Azt mondják, három dolog van, ami egy színészről elárulja: mit ér, amit csinál.
1. A közönség szeretete.
2. A kritikusok elismerése.
3. És a kollégák tisztelete.
Ha mindhárom megvan, fasza gyerek vagy. Már csak azt a kérdést kell feltenni, hogy ha mélyen magadba nézel, találsz-e még valakit az évek, a maszkok, és a réteges karakter-vakolat alatt. Mi a helyzet a valósággal?
De a csapda éppen az, hogy amíg benne vagy, nem fogod feltenni. Legalábbis addig nem, amíg nem történik valami. Maximum tompán és távolról kapargatja valami a tudatod falát, de úgysem akarod észrevenni.

Milyen a jellemem? Nem tudnám megmondani.
Sokszor eltöprengtem már rajta: vajon tényleg a részeddé válik-e mindaz, amit játszol, a szokások, a karakterrajz, ahogy az adott figura a világot látja, csakugyan formál rajtad? Hagy bármiféle nyomot, vagy csak arra a másfél-két órára alakulsz át, amíg a színpadon vagy? Számos példát láttam már erre is, arra is, de sosem tudtam eldönteni igazán, hogy én melyik típusba tartozom.

Azt mondják, az jellemez minket leginkább, hogy milyen dilemmáink vannak. Nos, férfiként nem egyszerű feldolgozni, hogy okos, művelt, szellemes és nem mellesleg gyönyörű nők milyen primitív emberkezdemények mellett képesek mutatkozni. Díszletnek még talán elmennének, de partnernek? Régebben, ha ilyesmivel szembesültem, képes voltam úgy felhúzni magam, hogy kötelességemnek éreztem elcsábítani ezeket a hölgyeket. Hogy helyére zökkenjen a világ.

Az egyik kedvenc szerepem Hamlet volt. Arra tanít: vannak dolgok, amiket meg kell tenned az életben, még ha nem is maradsz utána minden oldalról feddhetetlen.

„A te finom ösztöneid, figyelmeztetnek:
Érezd meg a belőlem sugárzó veszélyt.”

Hamlet valóban veszélyes volt. Nyolc hulla bizonyítja. Pedig senki sem számított rá, mégsem tudom elítélni emiatt. Nem azért, mert a lelkem mélyén egy vérengző őrült vagyok, hanem mert ha nem tette volna meg, az ő jellemén esett volna folt. A becsületén. A büszkeségén. Ezek ugyanúgy, életbevágóan fontosak.

Az egyik tanárom egyszer előadás közben, a takarásból félrehúzta előttem a függönyt. Máig belém égett a jelenet: - Nézz ki az emberekre, Charlie. Ámulnak. Nem értik, hogy százszázalékosan is végig lehet játszani a játékainkat, hogy „nem kell beérni hatvanszázalékos szerelmekkel, félig-meddig élő hittel, kedvvel-kedvetlenül szolgált hivatással." Mert féltik a bőrünket. És ez baj. "Mert bizony a százszázalékos életnek százszázalékos bukás a kockázata.”*

Én akartam a száz százalékot. Talán büszke lenne rám, ha még élne. Bár valószínűbb, hogy ezt csak az egóm mondatja velem. De tényleg megpróbáltam. És most minden széthullik. A látásom nélkül minden odalett.
Ahogy Shakespeare mondaná.

