One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Elkészültem az elõtörténetemmel...

Jade && Han EmptyMarissa Grey
Today at 10:51 am



Activity Check (09.17-10.01.)

Jade && Han EmptyN. Allison Haden
Today at 10:47 am



Aiden && Allie part2

Jade && Han EmptyN. Allison Haden
Today at 10:45 am



Fun in the market - Luke & Anita

Jade && Han EmptyAnita Cooper
Today at 10:41 am



Élodie ✫ Flor - Egy megmentett kisállat

Jade && Han EmptyFlor Sanchez Moreno
Today at 6:10 am



crazy friday night

Jade && Han EmptyCherry Sullivan
Today at 3:12 am



♚Pain and gain ♚ Ryu & Hudson

Jade && Han EmptyHudson Duncan Payne
Today at 12:13 am



Shut Up and Dance with me

Jade && Han EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 11:08 pm



Aston & Pola

Jade && Han EmptyPola E. Whitebreak
Yesterday at 10:45 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 36 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 9 14
Hivatal 5 7
Üzlet 13 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 12 15
Összesen 140 150
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 14 vendég :: 2 Bots

Bellamy West, Daniel S. Ramsay, Diane N. Miles, Ewan Patrick Brooks, Joshua Miller, Leslie Hewson, Marissa Grey, Nick Campbell, Raelyn J. Winters, Sebastian St. Vincent, Veronica J. Rhodes


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Jade && Han

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Jade && Han   Jade && Han EmptyCsüt. Szept. 12, 2019 12:01 pm



Han && Jade
A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem.
Alapvetően nem azoknak a diákoknak erősítettem a táborát, aki másokat szekálna, inkább mindig függetlennek mondtam magam. Tudtam arról, hogy vannak emberek, akik abban lelik az örömüket, hogy néhány gyengébbe beleállnak, és ez bármennyire nem tetszett nekem, soha nem léptem fel ellene. Igazából azért, mert tartottam tőle, hogy az ilyen emberek utána engem is cseszegetnének, és bár nagyon szép dolog másokat megvédeni, azért nekem is volt annyi eszem, hogy mindezt nem a saját káromra teszem majd.
Tudtam, hogy a nemrégiben hozzánk költözött srác is valamilyen szinten céltábla lesz majd, viszont ő pont az amúgy már most nyilvánvaló népszerűsége miatt. Mert amúgy tök jó stílusa van, magas – a sztereotípiákkal ellentétben... Lefogadom, hogy sok srácnál magasabb a suliban – és amúgy meg... Austin ide vagy oda, de nekem is van szemem és látom azt, hogy milyen arca van a srácnak. Biztos vagyok benne, hogy az előkészítős diákok között már van pár lány, aki megveszik érte, ez a szám pedig csak nőni fog, amint mindenki suliba fog jönni. Mert sokaknak tetszeni fog az a távolságtartó, csendes stílusa, viszont pont emiatt lesz majd a fiúk számára céltábla. Mert valamilyen szinten majd a sok szexuálisan túlfűtött kan majd riválist fog látni benne, viszont az alapján, amit én eddig láttam ebből a srácból... Tartok tőle, hogy nem állna ki magáért.
Ez az egész pedig akkor vált teljesen nyilvánvalóvá a számomra, amikor megpillantottam szegényt a földön kuporogni és végül az én segítségemre volt szüksége. Az enyémre, aki lényegében semmit sem tett még érte, aki egy sziát vág oda neki minden reggel és ennyi... Emiatt pedig még jobban sajnáltam őt. Mindenesetre igyekeztem a legjobb tudásom szerint megnyugtatni őt, ami szerencsére sikerült is, így viszonylag hamar elindulhattunk a kinézett pad felé.
Ahogy leültünk, rögtön igyekeztem a kezébe nyomni a vizemet, és bár volt nálam egy müzliszelet is, az már szerintem összeolvadt és gusztustalan lett, szóval jobb híján ezzel kell beérnie egy darabig. A bólintására pedig csak összevont szemöldökkel néztem rá, mert nem hittem neki, de inkább ezt magamban tartottam. Nem vagyunk olyan viszonyban, hogy mindezt a szemére hányjam.
