One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Marshall x Nash - The first look

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyClayton Nash
Yesterday at 11:03 pm



Dinner for two

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyBalázs Csíkszentmihályi
Yesterday at 10:20 pm



Csöbörből... - Alex&Thaddeus

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyAlexandra Ruud
Yesterday at 9:36 pm



work out with . . .

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyAmicia Cole
Yesterday at 9:12 pm



Veni, vidi, vici

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyAnne Diamond
Yesterday at 8:48 pm



Activity Check (09.17-10.01.)

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyDorian J. Lester
Yesterday at 7:35 pm



Nyomtalanul - Myna&Alex

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyAlexandra Ruud
Yesterday at 5:42 pm



Henry HaJoon Marsh

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyHenry H. Marsh
Yesterday at 4:46 pm



Maddie & Jake - Mini date

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyMadelaine Riggs
Yesterday at 3:48 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 17 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 2 Bots

Amicia Cole, Anne Diamond, Aveline Everhart, Diane N. Miles, Marissa Grey, Prima Polignac


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptySzomb. Május 25, 2019 11:49 pm


Juliana & Dae Won
a good marriage would be between a blind wife and a deaf husband


Apám mindig is alantasnak, egészen degradálónak tartotta azt, hogyha egy férfi önként és készakarva kést ragad, majd az alá veszi a vacsorához szükséges alapanyagokat. Ez jelen esetben, mint az elkészítendő fogás főattrakciója, kimerül a tökéletesen márványos lazacban. Ő mindig is nagystílűen viseltetett a konyha iránt… Számára teljesen tabu volt már csak a légkör is. Tudta, hogy a házban egészen pontosan hol is helyezkedik el –hogy ne tudta volna, mikor jelen volt nem csak a megálmodásnál, de az első kövek lerakásánál is-, egészen tisztában volt a funkciójával, de az, hogy ő oda valaha is betegye a lábát… na az felségsértés volt a javából! Na nem, mintha mára bármennyire is fejlődött volna a véleménye ilyen irányban. A pénzéből a dolgozók vásárolnak be, neki aztán egészen lényegtelen, hogy mégis mik kerülnek a megtermett hűtőbe, a lényeg csupán az, hogy a ház rejtett katlanjából, ahol házi séfek gondoskodnak a napi ötszörös, választékos étrendről, olyan ételek kerüljenek ki, amik az ő fogára valók. Mert ugyebár, mint a ház ura, ő élvezte a prioritást, így a menü mindig az ő szájíze szerint volt megszabva. Nem volt új keletű, hogyha az indokolatlanul hosszú asztal három, elszeparált részében ülve apám kapkodta a szájához a pálcikákat, és alig pár perc leforgása alatt eltüntette a több kis tálnyi ételt, míg mi anyámmal oldalpillantásokból kommunikáltuk le, miszerint nem kifejezetten rajongunk a választott ételért.
Talán, ha jobban belegondolok, az volt az első löket afelé, hogy magam is elkezdjek serénykedni a konyhában. Ha az ember fia megneszeli azt, hogy voltaképpen éhes maradt a vacsora után, de a szakács már haza lett küldve egy alig pár órás pihenőre, valamit rittyentenie kell, hogyha nem akar korgó gyomorral ágyba kényszerülni. Erre pedig csak rátett egy lapáttal, mikor először csak egy, majd azt követően több hosszú évre Franciaországba tettem át a székhelyem. Magában véve a francia gasztronómia megrészegített –természetesen nem csak a bor által, noha nagy szerepe volt egy-két borgőzös éjszakámnak-, na meg, bárhonnan is nézzem, a Juliana-val való együttélés fontos lépéseket követelt ez ügyben. Meglehet, hogy pénzünk bőven lett volna házi szakácsra, aki egy hívásra a kukta mellé vágódik, és már gyártja is a jobbnál jobb ételeket, de valahogy nem igényeltük. Bármennyire is dúskálunk a pénzben, szeretem azt hinni, hogy a magunk gazdag módján azért mégis kellően földhözragadtak és mondhatni „átlagosak” vagyunk, hogy ne kelljen olyan munkásokra igényt tartanunk, mint takarítónő, házvezetőnő, séf…