A többi néma csönd…



- Mondok néhány kulcsszót, ön pedig elmondja, mi jut eszébe róla. A rajongók imádni fogják. Kezdhetjük? – Csinos. Huszonéves. Ambíciózus. És ott csillog a szemében az a fény, amiből kapásból tudom: nem kellett rákényszeríteni ezt az interjút.
- Persze. Miért ne? – intek, hogy részemről vágjunk is bele. Hátra dőlök a széken, veszek egy mélyebb levegőt, de a kötelező, érdeklődő mosoly most ott virít a képemen. – És diagnosztizálni is fog? – Azt nem mondták, hogy Rorschach-tesztről lesz szó.
- Ha szeretné… – mosolyog vissza, feltűnőre mázolt ajkain megbicsaklik a fény. A hangja játékos. Halkan felnevetek.
- Sajnálom, de házas vagyok – szögezem le, félig humorba ágyazva, még a játék legelején.
- Tudom. És élvezi a házas életet?
- Ez már az interjú?
- Kivághatom, ha ragaszkodik hozzá. Innen csak az jut ki, amiről ön is úgy akarja – billenti oldalra a fejét. Vagy úgy. – Szóval?
- Igen, Angie a sorozatom producere, sok a közös pont, remekül kiegészítjük egymást.
- Sokáig főleg színházi szerepei voltak. Azt mondják, Shakespeare-en nevelkedett. Milyen volt belekóstolni a filmvilágba?
- Jim Jarmusch azt mondja: a filmezés olyan, mint a csábítás, és a vad szex. Aztán a vágószobában jön a terhesség – mosolyodom el, és a poharam után nyúlok. – Szeretem ezt a hasonlatot. Leszámítva, hogy rendezéssel nem foglalkozom, így az utóbbi nem érint.
- Nem is rossz deal – nevet fel.  – Igaz a pletyka, hogy szereti elcsábítani a partnereit? Hogy hitelesebb legyen a játék?
- Ilyen pletykák terjengenek rólam? Jó ég – gördül az ajkaimra egy újabb mosoly. – Nem tagadom, volt mikor előfordult, de akkor még nagyon fiatal voltam.
- Most már nem?
- Most már máshogy gondolkodok a hitelességről. A karakterem fontos az emberek számára. Gőzerővel készülünk a harmadik évadra.
- És mellette közönségtalálkozókat is tart. Mi a következő állomás?
- Ázsia. A pontos programterv még nem nyilvános, de annyit elárulhatok, hogy terveink szerint sokan fognak örülni.
- Alig várjuk. Mint ahogy a bejelentett Harold Pinter darabot. Hogy jut ennyi mindenre ideje?
- A színházat sem akarom elhanyagolni. Tudja, hogy van ez, az első szerelem állítólag sosem múlik el...  

***

1 hónappal később

- Mrs. Lloyd?
- Nem! - pattan fel Angie hirtelen a székről, finom anyagú, burgundi vörös csipkekosztümében, és az orvosra mered, aki majdnem két óra után végre elhagyja a műtőt. Az arca viaszsápadt, falatnyi táskáját az ujjai közt gyűrögeti. - Vagyis igen. Csak... mindegy. Angelique White. Hogy van a férjem?
A férfi vonásai alig láthatóan változnak, végül egy nagyon halvány, udvarias mosoly mellett dönt.
- A műtét sikeres volt, egyelőre túl van az életveszélyen - tart egy szusszanásnyi szünetet, időt hagyva a várt reakciónak. Angie a szája elé kapja a kezét, részben a megkönnyebbülés szülte mosoly, részben az óriási lélegzet útjába állva.
- A térd-, medence- és gerincsérüléseket sikerült stabilizálni. Nagy szerencséje volt, hogy be volt kötve az öv, a légzsák viszont nem nyílt ki, így komoly fejsérülést szenvedett.
- Az mit jelent? - A nő hangja és a tekintete ismét bizonytalanná válik.
- A fej valószínűsíthetően nekicsapódott a kormánynak, és ez agyi traumát okozott. Illetve a koponya mentén vérömleny alakult ki...
- És ez mit jelent?! - hangzik fel újra a makacs kérdés, türelmetlenül, akaratlanul is erélyesebben. Az orvos ismét kivár egy rebbenésnyi időt, majd kis sóhajjal folytatja.
- A férje jelenleg kómában van. A szemsérülés következtében valószínűleg elveszítette a látását. Azt még nem tudjuk megmondani, hogy végleges, vagy átmeneti vakságról van-e szó.
- Valószínűleg...? - A szó halkan, erőtlenül siklik ki a nő ajkai közül. Még dacolni próbál a tényekkel. Ez nem lehet... Ez nem lehet igaz.
- Sajnálom. Mindent megteszünk a gyógyulás érdekében. Talán korrekciós műtétre is lesz lehetőség. Ha felébred, biztosabbat tudok mondani. - Majd elnézést kér, és tovább indul a folyosón.
- A kórháztól teljes titoktartást várok el - szól utána Angie, mielőtt visszaroskadna a székre. Előveszi a telefonját, és az ujja meg-megremegve végigcsúszik a listán. Mara nevénél megáll egy pillanatra. Mintha vacilálna. De mielőtt lenyomná, egy vastag könnycsepp hullik a kijelzőre. A francba, szét fog folyni a sminkje.