- Hm. Akkor ezzel jelenleg ketten vagyunk - mosolyodtam el egy kicsit, hogy legalább annyira ne érezze magát rémesen. Persze biztos, hogy az indítékunk más volt, de ez már ilyen szempontból részletkérdés.
- Persze, hogy sok – bólintottam arra, amit mondott, miközben a vállára simítottam a kezem – De idővel jobb lesz. Csak próbálj egy kicsit erős maradni és idővel majd be tudod fogadni az új környezetet, ez nem fog egyről a kettőre menni. Átjöttél egy teljesen más országba, ahol teljesen más normák uralkodnak, szóval lényegében van mit megszoknod.
Mert ha fordított helyzetben lennénk, és engem küldenének Kínába, szerintem nem szimplán bepánikolok, és kikérezkedek az óráról, hanem az első adandó alkalommal felkötöm magam az egyik fára. Teljesen más az itteni mentalitás, mint az ottani, és nyilvánvalóan nem fog valaki két hét alatt átszokni.
- Majd... Megpróbálok beszélni Eve-vel, hogy ezt fejezzék be, jó? – kérdeztem tőle, miközben folyamatosan szuggeráltam. Igyekeztem megtalálni a tekintetét, de ha nagyon sokáig nem akar majd rámnézni, akkor talán fel kéne adnom.
- Nem olyan vagy, mint ahogyan az emberek az ázsiaiakat elképzelik – vontam meg a vállam – Nyilvánvalóan hülyeség lehet a sztereotípiák nagy része, de ezt ők nem tudják. Szóval a fiúk valószínűleg riválist látnának benned, a lányok meg... Ők meg csak lányok, szóval zavarban lesznek attól, hogy jobban nézel ki, mint ahogyan elképzelték, amikor meghallották, hogy jön ide egy kínai srác.
A mondat végébe egy kicsit bele is vörösödtem, szóval végül én néztem el róla, hogy ne lássa. Persze ezzel nem azt mondtam, hogy ő jól nézne ki, csak alapból erről beszélni egy kicsit... Zavarbaejtő volt. Egyáltalán nem jellemző rám az, hogy valakit csak úgy dicsérgessek, főleg nem srácokat... És rögtön bűntudatom is lett Austin miatt, mert nem helyes ilyeneket mondanom úgy, hogy vele még nem rendeztem le a dolgokat.
- Miért érezném kellemetlenül magam miattad? – pislogtam rá értetlenül – Nekem is jó lenne, ha melletted ülhetnék. Választhatok közted, meg a csapattársaim között, akikkel úgyis össze vagyok zárva, szóval lényegében épp elég az edzésen elviselni őket, amikor amúgy is stressz és ordítozás van... Vagy néhány bunkó focista is benne van még a pakliban, akik leülnének mellém azért, hogy nekiálljanak fűzögetni meg ocsmány dolgokat magyarázzanak szóval... Igazából csak rossz opcióm van, és te. Így ha nem bánod, inkább melletted raknám le a voksom, ha egy mód van rá.
Direkt nem soroltam az általam nem megfelelő emberek közé őt... Mert lényegében nem igazán tudtam még azt sem, hogy milyen ember lehet. Ettől függetlenül én magam is sejtettem, hogy majd ígyis úgyis közelebb kell kerülnöm hozzá, és ez elég jó lehetőség lenne a dologra.
- Figyelj, ami biztos, hogy a bátyád bele van esve a nővérembe – kezdtem bele – És ez úgy vettem észre, hogy kölcsönös, szóval idővel úgyis jóban kéne lennünk. Nehogy már rajtunk hasaljon el a kapcsolatuk, szóval... Simán elkezdhetjük akár most, illetve azzal, hogy ténylegesen mellettem ülsz majd a közös órákon szeptembertől, de addig is... Le kéne lépnünk. Jön a gondnok és vissza fog toloncolni minket.
Ezzel egyidejűleg fel is pattantam a helyemről, és felé nyújtottam a kezem. Már láttam a férfi viseltes kezeslábasát, és nekem nem igazán tenne jót, ha visszakísérne a terembe és a tanárnő orra alá dörgölné, hogy valójában csak ellógtam az óráját. Akkor elfelejthetem azt, hogy átenged a pótvizsgán.

