One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Dinner for two

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyMinnea Mitchell
Today at 11:13 am



Kono Kalakaua

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyKono Kalakaua
Today at 9:21 am



Activity Check (09.17-10.01.)

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyRhydian Vaughan
Today at 9:15 am



Munkahelylista

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyAurora Cabot
Today at 8:03 am



Foglalt vezetéknevek

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyAurora Cabot
Today at 7:59 am



Foglalt keresztnevek

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyAurora Cabot
Today at 7:59 am



Avatarfoglaló

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyAurora Cabot
Today at 7:58 am



Work through the night - Myna & Rea

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyMarissa Grey
Today at 6:44 am



Aurora Cabot

Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyMillie Crawford
Yesterday at 11:50 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 37 felhasználó van itt :: 14 regisztrált, 0 rejtett és 23 vendég :: 2 Bots

Aurora Cabot, Bailey E. West, Jess H. Song, Kim Tae Oh, Kono Kalakaua, Marissa Grey, Minnea Mitchell, Raelyn J. Winters, Saya Manoban, Seena de Felice, Sofia I. Basora, Valentina Delon, Veronica J. Rhodes, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Aicha & Aiden - Viszontlátás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptySzer. Szept. 18, 2019 9:31 pm



Aiden & Aicha
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love
or someone is still hoping for a second chance.
Tudja jó, hogy nem az ő hibája, mégis úgy érzi, hogy bocsánatot kell kérnie, azért amiért, mindenki csak érte aggódott. Mert talán ha jobban körbe néz, akkor elkerülhette volna a bajt. De most csak örül annak, hogy nem lett annyira nagy baja – leszámítva a látását -, hiszen míg él, addig nincs baj, nem? A szomorú dolgok ellenére is próbál egy kis mosolyt erőltetni magára, mert nem szólhat minden csak róla, nem sajnáltathatja magát. Meg kell mutatnia önmagának is és másnak is, hogy ő igen is erős és ez nem állítja meg az életben.
Mivel rég látta a másikat, s mivel most nem teljesen képes rá, így a kezeire bízza magát és az alapján vizsgálja meg a másikat. Próbál egy képet megalkotni magában az emlékei alapján. A szemei alatt nagy táskákat érez és valamiért elszégyelli magát, mert úgy gondolja, hogy a miatta való aggódás okozta azokat. Nem akarja, hogy Aiden szép pofija miatta veszítsen értékéből. – Nem te butus. – kuncog fel a szavait hallva. – Csak a dokik sokat dolgoznak, amiért nincs idejük aludni. Innen jönnek a karikák a szemed alól, így ez azt jelzi, hogy az én kis Denniem komoly felnőtt lett, mert már az orvosok között gyűjti a karikákat, ha nem is az olimpián. – vigyorodik el bájosan, majd a szemére tett megjegyzésen és azon a szexi kontaktlencse igazításon felnevet. S ez nem az az erőltetett fajta, mint a mosolya, hanem tényleg a szívéből jövő arany kacaj, ami bezengi az egész szobát. Talán pont erre van szükségük most.
A viccelődésére azért nem ilyen válaszra várt, így csak fintorog. –Ch, ebben a tempóban, akkor hamarabb megéljük a te esküvődet, mint az én egészséges látásomat. – pedig ő már az esküvőn is látni akar! Tudni akarja ám kivel házasodik össze, hogy aztán szemmel tarthassa, hogy még csak véletlenül se lépjen félre, mert kap a fejére! Bezony, és az a minimum, hogy koszorús lány lesz, aki már a szertartás alatt szórakoztatja a népet. Kissé furcsa, de úgy érzi, Aidenét hamarabb megrendezhetik, mint a sajátját, főleg ebben az állapotban.
Most, hogy így említi Aiden, nem ártana édesanyja tudtára adni, hogy most már minden rendben, így kap is a telefon után, hogy aztán krokodilkönnyek között beszélgessen vele. Igyekszik nem nagy telefonszámlát csinálni a másiknak, hiszen az egy dolog, hogy nem kell a pénz miatt aggódnia, azért mégsem illene, mindjárt az első nap. Hálása pislog a kapott zsepikért és nyúl is rögtön az egyik után, miközben bújik a másik kezéhez továbbra is. Hihetetlenül jól esik neki ez a szeretgetés. Most legszívesebben dorombolna is, mint egy kiscica, hogy tudtára adja, mennyire élvezi. De egyelőre csak a telefont adja oda neki nagy trombitálások közepette, hiszen az anyukája szeretné tudtára adni a háláját. Régen is imádta, amiért a lánya egy ilyen tüneményes sráccal állított haza, de most minden bizonnyal még jobban teszi, egy ilyen baleset után, amiért segít nekik, amiben csak tud, holott, már nem lenne kötelessége. Aicha csak mosolyogva figyeli, ahogy a másik bele szól a telefonba. Mintha nem is olyan rég lett volna, hogy utoljára náluk volt. –Ugye tudod, hogy addig töm majd minket kajával, míg ki nem pukkadunk? Téged hálából, engem meg féltésből. – mosolyogva hagyja is, hogy a másik eltüntessen róla minden könnyet, majd hirtelen eszébe is jut az, hogy miről is volt szó, még a gép leszállása előtt. –De, ha már nem is olyan rég szóba jött az esküvő… Mi a helyzet pasi téren, hmmm?? Gyerünk Dendy, tudom, hogy rejtegetsz valakit előlem, ki vele! – pislog rá gyermeki kíváncsisággal és a hatás kedvéért még bökködi is a másik karját. Egyébként is ideje kicsit boldogabb témákra evezni, addig ő se gondol rossz dolgokra. –Ugye tudod, hogy be kell majd mutatnod? Le kell tesztelnem, nehogy itten bajod essen és átverjen. Nem érdekel, ha két méter is a földre terítem, csak merjen megbántani! – húzza is ki magát, hogy na, majd ő elveri a drága Aidenkéjének a rosszakaróját.

~  Aicha & Aiden - Viszontlátás  2624752903  Aicha & Aiden - Viszontlátás  1471401822  ~ 635 ~ ~

Aicha N. Dubois
Munkások
Play by :
Kim So Hyun
Kor :
22
Foglalkozás :
Stewardess
Hozzászólások száma :
15

Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyPént. Aug. 30, 2019 1:59 pm


Viszontlátás
A velem egykorú emberek többségének van exe.
Nekem történetesen ő az.

