One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Marshall x Nash - The first look

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyClayton Nash
Yesterday at 11:03 pm



Dinner for two

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyBalázs Csíkszentmihályi
Yesterday at 10:20 pm



Csöbörből... - Alex&Thaddeus

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyAlexandra Ruud
Yesterday at 9:36 pm



work out with . . .

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyAmicia Cole
Yesterday at 9:12 pm



Veni, vidi, vici

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyAnne Diamond
Yesterday at 8:48 pm



Activity Check (09.17-10.01.)

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyDorian J. Lester
Yesterday at 7:35 pm



Nyomtalanul - Myna&Alex

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyAlexandra Ruud
Yesterday at 5:42 pm



Henry HaJoon Marsh

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyHenry H. Marsh
Yesterday at 4:46 pm



Maddie & Jake - Mini date

Dave&Jules - the runaway lemon EmptyMadelaine Riggs
Yesterday at 3:48 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots

Amicia Cole, Anne Diamond, Aveline Everhart, Diane N. Miles, Marissa Grey, Prima Polignac


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Dave&Jules - the runaway lemon

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Dave&Jules - the runaway lemon   Dave&Jules - the runaway lemon EmptyYesterday at 2:30 pm


dave&jules
And in the middle of my chaos,
there was you

Mindig is különös örömmel töltöttek el a meglepetések, érkezzenek azok bármilyen formában. Gyerekként már napokkal a születésnapom előtt tűkön ülve vártam, hogy anyáék milyen trükkökhöz folyamodnak majd annak érdekében, hogy elrejtsék előlem a minden évben gondosan megrendezett születésnapi zsúrom előjeleit, amire én már korábban rájöttem, de tartottam a számat. Főleg azért, mert vicces volt nézni mennyire próbálkoznak és hogy pont ez okozta mindig az elbukásukat. Ez a fajta izgatottság azonban felnőtt koromra se változott, noha magam sem tudnám megmondani mikor ünnepeltem meg külön utoljára a saját szülinapomat, de tortában nem szenvedtünk hiányt, hiszen Manuel minden évben kapott egyet az idei kedvencével díszítve. Azonban egészen más érzéssel ajándékoz meg, amikor olyan személlyel sikerül összeakadnom a lépcsőfordulóban, akire egyáltalán nem számitottam. Dave aznap rengeteget segitett a kórházban és nem csak a fiam ellátását értem itt ezalatt, hanem engem is próbált minél ügyesebb módszerekkel megnyugtatni, amik megkönnyitették az ottlétet és a várakozási időt egyaránt. Ezért is örülök a viszontlátásnak, mint gyermeteg énem a meglepetés buliknak, noha ennek egy egyszerű mosolyként adom csak jelét, mielőtt önmagamhoz hiven világgá kergetném őt olykor túlbuzgó személyiségemmel.
- Dave. Igen, így valóban egyszerűbb lesz. - értek vele egyet ezzel kapcsolatban, és egy bólintással jelzem, hogy eltalálta a nevemet. Mindezen másodpercek alatt pedig nem próbálok meg egy röpke pillanatra sem elveszni a felém címezett mosolyában, ami bizonyára tekinthető napom fénypontjának is az egész vásárlási-anyai tanácsokkal ellátott mizéria után.
- Gondolja a karbantartóknak címzett köszönőlevelem még elfér a másik mellett, amiért összehozták ezt nekünk? - célzok itt arra szórakozottan, hogy ugyebár abban igazat adok: a lift működése nélkül az én mutatványom sem jöhetett volna létre, ahogyan a találkozás sem.