869 ✮✩ ruha ✮✩ hahh ittvagyook  Jade && Han 1735856013  Jade && Han 1471401822   ✮✩ szoba

Jaden Emmaline Foster
Diákok
Play by :
Virginia Gardner
Kor :
17
Foglalkozás :
Diák, barista
Hozzászólások száma :
33

Jade && Han Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jade && Han   Jade && Han EmptyKedd Szept. 10, 2019 8:52 pm

Jadie & Han
Próbálom kivenni homályosnak ható alakjának körvonalát, miközben legjobb tudásom szerint küzdök azért, hogy ne most vágjam hanyatt magam, és adjam be végérvényesen a kulcsot kitartás szempontjából. Mind idáig olyan jól bírtam az örökös körülöttem lézengők jelenlétét és babusgatását… nem foglalkoztam a folyamatos hangzavarral, nem törődtem azzal, hogy a mellkasomban jelentkező egyre szúróbb és egyre kellemetlenebb érzés folyamatosan erősödött és erősödött. Abban bíztam, hogy képes leszek megerőltetni magam és erőmön felül teljesíteni, megfeledkezni arról, hogy már nem a négy fal között élek. Már nem kell az apáméknak megfelelni, nem szükséges rágörcsölnöm minden egyes napra vagy órára… csak haladnom kell a magam útján és felvenni azt az ütemet, amit bírok. Amire képes vagyok.
Ám a legnagyobb baj pont akkor kezdődött, mikor felhagytam a monotonitás hajszolásával és megnyílt számomra a világ. Egyik pillanatról a másikra. Ez jelentette mindennek a végét és erősödtek fel a zajok az elmémben. A folyamatos csicsergés, csiripelés, zúgás és a dobhártyám vad dübörgése… szívverésérzés, fuldoklás, légszomj. És mit kívánok ezek tudatában? Csendet! Magányt és azt a világot, azt az életet amit eddig éltem… mert a legnagyobb bajban és a legrémesebb, legfojtogatóbb pánik közepette mire, ha nem a monotonitásra vágyik az ember? Arra, amit már megszokott, és ha el nem fogadott, de beletörődött abba, hogy az ő élete ilyen.
Zavaros tekintetem a kezemre simuló kézre vándorol, még sikerül kivennem a közöttük rejlő méretbeli különbséget, de már lesek is fel Jade arcára. Igyekszek megfogadni a tanácsát, s halálra vált, páni félelemtől tompán csillogó szemekkel követem a korábban elhangzott instrukciót. Ahogy az az általam olvasott könyvekben le volt írva, mélyen szívom be az orromon keresztül a levegőt, majd fújom azt ki a számon, hogy az oxigén és széndioxid tökéletesen érkezzen a testembe, valamint távozzon onnan.
Csak ezután sikerül rábírnom magamat arra, hogy feltápászkodjak a földről és ha az ő támogatásával is ugyan, de eltudjam vonszolni erőtlen tagjaimon magamat a padhoz, ahol mihelyst észbe kapok, már nyomja is a kezembe a hűs vízzel teli palackot. Ujjaim aprókat ropognak, ahogy arra markolva igyekszek néhány másodpercnyi időt szánni a tökéletes válaszra. Amiből végezetül csak egy erőtlen bólintásra futja, pedig Isten a tanúm, hogy szándékomban áll neki tökéletes és kielégítő választ adni. De egyelőre nem megy.
Remegő ujjakkal szabadítom meg az üveget a kupakjától, s ugyan ezzel az elrettentő "határozottsággal", "magabiztossággal" érintem a számhoz a csőrét, hogy egy kortyot magaménak tudhassak belőle. Hátha ebben rejlik most az erőm titkának nyitja.
- Kijöttem. Nem tudtam tovább bent maradni – motyogom mély baritonomon, kerülve a pillantását, mintha szánalmasnak, egyenesen szégyennek érezném azt, hogy megfutamodtam és otthagytam csapot-papot csak, hogy elmenekülhessek a magam kis zárkózott világába.
- Nem kifejezetten – ingatom a fejem. Nem a többiekkel van bajom, elvégre csak egy-két szóval illettek, amit talán mások magukra vettek volna, de az én idegeimet aligha tudták vele felborzolni – sok volt a zaj… összességében túl sok minden. Az iskola, a tanárok, diákok a zaj… a bátyám, a nővéred. Túl sok ez az egész – vallom be neki ugyan azon az elesett hangon, ahogy azt már jól megszokhatta tőlem az elmúlt percek folyamán. Szó se róla, valahol jól esik a törődés. Az a tudat, hogy már nem vagyok egyedül, hogy számtalan olyan ember van, akire támaszkodhatok, történjen körülöttem bármi is. De ez, ilyen hirtelen és ilyen mennyiségben ez első körben inkább ijesztő sem, mint kielégítő és biztonságérzetet nyújtó.  
- Zavarban? Ugyan miért? – mert mégis mi okot adnék én arra, hogy bárki zavarba jöjjön tőlem? Főleg úgy, hogy ordít rólam a töketlenség és a jelenlegi helyzetben az életképtelenség. Mégis, hogy a francba lehetnék én bárki esetében is a zavar okozója? Persze, zavarba jönnek tőlem, ahogy egy közel 185 centis sáska savanyú pofával végigballag az iskola folyosóján. UFO vagyok mellettük alsóhangon.
- Tessék? – csavarom vissza a kupakot az üvegre, miközben visszanyújtom neki, már amennyiben ráfanyalodik még úgy, hogy más ivott belőle – ezt köszönöm. De… mármint nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad miattam – mert honnan tudhatnám, hogy milyen véleménnyel van rólam? Nem mellesleg soha nem várnám el azt senkitől, hogy miattam kényszerüljön olyan helyzetbe, ami esetleg rosszul érintené, csak most mégis jó pofát kell vágnia hozzá. Pontosabban, hozzám.



Xia Renhan
Diákok
Play by :
Wang Yibo
Kor :
17
Foglalkozás :
Tanuló
Hozzászólások száma :
10

Jade && Han Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jade && Han   Jade && Han EmptyKedd Szept. 10, 2019 7:20 pm



