New York is made up of millions
of different people,

and they all come here looking for something that would unknowingly change their whole life

★ üdvözlünk new yorkban
• városhatár átlépése •
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
★ csicseregj csak kedvedre
• szavak sokasága •

★ éppen jelenlévõ lakosaink
• Ismerõs idegenek •
★ frissen íródott történetek
• legújabb bejegyzések •
Eleonora Sagnier
tollából
Ma 19:02-kor
Alastair Carver
tollából
Ma 18:36-kor
Alastair Carver
tollából
Ma 18:34-kor
Emmalynn Larson
tollából
Ma 18:30-kor
Roman W. Hemlock
tollából
Ma 18:28-kor
Eleonora Sagnier
tollából
Ma 17:45-kor
Fiorentina Deluca
tollából
Ma 17:43-kor
Bluebell Muray
tollából
Ma 17:30-kor
Caesar Harlow
tollából
Ma 17:00-kor
★ csoportjaink képviselõi
• népszámlálás •
Csoport neve
Bûnüldözés
9
16
Diákok
53
40
Egészségügy
29
18
Hivatal
7
12
Média
42
32
Munkások
35
23
Oktatás
9
10
Törvényszegõk
15
36
Üzlet
28
28
Összesen
227
215

kis éji csörömpölés
Témanyitáskis éji csörömpölés
kis éji csörömpölés EmptyPént. 7 Jún. - 17:01

Szögezzük le, nyilván nem én vagyok a legfélelmetesebb betörő-riasztó a planétán. Sosem volt ötösöm testnevelésből, sosem tudtam felmászni a kötélen, és az önvédelmi órán is mindig alulmaradtam a támadóval szemben. De, ha már megengedték, hogy beköltözzek, igenis meg fogom védeni magunkat mindenkitől, bárkitől, akárkitől!

Hogy miért jön most ez ide? Mert hajnali fél kettő van, és hangokat hallok kiszűrődni a konyhából. A francba, a francba, a francba! A szívem a torkomban dobog, talán valaki másnak kéne elintéznie, talán fel kéne ráznom Alyt, hogy oldja meg ő, de hé! Én is el tudok bánni egy piti betörővel, aki kaját akar lopni! (Van bárki ebben a városban, aki kitenné magát egy ilyen tortúrának csak azért, hogy kifoszthassa a hűtőnket? Pont a miénket, amit Abel folyamatosan átrendez? Biztosan csak arra vár, mikor robban fel az agyam.) Tényleg, mi van, ha Goldberg az? Nem tudok arról, hogy rászokott volna a hajnali nassolásra, de hát mindenkinek kell hobbi. Nos, azért nem árt ellenőrizni.

Résnyire nyitom az ajtót, és bár a szívem még mindig a torkomban dobol, piszkosul elszánt vagyok. Egy női Tom Cruise. (Nem mintha bármire tartanám Tom Cruise munkásságát, de ez egy másik kérdés.) A konyha felé osonok. Fény szűrődik ki a folyosóra. Óriási, tényleg van itt valaki! Milyen szerencse, hogy Goldberg már megint lusta volt elmosogatni, és így egy serpenyő még mindig ázik a mosogatóban. A hűtőajtó nyitva. A behatolót nem látom, az egyetlen fényforrás a hűtőben égő lámpa. Kiemelem. A másik kezemet a számra szorítom.

És ekkor látom meg. Akár egy hegy. Mondjuk, a Mont Blanc. Basszameg! Gyorsan kell cselekednem, mert valami azt súgja, ha elvétem, belőlem csibefasírt lesz ma este. Nem hagyhatom magukra a többieket, akik túl mélyen aludtak ahhoz, hogy elintézzék helyettem ezt a szemetet.
- ÁÁÁÁÁ! - Ez a csatakiáltásom, a betörő megfordul - felé lendülök, száguldó karral, és a serpenyő hangosan csattan az arcán! Megvagy! Csak amikor elengedem a serpenyőt, és az hangos kongással a kőre hullik, csak akkor látom meg a hűtőből kiszűrődő fényben. - Úristen! Dan!

