egy tizenéves fiúnál, nem pedig az élvhajhászás a legfőbb ábrán. De persze ez nem csak a személy és az idő függvénye- annál is inkább elkerülhetetlen támpontok azok, amik a családalapítás gondolata előtt álló emberben zajlanak le. A felelősségteljesség, a rátermettség, az ösztön, hogy potenciális családapaként meglegyen a kellő erő ahhoz, hogy a háztartáson és magamon túl a feleségemet, valamint a gyerekemet, esetlegesen gyerekeimet is el tudjam tartani egy jó fizetésből. Na már, a fizetés kérdésköre értelemszerűen soha nem volt mérvadó, hiszen soha nem szűkölködtünk, sőt!... Ellenben talán elmondható, hogy a többi kitétel esetében akadnak néminemű hiányosságok. Soha nem volt létszükséglet számomra az, hogy bárki felett is tündérkeresztszülő szerepet vállaljak. Nem volt egyetlen kisállat se, aki haszonlesőként élvezte volna a gyermeki lelkesedésemet és a szándékaimat, hogy márpedig én most őt jól felnevelem, múljon az bármin is. Nem, hogy egy kutya, egy macska, de még egy nyavalyás aranyhal se teremtetett számomra ezen ambícióim megvalósításának érdekében. Számomra nem termett babér, és bár fájt ennek a tudata –ugyan, melyik kissrác ne szeretné minden nap eljátszani a „légyszi, jó leszek!” játékot?-, de elfogadtam akkor végtelenül sanyarúnak tűnő sorsomat. A rátermettségem, mint olyan, alapvetően az egész lényemben egy vitatható, kérdőjelek sokaságát felsorakoztató személyjegy, ami talán az én apaságom reményeit dédelgetve is hátráltató tényezővé nőtte volna ki magát. Ellenben az ösztönnel, ami nem ruházott fel hetedik érzékkel, se „anyai ösztön” jellegű szupererővel, de megmutatkozott, mikor annak idején Yoon volt az, aki alkalomadtán ezen törtető törekvéseim áldozata volt. Mert igen, gyanítom, hogy vannak olyan embertípusok, akik automatikusan jól viszonyulnak a gyerekekhez.
És talán emiatt éreztem magamat elég késznek arra, hogy Julie-val megtapasztaljuk, mit is jelenteken azok a bizonyos, szülői örömök. Ez esetben csak a szándékaink nem találkoztak… volt egy meglehetősen rövid intervallum, amíg próbálkoztunk, mindhiába. A kudarc végett döntöttünk a projekt szüneteltetésének javára, onnantól viszont csak az egymás mellett elbeszélés ment… valami soha nem volt jó. Nem volt jó az időzítés, valamelyikünknek sokat kellett utaznia, távkapcsolat, Julie karrier iránti vágya…
Egy gyereket úgy gondolom, nem tud pótolni, nem tud kiváltani senki és semmi. Winnie viszont kellően kitesz magáért. A folytonos visszautasítás, a témát illető csalódások sorozata eredményezte azt, hogy közel három éve, hogy magamhoz vettem a négy lábon járó kis krinolint… ő az én „fiam”. A meglehetősen szélütött, kelekótya fiam, aki alkalmatlan a jó modorra, és elenged a füle mellett minden parancsszót.
- Hogy mondod? –kérdezek vissza automatice a váratlan érdeklődés eredményeképp. – Nem, nem vagyok –jókedélyűen rázom meg a fejemet, noha megengedem magamnak, hogy tanakodva szűkítsem résnyire szemeimet, úgy sunyítva irányába. – De mesélj, mit tudsz te a jakuzáról? –érdeklődve emelem szám elé a kezemet, hogy tenyerembe temetve az államat figyelmesen hallgathassam végig a gyermeki okfejtést. Talán nem véletlen, ha azt mondjuk, hogy a huszonegyedik század gyerekeit teljesen a modern technológia irányítja, így nem idegen számukra a sorozatok arzenálja keltette globális ügyeket érintő kérdéskör, mint, példának okáért, a jakuzák hogyanléte.
- Tehát egyedül –konstatálom egy bólintással megismételve az újonnan szerzett információt. – Na, már miért ne lenne szükségük, hm? –érdeklődök, tudatában annak, hogy legkevésbé sincsen jogom firtatni se felnőtt, se gyerek családi életét, lévén, még csak szakavatott gyerekpszichológus se vagyok, hogy mindezt érdemben tudjam kezelni. Ellenben kíváncsian ráncolni a szemöldökömet, és szüntelen „mhmm”-üzések közben bólogatni én magam is tudok, és lássa mindenki a jófejségem: nem is kérem érte több száz forintos órabért!
Visszagondolva… én is emlékszem azokra a néha felmerülő időszakokra, amikor úgy éreztük Hwannal, hogy nem csak a szüleink, de az egész világ összeesküdött ellenünk, így a konyháról lopott gyümölcsöket és péksütiket bezsebelve már útnak is eredtünk, mondván, mi akkor világgá megyünk. Természetesen az elemózsiánk az meglehetősen hamar elfogyott, és soha nem is jutottunk tovább Hwan nagymamájánál, aki nagyhangú asszony lévén minden alkalommal lekapott minket a tíz körmünkről. Bár, szó se róla, utána mindig elénk tett egy-egy nagy tányér ételt.
- Ezt az ő nevében is köszönöm! –előrehajolva, nagy ívű mozdulatokkal simogatom meg a blöki fejét, minden egyes alkalommal hátrahúzva a tarkójáig a pofáján fityegő bőrt. – Csak ne ilyen hangosan, mert a végén még elbízza magát! –szám elé téve a mutatóujjamat, némileg halkítva a hangomon intem csöndre, bár ajkaimon már ezen a ponton kerekedni látszik egy mosoly, ami csak erősödni látszik a puhatolózó kérdése nyomán.
- Devon! –szánt szándékkal egyszerűsítem számára a kiejtést, mert a dialektus végett, mint minden nyugatinak, neki is meggyűlne a baja a Dae Wonnal… ráadásul ő még nehezített pályán is jár a zsenge kora végett. – Örvendek a találkozásnak, Charlotte! –áttéve balomba a pórázt, biztató mosollyal nyújtom felé a kezemet, hogy kvázi hivatalos formában is megejthessük a bemutatkozást. – Nagyon szép neved van, mondták már? –mert melyik hölgy ne örülne egy kis bóknak? Pláne egy hozzá hasonlóan bajbajutott hölgy, akinek el kell nyerni a bizalmát, hogy lépre lehessen csalni, és értesíteni lehessen a szülőket elveszett gyerek ügyben.
- Megfogni a pórázt? –kérdőn összeszaladó szemöldökeim alól tekintve rá próbálom kisilabizálni, mi lehet a szándéka vele, de, hogy jobb kedvre derítsem, valahol a póráz felére fogva rá, csak, hogy biztosan tudjam tartani a kis buldózert, a markolatot már nyújtom is át neki. – Tessék! Csak nem egy nagy kutyabaráttal sodort össze a sors? Vagy talán neked is van egy? –kérdezősködök, hogy minél hamarabb fel tudjam oldani a gátlásait. Legyen szemmel láthatóan bármennyire is tündér a kislány, nem teljesen tiszta a lelkiismeretem… félek, hogy mi van, ha esetleg máskor is azt gondolná, hogy egy kedves idegennel találkozott, és ezzel bajba kerül?...

Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost EmptySzer. Aug. 28, 2019 8:27 pm



Daewon & Charlie


Mindig is odáig voltam az ebekért. Ahogy minden korombeliben, nekem is megfogant a fejemben a gondolat, hogy szívesen elfogadnék egy bundás barátot. Magasra téve a lécet, elsősorban csak a kutya jöhetett szóba. Abból sem egy kisebb fajta, mindenképp egy hatalmasat akartam. Olyat, mint Rex vagy, mint a Halálkutyája, esetleg Cujo. De hiába könyörögtem éjjel-nappal, felváltva anyánál és apánál, hallani sem akartak róla. Még a nagyinak is könyörögtem, mindhiába. Később hajlandó voltam lejjebb s lejjebb adni igényeimből, a macskától a tengerimalacon keresztül az aranyhalig, de végül egyik sem nyerte el tetszésüket. Olykor erős késztetést éreztem rá, hogy fogjak egy kóbor kutyát és haza vigyem, de féltem, hogy anya nem csak, hogy mérges volna, de ki is dobná szegény kutyust, aki újabb elhagyatottsága miatt aztán végső menedékkép a sínekre ülne, pont mint Tom & Jerry.

Pedig egy kutya remek dolog. Nem csupán helyettesíti a legjobb barátot, de vigyáz ránk, megeszi az asztal alá dobott brokkolit és télen húzza a szánkót, amin épp ülsz. Hátránya szinte nincs is. Számomra pedig egyáltalán nem lett volna. Éppen ezért is vettem kezelésbe minden szégyen nélkül a kis hurkás pofiját. Ritkán van lehetőségem bárkiéhez is, anya pedig megtiltotta, hogy idegenek kutyájához menjek oda simogatni. Mondanom sem kell egyből szerelmes lettem belé és úgy tűnt én sem vagyok ellenére. Lelki szemeim előtt láttam, ahogy büszkén vonulok végig a városban, fogva ennek a kis nyálgépnek a pórázát és mindenki, aki mellett elhaladunk, ledöbbenve néz utánunk, mintha csak Rihanna járna köztük. Eme képzelgést csupán a póráz másik végén lévő magas bácsi szakította félbe, akinek reflexből és udvariasan odaköszöntem, míg az említett Winnie pofiját gyömöszkéltem. Milyen aranyos név, illik is hozzá. Bár lehet a Malacka még inkább. Ám visszatérve az idegenre, nem volt nehéz kiszúrni, hogy kicsit más, mint mondjuk én. És itt, nem a nemünkre vagy a korunkra gondoltam. De láttam már hasonló kinézetű fickót a tévében, ami számomra egyet jelentett a valósággal, legalábbis, hiszem, hogy mind az amit a tévében látok, a valóság ihleti meg. Nem akartam szemtelen lenni, de borzasztóan érdekelt a dolog, így hát rá kérdeztem.
 - Te tagja vagy a Jakuzának? - kérdeztem különösebb félelem nélkül, és jó nagy adag kíváncsisággal a hangomban. Már csak azért is jó lenne tudni, mert a tévében csupán a szuperhősök nem félnek tőlük, szóval ha csak nem nemleges választ kapok, jobb ha odébb állok, mielőtt... ki tudja miket csinálnak a kislányokkal. Arról még nem kaptam felvilágosítást, miért nem illik etnikumra, bőr színre és ezekhez hasonlókra csak így rá kérdezni, így nem éreztem kellemetlennek. Ellenben nagyon is érdekelt. S bár mind ez remek módja volt, hogy elterelődjön figyelmem arról, hogy egymagam vagyok, sőt, hogy a szüleim valószínűleg hátuk közepére sem kívánnak, ő remekül felhozta mindezeket. El is szállt a jó kedvem tőle, mialatt eltöprengtem hazudjak-e vagy mondjam el az igazat. Egyik sem tűnik jobbnak, mindegyiknek vannak következményei, amikkel tetszik vagy sem, szembe kell néznem.
 - Hát... - pillantottam le róla a földre, majd végigfutattva tekintetem Winnie-ig folytattam bizonytalanul. - ...egyedül. - válaszoltam, bár nehéz szülés volt. Ha nem tartanám kezeimben Winnie löttyedt kis pofácskáját, nem is biztos, hogy ment volna.
 - Azt hiszem már... nincs rám szükségük... - tettem hozzá motyogva, úgy téve, mintha nem is hozzá, hanem a röfögő kutyának szánnám. Így kimondva pedig még rosszabbul esik. Valahogy mintha nyomatékosítaná mind azt, amit eddig csak haloványan feltételeztem. A jó kedv nem ült ki újfent arcomra, de nem mehettem el a mellett, hogy ne jegyezzek meg valamit.
 - Nagyon aranyos kutyád van... A világ legaranyosabb kutyája. - dícsérgettem Winniet a gazdájának, és nem a hízelgés végett, hanem mert tényleg oda vagyok érte.
 - Hogy hívnak? Én Charlotte vagyok. - kaptam fel fejem a különös fickóra, akivel már percek óta beszélek, de a nevét még mindig nem tudom. Ha pedig megtudom, már nem lesz idegen, így pedig nem kell félnem anyáék haragjától.
Nem tudom miért, talán a barátságos hangszín vagy a mosolygós szemei, de egyáltalán nem keltett bennem félelmet, hogy okom legyen elfutni vagy segítségért kiabálni. Eme pár perc, Winnie hangos horkanásai és a férfi kedves kisugárzása pedig újabb kérdésre késztetett. Zavarba is jöttem, hiába próbáltam mosolyommal leplezni. Ez egy igazán személyes kérdés, amit másoktól sem hallottam még, így persze, hogy csak szégyenlősen mertem feltenni. De megtettem.
 - M-megfoghatom egy kicsikét a... pórázt? - kérdeztem félénken, elpirulva olykor rá pillantva, olykor a kezében lévő pórázra. Na ez, ez szerintem elég intim kérdés - bár gőzöm sincs róla mit jelenthet, de anya mindig ezt mondja, ha nem akar válaszolni valami fontos kérdésemre.


| music: SuperStar | Charlie & Dae Won | Lost 1367597154  | seth

Charlotte M. West
Diákok
Play by :
Raegan Revord
Kor :
10
Foglalkozás :
Tanulok
Hozzászólások száma :
19

Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost EmptySzer. Aug. 28, 2019 1:32 pm


Charlie & Daewon
every child is a different kind of flower, and all together, make this world a beautiful garden


