One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Dinner for two

in tight spaces | elisiana & colton EmptyMinnea Mitchell
Today at 11:13 am



Kono Kalakaua

in tight spaces | elisiana & colton EmptyKono Kalakaua
Today at 9:21 am



Activity Check (09.17-10.01.)

in tight spaces | elisiana & colton EmptyRhydian Vaughan
Today at 9:15 am



Munkahelylista

in tight spaces | elisiana & colton EmptyAurora Cabot
Today at 8:03 am



Foglalt vezetéknevek

in tight spaces | elisiana & colton EmptyAurora Cabot
Today at 7:59 am



Foglalt keresztnevek

in tight spaces | elisiana & colton EmptyAurora Cabot
Today at 7:59 am



Avatarfoglaló

in tight spaces | elisiana & colton EmptyAurora Cabot
Today at 7:58 am



Work through the night - Myna & Rea

in tight spaces | elisiana & colton EmptyMarissa Grey
Today at 6:44 am



Aurora Cabot

in tight spaces | elisiana & colton EmptyMillie Crawford
Yesterday at 11:50 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 37 felhasználó van itt :: 14 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 2 Bots

Aurora Cabot, Bailey E. West, Jess H. Song, Kim Tae Oh, Kono Kalakaua, Marissa Grey, Minnea Mitchell, Raelyn J. Winters, Saya Manoban, Seena de Felice, Sofia I. Basora, Valentina Delon, Veronica J. Rhodes, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 in tight spaces | elisiana & colton

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: in tight spaces | elisiana & colton   in tight spaces | elisiana & colton EmptySzomb. Júl. 27, 2019 9:10 pm



