One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Daewon && Tao EmptyKaiden N. Dubois
Today at 4:06 pm



Munkahelylista

Daewon && Tao EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:55 pm



Foglalt keresztnevek

Daewon && Tao EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:51 pm



Avatarfoglaló

Daewon && Tao EmptyKaiden N. Dubois
Today at 3:49 pm



Teaház a Törött Porcelánbabához

Daewon && Tao EmptyMirabell Wagner
Today at 3:03 pm



Elias lakása

Daewon && Tao EmptyElias Anderson
Today at 2:08 pm



Unexpected trip to Peekskill

Daewon && Tao EmptyElaine Beaulieu
Today at 2:05 pm



Wayne & Ruby - Greek Night

Daewon && Tao EmptyRuby Dayton
Today at 12:56 pm



Raelyn&Dorian - no one like you

Daewon && Tao EmptyRaelyn J. Winters
Today at 12:33 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 14
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 103
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 33 felhasználó van itt :: 16 regisztrált, 0 rejtett és 17 vendég :: 2 Bots

Aicha N. Dubois, Arnold Griffin, Aurora Cabot, Bellamy West, Dylan Welsh, Elaine Beaulieu, Joseph Greene, Joshua Miller, Kang Ro Bin, Kenen MacKellar, Marissa Grey, Pavel S. Dragunov, Romero D. Bohen, Sarah Farrow, Sorcha Barland, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Daewon && Tao

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptySzer. Szept. 04, 2019 6:06 pm


Daewon & Tao
A találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülessen.
- Épp ezért használom ki azt, hogy még fiatal vagyok – rántottam egyet a vállamon arra, amit mondott. Tiszta sor volt a dolog, de igazából már kezdett engem is kissé irritálni az a hiszti, amit mind a ketten lenyomtunk egymásnak. Tény és való, hogy én indítottam el a lavinát a nem túl kedves megnyilvánulásaimmal, de ettől függetlenül már számomra is fárasztó volt a dolog, én pedig mertem remélni, hogy osztotta a véleményem.
Mert letagadhatatlan tény, hogy valóban pofátlanul viselkedtem vele, és bár a magam elbaszott módján valamiféle magyarázatot próbáltam adni a történtekre, ettől függetlenül is úgy éreztem, hogy nem éppen jól mentek a dolgok. Persze lényegében nem kifejezetten számoltam azzal sem, hogy lesz segítségem egyáltalán ezzel az egész üggyel kapcsolatban, éppen ezért is tudtam volna csak úgy lelépni. Mert ha hirtelenjében nem kerül elő a nagybácsi, akkor minden bizonnyal nekem kellett volna megoldani az egész ügyet. És most nem vádolom őt azzal, hogy rosszul viselte gondját az unokaöccsének, mert erről lényegében nem tudtam semmit. Az pedig csak még egy plusz pont volt, hogy elszántnak tűnt Tae Oh megmentésével kapcsolatban, szóval lényegében... Ezért fújtam végül egy visszavonulót.
- Legyen így – bólintottam az ajánlatára – Nem igazán találok a dologban kivetnivalót.
Meg ha találnék is, én magam sem vagyok biztos abban, hogy lenne egyáltalán lelkierőm leállni veszekedni vele. Az elmúlt hetekben lényegében ténylegesen csak vegetáltam, és ha Eve akkor nem jön oda Tae Oh házába, akkor hát... Nem merem kijelenteni azt, hogy nem csinálok valami hatalmas hülyeséget, aminek végül mindenki megitta volna a levét. Így is túl sokat késtem azzal, hogy megkeressem Őt. Én pedig túlságosan tartottam attól, hogy azt hiszi: megint kereket oldottam, és a legnagyobb szarban hagytam ott. Legszívesebben elmagyaráztam volna neki az egész helyzetet, de lényegében azzal pont a kis tervemet tenném tönkre, szóval nincs mit tenni, még nyelni kell egy ideig. Attól függetlenül, hogy az egész helyzet nehéz volt számomra, egyelőre szem előtt kellett tartanom azt, hogy kettőnk közül még mindig ő van rosszabb állapotban. Majd ha jobban lesz, foglalkozhatunk az én lelki sebeim ápolgatásával is, de amíg nem látom a saját szemeimmel a felépülését, addig egy szót sem fogok ejteni neki erről az egész betegség témáról annak ellenére sem, hogy ezzel még egy darabig a szemébe kell hazudnom.
- Ezt örömmel hallom – jegyeztem meg egy apró bólintás kíséretében. Nekem csak jó, hogy ha már ketten akarjuk mindenáron életben tartani a srácomat... A srácunkat. Még mindig jobb, mintha egyedül kéne fejest ugranunk a pöcegödörbe, hiszen mind a kettőnknek van valamije, amire a másiknak szüksége lehet. Nekem itt a vesém, viszont én magam soha nem leszek képes meggyőzni Tae Oh-t arról, hogy szüksége van rá. Dae Won talán idővel tudna beszélni a fejével... Legalábbis remélem, hogy a családtagjai jobban tudnak hatni rá, mint én aki sajnos hajlamos agresszorként viselkedni olykor, és elég könnyen kiborulok.
Viszont ahogyan beljebb kerültem és kissé erőteljesebben szólt hozzám a Yoonos témával kapcsolatban, én magam is csak meglepetten pislogtam rá. Igazából nem vitattam azt, hogy tisztában van a történtekkel, csak én magam is megdöbbentem a tényen, hogy ilyen létezhet. A mi családunk sem volt fényes, mondhatni egy teljesítményorientált szarkupac, aranyfóliába csomagolva minden, ami mi vagyunk, de... Ettől függetlenül tuti, hogy a szüleim sosem hagyták volna, hogy bármelyikünket elvigyék otthonról csak úgy... Mert ahhoz túlságosan fontosak voltunk a vállalat szempontjából. Elbaszott dolog, de legalább... Nem maradtunk magunkra. Illetve Renhan igen, de az lényegében az én és a bátyám vétke... Mi ketten magunknak választottuk ezt a dolgot.
Így én magam sem tudtam pár együttérző pillantáson kívül többet nyújtani Dae Wonnak részben azért sem, mert szinte a nyakamt tettem volna arra, hogy nem az én biztató szavaimra vágyik, ami teljesen normális. Így nem is maradt más azon kívül, hogy helyet foglaljunk és belemenjek a piszkos részletekbe, amik a legjobb indulattal kijelentve is sokkolóan hatnak rá. Épp ezért bizonytalanodok el azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán megemlítsem neki a testvérünket, aki annak idején eltűnt, meg az egész céges hercehurcát. Még én magam sem tudtam, hogy a dolognak pontosan mi lesz a kimenetele, ezért sem ovltam biztos abban, hogy el kéne engednem a témát, vagy tovább sokkkolni a dolgokkal.
Lényegében felnézni sem mertem, amikor megosztotta a vélményét első ízben egy „nem hiszem el” kijelentéssel. Ebben a pillanatban úgy gondoltam, hogy talán jobb lenne nem sokkkolni a többivel, de... Mi van akkor, ha esetleg később nagyon durván ideges lenne rám emiatt? Nem igazán akartam kivívni a haragját, és a cégünk kérdése is szorosan összekapcsolódik azzal, hogy miért nem kaphatta meg a vesémet.
Végül csak felpillantottam rá, és ahogyan figyeltem, egészen megsajnáltam őt. Nyilvánvaló, hogy nem kéne a részletekkel terhelni, de tartottam tőle, hogy ha apám esetleg megjelenne, akkor a műtét előtt fog gondot okozni... Amit nem szeretnék.
- Lényegében ennyi a sztori igen – sóhajtottam fel, majd kevésbé magabiztosan tettem hozzá a többit – De van itt még valami.
Még mielőtt meggondolhattam volna magam, úgy voltam vele, hogy jobb gyorsan túllenni ezen az egészen... Ebben a helyzetben talán Tae Oh életével szórakozhatok, ha az öregem felbukkan, és nem tudjuk hatástalanítani.
- Valószínűleg sejted, hogy egykor hasonló körökben mozogtunk – húztam el a számat, majd folytattam – Annyi biztos, hogy van egy veled egyidős bátyám, akinek már el kellett volna foglalnia a helyét a cégnél. Annak idején viszont apám kitagadta, amikor kisétált az otthonunktól az öcsém meg... Nem hiszem, hogy alkalmas lenne egy ilyen feladatra. Ő túlságosan jólelkű gyerek ehhez, én pedig nem akarom, hogy szenvedjen... Ami biztos, hogy az öreg keres engem, szóval lehetséges, hogy fel fog bukkanni, ami annyit jelent, hogy haza fog vinni és soha többet nem láttok, ha éppen azt akarja az öreg. Szóval nem csak Tae Oh, hanem miatta is vigyáznunk kell és siettetni a műtétet. Valahogy rávenni, mert különben... Baj is történhet.
Az utolsó pár szó után már csak néhány kétségbeesett pillantást vetettem rá, mert én magam is most fogtam fel, hogy talán ez a helyzet teljesen rosszul is elsülhet. Ebben a pillanatban egy kicsit talán... Tőle vártam a megoldást. Mert mégiscsak ő volt kettőnk közül az idősebb és a tapasztaltabb.
- De ugye... Ugye láthatom? – az ajkamba harapva kérleltem a tekintetemmel. Ez a nagy színvallás csak még jobban eszembe juttatta, hogy mennyire aggódok érte, és féltem őt... És, hogy konkrétan két hete minden egyes nap, minden egyes percében csak őt kerestem.