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: kis éji csörömpölés
kis éji csörömpölés EmptyHétf. 10 Jún. - 15:12
not makin' any plans
let the universe work it out for ya
Vera & Dan, 2019. januárja

Van az az érzés. Nem az, amikor rájössz, hogy bejössz egy lánynak, vagy mikor először ülsz be egy új autóba amit még átjár a friss bőrhuzatok illata, vagy mikor elejted a kézműves fagylaltot a vásárban hat évesen, vagy mikor először lépsz a pályára, vagy… Na jó, szóval elég sok érzés létezik a világon, de van az, amit sosem feledsz el, mindegy, hányszor történik meg veled: mikor kilépsz az iskolának nevezett rabszoglatábor kapuján, és a tüdődbe szívhatod, immár leadandók nélkül, a szabadság illatát. Mikor mindegy, hogy most tényleg nincs kedved már az egyetemi szarokkal foglalkozni, mert nincs több egyetemi szar, mert vége a félévnek és vége mindennek, és valóban úgy osztod be az idődet és arra, amire csak akarod ezen az egész kibaszott világon, mert senki sem állít meg.
Na, az az érzés.
Oké, kicsit elcsépelten hangzik, meg talán túlzásként, de ennyi felesleges, unalmas, fárasztó óra után az embert sikeresen lehozzák az életről, mintha nem is a diplomák osztogatására, hanem külön erre hozták volna létre – olyan szülői összeesküvés, mint a tanulmányi kirándulások, amiket soha, egyetlen gyerek sem élvezett, csak azt akarják, hogy hétkor már nyáltócsában fetrengj öntudatlanul a párnádon, ők meg végre elővehessék a finom fagyit a hűtőből, nyakon önthessék borral és uccuneki!
Aztán órák után még menj edzésre, menj külön edzeni, menj haza, dolgozz ki tételeket, vágj vissza Goldbergnek… Lehetetlenség. Ráadásul még csak kedd volt; hányszor kellett volna még felkelnem…! Szerencsére sikerült kibuliznom néhány megajánlott jegyet, ami azt jelentette, hogy a „kedd” a legcsodásabb szónak hangzott mind közül. Annyira csodálatosnak, hogy szinte elfelejtettem azt is, mennyire übertahó módon tagadtak ki a szüleim, és mennyire über-szuper-tahó módon pártolt el tőlem kábé az összes haverom, mert gondolkodás nélkül csatlakoztam hozzájuk ünnepelni. Az egyik sörházban épp az egyik NYU-karnak volt estje, ami egy csomó, félrészeg bölcsészlányt jelentett, a téli idő ellenére meglehetősen lengén.
Szóval, ja, van az az érzés is…
Aztán ott van a másik. Az egyik másik, hogy pontosak legyünk; mikor lélekben még mindig az Ubered után integetve csipkekendővel, némileg alkoholtól kompromittált állapotban belépsz a lakásotok ajtaján (és előtte csak két/kötőjel/három másik lakásba próbáltál bemenni, mert minden kibaszott ajtó ugyanolyan) és érzed, hogy valami nem oké. Csak egy múló fuvallat, tényleg, de belém nyilalt, hogy valamit elfelejtettem; de focista vagyok, ami azt jelenti, az anyagcserém kábé 210%-on pörög, és már legalább egy óra eltelt, mióta megettem azt a shwarmát, szóval rögtön a konyha felé vetem magam.
Fényre sincs szükségem, mert egyrészt baszná a szememet, másrészt meg rohadtul elfelejtettem, hol a villanykapcsoló, úgyhogy flipperben jutok el a célig. A hűtőből áradó fénybe hunyorgom, és meg vagyok győződve arról, hogy ez lehet a Menyország kapuja, vagy minimum az átjáró Narniába, amilyen mágikus helyet rejt maga mögött; a hideg kellemesen bizsergeti az arcomat, nem sokkal melegebb, mint ami kint van (kösz, poláris vortex!), úgyhogy nem foglalkozom olyan felesleges nüanszokkal, mint tányér vagy evőeszköz. Gondosan végigmustrálom a kínálatot, aztán előveszek egy „Goldbergé – NEM, ROSSZ DAN! KÖPD KI!” cetlivel ellátott dobozt, amiben már első látásra is egyértelműen a gyíkarc anyjának isteni fasírtja lapul. Nem tudom, biztos valami zsidó fűszer van benne, kóser petrezselyem vagy tudom is én, de rohadt jó.
