One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



catch me if you can ☆ Saya & Isa

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptySaya Manoban
Today at 11:41 pm



Egy pörgős nap végén | Taytum & Saya

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptySaya Manoban
Today at 11:40 pm



come on small pet, let's meet

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyRomero D. Bohen
Today at 11:09 pm



Fortune útjai kiszámíthatatlanok

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyCaitlin Star
Today at 10:42 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyMillie Crawford
Today at 10:18 pm



l'arrivée - Marion & Pierre

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyMarion Arceneaux
Today at 10:15 pm



BelAmi

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptySelket Sheay
Today at 9:54 pm



Játékpartner keresõ

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyJoshua Miller
Today at 9:36 pm



Unexpected trip to Peekskill

there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyDean Calver
Today at 9:09 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 18 16
Diákok 25 19
Törvényszegők 11 17
Bűnüldözés 8 9
Hivatal 6 6
Üzlet 12 14
Oktatás 5 5
Munkások 11 7
Egészségügy 13 9
Összesen 108 103
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 33 felhasználó van itt :: 14 regisztrált, 0 rejtett és 19 vendég :: 2 Bots

Aicha N. Dubois, Amelia J. McCoy, Bellamy West, Caitlin Star, Choi Dae Won, Fable Hill, Freddie Berles, Henry H. Marsh, Katherine P. Montgomery, Marissa Grey, Mason Ford, Raelyn J. Winters, Romero D. Bohen, Sarah Farrow


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 there you go again, making me love you || lilia & bell

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyCsüt. Okt. 10, 2019 11:46 pm


to mommy & daddy
A mazsola egy rémült arcú szőlőszem

Hazudni bűn.Ezt mindenki tudja. De mindennek tudatában vajon hány ember tenné fel a kezét arra a kérdésre, hogy van-e, aki még életében nem hazudott? Persze, hogy nincs. 11 év kellett hozzá, de mára már én is tudom. Ahogy azt is, hogy ez az emberek része, mégha rossz, mégha fáj is. De hazudni nem csak azért lehet okunk, hogy fájdalmat okozzunk másnak, sőt épp ellenkezőleg, egy nem túl jó, de remek módja annak, hogy megóvjuk a másikat. Ha ideiglenesen is...

Néhány órával korábban tízórai szünetben...
Kissé irigykedve néztem Lisa új matricagyűjtőjét, ami telis tele volt mindenféle matricával. De nem csak a ragasztgatnivalók tömkelege ejtett ámulatba, hanem a borítója, amin egyértelműen a legmenőbb jégkirálynője pózolt.
- Aah, csillogós unikornis! - böktem rá az említettre egyik kezemmel helyben toporogva a sóvárgástól, mintha nem látná ígyis mindenki a szivárvány sörényű fehér lovat. Éppen csak egyet lapozott, de már megint kényszert éreztem a matricák letapizására. - Pufis matrica! - kiáltottam fel, és egyszerre több kezet is félre kellett tolnom, hogy megnyomkodhassam, mint mindenki más is. Nehéz megállni, hogy ne tegyem. Lisa hesegeti el a mancsaink, mert már majdnem kisajátítottuk tőle. Az igazi szivárvány sokkot azonban a következő oldalon lévő egész alakos Elsa okozta. - Azt add nekem! - pattogtam aprókat a matricára böködve, már-már fizikai fájdalmat érezve, hogy az enyém lehessen. De a félreértések elkerülése végett kértem, nem parancsoltam. Nem sok esélyt láttam rá először, de Lisa elgondolkodó arcát látva felcsillant bennem a remény.
- Mit kapok érte cserébe? - pillantott fel rám, mire én kétségbeesve kezdtem agyalni, mit ajánlhatnék fel neki, ami fel ér egy ilyen csodával. Bevallom nem volt egyszerű, de mint minden, ez is áldozattal jár. - Megkapod az egyik oreom. - sóhajtottam, mert mindkét dolgot épp annyira szeretem. Lisa ismét gondolkodóba esett, de kétszer ugyanaz nem jön be.
- Legyen mindkettő és tied lehet Elsa - szólalt meg azt hiszem az utolsó alku ajánlattal.
- Tiltakozom! - csattantam fel - Nincs több desszertre. - jelentettem ki, hátha megesik a szíve rajtam. De nem. Vállat vonva hajtotta be a gyűjtőt. Hát belőle sem lesz legjobb barátnő, és belőlem sem ügyvéd. Bocsi anyu...
Két oreomba került, de néhány perc múlva már büszkén nézegettem a vállamra ragasztott Disney hercegnőt a terem kis tükrében.
- Nem félsz, hogy lefog esni? - kérdezte Hailey, de nem is nagyon foglalkoztam vele, helyette azt néztem milyen jól néz ki, akár még tetkónak is elmehetne. Leakartam menni megmutatni az alsós barátaimnak is mim van és elhitetni velük viccből, hogy tetoválás, ezért hamar kiszaladtam a teremből egyenesen a lépcsők felé. Ám ahogy szaladtam, lemászott a vállamról még a lépcsők előtt a matrica, szerencsére a ragadós felére, így piszkos nem lett a szép oldala. Le is guggoltam, hogy hamar felszedjem a padlóról, de akkor hirtelen rálépett valaki.
- Hé, ne! - szóltam a láb tulajdonosára kétségbeesve próbálva eltolni a lábát, de csak eztán néztem fel rá. Ashley.
- Csak a dedósok matricázzák össze magukat! Te kis pisis! - piszkálódott, én pedig felhagyva a lábával való küzdelmet felkeltem. Nem szerettük egymást, már jó ideje ellenségek voltunk, de mindig próbáltam fegyelmezni magam, mert anya sem emelt soha senkire sem kezet, ha dühös is volt rá. Apáról ugyanezt már nem merném kijelenteni, de ő fiú, nekik az öklükben van a verekedés.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem kissé meghúzva magam, remélve, hogy most eljutunk odáig, hogy normális keretek közt megbeszélhessük probélmáját velem. Nem kell egyetértenem, elég ha bólogatok, mert a felnőttek is így csinálják és jobb megoldásnak tűnik, mint a szájkarate, amiben én biztosan alul maradnék. Ezzel azonban egyedül voltam, mert ő nem félt mindenfélét a fejemhez vágni. A legtöbbjéről azt sem tudtam pontosan mi, de a hangsúlyból ítélve nagyon sértő lehetett. A dolog tettlegességig fajult. Látván, hogy a szópárbajban nem vagyok partner, két kézzel lökött rajtam egyet. Nem sokon múlott, hogy nem estem seggre, de két lépést ígyis hátráltam. Nem is a méreg, mint inkább a félelem sarkallt arra, hogy ne várjam meg, míg talán meg is üt. Itt és most pontot akartam tenni a dolog végére, így elszántságtól elvakulva ugrottam oda és löktem rajta én is. Csak esésekor tudatosult bennem, hogy mögötte volt a lépcső. Végig gurult majdnem minden egyes fokon, hol fejét verve a padlóba, hol kezeit, lábait vagy hátát. A szívem majd kiugrott a helyéről, mikor földet érve hangosan felsírt. De mit tehettem volna? Elrohantam onnan a legközelebbi lány wc-be, hogy az egyik fülkébe zárkózhassak. Nem sokkal ezután csengettek be, így nem volt időm teljesen megnyugodni és legszívesebben a sarokba állítva magam sírtam volna. Így azonban azt sem hagytam, hogy igazán könnyek gyűljenek a szemembe.
A teremben ülve már csak azon járt az agyam, hogy így, hogy nézek majd anyáék szemébe. Csináltam már rossz dolgokat, de soha ilyen súlyosat. Mikor Ashley beárult, engem is behívtak. Nem szeretek hazudozni, de ott helyben a szigorú tekintetek kereszttüzében rettegtem volna bevallani, mindent letagadtam, még azután is, hogy elmondták, Ashley megsérült és, hogy ez nagyon is komoly. Gyenge vagyok én az ilyen vallatásokhoz, noha továbbra is tagadtam, csak már sírva. Bizonytalan szavakkal engedtek utamra, vissza órára, ahol Ashley helye már üres volt, s minek után én beültem, éreztem, ahogy olykor összesúgnak körülöttem. Csak is a sírós szemeimnek köszönhettem, hogy nem kellett felelnem.