Izzítsd az Xboxot Papa  Daewon && Tao 1735856013  Daewon && Tao 1471401822      || 1 028 ||ruha || zene

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• fotós, pultos •
Hozzászólások száma :
75

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptySzer. Aug. 28, 2019 12:49 am


Tao & Dae Won
heavy hearts, like heavy clouds in the sky, are best relieved by the letting of a little water


- Fiatal vagy… most még könnyű mindent a szülői ház számlájára írni, de előbb utóbb te is rá fogsz döbbenni arra, hogy nem minden a neveltetés. Hiába az általuk diktált protokoll, ha igazán akarsz, felül tudsz kerekedni azon. Persze, jelenleg kézenfekvő ezzel takarózni, és ha ezzel a taktikával szeretnél élni, a lehetőség előtted áll. Csak majd gondolj erre pár év múlva, mert idővel senki nem fogja neked elnézni, és legyinteni, hogy „így lett nevelve” –de persze adódik a kérdés: ki vagyok én ahhoz, hogy bármiben is életvezetési tanácsokat nyújtsak neki? Hiszen semmit nem tudok róla… leszámítva a nevét, és azt a minimális háttértörténetet, amit itt a küszöbön toporzékolva elárult nekem. Ellenben, ha őt nem is, a fajtáját piszkosul jól ismerem. Honnan is ne ismerném, ha már egyszer jó magam is ilyen voltam? Számtalan szabályt kellett betartanom apám oldalán… annak a tökéletes, hajbókoló, tisztelettudó és veszettül karót nyelt kölyöknek kellett lennem, amit ő maga elvárt tőlem, lévén, büszkélkednie kellett velem. Annak ellenére is, hogy a díszbe vágott, háta mögött karjait hurkoló, egyenes gerinccel álló, szolid mosollyal a tömeget figyelő gyerek legkevésbé se én voltam. A váz mondhatni első osztályú volt, a szerepem kifogásolhatatlan… viszont az igazi, valós énemet abban az egy évben bontakoztathattam ki igazán, amikor a cserediák program keretein belül a DuPont család szállásolt el a tanév idejére. Természetesen otthon a szülői házban is tudtam, mit akarok, hogy ki akarok lenni… viszont a tőlük való elszakadás, a több hónap késztetés, hogy én is megértsem, nagyrészt a magam ura vagyok csak még tovább erősítették bennem a vágyat, hogy határozott fellépéssel gyakoroljak hatást apám gondolataira. Életem addigi legnagyobb pofonját kaptam tőle, mikor megtörhetetlen akarattal ecseteltem neki: nem akarom kivenni a részemet a családi bizniszből. Felpuffadt arccal, járomcsontomra tapasztott kézzel sandítva fel rá a földről hatalmasabbnak tűnt, mint addig bármikor. A tréningem, miszerint a felbolydult eszmerendszeremet újból a helyére tegyük, folytatódott, és meghajlott derékkal, de mindig behódoltam az akaratának. Valahol, bizonyos mértékben a mai napig ezt teszem… viszont a magánéleti személyiségemre nincsen kihatással. Nem engem, vagy nem akarom engedni, hogy kihatással legyen. Emberségből mindig jeles voltam, míg őt lépten-nyomon megbukott belőle… ez talán többet mond bárminél, ami a neveltetés és a valós jellem közti gátat illeti.
- Legyen –bólintok szavai hallatán, miután pár töretlen másodpercig ízlelgettem azokat. – A korrekt ajánlatok végett maradjunk annyiban, hogy tiszta lappal indítunk. Én nem ítéllek meg az eddig tanúsított jellemed végett, míg te nem bélyegzel meg engem a családom ismeretében. Aztán a jövőben levonjuk a következtetést, hogy érdemes volt-e… -értve ez alatt a hivatalos formaiságokat nélkülöző néma egyezségünkre. Mert hiába tűnik úgy, hogy a generációnk két szélén állva nagyobb nem is lehetne közöttünk és a világnézetünk közt a különbség, de azzal szigorúan egyet kell értenünk mindkettőnknek, hogy egymásra vagyunk utalva. Azt még nem tudom, hogy milyen formában, de össze kell fognunk azért a személyért, aki piszkosul sokat jelent számunkra. Mert így vagy úgy, de ez a suhanc célt fog érni, ha mással nem, a fene nagy kitartásával.
- Senki nem fogja hagyni, hogy csak úgy meghaljon, Tao. Senki, aki számít –szögezem le újfent a magam véleményét. Olyan még nem volt, hogy ezen a világon valamire ne találták volna meg a tökéletes megoldást… mindennek van egy adott szisztematikája, ami mentén nagyot tudnak aratni az arra képesek. Én pedig minden követ meg fogok mozgatni annak érdekében, hogy megtaláljam azokat a személyeket, akik a legnagyobb szakmai hozzáértéssel és a megfelelő donor révén meg fogják tudni menteni Tae Oh életét. Mert ugye ezen a ponton minden újabb napért harcolunk… és mi volnánk az egyetlenek, akik törődnek vele? Holott ott vannak a szülei, akikre támaszkodnia kellene, akiknek szeretniük kéne őt, hiszen ez a szülők dolga: szeretni és óvni azt, aki a vérükből lett. Nekünk mindezt a küzdelmet csak a periférián állva kéne végignéznünk, biztatóan támogatni őket, és remélni a legjobbakat… mégis úgy tűnik, ennek a csatának mi vagyunk az élharcosai. De érte megéri az áldozat…
- Ismerem a történetet –a kelleténél talán túlzottan nagyobb éllel szól a hangom, amit mondandóm végeztével egy halk torokköszörüléssel próbálok ellensúlyozni. – Senkinek nem volt beleszólása. Semmiről nem tudtunk… azon az estén még veszettül könyörögtem neki, hogy legyen hajlandó megenni a brokkolit különben nem fog olyan erőre szert tenni, mint Pókember, másnap már hűlt helye volt az asztalnál… -ajkam szélét rágcsálva szegem le a fejemet visszaidézve azt a lélekmarcangoló érzést, amit a szembesítés alkalmával éreztem. Már akkor se volt semmi értelme, de olyan jól összerakott történettel álltak elő, amit elregélve még az arcuk se rezdült meg. Mi okom lett volna bármi mást feltételezni?... És lehetőségem se volt arra, hogy a beletörődésen túl bármit is tegyek, hiszen nem sokkal a tokiói utam előtt álltam, fejemben már zsongtak a tervezetek a hotel építésével kapcsolatosan. Akkor nem voltam semmivel jobb, mint az apám… fontosabb volt számomra a munka, mint a tulajdon unokaöcsém akit veszettül szerettem az összes kelekótyaságával egyetemben. És akinek megtalálására legkevésbé se fektettem kellő hangsúlyt az elmúlt években… most viszont, hogy megtaláltam, hogy láthatom, egyszerre érzem veszettül megtelve és elmondhatatlanul üresnek magamat. Olyan érzés ez, amit az ember nem tud megfogalmazni, csak érezni és átélni tudja; és realizálni, hogy ki akar kerülni abból a présből ami ezt a kettősséget irányítja.
Hátam mögött hagyva a fiút tartok a konyhába, hogy az ott felnyalábolt két pohár vízzel térjek vissza elébe. Mondhatni távolságtartóan, de felé fordulva mégis nyitottságról árulkodva helyezkedek el a kanapé kialakításának köszönhetően annak tökéletesen ellenkező oldalán, magam alá fordítva jobb lábamat. Soha nem volt ambícióm a pszichológia szakirányában, mégis túlontúl jó hallgatóságnak bizonyultam az évek alatt: mondhatni nem is volt nehéz, hiszen férjként az esetek többségében a nématárs szerepe jutott nekem. Noha a kapcsolatomban igen, de az élet egyéb területein ezt nem bánom… az emberekkel való törődés valahogy a védjegyemmé vált, hiszen, mint kiderült, sokkal jobban tudok adni, mint kapni.
- Értem… -ékelem szavai közé a megértésemet, talán most először érezve át a súlyát annak, hogy mi készül itt. Legalábbis a beharangozása kellően nagyra sikerült ahhoz, hogy akaratlanul is megérezzem a gyomromba költöző, tüzes vasgolyót. Nagy felelősség az, hogyha az emberre, pláne ismeretlenül nagy titkokat bíznak… tudni kell, hogy élj ezzel a lehetőséggel.
Mutatóujjammal apró simításokkal oszlatom el a hideg víz okán az üvegre kiült páracseppeket, míg szinte levegőt venni is elfelejtve, teljes odaadással figyelem Tao monológját. A bennem feltámadó idegesség és düh egyvelege csak akkor mutatkozik meg, amikor magam se véve észre, de ujjam egyre erősödő kopogással ostromolja a vékony üvegfalat. Fogsoraimat összeszorítva érzem, ahogy megfeszül az állkapcsom, ezáltal változtatva kellemetlenül görcsössé egész testtartásomat is.
- Nem hiszem el… -szakad fel belőlem sóhajtásommal vegyítve a töretlen hitetlenkedést, emelkedő tenyerem gondterhelten simítja végig arcomat, bár végezetül a hajamba markolva talál megnyugvást, mintha az lenne az egyetlen biztos mankó jelenleg az életemben. Térdemre könyökölve, tenyerem élével támasztva homlokomat csak lesem Tao arcát, fejemet ingatva érzékeltetem, hogy még mindig nem tértem napirendre a hallottak felett.
- Tehát… ha jól értem… -számon keresztül véve egy mély levegőt, szememet lehunyva kívánom helyrerázni a percek alatt megtépázottá lett idegszálaimat, ezen a ponton már, csak, hogy ne legyünk egy pohár mínuszban, az asztalra helyezem az eddig szorongatott üveget. – Tae Oh nem tudja azt, hogy vérzékeny vagy… te mégis vállalni akarod a műtétet, holott fent áll a lehetősége annak, hogy esetleg komplikációk léphetnek fel nálad. És nekem ehhez kell tartanom a hátamat… -kezembe temetve arcomat nézek mélyen a szemébe, a számon felrepedezett bőrt rágcsálva pótcselekvés gyanánt kísérelve meg eloszlatni a feszültséget. Azt hiszem ehhez ez kevés lesz…


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
139

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptyHétf. Aug. 12, 2019 12:10 pm