Már önmagában véve is érdekes álláspontok keringenek Amerikáról. Sokan a lehetőségek tárházaként értelmezik, más ország szülöttjeiként ide vágynak- természetes, hiszen Hollywood révén elsőszámú mintapéldát nyújt arra, milyen is az idilli élet. A megannyi vígjáték, romantikus, a valóságban elképzelt történet akarva-akaratlanul is arra készteti az embert, hogy röpke két órára kiszakadva a hétköznap által rárótt szürke hangulatból elmerengjen azon: mi lenne, ha… Mert ugyebár ezeket látva csak egy dolog nem tisztázódik a képkockák által elvakított elméjükben mégpedig, hogy itt sincs kolbászból a kerítés. Pedig milyen jól is hangzik az a bizonyos Amerikai álom, mi? Hiszen már a Miss Saigonban, a vietnami háborúk idejébe képzelt musicalben is megénekelték ezt… anno a koreai háborúk alatt megannyi ősünknek kellett menekülniük és ők is, mind az új világot választották teszem azt a vén Európa ellenében. Azt hitték, hogy majd itt minden másként lesz… hogy megcsinálják a szerencséjüket, sikeres üzletemberek lesznek, a semmiből vállalatokat, cégeket, nemzetközi üzleteket húznak fel, mely révén felveti őket a pénz, és nem csak maguknak, de majd a több ágazati leszármazottaiknak is gondtalan életet biztosíthatnak. És ha csak elmerengnénk ezen egy fél percnél tovább, ha rávennénk magunkat arra, hogy csináljunk egy statisztikát… vajon mi lenne az állás? Hány embert titulálhatnánk valós kereskedőnek, és mennyi lenne közülük az, aki egy kevésbé jómódú környéken kényszerült egy sehonnai, lepukkant étterem megnyitására?
Bármennyire is szeretnék azt hinni, Amerika se különb más országoktól, és bizony, New York is csak egy a nagyvárosok között. Igencsak szűkös réteget képviselnek azok, akik a legvadabb álmaikat is valóra tuják váltani… legtöbbünknek azonban csak a rémálmok nyújtotta lehetőségek elérhető opciók. Különösebben soha nem vágytam arra, hogy erre a kontinensre kerüljek, legyen szó rövidebb vagy hosszabbtávú ittlétről, munkáról, vagy éppen magánéletről. Természetesen Julie végett mindez eleve elkerülhetetlen volt, de ahogy sokakat másokat igen, úgy engem legkevésbé se vonzott… egész eddigi életem alatt sok országban, sok városban megfordultam már: Hong-Kong, Tokió és Párizs csak kiragadott életutak ahol huzamosabb időt töltöttem el, vagy éltem le. A szívemhez legközelebb eső mégis Szöul volt, és túlzás nélkül állíthatom, hogy mindig az is lesz, sodorjon bármerre is az élet, valamint a kötelesség.
Természetesen mostanra szükségszerűen New Yorkkal is megbarátkoztam. Éppenséggel csak New York nem barátkozott meg velem, hiszen pont abba a rémálomba taszított, aminek átélésére nem nyújtottam be a kérvényemet, az igényemet pedig még annyira se. Magam se gondoltam volna, hogy ez az állomás lesz az, ami teljes egészében felbolygatja azt a bizonyos állóvizet- és nem, nem csak egy egyszerű kis kavics bucskázott végig a feszített víztükrön, hanem egy valóságos Mount Everest zúgott bele abba a zavartalan tengerbe, ami az életemet volt hivatott jelképezni. A lényem egy része, a meghunyászkodó, aki helyett mindig, mindent elintéztek ha tehetné, elmenekülne… a háta mögött hagyná az egész perpatvart, mondván, hogy köszöni szépen a lehetőséget, de ha egy mód van rá, ezt is oldják meg helyette. De tudom, hogy nem csak a magam tetteimért, hanem a szeretteim érdekében is tűrnöm kell mindazt a következményt, amit rajtam kívül nem vállalna magára senki… hiszen Yoon és Tae Oh útja egyértelműen ki lett adva- a szüleik nem tartanak rájuk igényt, az anyai nagyapjuk, „drága” édesapám pedig még annyira se fordít ügyet rájuk, mint azt annak idején tette. Majdhogynem túlzás nélkül állíthatom, hogy a nevüket is elfelejtette…