Na meg az életem több szakaszára is kellően jellemzőek a pepecselős feladatok. A munkám, az idejétmúlt ígérkező házasságom… Pont a főzés lenne az, amiben kompromisszumot kötök apám elavult ideáival, amikor földöntúli felüdüléssel tud szolgálni az, mikor kaszabolhatom, ha éppen nem klopfolom a húst? Noha a lazac ennél sokkal több odafigyelést, no meg kevesebb indulatot igényel, így a penge a legnagyobb óvatossággal szeli fel a darabokat, pont úgy, mint ahogy kés szalad át a vajon, majd az elválasztott szeleteket a lezárható zacskóba öntött pácba helyezem, ami a fokhagymával, gyömbérrel, szója szósszal, szezám olajjal és barna cukorral kimeríti a koreai barbeque fogalmát.
Térülve-fordulva kerül be a hús egy röpke húsz percre a hűtőbe, majd a pultig tartó körülbelül három lépés távolság alkalmával elsandítok a tv felé, ahol éppen a már többször látott, öltönyös-nyakkendős, kikent úriember olvassa be a híreket. Igen… nem mondhatom, hogy nem szégyellem magam, ahogy azt se állítom, hogy a rögtönzött vacsora nem kárpótlásul hivatott szolgálni. Pedig reggel még emlékeztem… amikor az ajtóban álltam és búcsú puszit kaptam Jules-tól, még figyeltem arra, hogy egészen pontosan mikor kell bevágódnom a televízió elé, hogy ha már személyesen nem tudok jelen lenni, legalább ilyen formán támogassam őt. Azt is elhatároztam, hogy amikor beszállok a liftbe, a naptáramban bevésem a mai napra az általa mondott órára az eseményt, pont, mint ahogy kezelni szoktam ezeket a helyzeteket. Azonban beérkezett egy hívás, amit nem hagyhattam figyelmen kívül, majd mire letettem, és a parkolóházban beültem a Bentley-be, megfeledkeztem róla, ezért történhetett meg, hogy csak az utolsó pár mondatára, majd a csellójátékára értem oda. Pedig a szavamat adtam, hogy végig fogom nézni… Bár, mint tudjuk, az oltárnál is mondtam már egy s mást, és azok szent kötelékkel fognak össze minket, mégis megszegtem néhányat.
Apróra vágva a cukkinikat, répákat és salátát borítom be őket egy nagyobb tálba, majd ugyanazzal lendülettel teszem fel a rizst főni. Újonnan a hűtő rejtekéből a tálalásra előszedett tányérok jövendőbeli fő alkotóelemei is előkerülnek, noha egyelőre a pulton pihennek meg, míg az egyik szekrényből serpenyőt vadászok ki. A mozdulatban azonban az ajtó felől érkező matatás, a kulcs zörgése, majd a nyílászáró ajtófélfába való visszahelyezése akaszt meg. A serpenyő alja halkan koccan a tűzhelyen, a nyakamat nyújtogatva próbálok valamiféle árnyékot felfedezni a fordulóban, de a cipőkopogások és a cselló tokjának jellegzetes koppanása is bőven elég, hogy tudjam, ki érkezett haza.
- Szia! –rikkantom el magamat, míg felnyitom a zacskót, és az egyik gázrózsát beizzítva már teszem is a húsokat a tűzre, amik halk sercegéssel viseltetnek az ellenük elkövetett merénylet iránt. – A konyhában vagyok –adom meg a nyilvánvaló helyzetjelentést, majd csípőre tett kézzel, a húsfogó csipesszel kattogva várom, hogy leteljen az első három perc, és másik oldalára fordítsam a rózsaszín szeleteket.



Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyVas. Május 26, 2019 11:18 am



