One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:22 pm



Lorie x Jude - You are in trouble

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyMallorie Dupeyrón
Today at 7:42 am



| Mirabell & Thaddeus |

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:39 am



Behind the business

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyRomero D. Bohen
Today at 12:32 am



The snake biting its own tail - Mary & Ewan

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyMarianne Brooks
Yesterday at 10:52 pm



Activity Check (09.17-10.01.)

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:22 pm



Valentina & Milo

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:02 pm



Aicha & Aiden - Viszontlátás

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyAicha N. Dubois
Yesterday at 9:31 pm



Munkahelyi ismerkedés

Doctor Who -Riley & Aicha EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:01 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 36 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 9 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 12 15
Összesen 141 150
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 29 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 2 Bots

Alexandra Ruud, Aveline Everhart, Fable Hill, Marissa Grey, Myna Rosegold, Veronica J. Rhodes


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Doctor Who -Riley & Aicha

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Doctor Who -Riley & Aicha   Doctor Who -Riley & Aicha EmptyHétf. Szept. 02, 2019 9:58 pm



Riley & Aicha
Ki vagy doki?
Aicha elég erős lány. Legalábbis, eddig mindig annak hitte magát. Azt hitte nincs olyan baj, amivel ne tudna egyedül megbirkózni, de úgy látszik, ezúttal tévedt. Nagyon is nem megy neki, hogy elfogadja és feldolgozza azt a tényt, hogy valószínűleg, ő már így marad. Hiszen a műtét túl rizikós és drága, aztán vagy meghal, vagy súlyosabb állapotba kerül egy vagyonért. Persze van 15% esélye annak, hogy pozitív lesz a végkifejlett, de az elég kevés, azt még ő se kockáztatná meg nyugodt szívvel. Más mód meg nem igen van arra, hogy elveszett képességét, akár csak minimálisan javítani tudja. Vagyis, magától biztosan nem, szakember mellett már talán van valami módszer. Ő már annak is örülne, ha legalább egy ember arca különbözne a többitől. Komolyan sírva ugorna annak az embernek a nyakába. De ez egyelőre csak álom, előbb lépjen túl a pánikoláson, hogy emberek közé engedjék. Jól is nézne már ki, ha azért hívnának rá mentőt, mert azt hinnék, hogy bomlik az agya. Pedig, ha tudnák, hogy ez milyen szörnyű, mikor az ember még a saját szeretteit sem ismeri fel.
Szerencsére intéztek neki mára egy pszichológust és őszintén szólva izgatottan várja a közös munkát. Még sosem vett részt ilyen fajta kezelésben, így csak annyit tud erről az egészről, amennyit a sorozatokban, filmekben mutatnak róla. Igaz, ott általában egy békés irodában egy kényelmes kanapén fetrengenek a betegek, neki meg a kórházi ággyal kell beérnie. De hát, az eredmény számít, nem? Kicsit azért türelmetlen, ahogy az órára pislog. Olyan lassan telnek a percek, pedig már csak negyedóra a foglalkozás kezdetéig. Kicsit, hogy elüsse az időt, elkezdi magát tanulmányozni. Így hogy fogja ezentúl tudni, hogy mi áll jól neki? Igen, ez a jelenlegi legnagyobb problémája, tekintve, hogy nő. Arról nem beszélve, hogy egy stewardessnek mindig a toppon kell lennie, nem engedhet meg magának semmilyen bakit, legyen az egy nem jól meghúzott tusvonal, vagy az egyen kontyból kiálló tincsek. És ezt ő komolyan veszi még a magánéletben is. Arról nem beszélve, hogy koreai vér folyik az ereiben, így belé van kódolva az, hogy neki tökéletesnek kell lennie.