Elisiana & Cole

2019. július eleje, Polgármesteri iroda


Előre éreztem, hogy ez a nap egyáltalán nem lesz egyszerű, de ezen aggodalmaim sokkal inkább a polgármester felé irányultak. Némileg pofátlanságnak éreztem azzal bemenni a polgármesterhez, hogy segítsen egy kicsit megkönnyíteni, hogy elhagyhassam a városi hatóságot, és egy azon kívüleső irodához mehessek; pofátlanság volt a felettesem feletteséhez szaladni (úgymond), hogy rúgja hátsón a felettesemet. De nem volt más lehetőség; az új csapat hamarosan megalakult, nekem pedig nem nagyon maradt más lehetőségem, mint a pofátlansághoz nyúlni. Egy csapat megalakításánál ott lenni előny és jó érzés; sok munka, de jó érzés. Utólag csatlakozni sokszor rémálom.
Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy ismerős arcba is futhatok itt.
Az, hogy a kérdéseim nagyjára nem válaszolt, szándékos kérdés volt? Feltettem őket egyáltalán, vagy csak fejben tettem? Sokszor megesik, hogy azt hittem, kimondtam valamit, aztán kiderült, hogy nem tudtam rávenni magam a beszédre. Most viszont majdnem biztos vagyok benne, hogy valóban feltettem a kérdéseket, akármilyen nyögvenyelősen is, mert hallottam a lift visszhangját.
Ah. Ez megmagyaráz… egy-két dolgot – ismerem el, a tekintetem igyekezve a kitűzőre szorítani, nem pedig az azt körülvevő vonalakra. Sokáig hittem azt, hogy a dolgok néha csak szerencsétlenül történnek meg, de nem lehet velük mit kezdeni. Ez pedig egészen addig a pillanatig jó megoldásnak is tűnt, míg a múltbéli hibák nem kopogtattak be az ajtón. Vagy szóltak neked, hogy tartsd nyitva az ajtót.
Azt hiszem, mondanom kellene valamit; legalábbis érezni vélem a várakozó csendet a liftben, de az égvilágon semmi sem jut eszembe. Izzadni kezd a tenyerem. Semmi gond, Cole. Csak két emelet. Fél perc, és kint vagytok, aztán megy mindenki a maga dolgára…
Ekkor pedig fura, nyikorgó hangot ad a lift, én hálát Istennek, amiért már sikerült leküzdeni a klausztrofóbiámat, mert az, ahogy a következő pillanatban egy egyáltalán nem bíztató nyikkanással és rándulással teljesen megáll, és egy pillanatra elmegy a fény is, korábban pánikot időzett volna elő belőlem. Azt a típust, ami a falhoz tapaszt, és amitől legszívesebben összehúzódnál, hogy minél kisebb legyen a támadási felület.
Mi a…? – értetlenül nézek körbe, a digitális panelt figyelve. Fel-fel villannak rajta a számok kis pálcikái, pont, mint az áram, de érzem, hogy ez nincs rendben. A félhomályban nehéz kivenni Elisiana arckifejezését, de alighanem őt sem nyűgözi le a bennragadás gondolata. Persze, ki szeret bent ragadni egy liftben…?
Szeretnék én lenni az, aki a helyzet magaslatán áll, mégis Ő az, aki előbb jut oda a panelhez, úgyhogy én csak kényelmetlen közelségben állok meg a mozdulat közben. Nem akarok hátrébb lépni, mert az olyan lenne, mintha menekülnék tőle. Ami nem igaz; csak a helyzet elől szeretnék elfutni.
Úgyhogy csendben hallgatom, ahogy az egyik karbantartóval beszél. A pasas, aki a vonal másik végén van (hang alapján akár épp alvásból is felébreszthettük), nem bíztat túl sok jóval: ismeretlen technikai probléma lépett fel.
Ez nem annak a menedzseri megnevezése, hogy valami szétcseszte a vezetéket? – vonom fel a szemöldököm, én is beszállva a beszélgetésbe. Nem tudja, azt mondja. – Szerintem patkányok – sóhajtok fel, ahogy az arcomat gyűrve a tenyeremmel, nekidőlök a lift hátsó paneljének. Már csak ez hiányzott. – Nézze, nekem fontos megbeszélésem lenne a polgármesterrel, úgyhogy…!
Nem tudja, milyen gyorsan végeznek, ha fontos, ha nem. Ez aztán megnyugtató.
Úgyhogy a vonal végül bomlik, és nem leszünk okosabbak. Ennél csodásabb nap nem is lehetne. Most, hogy a pasas hangja eltűnt a hangszóróból, hirtelen úgy érzem, megint ketten maradtunk; mintha az előbb legalábbis a karbantartó is itt lett volna, aztán szublimált az éterbe. – Te… Még mindig klausztrofóbiás vagy? – kérdezem végül. Még annak idején, az egyik első randinkon, véletlen, már nem is tudom, hogyan, felmerült, hogy menjünk el a közeli hegyekbe. Én túrára gondoltam; mint kiderült, Ronnie által, csodálatos barlangrendszerek vannak, az egyikben egy tó is, kristálytiszta vízzel, amit be lehet hajózni. Én le akartam nyűgözni, úgyhogy csendben maradtam arról, hogy gyűlölöm az efféle, zárt tereket; az apám mindig azt mondta, hogy a félelem csak gyengeség, egy férfi pedig nem lehet gyenge. Úgyhogy hallgattam. Nem leszek én az, aki nemet mond a kalandra, mint egy kislány.
Aztán kiderült, hogy Ő sem szereti a barlangokat, úgyhogy lényegében a semmiért rettegtünk végig két órát. Akkor meg akartam halni, de utólag… Szinte vicces. Kivéve, ha most kiderül, hogy rosszabbodott az állapota, mert fél percet sem tudtam mit mondani neki, de ha még egy órára is itt ragadunk akár, ráadásul úgy, hogy pánikol…


Am I out of luck?
Am I waiting to break?

Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

in tight spaces | elisiana & colton Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: in tight spaces | elisiana & colton   in tight spaces | elisiana & colton EmptyVas. Júl. 21, 2019 11:37 am