Devon & Jules
Everytime you walk away  you take a piece of me with you

Örökkévalóságnak tűnt a Tv-s felvétel. A selymes anyag kényelmetlenül tapadt rám a meleg miatt, a szám folyamatosan kiszáradt, kellemetlen kérdésekkel bombáztak és azt éreztem, hogy ennél bénább nem is lehettem volna. Jól esett volna a férjem jelenléte, hogy miután végre kiszabadulok a reflektorfényből a védelmező karjaiban találjak megnyugvást. A mosolyával és szavaival biztosítson arról, hogy mindent jól csináltam. Ehelyett viszont egyedül vonultam vissza az ideiglenesen elfoglalt öltözőbe, hogy az előbbi hírnév és csillogás után egyedül maradjak gondolataimmal. Ha valaki sikeresek a szakmájában az kevésbé sikeres a magánéletében és azt hiszem ez a mondás az én házasságomra is jellemző. Pedig nagyon igyekszem, szeretném ismét fellobbantani azt a tüzet, ami valaha mindent elsöpört magunk körül. Kulcsra zárom magam mögött az ajtót, most nincs szükségem arra, hogy jó képet vágjak az embereknek, amikor legszívesebben világgá mennék. Megszabadítom testem a selyemruha fogságából, életemben nem éreztem még egyetlen anyagot sem ennyire kényelmetlennek. Bár lelkileg próbálok mindig erős maradni, sokszor érzem azt, hogy a folyamatosan rajtam nehezedő teher és tanácstalanság összeroppant. A zene mindig menedéket nyújt, mindig segít erőt meríteni, de vannak pillanatok, amikor gyengének és sebezhetőnek érzem magam. Azt gondolom, hogy legnagyobb részt az én hibám, hogy Devon ilyen távol került tőlem. Talán nem vagyok már olyan vonzó a szemében, mint a kapcsolatunk legelején, talán a sok munka vette el tőlem, vagy csak egyszerűen már nem érez irántam szerelmet, talán már semmit. Ilyen gondolatok kavarognak a fejemben miközben a parányi fürdőszoba zuhanyzó tálcájában állok és a hátamon végigcsorgó meleg víz ellazítja az izmaimat. Lehet, hogy már nem vagyok az a lány, aki olyan könnyedén elcsavarta a fejét, már nem érzem azt, hogy mindenre képes lenne csak azért, hogy mosolyogni lásson. Mindezek ellenére nem tudom elengedni őt, nem tudok úgy csinálni, mintha nem akarnék vele maradni. Talán több áldozatot kellene hoznom érte. Bármennyire is próbálok más dolgokra gondolni, elmémbe mindig újra és újra megjelenik Devon arcának mosolya és hirtelen azt érzem, hogy alig várom már, hogy végre hazamenjek.
Vetek még egy utolsó pillantást magamra mielőtt kezemben a hangszerrel és egy csokor vörös rózsával kilépek a még mindig nagyon forgalmas folyosóra. A tökéletesség nálam alapkövetelmény, nem csak a zenében, a külsőmben is, és ezért visel meg annyira, hogy a házasságom mindennek nevezhető csak tökéletesnek nem. Már nem. Olyan gyorsan hagyom magam mögött az épületet amennyire csak tudom, néhány mellettem elhaladó személynek még mosolygok, de már nem erőlködöm azon, hogy fenntartsam a látszatot.
A stúdió alig fél óra autóútra van az otthonunktól, de ez a harminc nekem most egy örökkévalóságnak tűnik. Egy pohár bor tökéletes lezárása lenne ennek az elcseszett napnak. A kezemben zörgő kulccsal intek a földszinten ücsörgő recepciós irányába, aki készségesen nyitja ki nekem az ajtót.
- Mrs. Monroe. Örülök, hogy látom.
- Köszönöm Edward, hogy van a feleséged? ha emlékezetem nem csal, néhány nappal ezelőtt mesélte, hogy a neje, hirtelen rosszul lett és kórházba kellett szállítani.
- Jól van, köszönöm, gyereket vár. A mai nap folyamán először jelenik meg őszinte mosoly az arcomon.
- Gratulálok! megérinteném a vállát, de mindkét kezem tele van éppen, így csak tovább mosolygok. - A férjem itthon van? Edward bólint, majd ugyanabban a pillanatban nyílik a lift ajtaja én pedig eltűnök a fém szerkezetben.
Veszek egy mély levegőt mielőtt beengedem magam a lakásunkba. A lazac mennyei illata azonnal megcsapja az orromat. Keserédes mosoly terül szét az arcomon. Elfelejtette.
- Szia! próbálok vidámnak tűnni, de ha elég figyelmes biztosan hallja a hangomból a csalódottságot. Végigsétálok az előszobán, majd a nappalin, hogy a hangszerem a megszokott helyére állítsam, a sarokba, pontosan a zongorám mellé, csak ezek után veszem az irányt a konyhába. Kezemben még mindig szorongatom a hatalmas méretű csokrot. Akaratlanul is elmosolyodom ahogy megpillantom őt, pedig nagyon csalódott és dühös vagyok, de azt hiszem belefáradtam a veszekedésekbe. Közelebb sétálok hozzá, hogy gyors csókot nyomjak ajkaira, majd hátammal a hűtőnek dőlve figyelem.
- Elfelejtetted. nem kérdezem, kijelentem. Pontosan tudom, hogy egész nap eszébe sem jutott. Hát...ennyire sem vagyok fontos neki. - Legalább itthon vagy. sóhajtok, miközben megtöltöm vízzel az egyik vázát, hogy a virágokat belehelyezhessem.
- Biztosan volt jobb dolgod is, mint a halálosan unalmas feleséged bámulni a TV-ben. Megértem. próbálom lenyelni a sértettségem, de nem igazán járok sikerrel. Megbántott.