Han && Jade
A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem.
Nem volt túl sok alkalmam beszélgetni a sráccal, aki már egy ideje nálunk lakik a nővérem pasija miatt. Mondjuk még nem a pasija, de én magam tudom, hogy az lesz, mert látom, hogy azok ketten hogyan bámulnak egymás után, szóval magamban már el is könyveltem a kis afférjuk végkimenetelét. Igazából azt is le merném fogadni, hogy a kínai srác olykor éjszakánként átszökik Eve-hez, az egész helyzetben pedig apát sajnálom a legjobban... Mert szegény elég éber alvó, és az ő szobája van a legközelebb az említettéhez.
Mindenesetre úgy alakult, hogy két hímnemű egyed költözött be a házunkba, viszont Renhantól valamennyire próbáltam magam távolt tartani. Félreértés ne essék, igazából csak nagyon nem tűnt úgy, hogy egy hullámhosszon lennénk, és az Austin ügyet sem rendeztem még le, ezért nem akarok félreérthetően viselkedni. Sajnos ott lebegett a szemem előtt még mindig az éjszaka, amit Isával és Milával igyekeztünk eltitkolni a családom elől. És mivel soha az életben nem látták azt, hogy fiúkhoz közeledtem volna, amióta barátom van, ezt a látszatot tartanom kellett annak ellenére is, hogy szegény srác elég esetlennek tűnt. Nem egyszer remegett meg a villa a kezemben a vacsoránk alkalmával, ahogyan figyeltem őt. Egyáltalán nem voltam féltékeny arra, hogy őt körülugrálják, mert elég önálló – inkább öntörvényű vagyok – ahhoz, hogy engem a hasonló idegesítsen, viszont egyszerűen felfoghatatlan volt az számomra, hogy nem látták annak a szerencsétlennek az arckifejezését. Ordított róla, hogy nem szimplán kényelmetlen neki ez a helyzet, már-már rosszul érinti a dolog, viszont én magam két dolog miatt sem voltam biztos abban, hogy jó ötlet a védelmére kelni. Egyrészt féltem tőle, hogy ezzel csak rontanék az egész helyzeten, másrészről meg nem sok közöm volt a dologhoz. Lényegében köszönő viszonyban voltunk, illetve egyszer elkértem tőle a sót... Konkrétan annyira keveset hallottam a hangját, hogy nem is kifejezetten maradt meg még az sem.
Viszont az, amit most láttam már nem olyan dolog volt, amit lelkiismeret furdalás nélkül figyelmen kívül tudtam volna hagyni. Összeszorult a szívem, ahogyan néztem a földön kuporgó, reszkető alakját, és végül emiatt is léptem oda hozzá. Mozdulatlanul figyeltem a riadt tekintetét, mintha csak egy kis törékeny madárka lenne, aki kiesett a fészkéből, és akkor sem nyúltam felé, amikor leseggelt a földre, és távolabb csúszott tőlem. Tartottam tőle, hogy ezzel ténylegesen többet ártanék, mint segítenék, így csak igyekeztem nem kimutatni azt, hogy szakad meg a szívem, ahogyan figyelem őt. Igyekeztem távol maradni tőle, de azért támaszként is mellette lettem volna, amikor megpillantottam a pánik jelét a tekintetében. Éppen ezért guggoltam egy kicsit közelebb hozzá és simítottam óvatosan a hatalmas kézefejére a saját, kisebb tenyeremet.
- Han – szóltam hozzá halk, nyugodt hangon, először a becenevén szólítva – Csak én vagyok az. Próbálj mélyeket lélegezni, jó?
Kicsit közelebb is hajoltam hozzá, hogy a szemébe nézhessek, és finoman megcirógattam a hüvelykujjammal a bőrét. Én magam sem voltam biztos abban, hogy miként fog reagálni a fizikai kontaktusra, de valahogy el kellett érnem azt, hogy összekapja magát. Nyilvánvalóan sok lehet neki a helyzet, és ezért meg tudom érteni. Annak idején én is egy félénk kislány voltam, és az új környezet, új iskola teljesen kikészített.
Végig próbáltam tartani vele a szemkontaktust, majd vele együtt álltam fel a földről és óvatosan belé is karoltam, ahogyan a pad felé intettem, és lassan elindultam arra. Ahogy oda is értünk megvártam amíg leül, majd én is helyet foglaltam mellette, és a táskámba túrva kezdtem el keresni a bontatlan vizemet. A kezem akkor állt meg, amikor meghallottam a hangját, de csak halványan rámosolyogtam, majd előhúztam az időközben megtalált palackot, hogy a kezébe nyomhassam azt.
- Mondd csak... – támaszkodtam meg a padon, felé fordulva a testemmel – Minden rendben van?
Erre a kérdésemre én magam is tudtam a választ, de ettől függetlenül nem szerettem volna lerohanni. Ha akarja majd elmondja, ha nem, akkor legalább a szándékom megvolt arra, hogy meghallgassam őt. Én magam is sejtettem, hogy az eddigi kapcsolatunkra való tekintettel nem fog mondani nekem semmit, de ettől függetlenül a lehetősége megvan rá.
- Órán kéne lenned, nem? – érdeklődtem meg összevont szemöldökkel. Én hoztam még be a suliba, ha már úgyis együtt indultunk el, csak... Más miatt . Neki felkészítője volt... Lényegében nekem is, csak a pótvizsgámra – A többiek miatt jöttél ki? Ne vedd annyira a szívedre amit csinálnak, igazából mindig arcoskodnak, ha jön valaki új... És az esetedben sokan zavarban is lehetnek.
Mert kétségtelen volt az, hogy ő minden egyes ázsiaiakról alkotott sztereotípiára rácáfol. Én magam is észrevettem, hogy sokkal szebb arca van, mint az itt élő sulistársaimnak, csak szimplán figyelmen kívül hagytam ezt a dolgot eddig.
- Szeptembertől ülj mellém – eresztettem meg felé egy kedves mosolyt – Biztos lesz pár közös óránk, és szerintem mind a ketten jobban járunk egymással, mert engem legalább egy kicsit ismersz.
Azt már nem akartam hozzátenni, hogy őt meg valószínűleg nem cseszegetnék, mert egyrészt a népszerűbb diákok táborát erősítem, másrészről pedig én magam sem hagynám a dolgot annyiban. Habár nem beszélgettünk túl sokat, ettől függetlenül nem igazán érzem, hogy rászolgálna mások cseszegetésére.