Cole & Ana


Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok rágörcsölni. Nem tudtam betartani. Egy hétig olyan voltam, mint akinek súlyos koffein elvonásban van része. Amiben a vicc, hogy nem is iszom soha kávét, viszont a gyakornok biztos, ami biztos alapon vödör számra hordta nekem a kedvenc teáimat, hátha akkor nem küldöm el vécét pucolni. Az utóbbi tényleg nem történt meg, de így is kapott egy napot a archívumban. Ahogy mindenki másnak is, akinél hibát találtam, még a szokásosnál is szigorúbb büntetéseket osztottam ki. És nekik halvány fogalmuk sem volt róla, mi az oka az egésznek. Hallottam én már minden létező pletykát a szakítottak a partneremmeltől kezdve, a terhes vagyokon át egészen addig, hogy a főnököm azon gondolkodik, ki akar rúgni. Maradjunk annyiban, egyik sem talált. Sőt, az utolsó komoly mellé nyúlás, mert a polgár mester kifejezetten riadt arccal kérdezte meg tőlem, hogy ugye nem akarok a közeljövőben szülési szabadságot kérni. Alapvetően a koromat elnézve azért nem volt olyan rossz az a tipp. Mert ők nem tudhatták, hogy az egésznek egy látogatáshoz van köze, amelyet a főnököm számára jegyeztem elő két hete. Colton Sykes. Annak a férfinak a neve, aki nálam szitokszóval ér fel. Nem túl gyakori, így elsőre, amikor beírtam az időpontot és rutinból lekértem az alap adatokat a felettesétől, még minimálisan reménykedtem benne, hogy nem ugyanaz a srác, akit ismertem sok évvel ezelőtt. Aki megmutatta nekem, milyen képmutató is tud lenni a férfi nem, ha akar, és még csak tudomást sem kell róla vennie. Persze azóta én is változtam, nem keveset. Neki köszönhetem a ragaszkodásomat a kontrollhoz, a többi hivatali dolgozó pedig a remek munkakörülményeket két hétig. Miközben megpróbáltam úgy tenni, mintha nem készülnék fel előre.
Ez sem jött be. A kozmetikus és a manikűrös a múlt héten, a fodrász két napja volt aktuális nekem. Persze mondhatom, hogy ezeket hat-nyolc hetente látogatom magamtól is, de mind ráért volna még a jövő hétig. Csak én nem. A lelkem kis része vágyik rá, hogy megmutassa neki, mivé váltam nélküle. Már nem vagyok 21 éves torna ösztöndíjas, és ennek megvannak az előnyei és hátrányai is. Mell tájékon szépen kikerekedtem, pedig előtte sem voltam teljesen deszka. Még mindig vékony vagyok, de már nem annyira izmos mint akkor és jó néhány egyéb domborulat felfedezésével járt ez. Folyamatosan magas sarkú cipőben közlekedem, másképp öltözködöm és pontosan tudom, melyik smink az, ami kihangsúlyozza a vonásaimat. És bármennyire is előre eldöntöttem, hogy ezeket nem fogom az orra alá dörgölni, csak nem bírtam ki. Reggel, mikor majdnem húsz perccel nyitás előtt behajtok az épület alatti parkolóba, legalább már nem ver a szívem percenként százhúszat. Nagy levegőt veszek, utoljára ellenőrzöm magamat a visszapillantó tükörben, mielőtt táskával a kézben kilépnék az autóból és egyenesen elindulnék az oszlopok között a lift felé. Hamarabb készen voltam, mint számítottam rá és még a reggeli forgalom is elég kezelhető volt ahhoz, hogy tudjam, bőven van időm egy bögre ideg nyugtató kamilla teára is. Remek, ez a nap legalább részben jól indul...
Kicsit szaporáznom kell a lépteimet, hogy elérjem az éppen beérkező liftet és még előre is szólok az ott lévőnek, hogy tartsa. Amit meg is tesz, így amint előbukkanok az utolsó kanyarban, egyesen szembe nézhetek a saját nemezisemmel. Most már mindegy. Kihúzom magamat, nagyon nyelek és fordulás közben automatikusan be is nyomom az emelet jelző gombot, mielőtt a helyhez viszonyítva a lehető legmesszebb állok meg tőle. Ami egy nagyjából százhússzor százhúsz centi alapú fém kockában nem igazán működő program. Azt hiszemem a kamilla teát ezennel lemondhatom. És minden más általam eltervezett hatásos belépőt, mint a lesajnáló tekintet az asztalomnál ülve. Helyette pedig itt a teljes alakos kép, mellé pedig némi fény, amely minden apró ráncba beleül, szóval remélem, alaposan eldolgoztam ma reggel a korrektort és a primert az