creditKinézet • szószám

Juliana Monroe
Mûvészet
Play by :
Teresa Palmer
Kor :
28
Foglalkozás :
Csellista, zongoraművész
Hozzászólások száma :
34

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyVas. Május 26, 2019 8:00 pm


Juliana & Dae Won
a good marriage would be between a blind wife and a deaf husband


Halovány mosoly ül ki arcomra, mikor a serpenyőből felcsap a lassan piruló lazac illata, a barbeque sajátos elegye, amiben ez idáig pácolódtak a vastag szeletek. Noha mindig is nagyobb kedvelője voltam a marha és csirkeételeknek, már lassan több mint hat éve, hogy a kedvenceim közé én is felvéstem a jelenleg is készülő receptkülönlegességet. Természetesen, mint mindennek, ennek is volt kiváltó oka. Volt idő, mikor, bár a fedezetünk meg lett volna ahhoz, hogy éjszakáról éjszakára különböző éttermeket próbáljunk ki, éppen csak a szűkös beosztásunk akadályozott meg minket abban, hogy célra vigyük ezt az elhatározást. Voltaképpen, ha jobban belegondolok, csoda, hogy arra volt kellő energiánk, hogy az ajtón beesve egymásra mosolyogjunk, mert mostani szemmel látva a helyzetet, ideálisabb lett volna rögtön az ágyba vetődni éjnek idején, és másnap reggel hétig fel se kelni onnan. Ehhez mérten éltük a turbékoló fiatal párok rózsaszínmámoros életét. Mert ugyebár nincs az az indok, ami kellő erővel tudna hatni a józan ítélőképességre, így, ha csak félgőzzel is, de próbáltuk levenni a másikat a lábáról, mindazt a szerelem tükrében. Emiatt adódott, hogy leginkább házi koszton éltünk, ami volt, hogy a létminimumra csökkenve csak egy egyszerű zacskós levest jelentett. Azonban akadtak alkalmak, amikor kissé megerőltetve magamat –mert ugyebár rendre akkor kerültek elő a koreai instant levesek, mikor rajtam volt a főzés joga- úgy ítéltem meg, hogy nem elég a szép szó, egy kellemes mosoly és a repdeső szempillák. Akkor megemberelve magamat álltam a tűzhelyhez, hogy valamiféle laktató étellel álljak elő, mire Jules hazaér. Az első ilyen törekvésem rögtön az ő kedvenc ételével debütált, és mondhatni állótapsos sikert aratott. Igaz, nem volt szép, ellenben kifejezetten ótvaros rusnya látványt nyújtott a kétrét tört, cafatos lazac, valamint az egyeletlenre vágott zöldségek se voltak kifejezetten ízlésesek, de az íze felülmúlta a látványt. Noha, be kell ismerni, nem volt nehéz…
És, hogy azóta mi történt? Fogalmam sincs… az akkori szándékaim, miszerint az összes tettemmel elérjem, hogy mindent megkapjon, hogy sose szenvedjen hiányt, elmúlni látszanak. Vagy, ha jobban belegondolok, talán már el is múltak. Az anyagiak tekintetében nem érheti szó a ház elejét, de a személyes jelenéltem, az, hogy megmutassam, még mindig szeretem, hogy megállás nélkül csak azon kattog az agyam, hogy mellette akarok lenni, talán már nem visszahozhatók. Hiszen ha ez így lenne, akkor megnéztem volna elejétől végig a szereplését, és nem kéne most kiengesztelő vacsorát főznöm annak érdekében, hogy ha lehet, minimálisra csökkentsem a veszekedés időtartamát. Mert ugyebár a helyzet adott: a beszélgetéseink nagy része veszekedéssel ér véget az egyik fél sértett távozásával spékelve. Már magában véve az csoda, hogy még nem a vendégszobában alszok…