Mostanában...
A nap elkövetkezendő részében a barátaim vígasztaltak, noha az igazságot ők sem tudták. Nem mertem elmondani, mert hát... mi történt volna, ha a nyakát töri ki? A dolog nem merült feledésbe és minden percben úgy éreztem, tudják, hogy én tettem. Pedig próbáltam normálisan viselkedni. Még egy gólt is tudtam rúgni torna órán, igaz, saját kapura. És az egyik oreom is visszakaptam sajnálatból. A másik sajnos már abban a szünetben elfogyott. Néhány órával később már kezdtem egészen megnyugodni, bár folyton a történteken járt az eszem.
Alig vártam már, hogy kicsengessenek és végre kimehessünk levegőzni, mert reggel óta kész börtönnek érzem az iskolát. Ezzel azonban nem voltam egyedül, így mikor megszólalt a csengő, mindenki rakétaként vetődött az ajtó felé egymást lökdösve. Nos ez utóbbiból inkább kimaradva a kis csapatommal a végén igyekeztünk kifele, mikor nagy meglepetésemre anyáékba botlottam. Óriási kőesett le a szívemről, mert másra sem vágytam jobban, mint az öleléseikre, puszijaikra és a mindenre gyógyír mosolyukra.
- Mama! Papa! - rohantam oda hozzájuk csillogó szemekkel, mint aki évek óta nem láthatta őket. Pedig erről szósincs, csupán a biztonságukra volt szükségem, amit ezidáig mindig megkaptam, bármilyen csintalan is voltam. Előbb apának estem, most még a szúrós borostája sem zavart volna igazán, a bőr kabátjának jellegzetes illatát pedig egyenesen imádtam, mégha néha napján kicsit büdike is volt a cigitől. Egy alapos szorongatást követően pedig futottam oda anyához is, őt sem kímélve. Szeretem anya kosztümeinek illatát, ami a parfümjével keveredik és kezeinek gyengéd ölelését, amitől mindig nagyobb biztonságban érzem magam, mint akár egy páncélteremben.
- Ti meg mit kerestek itt? - kérdeztem hol anyára, hol apára kapkodva fejem, ahogy a nagy örömködés után tudatosult bennem, hogy ez egyáltalán nem megszokott dolog. Az sem, ha anya jön órák közben, de ha már apa is itt van... Csupán a tanár úr hangjára kapom hátra a fejem kissé megszeppenve. Beszélni?! Az nem jelenthet túl jót...
- Ugye nincsenek bajba? - szorítottam jobban anyát aggodalmas arccal. Volt egy sejtésem, hogy nem emiatt vannak itt, de azt a látszatott kell keltenem, mintha semmiről sem tudnék. Azt hiszem. Bár ez a Columboban sem szokott bevállni. A nemleges válasz után ösztönösen jött a következő kérdés.
- Akkor... én vagyok bajban? - böktem félve magamra és magamban azért imádkoztam, hogy erre is nem legyen a válasz. Az volt. Oké, most kicsit összezavarodtam. Azt viszont egyértelműen a tudtomra adta a tanár bácsi, hogy ne avatkozzak bele. Pedig az elején még némán, aprókat tátogva hamar meg is számoltam, hogy hány szemünk is van mindannyiunknak. Aham, kettővel több, mint kellene. Tehát akkor tényleg mennem kell. A zavarodottságom ellenére, a legkevésbé sem voltam nyugodt, sőt rettegtem. A tanárról anyára nézek aggódóan, de a puszija biztosít felőle, hogy nem lesz semmi baj, ezért bólintok egy aprót.
- Jó. - motyogom egy halvány mosoly kíséretében, majd ellépve tőle indulok el a többiek felé, akik távolabb álltak és vártak rám. Azért még vissza-vissza pillantgattam félve, miféle beszélgetés folytatódhat majd le köztük. Igyekeztem csupa jó dologra gondolni, de lelkem mélyén én is éreztem, hogy nagy a baj, ebben pedig a többiek is megerősítettek, mikor leültünk egy padra. Nem mertem nekik elmondani, hogy én voltam, ezért csendre inteni sem mertem őket, emiatt pedig éreztem, hogy rendetlenkedni kezdett a pocim. Hosszú percekig szenvedtem köztük, miközben jobbról balról azt hallgattam, hogy ne féljek, mert úgyis elkapják az elkövetőt és megbüntetik, míg aztán a hasam fogva vissza nem iszkoltam az épületbe, nem egyéb célból, hogy felülről vagy alulról, de könnyítsek a kínlódásomon. Ám belépve, a kínszenvedések mellett is kíváncsi voltam vajon vége-e már vagy ha nem, miről beszélhetnek a teremben, ha valami csoda folytán a rejtélyes elkövető kinyomozásában, az megmagyarázná apa miért van itt. Így hát nagy kínlódva felmentem az emeletre, - azon a lépcsőn, ahonnan Ashley is lezúgott - hogy kicsit hallgatózhassak, ám ahogy elhaladtam a folyosó menti fiú wc mellett, mintha anya hangját hallottam volna. Megszeppenve kaptam oda fejem és léptem óvatosan közelebb. A nevem ismét sikerült elcsípnem. Igen, ez tényleg anya volt! Döbbenten hökköltem hátra az ajtó egyértelmű jelzésére pillantva. Uramisten, anya vajon tudja, hogy ezért fekete pontot is kaphat? Bemenni a fiú wc-be lánynak?! Hát mi van ma mindenkivel?? Mit sem törődve a poci fájással tapasztom fülem az ajtóra, mert úgy hallom nincs egyedül. A beszélgetést hallgatva megbizonyosodtam, hogy anya és apa beszélget, és a legkevésbé sem jó dolgokról. Sok mindent persze nem értettem belőle, na meg olykor körbe kellett néznem, nehogy lebukjak, de mindig vissza tapasztottam fülem az ajtóra. Nem csak Ashley volt a téma, s talán ezt volt a legrosszabb hallgatni. Nagyokat kellett nyelnem, hogy elfojtsam azokat a hatalmas krokodil könnyeket. Sosem hallottam még őket erről és így beszélni. Mintha nem is ők lettek volna.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy elcsesztem a lányunk lelkivilágát? - kérdezte anya apától, aminek nem is igazán a tartalma, mint inkább az ütött szíven, hogy ezt anya szájából hallottam. Még káromkodni sem szokott. Annyira... annyira hihetetlennek tűnt az egész, hogy megakartam róla bizonyosodni, hogy ezek tényleg az én szüleim, nem pedig, mint a Coralineba csak hamis álszülők. Látni akartam anya arcát, mert tudom, hogy ő sosem beszélne így. Csak egy másodpercre akartam bepillantani, de ahogy nyitottam résnyire az ajtót, hogy az arcom odapréselve lássam kik ezek a jó hangutánzó idegenek, éppen csak benéztem, és a nyikorgó ajtó felfedte kilétem, így hamar vissza is csukom és idegesen nézek körbe hova bújjak. Jobb ötlet híján a falhoz lapulok és behunyt szemmel imádkozom, hogy kamélonként beletudjak olvadni a falba. Nem tudom, miért hittem a sikerességében. Mikor apa felhozta a struccokat még mindig behunyt szemmel válaszoltam, mintha csak a pillanatott várnám, hogy megszűnjek létezni vagy kinyíljon mögöttem a Szükség szobája.
- Dóra szerint a struccok a homokba dugják a fejüket, apa. Miért nem figyeltél, mikor erről beszélt? - vontam kérdőre, de mindez hamar feledésbe is merült, ahogy ő is így tett velem. Ekkor nyitom csak ki a szemeim és lépek el a fal mellől apára nézve.
- Ki tudja... talán csak most érkeztem... - lóbáltam kezeim magam mellett, remélve, hogy most ez a válasz is elég lesz, mert ha tovább faggat, tutira elsírom magam. Most még apró mosollyal tuszkolom a lelkem mélyén lévő ládába, mindazt, amit az előbb hallottam, hogy aztán majd egy nagy lakattal lezárjam és soha, de soha többet eszembe se jusson. Aztán apa mögé néztem anyára. Már futottam is volna, hogy megöleljem, de mintha a fiú mosdóküszöbe után valami hatalmas szakadék állt volna, lefékeztem, bár majdnem átestem rajta. Ismét anyára néztem.
- Anya, ne... Gyere ki. Ide lány nem teheti be a lábát. Fekete pontot kapok miattatok! - hivogatom kezeimmel, hogy mielőbb kijöjjön. Lehet ezért már nem is fekete pont, hanem beírás jár. - Siess!

|| there you go again, making me love you || lilia & bell 2081954265 || || öltözet ||

Charlotte M. West
Diákok
Play by :
Raegan Revord
Kor :
10
Foglalkozás :
Tanulok
Hozzászólások száma :
21

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyCsüt. Okt. 10, 2019 4:03 pm



Charlotte & Bellamy & Lilia

2019. május, Success Academy Charter School




Rettenetesen dühös vagyok. A családunkban kialakult helyzethez képest mindig is úgy gondoltam, helytállok anyaként és a gyerekeim értelmes, a társadalom számára hasznos és szerethető emberekké cseperedtek. Erre az általam felépített világot röpke fél óra alatt porig rombolják. Nem kertelnek, nem próbálnak meg szépíteni. Egyszerűen az arcomba tolták a rideg valóságot. Esélyem sem volt megvédeni a lányunkat, mert hárman kényszerítették le a torkomon a tényeket. Charlie szappant rakott egy társa üdítőjébe és lelökte Ashley-t a lépcsőn. Baromság… a felvételt még csak meg sem mutatták – bár magam sem erősködtem, hogy megnézhessem -, olyan érzést keltettek bennem, mint akik kihúzták a lányom nevét egy kalapból. Naa, ma a West gyerek kerül porondra. És ami a legszörnyűbb az egészben. Teljesen leblokkoltam. Nem találtam magamra. Nem tudtam értelmes érveket felsorakoztatni, nem tudtam megvédeni a saját lányomat, holott vadidegen emberek jogaiért harcolok nap, mint nap. Teljes káosz lett úrrá rajtam. Legszívesebben elszívnék egy cigit, de most még a szaga is megviseli gyomrom, meg aztán, amúgy sem szabadna.
-Charlie semmit nem csinál ok nélkül, de azt kétlem, hogy magától lökte le a lépcsőn Ashley-t. Valamelyik taknyos kölyök az oka az egésznek. – Összefonom karjaimat mellkasom előtt, a táskám a mosdó pultján pihen, csak remélni tudom, hogy nem gyűjtöttem be ki milliónyi DNS mintát és arra nem is gondolok, hogy a vízen kívül mi lehet az a furcsa színű folyadék, amibe sikeresen belepakoltam a holmim. Köhintek egyet, hogy a feltörő öklendezést leplezzem valamivel, de nem hiszem, hogy sokáig képes leszek bárhogyan is a gyomromban tartani az ebédemet.
-Ugye nem azt akarod mondani, hogy elcsesztem a lányunk lelkivilágát? – Már eleve az is frusztráló, hogy a bennem feltörő szóáradatot nemes egyszerűséggel, egy ujj feltartással belém fojtja, de az meg még inkább, hogy teljesen azt a látszatot kelti, mint aki egyetért a lányunkat rágalmazókkal. Jól hallok egyáltalán? Vagy a dohány szagtól megbolondult az agyam? - Persze, hogy kihat a gyerekre a válás. Egyik nap minden rendben volt, a következő napon apa már csak annyi időre jött haza, hogy összeszedje a dolgait, legközelebb pedig hétvégén jött. Már amikor jött és nem… tök mindegy, mindenkit megviselt. – Legfőképpen a gyerekeket. És engem is, de szerintem ezzel teljes mértékben tisztában van. Sokszor tűnődöm azon, hogy vajon hiányzunk e neki. Vagy örül annak, hogy megszabadult tőlünk és élheti az életét.
-Jók vagyunk hát. Nem is értem, hogy gondolhatod másképp. – Félmosolyra húzom ajkaimat, ha belegondolok abba, mennyire nehéz volt két kis gyerekkel egyedül tovább lépni, nem ezt mondanám, de azt se mondhatom, hogy nem akart a családunk része lenni. Elvégre, én adtam be a válási papírokat, én akartam, hogy észhez térjen. - Jól vagyok, miért ne lennék jól? – Értetlenkedem kérdése hallatán, aztán veszek egy mély levegőt és rászánom magam, hogy végre beavassam a nagy titokba. Fogalmam sincs, hogy kezdjek hozzá. Csak zúdítsam a nyakába a hírt egy egyszerű tőmondatban, vagy fejtsem ki bővebben a dolgot? Maradjunk a tőmondatnál. Terhes vagyok. Ennyit kell kinyögnöm. Helyette a szám elé emelem a kezem és visszatartom a feltörő nevetésemet. Ez most már így lesz? A hormonok őrült tánca miatt képes leszek a lehető legszürreálisabb pillanatban is nevetni? De hát olyan édes…
-Charlotte, nem illik hallgatózni. – Mondom, immáron rendezve arcvonásaimat is. Remélem csak most toppant be, az utolsó pillanatban. - Gyere ide, adj egy ölelést. – Lehajolok, széttárom karjaimat. Képtelenség, hogy bárkinek ártson.