A segítsége most elmondhatatlanul jól jön és jól is esik egyben, de eközben nem hagyom figyelmen kívül a beszélgetésünk további részleteit sem.  - Még szerencse, hogy ők még rendelkeznek ilyen képességekkel. Nem szerettem kedvetlennek látni őt, habár egy idő után eléggé menőnek találta a sérüléseit. - nevetek fel halkan, miközben próbálok azért haladni is a csomagokkal meg a lépcsőfokok megtevésével is, hiszen egyik sem bizonyul kellemes elfoglaltságnak.
A kérdésének hatására viszont ösztönszerűen tekintek le a kezemben tartott csomagokra.
- Nem lennének olyan kegyetlenek, hogy unatkozni hagyjanak, ha már a páratlan társaságukat nem élvezhetem. - idejét nem tudnám megmondani mikor pihentem ki magamat úgy igazából és van egy olyan érzésem, hogy ez még jó pár évig nem is igazán változik majd. - Igazság szerint csak vendégségbe jöttek a hétvégére Baltimoreból, mivel az én kocsim még mindig nem az igazi, ezért muszáj volt nekik kezdeményezni, ha látni akartak minket. Egyébként nem a szívük csücske Manhattan és ezt már indulás előtt legalább 10x meghallgattam. Félek is emiatt, hogy a későbbiekben milyen programokkal próbálnak majd még inkább büntetni, hogy ide kényszerültek. - szórakozottan égnek emelem a tekintetemet mielőtt előszedhetném a kulcsaimat, hogy ajtót nyissak előttünk.
- Nem olyan régóta költöztünk át. Baltimore után eléggé intenzív váltás ez a hely. - lépek arrébb, hogyha már meghívtam magamhoz, akkor be is engedjem őt. Hirtelenjében azt se tudom hova is kapjak, hiszen nem szoktam hozzá a vendégekhez, de még időben elejét veszem kezdeti zavarodottságomnak, mielőtt neki is feltűnhetne.
- Munka ügy vagy maga az a típus, aki szándékosan ugrik fejest az ilyesmi kínzásokba? - érdeklődésem közben hangom szórakozottan cseng, mielőtt tovább folytathatnám mondandómat egy kérdéssel. - Mellesleg ennyire borzalmasak lettek volna? - érdeklődök meglepve, közben pedig lepakolom a kezemből a cuccokat és egy igen választ intézhetnék felé az ő kezében ragadt csomagot illetően, azonban a vízről sem feledkeztem el, amit ezen mozdulatsorok után át is nyújtok neki. - Ne aggódjon, a továbbiakban nem kell ilyen kellemetlenségeket átélnie. Tudtommal egyetlen öltönyös fickót sem rejtegetek a lakásban. - mosolygok rá biztatóan, de aztán akaratlanul is végigfut tekintetem rajta. - Magán kívül, természetesen, azonban az már részletkérdés és egyébként sem találom jellemzőnek a korábban felsoroltakat. - az étel elkészítéséhez szükséges hozzávalókat a pulton hagyom, a többit pedig a helyére teszem, de közben sem feledkezek meg a társaságomról, akit előbbi szavaim hatására egy mosollyal is megajándékozok.
- Gondolom nem sokszor tartózkodik itthon, hiszen akkor már csak-csak összefutottunk volna. - tanárként közel sem annyira kaotikus a beosztásom mint neki lehet orvosként, de bizonyára eddig ügyesen sikerült elkerülnünk egymást. Ha akartuk volna, valószínű, hogy sose jött volna össze. Nem mintha egyébként bánnám, hogy így alakult, hiszen legalább akad beszélgetőpartnerem az alatt az idő alatt, amíg a többiek haza nem érnek. És bármennyire is nehezen vallom be az ilyet, de meglehetősen érdekesnek találom Dave-t ahhoz, hogy még többet akarjak megtudni róla, mint amennyire lehetőségem akadt korábban.



Juliet Brewster
Oktatás
Play by :
Melissa Benoist
Kor :
29
Foglalkozás :
énektanárnő
Hozzászólások száma :
66

Dave&Jules - the runaway lemon Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dave&Jules - the runaway lemon   Dave&Jules - the runaway lemon EmptyKedd Szept. 03, 2019 11:47 pm