Végignézem, ahogy mellém sétál, és egy sztoikus nyugalmú, bár nem egészen őszinte mosoly játszadozik szám szegletében. Természetesen nem kerüli el a figyelmemet, hogy, mint mindig, most is veszettül csinos.
- Szia –suttogom újból ajkaira, majd újabb lendületet véve rugaszkodok a gáztűzhely felé, hogy élére állítsam a lazacokat. - Gyönyörű vagy! –osztom meg vele a nyilvánvaló tényt egy mosollyal fűszerezve a kedveskedést, míg hátrapillantok a vállam felett. Része ugyan a puhításnak, de csupán egy elenyésző százalékát teszi ki az őszinteségemnek a hátsó szándék.
A hátam mögül érkező tényközlés tarkón vág. Mélyen szívom tele tüdőmet levegővel, összeszorítva szemeimet támaszkodok rá a konyhapultra, leszegve fejemet nyújtóztatom ki a gerincem mentén megmacskásodott izomcsoportokat.
- Nem felejtettem el –de, elfelejtettem. Ezért is nem tud teljes magabiztossággal szólni a hangom, és ezért is nem tudok felháborodva a magam igazáért harcolni, miszerint „már a feltételezés is sértő”. Hisz ismer. Talán mindenkinél jobban… vele élem az életemet megközelítőleg nyolc éve, a mindennapjaim szerves részét képezte, még akkor is, mikor távkapcsolatban éltünk. És képezi most is, amikor este tizenegy után vetem meg a lábamat itthon, és éppen csak annyira találkozunk, hogy az ágyban fekve a könyve mögül kisandít, míg besétálok a szobába, levetem a ruháimat és bedőlök mellé. Ha ő nem tudja megmondani, hogy mikor hazudok, akkor senki más se.
Hagyom, hogy beálljon kettőnk közt a csend, és csak elmélyülten figyelem, ahogy a lazacok sisteregve sülnek a tűzön, mindaddig, míg el nem zárom a gázt. Elragadom a már előkészített tányérokat, egyet-egyet teszek mindkettőre, majd hangos csattanással helyezem vissza azokat a helyükre. Először csak vállam felett pillantok rá szavai nyomán, végül, míg a rizst is lezárom, felé fordulok.
- A halálosan unalmas feleségemet? –szemöldököm a homlokomra költözik, letéve a húscsipeszt egy konyharongyért nyúlok. – Hogy mondhatsz ilyet? –szegezem neki a kérdést, a koszos vásznat a vállamra penderítve téve felé egy lépést. Majd még egyet, ameddig elé nem érek.
- Nekem nincs halálosan unalmas feleségem.  Nekem csak egy intelligens, tehetséges, észveszejtően csinos nejem van, akin bombasztikusan állt a vörös selyemruha, és akinek hallhattam a csodás, Bach G-dúr szvit előadását, és, mint mindig, most is lenyűgözött vele –bátortalanul szalad mosoly ajkaimra, pont, mint ahogy ujjaim is puhatolózva simítanak fel karján. – Meglehet, hogy nem az elejétől láttam… de nem felejtettelek el –de, elfelejtettem. Újfent. Csak a csodával volt határos, hogy az utolsó utáni pillanatban, a zongorára tekintve bevillant, hogy, mint odaadó férj, a körmömet rágva kellene ülnöm a kanapén, és elvarázsoltan bámulnom az első önálló, tv-s szereplését.


