- Egy vodkamartinit.
- Kér bele jeget?
- Úgy nézek ki, mint akit érdekel?
A pult mögött a kölyök elhallgatott, majd mikor ebben a némaságban elém rakta az italt, azonnal lehúztam. Kértem még egyet, de ahhoz végül hozzá sem nyúltam, visszavonulót kellett fújnom, mikor Jane és John (azt tudom, hogy kétszer is bemutatkozásra kényszerítettem őket, de a fenéért sem ment megjegyeznem a nevüket) feltűnt a látszínen. Jill említette, hogy mindenképp át akarnak még beszélni velem néhány fontos és érzékeny pontot, mintha legalábbis Jack (ne aggódj, rengeteg J betűs nevet tudok még, és nem, egyiküknek sem J-vel kezdődött a neve) nem gombolt volna le rólam egy kisebb vagyont, hogy aztán embereket szerezzen arra, akiknek helyettem lehet véleménye dolgokról. Nem úgy volt, hogy ők majd eldöntik, hogy ekrü vagy elefántcsont színű szalvétákat mutogatnak Prima-nak? (Nem, nem ezzel akartak megtalálni Jill szerint, ez valami hercegnős gyerekmesében volt.) Ha már ott tartanak, tulajdonképpen válthatnának a nevemben pár szót azzal a kedvesnek ígért nagynénivel is, akinek a mentolos cigarettája végénél már csak a megjegyzései parázslóbbak. Sőt, ha nagyon belejöttek, megvárhatják holnap majd ők a menyasszonyt az oltár előtt, én pedig… mit tudom én, magammal viszem ezt a kölyköt, hogy a következő pár napban végig vodkamartiniket készítsen nekem. Azt hiszem, ha egy héten át végig részeg maradnék, vagy rájönnék, hogy miért is volt az esküvő valóban jó ötlet, vagy pedig az egészről tökéletesen megfeledkezhetnék, még nem jöttem rá, melyikre vágyom jobban.
A hotelbártól elnyargalva valahogy kiértem a kertbe, a kertben intettem a kedvesnek ígért nagynéninek, aki valamelyik másik Parsons családtaggal vagy átkokat szórt rám, vagy épp valami csodának voltam valójában a szemtanúja. (Akárhogy is, nem integetett vissza.) Mindenesetre a következő két órában vagy továbbra is emberek elől menekültem (a J-betűs banda, a szervező cég megbízhatatlan munkatársai, akiket, azt hiszem, túlfizetek), vagy pedig azok mímelt sértődöttségükben már ügyet sem vetettek rám (a teljes Parsons klán, valamint jónéhány Polignac, de hát ezért már kezdem hinni, hogy ezek egy nap majd jóban lesznek). Mikor szörnyű körjáratomból visszaértem Prima-val közös hotelszobámba, csak annyit tudtam mondani (nyögni?) neki, hogy:
- Nem biztos, hogy megélem, hogy megfogadjam, hogy melletted halok meg.

Szeretem ezt a nőt, mindennél jobban szeretem ezt a nőt, de valahányszor megpróbálom felsorolni, hogy pontosan mit is szeretek benne, Ulisses-nek van valami félig ki sem mondott megjegyzése, hogy ugyanezeket a dolgokat egy kutyában is szerethetném. Aztán mikor úgy döntöttem, hogy oké, itt az idő, itt a tökéletes vissza nem térő alkalom, hogy végre beverjem a képét, hogy befogja végre, eltűnt az unokám önkéntes bébiszittereként valahol a városban, amíg Ophélie egész nap azon van, hogy utolérje az anyját telefonon valami nüansznyi, de halasztást nem tűrő probléma miatt.
Szóval, hát itt vagyok egyedül a világ ellen, mint James Dean technikailag bármelyik James Dean filmben, csak a vad sodrás helyett inkább érzem azt, hogy James Dean fiatalon meghalt, én pedig mostanra túlságosan megöregedtem – a fenét, inkább csak most túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy mindenkivel leálljak vitatkozni azon, hogy miért életem legjobb döntése (a Polignac család egy része szerint csak második legjobb döntése, vagy a túlnyomó része szerint egyenesen a legnagyobb baklövése) ez a házasság.
De szeretem ezt a nőt, és ha szeretem ezt a nőt, akkor nem kéne semmi más számítson, nem igaz? Mármint, kinőttem abból, hogy bármi más számíthasson. Bármi más már rég megvan, vagy pedig már rég elvesztettem, még hozzá örökre, ezt pedig ő is tudja, és, látod, mégis itt van. Velem van. Ennyire pofonegyszerű az egész, az összes többi sallangon pedig csak túl kell esni. Vagy mit tudom én, legrosszabb esetben majd a harmadik esküvőm majd megy már rutinból. Ha-ha.
Végigdőltem mellette az ágyon és lehunytam a szemeimet.
- Ne légy igazságtalan, te legalább ehetsz még Aszpirint – dünnyögtem, majd a csukott szemeimet a jobb kezem hüvelyk- és mutatóujjával hosszan dörzsölni kezdtem. – Ugyan már, tudok pár jó cukrászt Las Vegasban. És szerintem találnék közel ilyen jót bármelyik szomszédos államban. Egy szavadba kerül, és itt sem vagyunk.

