Ismered azt az érzést, mikor már végigsínylődtél pár borzalmas kapcsolatot és amikor az utolsó is véget ér, akkor kiábrándultan, csalódottan, alkoholba fojtod a bánatod és megfogadod, hogy többet nem bonyolódsz komoly kapcsolatokba? Aztán minden igyekezeted ellenére egyszer csak betoppan az ajtódon az Igazi?
Nos, a mi történetünk pontosan így kezdődött. Ráadásul esetünkben még az ajtón való betoppanást is szó szerint vehetjük, tekintve, hogy annak idején mikor egy lakásavató buliba voltam hivatalos, eltévesztettem a házszámot és véletlenül hozzád csengettem be. De nem panaszkodhatok, hiszen egyértelműen az volt életem legjobb tévedése.
Az a bizonyos, mozivászonról ismert szikra pedig hamar lángra lobbant és mire feleszméltünk, már pont olyan nyálasan viselkedtünk, mint a romantikus filmek főszereplői. Pedig rettentően sokan igyekeztek minél több fogást találni a kapcsolatunkon. De mi kitartottunk. Sőt mi több, boldogok is voltunk.
Az évek múlásával szépen sorban ugrottuk meg a mindig szinten következő lépcsőfokokat. Először odaköltöztem hozzád, aztán közös otthont vettünk, majd jött az eljegyzés is. Minden annyira mesébe illő, annyira tökéletes volt, hogy már szinte féltem attól, mikor fog az egész életünk apró darabkákra hullani. És sajnos amitől a legjobban tartottam, az egy fagyos, téli estén be is következett.
De bármennyire is ostorozod magad a történtek miatt, tudnod kell, hogy nem a te hibád volt. Nem te tehettél arról, hogy kicsatoltam a biztonsági övemet, ahogy arról sem, hogy a piros lámpán szabálytalanul áthajtó autó egyenesen belénk ütközött én pedig a szélvédőn keresztül a motorháztetőre repültem. Végig ott voltál mellettem a kórházban, a számomra legjobb kezelést biztosítottad, de mikor pár nap kóma után magamhoz tértem, az örömöd nem lehetett felhőtlen. Amnéziás lettem, aminek következtében téged sem ismertelek fel, neked pedig meg kellett birkóznod a tudattal, hogy az általad annyira szeretett menyasszonyod idegenként tekint rád.
Sok vitád volt a szüleimmel, akiknek feltett szándéka volt hazaköltöztetni engem a családi fészekbe, de végül egy videó-felvétel megmutatásával sikerült rábírnod arra, hogy esélyt adjak kettőnknek. Végtére az orvos is megmondta, hogy leginkább akkor van esélyem visszakapni az emlékeimet, ha a baleset előtti életemhez térek vissza. Ez pedig a veled való közös életemet jelentette, nem azt a viharos és bosszús családi légkört, ahonnan a tizennyolcadik születésnapom után jóformán elmenekültem.
Szóval most hazavittél, a közös otthonunkba és mindent megteszel azért, hogy megkönnyítsd az életbe való visszarázódásomat, illetve hogy mielőbb visszanyerjem az emlékeimet. Sajnos azonban utóbbi nem megy olyan egyszerűen, hiába mutatsz meg ezer és egy fényképet, amely azt bizonyítja, hogy mennyire boldog voltam melletted. Mert hiába ennyi minden, egyelőre akkor is csak egy idegen vagy nekem. Pedig hidd el, bármit megadnék azért, hogy ugyanúgy érezzek irántad, mint régen. De az emlékeim nélkül én sem vagyok már a régi. És azok visszanyerése nélkül talán soha nem is leszek ugyanaz a Hazel, aki egykor voltam. Így is maradnál, így is küzdenél, így is szeretnél?

A reagjaimban Emmett-ként emlegetem, de ez ne tartson vissza attól, hogy más nevet válassz neki. Az Emmett lehet a második keresztneve is, amit nem szeret, Hazel-nek viszont valamiért az most jobban tetszik.
Na de nem szaporítanám tovább a szót, mert már így is jó sokat írtam, szóval ha felkeltette az érdeklődésedet a karakter, akkor írj egy üzenetet. És ott privátban minden mást átbeszélünk.
Úgyhogy gyere hamar, én már nagyon várlak és ígérem nem hagylak majd játékok nélkül! Lehetőleg olyan vállalja el, aki nem tűnik el szó nélkül néhány hét után. Köszönöm!