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyVas. Május 26, 2019 9:25 pm



Devon & Jules
Everytime you walk away  you take a piece of me with you

Nem tudnék kiemelni egyetlen egy pillanatot, amikor a házasságunk kezdett félresiklani. Az egész egy gondosan felépített folyamat következménye, amit a folyamatosan munkák, veszekedések, távolság váltott ki. Ahogyan a rózsaszín felhő eloszlott a fejünk fölül, úgy egyre gyakoribbak lettek a viták, egyre ritkábbak az érintések, az egymásra figyelés. Szeretném azt mondani, hogy mindez Devon hibája, mert rengeteget dolgozik, mindig feszült és nem jut ideje rám, de nem tehetem, hiszen legalább annyira az én hibám, mint az övé is. Mindketten engedtük, hogy befurakodjon közénk a mások által nyakunkba akasztott stressz. Mert egyikünk sem küzdött úgy igazán azért, hogy visszatérjen közé, az ami egykor olyan jó volt. Pedig még mindig szeretem, talán nem azzal a kislányos rajongással, mint húsz évesen, de még mindig hevesebben dobban meg a szívem, ha a közelében vagyok és baromira hiányzik. Nem tudom, hogy van-e arra lehetőség, hogy minden olyan legyen amilyennek lennie kell. Szeretném azt hinni, hogy ez csak egy átmeneti állapot, egy olyan szakasz, amire majd tíz év múlva mosolyogva emlékszünk vissza és azon gondolkodunk majd, hogy miért voltunk ennyire ostobák. Szeretném ezt hinni, de jelenleg abban is kételkedem, hogy ő még szeret-e egyáltalán.
Próbálok mosolyogni, úgy tenni, mintha most iszonyatosan boldog lennék de bármennyire is erőlködöm a néhány pillanatig felfelé görbülő ajkaim lekonyulnak. Sosem tudtam megjátszani magam, nekem az érzések mindig az arcomra vannak rajzolva, legyen szó örömről, bánatról vagy jelen esetben a csalódottságról. Talán emiatt van az is, hogy hazudni is képtelen vagyok, két szó után lebuktatom magam.
- Köszönöm. simítok végig a világoskék ruha anyagán, és rá kell harapnom a nyelvemre, hogy ne jegyezzem meg: „láttál volna a vörös ruhában.” Tényleg belefáradtam a folytonos veszekedésekbe, ha ma este sem leszünk képesek három értelmes mondatot váltani egymással, akkor szállodában alszom. Talán oda is költözöm. Fölösleges megjegyeznem, hogy „de bizony Devon, baromira elfelejtetted és most ezzel a vacsorával szándékozol bocsánatot kérni, ”mert tudom, hogy tisztában van azzal, nem tud nekem hazudni. Valószínűleg sokszor azt kívánja, bárcsak ne ismerném ennyire. Csendben figyelem ahogyan a tűzhely körül szorgoskodik, a közénk beálló csend már régen nem kínos, azon túllendültünk az első komolyabb veszekedésünk után. Összerezzenek ahogyan a tányérok hangos koppanással találkoznak a pulttal, tekintetemmel figyelem ahogy egyre közelebb lépked hozzám, mígnem teljes alakja előttem nem tornyosul. Hatalmas sóhaj szakad fel a mellkasomból, amit már egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani bármennyire is próbálkozom vele. Egy darabig arcvonásait vizsgálgatom, majd lesütöm a tekintetem és pulcsijának anyagát figyelem. Szavait hallva most először kúszik őszinte mosoly az arcomra a mai este folyamán. Óvatosan pillantok rá ismét.
- Azért nem kell túlzásokba esni Devon... érintem meg a karomon végigsikló kezét.
- Tudom, hogy elfelejtetted, de semmi gond...úgyis egy nagyon szar volt az egész. Egyedül a vége ért valamit...és azt láttad. átölelem a derekát, hogy fejem a mellkasának dönthessem és néhány másodpercig csak a szívverését hallgatom.
- Hiányoztál... suttogom szavaimat a pulcsi anyagának, még mindig szorosan ölelve őt. Erre vágytam egész este és most képtelen vagyok elengedni őt. - Ne haragudj, hogy ennyire kiállhatatlan vagyok mostanában. keresem tekintetét az enyémmel és egy picit el is húzódom tőle, hogy elveszhessek a mélybarna szempárban. Még néhány másodpercig ölelem, majd végtagjaim visszahullnak testem mellé, hogy ne akadályozzam tovább abban, hogy befejezze a bocsánatkérő vacsorát.
- Nincs harag, de azért azt a lazacot kérem. bökök fejemmel a tányérok irányába, majd felhúzom magam a konyhapultra és onnan figyelem őt tovább.
- Két hét múlva lesz ez a három napos jótékonysági koncert sorozatot, amiről már meséltem, lenne kedved velem tartani? Úgy értem, lesz időd arra, hogy elkísérj? nekem ugyan mindenképp ott kell lennem, vele vagy nélküle, de sokkal jobban érezném magam, ha tudnám, hogy Ő is jelen van és a koncert után nem kell a többiek idétlen csacsogását hallgatnom, na meg a véget nem érő kérdéssorozatot a férjem hollétét illetően.

creditKinézet • szószám

Juliana Monroe
Mûvészet
Play by :
Teresa Palmer
Kor :
28
Foglalkozás :
Csellista, zongoraművész
Hozzászólások száma :
34

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyVas. Május 26, 2019 10:17 pm


Juliana & Dae Won
a good marriage would be between a blind wife and a deaf husband