826 ✮✩ ruha ✮✩ hahh ittvagyook  Jade && Han 1735856013  Jade && Han 1471401822   ✮✩ szoba

Jaden Emmaline Foster
Diákok
Play by :
Virginia Gardner
Kor :
17
Foglalkozás :
Diák, barista
Hozzászólások száma :
33

Jade && Han Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jade && Han   Jade && Han EmptyPént. Aug. 23, 2019 1:30 pm

Jadie & Han
Nem hallom kristály tisztán a nevemet, de mintha valahonnan nagyon messziről, a zaj és folyamatos zsivaj mögül megütné a fülemet. Viszont már ebben se lehetek egészen biztos… nem hihetem el azt, hogy nem csak beképzelem és kezdek áttérni a pánik és a kétségbeesés egy másik fokára. Ám ahogy megérzem valakinek a tenyerét a hátamon, mint egy riadt állat, elkerekedő szemekkel, elfúló sóhajjal húzódok el tőle. Félrebillenve már nincs meg az az erő a lábaimban melyek eddig talpon tartottak, s úgy csapom le a hátsómat a földre, mintha csak ezért osztanák az iskolai érdemjegyeimet. Néhány hátráló mozdulattal igyekszek távolabb kotorni tőle, mire aztán végre kitisztul előttem a kép, és sikeresen kitudom venni az eddigi sötét homályból Jade arcát.
A náluknál való tartózkodásom alatt talán ő volt az egyetlen, akivel gyakorlatilag a létező legkevesebbet volt lehetőségem beszélni, olyan mértékben ütjük egymást természetileg. De a fene az egészben az az, hogy ezek ellenére mégis ő az, akit a leginkább kedvelek mindannyiuk közül. Mintha próbálna a háttérben maradni, hiszen napi rendszerességgel kapom meg a többiektől azt a tutujgató, babusgató, iránymutató koordinátákat, amire szerintük szükségem van. Elém pakolják nem csak, hogy a tányért és az evőeszközöket, de még a poharamba is kitöltik helyettem az innivalót. Nem várják meg, míg megemelkedek, hogy saját magam pakoljam meg a tányérom teljes szabad felületét, megteszik ők, s téve ezt úgy, hogy ahányan vannak, annyi dolgot pakolnak rá egyszerre, halomra. Ha nem eszek, az a baj… ha nem iszok eleget, akkor meg az, mondván kifogok szárazni, nem adok elég folyadékot a szervezetemnek.
Ha keveset alszok és már korán reggel lent ücsörgök a hátsóudvaron, jönnek az aggodalmas pillogások és kétségbeesett szavak, hogy rosszat álmodtam? Rosszul vagyok? Ugyan így éjszakánként, mikor hajnali háromkor még ég a kislámpa a szobában mert képtelen vagyok arra, hogy végre valahára megnyugodjak, lenyugodjak és álomra hajtsam a fejemet. Értem én az aggodalmukat és hálás vagyok a törődésükkel, de valahol megfojtanak vele. Evelyn, az apja és velük együtt a bátyám is, akinek tudnia kellene a repülőtéren történt beszélgetésünket követően, hogy időre, távolságra, nyugalomra és magányra van most szükségem ahhoz, hogy végre valahára kiheverjem az elmúlt x évet. Ők mégse adják meg ezt nekem, egyedül Jade, akinek minden egyes alkalommal sikerül elkapnom az elégedetlen grimaszát, akárhányszor megnyikordul valamelyikük alatt a szék lába, hogy pattanjon segíteni nekem. Mert ugye csecsemő vagyok, egy életképtelen egyed, aki nem tud magának vacsorát szedni, vagy nem tudja elmosni a tányérját, mert elvágja a kis mancsát a késsel.
És valahol pont ez a flegmaság, ezek a sűrűn elkapott grimaszok tették őt szimpatikussá nekem. Tartja a tisztes távolságot, ő tényleg tudja, hogy időre, nyugalomra van szükségem amit nem úgy fogok tudni a magaménak tudni, ha pátyolgatnak mint egy ténylegesen életképtelen valakit.
Most mégis valamilyen szinten megrémiszt az ő közelsége is… az arca egy halvány masszává folyik össze a mögötte elterülő sötétséggel, az iskola falával, valamint az ablaküvegekkel.
Zihálva, vadul kapkodva a levegőt kísérlem meg lenyugtatni magam, s az agyamat normális ütemre lassítani, mielőtt ténylegesen kiakad a megannyira, körülöttünk lévő információ terhe alatt. Tisztában vagyok azzal, hogy segíteni szeretne és elérni, hogy ne itt kuporogva szívjam be az iskola udvarának porát. S talán ez, az ő törődése az, ami talpra késztet. Mert tudom, hogy alapjáraton nem ilyen… velem legalábbis biztosan nem. Most mégis rászánja magát arra, hogy a segítségemre legyen.
Engedve hát, hogy belém kapaszkodva felsegítsen, de még így is rákényszerülök csapni a tenyeremet a biciklitároló oldalára, nehogy az alattam lévő instabil talaj úgy döntsön, hogy nem szükséges nekem állva maradni.
Csak ekkor tűnik fel, hogy a pillanatnyi görnyedő tartásom ellenére is milyen apró hozzám mérten, s valamelyest elhúzódva tőle szánom rá magam az önállóságra. Elvégre, mégse lehet egy csepp kislány a támaszom.
Némán, leszegett fejjel, tüdőbajosokéra emlékeztető sípoló levegővétellel indulok el egy távolabb eső pad felé, hogy annak szélére ülve, előre dőlve könyököljek a térdeimre. Hosszú ujjaim remegve túrnak bele a hideg verejtéktől átnedvesedett tincseimbe, s néhány csendben eltöltött percet követően pillantok csak Jade felé.
- Köszönöm… - ennyire futja csupán, ám tekintetemben és hangomban benne van minden. Minden, mellyel tudathatom, hogy mennyit jelent most számomra a jelenléte.