Daewon & Tao
A találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülessen.
- Csak gondoltam jelzem, hogy a stílusomból adódó tiszteletlenség érzete honnan ered – jegyeztem meg, mind a két kezemet feltéve – A többi nem az én hibám, hanem a neveltetésemé. És ebbe most semmi cinikusságot nem szántam, csupán jelezni próbálom, hogy vannak dolgok, amiket nem irányíthatok.
Ilyen többek között az a stílus, amit most engedtem meg magamnak a férfival szemben. Mert bár ez gusztustalan előítélet, ettől függetlenül éreztem az irányába némi ellenszenvet már csak azért is, mert abba a családba tartozott, amelyik nemes egyszerűséggel tette tönkre először a tulajdon fia, aztán az én életemet is... Vagy talán együtt sikeresen elérték, hogy mind a ketten utáljuk egymást és önmagunkat? Határozottan nem voltam biztos abban, hogy ezek az események végül milyen sorrendben értek révbe, de képtelen voltam Tae Oh-n kívül bárkinek a bizalmamat adni. Ha ő nem lenne itt, akkor én sem jöttem volna, és ha úgy ítélném meg, hogy veszélyben van, akkor mindenképp megpróbálnám elhozni innen... De ettől függetlenül először mondjuk be kéne jutni ide. Én magam is realizáltam, hogy a Kim család felé érzett ellenszenvem nem kifejezetten visz előre az ügyben, de ettől függetlenül a magam módján, nos... Próbálkoztam, ha lehet ezt így mondani. Igazából tudtam, hogy nem fog nemet mondani a végén, ezért lényegében mindegy volt, hogy most mit ejtek ki a számon és mit nem.
- Azt hiszem, hogy ez egy kicsit túlzás – vontam össze a szemöldökeim, ahogyan a férfit hallgattam – Nem tudom, hogy mi a legjobb neki, és egy kicsikét sem vagyok jobb nálad, vagy a családodnál... Viszont az közös bennünk, hogy azt a srácot mind meg akarjuk menteni... Ha kell mindenáron, nem igaz? Igazából csak a jobb félni, mint megijedni elvet követem jelen esetben. Mivel nem ismerlek, felkészültem a lehető legrosszabbra a dologgal kapcsolatban, mert nem akarok megint megbízni csak úgy valakiben, hogy utána meg... Végül nekem fájjon.
Magam sem tudom, hogy pontosan miért mondtam ki ezeket a szavakat, miközben dacosan pillantottam a szemébe, de ekkor realizáltam én magam is, hogy mennyire fájt akkoriban az, ami történt. Hogy ellenkezés nélkül, az életemet figyelembe sem véve mentek bele Kimék az egész műtét dologba anélkül, hogy a családomat értesítették volna a dologról. Szóval azt hiszem nyugodt szívvel állíthatom, hogy majdnem részem lett egy sátáni feláldozásban, és ez végtelenül elszomorított. Mert tényleg ennyit számítottam volna nekik? Akaratlanul is elgondolkoztam azon, hogy ha meghaltam volna, akkor vajon két hétig virágot visznek a síromra, aztán onnantól kezdve tiszta lelkiismerettel állnak továbbra is Tae Oh elé? Mert az biztos, hogy ő nem lett volna képes belenyugodni ebbe a végkimenetelbe.
- Ettől függetlenül szeretném hinni azt, hogy nincs igazam, és a legnagyobb alázatommal fogok elnézést kérni majd, ha úgy látom, hogy tévedtem. De addig... Saját magam miatt szeretném tartani a két lépés távolságot. – némi helyesbítést érdemelt az, amit mondtam, mert ténylegesen nem volt célom tiszteletlennek lenni vele, de ettől függetlenül alapvetően egy nagyon önző személy vagyok, és képtelen voltam félretenni a saját sérelmeimet ebben a helyzetben.
- Ha esetleg arra kerülne sor, hogy egyedül kéne egy másik utat keresnem – szólaltam meg, amikor hátrafordultam, és lassan tettem egy újabb lépést felé – Akkor megtaláltam, mert megígértem neki. Sok mindent lehet rám mondani, ezzel tisztában vagyok. Önző, öntelt, idegesítő, irritálóa, egoista... De az nem igaz, hogy megszegném a szavam. Én pedig megígértem neki még annak idején, hogy így vagy úgy... De nem fogom hagyni, hogy csak úgy meghaljon. Ezért is vagyok itt. Mert nem hagyhatom, hogy csak úgy meghaljon.
Viszont ahogy beléptem a házba, és a tekintetemet a falon lógó képre szegeztem, automatikusan is felismertem a saját testvéremet a kisfiúban, akit a fénykép ábrázolt. Mert Han legalább ennyire mosolygós, és csillogó szemű gyerek volt, ami miatt máig nem értettem, hogy miként hagyhatták egyszerűen egyedül elmenni egy másik kontinensre azt a kisfiút.
- Tudod... Tae Oh-t sajnálom ebben a helyzetben. Hogy nem volt beleszólása. Egyik éjszaka még vele aludt a gyerek aztán... Arra ébredt, hogy nincs meg. Eltűnt – csóváltam meg a fejem Ha az én öcsémmel próbálta volna meg ezt tenni az apám, szerintem a tulajdon két kezemmel fojtottam volna meg.
Persze ez az én számból elég érdekesen hangzott főleg úgy, hogy hivatalosan nagyjából másfél éve vagyok nagykorú, és bő öt éve élek már itt... Ténylegesen teljesen egyedül. Talán pont ezért nem szerettem volna hasonló esetekről tudni főleg nem a legjobb barátom testvéréről.
Kicsit beharaptam az ajkam, amikor jelezte, hogy meghallgatna, és el is indultam a nappali felé vezető irányba. Én magam legszívesebben azonnal Tae Oh-hoz rohantam volna, viszont ha komolyabban mérlegeltem a helyzetet, akkor éreztem, hogy valamilyen szinten szorít az idő... És ezekről a dolgokról Dae Wonnak hamarabb tudomást kell szerezni, hogy Tae Oh véletlenül se tudhassa meg.
Figyeltem, ahogyan lassan a konyhába sétál, és két pohár vízzel tér vissza, de én magam nem nyúltam hozzá, amikor letette elém az egyiket. Gyorsan túl akartam esni a dolgok kellemetlen részét.
- Nem foglak megesketni, hogy nem mondhatod el senkinek azt, amit most fogsz hallani tőlem... Főleg nem Tae Oh-nak, mert mire a kissé meredek történetem végére érek, te magad is azt fogod gondolni, hogy az a legjobb, ha véletlenül sem tudja meg a dolgokat – kezdtem bele, miközben párszor áttúrtam a tincseimet – Erről nem tud senki... Csak te meg én, illetve még valaki akinek semmi köze nincsen a dologhoz, szóval lényegében nem jelent kifejezetten veszélyt ránk ilyen téren.
Vettem pár mély levegőt, aztán gyorsan megembereltem magam, és végül mégis inkább kezembe fogtam a poharat és igyekeztem tartani a szemkontaktust, miközben beszélni kezdtem, de ez nem volt túl egyszerű feladat.
- Valószínűleg a körítés nem kifejezetten érdekel a sanyarú sorsomról – sóhajtottam fel halkan – De ha tényleg a bizalomra játszol, akkor legyen ez a kulcsa a dolognak. Elmesélem az egész sztorit, hogy mi miért alakult úgy ahogyan... És mit miért nem mondhattam el Tae Oh-nak, de talán a kulcsfontosságú információval kéne kezdenem. Nem untatlak a részletekkel, igazából az a lényeg, hogy összevesztünk a vesémen... A felnőttek miatt. Ebben a helyzetben mindenki bűnös és hülye volt velem az élen, ezt be kell ismernem, de van egy kis bibi a történetben... Hogy bár alkalmas vagyok donornak, de a kis mocskos családi titkunk az, hogy vérzékenységben szenvedek. Én biztos, az öcsém feltehetőleg. A bátyám volt az egyetlen egészséges fiú, de ő annak idején lelépett, szóval... Lényegében nekem kellett volna örökölni a céget. Apám érthető okokból tartott attól, hogy esetleg elhalálozok a műtőben, és akkor még egy gyerek mínuszban lesznek, és kénytelenek lesznek Renhant odarakni a céghez, akivel hát más terveik voltak. Kimék pedig annyira hittek bennem, hogy konkrétan díszbe vágtak volna ahhoz, hogy a vásárra vigyék a bőrömet. A sztori szomorú része, hogy erről a kis problémáról tudott... Mindenki, kivéve Tae Oh-t. Neked pedig csak azért kell tudnod róla, hogy ez így is maradjon. Ha valami történne, szükségem van valakire, aki tud falazni nekem.

Izzítsd az Xboxot Papa  Daewon && Tao 1735856013  Daewon && Tao 1471401822      || 1 509 ||ruha || zene

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• fotós, pultos •
Hozzászólások száma :
75

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptyCsüt. Aug. 01, 2019 1:52 pm


Tao & Dae Won
heavy hearts, like heavy clouds in the sky, are best relieved by the letting of a little water


- Most komolyan szükségét érzed annak, hogy megvitassuk, ki mennyi nyelven beszél, és milyen szinten kommunikál azokon? –fáradt sóhajjal dörzsölöm át orrnyergemet ujjaim közé fogva a csontot. – Maradjunk annyiban, hogy felőlem úgy beszélsz, ahogy akarsz, olyan nyelven beszélsz, amilyenen akarsz, de a szükségtelen felháborodásokat a személyedet illetően, és a jellemedből kifolyólag kéretik hanyagolni, mert inkább előbb, mint utóbb, de meg fogom unni –szögezem le a helyzettől várható legnagyobb határozottsággal. Mert bármennyire is bizonyultam az elmúlt hosszú évtizedekben kezes báránynak, bármennyire is az volt a célom, hogy mindig, mindenkinek segíteni tudjak, az utóbbi, szüntelen idegeskedéssel és gyomorgörccsel töltött időszakok türelmetlenséget váltottak ki belőlem. Nem vagyok képes arra, hogy pár percnél tovább odaadó kedvességgel viszonyuljak az emberekhez… hamar elvesztem a kontrollt a szám felett, és egyszerűen csak kiszöknek rajta azok a szavak, amiket mind idáig csak elméleti síkon fogalmaztam meg, és annál sokkal szolidabb, mosollyal alátámasztott virágnyelven hoztam a másik értésére. Nem állítom azt, hogy a jelen körülmények bármennyivel is kifizetődőbbek lennének akár az én, akár a beszélgetőpartner szempontjából, de azt hiszem bele kell törődnöm abban, hogy amíg ez a felállás, amíg nem simulnak el a kedélyek, addig ez lesz.
- Tehát mégis csak te volnál a megváltó atyaúristen a huszonéves fejeddel, aki bizonyára nagyobb élettapasztalattal rendelkezik ahhoz, hogy bárki felől is megvétózza a bizalmat csakis a vér okán –hitetlenül prüszkölöm a szavakat akaratlanul is feltörő nevetéssel társítva azt. – Azt hiszem még érned kell egy kicsit fejben ahhoz, hogy tudd, hiába a család, hiába a vér, nem vagyunk egy és ugyanazon személy. Nem áll módomban, de még csak szándékomban se meggyőzni téged e felől, nem leszek egy perccel se szegényebb ember annál, hogyha nem ajándékozod nekem a feltétel nélküli bizalmadat. Viszont ha magadat erkölcsi piedesztálra állítod, hitegetve engem azzal, hogy márpedig te tudod, hogy mi a legjobb Tae Oh-nak, míg engem a nővéremmel és a férjével megegyező szintre degradálsz, akkor ajánlom, hogy minél hamarabb fordulj sarkon, és olyan embert keress, aki megzabálja a mindenható szövegedet, mert az nem én vagyok –ingerülten törnek elő belőlem a valahol egyszerre támadó, és egyszerre védekező szavak, még úgy is, hogy nem feltett szándékom bárminemű versengésbe is bocsátkozni vele szemben. Mert mégis mire mennék vele? Azon túl, hogy az elmúlt percek szükségtelen szájtépésnek mutatkoznak, érdembeli előrelépést még nem vett egy szava se, csupán felvilágosított annak kapcsán, hogy ő volt az a kölök, akinek hála a nővérem valamivel enyhíteni tudott a lelkiismeretén. Végtére is, mi más lehetett a célja?...
A kezeim közé kerülő papírok hitetik el velem először a gondolatot: van értelme. Van értelme annak, hogy itt szobrozzak a súlyomat türelmetlenül pakolva egyik lábamról a másikra a saját eltűnését, majd halálhírét megjátszó gyerek előtt. Továbbra is állítom azt, hogy nincs okom megbízni benne… mert aki ezt a döntést meghozza, legyen bármiféle indítéka, részemről nem tekinthető egy minden ponton szavahihető embernek. A Tae Oh kapcsán fogalmazott véleménye azonban ésszerűséget feltételez a részéről… az aggodalom a szemében, a mondataiból kihallatszó törtető ambíciók, amik az unokaöcsém felépülését firtatják, valósak. Be kell vallanom, nehezemre esik, hogy ne ferde szemmel méregessem, mert a belépője bárhonnan is nézzem, nem volt meggyőző- viszont valami oka lehet annak, hogy Tae Oh baráti kapcsolatainkat élén áll. A kölyköt nem ejtették a fejére, ezt már több ponton is bebizonyította… ha feltétel nélkül megbízik a fokozatosan távolodó srácban, meg kell erőltetnem magamat, és nekem is hasonlóan kell tennem. Nem feltétel nélkül, talán nem is a bizalom az, ami erre a helyzetre használható volna, de a bizakodás halvány jele már felvillanni látszik. Tao személyét illetően, és a helyzetből való kilábalás esetét illetően is.
- Egy másik utat, egyedül… -visszhangzom hitetlenül, határozottan megkérdőjelezve azt, hogy mekkora sikerrel járna egy egyéni akciója. – Bízzunk abban, hogy nem lesz erre szükség, és ezek után, mint két értelmes ember fogunk tudni kommunikálni –nem rovom rá a felelősséget az eddigi elbaltázott beszélgetéseinket követően, hisz jómagam is nagy részt vállaltam abban, hogy az érdekeink és a szavaink is tökéletesen elmenjenek egymás mellett. De most, hogy az eddigiekben talán először úgy tűnik, sikerül szót értenünk a másikkal, ki tudja, talán a megegyezés is adni fogja magát.
Zsebembe mélyesztett kézzel, a másikban szorongatott vaskos papírhalommal aprókat araszolva a nappali irányába szökik halvány mosoly az arcomra hallva, ahogy két láb koppan az előszoba kövén, majd tompa puffanással érik a levett cipők a földet. Tengelyem körül fordulva a kérdése nyomán szegezem tekintetemet a falra a megannyi egymás mellett függő kép egyikére, az előszobapolcok egyikére helyezve az orvosi iratokat.
- Igen, ő az –helyeslőn bólintok egyet, meg se kísérelve levenni a szememet a pápaszemes kiskölyök mosolygós arcáról. A szívem szakad bele a gondolatba, ha csak eszembe jut, hogy min kellett végigmennie az elmúlt tíz évben ahhoz, hogy újból visszataláljon hozzánk… - Hidd el, hogy Kimék se fogják zsebre tenni azt, amit kapni fognak ezután –jelentőségteljesen, az említettek felé irányuló, határozott dühvel pillantok a srácra. Valamiért az emberek istennek képzelik magukat… azt gondolják, hogy önkényesen rendelkezhetnek emberéletek felett, csak azért, mert hatalmuk, pénzük van. Meg akarom érteni az indítékukat… tudni akarom, hogy mire ment ki a játék ezzel a lépésükkel. Aztán pedig?... minden követ meg fogok mozgatni annak érdekében, hogy legalább annyi szenvedés érje őket, mint a szerencsétlen kisfiút a családjától elragadottan.
Elcsukló hangja egy pillanatra elképeszt. Nagyokat pislogva szemrevételezem arcát, markáns vonalai jelenleg sokkal inkább hatnak lágynak, mint az eddigiekben felém tanúsított marcona viselkedés lenyomatának.
- Természetesen –bólintok beleegyezve, ugyanakkor mit se sejtve arról, hogy mit fogok hallani az elkövetkezendőkben. Elállva az nappaliba vezető útból, kitárva a kezemet invitálom beljebb, hogy hogyha elindul a mutatott irányba, magam is a nyomába szegődjek.
- Helyezd magad kényelembe –biccentek fejemmel a narancssárgás, veszettül nagy kanapé felé, hogy míg ő a szavaimnak megfelelően cselekszik, addig az egy légterű konyhába érve a hűtőből kivett vízből kettő pohárba töltsek, majd a szerzett zsákmánnyal az L alakú ülőberendezés másik végébe üljek. A magam elé helyezett üveg párásodó falán szüntelenül ideges táncot járnak az ujjaim, olykor tövig vágott körmeim is nekikoccannak a vékony anyagnak.
- Mi volna az a pár dolog? –csapok rögtön a dolgok közepébe, szándékosan halkítva a hangomat, hiszen erről nyílik a Tae Oh által lakott vendégszoba ajtaja is. Eleve nem jó alvó, amitől függetlenül sok pihenésre van szüksége, úgyhogy már a puszta tudatnak is örülnöm kell, hogy legalább most sikerül a vártnak megfelelően aludnia egy keveset…