Jules and Dave
coincidences and consequences

Az egyik pillanatban még csak azon jár az eszem, hogy mielőbb elérjem a lakásomat, aztán végre megszabaduljak az öltöny-nyakkendő kombótól, talán még egy zuhanyzásra is rászánnám magam, mielőtt kibontanék egy sört, és rendelnék valami kaját. Mondjuk ha sikerülne eléggé felfrissülnöm, akár el is hagynám a rendelést, és összedobnék valami ehetőt magamnak. Nem mintha Gordon Ramsay féle babérokra törnék, de egy jó sajtos tésztát vagy bolognai spagettit még össze tudok hozni... ha épp olyanom van. De ezek egyelőre megmaradnak így álmodozás és tervezgetés szintjén, mert egy, az utamba gördülő citrom váratlanul teljesen új irányt az ad estémnek. A gyümölcs gazdáját megpillantva nem tudom megállni, hogy ne segítsek, hiszen az illető hölgy egy fél vegyes boltot cipel magára aggatva, aztán amikor felfedezem, hogy kihez is van szerencsém, átmenetileg már teljesen meg is feledkezem a zuhanyzásról, meg a tésztáról.
- Dave. Szólítson csak nyugodtan Dave-nek. Hiszen már nem a kórházban vagyunk, elhagyhatjuk a formaságokat – mosolygok rá. - És Jules, ha jól emlékszem... - igyekszem felidézni azt a rövidke, de gyönyörű monológot, amiben a tudtomra hozta legutóbb, hogy ő azt szereti, ha így becézik. Akkor nem volt illendő ezt figyelembe vennem, de most annál inkább. Én amúgy sem vagyok túlzottan a formaságok híve. A betegeim nem ritkán Dr. Dave-nek szólítanak, és azzal sincs semmi gondom. Sőt! Általában szórakoztat a dolog, amellett, hogy örülök, ha meg tudunk ütni egy közvetlenebb hangot, és érzem a páciensek felől a bizalmat. Persze többnyire nem így indítok, hisz sosem tudni, ki az, aki ezt a fajta lazaságot kevésbé díjazza, illetve arra a téves következtetésre jutna, hogy a munkámat is hasonló stílusban végzem. Végül is többnyire életek sorsa dől el a kezeim között.
- Na igen, valószínűleg ha az a nyavalyás lift működne, kevésbé érezné túlvállalva magát. De akkor nem lett volna szerencsénk újra találkozni... - jegyzem meg mosolyogva, mielőtt a gyerkőce felől érdeklődnék. Szegénynek csúnyán megsérült a karja, de mivel nem tértek vissza hozzám semmilyen panasszal, okkal feltételezem és reménykedek, hogy a felépülés során nem jelentkezett semmilyen komplikáció.
- Á, igazán örülök, hogy a fiú jól van. Erős kölyök. Meg a kicsik egyébként is gyorsabban gyógyulnak. A természet tudja a dolgát. – Hisz ebben a korban még minden jóval nagyobb, ijesztőbb, fájdalmasabbnak hosszabbnak tűnik, de egy olyan gondoskodó anya mellett, amilyennek Julest megismertem a kórházban, biztosan gyorsan elszállt ez a pár hét.
- Végül is anyukának is kell néha egy kis szabadidő... gondolom... bár ahogy látom, azt nem éppen pihenésre és kikapcsolódásra használja – pillantok le a sok-sok bevásárlótasakra. – Szóval a szülei is itt élnek? - Csak találgatok, ha már nekik is a lány vásárol be. - Vagy valamilyen közös programmal készül későbbre? - Ez volna a másik tippen. Nem mintha közöm lenne hozzá. Talán ajánlatos volna visszafogni magam, és felhagyni a faggatózással.
- Na, ugye! Csak van valami jó is abban, ha néhanapján nem üzemel a felvonó. A lépcsőn legalább lehetőségünk lehet összeakadni olyan lakókkal is, akikkel amúgy nem nagyon. Régóta élnek itt? – érdeklődök, bár lehet, nem leszek ettől sem sokkal okosabb, hisz általában egyébként is csak aludni járok haza. Meg esetleg átöltözni.
- Kellemes lakás – lépek beljebb, ahogy beinvitál, és nézek is kicsit körül. Ahhoz képest, hogy egy négy év körüli kiskölyök lakik itt, meglepő rend és tisztaság van. Valójában szerintem nálam sincs ilyen rend, pedig kéthetente takarító jár hozzám. – Ami azt illeti, szívesen elfogadnék valamit. Igazából bármi jöhet. Hosszú napom volt, fancsali képű, humortalan, öltönyös üzletemberekkel... Mármint ne értsen félre, nem panaszkodom, csak... Mondjuk úgy, leginkább a jó társaságra szomjazom, azt pedig, úgy tűnik, már meg is találtam. Szóval beérem egy pohár vízzel is – válaszolok, miközben követem a nőt, majd leteszem a karomban tartott szatyrokat a konyhapultra. - Itt jó lesz? - kérdezek azért rá. Még átpakolászhatom a dolgokat máshová, ha kell.




◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆



Dave Connor
Egészségügy
Play by :
• Matt Czuchry
Kor :
36
Foglalkozás :
• trauma surgeon
Hozzászólások száma :
87

Dave&Jules - the runaway lemon Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dave&Jules - the runaway lemon   Dave&Jules - the runaway lemon EmptyVas. Aug. 04, 2019 1:11 pm


dave&jules
And in the middle of my chaos,
there was you

Egy káosz uralkodik el a fejemben, ahogyan próbálok rendet tenni a napi teendők és anyám utasításai között, ez viszont sokszor azt eredményezi, hogy percenként kell visszafutnom a lakásba akár a földszintről is, hiszen mindig a hátam mögött hagyok valamit. Szeretném megmutatni nekik, hogy az életem nem egy katasztrófafilm kibontakozását mutatja be egyre súlyosabb jelenetekkel, és igenis jól megvagyunk Manuellel kettesben, még ha a szüleim azt gondolják, hogy ez csak önámítás a részemről. A mai napig azon vannak, hogy ízekre szedjék az életemet és rájöjjenek a kislányunkba hol lakozik a hiba, amiért képtelen megtartani maga mellett egy férfit ennyi idősen. Anyám szerint a főzési technikáim és az enyhén nyugdíjas éveket súroló öltözködési stílusom tehet róla, apám viszont arra esküszik, hogy a munkamániám a hibás. Én úgy gondolom egyszerűen ez a felállás most tökéletes nekünk és ha úgy érezzük az életünk a legjobb alapokon nyugszik, akkor egy harmadik félnek is megengedjük, hogy felforgassa azt.
A vásárlással viszonylag gyorsan megvagyok, noha az anya által felírt hozzávalókat még egy varázsló se tudta volna könnyen magához édesgetni, nem még egy magamfajta halandó nő, aki már így is húsz másik csomaggal egyensúlyozva próbál még egy huszonegyediket is magára aggatni, hátha eléri a végső határait. Ennek viszont könnyedén meg is lesz az eredménye, habár az már az én istenadta szerencsémnek köszönhető, hogy az utolsó lépcsőfordulóban adja meg magát az egyik szatyor és éppen az, amelyekbe a gyümölcsök lapulnak meg. Sosem tartoztam azok közé, akiket körbevett a szerencse, én inkább a másik oldalt erősítettem. A tipikus példája voltam annak, akire rászakadt az ég, ha éppen gyalog próbálta nyakába venni a várost, majd kisütött a nap, ha már otthon, átázottan állt a nappalija közepén. Most miért is számíthattam másra, hogyha egyszer a sorsot kísértettem?! Az első, szabadulóművészt játszó gyümölcsöt még magam is egyensúlyozva, ámbár megszerzem, a citrom azonban nem adja ennyire könnyen magát és nagyobb távot tesz meg a lépcsőn, mint amire számítottam. Figyelmeztetem is az arra közlekedő és éppen felfelé tartó személyt, aki megnyugtat afelől, hogy elkerülte a balesetet, de a férfi kiléte csakis akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a segítségemre siet. Egy röpke másodpercig aligha kapok szikrát, hiszen ez lehetetlen. Olyan igazi, nagy betűkkel és kiáltva a másik tudtára adva lehetetlen, hogy itt találom, mégis összeszedem magamat annyira, hogy meg is szólaljak.