Pedig tulajdonképpen miért is ne csinálhatnánk úgy, mintha nem tudnánk, hogy odakint mindenki egyenesen hülyének néz minket? Mármint, ne értsd félre, nyilván azok is vagyunk, de Prima mellett az ember szabályosan vágyik rá, hogy hülye lehessen, az ő hülyéje, hangozzék ez bármennyire is nyálasan. Hát, látod, itt magamban gagyogok, miközben ezzel a nővel huszonnégy órán belül összekötöm hátralévő életemet, menthetetlenül megőrültem, és ezt egyszerre kedvem lenne szétkiabálni minden vendég között, vagy csak röhögni az ágyon, amíg az érzés el nem múlik, vagy pedig, a fenébe is, hagyni az egészet a francba, bepattani Prima-val egy kocsiba, és az egész elől elmenekülni valahová. Tudja fene, bejárhatnánk Amerika szerte a legfurcsább hoteleket, és megnézhetnénk az összes látnivalót (az Illinois állambeli óriás kukoricacsuhé bálától kezdve a Los Angeles-i csillagvizsgálóig), oldschool roadtrip, felettünk csillagos ég, lerobbanó autók a Sziklás-hegységnél, elfeküdt hátak naponta más motelben, bor, szex, talán kérek Ulisses-től egy kis füvet is. Ebből négy hónap bőven elég arra, hogy mindenki megfeledkezzen erről az egész baromságról körülöttünk, aztán csak békében élhetnénk tovább New Yorkban, ami tulajdonképpen minden, amire igazán vágyunk. Azt hiszem.
- Most mit csináljak? Imádok csalni – mondtam, aztán rávigyorogtam. Talán nem ez a legmegfelelőbb alkalom, de fejben muszáj vagyok megjegyezni, hogy Adel-t például nem láttam az esküvő előtti napon. De az még egy más világ volt (és ha ilyeneket mondok, akkor nem tudom, hová a fenébe tagadom, hogy igenis megöregedtem).
Kigombolom az ingem a nyakamnál, és kicsit nagyobb kényelembe fészkeltem magamat az ágyon, közben tovább szőttem a Las Vegas-ról szóló terveimet. Ha még két whiskyt lenyomok, tudja fene, talán még komolyan is veszem őket.
- Ó, ugyan már! Kezdjük ott, hogy három emeletnyit te meg sem tudnál enni belőle. – A karjaimat a fejem alá tettem párna gyanánt, hogy így egy kicsit jobban lássam. – De jobb ajánlatot akarsz? Legyen. Sütök neked én. Az hogy tetszene? Mármint, persze, itt értelemszerűen a gesztust kéne értékeld.

Mindig olyan hihetetlenül egyszerű, hogy pont ez teszi őt felfoghatatlanná.
Na, most, ezt egyszer nem úgy értem, mint ahogy hangzik, másrészt el kell ismernem, hogy pont úgy hangzok ettől, mint valami ifjúsági regény főhőse közvetlenül azután, hogy művi úton kiszedték a fél agyát, és ezzel tisztában van, és nem is akar komolyabban előállni annál, minthogy tizennégyéves kölyköket szórakoztasson.

Próbáljuk újra – Prima úgy egyszerű, mint egy képlet megoldása. Valaki levezeti neked a számolás teljes menetét, és a végén ott hagy vele, és onnantól nem is érted, hogy miért volt olyan pillanat az életedben, amikor nem ő tűnt az életed egyetlen értelmének, és---
Szerintem egyes tizennégy évesek a világ bizonyos pontjain ettől épp a fejüket fogják, hogy ennél azért még ők is többet össze tudnának hozni.
Szóval Prima mindig pontosan az, amire szükségem van. Az egyszerű és egyértelmű válasz az élet nagy kérdéseire. És nem tudom, miért hiszem azt, hogy magyarázkodnom kéne, hogy az egyszerűség igenis lehet jó dolog, sőt! Mármint, nem is az a kérdés, hogy miért magyarázkodom erről, hanem hogy pontosan kinek?
Magamnak?
Elhiszem én ezt – nem?

Vagy nem tudom, szóval, nézd, Prima lehet pontosan ugyanannyira is a bizonyítéka, mint az ellenszere az öregkori elhülyülésnek, csak hát ezen mélyebben elgondolkodva az esküvő előtt egy centivel egyrészt fölösleges, másrészt tulajdonképpen nem is érdekel, mert

szeretem ezt a nőt.

Rohadtul szeretem. Úgy szeretem, ahogy eddig még senkit sem az életemben – és persze, amúgy szerettem már, máshogy és másokat, de ilyen, ilyen nem volt, nem is lesz, ez egy utolsó kitüntetés, ami tart, ameddig tart, és szeretném, ha a sírig tartana, és ha tisztességes özvegyként majd ő is rájönne az ezredik utánam jövő szeretője után, hogy ez a szerelem, ami a miénk, az valami olyasmi, amiből nem lesz több (a fenébe minden tizennégy éves és minden szerelmes azt mondja, hogy az ő szerelméből nem lesz több, és lássuk be, a legtöbbnek ebben egyébként nincs igaza), és… és…

és
és?

Nem tudom, de jó lenne így beleragadni ebbe a pillanatba. Ő a mellkasomon pihen, hülyeségekről beszélünk, és bassza meg, még az is lehet, hogy boldog vagyok.
- Én úgy gondolom, hogy ez inkább a tapasztalatszerzésről szól, mint az evésről.