Kell a magamra fordított idő ahhoz, hogy mindezek függvényében alkalomadtán ki tudjam szellőztetni a fejemet. Sok ez ahhoz, hogy az ember maradéktalanul folytatni tudja az életét, mintha mi se történt volna… ilyenkor felettébb kézenfekvő egy Winnie-hez hasonlóan bohókás dög, aki a néma ellenállásával –jó, néha megszakítja a töretlen csöndet egy leginkább disznóéval rokonítható röfögéssel- készakarva varázsol vigyort bárki arcára. Mondhatni terápiás állatnak is tökéletes volna, hiszen minderre nem csak ingere, kényszere is van, nem is véletlen talán, hogy felbuzdulva a szabadság nyújtotta lehetőségen úgy vontat le az útról, mintha ezen manővere következtében nem lenne mögötte egy megtermett ember-méretű terhe. Én pedig kis híján zászlórúdra aggatott nemzeti lobogóként hajladozok a megállás nélkül előre nyomuló buldózer teste mögött, hiába próbálva megálljt parancsolni neki. Hiába, hiszen már célt ért, a kiszemelt préda lába előtt legkevésbé se burkolt izgatottsággal toporogva, orrán át pöfékelve kísérli meg lemosni az áldozata kezéről még azt is, ami soha nem is volt rajta… Természetesen pont olyan lelkesedéssel művelve le mindezt, mintha egy rég látott barátot üdvözölne.
- Jól van, Winnie, most már elég lesz… -némileg előredőlve guggolásomban bökdösöm meg a csaholó eb szüntelenül riszált valagát, de merem feltételezni, hogy ez az akcióm pont annyit ér, mint halottnak a csók, hiszen úgy engedi el a füle mellett ezt a kijelentést, mikor otthon nagy lelkesen felvázolom neki, hogy „fürdés!”. Abban a pillanatban még a plafonon szlalomozó légy is izgalmasabb szokott lenni, de hát mind tudjuk: ha ő nem lát engem, én se látom őt. Márpedig a szemkontaktus rutinszerű kerülése közepette nehéz lenne bármennyire is láttatni magamat.
A tarkómra lapult hajamat felborzolva, alkarommal simítva le a valamennyi izzadságcseppet a homlokomról ismerem be a vereségemet, így türelmesen kivárva támaszkodok rá térdemre, míg az elmúlt percben először pillantok fel a padon ücsörgő kislányra. Rosszallón szaladnak össze szemöldökeim, ahogy reflexszerűen kezdem el pásztázni a környezetet a szülőfigurák után kutatva… ha lenne is vele valaki, valószínűleg a semmiből való feltűnésem végett már rég mögötte kéne állnia az őrszolgálatnak és rosszalló tekintetekkel méregetnie…
- Szia! –arcomon terebélyesedő mosollyal pásztázom végig arcát, noha a pillanatnyi örömöm ellenében újból visszaköltözik fizimiskámra az értetlenséget tükröző, rosszalló homlokráncolás. – Hát te, kicsi lány? Egyedül vagy itt?... Hol vannak a szüleid? –puhatolózok a tőlem telhető legbarátságosabb hangszínben, igyekezve nem riadalmat kelteni benne. Mert hát ugyebár elég idős már ahhoz, hogy hallhatta párszor a „ne állj szóba idegenekkel!” felszólalást, ellenben ahhoz még túl fiatalkának tűnik, hogy bármi értelmes indok is alátámaszthatná, miért van lent egyedül a Central Parkban…

Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost EmptyVas. Aug. 25, 2019 6:03 pm



Daewon & Charlie


Komoly dilemmában voltam a családomat illetően. Szerettem őket, most is szeretem őket - ha nem is töretlenül - de mindeközben csalódtam is bennük. Vagy csupán magamban, ezt még biztosan nem tudom. Mióta Bailey felhozta - ha véletlenúl is -, az új iskola dolgot, úgy érzem magam, mint minden bizonnyal azok a bűnösök, akiket anya elítél és apa rács mögé dug. Félek. Félek attól, ami van és attól, ami még vár rám. Hiába volt ott anya, apa és a nővérem, de még a nagyi is, úgy éreztem magamra maradtam és a bajom nincs igazán kivel megbeszélni, mert félek tőle, hogy csak nagyobb fájdalmat okoznék a szüleimnek. Épp elég sokat fáj a hasam, amiért szemrebbenés nélkül letagadtam osztálytársaim terrorizálását. Pedig ott sem azért hazudtam, mert rossz gyerek volnék, hanem mert félnék megmondani nekik, hogy azért törtem be Jeanette orrát, mert azzal ijesztgetett, hogy a szüleimnek nincsen szükségük rám. Nem hittem neki, most pedig ott tartunk, hogy hamarosan egy olyan iskolába küldenek, ahová csak hétvégente látogathatnak meg. Így se sokat látom apát, de mostmár azt is megkockáztatom, hogy hitegetve vele, hogy mindig meglátogatnak, egy nap arra ébredek, hogy már nem is kellek nekik.