arcomon. Legalább a ruhára nem lehet panasz, fekete szoknya és rövid ujjú blúz, fölötte zöldes szürke zakóval és magas sarkú nyári csizmával. A tűsarkút az asztalom alatt tartom, odáig még nem jutottam el. És nem is fogok már. Mindegy, a ruhapara meg úgy egészében a tény, hogy ő az idegesebb, segít, hogy én megnyugodjak. Egek, az arca... szerintem arra számít a haját is lekiabálom a fejéről. Hogy is mondta mindig a szobatársam? Ja igen, én képes vagyok a keresztvizet leszedetni, ha akarom. És most nagyon-nagyon akarom. Csak nem teszem meg. Sokkal idegesebb attól, hogy hallgatok és méregetem. Szemügyre veszem az arcát, az alakját és persze a ruháját is. Tudni akarom, mi változott. És hibákat keresek. Ezt még csak nem is titkolom...
- Igen, itt vagyok, mivel itt dolgozom, Cole - mutatok a kitűzőre a derekamon, amelyet minden más alkalmazotthoz hasonlóan állandóan magamnál kell tartanom. Még a mosdóban is. Ez egyfajta azonosító és a vonalkóddal az ember adataival. Például amilyen a vércsoport. Az enyém egyezik a polgármesterével. Plusz pont volt ez a munka felvétel alatt. Még akkor is, ha egyben két lábon járó vérdonornak is néztek miatta. Egyébként eddig ilyesmire messze nem volt szükség és a betegségeim listájára sem voltak eddig kíváncsiak az emberek. Mindegy, már megint csak csaponganak a gondolataim, hátha akkor nem kell tudomást vennem egy több mint egynyolcvan magas fehér elefántról a liftben. Ami persze nem sikerül, mert érzem a jelenlétét, a testéből sugárzó hőt és az illata is átverekedi magát azon a citromos rétegen, amelyet parfümmel készítettem a nyakam köré. Fene, fene, fene! Annyira túl akartam lenni rajta, annyira úgy akartam tenni, mintha már nem igazán hatna meg a dolog, erre mi jut most nekem? Minden erőm arra megy el, hogy ignoráljam, amennyire lehet. És szakadoznak a pajzsaim.
Elsőre fel sem tűnik a hang. Annyira megszoktam már, hogy ez a lift nyikorog, hogy a súrlódást is átlagosnak veszem. Mikor azonban egy éles süvítés mellé megrándul, én is megingok és neki esem a fém falnak. A vállam hangosan koppan, érzem, ahogy a csontjaimon is végig cikázik a fájdalom. Lehunyom a szememet és összpontosítok, hogy ne kiáltsak fel, majd pár másodperc múlva nagy levegőt véve eljutok addig, hogy tudatosítsam magamban, a felvonó, amely ma évek óta rémisztget, most tényleg megállt valahol a semmiben. Bezárva engem a lehető legrosszabb helyzetben. A következő pillanatban pedig a fények nagy része is kialszik, tovább fokozva ezzel az alapból is kísérteties hangulatot.
- Ne, ezt ne - suttogom magamnak, miközben egyenesen a panel elé lépek, keresve a segélyhívó gombot. Valahol itt kell lennie, alap felszerelés minden liftben. És még akkor is működnie kell, ha nincs áram. Annyira remeg a kezem, hogy csak másodikra sikerül végül benyomnom, de a búgó hang azt jelzi, működik. Halvány sóhajjal veszem tudomásul, hogy van valaki a másik oldalon és hamarosan válaszolni is fog, mert így nem kell a zárt térre és a sötétségre koncentrálnom. Nincs klausztrofóbiám a szó eredeti értelmében, nem zavar, ha szűk helyeken kell átmennem, repülőre ülni sem probléma, de a bezártságtól régóta rettegek. Pontosan tizenegy éves korom óta. Olyan helyen lenni, ahonnan nem tudok kijutni, ha ki akarok, az a rémálmom. És most nagyon-nagyon közel vagyok hozzá, hogy a pánik reakció beinduljon. Csak a hangszóróból kiszűrődő mély dörmögés tereli el egy pillanatra a figyelmemet. - Clark, ugye maga az? Ana Simons vagyok, megállt a lift az első és a második emelet között. Kérem mondja, hogy van egy karbantartó, aki ki tud hozni! - szólalok meg reménykedve benne, hogy az épületért felelősek már itt vannak és azonnal neki tudnak látni elhárítani a hibát. Most nem foglalkozom vele, hogy egyértelműen ott van a hangomban a félelem, sőt, még azt is elfelejtem, hogy Colton is itt van velem. Pánik és önvédelmi ösztön veszi át az irányítást, miközben érzem, ahogyan gyűlni kezd a hideg veríték a hátamon is. Ki kell jutnom, gyorsan!!!

