Mostanában többször is elkalandozok, úgy hogy csak visz a lábam előre, és nem oda érkezem meg ahová eredetileg elindultam. Látszik hogy kezdek kilenni és nem tagadom hogy nem is érzem jól magam. Sharon egyre rosszabbul van és nyomaszt a tény hogy hamarosan nem lesz több alkalmam vele, és nem fogom hallani nevetését, és nem csókolhatom meg gyengéden az ajkait vagy arcát.
Rosszkedvűen ténfergek a városban és nincs igazán célom hogy merre menjek, így nem csoda hogy lassan egy kis karaoké bárnál kötök ki, ahol elvegyülök a belépésre várók között és elfoglalok egy asztalkát magamnak. Bár ahogy látom nem vagyok egyedül ott így a csajszira villantok egy mosolyt és megdermed a gesztus ahogy elszáguld az agyamig a gondolat hogy én ismerem őt.
- Nahát Dany! Mi a fene hozott ide? - mosolyodom el ahogy közelebb csusszanok hozzá a sörömmel. Egyszerű farmert és inget viselek, minden sallangtól menteset. Aki akar úgyis felismer, aki meg nem, az nem. Nem számít igazán. Fáradtnak érzem magam végtelenül fáradtnak de az alvás sem segít igazán már, nem pihentet. Nem mondom Sebbynek mert halálra aggódná magát értem, így néha csak csavargok egy keveset.
- Rég láttalak. Lesz most valahol fellépésetek vagy akármi? Kipihented a dolgos hétköznapokat? - hiszen most hétvége van és ilyenkor mi is pihenünk mint más, rendes emberek. Mert azok is vagyunk, csak jobb a zenei ízlésünk.