Bánatos arccal nyomkodtam hüvelykujjaimmal a kezemben lévő lekváros péksüteményt, amit nem is szeretek, s csak azért kaptam, hogy addig se éhezzek, amíg a nagyi a fodrász székben ülve szépül. Unalmas volt a hosszú kanapén ülni és várni, abban a fura szagban és már kezdtem megőrülni a zene és hajszárítók egyvelegétől. Azt reméltem, hogy míg a nagyi vigyáz rám, addig elmegyünk a játszótérre vagy a mekibe, esetleg a macskakávézóba, ahol amíg ő szürcsöli a kávéját, én lefoglalom magam a cicákkal. Most viszont úgy érzem magam, mint egy cuki kis kutyus, aki valójában csak egy jól mutató kis probléma, mit jobb híján táskába gyömöszölnek, aztán csak van. El is sandítottam a mama táskája felé, de szerencsémre nincs benne annyi hely, hogy engem is belenyomjon. Ezen meg gondolásomban pedig rájöttem, hogy az ilyen kis kutyákkal ellentétben én szabad vagyok. 10 éves, majdnem teljesen felnőtt nő, aki igenis maga dönt az életéről. Már pedig ha én nem akarok itt ülni és unatkozni, akkor nem ülök itt egy olyan száradt kiflit nyomogatva, amit nem is szeretek. Mama úgysem figyelt, és úgy tűnt mást sem különösen érdekel, hogy létezem-e. Talán Bailey is ennyi idősen kezdett el világot látni, így követem a feltehetőleges példáját. Leugrottam a kanapéról és ott hagyva a nagyit, leléptem a fodrász üzletből.
Életemben először vagyok egyedül az utcán. Hirtelen olyan más érzés. Egyszerre rémisztő és izgalmas. Vannak aggályaim, amikről anya beszél folyton, de közben nagy a kalandvágyam is, így mély levegőt véve vetem bele magam a felnőtt életbe.
Úgy nézelődöm, mintha életemben nem jártam volna még a városban, de így, egyedül, arra fordulva amerre akarok, valóban olyan is. Csodálkozom is, hogy nem vesznek el az emberek ebben a hatalmas forgatagban. Még én is kétszer megkerültem az üzletet, mire rájöttem, hogy a folyamatosan jobbra fordulás nem egy jó opció.
Igazából nem volt tervem merre menjek, mit csináljak, de a bőségzavartól nem is tudtam eldönteni. Aztán eszembe jutott, hogy elmennék abba a játék üzletbe, ahol külön részlege volt a Harry Potteres dolgoknak, csak siettünk valahova, ezért nem lehettem sokat. Most viszont... itt van rá az egész napom! Eme elhatározás fel is villanyozott, ám az első zebrához futva rájöttem, hogy fogalmam sincs merre van. S hamar azzal is szembesültem, hogy igazából mást sem találnék meg. Erre jók a szülők. A gyerekek élő GPS-e. Olykor persze előfordul némi hibásodás az út során, mikor a Starbucks-ba indulunk, de a fogásznál kötünk ki, de ezek szerencsére ritkák.
Célom nem lévén végül bóklászásra adtam a fejem, a véletlenre bízva sorsom, hogy egyszer csak eljutok valahova. Így kerültem a Central Parkba. Nem mondom, elsőre ez is kissé ijesztő volt, mert amerre néztem, gyerekek szaladgáltak szülőkkel, öreg nénik traccspartiztak a padokon és szerelmes párok fogdozták egymás fenekét, de ha engem kérdeztek, csak a másik farmerzsebébe rejtett telefont keresték. De akkor is... én kihez fussak, ha baj van? Bár... nézzük a jó oldalát, szabad vagyok és azt csinálok, amit akarok. Kivéve a szemetelést, mert azzal csak a fáknak és állatoknak teszek rosszat, és a hazugság sem ide tartozik, mert ha eltévedek, tudniuk kell, hogy egyedül vagyok itt, illetve hát az sem lenne jó, ha elrabolnának. Bár anyáék mostani hozzáállását tekintve, ők biztosan örülnének neki...
Először a kis tóhoz sétáltam, gondolván, hogy a kacsáknak adományozom a lekváros kiflit, de rossz ötlet volt. Ahogy csipegetni kezdtem, egyre inkább odagyűltek a parthoz, de mikor elfogyott és már az ujjamról szopogattam le a ragacsos lekvár maradékát, elégedetlenül néztek rám vissza. Aztán az egyik felháborodottan tett felém egy lépést, így én egyet hátra. Erre felbátorodva azonban nagy szárny csapkodások közepette indultak meg felém és én innentől kezdve nem szeretem a kacsákat.
Fogalmam sincs meddig rohanhattam, mert nem mertem hátra nézni, de mikor már teljesen kiszáradt a torkom és alig kaptam levegőt, az első üres padra rá vetettem magam. Felülve aztán szuszogva néztem az előttem járkáló embereket. Még mindig furcsa és új érzés volt egymagamban lenni, de nem tudta elterelni figyelmem arról, hogy anyáék megakarnak szabadulni tőlem. Ahányszor elhaladt előttem egy baba után rohanó anyuka vagy egy apa nyakában ülő kis gyerek, mindig azon kezdtem el töprengeni, vajon hol ronthattam el?
Lábaim lógatva hajtottam le a fejem megpróbálva felsorolni magamban okokat, miért kellene haza mennem, de egyre inkább olyan érzésem támadt, hogy a betört orrú Jeanettnek volt igaza. És rossz kedvemen az sem segített, hogy kezem még mindig ragadt a lekvártól, így beléjük sem temethettem arcom. Már lassan kezdtem úgy érezni, hogy semmivé válok, mikor különös röfögésre lettem figyelmes. Nem mondom a frászt hozta rám az a fura arcú malac eb, mikor elnéztem felé, de ahogy öltögette a nyelvét kicsit olyan volt, mintha mosolyognak. Ettől aztán akaratlan én is elmosolyodtam és nem tagadom, egyből megtetszett ez a kis különös, ráncokból álló kutyuska. A gazdija akkor még fel sem tűnt, mert nagyon lefoglalt ez a nyáladzó vigyori, akinek lelkesen nyújtottam oda kezem, ahogy szokás, bár én ezen ismerkedési szokásban azt szeretem a legjobban, mikor meg is nyalogatják, mert az nagyon csikis. S ha ez történt, nevetve húztam el kezem, nem egyéb célból, mint hogy kicsit kezelésbe vehessem ráncos pofikáját, amit aztán meg is gyömöszkéltem. Igen, volt egy ovis időszakom, mikor éjjel-nappal kutyáért sírtam... azt hiszem ez ismét így lesz. Pontosan, egy kutyával még kiengesztelhetnek anyáék. A kis röfögő füle tövének vakargatása közben pedig gondolván, milyen izgalmas volna megsétáltatni ezt a kis olvadt fagylaltot, végig követve a pórázt, megláttam a gazdáját. Egyedül voltam, valahogy mégsem futottam el ijedtemben. Talán csak a kutyus miatt, akinek simogatásával még a másik bámulása közben sem hagytam fel.
 - Csókolom... - köszöntem oda megszeppenve, elvégre mégis csak idegen, akivel szóba sem kéne állnom, de ha már így letámadtam a kutyáját, nem leszek olyan bunkó, hogy oda se köszönök. Pedig még guggoltában is ijesztően magasnak tűnt.