Nyílik az ajtó és szemöldöke a magasba ugrik mikor egy férfi lép be. Ajtót tévesztett, vagy mi? Óvatosan felteszi neki a kérdést, bár maga is bizonytalan benne, ahogy a válaszban is. Oké, hány pszichológus öltözik úgy, mint egy tinédzser? Most komolyan elvárja, hogy ezt csak úgy elhiggye? Mi van, ha egy szoknyapecér, aki így próbálja őt felszedni? Mondjuk, akkor rossz ajtón kopogtat, mert Aichat nem lehet egykönnyen becsapni. – Őszintén, benned sem bízok. Főleg a nyálcsorgatásod után, na meg, hogy bejelentetted, hogy jelenleg egy teher vagyok számodra, aki felül írta a napi programodat, csak szebb szavakkal. – horkantva forgat szemet. Veszi ő ám a lapot, csak a másik tartaná zárva a száját. Ilyet mondani egy betegnek kezdésként… Biztos szakmabeli? Nem úgy tűnik.
Elveszi a lapot és alaposan átvizsgálja, majd visszaadja. Kérdésére pedig csak fintorog egyet. Nem túl meggyőző, de nem kötegszik inkább, idő közben kiderül mennyit ért ehhez. –Hidd el, hogy az is látványos, ha egy alacsony lány a földhöz vágja a majd két méteres pasikat, vagy éppen egy rúgással szétzúzza valaki csontját. – bájosan mosolyog rá, miközben amolyan figyelmeztetésként említi meg, hogy kétszer gondolja meg, hogy mit mond, vagy tesz, mert nincs messze a sürgősségi. –Ühüm, anya részéről, de inkább franciának mondanám magam. Gondolom, te tudod, de azért a biztonság kedvéért… Aicha Dubois vagyok. – Nem tűnik túl felkészültnek, szóval biztos, ami tuti alapon, jobbnak látja bemutatkozni. Na meg, azt egyébként is így illik. Meg van ő nevelve, csak szeret szemtelenkedni.
A kérdésre csak nagyot sóhajt, majd inkább a tárgy elejére tér és mindent részletesen elmesél, hogy a másik is tudja, mivel van dolga. – Szóval, mondhatni félig vak vagyok és ez az, ami kiborít. Még magamat sem ismerem fel, nem, hogy a szüleimet, vagy a barátaimat. Utálok a folyosóra menni. Rám tör a pánikroham, olyan az egész, mint egy rossz álom. Csak jönnek velem szembe, a sok egyforma arc. Mindegy, hogy az illető férfi, nő, fekete vagy fehér, öreg vagy fiatal, én mindenki arcát egyformának látom. Egyetlen egy különbség sincs rajta és ez az, ami mélységesen nyomaszt és rám ijeszt. – maga elé meredve mondja is, hangjában egy kevés keserűséggel. Egyszerűen nem bírja elviselni, ha egy maximum két embernél több van a látóterében. Olyankor rátör a sírás, a sikítás és a pánik, amitől egészen aprócskára húzza össze magát. Ezért van folyton lehúzva a reluxa az ablakon, hogy csak ne is lássa, ki megy el a folyosón. Arról nem beszélve, hogy más ne tudja kukkolni. –Sosem féltem semmitől, de ezek után… Egyedül fogok meghalni, divatkatasztrófás macskás néniként egy aprócska kis lyukban. – nem lát túl sok jövőt magának, pedig ha belegondol, a vakok is megélnek valahogy. Ők is közlekednek, vásárolnak, ismerkednek, pedig nekik sokkal rosszabb. S valószínűleg ijesztőbb is folyton sötétségben lenni, szóval, miután ezt végig gondolja el is szégyelli magát. Hogy sajnáltathatja a jövőjét, mikor előtte a világ? – Bah, rosszabb vagyok, mint a nagyi a szülinapján. Az is mindig azt ismételgeti, hogy jövőre már lehet nem éli meg a születésnapját, pedig majd kicsattan az egészségtől.