- Ne butáskodj, nincs miért bocsánatot kérned! - Érdekes, hogy ezt pont én mondom, emlékszem, Christopher nem egyszer kért meg rá, hogy ne kérjek mindenért bocsánatot és ez már addig fajult, hogy kimondatlan szabály lett köztünk. Most jól átérzem a helyzetét, vagyis részben, azt hiszem, elvégre Aicha semmiről sem tehet, baleset volt és bár tényleg nagyon aggódtunk érte, senki sem hibáztatja őt ezért. New York nagyon veszélyes hely.
Addig ölelgetem, amíg csak szükségét érzem, nagyon szívszorító érzés így látni, illetve hallani őt. Lány puszit nyomok homlokára, legszívesebben, ha nem ilyen pillanatokban találkoznánk újból, akkor szétgyömöszölném, és csakugyan agyonölelgetném, agyonpuszilgatnám, csak sokkal vidámabban és lelkesebben, akár egy boldog csaholó, ugrándozó kutyus fogadja szeretett gazdáját több hét távolléte után.
- De most nem stewardess vagy, úgyhogy ne is érezz bűntudatot, az nem jó dolog, főleg, ha felesleges. - Látom a mosolyát és tudom, hogy ez nem az az igazi gyönyörűséges belülről fakadó mosolya, de már annak is örülök, hogy próbálja lehetőleg pozitívan felfogni, hogy mi történt és remélem nem csak miattam tesz így.
Enyhén csiklandoz, ugyanakkor imádom a sok apró kis érintését szerte az arcomon, mondjuk ahogy gyömöszöli az orromat, elfog a inger, hogy egy jó nagyot hapcizzak a levegőbe, de sikerül visszatartanom, biztos csak a hipó, vagy nem is tudom micsoda okozhatta.
- Attól válok felnőtté, hogy karikásak a szemeim? Akkor inkább örökké gyerek maradok! Ráncos meg még csak nem vagyok, azért az korai lenne, így is elég ciki, hogy olyan erős szemüveget hordok, mint az öreganyák - felelem, miközben masszírozom szemeimet, ám egy ponton megtorpannak ujjaim, mert érzem, hogy sikeresen kihalásztam a kontaktlencsémet a bal szememből, úgyhogy míg ecsetelem vakságom mértékét, nem túl szexi és menő módon igyekszem visszatessékelni a lencsét a helyére.  De nem baj, mert legalább nevet rajtam és ez jó!
Őszinte választ próbálok adni legjobb ismereteim szerint. Nem mondom, hogy könnyű lesz, sőt, giganehéz feladat elé néz az orvosok azon csoportja, amibe lassacskán én is beletartozok, de szerintem elképzelhető, hogy helyre tudjuk hozni az elváltozást, feltéve, ha megéri kockáztatni. Nem tudom, hogy megéri-e. Aicha most biztosan nagyon szeretné visszakapni a tökéletes látását, de lehetséges, hogy idővel megszokja majd és akkor már talán együtt tud élni vele olyannyira, hogy ne érje meg a veszélyes műtét. Kérdésére egyből megrázom a fejem.
- Nem! Én biztosan nem fogom, mert még csak most kezdek kórházban rezidenskedni. Ha vársz húsz, harminc évet, akkor talán, de egyelőre gondolni se merek erre. Viszont szívesen segítek kiválasztani a legjobb orvost rá. - És ez természetesen azt is jelenti, hogy fizetném neki a műtétet és az orvost is, a pénzen ne múljon az egészsége és a műtét minősége.
Eszembe jut az anyukája, hogy mennyire megtört volt, mikor New Yorkba érkezett és egyből ide tartott. Épp mentem megnézni Aicha állapotát, mikor találkoztam vele épp a szobája előtti folyosón. Azonnal megismertük egymást, végtére is gimnáziumban sokat voltam együtt a lányával és náluk is töltöttem valamennyi időt, s éjszakát, amikből összességében azt gondolom, hogy jó viszony alakult ki kettőnk között. Legalábbis amíg nem szakítottunk. Azután nem találkoztam többet az anyukával, noha Aichaval továbbra is jó kapcsolatban maradtunk, azonban nem tudtam hirtelen, hogy mit gondolhat rólam ennyi év távlatában is. Mégis a helyzet adta fájdalom és aggódás segített félretennem a kétségeket és teljesen közvetlenül tudtam odamenni hozzá, hogy vigasztaljam és nyugtatgassam.
Átnyújtom a telefonomat, még jó, hogy nem nézi meg a képeimet, mert gyorsan egyértelmű lenne számára, hogy van egy srác, aki rengeteg képen ott van, igaz, azok nem beállított fotók, mivel lesipuskásként kaptam el a legtöbbször. Egy másik fiú is szerepel az egyik képen, de róla tényleg csak egy készült és más indokból, míg a többin rendszerint vagy lányokkal pózolok és nevetgélek, vagy rólam készítettem furcsábbnál furcsábbakat, vagy Aida hatalmas pocakjával pózoltattam jobbról és balról. De ez most nem is lényeg, és még annyira sem aktuális.
Szívem törik meg menten, ahogy hallom a vonal mindkét oldalán sírásban kitörő hangokat, még az én szempilláim is megremegnek, s két karommal átölelve Aichat szorosan hozzábújok, vagy inkább magamhoz ölelem, bár ebben az esetben mindkettő. Egyfolytában cirógatom háta ívét mindkét kezemmel, elgondolkozok, hogy vajon beleszóljak-e én és ezzel segítsek nekik, de inkább nem akartam, mert ez tényleg kettejük pillanata.
Kicsit mozgolódni kezdek, hogy a köpenyem mélyéről előhalásszak neki néhány zsebkendőt, a combocskájára helyezem, így akkor veszi el, amikor szükségét érzi. Nem is sokkal később felém nyújtja a telefonomat, rápillantok a képernyőre és látom, hogy még él a hívás, úgyhogy gyorsan megfogom és fülemhez tartom.  
- Jó napok, Anyuka! - szólalok bele és nagy bólogatásokkal hallgatom, miként megköszöni, hogy mellette vagyok. Néhány szó erejéig igyekszem tudatni vele, hogy ez teljesen normális, persze véletlenül se kezdenék vitába azért, úgyhogy végül csak aranyosan mosolygok szerénységem jeléül, amíg el nem köszönünk mi is egymástól.
Véget ér a hívás, de nem teszem el egyből a telefonomat, mindössze mögénk helyezem le az ágyra és közelebb hajolok Aichahoz, hogy kezemmel megtörölgessem nedves orcáját.
- Hamarosan újra láthatod őt is!


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyPént. Aug. 30, 2019 12:34 am