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
139

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptyVas. Júl. 21, 2019 4:46 pm


Daewon & Tao
A találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülessen.
Ha nem kaptam volna egy fokkal keményebb és jobb neveltetést, akkor minden bizonnyal feldöntöttem volna az ajtóban terpeszkedő csávót, és rajta keresztülgázolva kerestem volna meg Tae Oh-t. Viszont anno a szüleim nagyon megtanították nekem, hogy azokat a kötelező köröket be kell tartani, amit a mi rétegünkben megkövetelnek. Persze ezen felül lehet pimaszkodni – mondjuk nem éppen úgy, ahogyan én teszem – de alapvetően vannak olyan helyzetek, amikkel nem feltétlenül lehet mit kezdeni.
Például az elsőszámú szabály volt apám kiskönyvében, hogy lényegében nem az a fontos, amilyenek mi vagyunk, hanem az, amit az emberek látnak belőlünk. Ergo nem a személyiségünket kell megélni, hanem egy olyat kell kialakítani, ami társadalmilag elfogadott. Viszont kapzsinak kell lenni, és minden áron pénzt meg jó kapcsolatokat kell bezsebelni, felépítve ezzel egy olyan utopisztikus, irreális és általa tökéletesnek titulált jellemet, amibe nem tudnak belekötni. Ehhez a legfontosabb a felszínen tisztának tűnő, erkölcsi bizonyítvány... Azaz, ha most elkövetek egy birtokháborítást, és betörök a csávó lakásába, azzal lényegében olyat cselekednék, ami mindig idegen volt a jellememtől... Mert ugyebár most is benne vagyok némi törvényenkívüli dologban, de egyik sem olyan, amire ne lenne magyarázatom, és nem is a saját nevem alapján csinálom, szóval ha Cameron Yan-t elkapják, az nem olyan, mintha Xia Yan Taoval történne rossz... Ezek a kettős játékok miatt pedig már határozottan kezdem magam skizofrénnek halluciálni, ez pedig a helyzetemen sem segít sokat.
Hiszen nem tudom, hogy mennyire megbízható a velem szemben álló férfi. Bár látszólag Tae Oh-t akarja védelmezni még tőlem is – mennyire irreális faszság már ez – viszont ismerem a családját, mint a rossz pénzt. Idejött nekem sírni az apja azért, hogy mentsem meg, deeee azért nem követeli a donorként szolgáló vesémet, mert ahhoz nincs joga, aztán pedig, mint aki jól végezte dolgát, hazament és azóta egyetlen telefont sem eresztett meg a fia után. Talán pont ezért kéne kimaradnom ebből az egészből, mert kifejezetten gusztustalan volt az a bűntudatkeltő módszer, amit alkalmazott, de én magam is tisztában voltam néhány dologgal. Egyrészt azzal, hogy ha meghalna, nemes egyszerűséggel mennék utána, és bár talán soha nem láthatom majd újra az öcsémet, ettől függetlenül még lehet, hogy egyszer majd szüksége lesz rám. Mellette pedig ott volt a tény, hogy tudok arról, hogy Kiméknek van egy eltűnt, kisebb fiúk, aki teljesen véletlenül pont az én kis babámmal egykorú, innentől kezdve nem tudok nem úgy gondolni a kissrácra, hogy ne képzeljem bele a saját gyerekem... És mindezek a felszínes kifogások után ott van az a tény, hogy a legjobb barátomat nem fogom veszni hagyni, hiszen már ő is megmentett egyszer engem, én pedig egyrészt nem vagyok hálátlan, másrészt bármelyik szervemet képes lennék azért odaadni, hogy ő életben maradhasson.
- Ezt így nem jelenteném ki – vontam meg végül a vállamat, arra amit a férfi mondott – De határozottan nem az a szakadt kölyök vagyok, mint aminek nézel. És egyáltalán nem vágyok én formális beszédre, puszta nyelvbotlás volt az egész... Nem tudom mennyire tanulhattál kínaiul, de egy kicsit... Nehéz utána a koreai nyelv. És a formális beszéd még fénykoromban is nehézséget okozott, én pedig öt éve nem használtam úgy istenigazából a nyelvet... Egyedül Tae Oh-val társalogtam koreaiul, de még így is hajlamos vagyok bekeverni a kínai, vagy az angol szavakat... Szóval ez szimplán az én inkompetenciám miatt volt így, elismerem, és sajnálom, hogy ha zavar téged. Ez kivételesen nem tiszteletlenségből volt.
Itt vetettem rá egy őszinte pillantást, mert alapvetően engem is zavart az, hogy ebben a helyzetben képtelen voltam normálisan beszélni, de egyrészt eléggé zavarba is hozott a helyzet, és ezt leplezni akartam, másrészt ténylegesen sajnos elkopott a tudásom. Viszont az, amit a családjáról mondtam egy pillanatig sem bántam meg... Összességében azt sem nevezném piskótának, amit velem művelnek, de az, hogy a saját fiaikról képesek voltak lemondani... Na ezt képtelen volt bevenni a gyomrom.
- Ne haragudj, de – billentettem félre a fejemet egy kicsit a fejem, és összeszűkült szemekkel néztem rá – Nekem legalább ugyanannyi okom van nem megbízni benned, mint neked bennem. És ezt pont azért merem kijelenteni, mert volt okom megismerni a családod, és amint mondani szokták, a vér nem válik vízzé. És most egyáltalán nem téged akarlak pocskondiázni, ugyanúgy vonatkozik ez rám is, mint bárki másra.
Mert való igaz, hogy a szüleim nevelése valamilyen szinten célba ért... Hiszen még mindig érzékeny vagyok a művészetekre, de épp eléggé fel van vágva a nyelvem ahhoz, hogy ki tudjak állni magamért, illetve vagyok annyira nagypofájú és arrogáns, sznob köcsög, hogy ugyanarra verjem ki a farkam, mint az apám... Mondanám, hogy ez nem az én hibám, hanem csak élveztem azt a luxust, amibe beleszülettem, de mindannyian tudjuk, hogy egyáltalán nincsen szükség arra, hogy a vécécsésze aranyba legyen öntve, de... Nem jelenthetem ki, hogy ha most visszakapnám a régi életemet, akkor nem vennék rögtön négy kacsalábon forgó palotát magamnak csak úgy, mert megtehetem.
- Úgyis mondhatjuk – bólintottam arra amit mondott. Nem feltétlenül akartam leállni vitázni ezzel az információval, mert még mindig a fülemben csengett Kim mama sírása, amikor a szüleim közölték velük, hogy a fiúk nem kapja meg a vesémet. Meg tudom érteni, hogy ez számára fájdalmas volt, de ha annyira szeretett volna, ahogyan azt állítja a velem szemben álló férfi, akkor minden bizonnyal odafigyelt volna arra, hogy ezt én ne halljam. Mert most már magam sem vagyok benne biztos, hogy ezt az egészet együtt találták ki a drága férjével azért, hogy megtörjenek, vagy ténylegesen őszinték voltak azok a könnyek... Már lényegében semmit sem tudok.
- Két hete nem láttam – sziszegtem a fogaim között a szavakat – Fogalmam sincs arról, hogy van-e egy olyan fontos személy az életedben, akiért tűzbe mennél, mert nem ismerlek, de akkor most le szeretném szögezni, hogy számomra ő olyan. Történt egy kis baleset... Ami miatt nem voltam otthon, amikor az a bizonyos dolog megesett vele. Arra mentem haza, hogy szét vannak borulva a fürdőben a gyógyszerek, és ő nincs sehol. Konkrétan a rendőrséget állítottam rá, nem ettem, nem aludtam, nem tudtam normálisan még csak levegőhöz jutni. Az, hogy te pedig ugyanannyira szarul nézel ki, mint én pedig csak még jobban felhúz, mert aggódok érte. Viszont nem vagyok annyira neveletlen, mint amilyennek gondolsz, szóval azért azt is kijelenthetem, hogy ha nem akarsz beengedni, akkor nem kell. Ha esetleg megtörténne a legrosszabb, és nem térne magához, akkor fel tudsz hívni és a beleegyezéseddel talán megejthetjük a műtétet. Nekem pedig ennyi elég.
Én magam sem voltam biztos abban, hogy most be fogok jutni a lakásba, viszont megkönnyebbültem attól, hogy egyáltalán tudom, hogy hol van. Az arcára kiülő fáradtság és aggodalom pedig pont arról árulkodott, hogy jó kezekben van, így ezek tudatában képes lennék most elmenni... De mint mondtam, a vér nem válik vízzé. Valahol mélyen mintha sejtettem volna azt, hogy be fog engedni, hiszen én vagyok a kulcs ahhoz, hogy Tae Oh megmeneküljön, és soha semmi nem számított nekik ezen kívül. Még arra sem vették a fáradtságot, hogy végighallgassanak... Se az ő szülei, se a sajátjaim.
Viszont ha tényleg meg akarom szerezni a bizalmát, akkor nem erőltethetem rá az akaratom... Ezért is indultam el a lift felé, még ha nem is kifejezetten volt egyszerű feladat megindulni. Abban a pillanatban inkább bőgtem volna el magam, hiszen úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok, és mindenki csak a követeléseit vágja hozzám ebben a helyzetben.
- Miért kéne? – tettem fel a kérdést felvont szemöldökkel – Sosem kellett. Nem fogod az unokaöcséd életét puszta büszkeségből kockáztatni. A nővéred és a férje sem csinálták volna ezt. Itt vagyok, mint donor, aki önként és dalolva táncolt eléd, hogy hajlandó a saját bőrét vinni a vásárra. Nekünk kettőnknek nem kell ahhoz jóban lennünk, hogy Tae Oh megkapja a vesét, mert ha rád nem számíthatok, akkor keresek egy másik utat egyedül.
Elharaptam a mondat végét, mert egyáltalán nem volt célom sajnáltatni magam egy idegen előtt. Könnyen a fejéhez vághatnám az egész élettörténetem, mégsem érzem azt, hogy szükséges lenne. Egyrészt ő nem tehet semmi rosszról, ami velem megtörtént, másrészt pedig magam sem vagyok annyira kitárulkozó típus, hogy csak úgy magyarázzak dolgokról idegeneknek.
- Tudtam én – mormogtam az orrom alatt, alig hallhatóan, majd visszasétáltam az ajtóhoz és amint megkaptam az engedélyt rá, beléptem az előszobába. Nem igazán fáradtam azzal, hogy körbenézzek, csak levettem a cipőimet, viszont a falon megpillantottam egy képet egy picike fiúról, amin megakadt a pillantásom.
- Ő Yoon, ugye? – vettem jobbra szemügyre, majd a férfi felé fordultam – Sajnálom, ami vele történt. Őszintén. Nekem is van egy pont korabeli kisöcsém, és valószínűleg ha ezt tették volna a szüleim, hát...
Csak megcsóváltam a fejem és nem kifejezetten akartam folytatni. Gondolom semmi hangulata nincs most egy bájcsevelyre, és pont nem én vagyok az a személy, akivel megvitatná a dolgot.
- Viszont, ha abba beleegyezel – intettem a papírok felé – Pár dolgot meg kell beszélnünk. Már amennyiben vevő vagy rá..?
Az utolsó mondatom volt az egyetlen olyan kijelentés, ami sokkal inkább hangzott kérdésnek, és az eddigi társalgásunk egyetlen olyan mondata volt, ahol elcsuklott a hangom, és nem felszegett állal, magabiztosan vágtam az arcába a magam stílusába... Sokkal inkább éreztem magam most egy kisfiúnak, aki el akarja már mondani végre valakinek az, ami a szívét nyomja, ezt pedig utáltam. Mert azok után ,hogy beengedett és elfogadta az ajánlatomat, képtelen voltam letagadni azt, hogy mennyire Heo Yi-ra emlékeztet, már csak az életkora miatt is.