Kinézet • X • :tm:

Elisiana Simons
Hivatal
Play by :
Eva Green
Foglalkozás :
Személyi aszisztens (polgármesteri)
Hozzászólások száma :
28

in tight spaces | elisiana & colton Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: in tight spaces | elisiana & colton   in tight spaces | elisiana & colton EmptyCsüt. Júl. 18, 2019 11:48 pm



Elisiana & Cole

2019. július eleje, Polgármesteri iroda


A New York Városháza szinte eltörpült grandiózusságában az őt körülvevő, több tucat emeletes komplexumok és felhőkarcolók mellett; ha a tér előtte nem lett volna olyan nyilvánvalóan üres és nagy, hogy események, beszédek alkalmával több ezer embert tudjon fogadni, az ember el is sétált volna a két emeletes épület mellett. Én szerettem; volt benne egyfajta klasszikus elegancia, azt hiszem, bár nem sokat értek az építészethez. A háború alatt egy évig azért fizettek, hogy minél hatásosabban romboljam le őket; igaz, az a világ másik felén volt, egy olyan felén, ami az itteni közönséget nem érdekli, ha rombolásról van szó.
Most azonban nem sokat láttam az épület külső részéből, épp csak addig, míg elhajtottam a Broadway-n, hogy nem sokkal a Barclay St. befordulója előtt lehajtsak a mélygarázsba. Természetesen nem parkolhat oda csak úgy akárki, az nemzetbiztonsági lyuk volna, bárki elültethetne ott egy bombát, például; és ha New York bármitől fél, az a terrorizmus. Ott van a harcolni akarás, persze, és a hangoskodás: nem hagyjuk magunkat! De a lelke mélyén mindenki fél; az ember épp ezért képes pontosan felidézni, hogy percre pontosan mi történt, mikor a repülők belecsapódtak az ikertornyokba. Az egész nemzeten átsuhant a félelem, és örökre a kollektív memóriába égett.
Engedély kell a városháza alatti parkoláshoz, vagy legalábbis egy jól mutató igazolvány; a biztonsági őr (akinek elég komoly fegyvere volt) alig akart beengedni, az őrmesteri rangom és az időpontom mellett sem. Végül elengedett, de csak azért, mert rájött, hogy Ranger voltam; pontosabban, megkaptam a kiképzést, ő pedig büszkén villogtatta a fatönk méretű karjára tetovált jelet.
A lényeg az, hogy bejutottam, és nem kell sok emberrel beszélnem, mielőtt feljuthatnék a polgármesteri irodába. Leparkoltam a kocsit közepesen távol a lifttől és ugyanilyen messze a garázs ajtajától, benyomtam a riasztót, majd egyenesen a lifthez siettem, ami a másodikig visz, onnan csakis lépcsőn lehet feljutni a polgármesterhez, aki a rizalit harmadik emeletén lévő irodában vár. Pontosabban, egyelőre én várom őt; még van majdnem tizenöt perc a megbeszélt időpontig.
Három részes öltönyt viselek, a mellény gombját igazgatom, ahogy türelmetlenül várok a liftre a mélygarázsban. Sosem hordok ilyesmit, de most a legjobb formámat kell nyújtanom, ahogy azt Monroe is mondta. A lift egy ding kíséretében érkezik meg, és két, látszólag diplomata külsejű fazon aktatáskával szinte elvágtat mellettem, és két nagyon is testőr-küllemű egyén sem habozna fellökni, ha nem állnék odébb.
Gyűlölöm a politikusokat.
Ennek ellenére egy szó nélkül meredek utánuk, még az arckifejezésem sem árulkodik semmiről, aztán belépek a liftbe, és megnyomom a legfelső emelet gombját. Ekkor hallom meg a magassarkú cipő sarkának kopogását, és mintha talán szólna is hozzám, úgyhogy ösztönösen megnyomom a csukódás késleltető gombot.
Mondjuk, ha korábban nem takarta volna az egyik oszlop, ami épp a lift mellett van, lehet, hogy nem nyomom meg. – Ellie? – kérdezem értetlenül. Mégis, mekkora az esélye, hogy itt futunk össze? Én legalábbis nem láttam, mióta… Nos. Mióta olyan seggfej módjára küldtem el melegebb éghajlatra. Most rajta lenne a sor, de épp egy kormányépületben vagyunk, és nagyon egyértelműen egyikünk sem csak úgy beszökött; úgyhogy arrébb állok a lift ajtajából, a fejemet rázva próbálva felocsúdni a döbbenetből, és hagyom, hogy beszálljon mellém.
Én, öhm… Hányadik? – kérdezem tétován, elátkozva magam, amiért nem mentem inkább mégis lépcsőn. Nem mintha néhány emeletnyi lépcső megártana; a reggeli futásomnak alig három órája, még nagyon is pörög a szervezetem.
Megnyomom a gombot, ha hagyja, aztán megköszörülöm a torkom, és pihenj-állásban, a kezeimet magam előtt összekulcsolva állok meg a sarokban, ahogy a lift ajtaja lassan bezárul, ezúttal véglegesen kettesben hagyva minket. – Jól nézel ki – bököm ki, akaratlanul is sután. – Úgy értem… Rég nem találkoztunk. És… most itt vagy.


Am I out of luck?
Am I waiting to break?

Colton Sykes
Bûnüldözés
Play by :
Richard Madden
Kor :
33
Foglalkozás :
nyomozó (szervezett bűnözés)
Hozzászólások száma :
45

in tight spaces | elisiana & colton Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: in tight spaces | elisiana & colton   in tight spaces | elisiana & colton Empty

Ajánlott tartalom


in tight spaces | elisiana & colton Empty
Vissza az elejére Go down
 

in tight spaces | elisiana & colton

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek-
^
ˇ