Annyira jó, hogy észre sem veszem, mikor a hátam mögött megreccsen a parketta. Oké, ezt még tudom a medvéket megszégyenítő nyammogásom meg a pia számlájára írni, de annyira még sosem sikerült kiütnöm magamat, hogy ne vegyem észre, ha fejbabasznak egy serpenyővel.
Úgyhogy észreveszem.
Csaptak már fejbe serpenyővel? Nem túl kellemes érzés, azt elmondhatom. Ha valaki focizik, vagy legalább egyszer a pályára vonszolta már azt a csoffadt kákabelét, amit testnek nevez, az tudja, hogy az, hogy egy száz kilós tag többedmagával egyenesen beléd rohan, nem olyan meglepő. Az agyad kap egy plusz párnázottságot, vagy valami hasonló; bár lehet, azt agyvérzésnek hívják.
A lényeg viszont az, hogy nem is annyira az ütés ereje az, ami kizökkent, bár szép piruettet írok le, mivel épp a testsúlyomat készültem áttenni a másik lábára, hanem a vas csípő érzése a pofámon. Na, olyat azért nem sokat látsz a pályán. Az egyik fasírt, amit a kezemben tartottam, elrepül valahová, én pedig a hátsómon landolok, egy adag kérdéssel a fejemben. Igazából nem is olyan sok az, csak a visszhang, ugye, az agyrázkódás megduplázza a hangokat.
Magánhangzók értelmetlen egyvelege szalad ki a számon, valami, ami kábé így hangzik: – Áouáe! – Vagy valami hasonló, szabad interpretációval, aztán miután elül a kongás a fülemben és négy láb helyett hirtelen csak kettőt látok fölém magasodni (ez azért megnyugtató), lassan a fejemet is feljebb emelem. Nem mintha annyira szeretném, mert a leendő gyilkossági tárgyalásom vádlottja egészen formás lábakkal rendelkezik, amennyire meg tudom állapítani, és marha nagy szerencséje van, hogy a feje sem hasonlít Goldbergére, mert így ahelyett, hogy rögtön kirúgnám alóla a lábait, aztán puszta kézzel megfojtanám, inkább csak pislogok. nem sokszor ütnek pofán egy lábossal, na, főleg szép lányok. – Hát… gyorsan levettél a lábamról – állapítom meg, és a valószínűsíthető agyrázkódás számlájára írom, hogy nem jutott eszembe jobb.
Azt hiszem, általában a gyilkossági kísérlet előtt szokás bemutatkozni, de… ja. Dan, te meg gondolom Kill Bill… Vagy nem az volt a csaj neve? Mi volt a csaj neve? – Utóbbit már a bajszom alatt morgom, és valószínűleg nem hallja, de hirtelen a szituáció minden egyéb részletét figyelmen kívül hagyva kezd érdekelni a dolog.
Belekapaszkodom a konyhapult szélébe, és egy gyors mozdulattal felhúzom magam. A lábaim kis híján szétcsúsznak, de még sikerül idejében félig rádőlnöm a pultra, ami egészen úgy néz ki, mintha direkt lett volna, úgyhogy még el is vigyorodom. – Akkor mostantól ismerjük egymást…? Szívem kuglófjának egyetlen mazsolája… Hopp! Asszem ez vér – állapítom meg szórakozottan, ahogy valami lecsöppen a szemöldökömről az arcomra.
Első találkozásnak elég laza.



kis éji csörömpölés 4007189020



mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: kis éji csörömpölés
kis éji csörömpölés EmptySzer. 19 Jún. - 0:17