Izzítsd az Xboxot Papa  Daewon && Tao 1735856013  Daewon && Tao 1471401822      || 1 509 ||ruha || zene

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• fotós, pultos •
Hozzászólások száma :
75

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptyPént. Júl. 19, 2019 1:32 pm


Tao & Dae Won
heavy hearts, like heavy clouds in the sky, are best relieved by the letting of a little water


Az ember soha nem gondolja, hogy amit a filmekben látunk elrettentő példaként az életre, az a mi felhőtlennek vélt világunkban is megeshet. Ülünk a széles vászon előtt, letaglózottan, elkerekített szájjal figyeljük az eseményeket, és azt mantrázzuk: „de jó, hogy az életben ez nem történhet meg?”…
Miért is ne történhetne? Hiszen a rémálmok valósak, és épp amennyire a féltve őrzött, álomként felvázolt reményeink valóra tudnak válni, úgy egy szempillantás alatt fordulhat minden a feje tetejére, bizonygatva azt, hogy az élet nem habos torta. Erre már rég rá kellett jönnöm… az ilyen esetekre alkalmazott „ha az élet citromot dob, csinálj belőle limonádét” már rég nem alkalmazható, hiszen a folyamat végérvényesen visszafordíthatatlanná vált. Nem tudom, melyik pont volt az, amikor ez nyilvánvalóvá vált számomra, de bármennyire is okozzon kellemetlen agyérgörcsöt, a tény ettől függetlenül még tény marad.
Cseppet se egyedi eset az, hogy ilyenkor mástól várunk megoldást… én is ezt teszem. Ha tehetném, hárítanám magamról a felelősséget, egy nálamnál értelmesebb, tapasztaltabb személy nyakába aggatva mindazokat a közeli és távoli múltban felhalmozott atrocitásokat, aki helyén tudja őket kezelni. Ilyenkor jön rá az ember, hogy milyen esendő is valójában… hogy hiába felnőtt, papíron, jogilag, fizikálisan, mégis… fejben sokszor ilyenkor dől el az, hogy valóban megérett-e már egy ilyen léptékű feladat teljesítésére. Én talán itt buktam el. Az irodalomban, a művészetekben, a hitben az én korom jelenti a „Krisztusi-kort”, a számvetést, amikor a mérlegeljük a múltat és döntést hozunk a jövő tekintetében. Talán nagyobb jelentőséget róttak erre az egyszerű számra az évszázadok, de ezen a ponton kénytelen vagyok megalapozottá tenni a hozzá fűzött reményeket. Mert bárhogyan is szemléljem, a tartalmasnak vélt életem nem több egy irányítással, és a parancsok teljesítésével telt csődtömegnél, ami mind idáig masszívnak, erősnek mutatkozott, most mégis úgy estem össze a feladatok súlya alatt, mint egy nyomorult kis kölyök.
Ezen a ponton nem akarok megfelelni senkinek, ezt fontos újból leszögeznem… nem tudok mosolyt erőltetni az arcomra, hogy szívélyes fogadtatással üdvözöljem a túlsó végen álló fiatal férfit. Nem tudok a kiegyensúlyozott, harmonikus életem értelmében megfelelően cselekedni, voltaképpen a szociális konvenciók maradéktalan teljesítése is kicsúszik a kezeim közül, melynek értelmében pont olyan tapintatlanul nyilvánulok meg irányába, mint ahogy azt ő tette felém.
Kelletlenül ráncolt homlokkal figyelem az elém lépő srác megkeményedett vonásait. A haragvó pillantást, az arcán megjelenő „ki, ha nem én?” letagadhatatlan jeleit. Mert olyan határozott, olyan célratörő, hogy egy pillanatig még azt is elhiszem, hogy nemleges válasz esetén fogja magát, és keresztülgázol rajtam, mint fenntartó akadályon itt az ajtó kelletős közepén. Rajtam, a kényszeres ajtónállón kívül nem sok választja el attól, hogy érvényesíteni tudja az akaratát. Az egészen komikusnak, fellengzősnek tetsző, fejcsóválás közben elém bökött válasza azonban akaratlanul is a szemeim elkerekítése közbe megejtett halk, egészen gunyoros nevetésre késztet.
- Miért, tán akkora nagy méltósággal állok szemben, hogy első körön térdre kellett volna vetnem magam nagyságod előtt? –enyhén felvont szemöldököm alól tekintek végig rajta még egyszer, hasonlóan az előbbi példához, hogy újfent megbizonyosodhassak komplett kinézetéről. – Ide figyelj, kölyök! Felőlem akár még maga a pápa is lehetsz, hogyha te nem adod meg nekem a tiszteletet, én milyen alapon beszéljek formálisan a huszonéves fejeddel, hm? Idejössz, légből kapott követeléseid vannak, egy valamirevaló bemutatkozást nem vagy hajlandó megejteni irányomba, és én legyek az, aki tűrjem el a gusztustalanul tapló véleményeidet nem csak az én, de a családom irányába is? –mellkasomon szétterpesztett ujjakkal, indulatosan szegezem neki a kérdéseimet, mintha legalábbis bármi reményem lenne abban, hogy eljutnak hozzá a dorgáló szavaim. Ellenben két nyugtatóan mély levegővétel között nekem esélyem nyílik arra, hogy mérlegeljem kisebb monológjának egészen érdekfeszítő információkat hordozó végkifejletét.
- Xia Yan Tao?... –sokkal inkább magamnak mormogom enyhe borostám alatt, ízlelgetve az ismerősnek tetsző nevet. – Tehát te vagy az a gyerek, akit a nővérem szinte sajátjaként nevelt… -nem emelem piedesztálra a testvéremet ezen tettéért, a legkevésbé se. Mert nem tudom kellően értékelni ezt a nemes tettet annak tudatában, hogy a saját gyerekeivel mit művelt… elküldte a legkisebb fiát, és a semmiből leakasztott egy kínai gyereket. Miért? Hogy csillapítani tudja vele a bűntudatát?
De hallottam már róla… régen ugyan, évek teltek el azóta, hogy a nővérem utoljára említette a kölyök nevét, de emlékszem rá. Valóban szerették… legalábbis a szavaiból minduntalan ezt vettem ki. Szerették, és megbecsülték a gyereket, fedelet, ételt, ruhát kapott, már-már tiszteletbeli családtaggá avatták. Nekem azonban soha nem nyílt rá lehetőségem, hogy találkozzak vele, vagy akárcsak egy szóval is köszönteni tudjam. Mert ő maga is mondta: „a kínai srác, aki eltűnt”. Eltűnt, mielőtt bármikor is láthattam volna, és mégis számon kéri rajtam a huszonéves kis ficsúr, hogy nem köszöntöm szívélyesen? Egészen lehengerlő!...
A mellkasomnak szegezett papírra fogva, egy pillanatig nem rezdülve kemény szavai, vagy azok milyenségéről árulkodó tekintete miatt fogom közre a lapokat. Elnézem még egy pillanatig a határozott arcéleket, a feldúlt pillantást, mielőtt magam elé emelve az elnyűtt orvosi aktákat, a legkevésbé se releváns hozzáértésemmel a lényeget kutatom a sorok között.
- Veszed a fáradtságot, hogy ide gyere… azt bizonygatod, hogy Theo legjobb barátjaként a legfontosabb a számodra, hogy az ő egészségét szolgáld, és a gyerekesen támadó magaviseleteddel majdnem elszúrsz mindent… -épp csak a lapok pereme felett vetek felé egy futó pillantást, mielőtt visszatekintenék, és fordítanék egyet a papíron. Amiről beszél, az nem vicc. Mert a körvonalak már kirajzolódtak: egy a célunk, és annak elérése érdekében, ha valósak a szándékai, össze kell fognunk és nem az általa megejtett stílusban, nevetséges fellengzéssel viseltetni a másik irányába.
Combom mellé eresztve a köteget nézek Tao-ra, figyelve a dorgálónak tetsző szavaira, majd a helyzetből való nem csak verbális, de fizikai kihátrálását is szemmel kísérve. Ahogy elindul a folyosón, kilépve az ajtófélfa alá, hátamat vetve annak élének nézem, ahogy léptekkel távolodik a lift felé.
- Ennyi lett volna? –kérdezek utána megütközve a váratlan fejleményeken, csak akkor folytatva, hogyha a szavaim megállásra késztették. – Nem gondolnám, hogy szükség van arra, hogy eljátszd a mártírt. Ha komolyak a szándékaid, hogyha ezek a lapok tényleg a te akarataidat tükrözik, ha valóban hajlandó volnál ezt megtenni Tae Oh-ért, akkor foggal-körömmel kéne harcolnod azért, hogy beeresszelek a lakásba, és meg tudjuk ezt beszélni… -meglobogtatva az orvosi véleményt igazoló lapkupacot vázolom fel számára az általam helyesnek vélt utat. Nem mondom, hogy kardoskodjon azért, hogy márpedig donor legyen belőle… de az első kudarcnál inkább kihátrál a lelkiismeretemre bízva a kérdést?
- Gyere be, Tao –intek fejemmel a lakás felé, melyet követően ki is lépek az ajtóból, nyitva hagyva azt magam mögött. Ha úgy tartja helyesnek, bejön. Leülünk, és megbeszéljük, hogy mi is történt az elmúlt percekben, és mi is történhet a közeljövőben. Ha nem, ha követi a maga igazát, akkor a bejárati érintetlenül nyitva marad, a lift érkezését jelző hang után pedig talán soha nem látjuk egymást többet…


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
139

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptyPént. Júl. 19, 2019 2:27 am


Daewon & Tao
A találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülessen.
Magam sem voltam teljesen biztos abban, hogy jó döntés volt idejönni, de úgy éreztem, hogy egyszerűen csak nincsen más választásom. Látni akartam őt még akkor is, ha egy késsel fogadott volna a férfi, aki a nagybátyjának mondta magát. Egyáltalán nem számított volna nekem, ha azzal zsarolnak most meg, hogy hazaküldenek apámhoz, és az egész életemet úgy kell leélnem, ahogyan ő azt eltervezte...
Soha nem utáltam semmit annál jobban, mint amikor otthon kellett lenni. Azt hiszem talán egyedül a kisöcsém tudta egy kicsit az örök kíváncsi természetével bearanyozni a napjaimat. Furcsa belegondolni, hogy amikor 15 évesen először hazamentem, apám csak annyit tudott kérdezni, hogy milyen eredményeim vannak az iskolában, holott már majdnem egy éve nem is látott. Az öcsém pedig rámarkolt a kisujjamra, rámnézett a kis ártatlan tekintetével, és a következő kérdéseket tette fel: vannak barátaid? nagyon kényelmetlen az ágyad? hiányzom neked? Az egész életem mondhatni arról szólt, hogy tökéletesnek kellett lennem, hiszen a bátyám „szégyent hozott” a családra. Évekig haragudtam rá, amiért lelépett és otthagyott minket. Én kisfiú voltam, az öcsém egy szerencsétlen baba, és bár soha nem derült ki a dolog, de nagy eséllyel hozzám hasonlóan ő is beteg. Felelőtlennek és önzőnek tartottam a bátyámat, viszont amikor én magam is eltűntem akár a kámfor, hirtelenjében megtudtam őt érteni. Hiszen a nyakába kellett volna vennie egy céget úgy, hogy affinitást sem érzett arra, hogy elvezesse... Én egy kicsit más eset voltam, hiszen szívesen foglalkoztam volna a családi vállalkozással, ha tudtam volna, hogy az tiszta.
Milyen ironikus, hogy most viszont nyakig ülök az alvilági dolgokban, és sajnos túlságosan sok információval van tele az agyam, amikről nem túl bölcsen hallgatok is. Soha életemben nem voltam lefizethető, ennek pedig egyszerű oka van: lehet, hogy most szarul élek, de konkrétan egyetlen csettintésembe kerülne az, hogy felszámoltassam Hudson egész kóceráját, hiszen az apámnak sokkal durvább hatalma van, mint amit én, vagy bárki más el tudna képzelni. Az egy másik dolog, hogy nem beszélek. Tisztában vagyok azzal, hogy ha megölnek, akkor egyszer elő fog kerülni a testem, és nagyon csúnya bosszút fog értem állni a családom, szóval mondhatni nem félek a haláltól... Bár alapvetően ez mindig így volt. Anyám öt éves koromban olyasmi rémtörténetekkel nyúzott, hogy baba koromban hajnali négykor kellett rohanni velem az ügyeletre, mert valami játékot a számba vettem, az felsértette a szájpadlásomon a puha bőrt, és arra jöttek be a szobámba, hogy konkrétan ordítva bőgök, mert a saját véremben fulladoztam. Innentől kezdve teljes mértékben érthető, hogy miért vettem be egy jó adagnyi leszaromtablettát, és élem úgy az életemet, ahogy.
Talán az egyetlen támadható pontom az még mindig Tae Oh volt. Az öcsémet addig nem féltettem, amíg otthon volt, mert pontosan tudtam, hogy apám nagyon vigyáz a gyerekeire, azok hírnevére, és arra, hogy lehetőleg ne sérüljenek meg. Pont ezen okok miatt nem engedélyezte nekem a műtétet sem annyi évvel ezelőtt, holott világosan megmondtam neki, hogy vesztenivalóm nincs. Az ország legjobb sebésze kapta volna ki a vesémet, aki elég érthetően elmagyarázta, hogy bármi komplikáció lépne fel, engem mentenének és nem Tae Oh-t. Én pedig valamiért úgy éreztem, hogy sokkal jobb lenne a műtőben elveszíteni őt, mint végignézni a szenvedését azzal a tudattal, hogy legalább megpróbálhattam volna...
Pont ezek a dolgok miatt vagyok most itt, és meredek a férfira összevont szemöldökkel. Nyilvánvalóan nem teljesen világos számára az, hogy melyik bizonyos Tao vagyok, ami miatt nem hibáztatom. Alapvetően a kínai nevek is bárhogy összekombinálhatóak, és a Tao sem egy ritkán használt forma, viszont számomra ténylegesen fura az, hogy még senkitől sem hallotta a nevemet. Ez valahol el is szomorított, mert automatikusan csak arra tudtam gondolni, hogy számomra sokkal fontosabb volt a Kim család, mint én nekik... Emiatt pedig megint éreztem a késztetést arra, hogy elmeneküljek, de ezt az egészet már nem engedhetem meg magamnak.
- Azt hiszem nem teljesen tiszta számodra, hogy kivel beszélsz – jegyeztem meg fejcsóválva – Hahh, milyen egy felszínes család vagytok ti? Még a kötelező udvariassági formák sincsenek meg, hogy egymást egy „hogy vagy balfasz?” kérdéssel zaklassátok? Furcsa, hogy Tae Oh szülei nem meséltek rólam azután, hogy közel három évig éltem náluk, amíg Dél-Koreában tanultam. Tudod... A kínai srác, aki eltűnt. Xia Yan Tao.
Itt egy kicsit kivártam. Én magam is láttam a saját arcomat a híradóban, és azt, hogy apám pontosan mennyi pénzt ígér a testemért, ami hát... Enyhén szólva is elég szép összegnek nevezhető. Két éven keresztül rengetegszer benne voltam a tévében, aztán egyszer csak halottnak nyilvánítottak, onnantól kezdve pedig már csak megfeledkezett rólam mindenki... Legalábbis a médiafigyelem elterelődött, én pedig gondolom, hogy otthon is minden ment tovább a régiben. Még az én kőszívemnek is pocsék érzés volt a dolog, és pont ettől akarom megvédeni Tae Oh-t. Mert számomra lenne őrjítő az érzés, ha a föld alá tennék a testét, és onnantól kezdve mindenki folytatná a maga kis életét, mintha mi sem történt volna.
- Hogy miért bízz bennem? – kérdeztem vissza, majd enyhén félrebillentettem a fejem – Talán nem esett le a dolog, de segítő szándékkal jöttem ide. Amikor azt mondtam, hogy Tae Oh legjobb barátja vagyok, azt szó szerint értettem, nem pedig csak hadováltam, mint egy idióta. De csakhogy világos legyen számodra a sztori további része... Tudod a vese páros szerv, és bár nem vagyok vérrokona Tae Oh-nak, teljesen véletlenül alkalmas lennék számára donornak. Gondolom neked sem érdeked elhalasztani a dolgot, viszont... Nem ha nem bánod, nem rágnám otthon tövig a körmeimet úgy, hogy nem is láthattam, már kőkemény két hete a srácot egészen addig, amíg ki nem tűzzük a műtét napját. Persze, ha el akarod halasztani a lehetőséget, akkor ki vagyok én, hogy meggátoljalak ebben? Ha ezek után sem bízol bennem, és hiszel nekem, akkor talán tényleg nincs itt semmi keresnivalóm.
Elég kemény tekintettel néztem rá, miközben a kezemben szorongatott papírokat a mellkasához nyomtam, legfelül azzal, ami bizonyítja konkrétan minden egyes szavam igazságtartalmát. Hiszen dátumozva van, és feketén, fehéren le van írva, hogy alkalmas vagyok donornak. Az pedig éppen eléggé bizonyítja, hogy nem egy netről szedett, hamisított szarral jöttem ide hozzá, hogy itt ott a lap szamárfüles volt, az orvos aláírása az évek során megkopott, és elég gyűröttke is volt szerencsétlen.
- Örültem a szerencsének – bólintottam neki még egy aprót, majd hátraléptem – Ha gondolod, nyugodtan mérlegeld az egész dolgot, de te magad is tudod, hogy Tae Oh számára gyakorlatilag minden perc ajándék, és lényegében nem tudhatjuk, hogy pontosan mikor fog leállni a veséje, szóval ha rám hallgatsz, akkor nem húzod sokáig az időt. És ezt most nem úgy mondom, mint egy taknyos huszonéves, aki ki akar oktatni, hanem, mint a barátja, aki meg akarja őt védeni. Remélem megérted, hogy fontosabb nekem annál, hogy végignézzem, ahogyan meghal... Mindenesetre már tudom, hogy hol keressem, és ezért hálás vagyok. Ha esetleg úgy döntesz, hogy vethetek rá pár pillantást, akkor tudod a számom.
Még egy meghajlással jeleztem felé, hogy én itt végeztem is, és léptem párat hátra. Nem számítottam rá, hogy meg fog állítani, mert igazából a helyzetébe tudtam képzelni magam. Láttam rajta, hogy nyúzott volt, illetve az arcán éktelenkedő véraláfutások sem éppen arról árulkodtak, hogy könnyű időket él meg, és akkor még pluszba felbukkan egy random szemtelenkedő srác a semmiből, és konkrétan az otthonába akar betörni... Viszont van ott valami, ami az enyém, és meg kell védenem, és úgy éreztem, hogy minekután a Kim családnak egyetlen olyan tagja sem volt, aki egy pillanatig sem tárgyiasított volna, ezért úgy éreztem, hogy ennyi elégtétel jár nekem... Főleg azért, mert előre tudtam, hogy ő is harapni fog a donoregyezésre, ami egyrészről érthető volt, viszont engem valahol mélyen talán bántott a helyzet.