| music: SuperStar |   Charlie & Dae Won | Lost 1987965242   | seth

Charlotte M. West
Diákok
Play by :
Raegan Revord
Kor :
10
Foglalkozás :
Tanulok
Hozzászólások száma :
19

Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost EmptyVas. Aug. 25, 2019 2:40 pm


Charlie & Daewon
every child is a different kind of flower, and all together, make this world a beautiful garden


Azt szokták mondani –legalábbis a nálamnál okosabb, filozófiában és antropológiában egyaránt jártas egyedek okfejtése ez-, hogy mielőtt másokon segítesz, meg kell ismerned magadat- és, ha úgy adódik, magadat kell kitámogatnod elsőként abból a gödörből, amire a mély tanakodásod révén, rájöttél; benne vagy. A helyzetem meglehetősen egyszerű volt: nem kellett különösebb megerőltetés ahhoz, hogy a krisztusi korral járó létösszegzésem során rájöjjek, a feltorlódott problémák felett hiába akarok eltekinteni, és azok kezelése helyett a jövőbe nézve elsöpörni ezeket a szőnyeg alá, már nem látok ki mögülük. Mit tesz ilyenkor az ember? Megpróbál felülemelkedni saját magán és a meghunyászkodó életvitelén, ezáltal nőve fel a nem kívánt, de kéretlenül kapott feladathoz… a tetejéről kezdi el lebontani a felhalmozott nehézségek keltette kupacot, mert ha más nem, annyi sütnivalója van még, hogy ne az aljáról rángassa ki a gócpontot, amihez minden további gond apró szálakkal kapcsolódik.
Az utóbbi napok, hetek, a munkától való szigorú távolmaradásra késztetés, a médiában való hallgatásra kárhoztatottság, a csöndben, egymagamban töltött órák révén, amik a nem kívánt elmélkedést voltak hivatottak szolgálni rájöttem arra, hogy Yvonne-nak van igaza. Hogy legyen bármennyire is ijesztő a sors által elém tett jövőkép, nem mondhatom azt, hogy alkalmatlan vagyok a magamra vállalt szerepkörök maradéktalan betöltésére, míg meg se próbálok megbirkózni velük. És ez is egy ilyen nap… amikor a Central Park üdítően rikító zöldje, a fülemben dübörgő latinos ritmusú zene, a nem túl fülledt, de még mindig kellemesen meleg idő alkotta egyveleg a pozitív világnézet képességével ruház fel. Vagy legalábbis eltökélt határozottsággal sulykolom magamba, és mantrázom megállás nélkül, hogy „minden jóra fog fordulni”. Mert hát adódik a kérdés, ami sok, létválság elé jutott személyben fel szokott vetődni, mintegy hitetlenül döbbenve rá: miért pont ellenem esküdött volna fel a világ? Sok mindenen mentem keresztül az évek alatt, ha nem is puszta önakaratból, akkor keresztülrugdostak rajta. Hol az apám vagy valamely jelentéktelen kutyája, hol pedig Hwan volt az, aki felülkerekedett nem csak rajtam, de a viszolygó álláspontomon is, és jobb belátásra térítettek- legalábbis az ő nézőpontjuk keltette jobb belátásra. Mint mindig, Hwan most is mellettem áll, és rajta túlmutató, epekedve várt támogatás gyanánt Yvonne is oroszlánszerepet vállal abban, hogy az eddig látott borús jövőkép legkevésbé se hasson olyan feketének és sötétnek, mint amilyennek eddig láttam. Ilyen pártfogók mellett az egyetlen dolgom, hogy megtaláljam magamban a hibát, amit leginkább az aggályaimmal azonosítnék, és annak leküzdése által a szükséges magabiztossággal és eltökéltséggel visszaüljek a nyeregbe ahonnan saját magamat rúgtam le azon a bizonyos, árvaházi incidenssel tönkrevágott napon.