Vagyis pontosabban szólva nem tudom, ki más lehetne ez a Mount Blanchoz mérhető behatoló, aki valóban nagyon nagy és szőke és kába a fejére mért ütéstől. Zavaromban mindkét kezemet a hátam mögé dugom, látod, látod, nem is én voltam, mielőtt rádöbbennék, hogy segítenem kellene neki. Illene, nem igaz? Ha már ilyen elegáns entrét sikerült produkálnom. - Jaj, ne haragudj! Kérlek! Aly - Mit is mondhatnék? Hogy Aly ma már szólt az új srác érkezéséről, aki a bátyja legjobb barátja, már ha a férfiak aggatnak egymásra ilyen címkéket? Hogy tulajdonképpen mindez csak az én hibám? Nyilvánvaló. Hiszen azt hittem, csak holnap reggel ismerjük meg egymást valami hivataloskodó bemutatkozás keretében, kávé és sütemény mellett.

A behatoló, aki ezek szerint a lakótársam, üdv és szép estét, ebben a pillanatban két lábra tornázza magát a konyhapult segítségével. Újra érzem a döbbenettől megmerevedni az arcomat - mi több, ezúttal egészen elámulok a saját merészségemen. Utólag is. Nem sokszor lettem volna elég bátor, hogy egy valódi betörőt leüssek, akinek ilyen a testfelépítése. - Igen, igen, és tényleg ne haragudj, általában kezet szoktam nyújtani, meg pukedlizek, meg ilyesmi. - Zavaromban felkapom a serpenyőt, és nagy csöngés-bongás kíséretében berakom a mosogatóba. Majd lemosom róla a maradék eperlekvárt is. Aha, persze. Eperlekvár. - Várj, ez vér? - Úgy tűnik, éppen egyszerre döbbenünk rá a nyilvánvalóra. Így legalább van lehetőségem elslisszolni Mr. Ötajtós Családi Kiszerelésű Télikabátos Szekrény mellett, hogy a hűtő melletti szekrényhez lépjek, és némi ágaskodás után leemeljem azt a cipősdobozt, amiben a közös, vény nélkül kapható gyógyszereket tartom, felcímkézve, névvel és ABC sorrendben. Talán Goldbergnek igaza van, és visszafordíthatatlanul kényszerbeteg vagyok. De hé, ilyenkor ez kifejezetten jól jön. - Kimosod magadnak sebbenzinnel, vagy csináljam én? - Vattát és sebbenzines üveget halászok elő, és Dan felé nyújtom. Talán illene nekem ellátnom a sebet, az megmenthetné legalább kis részben ezt a siralmas első találkozást, de nem akarom, hogy azt gondolja, anyáskodni akarok fölötte. Végtére is, most lát először.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: kis éji csörömpölés
kis éji csörömpölés EmptyCsüt. 4 Júl. - 23:51
not makin' any plans
let the universe work it out for ya
Vera & Dan, 2019. januárja