~  Doctor Who -Riley & Aicha 2624752903  Doctor Who -Riley & Aicha 1471401822  ~ 830 ~ ~

Aicha N. Dubois
Munkások
Play by :
Kim So Hyun
Kor :
22
Foglalkozás :
Stewardess
Hozzászólások száma :
15

Doctor Who -Riley & Aicha Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Doctor Who -Riley & Aicha   Doctor Who -Riley & Aicha EmptyCsüt. Aug. 22, 2019 10:09 pm

Aicha && Riley

Azt mondják, az idő lelassul nagy veszély idején. Minél gazdagabb és elevenebb egy esemény emléke - például azok a pillanatok, amikor az ember halálra rémül -, annál hosszabbnak képzeli az eseményt.

Utáltam magam azért, amilyen vagyok. És nem, itt most nem önbizalomhiányról és hasonló faszságokról van szó, ugyanis tökéletesen tisztában vagyok az értékeimmel és hátrányaimmal, amúgy meg azt is vallom, hogy olyan ember, akinél ez a harmónia nincs meg, az ne menjen pszichológusnak. Ettől függetlenül olyan erős öngyűlölet volt bennem minden alkalommal, amikor végül kibújtam a kis csigaházamból, hogy legszívesebben minden létező eremet felvágtam volna. Nem. Nem vagyok depressziós. Csupán csak túl sok ismerősömnek engedtem meg, hogy átlásson a szitán.
Mert akik a nevemen kívül sok mindent nem tudnak rólam, azok általában elkönyvelnek egy ijesztő alaknak, aki kemény tekintettel gyalogol végig a folyosón. Azt hiszik, hogy kb. rabszolgákat tartok, vagy nem is tudom, de rosszfiúnak gondolnak, alaptalanul. Soha nem nem néztem le a nálam gyengébb képességű embereket, nem bántottam azokat, akiknek néhány tárgy nehezebben ment, sőt... Sokan kértek segítséget, én pedig igyekeztem a rendelkezésükre állni azoknak, akik kérdeztek tőlem. Ettől függetlenül a jegyzeteimet sosem cseréltem el ingyen. Talán egyedül az orvostanhallgatóknak adtam kölcsön, de velük alapvetően jóban vagyok. A saját szakomról ha elkérték egyes jegyzeteimet, akkor soha nem adtam oda őket, ellenben egy csomó tanáccsal elláttam a kisebbeket, amiért általában utáltak is. Viszont mivel én kidolgoztam a saját dolgaimat, egyszerűen csak nem akartam, hogy mindenki más csak úgy hozzáférjen a cuccaimhoz.
Persze kivételt jelentettek azok, amiket Tae Oh-val vagy Jamievel együtt dolgoztunk ki, illetve most is többen a mesteresek közül összedolgoztunk, de ez más. Azokba alapvetően beleteszünk mindent amit csak lehet, szóval lényegében közös a munka. Viszont az teljesen más, amikor a gólyák full ismeretlenül nekiállnak kuncsorogni tőlem csak mert hallották, hogy királyul vágom a dolgokat... Mivel a pszichológia pontjait az egyetemi felvételin is elég magasan számolják, úgy gondolom, hogy senki sem agyalágyult akit a szakra felvesznek, szóval lehet szépen tanulni. Az alkalmasság már más kérdés az inkább lélektani dolog. Tőlünk is rengetegen inkább azért hullottak ki, mert vagy elengedték magukat, vagy pedig szimplán úgy érezték, hogy nekik a dolog gyakorlati része sok, ezért képtelenek folytatni a tanulmányaikat.
Nem sokan maradtunk, akik végül eljutottak odáig, hogy már vállalatnak eseteket. Még a mesterképzőn is csak hatan kaptuk meg ezt a kiváltságot, illetve én vagyok az egyetlen, aki pszichiátrián is dolgozhat. Ez volt a dolognak az egyetlen része amit úgy gondoltam, hogy a többieknek nem annyira kéne bánnia, hiszen elég szar volt szórakozgatni a sok hülyével. Gondolok itt arra, hogy sokszor zárva kellett tartanom az iroda ajtaját, ahol végeztem a papírmunkát, mert tartottam tőle, hogy valaki rám fogja törni. Nem volt egyszerű, de még bírtam az iramot a helyen.