- Áááh, igen..persze, hogy emlékszem, dr. Connor. Milyen kellemes meglepetés. – mosolyom szélesebben ívelődik át arcom mentén és igyekszem a lehető legnormálisabb énemet mutatni. Ki lenne képes elfelejteni azt, aki megmentette a fiát? Meg ezeket a vonásokat? És említettem már, hogy ő segített Manuelen? Az ilyet egykönnyen nem felejti el senki sem. – Azt megköszönném. Úgy tűnik túlvállaltam magamat. – pillantok le egy másodpercre a csomagjaimra, amik már kevesebb területen borítanak be, hála az én hősömnek.
- Manuel.. ő már teljesen jól van szerencsére. Épp a nagyszüleivel látogatja az állatkerteket meg még ki tudja merre kószálnak a mai nap folyamán. Tudja, engem általában kihagynak még a tervekből is. – vonok vállat és halkan fel is nevetek mellé. – De ha a szüleimen múlik, én sem unatkozok majd. Szerintem a csomagok háromnegyede az ők különleges kéréseit tartalmazzák.  – célzattal szorítom magamhoz jobban a csomagokat, értve itt annak tartalmára és félig már azon vagyok, hogy táskámból a kulcsomat is előhalásszam.
- Ami azt illeti, igen. Szokták mondani, hogy kicsi a világ, de hogy ennyire? – a csomagok már a földön a lakásunk ajtaja előtt, a kulcsom meg nem a zárban, de mellette előszeretettel időzik el valahol az ajtón, nehogy minél előbb sikerüljön kiszabadulnom a helyzetből, amit magamnak teremtettem. – Szóval igen..azt hiszem ez lenne az én lakásom. Valamit inni esetleg vagy programja van éppen? Ha már ilyen pofátlan módon átpasszoltam a csomagjaimat, tartozok legalább ennyivel. – magyarázatot is adok a kérdésem mellé mielőtt úgy jönne le neki, hogy én olyan nő vagyok, aki csak úgy behív mindenkit magához. Mert én nem olyan vagyok, még ha most éppen az ellenkezőjét is teszem.  És amúgy is, végignézve rajta, felmérve pontról pontra az elegáns megjelenését, talán nem is ér rá arra, hogy velem cseverésszen. – Van itthon azt hiszem alma, narancs, szőlő és mhm azt hiszem Manu kedvéért szörp is akad, hogyha kedveli az olyat. – mosolyodok el azért elmondva a választékot és szélesebbre tárom az ajtót, hogyha úgy döntene mégis csatlakozna hozzám. Ezt a felsorolást elnézve igazi vad bulikat is csaphatnánk akár. Legalább egy üveg sör lenne itthon vagy bármi ehhez hasonló. Vajon kedveli az olyat? Bár nekem ő olyan kifinomultabb pasasnak tűnik, ámbár az emberfelismerő képességem úgy a 20-as éveim elején sikítva menekültek el tőlem és azóta sem tértek még vissza. Lehet ideje lenne feladnom a várakozást és beletörődni, hogy csak akkor ismerhetek meg igazán embereket, hogyha érdeklődőbbé válok irántuk.



Juliet Brewster
Oktatás
Play by :
Melissa Benoist
Kor :
29
Foglalkozás :
énektanárnő
Hozzászólások száma :
66

Dave&Jules - the runaway lemon Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dave&Jules - the runaway lemon   Dave&Jules - the runaway lemon EmptyVas. Aug. 04, 2019 1:30 am