Sokféle különböző találkozási módot volt már lehetőségem kipróbálni lányokkal, de azt egyértelműen el kell ismernem, hogy ilyenben még nem volt részem. Mindenképp egyedi. Azt nem mondanám, hogy ismét megpróbálnám, de mondjuk néhányakat szívesen részesítenék hasonló fogadtatásban – mondjuk az anyámat… Na jó, nem, nőket nem bántunk. Bár lényegében egyenrangúság van, ugye? Szóval nem különböztethetem meg a nőt a férfitól… Lehet, hogy akkor a méretre vonatkozik. Ha találkozom egy női Hulk Hogannel, nyugodtan megüthetem. Bár ha arra kéne várnom, hogy csak a nálam nagyobbakat üthessem, sosem üthetnék senkit. Ugye?
Bonyolult gondolatmenet ez így nekem hajnalban, ráadásul egy szinte érzhetően duzzadó púppal a fejemen. – Ugyan, ki haragudna azért, mert egy kicsit meglegyintik némi vassal, miközben békésen vacsorázik? – legyintek, mintha ez valóban mindennapos gond volna errefelé. Pedig nem csinálunk belőle rendszert; az a kis nyomi Goldberg tuti kapva kapna az alkalmon, de csak addig, míg rá nem jön, hogy ha Vera üt meg, az valahol lenyűgöz, ha meg ő, akkor még fel is dugom neki a serpenyőt.
Pukedli? Az olyan… Downton Abbey cucc, igen? – Rémlik, hogy anya (a kedvesebbik, akit nem utáltam meg egész életemre) szokott nézni valamit, amiben benne van az a kancsal néni (bocsánat, Maggie Smith!) a Harry Potterből, és ahol amiatt is drámai zenét játszanak be, mert eltűnt egy ezüst teáskanál.
A meglepett kérdését egy kicsit több időbe telik feldolgoznom, ami alatt felteszem, elég hülyén meredek visszafelé rá, mintha ő lenne az, aki felszakadt szemöldökkel inkább haverkodni akar, mint a helyzettel törődni. – Hát… Nem hiszem, hogy a komikus felhangért öntöttem volna magamra némi kechupot, de… – Nem tudjuk, még ki nem próbáljuk, ugye? Úgyhogy halálos nyugalommal törlöm le az arcomon lévő cseppet, és előbb megszagolom, aztán óvatosan a számba veszem a mutatóujjam, nagyjából olyan elszánt, ízlelgető arckifejezéssel, mint amit a borkóstolón produkáltam Kaliforniában. – Ja, ez vér – vonom le a konklúziót. Aztán végül nekem is leesi. – Ez vér!
Nem azt mondom, hogy hajlamos vagyok elájulni a vér látványától. Csak hogy nem állíthatom, hogy nem történt meg.
Oké, mások vére amúgy marhára nem zavar, de a sajátom az valahogy…
Igen. Szóval a vér az belülre tartozik, ez a lényeg.
Hunyorogva figyelem, ahogy rendezkedni kezd. Már majdnem olyannak tűnik, mintha hetek óta itt lakna… Várjunk csak, mennyi ideig nem voltam itt?! – Milyen hónapot is írunk? – szűkítem össze a szemeim értetlenül; addig sem a vér tényére figyelek, bár ilyen kicsit fejbe csapott, kicsit bebaszott állapotban igen kevés dolgot fogok fel. Hamar elengedem végülis a kérdést, mikor valami egészen halálos dologgal fordul felém, halálosabbal, mint a serpenyő. Ja, hogy az neocitrán… Nem, akkor nem olyan halálos.
Sebbenzin? Te tényleg meg akarsz ma siratni, ugye? – húzom össze a szemöldökömet. Talán nem bírom annyira a saját vérem látványát, meg orvos sem vagyok vagy hullaturkáló apsiráns, mint EGYESEK, de annyit azért tudok, hogy a benzin meg a seb nem jó kombó. – Inkább maradnék a betadinnál – válaszolom sután, ahogy elkezdek oldalazni a fürdő felé, ahol ott tartjuk a dobozkát valahol a sebtapaszok meg a vatták mellett. Legalábbis mikor legutóbb néztem, még ott volt. Mondjuk mivel nem tudom, milyen évet írunk, tulajdonképpen az is lehet, hogy vattát már nem is gyártanak, akkor pedig elvesztem.
Mi az életem értelme, ha nincs vatta?
Ööö… – sután fordulok hátra, a konyha közepén álló lányt figyelve. Aztán nekidőlök a konyhapultnak, először kis híján elvétve, aztán elvigyorodom. – Akarom mondani… Imádnám, ha ápolnál. Azt hiszem, maradandó károsodást okoztál a limbikus rendszeremben. Meg az Amidalámban. És a Padmémban… Képtelen leszek ellátni magamat.



kis éji csörömpölés 4007189020



mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: kis éji csörömpölés
kis éji csörömpölés Empty
mind álarcot viselünk
ranggal rendelkezem
 
kis éji csörömpölés
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Eltemetett múlt :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: