Drága Rosie!

Ha most találkoznánk valószínű, hogy, rám sem ismernél, vagy ha mégis akkor csak simán elsétálnál mellettem mert nem szeretnél megismerni újra.  Levágattam a hajam, tudom, sokáig nyúztál azért, hogy növesszem meg végre, amit  a kedvedért meg is tettem, de mára újra rövid tincsek meredeznek a fejem tetején. Tudod, a hosszúval mindig csak a macera volt, ezt sokkal egyszerűbb kezelni.
A pocakon is eltűnt, amit annyira szerettél, most csak kockákat és feszes hasfalat találnál a helyén, de szerintem ezzel is meg lennél elégedve. Ami nagyon megváltozott rajtam és bár a legtöbben biztosan nem vennék észre az a tekintetem. Azt mondtad, hogy mindig csibészes és gyermekded szemekkel néztem rád, mára csak a csibész maradt, a másik felét pedig felváltotta valami sötét és megtört. Ezt tetted velem, ez a változás csak és kizárólag neked köszönhető, és úgy tűnik, hogy nem is fog változni. Örökké emlékezni fogok rám, amikor csak a tükörbe nézek.

Tudod... igazán büszke lennél rám. Elvégeztem az iskolát még abban a félévben, a professzor aki mindig szívatott végül maga mellé vett, és már tanársegéd vagyok, gyakorlatokat tartok. Hihetetlen, hogy tényleg neked volt igazad, és nem azért nehezítette meg az életem mert nem voltam neki szimpatikus, hanem azért, mert minél többet ki akart belőlem hozni, pont úgy, ahogy te azt az elejétől fogva mondtad. Nem, nem emiatt lennél büszke, hanem azért mert még mindig bejárok a kórházba a gyerekekhez, rajzolunk, festünk vagy éppen agyag figurákat készítünk együtt. A gyerekeket szeretem a legjobban tanítani, ezért is vállaltam óraadó tanári állást egy általános és középiskolában is. Van amikor túlzsúfoltra sikerülnek a napjaim, ilyenkor biciklire pattanok, vagy görkorcsolyával szelem át a várost, autóba nem ülök, pedig New York a taxisok álom városa, én mégis teljes mértékig ignorálom őket.

Mielőtt aggódni kezdenél, nem élek egyedül, találtam egy lakótársat, aki elviseli azt, ha kéthavonta átfestem a nappaliban vagy a konyhában a falak színét, és azt is tűri, hogy idegeneket cipelek fel a lakásba, hogy aztán másnap elbúcsúzva tőlük, soha többé ne lássuk viszont egymást. Igaz, próbált már rávenni arra, hogy legközelebb próbáljak meg olyat keresni akinek több esze van, mint egy meztelen csigának, de eddig még nem volt hozzá kedvem. Talán majd egyszer.

Ha itt lent végeztem, majd találkozunk odafönt, addig is foglald a jó helyet nekem
Csókol a te Tate-d.

3 éve
Rosie nevet. Szeretem, amikor nevet, ilyenkor olyan bájos. Bármit csinál, szeretem. Lehet ennyire szeretni valakit? Nem tudom, talán ez már nem is egészséges, annyira rajongok érte, de amíg ez viszonozva van, addig nincs is talán semmi probléma sem. Kezével végigszánt hosszú fekete haján, majd keze a combomra vándorol, és finoman megszorítja. Nem tudom levenni róla a szemem.
- Az utat nézd! - nevet, majd az államnál fogva vissza fordítja a fejemet az úttest felé. Pedig… a lámpa még mindig piros. Még nézhetem rózsás ajkait, de Ő ezt nem engedi meg nekem, hogy lehet ilyen gonosz? Kezét újra a lábamra ejti, én pedig ráteszem az övére az enyémet. Így maradunk, amíg a lámpa át nem vált zöldre, majd gázt adok, és a kocsi elindul.

Ennyire emlékszem, az este hátralévő része kitörlődött a memóriámból. Az orvosok azt mondják, hogy az agyrázkódás és a sokk egyvelege miatt nem emlékszem többre. Az agyam így próbál meg megvédeni, vagy valami ilyesmiről hablatyoltak, de nem jó, én emlékezni akarok. Arra, hogy miért nem néztem körül a kereszteződésben, mielőtt elindítottam a kocsit. Miért nem láttam, hogy egy másik autó száguld felénk.  
Már egy hete vagyok a kórházban. Haza akarok menni, de nem engednek. Azt mondják féltenek, hogy esetleg össze esem és még jobban megsérül az agyam, ha neki esek valaminek. Azt mondtam vigyázok magamra, hisz még járni sem tudok egészen biztosan egyedül, de ez nem érdekelte a fehér köpenyeseket. De azt legalább megengedték, hogy a kórházon belül sétáljak fel s alá, egy nővér kíséretében. Utána már engedték egyedül is, mert nem bírtam a fenekemen ülni, és mozognom kellett. Leginkább a játszóházig mentem el.  A gyerekek elfeledtették velem egy rövid időre azt, hogy miért vagyok itt, és hogy mit… kit veszítettem el. Elterelték a gondolataimat. Mondtam nekik meséket, illetve rajzoltam nekik. Először nem tetszettem nekik, nem akartak velem szóba állni, de egy Rosie nevű kislány összeszedte a bátorságát, és megkérdezte mit keresek ott.  
Nem szeretem ezt a nevet. Ha meghallom ezt a nevet eszembe jut Ő. Ahogy nevet, ahogy hosszú kecses ujjaival hozzám ér, puha ajkaival az enyémeket keresi…  De ez már soha sem fog megismétlődni. Hibáztam, és az életébe került.
Össze rezzenek. Valaki megkopogtatja a vállamat. Ted az, a kis négy éves fiú, nem tudom, miért van ebben a kórházban, de nem is kérdezem. Majd elmondják, ha szeretnék, de itt nem beszélünk betegségről. Mi itt jól érezzük magunkat, és megpróbálunk egy kicsit felejteni.
- Én Robin szeretnék lenni! – Mosolyog, és a kezembe ad egy újabb papír lapot.
- Nem Pókember, vagy Batman? - Megrázza a fejét mosolyogva. Rendben, nem vitatkozok. Ha Ő Robin szeretne lenni, akkor Robin lesz, a rajz lapon legalább is. Hogy az életben lesz e lehetősége arra, hogy Robin legyen, majd elválik. Remélem meggyógyul. Mindenkinek meg kell gyógyulnia.