És lényegében a dolog, amiért utáltam magam az... Elég egyszerű. Túl jó szívem van, amiért most a nyakamba vállaltam egy szaktársam dolgát. Én magam is tudtam, hogy veszettül nem lesz könnyű menet idejönni és civilben megszakérteni a lányt, és az aktája alapján amúgy sem egy kifejezetten egyszerű eset az övé. És hát csak a kijelentése tette fel a pontot az i-re, amire csak elhúztam a szám... Mondjuk ezt ő úgysem látja.
- Alapból nem én jönnék ma hozzád – jelentettem ki lágy, kissé mosolygós hangon – Valaki sokkal csinosabb... Hosszú lábbakkal, karcsú derékkal, és csípőt verdeső vörös fürtökkel, de sajnos úgy alakult, hogy el kellett mennie máshova, és rám sózott téged. Ezt nemrég közölte velem, szóval nem volt időm elmenni átöltözni, ezért elnézésedet is kérem... De amúgy igazad van, minimum pingvinnek öltözve kellett volna idejönnöm, szóval ha valaki legközelebb ugyanígy betoppanna hozzád... Ne bízz meg benne.
Én magam amúgy nem voltam túl játékos figura, de aranyosnak találtam a lány bizalmatlanságát, és tényleg tartoztam neki némi magyarázattal a dolog miatt.
- Ez elég biztosíték lesz, Hölgyem? – kérdeztem meg még mindig olyan hangon, amiből egy kicsit leszűrhette, hogy azért valamennyire jól szórakozok a helyzeten. Örültem neki, hogy megfenyegetett, mert ez legalább nem jelenti azt, hogy teljes mértékben halálra van rémülve attól függetlenül, hogy egy hatalmas pacát lát a fejem helyén. Pár másodperccel később pedig elővettem a meghatalmazást, amit Gianna írt nekem.
- Bájos ahogyan fenyegetőzöl – csóváltam meg a fejem – Gratulálok a fekete övedhez annak ellenére, hogy a taekwondo-t inkább tartom látványos sportnak, mint hasznosnak, bár... Valószínűleg képes lennél lerúgni a fejemet a helyéről. Na de térjünk a tárgyra... Riley vagyok. Riley Hwan. És ha jól gondolom te magad is legalább részben koreai lehetsz, ha taekwondoztál, de ez csak tipp.
Azért árultam el neki, hogy hasonló lehet a származásunk, mert reménykedtem benne, hogy egyfajta bizalmat ki tudok ezzel alakítani benne és megfog nyílni nekem. Még ha ez őrültségnek is tűnt... Azért örültem volna, ha könnyen megy a dolog, mert normálisan akartam folytatni Gianna aktáját. Bár nem voltam benne biztos, hogy szegénynek jót tenne, hogy ezer dilidoki száll rá, szóval... Én és a vaj szívem, már most azon gondolkozom, hogy felírom az amúgy is végtelennek tűnő listám végére... Egy idióta vagyok.
- Na, de kezdjük mert csak két óránk van – váltottam rögtön egy kicsit komolyabb hangnemre, és magam alá húztam a székem. Direkt nem hoztam füzetet, amibe jegyzetelhetnék. Sejtettem, hogy már a tény is, hogy egy férfi jött be ide civilben egy kicsit zavaró a számára, szóval nem akartam túlstresszelni holmi jegyzeteléssel őt – Akarsz mesélni arról, ami történt, vagy inkább tegyek fel kérdéseket? Esetleg beszélgessünk valami teljesen másról...?
Sok olyan páciens van, akinél messziről kell kezdeni... És nehezebb összerakni a kirakós darabjait, szóval összeszedve a tengernyi türlememet, próbáltam felvenni egy hivatalos, de barátságos testtartást. Mivel nem látta az arcomat, gesztusokkal kellett kifejeznem felé azt, hogy nem játszadozni jöttem ide, de megbízhat bennem.