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

Lilia E. Mainville
Hivatal
Play by :
ms natalie dormer
Kor :
35
Foglalkozás :
lawyer | psychologist of children
Hozzászólások száma :
40

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptySzer. Okt. 09, 2019 7:13 pm



Lilia & Charlie & Bellamy

2019. május, Success Academy Charter School



Tizenkét évesen szívtam először cigarettába. Azt nem mondhaotm, hogy el is szívtam, mert olyan köhögő roham jött rám, hogy belekönnyeztem, és azt hittem, helyben meghalok. Egy cigitől. Miközben az állítólagos barátaim görnyedezve röhögtek rajtam. Arrafelé, ahol én felnőttem, nem volt ritka, hogy ennyi idősen valaki már láncdohányos legyen. Ahogy mondani szokás: az ember a cigire csak a társaság miatt szokik rá, és ez nagyjából így is van. Semmi jó érzés nem volt abban, ahogy az első szálakkal küzdöttem, fájt és égetett, ráadásul a szag is zavart.
Mire középiskolába kerültem, már úgy ment, mint a karikacsapás. Akkoriban még sehol sem voltak füstjelzők, így bátran szívhattuk a mosdóban; ott, ahol én laktam, a folyosón ügyelő tanárok nem traktálták magukat azzal, hogy be-be nézzenek, ellenőrizve, nem csinálunk-e valami rosszat. Gruppenszexet is nyomhattunk volna ott, vagy egy komplett emberáldozatot. Amíg a padlón folyó vérben nem csúszott el valaki, senkit sem érdekelt. És a cigi egyébként is a jobbik típus volt; bőven egy órákra jártam olyanokkal, akik tíz éves koruk óta használtak meth-et vagy kokaint.
Volt valami abban, ahogy bandázva berobantunk a mosdóba, és rárivalltunk a kisebbekre, hogy húzzanak onnan. Emlékszem, az egyikük annyira megijedt, hogy belecsinált a gatyájába. Utólag legszívesebben a fejemet verném a csempébe ezek miatt; már jobban tudom, mit csinál az emberrel az efféle megaláztatás, és mennyire nevetséges ez a betegesen szükséges erőfölény-kialakítás.
Szinte azt várom, hogy ki kell küldenem valakit onnét, ám mivel ez nem a Bronx, ellenben egy általános iskola, senki sincs a férfimosdóban. Az ember nem veszi észre a változásokat, azt, ahogy a kezdeti nehézségekből megszokás válik, a negatívumot elengedjük a fülünk mellett, és egyszer csak azon kapod magad, hogy a saját nyálad hangja a szádban is annyira az idegeidre megy, hogy legszívesebben kitépnéd a nyelved.
Meglehet, jelenlegi idegállapotom nem annyira a nikotinhiány, mintsem a helyzet foganatja. Hogy mernek idehívni, hogy aztán az arcomba köpjék, hogy a lányom terrorizál másokat? Nem hallottam, amit Lilia mondott, de biztos vagyok benne, hogy Ő is egyetért velem, az a felvétel kontextusból lett kivéve. Bizonyára belezsarolták.
Nem lehet máshogy.
Nyílik az ajtó, de egy túl sok almalevet ivó tíz éves helyett Lilia sétál be rajta, orrát ráncolja az itt terjengő szag-kavalkádra, amitől megrezzen a szám sarka. Aranyos, mikor így csinál; és általában akkor is aranyos, mikor mérges. Már ha épp nem rám az. – Azért ez így egy kicsit nem fair. Minden gyerek hazudik. Minden ember hazudik – vetem közbe, beleszívva a szálba, miközben ő a csaphoz lép. Egy pillanatra úgy néz ki, ahogy lehajol, mint aki beleokádni készül. Ennyire azért csak nem lehet ideges, ugye? – Persze, ez nem jelenti azt, hogy ne lett volna oka megcsinálni azt, amit állítanak… Úgy értem, olyan, ami végett úgy érezte, nincs más választása. Valami ok mindig van.
Igaz, ez legtöbbször csak az adott személynek felfogható, de van. Esetében pedig egy tíz éves kislányról beszélünk, nem lehet olyan elvetemült ok, ugye? – Azért te is tudod, hogy a válásnak bizonyítottan van kihatása a gyerekekre… – vonom meg a vállam. Aztán mielőtt még közbeszólhatna, feltartom az ujjam. – Nem az ő oldalukon állok. Amit csinálnak, puszta boszorkányüldözés, nem több. Nem akarnak segíteni Charlotte-nak, csak a seggüket akarják fedezni a többi szülő előtt. Ha bárkit hibáztatni lehet, azok ők, amiért nem vették észre korábban a jeleket, hogy talán frusztrálja valami… Érdekes mód a gond mindig itthon születik, de azért, hogy megoldják, fizetnünk kell hatvan dolcsit egy órára.
Unottan forgatom a kezeim között a szálat, a körmömnél lévő felszakadt bőrt nézem. Már rég nem érzem a csípését. Lehet, hogy ők is ilyenek a gyerekekkel; túl sok van, túl sokszor, nincs rá képzettségük. És igazából nem is kell feltétlenül, nem olyan szinten, ahogy elvárnánk. Mármint, nekik húszra kell figyelni; nekünk kettőre. Ebből egyikük az osztálytársai innivalóját mérgezi, a másik pedig bulikba szökik el.
Szerinted tényleg elrontottuk őket? – kérdem, de még mindig nem pillantok Liliára. – Bailey olyan kicsi volt… Charlie pedig szinte nem is élt még. Igazából fogalma sincs, milyen az, ha… Ha van egy rendes családja. – Szúrós szemmel meredek a cigarettára, majd egy morranást követően elnyomom az ablakpárkányon, és kipöckölöm a szűkös ablakrésen.
Ellököm magam a fekete alkoholos filccel összefirkált, újkorában nyilván fehér csempétől. Minden olyan steril és személytelen itt, hogy lassan nekem lesz hányingerem. – ’Faszt. Minden második ember szülei elváltak. A másik felét meg verte az apjuk. Mégsem lesz mindenkiből Sam fia, meg Ted Bundy. Jók vagyunk – bólogatok csípőre tett kézzel, ahogy megállok Lilia mellett. Óvatosan pillantok rá. – Mert jók vagyunk, ugye?... Te jól vagy?
Kicsit furcsán áll a szeme.
De nem jut sok időm ezzel foglalkozni, mert ebben a pillanatban megnyikordul az ajtó, ahogy alig pár miliméterrel szélesebbre tárul, én pedig odakapom a tekintetem, és még épp elkapok egy fél, de félségében is nagyon ismerős arcot, ahogy ijedten visszahúzódik a leskelődésből. – Charlie? – szólítom meg. Nem hallok futó lépteket, talán azt gondolja, hogy ha nem mozog, nem vesszük észre. Mint a T-rexek, amiket annyira szeretett.
Az anyjára pillantok, aztán két hosszú lépéssel ott termek, kinyitom az ajtót, és felvont szemöldökkel bámulok a lányunkra, aki még mindig a falhoz lapulva áll behunyt szemekkel. – Ugye tudod, hogy ez a struccoknál sem működik? – kérdem, bár azért egészen aranyos. Egészen addig, míg rá nem jövök, hogy fogalmam sincs, mióta állt az ajtóban. – Mióta hallgatózol fiúmosdóknál…?


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

sorry for everything i've done
From the second that I was born, it seems I had a loaded gone and I shot, shot, shot a hole through every single thing that I loved.

Bellamy West
Bûnüldözés
Play by :
Michael Fassbender
Kor :
44
Foglalkozás :
nyomozó
Hozzászólások száma :
271

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyVas. Szept. 29, 2019 7:28 pm