Aiden & Aicha
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love
or someone is still hoping for a second chance.
Azt hitte megőrül ott a folyosó szélébe, ha nem talál rá Aiden. Teljes kétségbeeséséből az ő hangja rántotta ki egy pillanat alatt. Még fel sem eszmélt igazán, már a jól ismert karok között pihent pici teste. Egyszerre keveredett benne az öröm és a szomorúság, miközben könnyeivel itatta a másik köpenyét. El se akarta ereszteni, de belátta, hogy itt még sem maradhatnak, így a másiba kapaszkodva tűrte is a visszatoloncolást. Boldog volt, hiszen végre, ha látni nem is teljesen, de újra érezheti a másikat. Hiányzott már neki az ölelése, a hangja, az illata, minden, ami csak rá emlékezteti. Aiden karjai számára egy olyan menedék mind a mai napig, ahol igazán biztonságban érezheti magát. Azt viszont sajnálja, hogy ilyen körülmények között találkozhatnak újból, s, hogy ilyen szomorú ok miatt menekül a világ elől, azokba a védelmező karokba. Hangja, mint a bársony, úgy simogatja összetört kis lelkét, próbálva újra összeragasztani azt. – Bocsánat, amiért rátok ijesztettem. – ugyan nem tehet róla, még is kötelességének érzi kimondani, hisz ő nem nézett szét mielőtt átkelt volna. Kérdésére, csak egy aprót bólint. S, habár úgy tűnt sikerült abbahagynia a sírást, a homlokát ért puszitól, mégis lecsurog egy nagyobb könnycsepp. Most realizálta csak igazán, hogy kicsin múlott az, hogy nem halottas kocsiban végezte. Akkor most nem érezhetné bőrén, Aiden puha ajkait. Nem látná azt a megannyi érzelmet a szemeiben. Nem hallhatná, hogy már túl van a nehezén.  Kissé ez az egész kezd olyan lenni, mint egy álom, egy igen furcsafajta, amiről nem tudja eldönteni mennyire rossz, vagy éppen jó. De még mielőtt nagyon elsüllyednének a depiben, meg próbálja elterelni a témát valami jobbra.
-Azt hittem már én aludtam túl sokáig és már szeptember van. Így is sokat késtem, hogy találkozzunk, úgy nagyobb bűntudatom lett volna. Egy stewardess sosem késik! – mosolyodik el halványan, próbálva kicsit oldani a hangulatot. Sosem szerette a szomorú témákat, mindig próbált kicsit viccelődni, hogy elfojthassa mögé azt a sok felesleges érzelmet. Nem szereti magát gyengének mutatni, így mindig a mosolya mögé bújik el. Habár, tudja ezt jól a másik, inkább ezt alkalmazza, minthogy szomorúnak és erőtlennek lássa. Most amúgy is örülni kell annak, hogy él, van min járni, van mivel fogni és még gondolkodni is tud. Az érzékeivel is aránylag rendben van minden. Azt az egy apróbb hibát meg valahogy csak kiküszöböli.
Próbálja alaposan átvizsgálni az előtte lévőt, hol hunyorogva, hol különböző grimaszokkal, mintha remélné, hogy valahogy majd kiélesedik a kamera és úgy azt a világot látja majd, mint régen. Ugyan lát rajta mindent, egyik sem olyan, mint emlékeiben, így segítségül hívja a kezeit, hogy végig tapogathassa a másikat. Végig simít a szemöldökén, az ajkain, még kicsit az orrát is megnyomkodja. Tapintásra maradt minden a régi, kivéve a szemei, amit meg is említ neki. Csak nevetve figyeli a másik próbálkozásait. –Nyugi, így is biztos megmaradt a jóképűséged, csupán végre felnőttnek nézel ki. Bár remélem, innentől kezdve jobban alszol most már. – cirógatja meg a kézfejét, majd habár kicsit bátortalanul, de kénytelen feltenni azt a kérdést, ami a szívét nyomja. Tudja jól, hogy Aidenben megbízhat, éppen ezért kérdezi meg őt is a témáról. Válaszára csak egy apró mosolyra húzza a száját. – Akkor az lehetséges, hogy azt a beavatkozást dr. Lee vállalja már be? A végén még díjat is kapnál miattam, nem? – kuncogva teszi is a kezét a másikéra. Aiden az a srác, akire vakon rábízná magát, hiszen, ha ő maga nem is olyan biztos benne, Chacha tudja jól, hogy belőle egy napon még nagy valaki lesz, akire nem csak a szülei lesznek büszkék nagyon.
A legtöbb lány a szakítás után egy hibának tartja az exét, de Aicha sose tudna rá úgy nézni. Hiszen neki köszönheti azt, hogy megismerte milyen a szerelem, hogy a testi örömök mit is jelentenek és megannyi tudással, emlékkel és érzelemmel gazdagodott mellette, amit senki mástól nem kaphatott volna meg. Aiden mindig is a lelki társa marad, helyzettől függetlenül. Elválaszthatatlanok, mint a testvérek. Igazából elképzelni se tudná már az életét nélküle. Még így is talán az fáj a legjobban neki, hogy nem láthatja legalább csak az ő arcát. Ha senki másét nem is, csak az övét hadd lássa, már azzal is megelégszik, s lelke is nyugodtabb lenne.
Kérdésére hevesen bólogat és tartja is felé a mancsait, hogy kölcsön kérhesse a telefont. Ajkát harapdálva várja is, hogy felvegyék a vonal túlsó felén a telefont, ám a hangot meghallva belé szorul minden és egy hang nem jön ki a száján. Bele telik egy kis időbe, míg bele szól a telefonba, amitől persze a vonal mindkét felén sírásba tör ki a két nő. Eddig bírta Aicha. Édesanyja aggódó hangját hallva átszakadt újból a gát, amit eddig bájos mosolyával próbált tartani. Fogalma sincs mennyi idő telik el, mire megtudják nyugtatni egymást újból. Igyekeznek nem túl hosszúra húzni az érzelgős részt, hogy azért még két szóra visszatudja adni a telefon gazdáját is. Már amennyire hallja Chacha trombitálásától, mert lehet, hogy egy kis nőről van szó, de van olyan zajjal, mint egy elefánt.

~  Aicha & Aiden - Viszontlátás  2624752903  Aicha & Aiden - Viszontlátás  1471401822  ~ 812 ~ ~

Aicha N. Dubois
Munkások
Play by :
Kim So Hyun
Kor :
22
Foglalkozás :
Stewardess
Hozzászólások száma :
15

Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyKedd Aug. 27, 2019 9:33 pm


Viszontlátás
A velem egykorú emberek többségének van exe.
Nekem történetesen ő az.