• 892 • ruha • csak ne ijedj meg, kérlek T_T  Doctor Who -Riley & Aicha 1471401822  •

Riley Rin Hwan
Diákok
Play by :
Kim Jun Myeon
Kor :
25
Foglalkozás :
gyakorló pszichológus, diák
Hozzászólások száma :
24

Doctor Who -Riley & Aicha Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Doctor Who -Riley & Aicha   Doctor Who -Riley & Aicha EmptyCsüt. Aug. 08, 2019 11:21 pm



Riley & Aicha
Ki vagy doki?
Még gyakran álmodik arról a borzalomról, ami ide juttatta. Habár Aiden közelében akart lenni, nem teljesen így gondolta. Jobb szeretett volna a kórház falain kívül találkozni vele, de ezt dobta a gép. Igyekszik elfogadni a jelenlegi helyzetet, de egyelőre kevés sikerrel. Persze, mindenki bíztatja, hogy idővel jobb lesz, de vajon mennyi idő kell hozzá? Pár hét? Esetleg hónap? Vagy netán évek kérdése? És addig hogy él? Ki se mozdul otthonról, mert legalább azt a négy falat megtudja különböztetni egymástól? Az mégsem nevezhető életnek. De az sem, ha kimegy és az utcán kezd sikongatni. Még a végén őrülnek, néznék és ráhívnák a rendőröket vagy a mentőket, hogy diliházba, vagy az őrsre vigyék. Pedig ő nem az, annyira nem sérült meg az agya, csupán nem akarja, hogy sok arctalan ember jöjjön vele szembe.
Az orvos szerint, egyre jobban javul az állapota, már lassan ki is engedhetnék, ha nem lenne itt az a pici probléma. Így viszont tovább tart a lábadozás. Ennek pedig több okból sem örül. Először is, ő nem az a fajta, aki megtudna ülni a seggén. Ő menni szeret, felfedezni, nézegetni, friss levegőn lenni és nem a falat bámulni hosszú napokon át. Aztán annak se örül, hogy így többet kell fizetniük a végén, hiszen feleslegesnek látja. Legszívesebben az édesanyját is haza küldené, mert plusz adósságba hajtja a családot az albérlet miatt. Meg hát, nagylány már ő. Érti, hogy aggódik érte, de attól nem lesz jobban, hogy az anyja a munkája elvesztését kockáztatja ilyen hosszú távollét miatt.  Ezek és még megannyi ok miatt szeretne végre meggyógyulni, de egyedül nem megy, ehhez segítség kell. De nem baráti vagy családi, inkább egy olyan szakember kell neki, aki tényleg segít átlendülni a problémán és talál neki valami alternatívát. Valami biztos van, ami segítene rajta.
Elvileg mára intéztek is neki valakit. Ebéd után várja is a kis szobájában, szerencsére nem kell senkivel se osztozkodnia a kialakult helyzet miatt, de azért még is csak unalmas így. Ezért is vette elő a telefonját, hogy azt babrálja addig, míg a doki meg nem jön. Kíváncsiságból elsőként a kamerát nyitja meg. Nagyot sóhajt, majd megnyomja a kis ikont, hogy előlapira váltson a szerkezet, ezáltal megjelenítve saját magát. Próbál visszaemlékezni magára és összehasonlítani azzal, amit most lát. A barna őzike szemek stimmelnek, a pisze orra is a helyén van, ahogy a barack színű ajkai is. Külön-külön mind megvan, ám egyben valahogy nem azt a képet adja ki mint eddig. Teljesen más ember köszön vissza rá onnan. Ez meg hogy lehet? Ha külön megvan, egyben miért nem áll össze? Látja, de mégsem, mint valami illúzió. Füle mögé tűri a haját és apró tapogató mozdulatokkal próbálja körbe rajzolni az arca minden szegletét. Egészen bele merül a tükörképével való ismerkedésbe, így észre se veszi, ahogy eltelik az idő. Csupán az ajtó nyikorgására lesz figyelmes. Felkapja a fejét, majd csak homlok ráncolva pislog az érkezőre.
Nem tudja eldönteni, hogy jó helyen jár e a férfi, vagy csak ajtót tévesztett. Az biztos, hogy nem Aiden, mert az ő színes tincsei már messziről virítanak és ő amúgy sem így jár. Ez kicsit lazább, mint amit tőle szokott látni. Akkor már csak két esélyes: vagy a doki, vagy egy eltévedt látogató. Ő inkább az utóbbira tippelne ruha alapján, de azért gondolja, rákérdez. Bár neki bárki mondhat bármit, főleg ilyen göncben, honnan is hihetne neki? Elég fiatalnak tűnik, de azért nem merte egyből letegezni. Majd alakul idővel a dolog.
-Ühhüm…Nem mintha olyan jártas lennék ebben, de a pszichológusok gondolom nem csak a tévében öltöznek ki. Honnan vegyem biztosra, hogy az vagy, akinek mondod magad? Honnan tudhatom, hogy nem egy szoknyapecér vagy, aki így próbál védtelen lányokhoz közelebb kerülni, hm? – hunyorítva méregeti. Alaposan megvizsgálja tetőtől talpig, a kényesebb területeket lehetőleg kihagyva. Tényleg úgy néz ki, mint aki inkább egy laza randira készült. – Figyelmeztetlek, hogy fekete övem van Taekwondoból, ha csak egy rossz mozdulatot is teszel…. – ő bizony nem az a lány, akit könnyű legyűrni vagy becsapni. Nem adja olyan könnyen magát, főleg most már. Reméli tud valami papírt felmutatni a másik, addig bizony komolyabban nem áll vele szóba, csak nagy grimaszok között gyanúsan méregeti. Persze manapság bármit könnyen lehet hamisítani, de azért ha gáz van, legalább van kire hivatkozni, ha már személyleírást nagyon nem tud adni.