Lilia & Bellamy

2019. május, Success Academy Charter School




Valahogy, teljesen máshogy képzeltem el ezt a helyzetet. Az agyam hátsó részében úgy fogtam fel a dolgot, mint valami vizsgát, amit az igazgató talált ki csak azért, hogy kellemetlen perceket okozzon mindkettőnknek. Tulajdonképpen, a reakciónkra volt kíváncsi, arra, mit hoz ki belőlünk az, ha a lányunkat közveszélyesként titulálva, szinte őrültként emlegeti. Egy ideig hajlandó voltam belemenni a játékba és igyekeztem visszafogottan viselkedni, mielőtt még azt a következtetést vonja le, hogy Charlotte-ban kódolva van a dühkezelési probléma, az agresszió és a gonoszság. Aztán ahogy egyre mélyebbre merültünk a témában, majd megjelent az iskola pszichológusa, már rohadtul nem érdekelt, hogy disztingválva beszéljek. Ezek nem érdemelnek mást…
-Tudja, itt csak az a probléma, hogy amíg az én lányomat ezzel vádolják, addig az a kislány röhögve nevet a markában. Nekem is lenne mit mesélnem Ashley-ről. Elvégre, pszichológus vagyok, itt mindenki nyitott könyv a számomra. Had ne kelljen itt helyben elemzést tartanom… – Az igazgatóra pillantok, állja a tekintetem, úgy tűnik, nem sikerült megijesztenem, pedig abból, ahogy beszél, a gesztusaiból ítélve azt hittem, sikerült megragadnom pont a tökeinél. - Nehezen hiszem el, hogy Charlie bárkinek is ártana. Azt meg egyenesen elutasítom, hogy szánt szándékkal bántana másokat. Nyilván kiprovokálták az egészet, magának meg annyira nincs vér a pucájába, hogy odaálljon Pettyburh-ék elé és őket is felelősségre vonja. Könnyű az olyan szülők gyermekét gyanúsítani, akik nem egy villában élnek, dadákkal és szobalányokkal. – Felemelem mutatóujjam, csendre intem az iskola vezetőjét, mielőtt valami orbitálisan nagy hazugsággal akarna elkábítani. - Ne, kérem, inkább maradjon csendben. Felesleges magyarázkodnia, mindenki tudja, mi folyik ebben az intézményben. – A lefizetések, a megvesztegetések mindennapossá váltak, akinek van elég pénze, bármit megtehet. A tanárok a kevés fizetésüket így egészítik ki és kevés az olyan pedagógus, akit nem vakít el néhány ezer dollár.
Egy pillanat alatt válik a szűk szoba levegőtlenné, tátogok, mint a partra vetett hal. A fényesre suvickolt serlegekre nézve, viszont látom elnyűtt arcomat. Totális megsemmisülés.
-Továbbra is azt mondom, hogy Charlotte-ot kényszerítették arra, hogy kárt tegyen Ashley-ben. Az, hogy hazudott, szükségszerű volt, ne mondja nekem, hogy Ön nem szokott hazudni, ha azzal mentheti az irháját. Dehogynem, nyilván a lány szüleinek is így tett, miután biztosította őket afelől, hogy a West lány megkapja méltó büntetését. – Valószínűleg ezért nem kedvelnek annyira a kollégáim. Úgy értem, nem a közvetlen kollégáim, hanem azok, akik ugyan azt teszik nap, mint nap, mint én. Védik az elítéltet, az ártatlan, a bűnözőt. Ha kell, csontig mászok a jelenlévőkbe és addig forgatom a szavakat, míg be nem ismerik, szörnyű hibát követtek el azzal, hogy a lányunkat megvádolták.
-Nézze Ms Mainvile… – Hosszú idő óta először szól hozzám az igazgató, hatásszünetet tartva, keresgélve a megfelelő szavakat. – …amit az imént mondtam, megtörtént. A folyosón lévő kamera felvette az egészet. Ha tetszik, ha nem, Charlotte megtette. Ebből kifolyólag feltételezzük, hogy a korábban elkövetett csíny után, valóban ő lökte le a Pettyburgh lányt a lépcsőn. – Mély lélegzetet vesz, hátradől a székében és elnémul. Részéről, lezártnak tekinti ezt a beszélgetést és átadja a lehetőséget a többieknek.
-Baromság…! – Csattanok fel, sajog a szívem, ha arra gondolok, mi vár ezek után Charlie-ra. Mert minden bizonnyal megbélyegzik majd, suttogni fognak róla a háta mögött és veszélyesnek fogják gondolni. Szegény, édes kisbabám…
Végigmérem Ms Monaghan-t, nem lehet sokkal fiatalabb nálam, pár éve végezhetett az egyetemmel, nyilván ez az első munkahelye, meg akar felelni a felsőbb vezetésnek. Szűk ruhájával és vállaira omló, csokoládébarna hajával már akkor megnyerte magának a munkát, amikor még csak jelentkezett rá. Tojáshéj van a seggén és eljátssza a tapasztalt, évek óta praktizáló kutatót.
-Köszönjük, de megoldjuk otthon a problémát. Tudom, hogy viszonyuljak a lányunkhoz, elvégre én vagyok az anyja. Maga nem ismeri őt, kétlem, hogy a nevét is tudná, ha nem világosítják fel a találkozó előtt. Charlotte sosem hazudna nekem, így semmi értelme annak, hogy egy idegen turkáljon a fejében. – Idegesítően tökéletes fogsorát villantja felém, ahogy félmosolyra húzza ajkait. Nyilván, nem hagyja annyiban, amit az imént mondtam.
-Jelen esetben épp a legrosszabb az, amit tesz Ms Mainville. – Maradtál volna csendben. Rászorítok a táskám pántjára. – Emlékezzen csak rá, milyen volt fiatal korában. Nem mindent osztott meg az anyjával, amikor épp abba a korba ért, ahol most Charlotte jár. Talán csak jót akar azzal, hogy elferdíti a mondanivalóját, nem akar csalódást okozni, hogy kevésbé szeressék…
-Jézusom, ezt most fejezze be. Hogy gondolhatja, hogy kevésbé szeretem a lányom, ha lelök valakit a lépcsőn, vagy szappant dug valakinek az italába? Teljesen felesleges ezt a beszélgetést folytatni, úgy látom, önök eldöntötték, hogy a lányunk bűnös. Nincs miről tovább diskurálni. – Mire befejezem a mondatot, Bell már a folyosón, vagy az iskola udvarán van. Nem csodálnám, ha útközben rágyújtott volna és magasról tenne arra, hogy a füstjelző hamarosan visítva beindul.
-Mi csak jót akarunk. Higgye el, nem az a célunk, hogy Charlie-nak ebből baja származzon. De meg kell értenie, hogy Ashley szülei aggódnak a gyermekükért. – Hiába a kedves, nyálas hangszín, az elkövetkező ígértek és segítségnyújtás, elhatározásra jutottam.
-Charlotte-ot kiveszem az iskolából. . Holnap bejövök a papírokért, minél hamarabb szeretném, ha a lányom másik intézménybe járna, mielőtt még elkönyvelnék veszélyesnek. A viszont látásra. – Kifelé menet még hallom, ahogy az igazgató széke nyikorog, ahogy a bőr jellegzetes hangot ad, lépteinek zaja is egy ideig fülemben cseng, de egyszerűen képtelen vagyok ezt tovább hallgatni.
Jól sejtettem. Már a folyosón érzem a cigaretta szagot, próbálom megszaporázni a lépteimet, nehogy a kicsengetés közepén találjam magam. Még nem döntöttem el, hogy Charlie-t hazaviszem vagy hagyom, hogy eltöltse utolsó napját az osztálytársai körében. Már amelyik nem retteg tőle.
Bell-t még sem az udvaron, de nem is az épület előtt találom. A harmadik gondolatom a férfimosdó, szinte feltépem az ajtót és belépek. Azonnal elkap a hányinger, ahogy a bagó és a húgyszag egyvelege eljut az orromba. Visszanyelem azt a kevéske reggelit, amit sikerült legyűrnöm magamba, de irtó nehezemre esik nem a padlóra dobni a gyomrom tartalmát.
-Itt vagy Bell? – Beljebb sétálok a helyiségbe, olcsó illatosító próbálja elnyomni a szagot. - Ezeknek elment az eszük. Baromság az egész, kitaláció. Még hogy Charlie hazudik… – A mosdókagylóra támaszkodom, majd vizet engedek és csuklómat a jéghideg sugár alá nyomom. Szeretnék egy kicsit felfrissülni, de néhány órán belül tárgyalásom lesz, szalonképesnek kell lennem, nincs időm javítani a sminkemen. - Egyik gyerekünk sem pszichopata és nem is lesz, felháborító, hogy azt hiszik, azért, mert elváltunk, az okot ad arra, hogy Charlie – állításuk szerint – így viselkedjen… – Elzárom a csapot, megtörlöm a kezem az adagolóból kitépett kéztörlővel és a wc közvetlen közelében álló Bell-t vizslatom. Bárcsak elmondhatnám neki, mi történik most velem. Velünk…


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

Lilia E. Mainville
Hivatal
Play by :
ms natalie dormer
Kor :
35
Foglalkozás :
lawyer | psychologist of children
Hozzászólások száma :
40

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyHétf. Aug. 12, 2019 2:09 pm