Izzítsd az Xboxot Papa  Daewon && Tao 1735856013  Daewon && Tao 1471401822      || 1 233 ||ruha || zene

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• fotós, pultos •
Hozzászólások száma :
75

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptyPént. Júl. 19, 2019 1:19 am


Tao & Dae Won
heavy hearts, like heavy clouds in the sky, are best relieved by the letting of a little water


- Szép napot, Edward! Choi Dae Won vagyok a nyolcadikról… -vállamat vetve a falnak egy elenyésző torokköszörülést követően szólok az előszobafalon függő telefonkagylóba, mikor a portaszolgálat tárcsázását jelző monoton hangot a lelkes férfi orgánuma váltja fel.
- Önnek is szép napot, Mr. Choi! Miben segíthetek, uram? –töretlen lelkesedéssel, a háttérben halkan zajongó focimeccset egy pillanatig nem halkítva érdeklődik. Már-már tartok attól, hogy fél pillanat múlva egy nagy lavór popcornba is beletúr, és, hogy teljes legyen a football élvezete, még egy dobozos sört is felszisszent nagy semmittevésében. Hiába, errefelé unalmas a portások élete; az Upper East Side-i apartmanon nem átjáró-házak.
- A nap folyamán keresni fog egy fiatal, huszonéves srác. Megtenné, hogy majd az engedélyemmel felküldi? –egyszerű kérés ez, mégis olyan mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem, mintha azon meggyötrő információval rukkolnék elő, hogy „vége a világnak, Edward, már csak egy napunk van hátra!”. Gondterhelt, természetesen, mégis tökéletesen releváns, bármennyire is szeretném azt hinni, hogy az orkánerejű fújtatás, aminek szellőjét akár még ő is észlelhette a telefonon keresztül, csak túldramatizálása egy hetek óta tartó kelletlen időszaknak. Már ha szeretnénk csak ezt az apró kis szeletet alaposan górcső alá venni… ez azonban egy kis százaléka annak a nagy kiterjedésű óriástortának, amibe a sors belenyomta a fejemet, és a hajamnál fogva fejeltet bele minden egyes alkalommal, amikor csak remélni merném, hogy az apró kis fénysugár, ami csalogat a jobb belátások és gondolatok felé, valósak, nem hiú ábránd. De hát az az igazság, hogy világéletemben naiv és szüntelenül bizakodó ember voltam, és mindig, mikor egy kis levegőhöz jutok a megannyi maszlagból kikászálódva, legalább ugyanannyira tud fájni a visszazökkenés, mint az első alkalommal, amikor dobbantottunk a lecsúszó életvitel irányába, karöltve megannyi ebben közreműködő sorstársammal.
- Hogyne, uram! –helyesel, általam is hallhatóan leszakítva egy post-it-et a mindig a billentyűzet mellett tartott nagy sárga kupacból, és a ceruza sercegésével fel is kerül rá a kérésem. – Esetleg tehet még bármit Önért?
- Nem. Köszönöm, Edward! –ezzel pedig vissza is kerül a kagyló a helyére, noha az ujjaim továbbra is szorosan fogják közre a fekete anyagot, szemeimmel kipécézve a makulátlanul festett fal egy kis szegletét.
Egyre sűrűsödnek a napok, és pont, ahogy a napok feltorlódnak már magam se észlelve azt, hogy mikor ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik, úgy változik időről időre, de legkevésbé se lekövethető módon a kedélyem.  Azt hiszem mindez egy józan tudata és ítélőképessége teljes tudatában lévő ember számára is teher lenne, nem úgy nekem, aki képtelen vagyok szimpla teherként megélni az utóbbiakban átélt helyzeteket… mert valószerűen a földre küldött, mely révén teljesen elvesztettem a kontrollt az életem felett. Az eddig bőszen szorongatott gyeplő kicsúszott a kezeim közül, és úgy érzem, leesve a vadul vágtázó lóról most vakon tapogatózok, hogy újból fel tudjam venni azt. Már közel se akarok megfelelni se külső szemlélőnek, se közelállónak, se magamnak… ezen a ponton kénytelen voltam beismerni a vereségemet, és ledobva az álcát megmutatni azt, mi rejtőzik alatta egy emberöltő óta. Hogy a tökéletes magabiztosság látszata egy mindennél képlékenyebb formula, és a valóságban fogalmam sincs arról, mit teszek, azt miért teszem, és egyáltalán jól teszem-e. Tanácstalan vagyok, az elharapódzott indulatok pedig csak bajt hoztak a fejünkre… utólag visszagondolva, megpróbálva logikusan venni a helyzetet már tudom, hogy mit kellett volna másként tennem, hogy elkerüljük a sajtóvisszhangot. Hiszen cikkeznek rólunk. Cikkeznek az árvaházról, annak minősíthetetlen állapotáról és a dolgozók embertelen magaviseletéről. Cikkeznek az otthon, a gyerekek jövőjéről, és az igazgató sűrű bocsánatkérésről. És nem utolsó sorban cikkeznek rólam, aki a médiában most legkevésbé se ismert arcát mutatta a világnak.
Ez utóbbi érdekel a legkevésbé, mert hiába a logika és az értelmes cselekedet, ríttig ugyanígy cselekednék, nem érdekelve, mik a következmények, hogy milyen állapotba juttatom a nevelőt, hogy az a férfi milyen állapotba sodort engem. Mert a sebek a számon, a szemöldökön, a monokli a szememen és az egy-két ütést bezsebelt sajgó bordám az, ami a legkevésbé érdekel. Egyedül csak a bírósági tárgyalásokon szégyellem magamat a döntőbíró előtt…
De ma szabadnap van… a tárgyalások tovább folynak, de a következőre csak két nap múlva kerül sor, amíg számba veszik a jegyzőkönyvet az előző alkalomról. Addig nem tudunk mit tenni, mint várni… türelmetlenül lökve el magamat a faltól túrom elő farmerom zsebéből Tae Oh telefonját. Nem lett volna jogom felvenni, de a szüntelen rezgés már az idegeimre ment, egyszer és mindenkorra pontot akartam tenni a megállás nélkül zaklató fél esetének végére, ami nem várt eredményhez vezetett. Fogalmam sincs, hogy kire-mire számítsak… és őszintén szólva, itt, újonnan a vendégszoba küszöbén toporogva, a gondterhelt arccal alvó Theo vonásait nézve se tudom, ki is az a barát, aki tiszteletét óhajtja tenni. Nem kellett volna igent mondanom rá… valószínűleg egy szükségtelen fejfájástól óvtam volna meg magunkat, hisz elkerülhetetlen, hogy erről a későbbiekben Tae Oh is értesüljön… de a hangja pont annyira volt kétségbeesett, ami hatással bírt lenni az ingerült lényem alatt rejlő empátiára. Mert bármennyire is akarom, nem sajátíthatom ki magamnak a kölyköt…
A készüléket lenémítva helyezem azt vissza az éjjeliszekrényre, ellágyuló vonásokkal nézve a takaró alatt kuporgó, anyátlan-apátlan, egészen gyermekinek és elesettnek ható srácot. Éppen csak egy fél milliméterrel húzom feljebb vállára a nyári takarót, az ajtóból visszatekintve rá bizonyosodok meg arról, hogy míg háttal voltam neki se történt semmi katasztrófa, majd halkan teszem a fát a helyére magam mögött. Mamuszba bújtatott lábaim csoszogva visznek a kanapéra, amire, mint egy jól megtermett, telepakolt krumpliszsák rogyok le, magamhoz ölelve egy kósza díszpárnát hunyva le a szememet. Magam se tudnám megmondani, hogy mennyit aludtam az elmúlt időszakban… az, hogy tanácstalanul vergődtem az ágyban csak enyhe kifejezés. Hiába próbáltam kényszeríteni magamat, nem jött álom a szememre, amiből kifolyólag a keletkezett karikák csak még inkább sötétítik a szememre mért ütés következtében lett mokeszt. Ellenben most…
Egészen addig, éberen aludva húzom a lóbőrt, míg távoli, ugyanakkor egyre erősödő zajként meg nem hallom a ház másik végében felharsanó vonalas telefon hangját. Mint akit kilőttek pattanok fel a kanapéról, sietős léptekkel érve el az utolsó csörgéseket.
- Igen?...
- Üdvözlöm, Mr. Choi, Edward vagyok a portáról! A fiú akit mondott, megérkezett, már a liftben van.
- Köszönöm, Edward… -a rövidre zárt beszélgetés után ujjaim mélyen fúrnak bele a rendezetlen, kivételesen homlokomba hulló fekete tincsekbe. Egy pillanat erejéig belemarkolnak a hajszálakba, de elernyesztve kezemet végül az ajtóhoz lépek, hogy kisvártatva, de kinyissam azt, mely mögött már ott is van a gyerek, lezseren a falnak támaszkodva.
- Helló –megemelkedő szemöldököm, valamint felfelé irányuló hangsúlyom okán akár még kérdésnek is hathat a hozzá hasonlóan informálisan megejtett köszönés. – Dae Won. De bizonyára nem okozok meglepetést –jegyzem meg kelletlenül, futtában tekintve végig a rokonszenvesnek csak kifejezetten jó szándékkal nevezhető srácon.
Hozzá hasonlóan azonban én is megdöntöm a derekamat, noha legkevésbé se mondható az ő kor jogán adott tiszteletadásával egyenrangúnak ez a gesztus.
- Már megbocsáss… Tao… -tenyeremet mutatva felé áll szándékomban csillapítani, vagy legalábbis érzékeltetni, hogy akkor most álljon meg a menet. – de ez az én házam. Az én házamban nekem nem parancsol senki, legyen az bárki ember fia! A határozott indulataidat ajánlom máson vezesd le, de ne rajtam kívánj gyakorlatot szerezni öntudatosságban, ha kérhetem. Köszönöm! –vázolom fel a saját meglátásaimat egy pillanatig nem váratva őt a válasszal.
- Azt mondod, bízzak meg benned… -szemöldökeim homlokegyenest szaladnak hajam tövébe. – Én erre azt mondom, hogy rossz ember ajtaján kopogtatsz, hogyha erre kérsz. Maradjunk annyiban, barátocskám, hogy az ég adta egy világon semmit nem tudok rólad, azon túl, hogy Tao-nak hívnak, és Tae Oh valamiféle ismerőse vagy. Ez nekem összességében nem elég, remélem megérted… -visszakozva emelem magam elé a kezeimet, végsőként fogva rá az ajtó kilincsére, majd odébb állva, kezemet kinyújtva a lakás beltere felé sandítok vissza rá.
- Bejöhetsz… mondhatsz magadról pár mondatot, elhitetheted velem azt, hogy okom van arra, hogy megbízzak benned. Ha nem vagy elég meggyőző, akkor sajnálom, de nem áll módomban a ház területén se, nem, hogy Tae Oh közelében tudni téged –határozottan, ellentmondást nem tűrve hangzanak a szavaim, majd belátása szerint vagy mögötte, vagy az orrára csukom az ajtót.