~  Doctor Who -Riley & Aicha 2624752903  Doctor Who -Riley & Aicha 1471401822  ~ 700 ~ ~

Aicha N. Dubois
Munkások
Play by :
Kim So Hyun
Kor :
22
Foglalkozás :
Stewardess
Hozzászólások száma :
15

Doctor Who -Riley & Aicha Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Doctor Who -Riley & Aicha   Doctor Who -Riley & Aicha EmptyVas. Júl. 28, 2019 12:40 am

Aicha && Riley

Azt mondják, az idő lelassul nagy veszély idején. Minél gazdagabb és elevenebb egy esemény emléke - például azok a pillanatok, amikor az ember halálra rémül -, annál hosszabbnak képzeli az eseményt.

- Lie, ne legyél már megint egy farok! – kapta el a karomat a fiatal, amúgy meglehetősen gyönyörű, vörös hajú nőszemély. Kevés olyan hallgató volt a szakunkon, akivel a kezdetektől fogva jóban lettem volna, de ő egy volt ezek közül.
- De nem akarom! – válaszoltam vissza neki, talán egy kicsit hisztérikusan... Mert tényleg nem akartam. Mostanában valamiért állandó jelleggel mások helyett dolgozom, és ez kezdett egy kicsit frusztrálni. Értem én, hogy nekik mindig van valami halaszthatatlan dolguk, de a lelkiismeretemre nyomást gyakorolni, és úgy elérni, hogy végül segítsek nekik egy... Egy kicsit sok, nem?
- Kinek a jegyzeteiből tanulsz, amikor éppenséggel túlságosan kiakadsz, és nem jössz be? – billentette félre a fejét, mire én csak felsóhajtottam és megráztam a sajátomat. Szokták mondani, hogy valamiben meg kell halni, és ha az én halálomnak az okozóját kéne számba venni, akkor bizton ez a boszorkány végezne velem.
- Miért kell ezt most felhoznod? És te mikor ugrottál be helyettem csak úgy a kórházba? Mert egyetlen alkalmat sem tudok felidézni... – jegyeztem meg, talán egy kicsit csípősebben, mint szerettem volna. Voltak terveim mára, és azok az egyértelmű henyélést mutatták, ha már kaptam egy szabadnapot a kórházból, hiszen három hétvégémet áldoztam fel annak az érdekében, hogy rend legyen abban a kikúrt helyiségben végre, amint NEM!!! csak én használok... Na mindegy.
- Ha nem lenne fontos hidd el, hogy nem kérnélek meg... Egyébként is azért téged kerestelek meg a dologgal, mert tudom, hogy te valószínűleg már készen vagy a beadandónkkal, és így amiatt nem kell izgulnod... Nem, nem a beadandómat kell megírnom Lie, temetésre megyek, aztán valamikor a napokban összehozom a beadandómat is. Egyetlen lánykáról van szó... Nem egy heti munkámat akarom a nyakadba sózni.
Ismertem már annyira Gianna-t, hogy tudjam... Nem hazudik. Amúgy is feketében volt, ami már adott egy jó nagy okot annak, hogy higgyek neki... Meg azért ilyennel gondolom az ember nem viccelődik.
- Legyen – sóhajtottam fel végül beleegyezően, aztán végignéztem magamon – Bár nem éppen vagyok az alkalomhoz illően felöltözve... De ettől függetlenül amúgy szeretném ha lenne egy kis bűntudatod, ugyanis NEM. Nincs meg a beadandóm, és nem is lesz. Bukok.
- Te? – a hangja vagy négy oktávnyit ugorhatott, és úgy pattant vissza a folyosó falairól, hogy a legtöbb ott tartózkodó diák az meg is ijedt tőle – Soha egyetlen tárgyból nem kellett még második vizsgát sem felvenned Riley! Hogy az istenben nem sikerült elkészülnöd azzal a szarral?
A kérdésére csak megrántottam a vállamat, és valami olyasmi választ magyaráztam, hogy talán most ért révbe a kamaszos lázadásom, és úgy döntöttem, hogy ha már öt évet végigszoptam itt, akkor feltétlenül most kell elbaszni az egészet úgy istenesen, és a célegyenesben behúzni a kéziféket.

Összeszedtem még az információt arról, hogy hova kéne mennem, és mikor, szóval sóhajtva vettem tudomásul, hogy ténylegesen nem lesz időm átöltözni. Alapvetően amúgy nem zavart volna a cuccom, mert nem ügyvéd vagyok, de ettől függetlenül szerettem egyfajta dresszkódot tartani a melóban. Viszont, mivel a lánykával nem kifejezetten lesz könnyű dolgom, én magam is tisztában voltam azzal a bizonyos ténnyel, hogy most egy kis csúszást nem engedhetek meg magamnak..
Alapvetően ez az eset jóval bonyolultabb volt annál, mint amihez szokva voltunk, szóval így nem feltétlenül értettem ,hogy a kórház igazgatója miként adhatott engedélyt arra, hogy az ott állomásozó pszichológus legyen majd az a bizonyos személy, aki egy még tanuló embert fog elküldeni egy lányhoz, aki kvázi azt a képességét veszítette el egy baleset következtében, hogy az arcokat képes felismerni... Folyamatosan játszottam újra a szavakat az agyamban, miközben vezettem el a helyszínre, és próbáltam eldönteni, hogy vajon miként kéne kezelnem az egész dolgot... Mert én magam is éreztem, hogy egy sokkhatás alatt álló személyt rávenni arra, hogy megnyíljon nekem... Nos az alapvetően lehetetlenség lesz. Ahogyan azzal is teljes mértékben tisztában voltam, hogy bármennyire állította édes lányom, hogy egyetlen alkalommal kell csak a helyére mennem... Ez nem így van. Mert nem zavarhatjuk össze azzal, hogy folyamatosan más turkál a fejében... Neki kifejezetten állandóságra van szüksége... És itt nem tudtam nem azon agyalni, hogy talááán Gianna egy picit örült annak a bizonyos temetésnek.
Egy halk sóhaj kíséretében csúsztattam oda a nővérpulton a meghatalmazást, majd a saját okmányaimat, amik igazolták, hogy ténylegesen az vagyok, akinek állítom magam, de a nővér szúrós pillantására nem tudtam megállni, hogy ne kezdjem el forgatni a szemeimet.
- Legközelebb talán alkalomhoz illően kéne felöltöznie, Mr. Hwan! – jelenetette ki, egy bájos műmosollyal az arcán, miközben visszaadta a dolgaimat, én pedig egy hasonlóan szépet varázsoltam az arcomra, miközben a következőket mondtam ki:
- Legközelebb talán örülnék neki, ha a drága pszichológus gyakornokuk előbb szólna nekem a dolgokról, és nem az utolsó pillanatban rendelne ide úgy, hogy nekem is van 10 kliensem.
Erre persze rögtön visszakaptam az érzelemmentes arckifejezést és csak irányba állított, amire egy rideg bólintás következtében elindultam az említett kórterem felé. Párszor persze átsimogattam a ruháimat – nem mintha csapzottan néznék ki, szipmlán csak lazábban vagyok felöltözve, mint ahogyan ki szoktam nézni – aztán pedig egy halk sóhaj kíséretében kevertem le magamnak egy pofont. Szedd össze magad Riley!
Ahogy beléptem, már szinte hallottam is, az amúgy kifejezetten helyeskének tűnő, ázsiai lány hangját, és bár tudtam, hogy nem látja az arcomat, próbáltam valami barátságos mosolyszerűséget odavarázsolni rá.
- Jó napot! – köszöntem vissza én is formálisan. Nem azért, mert amúgy nem fogom letegezni – de lefogom, mert én megtehetem – csak egy egyszerű jelzést akartam tenni, hogy ez most terápia lesz, és attól függetlenül, hogy nem egy negyvenéves ipse vagyok, bizonyos formalitásokat sajnos tartanunk kell annak érdekében, hogy pszichésen a helyzeten kívül maradhassak.
- Az orvos talán erős túlzás, de hízelgő – válaszoltam barátságosan, majd lassan közelebb mentem hozzá, kínosan ügyelve arra, hogy ne másszak bele az aurájába. Egyáltalán nem úgy kezeltem, mint egy leprást, szimplán csak bele tudtam képzelni magam a helyzetébe. Veszettül ijesztő lehet, ha az ember a saját arcát is képtelen felismerni.
- Én a pszichológus vagyok, akit hozzád küldtek annak érdekében, hogy a lelki gyógyulásodat szem előtt tarthassam, és segíthessem – válaszoltam, viszonylag lágy hangon. Pontosan tudtam az aktájából, amit az ebédszünet közben sikerült átfutnom, hogy nehezen fejlődik, ami teljes mértékben érthető azok után, hogy miféle balesetet szenvedett... Én pedig csak reménykedni tudtam abban, hogy ezt a dolgot valahogy majd meg lehet oldani. Ennél többet viszont nem akartam első körben mondani, nehogy túl sok legyen számára az információ, szóval csak vártam, és az arca rezdüléseit figyelve próbáltam elemezni azt, hogy vajon most milyen lehet a lelkiállapota.