Lilia & Bellamy

2019. május, Success Academy Charter School



Sosem jelent jót, ha a tanár behívat elbeszélgetésre. Már akkor sem, amikor Te magad vagy a diák, de akkor meg főleg, mikor a gyerekedről van szó. Azért nem hívnak be, hogy megdicsérjék a két szép szemét, akkor sem, ha meg vagy győződve róla, hogy a gyerekeid szeme a legszebb a világon. Mert az; minden soha el nem múló vonzalmam ellenére Lilia felé, ő csak harmadik lehet a sorban a lányok mögött, és emiatt aligha érezné magát rosszul. Mikor összejössz valakivel, akiről meg vagy győződve, hogy „életed szerelme”, az a bizonyos fény az alagút végén, bizonyosan állítod, hogy bármit, valóban bármit képes lennél megtenni azért, hogy boldognak lásd, hogy épségben tartsd.
Aztán megszületik a gyereked.
Nem tudom, hogy más-e, ha fiad van; ösztönös féltés van a lányokkal kapcsolatban, ami még egy olyan őstulokban is megjelenik, mint én. Egy kicsit Liliát láttam bennük, igen, és szerencsére sokkal inkább Őt, mint engem; de ugyanakor egyszerűen csak… Olyan ártatlanok voltak. Aprók. És miután a nővér végre megfürdette őket, szóval nem voltak csupa nyálkásak-mázosak… Akkor gyönyörűek is. Van, aki szerint várni kell pár hetet, hogy a csecsemők szépek legyenek, hogy ne torzuljon a fejük, kitisztuljon a színük, ilyesmik, de ez hülyeség. Ha nem érzed abban a pillanatban, hogy a kezedbe nyomják, hogy ő a legtökéletesebb kis lény ezen a világon, és nem hogy a sajátod, de ha kell, a szerelmed életét is feláldoznád érte, akkor nem érdemled meg.
Amikor Charlie született, a kórházban Lilia elkapott valami betegséget, belázasodott, és két hétre karanténba zárták. Szabadságot vettem ki, soha előtte vagy azóta annyit egyszerre – de belém égett. Nem csak az, ahogy hazaingáztam Bailey-hez, aki akkoriban megrögzötten az anyja által hagyta csak etetni magát, de az is, hogy órákat töltöttem Charlie-val, aki a tenyeremben elfért akkoriban. Fontos, hogy érezze a szülői kapcsolatot, azt mondták. Ez a kötődés alapvetően az anyával szokott kialakulni, ám mivel ez jelen esetben nem volt elérhető, engem küldtek be az alternatív szobába (ahol alternatív szüléseket folytatnak – szülőmedence, hinta, medicinlabdák… Nem tudom, van, akinek ez szimpatikusabb, de ahogy a többi szülő nőt hallgattam, csak a vajúdás tizedik órájáig, amikor már könyörögnének az epidurálisért), és… Kötődtünk.
Azóta sem vagyok hajlandó elhinni, hogy az a csöpp manócska, akinek a talpa akkora volt, mint a hüvelykujjam, bármi rosszra képes volna. Szóval feleslegesen rángattak be ide – bár már mindketten sejthetjük előre, hogy ennek lesz valami köze a korábbi behíváshoz, meg ahhoz a nevetséges ötlethez, hogy Charlie bárkit is bántana.
Nem vagyok ideges, mert tudom, hogy baromság az egész, és készen is állok, hogy ezt közöljem bárkivel. De úgy tűnik, Liliánál nem ez a helyzet. – Jól vagy? – vonom fel a szemöldököm, ahogy látom, hogy a hasára teszi a kezét, és kissé előre görnyed. Épp így néz ki az, aki mindjárt hányni készül. – Ennyire azért nem komoly a helyzet. Ne csináld azt, mint az államvizsga előtt – vigyorgok rá. Aztán felnevetek. – Emlékszel?
Nagyon reméltem, hogy emlékszik. Addigra Bailey már megvolt, és Lilia egyébként is stresszben élt, hogy egy gyerek mellett még tanuljon is. Nem akart megbukni, hiába győzködtem, hogy az egyetem már csak ilyen, nagyon ritka azon emberek száma, aki elsőre átmegy. De ő eldöntötte, hogy át fog, ettől pedig olyan maratoni tanulásba kezdett, amit azóta sem értek. Még az ügyeimen sem dolgozom ilyen elhivatottan.
Azt mondta, ne menjek be hozzá a vizsga előtt Bailey-vel, mert csak még idegesebb lesz. Nem hallgattam rá, és a szóbeli meghallgatás előtt besunnyogtunk oda kettecskén. Úgy járkált a folyosón, a kezeit tördelve, mint egy ketrecbe zárt tigris. Azt hittem, örülni fog a támogatásnak, meg a kedvenc csokijának, ehelyett meglátott, pánikolni kezdett, és kis híján lehányta Bailey-t. Mármint, tényleg kiadta a tartalmát, csak még időben arrébb kaptam a gyereket. Azért ez meghatározó sokk lett volna az életében.
Reméltem, hogy most nem kell sokáig várnunk, mert jó lenne elkerülni még egy ilyen incidenst. Szerencsére megszólal a csengő, jön a gyerektömeg, aztán Charlie, és nem sokára ott ülünk a fiatal tanárral szemben. Rózsaszín nyakkendője van, és háromrészes öltönye. Biztosan meleg. Amivel nincs baj, ez csak megállapítás. Azt hiszem, beléjük több megértés szorult.
Ugyanakkor a fickó által felvázolt helyzet egyszerűen nevetséges. Nem csodálom, hogy Lilia is kiakadt rajta; bár meg kell mondjam, amint ő vonja magára a tanár figyelmét, megszólalni sem tudok, annyira leköt a látvány. A tárgyalóteremben is mindig szenvedélyes; professzionális de szenvedélyes. Itt azonban nyoma sincs professzionalizmusnak, nem, ő most a gyerekét védő anyamedve, és ebben van valami… Elemien vonzó.
Valószínűleg felpofozna, hogy térjek magamhoz, mert csak arra tudok gondolni hosszú másodperceken keresztül, hogy kiküldöm a tanárt a fenébe, és ott az az asztal, tökéletesen elférnénk rajta…
Nézze, Mrs. West – sóhajt fel a tanár, és semmi kedvem sincs kijavítani. De aztán leesik neki valami, mégpedig hogy pont azért vádolják Charlotte-ot ezekkel a baromságokkal, mert a válásunk traumát okozott neki, állítólag. – Vagyis, Miss… Mainville. Elnézést. Természetesen én abszolút nem gondolok semmi rosszat Charlotte-ról. Mint mondtam, nagyon okos, kedves kislánynak gondolom.
Akkor miért vagyunk itt? – sóhajtok fel. Most érkezünk el a jó részhez; érzem, mert végig a testbeszédét figyelem. Alig láthatóan, de megfeszül, az ádámcsutkája pedig erőteljesen mozog le és fel, mikor nyel egyet.
Természetesen soha nem veszélyeztetnénk a tanulók lelki épségét azzal, hogy bármivel is vádoljuk őket. Beszéltünk mindkettejükkel, és mint kiderült, a lány…
Mi is a neve? – dőlök hátra a székben. Nem válaszolt Liliának. Akkor majd fog nekem. Nem akar, látom, úgyhogy megismétlem a kérdést. – Ki az?
A tanár oldalra néz, keres valami kapaszkodót, de végül megadja magát. – Ashley Pettyburgh.
Nem tudok nem felnevetni. – Aha. Szóval a lány, aki már négy éve utálja a lányomat, hirtelen azt vallja, hogy ő lökte le a lépcsőn. És ebben biztos. Milyen meglepő, nem? Mondhatnánk, hogy kényelmes.
Ebben a szituációban semmi sem kényelmes. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül egy tanuló panaszát, csak azért, mert úgy látjuk, hogy…
Hazudik?
Össze van zavarodva – javít ki nyugodtan. Felsóhajt és egyenesen rám néz. Kezdek az agyára menni; helyes. – Nézze, Mr. West. Tudom, hogy mi a munkája, Charlie elég részletesen beszámol róla. – Az nem jelenthet jót. – De ez most nem… egy manhattani gyilkossági ügy, érti? Itt nem felelősöket keresünk, vagy vonunk be kihallgatásra tíz éveseket.
Nem igaza van. Ez nem a kihallgatás, ez már a tárgyalás. Azt hiszem, ebben elég tapasztalatunk van, nem? – pillantok Liliára. Egy kicsit sajnálom a fazont, tudva, milyenek az itteni, újgazdag szülők úgy általában, de nem eléggé, hogy könnyen vegyem a dolgot. – Olyasmivel vádolják a lányunkat, már megint, amit nem követett el. Miért hisznek jobban annak a lánynak, mint a miénknek, hm?
Senkinek sem hiszünk kevésbé, minden tanulót ugyanannyira értékelünk és óvunk, természetesen.
Akkor a Pettyburgh szülők miért nincsenek itt, hm? Vagy a diorámák mögött bujkálnak? – nézek el a hátam mögé, az osztályterem végébe, mintha valóban azt hinném, ott találom őket. A tanár sóhajt, megint, de nem hagyom szóhoz jutni. Elég ebből a baromságból; legszívesebben csak felpattannék, és kiviharzanék, ő meg fulladjon meg. Még egy ilyen ostobaságot! – Nem, most maga figyeljen ide! Olyasmivel vádolják a lányunkat, mert igen, ez egy vád, amit nem követett el, amit tagad, mindezt egy másik lány szavára alapozva, olyasvalakiére, aki bizonyítottan hazudott már, míg Charlie sosem. És mindeközben azt hangoztatja, hogy mindenkit ugyanúgy kezelnek? A nagy lófaszt!
Mr. West…!
Ne Mr. Westezzen nekem! – Nem én megyek az ő agyára; ő az enyémre. És nem tudom, sőt, nem is akarom elfojtani a vágyat, hogy felemeljem a hangomat, még ha nem is kiabálok, és rácsapjak az asztalra. Miért nem hallja meg, amit mondunk? Miért vagyunk itt, ha már úgyis eldöntötték? – Azért támadják Charlotte-ot, mert Liliával elváltunk, és mert nincs hétjegyű éves fizetésünk. Ez az igazság, és bármit fog most mondani, nem fog számítani. Kitalálták, hogy ő lesz a bűnbak és kész, ez pedig a maga dolga, de ne merje elvárni, hogy bólogatunk rá. Ha bármilyen szinten meg meri bűntetni a lányomat, garantálom, hogy istentelenül meg fogja bánni!
A fickó rám mered, hosszabb ideig, mint amit megadtam volna neki, hogy van bátorsága. Most már nem tűnik idegesnek, mintha tudna valamit; de megint sóhajt, megdörzsöli a szemét, mintha fájna, és azt mondja: – Charlie hazudott már.
Hát ez hülye.
Bizonyítottan – néz mindkettőnkre. – Ez akkor nem került megbeszélésre, mert… Csak egy csíny volt. Vagy annak indult. De Charlie és néhány barátja, szóval, szappant rakott egy osztálytársuk üdítőjébe. A fiú szerencsére észre vette, hogy valami nem stimmel a buborékok miatt, de könnyen beleihatott volna, akkor pedig mérgezést is kapha,t kórházba kerülhetett volna. Megkérdeztünk minden tanulót, tud-e valamit, de állítólag senki nem látott semmit.
Kezeim az ölembe esnek, mielőtt megütök valakit, és idegesen jár a lábam a padlón. – És akkor mégis miféle bizonyítékuk van?
Kamerafelvétel. A folyosón történt, és tisztán látszik rajta, hogy Charlotte teszi bele az üvegbe a mosogatószert. – Sípol a fülem. Azt  hiszem. Egyszerűen, amit mond, annak egy szavának sincs értelme. – Megmutathatom a felvételt, amennyiben ragaszkodnak hozzá, de…
Hirtelen nem tudok mit mondani, és azt sem igen észlelem, Lilia tud-e. Egyszer csak nyílik az ajtó, és két alak lép be rajta; az egyik az igazgatóhelyettes, Dick Clancy, akinek alig egy szinttel feljebbről kellett ide fáradnia, de hála a magán hordozott súlyfeleslegnek (amire a pocakján feszülő ingje is felhívja a figyelmet), alig győzi törölgetni magáról az izzadtságot. Elnyűtt, barna öltönyében, buta arcával és a feje tetején lévő csillogó kopasz folt felett lengedező három szál hajával megtestesíti a tökéletes, sztereotíp igazgatóhelyettest.
Mögötte egy kiolvashatatlan arcú és korú, de valószínűleg valahol korombeli, gesztenyebarna hajú nő lépdel, mérsékelten formális ruhában.
Elnézést kérek a késésért, felhalmozódtak az ügyek – feleli kifulladva az igazgatóhelyettes, ahogy odahúz magának egy széket a tanár mellé, velünk félig szembe. Buta félmosoly jelenik meg az arcán Lilia láttán, amit legszívsebben letörölnék. – Kezet nyújtanék, de attól tartok, még az ujjam is izzad… Elromlott a légkondi.
Semmi gond, nem késtek le semmiről, épp most meséltem el az… incidenst – húz oda egy széket a nőnek a tanár, majd ránk pillanat. – Robert Clancyt minden bizonnyal ismerik, az igazgatóhelyettes, ő pedig…
Dr. Tess Monaghan – nyújt kezet, amit kelletlenül elfogadok, aztán Liliához is odahajol. – Az iskolai pszichológus.
És miért is van szükségünk pszichológusra? – vonom fel a szemöldököm. A három muskétás összenéz, nyilván megbeszélték már előre, milyen módszerrel próbálnak nem kiakasztani minket. Nem fog sikerülni. – A feles… Charlie édesanyja is gyermekpszichológus – nézek Liliára. – Meg tudjuk oldani otthon. Nem kell, hogy idegenek próbáljanak kutakodni az agyában.
Ez nem kutakodás, Mr. West. És attól tartok, épp a családi kapcsolat miatt nem volna jó ötlet. – Köszörüli meg a torkát. – Sikerült beszélnem Charlotte-tal. Nagyon okos kislány, és vidám is, de… attól tartok, hogy van benne valami… elnyomott rész. Nem tudjuk pontosan, mi az, ami elnyomásra kényszeríti, de valami aggasztja; és meglehet, hogy ezek a csínyek amolyan figyelemfelhívások. A hazugságnak az ő korában lévő gyermekek között sok oka lehet, a gyerekek hazudnak, ha úgy érzik, jobban járnak vele, és még ha marja is őket a bűntudat, nem úgy néznek rá, mint mi, felnőttek. Annak, hogy Charlie nem vallotta be az igazat egy felnőttnek a szappant illetően, számos oka lehet. Tudjuk, hogy sokat beszélgetnek otthon önnel, Miss Mainville, úgyhogy ha el szerette vagy merte volna mondani, valószínűleg már megtette volna. Néha egyszerűbben nyílunk meg egy idegennek, akinek a véleményétől nem félünk. Így azt tartjuk a legjobbnak – néz össze a két férfival – , ha Charlie intézményesített keretek között, de békés környezetben nyílhatna meg. Egy profinak.
És akkor leesik. – Maguk pszichiáterhez akarják küldeni a lányomat? – kérdezem, de inkább kijelentésnek tűnik. Nem annyira kérdéses, mit mondanak.
Nézze, ez a legbékésebb megoldás – veszi magához a szót az igazgatóhelyettes. Nem bízom olyanban, aki önszántából Dicknek hívatja magát. – A Pettyburgh szülők nagyon… Rámenősek. Zaklatnak, érti?
Szóval azért, mert magát zaklatja két szülő, agyturkászhoz akarja küldeni a tíz éves lányomat – vonom le a konklúziót, egyérrtelműen nem lelkesen.
Ez ennél kicsit… Árnyaltabb…
Ismét izzadni kezd, úgyhogy a tanár veszi magához a szót. – Nem egy szülőről van szó, és nem is kettőről. Majdnem az osztály felének szülei jelezték, hogy nem érzik biztonságban a gyermeküket. Valószínűsítjük, hogy valaki elterjesztette a pletykákat, de… Nem hagyhatjuk figyelmen kívül őket, érti?
Hát hogy a faszba ne érteném – vigyorodok el.
A nő rám néz, és méregetni kezd. Pont úgy, ahogy a rendőrségi pszichiáter szokta. – Otthon is ilyen nyelvezetet használ, Mr. West?
És ez az a pont, ahol felállok. A tanár követi a példámat, gondolom attól fél, hogy… tököm tudja, megütök valakit. És egyébként a lehetőség benne remeg a kezemben, de ehelyett csak a farmerzsebemre csapok, benne a cigarettámmal. Felemelem a kezem, és hátrálni kezdek az ajtó felé. – Rá kell gyújtanom. Kibaszottul rá kell gyújtanom.
És ezzel magam mögött hagyom ezt a cirkuszt.