Xia Renhan
Diákok
Play by :
Wang Yibo
Kor :
17
Foglalkozás :
Tanuló
Hozzászólások száma :
10

Jade && Han Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jade && Han   Jade && Han EmptyKedd Aug. 20, 2019 8:34 pm



Han && Jade
A nagy találkozások, a lélek közeli pillanatok mindig azok voltak, amikor valakit megszerettem.
Bármennyire próbáltam, nem igazán ment a koncentráció. Ennek valószínűleg három oka volt: kint pont strandidő van, én be vagyok zárva a suliba, és matekpéldákat kell oldanom. Persze sokan mondhatják azt, hogy kellett nekem év közben meghúzatni magam a tárgyból, de ettől függetlenül ezer dolog volt, amit szívesebben csináltam volna és természetesen a tanár is utál... És nem. Ez nem a szokásos hiszti, szimplán csak megkaptuk azt a tipikus élettelen idiótát, akit középiskolás korában állandóan szívattak, és ezért ő maga is egy pöcsfejként viselkedik.
„Pilloghatsz szépen azokkal a kék szemekkel, akkor is meg foglak buktatni év végén!” jelentette ki, rögtön már a második órán, ugyanis szerettem volna néhány csapattársam társaságában elkérezkedni az óra utolsó öt percéről, amiért előrehozták az edzésünket. Szívesen visszaszóltam volna neki valamit, de végül csak felálltam és kisétáltam a teremből, a többiek pedig egytől egyig követtek. Azt hittük nem lesz következménye... De lett.
- Nem a te hibád, hogy itt vagyunk, Jads – mosolygott rám Jessica, aki bár egy picsa volt, ettől függetlenül a kedvesebb alfajba soroltam be. A lány, aki nem túl okos, és lényegében a plázázáson meg a pasikon kívül semmi sem érdekli, de ettől függetlenül volt benne egyfajta természetes báj, ami miatt az emberek kedvelték... Legalábbis azok, akik túl tudtak jutni vele kapcsolatban az előítéleteken. Nekem személy szerint nem volt vele bajom, mert én magam is voltam inkább társaságkedvelő, és akkor... Miért ne mehetnénk el együtt ideoda, ha az úticélunk amúgy is ugyanaz?
- Persze, hogy nem – vágtam rá, ahogyan helyet foglaltam mellette, és kinyitottam a pasztellrózsaszín borítású füzetet – Egy szóval sem mondtam, hogy gyertek utánam. Szóval egyétek meg, amit főztetek... Velem együtt.
A szavakat csak úgy suttogtam oda, mert a terem lassan azonnal elcsendesedett, mert belépett az a diktátor kurva a terembe. Elég szúrós pillantásokat vetett ránk, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Pontosan tudtam, hogy neki kell majd átengednie az egy hét múlva esedékes vizsgán, és Ash korrepetálásának hála sikerült is olyan szintre felhozni, hogy a szintfelmérőket, amiket az óra elején íratott, nos... Annyira jól sikerült, hogy ő sem tudott belekötni. „Örülök, hogy végre olyan emberekkel is körülveszed magad, akik talán értelmet tudnak verni abba a konok fejedbe!” Mondta nekem, amikor odaadta az épphogy csak pár hibával rendelkező, kijavított feladatsoromat. Én meg úgy döntöttem, hogy ezt bóknak fogom venni, és inkább nem mondtam rá semmit. Tudtam, hogy ez a nő élete végéig gyűlölni fog csak azért, mert egyszer szembe mertem menni az akaratával. Viszont most valahogy mégsem éreztem azt, hogy részt akarok venni ezen az órán, ami miatt fel is emeltem a kezem, ő pedig vetett rám pár kérdő pillantást.
- Igen, Jaden?
- Rosszul vagyok, Tanárnő – pislogtam rá, és én magam is tudtam, hogy előnyömre szolgál a meleg miatt kissé összetapadó hajam, és az, hogy az arcom egy része, meg az orrom hegye tegnap leégett a napom – Azt hiszem napszúrást kaphattam a héten... Ki szeretnék menni a mosdóba.
- Menjél! De ha esetleg nem jönnél vissza, másold le a mai anyagot és csináld meg a házit! Le fogom ellenőrizni az este folyamán – én csak bólintottam egyet, aztán felkaptam a táskámat, és a szám elé tett kezekkell, sietős léptekkel hagytam el a tervet.
*
- Ekkora egy hülyét – csóváltam meg a fejem, ahogyan a mosdó tükrébe meredve, fogtam össze a túl hosszúra nőtt, szőke tincseket, egy nagy kócos kontyban a tarkómon. Rögtön el is indultam a lépcsőn lefelé a lelátóhoz, hogy egy kicsit tudjam finomítgatni a bullet journalemet. Végül is csak fel kell hívnom majd Ash-t az este, hogy ha ráér egy kicsit segítsen a házival... Aztán messengeren átküldeni a tanárnak a képeket.
Viszont ahogy az építmény felé lépdeltem, megpillantottam a földön kuporogni az új srácot – magamban csak így hívtam, mert tökéletesen úgy viselkedett – aki a házunkba költözött az utóbbi időben. Igazából engem nem kifejezetten zavart, mert próbált csendes lenni és nem zavarni az embereket, és hát erős túlzással a kapcsolatunk is megállt a köszönőviszonyban. Ő egy picsának gondolt engem – legalábbis én így hiszem – én pedig őt valami remetének, vagy nem is tudom.
Viszont a tény, hogy minden bizonnyal valami baja lehet, elégnek bizonyult ahhoz, hogy néhány pillantás után odalépjek hozzá.
- Renhan – szólítottam meg, ahogy leguggoltam mellé és óvatosan a hátára csúsztattam a tenyerem – Jól vagy?
Persze ez hülye kérdés volt, mert a testtartása és az összeszorított szemek pont nem ezt sugallták, de ettől függetlenül gondoltam talán jól esik neki az érdeklődés.
- Állj fel szépen, ne kuporogj itt – simogattam meg egy kicsit a hátát, majd a karjába kapaszkodtam bele, hogy felsegíthessek – Üljünk le valahova... Így még levegőt sem kapsz rendesen, csak szívod a port befelé a földről.
Ezzel egyidejűleg ha engedi, lassan el is kezdtem felállni vele, és néhány aggódó pillantás után intettem egy pad felé, ami elég távol esett a suli központi épületétől. Nem vártam tőle, hogy kiöntse a szívét egy idegennek, de ettől függetlenül ha arról lett volna szó, én meghallgattam volna.