Hibáztatom magamat… hogy ne tenném?! Tudom, hogy a házasságunk romlásának oka nagyobbrészt írható az én számlámra, mint az övére, noha, minthogy szeretném valamennyire tisztára mosni a nevemet, nem állíthatom azt, hogy Jules ebből nem vette ki a részét. Nem mondható meg egy bizonyos –tól-ig, ahova datálhat ez a minőségbeli hervadás. Nem mondható meg, hogy mi okozza azt, hogy elhidegültünk egymástól. Nem mondható meg, hogy ki volt az, aki elindította ezt a leküzdhetetlen lavinát. Egyszerűen csak van, létezik, és bármennyire fájó a ténye, el kell fogadnunk, hogy így vagy úgy, de éket váj kettőnk közé. És, hogy miért kell elfogadnunk? Egészen pontosan azért, mert mindketten tökéletesen tisztában vagyunk vele, az ő szeméből éppannyira kiolvasható, mint az enyémből, hogy vívódunk. Mégse tesz ellene egyikünk se… Talán, ha úgy vesszük, túlzottan büszkék vagyunk, hogy beismerjük, hogy valamilyen kézzelfogható segítésre van szükségünk. Párterapeuta, tanácsadás, bármi… Vagy szimplán az „első lépés” joga. Mert, bár hangyalépésben olykor araszolunk egymás felé, sokszor nagyobb az ellenerő, és messzebbre fúj minket a szél, mint ahonnan elindultunk. Feltéve, hogyha nem egy általános nullára hozzuk ki az eredményt. Mert ugyebár azzal, hogy nem néztem meg a szereplését, ellenben szorgoskodok a különböző edények felett, talán kevésbé vághatja mellbe az őt ért sérelem.
Legalábbis, feltételezésnek és logikai következtetésnek nem volt utolsó az iménti. Mégis, bár egy szegényes, egészen hervasztó mosoly ott ül az arcán –egészen két tizedmásodpercig-, a hangja árulkodó, épp, mint a mimikái. Tudom, hogy ő úgy ismer, mint a tenyerét, de szerencsére számomra is nyitott könyv ahhoz, hogy tudjam, nem voltak jót az elméleteim. Ez pedig igazolja a férfitársakkal egyezményes gondolatot, miszerint mi, hímek alkalmatlanok vagyunk arra, hogy kellően kiismerjük a nőket. És, talán a nyitott könyv is láthatatlan tintával lett írva…
Hangosan csattannak a tányérok, mely hanghatás kellően érzékelteti a kósza pillanatra fellángoló idegességemet, amit a gondtalanul megformált szavai szítottak bennem. Mártírkodás… a legjobb formája a bűntudatkeltésnek, mindenki tudhatja, aki valaha is házas volt. De vajon mi van hazai fronton? Vajon a szüleim között is így működik a kapcsolat? Talán kölyökkoromban nem voltam elég szemfüles, hogy tudjam, mi vár majd rám, hogyha nősülésre adom a fejemet?... Mert kétségtelen, hogy őrülten, és kitartóan szerettük a másikat. De talán nagyobb volt a füstje, mint maga a tűz…
Csupán zokniba bújtatott lábaim halkan puffannak a márványozott járólapon, míg a gáztűzhelytől elé érek. Szemeim arcának lágy, ugyanakkor gondterhelt vonásait pásztázzák. Magam se tudom, hogy a fáradtság az általános kimerültséget sejteti, vagy azt, hogy belefáradt már az üres ígéreteimbe.
- Egy pillanatra se túloztam, minden úgy igaz, ahogy az imént mondtam –elmosolyodok, ahogy a világító, kék szempárba tekintek. Mint egy feneketlen, zavaros tó… - És ez csak egy apró töredéke az érdemeidnek. Mert ugyebár mondhattam volna, hogy kedves, aranyos, imádnivaló… szenvedélyes… -emelem ki mintegy mellékesen egy kaján vigyorral, karjaimat körbefonva körülötte. Természetesen érthető ez a zeneszeretetére, és, ha úgy vesszük, bármi másra…
- Ne hülyéskedj! Biztos fantasztikus voltál, mint mindig! –tenyerem ütemesen, a metrumot nem tévesztve simítja a hátát, másik kezem ujjai viszont tarkóját, az elszabadult szalmaszőke tincseket cirógatják. Szeretem… tudom, hogy szeretem, de már nincs meg az a tűz. Nem érzem, hogy az égő vasgolyó ott dörömbölne a mellkasomban, mint annak idején. Megszokottá vált, és ami a megszokás rabigájába kerül, az lassan kezd majd elavulni. Damoklész karja már ott lóg felettünk…
- Te is nekem –arcomat halántékának döntve suttogom a fülébe a szavakat. A lelkem mélyén tudom, hogy hiányzott, mert házastársaknál ez a bevett norma, de nap közben elfoglalt voltam, és be kell vallanom, akkor nem éreztem a hiányát. – Te ne haragudj, hogy ilyen semmirekellő férjed van, aki képtelen megjegyezni a fontos dátumokat –hátrahúzva nyakamat pillantok le rá, jobb kezemmel szorosan tartva közel magamhoz emelem előre balomat, hogy óvatosan végigszántsam ujjaimat az arcán, hogy a füle mögé simítsam az elszabadultak hajszálakat. Még egy mosolyt is kénytelen vagyok megengedni magamnak.
Sok mindenért kéne bocsánatot kérnem, de mégis csak ennyi mellett szólalok fel… Pedig, ha valóban annyira tisztességes volnék, mint amennyire annak adom el magamat a publikum előtt, térden állva esedeznék neki, hogy bocsássa meg a munkamániámat. Mégse teszem. Mert élvezem… piszkosul élvezem.
- Jól van –halkan felnevetve nyomok egy puszit a homlokára, majd ellépve a pulttól, melyre időközben felharcolta magát nyúlok a rizs után, hogy abból is tetemes adagot szedjek a már kipakolt lazacok mellé. Végül, köretdúsításként, na meg esztétikai szempontból öntöm nyakon az eddigi összképet az apróra vágott zöldségekkel. Egy-egy villát ragadok, majd, bár nem asztal mellett, de a kezébe adva tálalom a végeredményt.
- Jó étvágyat! –nyújtom át neki diadalittasan a tányérját, rögvest fordulva a hűtő felé, ahogy eltulajdonítja a számára készített ételt.
- Két hét múlva? –kérdezek vissza feltárva a frigót, ahonnan kikapom az alaposan behűtött, francia bort. Mert ugyebár ez is az egyik nagy kedvence. – Tudod, hogy nem tudok ennyire előre nyilatkozni, akár napról napra változhatnak az ütemtervek –sarkítok egy kicsit. A helyzet voltaképpen nem ennyire drasztikus, de nem látok előre a jövőbe.
- Pontosan melyik napokat érinti? –feszegetem tovább a témát, jelét adva annak, hogy érdekel a dolog. Természetes, hogy érdekel, mindig is aktivistája voltam az adományozásoknak, függetlenül annak formájától. Másrészről azonban mindez utalással is elintézhető…