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

sorry for everything i've done
From the second that I was born, it seems I had a loaded gone and I shot, shot, shot a hole through every single thing that I loved.

Bellamy West
Bûnüldözés
Play by :
Michael Fassbender
Kor :
44
Foglalkozás :
nyomozó
Hozzászólások száma :
271

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyHétf. Júl. 29, 2019 8:00 pm



Lilia & Bellamy

2019. május, Success Academy Charter School




Egy pillanatra elszégyellem magam, amiért nem én jeleztem neki, hogy bajban van a legkisebbünk, de annyiszor hagyott már cserben ilyen esetekben, hogy nem úgy éreztem, felesleges tárcsáznom a számát.
-Jó, hát, akartalak hívni… – Tényleg, egy kósza gondolatom volt, amikor beültem a taxiba – mert hogy a kis Fordom most épp szervizben van - , hogy nem ártana tudatni vele, hogy az igazgató látni akar, de aztán felpörögtek az események. A pocaklakó nem tolerálta túl jól, hogy konkrétan idegbeteggé változtam, kidobtam a taccsot a taxi előtt. Mehettem vissza összeszedni magam és kénytelen voltam több pénzt adni az indiai pasasnak, amiért megvárt az iroda előtt. Tulajdonképpen, el is hajhatott volna, de miután meglátta a sírásra görbült számat, eszébe se jutott elmenni. Szóval innen is köszönöm Jadish – mire ideértem, már tegeződtünk -, hogy elhoztál.
-Attól függetlenül, lehetek ideges. Utálom, mikor raportra hívnak. – Az én lányaim nem elmebetegek és a helyzethez képest, már ami a családi helyzetünket illeti, igenis jól nevelt gyerekek. Képtelen vagyok felfogni, hogy bármi rosszat tettek volna. - Nem azt mondtam, hogy bűnöző, de nem olyan, mint Charlie. – Mert ő még kicsi. Még csak most nyílik meg előtte a világ és teljesen jó neki az, ha én irányítom. Persze nem erőltetem rá az akaratom, mert nem lehet – ebben is olyan, mint az apja -, de szeretem a jó irányba terelgetni. Egyszerűbb, mintha követelnék tőle. Ezt bevezethetném Bae-nél is, de ő hajlamos meglépni az éjszaka kellős közepén és jobb, ha határokat húzok.
-Bell, kérlek, moderáld magad. – Nézek rá őzike szemekkel, hátha sikerül meggyőznöm arról, hogy a legjobb, amit tehetünk a lányuk érdekében, az nem a kirohanás, káromkodás és fenyegetőzés, hanem az együttműködés. Jó ég tudja, miért vagyunk itt, bár a fejemben lejátszódott néhány alternatíva. Hülyébbnél hülyébb koholmányok lepik el a fejemet és már csak a tudattól émelygek. A hasamra téved a kezem, összezárt ujjaimmal simítok végig rajta párszor, a tenyerem könnyedén csúszik oda meg vissza az anyagon. Aztán észbe kapok. - Rosszul vagyok az idegességtől. – Nem most és nem ma kell megtudnia, hogy gyereket várok. Az ő gyerekét. Félek, hogy elveszítem, hogy ugyan úgy járok, mint a legutóbb. Ameddig nem szükséges, nem ringatom álmokba.
-Tényleg? Kicsi a világ. – Válaszolok mosolyogva, a táskámban matatva egy mentos után. Amikor terhes voltam Bailey-vel, előfordult, hogy egy egész csomaggal elszopogattam belőle. Valahogy, segített abban, hogy elviseljem a hirtelen felbukkanó gyomorsav kínzását. Most inkább csak arra szolgál, hogy ne az ajkamat rágcsáljam addig is, míg kicsengetnek és a mészárszék elé nem dobnak. - Az tényleg vicces lenne. – Motyogom cukorkával a számban, a fogaim közé szorítom, egy harapással megsemmisítem és apró darabokra rágom. Összerezzenek a csengő hallatán, az ajtók néhány másodperc múlva kivágódnak és több tucat gyerek indul meg a lépcsők felé, hogy pár percig a szabadban lehessen. A cipőm sarka meginog, ahogy elsuhannak mellettem, de szerencsére Bell elkapja a csuklóm, miután én két kézzel markolok rá az övére. Így elkerültem azt, hogy a járólapon végezzem, hanyatt fekve.
-Szia édesem. – Charlie akkora erővel csapódik nekem, hogy kis híján valóban a padlón végzem. Szorosan magamhoz ölelem, karjaival a derekamat fonja át. Ismerős arc bukkan fel az ajtóban. Találkoztunk már az iskola rendezvények által, de félévente biztos, amikor szülői értekezletet tartanak az iskolában. Lelkiismeretes vagyok, majdnem az összesen részt vettem. - Semmi baj Charlie, menj a barátaid után jó? – Lehajolok hozzá, hogy szemmagasságban legyünk és nyomok egy gyors puszit az orrára, mielőtt elindulna. - Menj. – Tátogom neki, amikor a táskámban kotorászva elfordulok a tanártól, de szinte megölöm szememmel Bell-t, ahogy újra rájuk nézek. Elzárás? Komolyan?
A terembe lépve azért lopva körbenézek. Azt remélem, hogy a sok rajz és festmény között - ami a falakat díszíti – valahol megtalálom a lányom munkáját. Kevésnek bizonyult az idő, épp csak végigfutott a tekintetem, máris magáénak követeli Charlie tanára. Leülök Bell mellé, a táskámat az ölembe teszem, de nem azért, mert nincs elég hely az asztalon, vagy amellett. Egyszerűen muszáj babrálnom valamivel. Leköti a figyelmem.
Elengedem a fülem mellett Bellamy kirohanását, azt nem kötöttem a lelkére, hogy válogassa meg a szavait. Legközelebb ezt is felteszem a képzeletbeli listára. - Az félreértés volt. Azóta semmi nem történt és Charlie elmesélte nekünk az egészet. – Okos kislány, nem hazudna. Őszintén mesélt arról a napról és minden szavát elhittem. Nem azért, mert az én lányom, amolyan munkahelyi ártalom. Az évek során megtanultam különbséget tenni igazság és hazugság között.
Előrébb dőlök a székben, talán még egy kicsit közelebb is húzódom a tanárhoz, mintha nem hallanám jól, amit beszél. - Mindazonáltal… – Mondom vele én is, az idegesség kezd átcsapni kezelhetetlen dühbe. Az pedig, senkinek sem tesz jót. Hormon túltengésem van, a testem átalakulni kíván, egy új élet reményében. Ne szarozzon velem senki.
-Ugye nem gondolja komolyan, hogy a lányunk lökte le? – Szinte belemászok az arcába. - Charlotte a légynek sem tudna ártani. – A hangom megemelkedik, visszhangot ver a kihalt folyosón. - Látta az incidenst? – Az anyatigris és az ügyvéd keveréke megszületett. Eltökéltebb, mint valaha volt és kész vérontást rendezni.
-Mrs West, a közelben álltam és hallottam, ahogy a lányok vitatkoznak, én… – Nem tulajdonítok nagy jelentőséget a megszólításnak, egyszer valóban Mrs West voltam.
-Szóval arra alapozza az egészet, hogy látta veszekedni a gyerekünk egy másik gyerekkel.
-A kislány váltig állítja, hogy Charlotte lökte le a lépcsőn. Valami apróságon kaphattak össze.
-Azzal vádolja a lányunkat, hogy szánt szándékkal okozott sérülést. Megkérdezte egyáltalán tőle, hogy mégis mi történt?
-Természetesen igen.
-Nézze, itt valami hatalmas félreértés történt. Kizárt dolognak tartom, hogy a mi lányunk bárkinek is fájdalmat okozna. Azt meg pláne elképzelhetetlennek tartom, hogy így, ilyen formában elveszítse a fejét. Ne bélyegezze meg a gyerekemet azzal, hogy így beszél róla. Charlotte édes, kedves és jószívű kislány, nem tudna bántani senkit sem. Egyenesen felháborító, hogy azt gondolja róla, képes volt lelökni a társát a lépcsőn. Nekem is lenne egy két szavam az érintett gyerek szüleihez és ha már itt tartunk, megmondaná mégis kinek a lányának okozott csonttörtést Charlie? – Bell-re nézek, tudnám még ragozni, de úgy érzem, menten kiköpöm a szívemet a táskámba. Könnybe lábad a szemem, összeszorul a torkom, ha arra gondolok, ezek után miféle megaláztatás és kiközösítés vár a gyerekünkre.



I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

Lilia E. Mainville
Hivatal
Play by :
ms natalie dormer
Kor :
35
Foglalkozás :
lawyer | psychologist of children
Hozzászólások száma :
40

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyHétf. Júl. 29, 2019 4:10 pm