Minden szakítás fáj, ahogy a miénk is számtalan álmatlan éjszakát okozott nekem anno. Egyre csak azt tudtam, hogy nem akarom elveszíteni, nem akarom, hogy kikerüljön az életemből, ugyanakkor őszintének kellett vele lennem és végül magamnak is, nehéz idő volt az számomra, s tudom, mennyire angyal Aicha, amiért megértő volt velem. Sokat tett hozzá, hogy ma az a valaki tudjak lenni, aki vagyok és ezért mindig hálás voltam, vagyok és örökké leszek is.
Hetekig tudok remegő testtel elaludni, amikor lelkileg megvisel valami. Események, de emberek egyaránt képesek ilyenre. Ezúttal egy esemény teszi kegyetlenné a mindennapjaimat, s fullaszt meg asztmámat kihasználva a legnehezebb pillanataimkor, ugyanis újra azt érzem, hogy elveszítem Aichat, csakhogy ez most tőlem és tőle is teljesen kívülálló baleset következménye.  
Mikor meglátom, bár nem sok mindenre tudok gondolni a bennem lévő pánik miatt, de egy apró reménysugár ébred bennem, hogy tán még sincs semmi gond, azok a fotók tévedtek, Aicha nem lett sérült, holott a józan eszem kiabál, hogy a felvételeken lévő elváltozásoknak minden esetben következményeik is vannak, különösen ha az agyról van szó. Hasonlítunk, egymás előtt mindig remekül ki tudjuk fejezni az érzéseinket és hagyjuk is azokat megszólaltatni, mint ahogy most is egyből letérdelek mellé és karjaimba zárom zokogó testét, míg én is csak azért nem kezdek el szipogni, mert most nem tehetem meg miatta, támaszt szeretnék nyújtani neki, hogy segítsek ebben a szörnyen nehéz helyzetben.
Első, ami eszembe jut, mikor ölembe borul, hogy mennyire hiányzott és mennyire örülök, hogy újra láthatom őt, de közben érzem, hogy vissza kellene menni a szobába, mert nem jó ha nemrég ébredt betegek mászkálnak a folyosón, kezdő gyakornokként pedig kötelességem lenne visszatessékelnem őt a szobába, így hát kellemest a kötelezővel, súlyának nagy részét megtartva óvatosan visszasétálok vele a helyiségig.
A legnehezebb helyzetben vagyok. Mondjam meg neki, hogy baj van? Hiába érzi ezt ő is, kimondani egy szakmabelitől borzasztó érzés, én pedig pont hogy kellemeset akarok okozni neki. Megremegnek ajkaim válaszától, így megszólalni sem tudok, csak ölelem szorosabban magamhoz, mindkét karommal teljesen átölelem picuri testét, miközben szinuszosan tör rám a sírógörcs és egy löket, ami arra ösztönöz, hogy erős legyek.
- Elhiszem, Aicha! De már elmúlt, élsz és nem vagy többé válságos állapotban. Hajj, el sem hiszed, mennyire aggódtunk. Anyukád is itt volt, találkoztam vele, támogattam, ahogy tudtam és téged is foglak mindvégig, oké? - nézek rá végül, közel arcához hajolva hatalmas szemekkel, majd nyomok homlokára egy puszit, hogy nyomatékosítsam, nem lesz egyedül ebben az idegen városban egy ilyen szerencsétlenség után.
- Itt? Hát... - Meglepett a kérdés, ezért gyorsan össze kell szednem magam mert hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy miért vagyok itt. - Tudod mennyire bonyolult az orvosi képzés. Elvégeztem az elméleti tanulmányok nagy részét és szeptembertől elkezdődik nekem a gyakorlati képzés, ahogy említettem is, viszont nagyon megőrültem volna az otthoni légkörtől, ezért szereztem magamnak nyári munkát itt a neurológián. - részletezem neki, mert talán ez egy kicsit olyan téma, ami mindkettőnk fájó szívének pihenést hoz.
- Kicsit több, mint egy hónapig voltál kómában. Előtted nem sokkal érkeztem ide dolgozni. - Szerintem most már így ő is érzi, hogy miért mondom azt, hogy már nincs semmi baj, nekem már az is javulás, hogy nincs életveszélyben, ezt persze ő nem érzi, hiszen nem volt magánál.
Egyik lábamat behajtva részben a fenekem alatt, üldögélek az ágyon, s nyomon kísérem, hogy Aicha is elkényelmeskedik és elkezd gondosabban szemügyre venni. Eleinte bambán pislogok rá, mialatt közelről analizál, majd elmosolyodom, nem tudom miért, talán csak mert annyira édes lány. Ezután mozdulatlanul tűröm és egy kicsit élvezem is, hogy tapogatni kezdi arcomat, viszont hirtelen belém nyilall egy nagyon keserű felismerés.
- Nem iiiis! - ijedek meg és kiegyenesedett háttal masszírozni kezdem szemeimet, hogy ne legyenek táskásak, nem akarok csúnya lenni. Bár most hogy mondja, erre nem is gondoltam az elmúlt időszakban. Míg masszírozom arcom, meghallom Aicha szomorkás hangját, mire kezeim leesnek az arcomtól, s én magam is szomorkásan pillantok rá a lány vonásaira. Szóval akkor... tényleg igaz.
- Nem tudom... - szinte suttogom összesüppedve, de azért felkapom fejemet és egy kis lelkesedéssel optimizmust hozok a bizonytalanságba. - Nagyon ritka betegség, ami veled történt, kevés kutatás folyt még a gyógyítások módjaira, pedig sok szakkönyvet elolvastam már. De... - fogom meg kézfejét és és lágyan simogatni kezdem hüvelykujjammal. - Megtaláljuk rá a gyógymódot, mindent megteszünk, hogy javítani tudjunk rajta, ugyanakkor az kétségtelen, hogy az agyi műtétek egytől-egyig borzasztóan veszélyesek és rizikósak, persze megvannak hozzá a briliáns agysebészek, úgyhogy én azt állítom, hogy igenis van esély rá, hogy újra lásd az arcomat és lehetőleg még ráncok nélkül is. - A legőszintébb választ hallja tőlem. Egy tuti, én ezek után is kiemelten fogok foglalkozni ezzel a betegséggel, szerintem már most megvan a kutatási témám. Aicha miatt, ez kétségtelen és szerintem normális is, de meg kell hagyni, mindig is az neurológia rajongója voltam, úgyhogy érdekel, amit csinálok, különösen, hogy elég komoly célom is lett most.
- Szeretnéd felhívni anyukádat? - jut eszembe az aggódó nő és gondolom Aicha is szeretné végre újra hallani a hangját, szóval jelzésképpen már húzom is elő telefonomat a köpenyem hatalmas zsebéből.


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyPént. Aug. 09, 2019 12:49 am



Aiden & Aicha
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love
or someone is still hoping for a second chance.
Alig várta, hogy találkozzon az ő cukorborsójával. - Hiszen, hiába szakítottak, ő még mindig imádja. Ritka kapcsolat az övék, hiszen a szakítás után, nem hogy eltávolodtak egymástól, még talán éppen ellenkezőleg. Nem is tudná leírni pontosan, hogy milyen kapcsolat van köztük, de az biztos, hogy képes lenne ölni is a másikért, ha arról van szó. – Ám, ő nem pontosan így tervezte a találkozót. Jobb szerette volna a parkba vagy egy kávézóban leszervezni a dolgot. Bár azt mondják, véletlenek nincsenek, és minden okkal történik. Talán ennek is meg van a maga oka, hogy ő ide került és elvesztette az egyik fontos emberi képességet. De egyelőre még nem tud róla ilyen pozitívan gondolkodni. Ő még csak a rosszat látja benne, pedig ez nem rá jellemző. De hát, olyan rémisztő, mikor a folyosón csak úgy zúdulnak az emberek és nem hogy a betegek ruhája, még az arcuk is ugyanolyan. Mintha egy horrorba csöppent volna bele, ahol a gonosz mindenki arcát elveszi. Jó, mondjuk ennyire azért nem vészes a helyzet, de hasonlóképpen érez most.
Talán most sokan megnézik, amiért a nyugodt folyosón sikongat, majd összekuporodik, de nem érdekli. Higgyék róla, hogy őrült, csak valaki segítsen neki. S, mintha az a valaki meghallotta volna a segélykiáltását. Hallja, hogy valaki nevén szólítja. Egy ismerős és régen hallott, szeretett férfihang, ami kicsit ki is zökkenti a pánikból. Na jó, most már hallucinál is, tényleg megsérülhetett az agya. Aztán hallja még egyszer és már meg is áll előtte valaki. Óvatosan néz fel és alig hallhatóan szólal meg. Biztosra akar menni, hogy jól hallotta, tényleg Aiden van előtte? De mielőtt kétségbe vonná saját magát, már két kar fonja is körbe, az ő kis testét. Erősen, szinte kisajátítóan hat az ölelés, mégis van benne valami finomság. Ismeri jól ezt az ölelést, így a kezek gazdáit is. Egyszerre tör rá minden érzelem, míg végül a sírás uralkodik el mind felett. Szorosan bújik is hozzá és a másik köpenyébe engedi záporozni könnyeit, miközben görcsösen szorongatja az anyag alját. Próbálja abbahagyni, de nem megy. Egyszerűen kikívánkozik belőle az a sok fájdalom.
Nem tudja mennyi ideig voltak úgy összeborulva, de nem akarta, hogy vége legyen. Érezni akarta a másik megnyugtató melegségét. Viszont abban igaza van a másiknak, hogy ez nem a megfelelő hely rá, így miután felsegítette a másik, bújik is vissza hozzá. Fejét a vállának dönti és szipogva csoszog vissza oda, ahonnan az imént meglógott. A terembe beérve se ereszti a másikat. Végig ragaszkodik hozzá, hiszen egyrészről rég látta már a másikat, más részt nem árt most az ő lelkivilágának egy kis extra szeretet bomba. Kérdésére kell egy kis idő mire válaszolni tud, addig csak igyekszik összeszednie magát ahhoz, hogy érthető is legyen az, amit mond. –Volt… Voltam már jobban. Testileg minden oké…azt hiszem. Lelkileg viszont… összetörve, becsapva, kétségbeesetten. – törölgeti meg a szemeit. Nem jellemző rá a sírás, így nem engedhet meg most sem magának, hogy sírni lássák. Azzal úgy nagyobb fájdalmat okozna. Külön örül annak, hogy a másik nem angolul, hanem az anya –pontosabban inkább apa-nyelvén szól hozzá. Hiszen hiába részesült kiskora óta magas szintű angol nyelvoktatásban, s jutott el oda, hogy felsőfokon beszélje a nyelvet, most kell egy kis idő, mire eljut hozzá minden információ és több idő, ha azt még le kell magában fordítani is. Kicsit lassú még a reakció ideje, de elvileg ez csak a kómának köszönhető, ami idővel javul majd. – Mit csinálsz itt köpenyben amúgy? – méri is végig miután sikerült lenyugodnia teljesen és sikerül feleszmélnie a dolgokra. –Tudtommal, olyan sokáig, nem voltam kómában… - ráncolja össze a homlokát, hogy akkor mégis hol a fenében maradt ő le. Azt mondta, hogy csak ősztől kezd itt.
Felpakolja a lábait az ágyra, hogy szembe ülhessen vele és alaposan szemügyre veszi. Keres minden apró dolgot, ami még az emlékezetéből meg van róla, hogy hátha, legalább nála összerakná a képet. Látja azokat a kiskutya szemeket, a keskeny orrát és a vékony ajkait, de valahogy nem olyan, mint emlékezetében. Együtt legalább is, nem tűnik olyannak, így az arcára teszi a kezét, hogy apró tapintásokkal leellenőrizze, hogy tényleg minden olyan rajta, mint régen. –Nézzenek oda… Már most olyan karikás a szemed, mint egy igazi orvosnak. – mosolyodik el halványan, miközben hüvelykujjával apró simogató mozdulatokat tesz a szeme alatt. –Szerinted, fogom még valaha látni az arcodat úgy, mint rég? Vagy a ráncaid alapján kell majd beazonosítanom téged, ha nincs fent a névjegykártyád? – néz mélyen a szemeibe és reméli, hogy őszinte választ kap és nem csak kegyes hazugságot, a megnyugtatása érdekében.

~  Aicha & Aiden - Viszontlátás  2624752903  Aicha & Aiden - Viszontlátás  1471401822  ~ 733 ~ ~