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
139

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Daewon && Tao   Daewon && Tao EmptyCsüt. Júl. 18, 2019 10:27 pm


Daewon & Tao
A találkozások általában olyankor történnek, amikor valamilyen határhoz érünk: a lelkünknek meg kell halnia, hogy újjászülessen.
Amint letettem a telefont, rögtön nyúltam a lakásom kulcsaiért, kaptam fel a deszkámat, és indultam meg azzal, hogy még időben elérjem a buszt, amivel Manhattanbe mehetek. Alapvetően nem sok dolgom volt ott azelőtt, hogy Tae Oh-hoz költöztem volna, de amióta eltűnt, és semmit sem tudok róla, illetve az információ is fals volt, amit végül Evelyn közölt le nekem – nem mintha őt okoltam volna – az egyetlen dolog, amit tehettem, hogy a tőle kapott új telefont, amit határozottan nem akartam elfogadni, kivettem a fiókból – tekintve, hogy a sajátom összezúztam – átmentettem a számokat rá, és rendíthetetlenül csörgettem a telefonját. Csak reménykedtem benne, hogy nem Hudson egyik rosszakarója akar rajtam keresztül hatni a főnökre – amúgy már a faszom kivolt minden törvényenkívüli dologgal, de ebből nem olyan könnyű kimászni, mint ahogyan azt gondoltam – bár alapvetően túlságosan kishal voltam ahhoz az óceánban, hogy a nagyot bekaphassa a tápláléklánc legtetején álló... Szóval utolsó reményként maradt nekem a mobilja...
Amit folyamatosan csörgettem. vagy napi ezerszer, de állandóan kinyomkodtak, egészen eddig a pillanatig, amikor egy idegen férfihang szólt bele, kissé ingerülten, viszont némi fáradtságot is kivettem a hangjából. Nyilvánvalóan Tae Oh nem mesélhetett neki rólam, ami miatt kicsit hát... Maradjunk annyiban, hogy egyszerre voltam csalódott és meglepett, de a hangjában az a pici él annyira megriasztott, hogy egy pillanatra bemutatkozni is alig tudtam neki, de aztán persze visszatért a jól ismert nemtörődöm stílusom, és elég unott hangon magyaráztam el neki, hogy legyen szíves visszaszolgáltatni nekem a legjobb barátomat, különben leszaggatom a farkát, feldarabolom, és megetetem vele. Igen, pontosan... Fenyegetőztem, de mindennek legalább annyi haszna volt, hogy kinyögte végül, hogy a sosem látott nagybátyja – Dae Won, így már beugrik – és menjek el az sms-ben leírt címre, ha látni akarom, de most alszik, szóval sok mindent nem tudok vele kezdeni.
Engem mindez nem érdekelt... Egy ideje már elmentem fodrászhoz, hiszen a tarkómon olyan szinten gusztustalanra nyírták az amúgy már kifejezetten hosszú hajamat, hogy kénytelen voltam vágatni belőle valamennyit. Szerencsém volt, hogy gyorsan nő a hajam, így azelmúlt két hét alatt nagyjából három centisre sikerült megnövesztenem, a többit meg nem annyira kellett hozzá igazítani... Ettől függetlenül kifejezetten kellemetlen volt, hogy nem érhette a varratokat víz amíg ki nem szedték őket, és most is ki lehetett tapintani egy csíkban a sérülésem, ahol még a haj sem nőtt vissza... Mondanom sem kell, hogy ennek mennyire örültem, hiszen alapvetően imádom a hajamat.
Ezek viszont most mégsem voltak fontosak, hiszen nagyjából a torkomban dobogott egész úton a szívem. Nem aludtam, ettem rendesen amióta tudom, hogy nincs itt. Válogatott rémálmok gyötörtek, ha az álmosság mégis elnyomott, és éppen ezért is féltem... De örültem neki, hogy a férfi elmondta, hogy alszik és nem úgy jövök ide, hogy azon töprengek, hogy mi fogad majd. Hiszen életben van, és ez számomra most mindennél fontosabbnak tűnt... Hogy lélegzik és képes kinyitni a szemét. Egész eddig nem is mertem ilyesmikben reménykedni és most hirtelen... Látom az alagút végén a fényt, és valahogyan meg kéne már csak győznöm, hogy elfogadja azt a kibaszott vesét. Szóval nincs mese, ki kell tálalni a nagybratyónak, és magam mellé kell állítani.
Pont ezért is hoztam magammal a papírt, ami igazolta, hogy alkalmas vagyok donornak és a vesém is elég egészséges ahhoz, hogy megkaphassa egy beteg ember, hogy életben tudjon tartani valakit, akinek már ez lehet az utolsó reménye. Tae Oh nem tudott róla, de folyamatosan kontrollokra jártam, hogy a lehető legtökéletesebb állapotban tartsam a testem. Sportoltam, egészségesen étkeztem, még a kibaszott folyadékbevitelre is odafigyeltem... Persze sokat segített az, hogy alkoholt példának okáért egyáltalán nem fogyaszthatok, így a legtöbb szervem jobb állapotban volt, mint a korombeli embereknek, de ettől függetlenül féltem attól, hogy valami az utolsó pillanatban tönkremegy és elveszítem őt.
Pár pillanatig csak vártam. Megálltam a visszafogottan drága ház előtt – talán nem árulkodott akkora luxusról, mint a mi kacsalábon forgó palotánk Pekingben, de ettől függetlenül a vakolatról meg tudtam volna mondani kb. hogy a nagybácsinak is meg van tömve a zsebe – én pedig lassan végignéztem magamon. Pontosan tudtam, hogy mindent, szó szerint MINDENT el kell mondanom neki, de ez valamilyen szinten letaglózott. Olcsó, szakadt sportcipő volt rajtam, és olyan göncök, amik bár divatosnak tűntek, ettől függetlenül látszott rajtuk, hogy inkább olcsó másolatai egy két vezető cég darabjainak. Egyáltalán nem úgy néztem ki jelenleg, mint egy nagy elit cégörökös, de ettől függetlenül sejtettem, hogy a nevem ismerősen fog csengeni neki. Annak idején rengeteg országban kerestek, expedíciókat indítottak, ami miatt maszkkal az arcomon meg fekete, kapucnis göncökben kellett rohangálnom. Igazából csak meg kellett várnom, hogy halottnak nyilvánítsanak, és onnantól kezdve legalább félig megnyugodott az amúgy kifejezetten sötét lelkem.
Amint nyílt az ajtó, kissé zavartan haraptam be a szám szélét és löktem el magam a faltól, aminek eddig támaszkodtam. Magam sem tudtam, hogy mit kéne tennem, de a pali le sem tagadhatja azt, hogy Tae Oh rokona, így automatikusan bízni kezdtem benne. Valahogy a sötétbarna tekintet, a napbarnított bőr, és az enyhén nyugatias arcvonások miatt épp annyira emlékeztetett rá, hogy egy kicsit nyitottabb testtartást vegyek fel, és ezt csak tetézte az, amit az arcán láttam... Mert valahogy úgy nézhetett ki, mint én.
- Öhh helló – szólaltam meg koreaiul végül, mert úgy voltam vele, hogy talán ez lesz a legkézenfekvőbb nyelv mind a kettőnk számára, meg amúgy is így beszélgettünk Tae Oh-val a mai napig– Tao vagyok.
Persze erre valószínűleg rájöhetett a saját fizimiskám miatt, de mégis úgy éreztem, hogy közölnöm kéne vele. Nyugatias kézfogás helyett viszont inkább egy mélyebb meghajlást választottam üdvözlési forma jeléül, amivel kifejezhettem felé, hogy tisztelem a korát, ha már a formális beszédet elbasztam. Az én koreaim is kopott az évek során, Tae Oh-val mindig informálisan társalogtunk.
- Először szeretném látni – szögeztem le gyorsan, de nem léptem be a házba egyelőre, mert nem kaptam engedélyt – Utána pár dolgot el kell mondanom, amiről tudnod kell. Talán segíthetek nektek, de akkor meg kell bíznod bennem, és mellém kell állnod, bármit mondd az a mamlasz odabent. Bárhogy ellenkezik, végül egyedül kell hagynod a hülye kis érveivel és bármennyire logikusnak látod azt, amit magyaráz, nekem kell igazat adnod. Persze, csak akkor, ha vagy annyira önző, hogy magad mellett akard tudni még pár évig.
Elég dacosan pillantottam rá. Egyelőre nem akartam beavatni a mocskos kis részletekbe, mert úgy éreztem, hogy mind a kettőnknek jobb lesz az, ha ezt úgy tesszük meg, hogy már helyet foglaltunk. Kicsit kényes a téma, és nem akarok Tae Oh felett perlekedni a dologról... Amilyen radarjai vannak még a végén ráérez a dologra.

Izzítsd az Xboxot Papa Daewon && Tao 1735856013 Daewon && Tao 1471401822     || 1 050 ||ruha || zene

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• fotós, pultos •
Hozzászólások száma :
75

Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Daewon && Tao   Daewon && Tao Empty

Ajánlott tartalom


Daewon && Tao Empty
Vissza az elejére Go down
 

Daewon && Tao

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Lakóhelyek :: Házak-
^
ˇ