Lilia & Bellamy

2019. május, Success Academy Charter School




Látom rajta, hogy meglepődik, amiért itt vagyok. Nem csodálom; rendszerint nem szoktam bejönni, mert… Hát, lássuk be, ha jól teljesít, ha rosszul, egyiknek sem én vagyok a valószínűsíthető oka. Utóbbit bátran magamra vállalom, de valószínűleg másnak kell a háttérben bujkálnia. Mint azt milliószor megesküdtem Liliának is, soha nem ittam a lányok előtt; nincs szükségem arra, hogy úgy lássanak. Az más kérdés, hogy ez eléggé leszűkíti azon napok számát, amikor találkozhatok vele, de… Majdnem biztos vagyok benne, hogy jól megvannak nélkülem is. Egy gyerekterapeuta talán mást mondana, de őket ezért fizetik: hogy ott is daddy issues dolgokat találjanak, ahol ilyenről nincs szó. Elvégre, nem… Elhagytam őket. Csak kevésbé van szerepem az életükben, de ezt azt hiszem, a legtöbb dolgozó apa is elmondhatja magáról. Épp csak ők észre sem veszik, hogy elcseszik.
És egyébként is jobb nekik így. Ha Charlie valami olyasmit művelt, ami miatt az igazgatóhelyettes akar látni minket, lehet, jobb nem tudni, miket művelne, ha még mindig házasok lennénk, és folyamatosan a veszekedést látná.
Az igazgató helyettesi iroda hívott – magyarázom meg a megjelenésem. Pontosabban azt, hogy tudok arról, itt kellene lennem; hogy miért vagyok itt… Azt én sem tudnám megmondani. Az „unalom” nem lehetséges jelző. – Ne csináld, Lil! – nevetek fel, ösztönösen előre lépve, hogy az egyik kezemet a vállára tegyem. – Hidd el, ha a lányunk pszichopata sorozatgyilkos lenne, aki ollóval vagdalózik, tudnánk… És nem itt beszélnénk róla, hanem az őrsön. Alighanem csak elővigyázatosság – vonom meg a vállam. – Emlékszel, amikor a válás után majdnem minden héten behívtak minket, mert aggódtak, hogy Baileyvel van valami baj? Az egyik hétről kiderült, hogy csak elrontotta a gyomrát, azért nem eszik, a másikon meg hogy véget ért a kedvenc sorozata a Disneyn… Ezek az iskolapszichológusok mindig mindent túlaggódnak. Különben a végén kiderülne, hogy nincs is szükség rájuk.
Az én időmben – azt mégsem mondhatom, hogy a mi időnkben, mert bár csak tíz év van köztün, bőven elé változás állt be az iskolarendszerben addig – a tanár tanított, nem pedig azon aggódta szó szerint beteggé magát, mert szerinte fél kilót fogyott az egyikük. A sok továbbképzés, az ülteti el a fejükben, hogy minden kölyök depressziós meg antiszociális, meg tudjam is én, mi.
Ezt úgy mondod, mintha Bailey egy kis bűnöző lenne. Egyik lányunkkal sincs semmi baj – jelentem ki maximális határozottsággal. Tudom, hogy az idősebbiknek vannak olyan tulajdonságai, amiket Lilia nem néz jó szemmel, mert ő nem ott nőtt fel, ahol én; Bailey lázad, a maga kertvárosi, középosztálybeli módján. Ettől függetlenül nem rossz gyerek, elvégre, nem iszik, legfeljebb mikor házibuliba szökik az anyja tudta nélkül, nem dohányzik, mert nem bírja… De az egészen biztos, hogy nem drogozik. – Hé, az emberek így is, úgy is utálják a zsarukat. Így legalább valami hasznom is származik belőle – ejtem meg a vállam megadóan. Tudom, hogy ott egy kicsit messzire mentem, de dühös voltam arra a pattanásosképű hormonbombára, akinek Bailey-t volt képe bámulni, de az anyja egyetlen kérését teljesíteni nem volt hajlandó. – Bezzeg, mikor parkolási bírságot kellene eltussolni…!
Akkor hirtelen minden nyelv megered.
Ismét csend telepszik közénk, néhány hosszú, a maga némaságában visszhangzó pillanat erejéig. – Az egyik társamnak is van egy Charlie-nevű lánya – mondom aztán, a falra kirakott posztereket és iskolai kirándulásos fotómontázsokat bámulva. Aztán visszapillantok Liliára. – Vagyis, még nem egészen a társam… Nora, Nora Weston. Az apja is nyomozó. nyomozó… Még a vizsgája előtt áll. De az ő lányát is Charlotte-nak hívják, tíz éves. Képzeld, milyen katasztrófa lenne a adminisztráció, ha lenne egy Charlotte West meg egy Charlotte Weston is az iskolában… – Ezen megint olyan jót nevetek magamban, mint annak idején, mikor Norával is megosztottam ezt a megjegyzést. A bürokrácia papírformátumú, nyomtatványos útvesztője siralmas, szóval jobb, ha inkább nevetsz rajta, mint bosszankodsz, mert előrébb nem jutsz.
Mondani akarok még valamit, ekkor azonban a fejünk felett megszólal a csengő; ugyanazt a béna dallamot játssza, mint húsz éve, csak épp nem egy konkrét csengő, hanem a hangszórókból szól. Minden tanterem felől hallatszik a székek és padok tologatása, ahogy minél gyorsabban igyekeznek összecuccolni, hogy kimehessenek a játszótérre. Hamarosan megindul a gyereksereg is, kifelé az ajtókon, én pedig ösztönösen ragadom meg Lilia karját, mintha attól félnék, hogy tényleg elsodorja őt az áradat.
Aztán alig egy percen belül apad a népesség, a kisebb-nagyobb magasságú fejek tömege és a gyerekzsivaj is az ablakokon kívülről hallatszik. Az utolsó szállingózok között van Charlie is; akkor akart kimenni, mikor mi befelé léptünk volna a terembe. Az arca úgy felragyogott, mintha legalábbis azt a szivárványszínű, egyszarvú pónit kapta volna meg, amit kábé három éves kora óta kér. Mármint, nem plüsst; igazit.
Mama! Papa!
Nincs abban semmi gyengeség, hogy ettől a lelkesedéstől egyszerre érzem magam megtisztelve, megszeppenve és nagyon elérzékenyülve. Lehajolok, hogy meg tudjam ölelni; koppan az állam, mert kicsit túl nagy lelkesedéssel ugrott volna felfelé, de próbálok nem úgy tenni, mint aki szerint most törte össze a fogait a feje búbján.
Várom, hogy Liliát is hasonló lelkesedéssel üdvözölje, és egyébként alig észrevehetően szagolom meg a kabátom; nem érzek rajta cigarettaszagot, de az nem jelent semmit. – Ti meg mit kerestek itt?!
Én szerettem volna beszélni a szüleiddel, Charlotte – szólal meg a tanár is. Valamiért azt hittem, női tanára van, de lehet, hogy csak a sztereotípia beszél belőlem, ugyanis egyébiránt a majdnem velem egymagas, fekete, és a jól öltözöttsége alapján vagy gazdag, vagy meleg fekete férfi ismerősnek tűnik. Valószínűleg találkoztunk már, csak nem emlékszem, mert nem tűnt fontosnak.
Ugye nincsenek bajban? – Ijed meg szinte rögtön a kis szőke, és óvón kapaszkodik az anyjába, mintha ő minden erejét bevetve kívánná megmenteni Liliát a büntetéstől.
Ugyan, dehogy!
Akkor… Én vagyok bajban? – Okos kislány.
Senki sincs bajban – mosolyog rá a férfi kedvesen. Úgy, ahogy én még akkor sem igen tudok, ha akarok. – Csak egy kicsit szeretnék beszélgetni velük, hat szem közt. Menj, érd utol a barátaidat, jó?
Charlie szinte félve, vissza-vissza pillantgatva engedelmeskedik a parancsnak; mintha attól félne, hogy két pillanat volna a tanára már vérfürdőt rendezne. Aztán eltűnik az ajtó melletti fal mögött, és már csak az ismét megüresedő folyosón végigsiető, kopogó cipőtalpait hallom.
Szóval… Akkor nem küld minket elzárásra? – fordulok szemtelen vigyorral a tanár felé, aki visszamosolyog, bár ebben több udvariasságot érzek, mint bármi mást.
Nem. Nem hiszünk az elzárás sikerességében.
Hát persze. – Az én időmben működött. Hány éves lehet a pasas? Talán még harminc se. Az afroamerikaiaknál néha nagyon nehéz meghatározni; egyszerűen kevésbé ráncosodik az arcuk egy darabig.
A férfi két hellyel kínál minket a tanári asztal mellett, és némileg megkönnyebbülve fogadom, hogy ezek már rendes méretű székek, nem olyanok, mint amik az oviban voltak, meg az első négy év alatt. Olyankor inkább álltam. – Ne haragudjanak, hogy munkaidőben zavarom önöket, de úgy gondoltam, jobb mielőbb túlesni ezen. Úgyhogy nem is húzom az időt. Ha jól tudom, egyszer már volt szó arról, hogy egy kislány… Azzal fordult felénk, hogy Charlie bántalmazta őt.
Ami egy nagy rakás szarság volt – közlöm színtelen hangon. Nem vagyok hajlandó mást elismerni.
A tanár sóhajt egyet. Talán minden döntését megkérdőjelezi, ami oda vezette, hogy most tanárként üljön szemben velem. – Való igaz, hogy senkinek nincs bizonyítéka, a kislány szaván kívül, arra, ki csinált vele és pontosan mit. Sajnos sokan vagyunk az osztályban, nem figyelhetünk oda mindenkire személyesen. És természetesen egyáltalán nem állítom, hogy Charlotte bármikor is szándékosan ártana másoknak. Nem régóta vagyok a tanára ugyan, de amennyire megismertem, rendkívül jólelkű kislány, okos, szorgalmas, segítőkész, nagyon a szívén viseli mások és minden élőlény sorsát. Mindazonáltal… – Megköszörüli a torkát. Nehéz szülés lehet. – Mindazonáltal, néhány szülő aggodalmát fejezte ki, ugyanis egy újabb incidens történt. Az egyik diákunkat lelökték a lépcsőn. Szerencsére nem történt nagy baja, csupán a kézcsontja repedt meg, de megérthetik, hogy a szülei rendkívül aggódnak. És… Nos. Az incidens előtt épp Charlie-vel látták veszekedni a kislányt.


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

sorry for everything i've done
From the second that I was born, it seems I had a loaded gone and I shot, shot, shot a hole through every single thing that I loved.

Bellamy West
Bûnüldözés
Play by :
Michael Fassbender
Kor :
44
Foglalkozás :
nyomozó
Hozzászólások száma :
271

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyKedd Júl. 23, 2019 5:49 pm



Lilia & Bellamy

2019. május, Success Academy Charter School




Halk kopogás jelzi, hogy valaki be kíván lépni a szűk irodámba. Annak idején, esélyem sem volt választani, melyik helyiségben kívánok dolgozni. Nem én voltam az ünnepelt, elismert ügyvédnő, akinek a lábai előtt hever a pórnép. Miután épp csak megszáradt a pecsét a diplomámon, örülhettem, hogy akadt olyan félnótás, aki alkalmazott is. Így lett tehát enyém a legkisebb és egyben legotthonosabb iroda. Nem azt mondom, hogy mindenhol családi ereklyék tobzódnak, sem azt, hogy a gyerekeim óvodás kori rajzai csüngnek a falakról, de egy közös családi fotó azért fellelhető az asztalomon. Négyünkről. Igen, mindannyian rajta vagyunk.
-Gyere csak be Kelly. – A lány eszméletlen. Olyan kávét készít, amitől azonnal felpörögsz és mellesleg bármikor szívesen megiszik az emberrel egy pohár vöröset a közeli étteremben. Egyébként az asszisztensem. Illetve, nem csak az enyém, hanem mindenkié, de olyan ügyesen kordában tartja a papírmunkát, hogy soha nincs belőle keveredés.
-Nem akartalak zavarni, miután kitetted a ne zavarj táblát az ajtódra, de háromszor is hívott Charlie iskolájának az igazgatója. Arra kér, fáradj be még ma délután. – Összehúzza magát, az ujjaival babrál és leül az asztal másik oldalára, az üresen álló székre.
-Nem mondta, mit akar? – Megrázza a fejét, majd a mögöttem lévő órára pillant. Felpattan, mintha égő parázson ülne.
-Baszki, elfelejtettem orvoshoz menni. – Kiviharzik tőlem, a keskeny folyosón lassan már nem fér el. Hatalmasra nőtt pocakjával lavírozik a kollégáink között, akik búcsúzóul megsimogatják a hasát. Ha még nem említettem volna, Kelly nem a mellettünk lévő étterem miatt hízott meg ennyire. Babát vár és a nyolcadik hónapban van.  
Önkéntelenül is a sajátomra csúszik a kezem és eszembe jut, mennyire gyűlöltem, amikor vadidegenek akarták megérinteni a hasam. Kedves gesztus és nyilván jól esik, ha érdeklődnek a fejlődő magzatod iránt, de rettentően idegesítő is egyben, amikor mindenféle kézzel tapogatják. Az utolsó hónapokban szinte nem is mentem emberek közé. Úgy hittem, attól, hogy valaki hozzá nyúl a pocakomhoz, azzal egy időben, halálos betegséggel fertőzi meg a gyermekem. Butaság és Charlie-nál már nem is paráztam ennyire. Felnőttem és rájöttem, tök fölösleges görcsölni ezen. Most viszont, elmúltam harmincöt éves, isten tudja, miféle vizsgálatok várnak majd ránk. Az orvos szerint nagyjából hathetes lehet, túlságosan pici ahhoz, hogy belekezdjünk a kivizsgálásokba. Mindenesetre óva intett attól, hogy beteg emberek közé menjek, a lelkemre kötöttem, hogy kerüljek minden fölösleges érintkezést és szedjek vitamint. Az émelygésre bezzeg semmit nem írt fel…
Nem, nem alkalmi kapcsolatból fogant - illetve annak is mondhatjuk, de mégse - pontosan tudom, ki az apja és nem, a lányoknak nem féltestvérük lesz.

