Eleven Tűz. Talán ez lenne a legtalálóbb és legigazabb kifejezés amit használni lehet rád.Másfél éve vetted fel a filozófia tantárgyat, elsősorban a plussz pontokért, meg azért, hogy a jobb tanulmányi átlaggal csökkentsd az egyetemi költségeidet.
Egy rossz házasságban élő nő vagyok, tele rengeteg dilemmával az életemet illetően, vagy azzal kapcsolatosan, hogy miképpen is mentsem meg darabjaira hulló kapcsolatomat a férjemmel. És akkor egy napon besétálsz az ajtón, leülsz az előadásomon az első sorba és figyelsz. Nem csináltál te semmi rosszat, akkor még...nekem kellett volna már abban a pillanatban megálljt parancsolni a felszínre kívánkozó gondolataimnak. Valahogyan annak is súlya volt akkor ahogyan a levegőt vetted, és én éreztem, hogy időben nagyon eltévedtünk. Én túl korán jöttem az életbe, te túl későn. Rossz az időzítés a találkozáshoz, de a Sors gyakorta nagy tréfamester, mint esetünkben is.
Érettebb vagy a korosztályod nagy átlagánál, aminek elsősorban a családi háttered szolgáltat indokot. Korán árva lettél, amikor édesapád meghalt, és hamar neked kellett átvenned a családfő szerepét édesanyád és a húgod mellett. Kamasz korod óta dolgoztál, gyakorta olyan munkákat is elvállaltál, amiket mások nem igazán. Ugyanakkor megvan benned valami természetes báj, kellem és nyugalom, vidámság, ami úgy leng körül, mint a finom estike illata nyári éjszakán a kertet.Nem lehetett neked ellenállni, és én azon kaptam magam hogy egyre többször marasztallak beszélgetni előadások után, és már nem arra figyelek amit mondasz, hanem a szád mozgását, vagy éppen azt, hogy miként harapod be ajkaid valamiféle rendszerességgel, hogyan neveted magad el félszegen ha olyasmiről beszélsz nekem amiről másnak nem igazán. Bizalommal kezdtél fordulni felém, én pedig a figyelmemmel háláltam meg.
Félreértés ne essék, nem szokásom a tanítványaimmal kikezdeni, és eddig egész életem során soha nem csaltam meg a férjemet, ahogyan neked sem hiszem, hogy a hozzám hasonlatos, idősebb, családos tanárnők lennének az ideáljaid. De történt valami közöttünk, valami elválaszthatatlan, valami, ami nem ereszt, ami folyamatosan a másikhoz taszít.
Kellesz nekem, noha jól tudom, hogy még csak gondolnom sem lenne szabad rád másképpen. És amikor már le akarnám zárni magamban, amikor úgy határozok, hogy véget vetek ennek az egésznek ami feléledt bennem irántad, kiderül, hogy az érzés kölcsönös. Suta, és talán kissé esetlen monológba kezdesz, Hawthorn-t idézgetsz….
“Amíg veled össze nem hozott a sors, hiába éltem. Rideg és örömtelen volt a világ, és szívem, amelyben tágas hely volt sok vendég számára, rideg és magányos maradt a házi tűzhely melege nélkül. Nagy szükségem volt rá, és nem látszott elérhetetlen álomnak, hogy az az egyszerű öröm, amiből mindenkinek kijut, amit az egész emberiség élvez szerte a világon, hozzám is elérjen valamilyen formában. (...) Ezért vontalak a szívemre (...), ezért zártalak oda be, és azt hittem, meg tudsz melegedni a tűznél, amit te gyújtottál benne.”
Annyira szeretném azt mondani neked, hogy nem álomképet kergetünk, hogy egyszer majd te meg én...hogy egyszer majd elválok, hogy Lili, a lányom is velünk lesz majd, hogy a világ megérti és elfogadja, hogy a korkülönbség ellenére….hogy bár a tanárod vagyok, de ettől még jogom van nőnek is lenni egyben. Mások megvetnének, azt mondanák nekem lehetne több eszem. De mit csináljak, ha ez az érzés belülről emészt fel, és nem tudok vele mit kezdeni?
Minden találkozásba belepusztulunk, minden egymás nélkül töltött időben megfulladunk. Ugyanakkor soha nem történt még közöttünk több annál, hogy megfogtuk egymás kezét. De érezni minden pillanatban, amikor egy légtérben tartózkodunk, hogy oly kevés választ el attól, hogy leomlik a fal és többé nem számít majd semmi. Mondd mi lesz azután?