Jules and Dave
coincidences and consequences

Úgy indult ez a hétvége, hogy a ritka szerencsés alkalmak egyike lesz, amikor nem dolgozom, és úgy igazán hasznosan ki is tudom ezt használni. Mármint többnyire hasznosan igyekszem használni, amikor épp nem vagyok beosztva, bár most kivételesen nem önkénteskedésre és egyebekre gondoltam, hanem egy kicsit önzőbb terveim és céljaim voltak, amelyekkel úgy igazán feltöltődhettem volna, a magam módján. Mondjuk egy kis kempingezés, vagy motocross, esetleg elmegyünk hegyet mászni a srácokkal, a lényeg, hogy kiszakadjunk kicsit a városból, kieresszük a gőzt. Az állandó hajtás mellett erre néha szükség van, de sajnos, főleg az utóbbi időben, egyre ritkábban van ezekre a dolgokra lehetőségem. Ezúttal is csupán a tervezgetésig jutottunk el a haverokkal, amikor kiderült, hogy szükség lesz rám a cégnél a hétvégén is. A fater a szívroham óta még mindig nem teljesen önmaga, és a testvéreimmel igyekszünk rajta tartani a szemünket, közben ott segíteni, ahol csak tudunk. Akárhogy is, ez most előbbre való minden másnál. Bár nem értettem teljesen egyet Graysonnal, amikor a fejemhez vágta, hogy folyton kivonom magam a családi kötelességek alól, és hogy nem foglalkozom eleget apánkkal, nem vagyok mellette, valamelyest mégis gyökeret vertek bennem a szavai, ráadásul most valóban össze kell fognunk, támogatni egymást, amíg minden vissza nem tér a szokásos kerékvágásba. És legfőképpen amíg ki nem derítjük, hogy ki próbálhatta megölni az öreget. Szóval... a helyzet most enyhén szólva is kaotikus, és amikor szóltak, hogy a hétvégére tettek több fontos tárgyalást is, már tudtam, hogy félre kell tennem a terveimet és az álmodozást. Egy kis terepkerékpározást azért sikerült beiktatni délelőtt, hogy levezessem a felesleges energiáim egy részét, és ne kattanjak be teljesen a délutáni monoton megbeszélések során. Aztán hagytam, hogy bekebelezzen a mókuskerék. Az új Alzheimer-gyógyszerünk piacra dobása elég nagy érdeklődésnek örvend, viszont pont ezért is, és a fater állapota miatt is, nagyon oda kell figyelnünk, hogy minden simán menjen. Elég nagy rajtunk a nyomás és a figyelem jelenleg, és könnyen megindíthatja a céget a lejtőn, ha most elszúrunk valamit, aztán a sajtó azon csámcsogna hetekig, sőt, hónapokig, hogy Steve Connor már nem a régi a szívrohama óta, és nem tudja kézben tartani a vállalata irányítását. Azok a hiénák már a kórházban is ott lebzseltek szinte az első percektől, azt várva, hogy milyen szenzációt írhatnak meg róla. Bár egyelőre, azt hiszem, minden jól alakul. Mi tagadás, ebben nagy szerepe van Graynek és Trishnek is. Nos, legalább a testvéreim tudják, hogy mit is csinálunk, én viszont gyakran csak sordórom, velük, amikor üzletről van szó. Illetve az orvosi témára vonatkozó kérdések esetén állom a sarat.
Az utolsó tárgyalást is letudva megkönnyebbülve érkezem haza, és indulok meg a lift felé, azzal a tudattal, hogy hamarosan végre megszabadulhatok a rajtam levő „díszegyenruhától”. Az öltöny-nyakkendő nem az én stílusom, és miután egész nap ebben kellett feszítenem, talán már jogosan várom a pillanatot, hogy kibújhassak belőle. A felvonóhoz érve azonban egy sóhajjal veszem tudomásul, hogy az nem üzemel, és előbb meg is kell másznom a lépcsőt hetedik emeletig. Hát, legalább a kívánt testmozgás is meglesz. Talán a negyedik vagy ötödik fordulónál járok éppen, amikor felfedezem a lépések hangját egy lépcsősorral feljebbről, majd rövid, nem sokkal később egy figyelmeztetés is érkezik. Ahogy megteszem a következő fordulót, már látom is a hang és az elkóborolt citrom gazdáját. Felkapom a gyümölcsöt a földről, majd kettesével szedve a fokokat hamar utolérem a lányt.
- Megállítottam a szökevényt. Hadd segítsek! – veszem is át az egyik tasakot, választ sem várva. Hamar feltűnik, hogy annak az alja kicsit már megadta magát, ezért alá nyúlok, hogy több gyümölcs ne szökhessen meg. Aztán átveszek még egy szatyrot. Durva gorombaság volna tőlem, ha hagyom, hogy ennyi súllyal megpakolva segítség nélkül caplasson fel valaki – pláne ha nő az illető – a sokadik emeletre, úgyhogy ebben nem hagyok választást a másiknak. Amikor átveszem a csomagokat, mivel azok kikerültek a képből, csak akkor pillantom meg az illető arcát, és jövök rá, hogy nagyon ismerős nekem.
- Miss Brewster? - Bár sok emberrel találkozom naponta, egy ilyen bájos arcot amúgy sem felejtek el egykönnyen. Az angyalhangú, vagány énektanárnő. – Dr. Connor vagyok, talán még emlékszik... - mutatkozom be újra, biztos, ami biztos. Van annak már néhány hete is, hogy autóbalesetet szenvedtek, majd megműtöttem a fia karját. Az ilyesmit az ember amúgy is igyekszik elfelejteni. - Micsoda véletlen, csak nem maguk is ebben az épületben laknak? - érdeklődöm közben felfelé haladva. Milyen érdekes találkozások lehetnek abból, ha a lift nem működik, ugyebár?
- Hogy van a fia? Manuel, ugye? - érdeklődöm, felidézve a kis srác nevét, majd a következő fordulónál bevárom őt, mivel kicsit gyorsabban sikerült felérnem. - Majd szóljon, hogy merre tovább – szúrom be, nehogy megszokásból továbbhaladjak a holmijával.




◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆



Dave Connor
Egészségügy
Play by :
• Matt Czuchry
Kor :
36
Foglalkozás :
• trauma surgeon
Hozzászólások száma :
87

Dave&Jules - the runaway lemon Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Dave&Jules - the runaway lemon   Dave&Jules - the runaway lemon EmptyVas. Aug. 04, 2019 12:41 am


dave&jules
And in the middle of my chaos,
there was you

Anyáék hétvégére tett látogatása váratlan és egyben előre be nem jelentett volt, azonban mielőtt bárminemű véleménnyel is illethettem volna őket, anya gyorsan hozzátette, hogy joguk van meglátogatni az unokájukat ennyi kihagyás, na meg a baleset után, ha már én nem vagyok hajlandó hozzájuk elutazni. Logikusan is belegondolva, a kocsim szerelőnél pihent és a kisfiamra is ugyanez ráfért, és még a munkámat bele sem vettem a visszatartó körülményekbe. Anya viszont nem szerette a kifogásokat, márpedig ha ezeket hangosan megjegyeztem volna, valószínű így jött volna le neki. Manuel az eset óta szerencsére visszanyerte eredeti hangulatát, noha akadt egy-két nehezebb napunk is, amíg elértünk idáig, de most már többet mosolygott és ez engem is nyugalommal töltött el. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azóta nem figyelek oda rá 110%-osan vagy aggódok érte még triplán, mint eddig, de látszólag a sérülései nem hagytak benne komolyabb következményeket és ez épp elég volt ahhoz, hogy a szüleim egész napra elrabolják őt. Mivel ragaszkodtak hozzá, hogy az ittlétüket egy hotelban töltsék az én lakásom helyett – anya szerint árt nekünk az összezártság és ez a gyufásdoboz csak elősegíti a korai idegösszeomlást -, így legalább a hellyel kapcsolatos problémámról elfeledkezhettem, ha már a később bekövetkező vacsorával kapcsolatban nem lehettem ilyen szerencsés. Szerencse, hogy a hétvégére nem leszek zsúfolásig tele munkával, hiszen már most érzem, hogy ez a látogatás jócskán leszívja majd az összes létező energiámat. Manu és a szüleim már reggel nyakukba vették a város felfedezését, így mihelyst összeszedem a gondolataimat és átnézem a hozzávalókat az egyik recepthez, amit még anya küldött át hetekkel ezelőtt, ha netalántán meglátogatunk titeket című e-mailben, pár dolgot még bedobálok a táskámba és azokkal együtt hagyom el a lakást. Teszem hozzá, az üzenete végén csak úgy kedvesen azt is hozzátette, hogy ezek olyan ételek, amelyeket még én sem ronthatok el, habár soha senki nem panaszkodott a főzési képességeim miatt. Noha az is igaz, hogy túl sok vacsoravendéget nem hívtam magunkhoz, én pedig vagy hozzászoktam vagy már elviseltem azokat, amiket készítettem…de nem, egyáltalán nem főzök rosszul, és ez ma anya számára is bizonyosságot nyer majd.