826 ✮✩ ruha ✮✩ hahh ittvagyook  Jade && Han 1735856013  Jade && Han 1471401822   ✮✩ szoba

Jaden Emmaline Foster
Diákok
Play by :
Virginia Gardner
Kor :
17
Foglalkozás :
Diák, barista
Hozzászólások száma :
33

Jade && Han Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Jade && Han   Jade && Han EmptyPént. Aug. 16, 2019 7:21 pm

Jadie & Han
Ha feltenné valaki a kérdést, hogy mi az életben a legnagyobb feladatom, minden bizonnyal rávágnám, hogy az apámmal való gyászos kapcsolatom elfogadása, melynek akaratomon kívül, gyengébbik fél formájában lettem elszenvedője. Viszont, ha jobban átrágnám a dolgot és kérésük szerint várnék néhány percet, mielőtt kimondanám a végszót, azt hiszem, hogy a saját magammal való küzdelmet mondanám. A saját lényem milyenségének, mumusainak elfogadását, azt, hogy végre valahára képes legyek egyről a kettőre jutni és ne abban a hitben ringassam magam, hogy „mert ilyen vagyok”… bonyolult.
Ez utóbbi persze szó se róla, tagadhatatlan. Már kölyökkoromban sem az átlagosságomról voltam híres, gondolva itt arra a bizonyos IQ szintre, amivel rendelkezek. De ezt az utóbbi évek mérhetetlen, saját magam iránt érzett bizonytalansága és értelmezhetetlensége háttérbe szorította. Már nem a felettébb értelem, intelligencia volt az ami jellemzett. És mind ez a mai napig igaz. Azt hiszem, hogy teljesen belezavarodtam a saját idegpályáimnak működésébe. Már semmire nem találok reális, értelmes és logikus választ, egyszerűen hagyom, hogy az érzelmeim irányítsanak és kössenek gúzsba.
Néhány nappal ez előtt még epekedtem azért, hogy eltűnhessek otthonról és végre valahára megszűnjön az életemet pokollá tevő atyai zsarnokság, melynek úgy kellett eleget tennem és úgy kellett elfogadnom, mint egy betörni vágyott, ám betörhetetlen állat. Rettegve, sarokba szorítva és meghunyászkodva, lelkem mélyén mérhetetlen mennyiségű és milyenségű haraggal, gyűlölettel. Biztos voltam abban, hogy távozásom pillanatában – ha már erre vetemedtem - fel fogok szabadulni és végre valahára nem az ősöm által elrendelt metodikák szerint fogom élni az életemet, sőt! Egy egyszerű tizenéves életét fogom élni, aki izgalomként tekint az egyedül való utazásra és annál nagyobb lelkesedéssel arra, hogy a következő napot már egy teljesen más kontinensen, ráadásul annak szívében, a nagy almában kell, hogy eltöltse. Ott, ahova valamilyen oknál fogva minden ember vágyik.
Ez a más világ persze tele van idegen, számomra is ismeretlen dolgokkal, nyelvekkel. Furcsa nemzetek kavalkádjával, megrögzötten „nyugat” szindrómában szenvedő emberek millióival. De alapjában véve nem tartottam tőle egy percig sem, hiszen az angolom gyakorlatilag anyanyelvi szinten az enyém, amit már négy évesen úgy beszéltem, mint a kínait. Nem félhettem volna egy percig sem, amennyiben nem lebegett volna a hátamhoz láncolva apám lényének szelleme, aki mintha csak egy lidérc volna, úgy telepedett a vállamra. Annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, nincs a repülőn vagy a közvetlen környezetemben, sok férfi mélyebb baritonját gyakorlatilag az övéként azonosítottam, és lestem körbe mind ahányszor megütötte egy a fülemet.