A kezemet visszahúzó erő végett vagyok kénytelen az ütemes, nem túl gyors futólépéseimet váratlanul beiktatott szünet okán félbeszakítani. Kiszáradt ajkaimon keresztül hosszan áramlik be a levegő, ahogy teleszívva tüdőmet, halk nevetéssel fejezve ki véleményemet fordulok a hátramaradott, tüntető magaviseletét elégedetlen horkantásokkal képviselő Winston irányába. Laposan pislogó, barna „bociszemeiben” a gyűlölködéssel vegyes könyörgés csillan meg, ahogy nyelvéről lecsöpögő nyálát nyeldesve tekint fel rám, természetesen a póráz rángatására se reagálva, elvégre Winnie mindig nagy mestere volt annak, hogy a leglehetetlenebb helyeket találja meg pihenés címszó alatt. Noha, ha engem kérdeznek, még mindig jobb a futópálya kellős közepén, mint mikor minden felmerülő szégyenérzettől mentesen telepszik rá a kanapé matracán pihentetett alkaromra.
- Na, mi van? –kitépve a fülemből a fülhallgatókat fektetem azok kábelét a vállamra, csípőmre simítva kezeimet bökve állammal felé, pont, mintha bárminemű választ is várnék tőle. – Szedd össze magadat, haver, már nincs sok hátra! Különben is, le kell dolgozni azokat a pluszokat, amik most felszaladtak rád… -elé guggolva fogom két kézre vaskos, ráncos pofáját, alapos gonddal dögönyözve meg azt, míg ő nyelvét lóbálva gondoskodik a felől, hogy az arcomat teljes mértékben eláztassa a ragacsos nyálával. – Kösz… pedig már épp meg akartalak dicsérni, hogy végtére így is aranyos vagy… -piszmogom az orrom alatt pólóm nyakrészével törölve le arcomról az oda tökéletesen nem illő verítéket. Annak idején óvva intettek, hogy a tiszta élet reményében talán nem az angol bulldog a legmegfelelőbb háziállat: mindenhol otthagyja a drótszőrét, mindent megrág, mindent összenyálaz, és ha ez nem lenne elég, mindent elviselhetetlen mértékben elgázosít. Az ember mégse képes rá haragudni, ha csak azt a kivert kutya fejét nézi…
- Gyere! –csettintek felé, mire nagy kegyesen, ám legkevésbé se hálásan emeli meg húsos tomporát, hogy a lépteit legnagyobb keggyel is csak vontatásnak nevezve, komótos kullogással szegődjön a nyomomba. Azt hiszem ez az a pont, amikor Winston eldöntötte, hogy a mai futás ezennel véget ért, kivéve, hogyha leghőbb vágyam az, hogy az ölembe kapva rójam még le azt az egynéhány métert, amit célként kitűztem magamnak.
- Winnie, már megint mit csinálsz?! –rivallok rá, mikor húzóereje révén újfent kitérek az eddig tartott irányból az ő kitartó érdeklődésének köszönhetően. Húsos nyakát nyújtogatva, mély szippantásokkal, vad szaglászással cserkészi be az áldozatot, a földig le se érő láb tulaját, aki a vad csóválását látva elkönyvelhető, hogy maradéktalanul elnyerte a tetszését. Vagy lehet van valami a kezében?... fogalmam sincs, túlzottan leköt, hogy a kutya nevét szűnni nem akaró odaadással mantrázzam, hogy háta mögé guggolva az által csalogassam magamhoz. Úgy néz ki, hogy én már nem vagyok neki elég izgalmas…

Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: Charlie & Dae Won | Lost   Charlie & Dae Won | Lost Empty

Ajánlott tartalom


Charlie & Dae Won | Lost Empty
Vissza az elejére Go down
 

Charlie & Dae Won | Lost

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Utcák és parkok :: Central Park-
^
ˇ