Aicha N. Dubois
Munkások
Play by :
Kim So Hyun
Kor :
22
Foglalkozás :
Stewardess
Hozzászólások száma :
15

Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyCsüt. Aug. 01, 2019 11:46 am


Viszontlátás
A velem egykorú emberek többségének van exe.
Nekem történetesen ő az.

Mikor úgy döntöttem, hogy dolgozni fogok egész nyáron és még az azt megelőző időszakban is, apámék a furcsábbnál is furcsább tekintettel néztek rám, végtére is nekem aztán felesleges pénzt keresnem, mert az mindig van, és nem tudok olyan költekezést kitalálni, ami családomnak ne lenne az aprócska zsebpénz kategóriában, holott sok mindent tervezek a nyárra, pár hétre ki akarok ruccanni Franciaországba, az lesz nekem úgymond a nyaralás, szóval főként utazgatni szándékozok, de még így is sok lenne a semmittevés, otthon továbbra sem szeretek lenni, sőt, azt érzem, hogy egyre feszültebb a helyzet körülöttem. A másik motivációm pont Christopher. Ő mindig dolgozik és kezdem magam kellemetlenül érezni, hogy én nem, persze hiába még csak tanuló vagyok, de azért egy nyarat igen kellemetlen lenne kibírni csak arra várva, hogy mikor végez a munkájával és mikor ér végre rám, mikor mindenki tudja, hogy ő sosem végez. Kellemeset a hasznossal, nekiálltam rezidenskedni, vagyis valami olyasmi félét csinálni, de még csak nagyon betanuló vagyok.    
Az elején még minden szép volt, majd jött egy eset, ami teljesen felkavarta a mindennapjaimat. Gyorsan utána jártam, hogy tényleg Aicha az sebesült, de sajnos fel kellett dolgoznom, hogy New Yorkban nem úgy fogunk találkozni, ahogy mi azt elterveztük. Pokollá változott minden napom túlzás nélkül, idegesebb voltam, mint normál esetben és annyit kutattam, s tanultam a betegségéről, amennyi szorgalomra egy hivatásos orvos is elismerően bólintott. De nekem nem az elismerése kell, vagyis de, az is, csak most egy kicsit fontosabb dolgom akad, jó lenne, ha a legtöbb orvos is úgy gondolná, hogy Aicha esete igen fontos, noha tényleg nem várhatom el, hogy előtérbe helyezzék a többi beteggel szemben.
Sok idő eltelt azóta.
Ma egy bejövő hívás borítja vissza a feje tetejére állt életemet a normálisba. Mindent eldobva rohanok, amit azért nem szabad hivatalosan, de talán senki sem lepődik meg, ha egy orvosnak öltözött valaki fut a folyosón egy kórházban.
Nem egyszerű, de megtalálom Aichat, nem tévedtek, valóban felébredt és talpon vagy, vagyis inkább a popóján. Gombóc gyűlik a torkomba a látványtól, ritkán láttam ennyire megtörtnek és esetlennek, legtöbbször életvidám és lelkes lány volt, olyannyira, hogy kiskoromban ő ragasztotta rám jelenlegi személyiségem egy nagy részét, s én máig nagyon hálás vagyok azért, hogy jobb emberré tett. De most nem szép és rózsaszín a helyzet, most káosz van, mégis nekem kell elsőként megnyugodnom, ha segíteni szeretnék neki. Elnyomom a rengeteg emléket, mi egyszerre zúdul rám, megszólítom újra sokkal higgadtabban és megindulok felé.
Észrevesz, felnéz rám, szóval nagyon is lát engem, ami egyfelől jó, mivel tudom, hogy az agya sérült elvileg, bár nem lennék mérges, ha semmilyen tünet ezt nem igazolná. Megszólít és már nem tudok arra gondolni, hogy az is kifejezetten jónak mondható, hogy egyáltalán tud beszélni, mert megremegnek ajkaim hangjától, annyira régen hallottam már, telefonon keresztül pedig mégsem annyira élethű, mint így.
- Igen! Én vagyok… - lépek közvetlenül mellé, leguggolok hozzá és magamhoz ölelem. - Ne aggódj, már minden rendben lesz! - bújtatom hozzá a fejemet is, összeszorított szemekkel szívom be illatát és nem akarom elereszteni, mert így is csoda, hogy egyáltalán ölelhetem még. Talán nem lesz könnyű feldolgozni a történteket, az is lehet, hogy tünetei vannak, de az elmúlt heteket úgy éltem át, hogy lehet mesterséges kómában marad örökre, vagy amíg le nem kapcsolják róla, szóval az én szemszögemből már nagyon is minden rendben van, túl van a nehezén. És én is…
- Gyere, menjünk vissza a szobába - jövök rá, hogy nem szerencsés a kórházi folyosó sarkában kuporognunk összeölelkezve, ha hangok is felkavaróak tudnak lenni, nagy a forgalom, melyhez még nekem is hozzá kell szoknom, hiába fordulok meg többször itt, mint mondjuk ő. Felsegítem, karomat derekán tartom és tartom súlyát amennyire szüksége van, vagy csak testem melegével támogatom összetört lelkecskéjét.
- Hogy érzed magad? - kérdezem csakugyan franciául, miután visszaértünk a nyugodt és békés szobába, s leültettem őt az ágyra, bár továbbra is fogom kezét szorosan, hogyha nehéz lenne neki továbbra is feldolgozni bármit, akkor itt legyek neki. Borzasztó volt annyira rettegve látni őt, mély nyomott hagyott bennem, ahogy az elmúlt időszak végig, s bár mi köztünk volt szerelmi kapcsolat véget ért sok évvel ezelőtt, iránta érzett szeretetem korlátlan és igaz maradt. Nagyon jól ismer, úgyhogy nincs miért szabadkoznom, egy tettemet sem kell különösebben magyaráznom számára.