Órákba nyúlik el a hozzávalók összeszedése, melyre még a taxizás is rásegít. Sosem fogok megbarátkozni a Manhattani közlekedéssel, hiszen Baltimoreban ettől sokkal nyugodtabbak a körülmények, de ahhoz, hogy kiigazodjak a továbbiakban, valahogy muszáj lesz beleszoknom ebbe. Két felpakolt szatyorral és a vállamat lehúzó táskával egyensúlyozok lent a bejárati ajtóhoz és szorosan magamhoz ölelve a szerzeményeimet írom be a kódot is, abban reménykedve, hogy legalább az ajtót kitudom nyitni addig, amíg nem kéri újra a kódot. Reggel még nem tudtunk a liften lejutni, mert valamit javítottak rajta, de a félfüllel elkapott beszélgetésekből ítélve csak egy átmeneti problémát javítanak ki, így nem sok idő, amíg készen lesznek vele. Mégis annak ajtajához érkezve egy az ajtóra ragasztott fehér papírral találom szembe magamat, rajta pedig a vastagon szedett üzenettel, miszerint: A lift nem üzemel. Megértéseket köszönjük. Az ilyen helyzeteket szokták a pompás jelzővel illetni vagy manapság az ennél kulturálatlanabb megszólalás a menő? Mindenesetre amit érzek az megközelítőleg sem egyenlő a boldogsággal, mégis minden energiámat felkarolom ahogyan a lépcső aljánál végignézek annak felfelé vezető fokain, melyekből legalább 10x ennyit kell megtenni, hogy feljussak a saját lakásomhoz. Igen, ez határozottan nem a pompásnak nevezhető érzés.
A szatyrok még tartanak, habár most áldom csak igazán Lea Hennings egyensúlyozásra kitérő tanácsait, amelyeket csak úgy mellékesen elejtett a jógaóráink alatt. Lehet üdvözlőkártyát kellene küldeni neki vagy egy ajándékkosarat tele gyömbéres italokkal és ételekkel, mert ha valakit megszállottnak lehetett nevezni, az Lea volt a gyömbér iránt. Persze még várjunk ezzel, amíg fel nem érek. Kár lenne az elsietett hálálkodás, ha a tanításával nem nyújtok maximumot.
Az utolsó lépcsőfokok maradnak csak hátra, amikor egy koppanásra leszek figyelmes, melyet az ütemes dobogások követnek. Hátrapillantok és egy narancs ér célt pár fokkal lejjebb. Oldalra biccentve a fejemet nézem meg a szatyor alját, ami úgy döntött ideje megadni magát és kivetni magából önző módon annak tartalmát.
- Ne…ne..csak ezt ne.. – gyorsan magamhoz ölelem még jobban a cuccaimat és gyorsan felveszem a narancsot, mert ha a hallásommal nem történt probléma, akkor éppen valaki felfelé tart. A narancs viszont mihelyst visszakerül a szatyorba, egy citrom is útnak indul, de az messzebb jut, így nincs más lehetőségem, mint figyelmeztetni az érkezőt.  
- Vigyázat odalent. Egy citrom tart lefelé! – kiabálom el magamat és remélhetőleg még megakadályozom valakinek a balesetét.



Juliet Brewster
Oktatás
Play by :
Melissa Benoist
Kor :
29
Foglalkozás :
énektanárnő
Hozzászólások száma :
66

Dave&Jules - the runaway lemon Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Dave&Jules - the runaway lemon   Dave&Jules - the runaway lemon Empty

Ajánlott tartalom


Dave&Jules - the runaway lemon Empty
Vissza az elejére Go down
 

Dave&Jules - the runaway lemon

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Lakóhelyek :: Lakások-
^
ˇ