• 1 046 • ruha • csak ne ijedj meg, kérlek T_T  Doctor Who -Riley & Aicha 1471401822  •

Riley Rin Hwan
Diákok
Play by :
Kim Jun Myeon
Kor :
25
Foglalkozás :
gyakorló pszichológus, diák
Hozzászólások száma :
24

Doctor Who -Riley & Aicha Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Doctor Who -Riley & Aicha   Doctor Who -Riley & Aicha EmptySzomb. Júl. 20, 2019 3:00 pm



Riley & Aicha
Ki vagy doki?
Aicha N. Dubois mindig is egy pozitív és életvidám lány volt. Nem ismerte se a félelmet, se a szomorúságot, ezek a szavak nem szerepeltek szótárában. Magáról mindig is azt hitte, hogy elég erős ahhoz, hogy minden rosszal megbirkózzon. Ám, rá kellett jönnie arra, hogy eddig igazából nem is találkozott olyan dolgokkal, amik nehéznek bizonyultak volna. Legnehezebb próbatétele eddig a stewardess vizsga volt, amit sikeresen teljesített még vagy négy évvel ezelőtt. Ezen kívül csak kisebb nehézségek érték, hiszen mindenki óvta még a széltől is. Ezt persze eddig nem látta, de most már kezd rájönni, hogy eddig egy rózsaszín burokban élt. Azt hitte ez a baleset volt a legrosszabb rémálma, de sajnos ez a valóság, s az, amit eddig annak hit, az csupán egy álomvilág volt.
Még mindig emlékszik arra az éjszakára. Miután leszállt a gépük egyből a szállodába siettek, hogy kipihenjék azt a hosszú utat. Ő kissé lemaradt, így futva indult a többiek után. Utálja a magas sarkút, főleg azt, amit a ruhájához kapott. Szanaszét töri a lábát, alig várja már, hogy levegye, erre most még fusson is bennük, meg abban a szűkített ceruza szoknyában. Még zöld volt a jelzés mikor lelépett a járdáról. A visszaszámláló szerint még lett volna egy teljes fél perce átérni, ami gyalog is simán kivitelezhető lett volna, nem hogy futva. Azt hitte védett helyen mászkál, főleg, hogy még a lámpákat se kapcsolták ki, hiába volt már éjszaka. Eszébe se jutott szétnézni, hiszen alig volt valaki akkor azon a szakaszon. Aztán hirtelen, mikor már csak egy méter választotta el a járdáról, megjelent egy autó, ami fékezés nélkül csapódott is belé. A hirtelen jött fényáradat után pedig a sötétség ragadta magával.
Azt mondták, egy teljes hónap volt az, mire magához tért. Szerencsére addig sebeinek többsége helyre jött. Volt pár törése, repedése és az arca is csupa seb volt a szilánkoktól, de szépen begyógyult az idő alatt, míg ő aludt. Mikor behozták kevés reményt fűztek hozzá, főleg, hogy az agya is megsérült. De szerencsére magához tért és úgy tűnik, hogy minden rendben van. Minden, kivéve egy dolgot, az agyát. Mivel megsérült az a része, ami felelős az arcok felismerésében és azok megkülönböztetésében. Először azt hitte, csak rosszul lát, hiszen elég homályos volt a látása. Akkor megnyugtatták, hogy ez csak egy átmenet, s idővel javulni fog. Ugyan a látása és a hallása kitisztult, és valamivel gyorsabban sikerül most már felfognia az információkat, de még mindig nem látja az emberek közti különbséget. Egészen olyan, mintha egy olyan világba csöppent volna ahol mindenki egyforma, csak más hajjal és ruhával rendelkezik. Azt hitte idővel hozzá szokik majd és minden rendben lesz, de azóta már eltelt két hét és nem tud úgy végig menni a folyosón, hogy ne törjön rá a pánikroham, ne sikoltozzon és kuporodjon össze sírva az út közepén. Nem szerette volna, hogy aggódjanak érte, így mindig neki ugrott a dolognak és hiába tudta mi fog történni, mikor senki nem volt bent nála, kiment kicsit a folyosóra szokni az új helyzetet. Pedig Aidentől mindig megkapja, hogy most már rá zárja az ajtót, vagy oda bilincseli az ágyhoz, hogy ne kelljen folyton odarohannia azért, hogy visszatoloncolja a szobába és lenyugtassa. De egyszer el kell hagynia a kórházat, örökké nem maradhat itt és nem is akar. Az úgy nem lenne élet. De ha kiengedik, se szeretne folyton a lakásban lenni a félelme miatt. Leszeretné küzdeni, de egyedül ez nem fog menni.
Tudja jól, hogy Aiden szívesen segít neki, de nem lehet folyton a sarkába, lesz neki elég baja a többi beteggel. Édesanyjának is inkább dolgoznia kéne, nem őt pátyolgatni és azon rágódnia, hogy most akkor mi lesz az egyetlen lányával? Hogy fog így normálisan élni? Hogy lesz majd így családja? Örül a szülői támogatásnak, de azért lássuk be, Franciaország nem a szomszédban van és valakinek dolgoznia is kell ahhoz, hogy a kórházi számlákat kifizessék. Emellé, még egy szobát is bérel magának és két konyhát tart fent a család. Ez mind-mind sok pénzbe kerül, és nem akarja, hogy az ő hisztije miatt adósodjanak el. Mihamarabb kiakar kerülni innen. Néha már elgondolkozott azon a nagyon veszélyes és drága műtéten is, de most miért dobjanak ki az ablakon ennyi pénzt, ha csak 25% esély van arra, hogy ne történjen baj a műtőben és minden a régi legyen?Ezért is kérte meg az orvosát, hogy szerezzen neki, egy pszichológust, hátha az tudna segíteni. Ha már egy kicsit is javul, ő annak is örülne. Sose volt még része ilyesfajta kezelésben, így nem tudja, mit várjon igazából. De egyszer mindent ki kell próbálni, nem igaz?
Az ágyán ülve várja is az első találkozást. Kicsit ideges, ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy szét harapdálta már a száját. Kezében a telefonját szorongatja, amin a kamera van megnyitva. Éppen magát nézegeti benne. Nem kórházas selfit készül lőni éppen, csak a saját arcát vizsgálja. Még itt-ott van pár karc, de már jobban néz ki. Legalábbis reméli. Őszintén szólva, még saját magát se ismeri fel, és ez zavarja a legjobban. Idegen önmagának. Kicsit el is kalandozik a figyelme, amiből az ajtó nyikorgása billenti ki. Felkapja a tekintetét és figyeli a férfit. Ha jól sejti, ő az, aki segíteni fog neki. –Jó napot! – nem tűnik öregnek az illető, de jobb a formális formánál maradni addig, míg meg nem győződik róla ténylegesen. – Maga lesz az orvosom, ugye? – ráncolja meg kicsit a homlokát, hiszen sosem tudhatja, lehet éppen más miatt jöttek be hozzá.
~  Doctor Who -Riley & Aicha 2624752903  Doctor Who -Riley & Aicha 1471401822  ~ 884 ~ ~

Aicha N. Dubois
Munkások
Play by :
Kim So Hyun
Kor :
22
Foglalkozás :
Stewardess
Hozzászólások száma :
15

Doctor Who -Riley & Aicha Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Doctor Who -Riley & Aicha   Doctor Who -Riley & Aicha Empty

Ajánlott tartalom


Doctor Who -Riley & Aicha Empty
Vissza az elejére Go down
 

Doctor Who -Riley & Aicha

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek :: Presbyterian Hospital-
^
ˇ