Minden egyes megnyugvást, miszerint nincs mellettem, egyedül vagyok, ráadásul biztonságban, egy újabb paranoiaadag követett: és mi van, ha megtalál? Mi van, ha mindvégig tudta, hogy mire készülök és, hogy hol kell majd keresnie?
Idejében úgyis kifog derülni. És csak, hogy itteni tartózkodásom második állomása se legyen egyszerűbb – üdv a világomban -, mind az miben eddig a létező legbiztosabb voltam, Tao személye és az ő iránta érzett testvéri szeretetem, érdemben cserbenhagyni látszik. Kétségeim között megszégyenülve vagyok kénytelen belátni, hogy mind az amiben eddig hittem, mind az, ami számomra fontos volt és éltetett, most hajszálvékony jégen táncol. Mert való igaz, egyszerűen képtelen vagyok dűlőre jutni a bátyámat illető kérdések terén… nehéz elhinni, hogy ide tartozok, hogy hozzá tartozok és szüksége van még rám…
Nehéz belátni, talán nem illek bele ebbe a közegbe. És még nehezebb alkalmaznom egy halom másik emberhez, velük együtt élni és megszokni azt, hogy legkisebbtől a legnagyobbig úgy istápolgatnak, mint egy ma született kisdedet. Ha reggel nem jutottam ki a fürdőszobába, minden további nélkül előrángattak, hogy jól vagyok-e? Ha nem reggeliztem bőségesen, akkor az volt a probléma, hogy biztosan beteg vagyok, vagy mi a bajom, hogy nem eszek többet? Nem ízlik? Nem finom az étel? Én pedig képtelen vagyok azt mondani, hogy minden tökéletes, csak éppen baromira nem vagyok hozzászokva az efféle törődő bánásmódhoz. Mert nyúl vagyok, s mire kinyitnám a számat már más oldalról jönnek az aggodalmas kérdések. Sok. Túl sok ez nekem, arról a nagy tömegről nem is beszélve, amit az iskola falai között kell elszenvednem. Lassan második hete már annak, hogy itt vagyok, de ez a zsinat, ez a folyamatosan erősödő, hangosodó, monoton zsibongás kezd az idegeimre menni. Nem látom a végét…
Körmeim egyre mélyebb és mélyebb félhold alakú nyomokat vájnak a tenyerembe, miközben a körülöttem lévőeket igyekezve kizárni a tudatomból, lehunyt szemekkel, már-már fújtatva, verejtékezve próbálok a jelenben maradni.
- Han?
- Na hát ennek mi kínja? – hallom első soron a tanár, mellette pedig a többiek fitymálását, mikor is lassacskán elül a zaj.
- Jól vagy, fiam?
- Azt hiszem… - kimennék egy kicsit, folytatnám de helyette csak az ajtó felé mutatok s ezzel egyidejűleg emelkedek, hogy eleget téve a kívánságaimnak, elhagyhassam a termet.
Hangos… mindenki iszonyat hangos, amin nem segít a mellkasom feszülése, az egyre nehezebb, kapkodós levegővétel se.
Levegőért kiáltva lököm ki magam előtt a hátsó udvarra vezető hatalmas ajtót, s nem jutva túl messze már kuporodok is le a biciklitároló melletti kis bódé aljába, összeszorított szemekkel kántálva magamban a megnyugvást jelentő szavakat.
Nincs semmi baj…mély levegő Han, minden rendben lesz.



Xia Renhan
Diákok
Play by :
Wang Yibo
Kor :
17
Foglalkozás :
Tanuló
Hozzászólások száma :
10

Jade && Han Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Jade && Han   Jade && Han Empty

Ajánlott tartalom


Jade && Han Empty
Vissza az elejére Go down
 

Jade && Han

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan-
^
ˇ