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyPént. Júl. 19, 2019 10:55 pm



Aiden & Aicha
If two past lovers remain friends, it's either someone is still in love
or someone is still hoping for a second chance.
Annyira izgatott volt, mikor megtudta, hogy beosztották a New York-ba tartó gépre. Sajnos a stewardessek többsége nem maga dönti el, hogy mikor és milyen járaton szeretnének utazni, hanem csak kapnak egy kész beosztást. Persze, a nagy öröm nem maga a város miatt volt, hanem amiatt, hogy végre újra láthatja Aident. Már olyan rég látták egymást. Talán utoljára ballagáskor, azóta mindenki a saját útján jár. Persze tartják a kapcsolatot telefonon, de az mégse olyan. Ő szerette volna élőben is agyonölelgetni és megcsipkedni azt a helyes kis pofiját, mint ahogyan az öregek is szokták, csak ő cukkolásból. A sok utazás miatt viszont sose volt ideje arra, hogy egyszer utasként vegye arra az irányt, hogy meglátogassa. Most viszont végre eljött az idő, mikor újra látja az exét.
Vicces, hogy más, ha az exéről beszél, azt valamilyen gúnyos formában teszi és okkal, ok nélkül ócsárolja a másikat. Aicha viszont nem tudná ezeket megtenni, hiszen még mindig szereti. Na, nem úgy, mint annakidején, hanem mintha a saját testvére lenne. Hiszen nem holmi vita következménye lett az, hogy szétváltak, csupán rájöttek arra, hogy Aidennek más kell. Ő pedig ezt teljesen megértette és talán még kicsit örül is, hogy lett egy olyan barátja, akivel kibeszélheti a fiúkat is. Örül, hogy ő volt az, akivel felnőhetett és megélhette azokat az első pillanatokat, amik nagyban befolyásolják a jelenét. Persze, sose tudná elfeledni azokat az időket, hiszen az első szerelem az örök, és talán mélyen belül sóvárog is utána, de nem azért, hogy újra összejöjjenek, hanem hogy egy hasonló, elragadó srácot találjon magának. Neki köszönhetően már tudja, hogy mit kell keresnie egy férfiben, hogy azzal magának is kedvezzen.
Ám, sajnos a tervek nem mindig úgy alakulnak, ahogy azt az ember szeretné. Az élet az kegyetlen és kiszámíthatatlan. Egyik percben még vígan nevetsz, a másikban meg már a mentőben fekszel. Csak pár pillanat kérdése volt. Ha később vagy hamarabb ér oda, akkor most kutyabaja lenne, de sajnos rosszkor volt rossz helyen. Éppen a többi légi-utas kísérővel tartott a szálloda felé, de kicsit lemaradt amiatt, hogy megállt a telefonját babrálni. Mire felnézett, addigra már a többiek a zebránál voltak, így felgyorsult léptekkel sietett utánuk, bár magas sarkúban ez nehezebben kivitelezhető. Még zöld volt a lámpa, átmehetett volna, így tulajdonképpen eszébe se volt szétnézni. Úgy gondolta védett területen mozog. S ekkor jött a semmiből egy száguldó autó, aki fékezés nélkül hajtott is neki. Ezután jött a teljes sötétség.
Fogalma se volt arról, hogy ez tényleg megtörtént, azt hitte csak egy rossz álom, minek végén hol sötétség van, hol valami homályos szoba, ahonnan valamiféle hangok jönnek. Sose értette mit mondanak, hiszen ideje se volt felfogni a szavakat, és újra a sötétség vette uralma alá. Próbálkozott menekülni ebből az álomból, de valahogy sose tudott felkelni. A sötét mindig visszahúzta. Túl gyenge volt és nehéznek érezte a szemeit. Sose tudta nyitva tartani, de próbálkozott. Egyre jobban próbálkozott, elege volt a rossz álomból felakart végre ébredni és csak megakarta ölelni az édesanyját. Azt a nőt, aki folyton aggódik érte, néha már túlságosan is. Ő mindig csak kinevette, de ezalatt az idő alatt rájött, hogy minden percet ki kell használni az életben és mindent el kell mondani egymásnak, hiszen az ember sose tudhatja melyik napja lesz az utolsó. Ő most nem akart mást, csak szorosan megölelni azt a gyönyörű nőt, aki felnevelte és annyit gondoskodott róla. Bocsánatot kell kérnie, fel kell kelnie bocsánatot kérni!
Könnyebbé váltak a szemhéjai, most mintha jobban engedelmeskednének neki. A sok sötét után fáj az a erős fény, szinte már szúrja a szemét. De nem csukhatja vissza, akkor kezdődik az egész elölről, azt pedig nem akarja. Oldalra néz, hogy megnézze az órát, mégis mennyi az idő, le ne késse a járatát. Ám az a jól ismert digitális óra nincs ott, ahogy az éjjeliszekrénye sincs, vagyis, nem az, amit ő ismer. Homlokát ráncolva pislog körbe hátha felismeri hol van. Első ránézésre kórháznak tűnik, sőt másodikra is. Az ajtón betévedő nővér, pedig meg is erősíti ezt, aki utána orvosért kiáltva el is tűnik. Még nagyon homályos a látása, és a hangok is tompábbnak tűnnek, de már egy fokkal jobb a helyzet. Reméli, hogy ez még része az álomnak, de a belé hasító fájdalom, hamar ráébreszti arra, hogy nem, ő most nagyon is ébren van. Miután sikerült felismerni a helyzetet, egy köpenyes fickó libben be, aki elvégez pár vizsgálatot és feltesz pár kérdést neki, amire még kissé megkésve, de készségesen válaszol. Szóval nem álom volt ez az egész, tényleg elütötték.
A vizsgálatok után mivel frisslevegőre volt szüksége ezért engedélyt kért egy kis sétára. Attól biztos jobb lesz. Amúgy is már elfeküdte mindenét. Bár a nővérke nem akarta egyedül hagyni, nagy nehezen sikerült leráznia úgy, hogy elküldte őt egy kis vízért, miközben ő megígérte neki, hogy végig ott fogja várni a széken. Természetesen eszében sem volt megvárnia, hanem amint hátat fordított neki, ő szépen tovább állt a másik irányba. Fogalma sem volt arról merre megy, csak a korlátot tapogatva haladt előre. Kezdett végre kitisztulni a világ előtte. Végre normálisan látott és hallott. Legalábbis ez egészen úgy tűnt neki addig, míg nem volt olyan zsúfolt a folyosó.
Miután a kiírásokat is sikerült kiolvasnia és meg is értenie az étkező felé vette az irányt. Úgy érezte szüksége lesz egy kis vízre és valami harapnivalóra. Ám, ahogy követte a nyilakat, egyre nagyobb és nagyobb tömegbe botlott. Először fel se tűnt neki, de aztán egyre inkább kezdett bepánikolni attól, hogy valami nincs rendben vele. Nem látja az emberek arcát. Vagyis, látja, de nem úgy, mint eddig. Mindenki ugyanolyan, csak más hajjal és ruhával. Hiába dörzsölgette a szemét, nem javult a helyzet, ez pedig egyre jobban zavarta. Úgy döntött inkább a padlót nézi, akkor nem lesz baj. De hát figyelni kell a kiírásokat és a szembejövőket is, nehogy valakinek neki menjen. Azt hitte békésen elérhet a büféhez, aztán jött egy ápoló egy tolószékessel, és miatta fel kellett néznie az előtte álló tömegre. Mind ugyanolyan, semmi különbség, még mindig! De, hiszen az lehetetlen! Minden embernek más az arca, ő miért nem így látja akkor? Próbálja elhitetni magával, hogy ez csak egy álom, de a fájdalom miatt nehezen megy. Érzi, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt és most minden zavaros körülötte. Minden túl hangos, világos és arctalan. Félre húzódik az egyik sarkon, mire végleg kiborul a bili, és felordít a benne lévő fájdalomtól és kellemetlenségtől. Reméli, hogy legalább ezáltal is több levegőhöz jut. Érzi, ahogy elhagyja az ereje, így térdre rogy és zokogásban tör ki.
Úgy érzi magát, mint egy kisgyermek, akit becsaptak és egyedül hagytak. Ez biztos nem a valóság, ő ezt képtelen elfogadni. Zokogása elnyom mindent. Nem hall, nem lát, csak próbálja az arcát elrejteni. Térdét átölelve keresi a megnyugvást, nem érdekli, hogy most hány szem tapadt rá, az előbbi hangoskodása miatt. A nagy hangzavarban viszont van egy hang, ami először alig jut el hozzá, majd ráeszmél, hogy ismerősen cseng. Sokszor hallotta már, igaz, nem ennyire kétségbeesetten, mint most. Egy pillanatra még sírni is elfelejt, mire rájön, hogy ki lehet a hang gazdája. Óvatosan felemeli a fejét, hogy kiszűrje honnan jön. Tényleg jól hallotta, nem hallucinál? A könnyektől kissé homályosan, de látja, hogy valaki felé indult. –O…Oppa? – szinte suttog, és hangjából süt a bizonytalanság. –Jaemin Oppa? –tényleg ő az? De mit keress itt, főleg köpenyben? Ennyire sok ideig csak nem lehetett kómában, hogy Aidenen már köpeny legyen. Hiszen mikor legutóbb beszéltek akkor voltak a vizsgái, csak a következő tanévtől kellene őt abban látni, vagy nem? Egyre jobban fáj a feje ettől a sok gondolkodástól, és a fülébe is visszatért a zúgás, így a kezeivel a fejéhez kap, hátha megakadályozza annak szétesését és közben a fülét is takarhatja, hátha megszűnik ez az őrület.
~  Aicha & Aiden - Viszontlátás  2624752903  Aicha & Aiden - Viszontlátás  1471401822  ~ 1260 ~ ~

Aicha N. Dubois
Munkások
Play by :
Kim So Hyun
Kor :
22
Foglalkozás :
Stewardess
Hozzászólások száma :
15

Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  EmptyCsüt. Júl. 18, 2019 9:16 pm


Viszontlátás
A velem egykorú emberek többségének van exe.
Nekem történetesen ő az.

Letudtam a nehéz vizsgát, melyre rengeteget tanultam, igazából egészen két évben arra tanultam, úgyhogy nem az előző nap esett minden a nyakamra és így elmondhatom, hogy ezt az akadályt is példásan teljesítettem. Viszont végzősként így a tanév végére semmi hivatalos keretek közé tartozó dolgom nem maradt, ami nem jó, mert ez azt jelentené, hogy Christopheren akarnék lógni egész nap, igaz, mindig rajta akarok lógni, akár van dolgom akár nem, de ez nyilván nem lehetséges és nem csak azért nem, mert neki teher lennék. Azért tudom hol a határ. Valójában nem sokat gondolkodtam, hogy mit kezdjek magammal, már másnap automatikusan felkerestem azt a kórházat, ahol következő tanévtől kezdvén teljesíteném a gyakornoki éveimet, hogy nem-e kezdhetnék hamarabb amolyan nyári munkaként és szerencsére belementek.
Annyira régen még nem vagyok itt, hogy megszokhattam volna a légkört, nagyon precízen próbálom megtanulni mi hol van, de sokszor még összekavarodok, még jó, hogy minden ajtóra név van biggyesztve és táblák jelzik, hogy merre kell menni, ha például kardiológiára akarok menni. Mármint nem én, én egészséges vagyok, ó a szívem nagyon is az. Igazából futóemberként használnak, de azért már kezdik kitapasztalni a képességeimet, szóval például hagyják, hogy kiértékeljek egy diffúziós tenzor által készített képet, mely jól szemlélteti az agyi neuronokat, természetes mentorom társaságában. Önéletrajzom benyújtásával együtt jeleztem, hogy engem kifejezetten a neurológia érdekelne, s szerencsére ezt figyelembe is vették. Egy viszonylag átlagosnak tűnő napomon kapok kezembe ezúttal is egy agyról készült képet, annak is jobb féltekéjéről. Alaposan szemügyre veszem, a kihangsúlyozott terülteket, az agy majdnem sértetlennek tűnik, azonban a gyrusnél, vagyis az agyvelő halántéki karajának alsó felszínén lévő tekervényes részen elváltozás észlelhető, ami azért is baj, mert ez a terület felelős a szinesztézia, diszlexia és a prozopagnózia képességekért.
Még sosem volt lehetőségem egy valódi beteg alsó agyrészét megvizsgálni, mármint természetesen egy fényképről, úgyhogy arrébb állok a szobában és lehuppanok a székre. Elbogarászom vagy öt percig, sajnos nem tudom, hogy ebben az agyrészen belül pontosan melyik rész szabályozza a különféle elengedhetetlen emberi funkciókat, így felpillantok, látom, hogy az doktor úr éppen a kép 3D-s változatát forgatja a számítógépén, úgyhogy bátorkodom megzavarni.
- Elnézést! A gyrus lingual része károsodott főként, igaz? Ez pontosan milyen tüneteket produkál? - Szerencsére egész jól megy a szakmai angol, a latin kifejezések egy részét már a Párizsban megtanultam, a többit a helyi oktatok hamar belém verték.
- Így van! - gurul felém székével. - A lingual gyrus elég erősen károsodott, ami a vizuális képalkotással és vizuális memóriával van kapcsolatban. Van egy nagy gyanúm, hogy a sérült prozopagnózia áldozatává vált, de ezt csak akkor tudjuk biztosan megállapítani, ha magához tér - felel kérdésemre meglehetősen kiadós válaszként, majd visszagurul karosszékével a monitorja elé és tovább vizsgálja. Én maradok a papírnál és elraktározom a kapott tudást.
Végére érve már az kép mellett szereplő adatokat is elolvasom, szerepel a felvételen, hogy mikor készült a kép, milyen műszerrel és... hogy kiről, s melyik szobában található. Megakad szemem a nevén, néhány másodpercre megáll az idő, majd megremeg kezemben a lap. Mély levegővétellel felegyenesedek.
- Szükségem van egy kis friss levegőre, kicsit kimegyek a folyosóra - jelzem mentoromnak, de már az ajtónál is vagyok, hevesen nyomom le a kilincset és gyorsan elhagyom a szobát. A falhoz dőlök, s ismét elolvasom a nevet. Meglepő módon ugyanaz áll ott.  
Mondta, hogy New Yorkba utazik. Két napja még beszéltünk is, vagyis írtunk egymásnak. Beszéltük, hogy akár találkozhatnánk is.
Sóhajtok egy nagyot, hátha ez segít lenyugodnom, aztán úgy döntök, hogy felkeresem a szobát, ahol fekszik. Halkan nyitok be, óvatosan bekukucskálok, s igen, meglátom őt. Sajnos tényleg Aicha fekszik az ágyban. Alsó ajkamra harapok, tétovázok, hogy jó ötlet-e bemennem, azonban nincs szó fertőzésről, vagy olyan tiszta tér feltételéről, ami megkövetelné hogy mint illetéktelen bemenjek. Lassan közelítem meg, jobb kezemmel fehér köpenyem szövetét birizgálom, hogy kordában tudjam tartani az engem ellepő érzéseket.
Nagyon megsérült! Több bekötött seb is látható rajta, többek között a tarkójánál lévő nagy puklit nézem meg jobban kissé jobbra dőlve a rálátás érdekében. Ez okozta a lingual gyrus rendellenességét. Nagyon nehéz ezt látni, nem a sebet, hanem Őt. Hisz tegnapelőtt annyira lelkes volt, hogy jön... Borzasztó, hogy így találkozok vele Párizs után.
Takaró felett pihenő kézfejére teszem tenyeremet, óvatosan simítom bársonyos bőrét hüvelykujjammal, mikor hirtelen nyílik mögöttem az ajtó. Feltételezem az orvosa az. Csak ő lehet.
- Ismered őt?
- Igen. - Szinte buknának ki belőlem a szavak, hogy kimondjak mindent és elmeséljem szegénynek az egész barátságunkat, de most kivételesen nem azért toppanok meg egy szó után, mert inkább nem szeretném fárasztani fecsegésemmel, egyszerűen én nem vagyok most olyan állapotban, hogy egyszerre vetítsem le saját szemeim elé is a múltunkat.
- Meg fog gyógyulni, ugye? - kérdezem, mintha csak egy idegen lennék, pedig orvos leszek, akár tudhatnám is. És tudom is, de hallani akarom, mondja ki!
- Az állapota stabil, viszont...
- Az agya megsérült - fejezem be helyette remegően szomorú hangon, mire a doktor úr csak bólint. - Bízzunk a legjobbakban - érinti meg vállamat, talán együtt érezz velem, noha egyben azt is tudom, hogy útban vagyok neki, szóval jobb ha most megyek. Aggodalmas léptekkel hagyom el a termet.

Azt hittem szeretni fogom a korai gyakorlatomat, de nem. Egy pokol. Minden nap ránéztem, még akkor is vizsgáltam Aicha agyának sérült területét, mikor már rég hazamehettem volna. Az egyetemi könyvtár hat vastag könyvéből kerestem ki a lingual gyrus hibás viselkedésekor kialakuló tüneteket, ahogy az arcvakságról is sok mindent megtudtam. A gyógyításáról is találtam egy nagyon korszerű technikát, azonban amellett, hogy rettenetesen drága, legalább ennyire veszélyes is. Előbbit fedeztem volna, de az utóbbi gyomorgörcsöt okoz.
Nagyjából egy hónap telik el, rengeteg idő. Minden nap ott vagyok, ahol ő és három óránként biztosan ránézek. Már jól ismer az orvosa is, ő telefonál rám. Kapkodva próbálom felvenni a telefont, majd' kiesik a kezemből, de végül sikerül megtartanom és a fülemhez emelnem. Nagy sietségemben bele se gondolok, hogy talán szörnyű hírt is hallgatok, ám hála istennek nem ez történik. Magához tért, stabil az állapota, így már látogatható.
Több se kell nekem, megiramodok, végigfutok a folyosón, hogy köpenyem is szinte leesik már rólam. Berontok a szobába nagy sunggal, ám az ágy üres. Meglepettségemben teljesen összezavarodom, én úgy tudtam, hogy egész eddig itt volt szállásolva. Értetlen arccal hagyom el a szobát és megyek megkeresni az orvost, hogy mondja meg hova kell menni, de közben úgy döntök, hogy inkább telefonálok. Gyors léptekkel haladok a folyosón, már kicsöng a hívás, mikor hirtelen megtorpanok. Kinyomom.
- Aicha! - kiáltok fel a fal tövébe kuporodó lány láttán, majd gyorsan virtuálisan pofon verem magam, hogy legyek már eszemnél és ne tegyek úgy mint egy butuska fiú. - Aicha! - szólítom meg sokkal halkabban és nyugodtabban, miközben lassan megindulok felé.


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Aicha & Aiden - Viszontlátás    Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty

Ajánlott tartalom


Aicha & Aiden - Viszontlátás  Empty
Vissza az elejére Go down
 

Aicha & Aiden - Viszontlátás

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Kórházak és hivatalos helyszínek :: Presbyterian Hospital-
^
ˇ