Az iskolában jövök rá, miközben fel-le sétálok a folyosón, hogy Bellamy-t nem hívtam fel. Nem mintha érdekelné a dolog és őszintén meg lennék lepődve, ha első hívásra felvenné a telefonját, de léteznek még csodák.
Nekidőlök a tűzlépcső falának, jobbnak látom, ha nem mászkálok, a cipőm sarka visszhangot ver az üres folyosón, az előbb mintha láttam volna kinyílni egy terem ajtót egy vörös üstökkel a kíséretében. Inkább telefonálok egyet, érdeklődöm a holnapi tárgyalásomról. Estére összehívtam a munkatársaimat, fontos ügyben dolgozunk, nem szeretnénk csődöt mondani, sem pedig csalódást okozni, ezért úgy gondoltam, elkél néhány okos ötlet, megfigyelés vagy szimpla nevetés feszültségoldás gyanánt.
Az órámra sandítok, kinyomom a telefont és épp akkor indulok el, amikor Bell is megérkezik. Ezzel együtt pedig felmerül bennem a kétely… mit művelt Charlie, ha mindkettőnket behívták?
-Szia. – Hónom alá gyűröm a markommal együtt a telefonom és megigazítom a szoknyám, ami túl sok sétálást követően, enyhén felcsúszott a combomon. - Nyilván valami rosszabbat és ettől kezdek ideges lenni. – Nagyot nyelek, a táskám mélyére süllyesztem a mobilt, előzőleg teljesen elnémítottam, nem szeretném, ha bárki zavarna.
-Köszönöm. – Most mondjam azt, hogy ő is? Annak ellenére, hogy csapzott a haja, erős nikotin szaga van és csak remélni tudom, hogy nem gurított le néhány felest, mielőtt idejött volna. Zavarja az orrom a cigiszag, felpiszkálja a gyomrom és előtörnek belőlem a múlt hajnal eseményei. Egyetlen szerencsém volt, hogy a lányok az anyámnál voltak és nem látták a haláltusámat a wc-vel. Így még sosem öleltem semmit.
-Fogalmam sincs Bell, sose volt rá panasz. Ő nem olyan, mint Bailey. – Természetesen olyan, mint a nővére, csak lazább és kezelhetőbb változatban. De már most vélek felfedezni azonos jellemvonásokat, amikkel később ismét meggyűlik majd a bajom. - Csak annyit kérek, bármit mond, ne fenyegesd meg azzal, hogy bezáratod pár éjszakára. – Mint múltkor a pincérfiút, aki a családi vidámparkos, lógjunk az iskolából napunk végén nem volt hajlandó elcsomagolni a pizza szélét, mondván, az már szemét. Pedig csak a szomszéd kutyának kellett.



I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

Lilia E. Mainville
Hivatal
Play by :
ms natalie dormer
Kor :
35
Foglalkozás :
lawyer | psychologist of children
Hozzászólások száma :
40

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell EmptyCsüt. Júl. 04, 2019 5:39 pm



Lilia & Bellamy

2019. május, Success Academy Charter School




Hangosan csapom be magam mögött a Honda ajtaját. Néhány kissrác, kinézetre talán nyolc-kilenc évesek, felmásznak az iskolaudvar körül körbefutó kerítésre, a lassan lepattogzó sárga festésű lécekhez nyomják a fejüket, és nevetgélve integetnek. Gyerekként sokszor tűnik viccesnek interakcióba lépni idegenekkel; ezért integetnek a buszablakokból és örülnek módfelett, mikor a sofőrök visszaintenek nekik. Valószínűleg a parancs megtagadásban rejlő izgalom az oka; elvégre, az egyik legfontosabb szabály, amit a szüleik megtanítanak nekik, az az, hogy ne álljanak szóba idegenekkel. Ez New Yorkban pedig különösen igaz, még akkor is, ha ez nem a Bronx, és Brooklyn ezen kerületén rendkívül alacsony a bűnözési ráta. Nem véletlenül költöztünk annak idején ide, még ha azóta már másik házban laknak is a gyerekek.
Visszaintegetek nekik, aztán a kabátom zsebébe dugott kézzel szorítok rá a cigarettás dobozra. Nem elő akarom venni, épp attól félek valahol tudat alatt, hogy kiesik a zsebemből. Bolond gondolat; hazafelé járva a sikátorokban sokkal rosszabbakat is látnak.
Végigsétálok a főbejárathoz vezető úton, melyet két oldalt a két külön udvar szegélyez;a járdakövek néhány helyen már széttörtek, máshol ha rálépek, megbillentek. A Success Academy a Stuvesyant egyik előkészítője volt, úgymond; ha jól emlékeztem, New York állam 32-ik legjobb általános iskolái közé tartozik, bár a választásban nem annyira a személyes ambíciók szóltak bele, mintsem az, hogy ez volt a legközelebb, és a körzetből adódóan a kettőből az egyik, amelyikbe járni Charlie jogosult volt.
Én nem sokszor jártam itt; ha nálam is voltak a lányok hétvégén vagy hétköznap, rendszerint az anyjuktól hoztam el őket, hogy a cuccaikat is hozhassák. Mi sem bizonyítja jobban, hogy még csak részlegesen sem laknak nálam, minthogy nincs nálam holmijuk. A portás csak fél szemmel pillant rám, és aggasztóan gyorsan elfogadja, hogy okkal jöttem ide. Mármint, Én valóban okkal jöttem, de lehetnék akármilyen crackfejű gyökér, aki gyereket akar molesztálni, akkor is fontosabbnak ítélné a Columbia-Paraguay focimeccset, minthogy igazoltasson.
Odabent a falak krémszínben feszülnek, teleaggatva egyértelműen gyerekek által festett, rajzolt és ragasztott plakátokkal, illetve különböző hirdetőtáblákkal, rajtuk egészségügyi instrukciók, sport- és művészeti programok reklámjai, mesefigurákkal magyarázott „Mit tegyünk földrengés esetén?” hirdetmények kísérnek végig. A padok és székek erőszakos színkavalkádja állítólag ösztönzően hat a gyerekekre. Én jobb szeretem a semleges színeket, bár ha nekem kellene berendeznem bármit, az inkább spártai kiképzőközpontnak tűnne.
A telefonom megrezzen a zsebemben, Donovan érdeklődik, hol vagyok. Befordulok az egyik sarkon, fél szemmel az irányjelző táblákat figyelve, és miközben felfelé sietek a lépcsőkön, visszaírok neki, miszerint dolgom van, és ne várjon rám. Fogalmam sincs, meddig fog tartani; mivel arról sincs fogalmam, hogy miről van szó. Én csak egy telefont kaptam valami raccsoló fazontól, akiről kiderült, hogy az igazgatóhelyettes titkára, hogy ma fáradjak be délelőtt. Iskolanap van, bár a folyosók kihalltságát figyelembe véve, gondolom, hogy még a legnagyobb résznek óra van.
Charlie-ék terme a második emeleten van, ahol már kevésbé kisgyerekeknek való mesékből vett figurákat festettek a falakra. Vagyis, rájuk hajazó karakterek; amióta a Disney beperelt egy óvodát, amiért hercegnőket festett a falra és nem fizetett érte jogdíjat, óvatosabban bánnak az ilyesmivel.
A folyosó kihalt, bár a legtöbb teremből hallatszik a tanárok vagy a felelő diákok duruzsolása. Minden terem előtt elhaladva benézek az ajtókon lévő ablakon, a számot ugyanis nem jegyeztem be; aztán megpillantom Liliát a folyosó másik felén, épp a tűzlépcső felől jön vissza s rakja le a telefont. Mosolyog, ettől pedig egyszerre támad kedvem ismét megcsókolni, és megkérdezni, hogy kivel beszélt. Nem az én dolgom.
Félúton találkozunk.  – Szia – mosolyodom el, mikor már közel értünk. Aztán rájövök, hogy ez a hely így üresen eléggé visszhangzik, és próbálom halkabbra venni a hangomat. Végigpillantok rajta, de a kezeim végig a bőrkabátom zsebében tartom; hátha akkor nem csinálnak olyat, amit nem kéne. – Ma miféle szörnyűséget követett el a lányunk? Azt mondta, a napocska matrica jobb, mint a mosolygó csillag?
Nem tudom, egyébként miféle dráma játszódhat le egy általános iskolában, amiért mindkettőnket ide ugrasztanak. Ráadásul munkából; én onnét jöttem, de elnézve Lilia elegáns blúzát, talán ő is. És igyekszem nem figyelni azt, ahogy a selyem nyakrész szinte víz csordogálásához hasonlatos finom mozgása néha sejtelmesen fedi fel Lilia alakját. – Jól nézel ki – jelentem ki, átkozottan bután.
Tényleg nem tudod, miért akar beszélni velünk a tanára…?


I'll be waking up in the morning probably hating myself
And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆

sorry for everything i've done
From the second that I was born, it seems I had a loaded gone and I shot, shot, shot a hole through every single thing that I loved.

Bellamy West
Bûnüldözés
Play by :
Michael Fassbender
Kor :
44
Foglalkozás :
nyomozó
Hozzászólások száma :
271

there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése Online
TémanyitásTárgy: Re: there you go again, making me love you || lilia & bell   there you go again, making me love you || lilia & bell Empty

Ajánlott tartalom


there you go again, making me love you || lilia & bell Empty
Vissza az elejére Go down
 

there you go again, making me love you || lilia & bell

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Brooklyn-
^
ˇ