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyHétf. Május 27, 2019 10:25 am



Devon & Jules
Everytime you walk away  you take a piece of me with you

Még mindig tökéletesen emlékszem arra a napra, amikor nyolc évvel ezelőtt megismertem. Pontosan fel tudom idézni, hogy milyen ruha volt rajta, milyen elegáns és nagyvonalú volt. Ahogyan arra is tökéletesen emlékszem, hogy mennyire izgultam, hiszen az első önálló csellós koncertem adtam, és bár csak néhány perc volt tulajdonképpen az egész nekem mégis az egész világot jelentette. Tudom, hogy egy combközépig érő fehér ruhát viseltem, a szaktársaim azzal baszogattak, hogy a világos ruha és szőke hajzuhatagom miatt úgy nézek ki, mint egy angyal. Emlékszem, akkoriban még a francia nyelvben is voltak hiányosságaim és amikor a koncert után kezében egy pohár pezsgővel megszólított hirtelen azt sem tudtam hol vagyok és mit kellene mondanom. Emlékszem arra a sötétkék öltönyre, amit akkor viselt, a szavait is szinte szó szerint képes lennék vissza idézni, és emlékszem arra a gyönyörű mosolyra, amivel elcsavarta a fejem. Ha úgy vesszük, még csak kislány voltam, aki próbálgatta a szárnyait, felfedezte az életet és...aki azon a bizonyos koncerten nem csak a sikerbe kóstolhatott bele, hanem a szerelem néha émelyítően édes ízébe is. Felidézem azt a bizonyos telefonbeszélgetést, amivel randira hívott néhány nap múlva, és az első találkozásunk minden pillanata tisztán él bennem. Az étteremben szóló zene, a gyönyörű dekoráció, a vacsora és bor tökéletes összhatása, a figyelme, amivel egész este kitüntetett. A séta az Eiffel toronynál. Az első csókunkat és tökéletesen vissza tudom idézni és azt a pillanatot is, amikor először érintett meg. Amikor legelső alkalommal lobbantotta fel bennem a vágyat, ha lehunyom a szemem mai napig érzem bőrének puha érintését az enyémen, hallom a szavakat, amiket fülembe suttogott. Azt hittem, hogy a szerelem amit egymásban ébresztettünk örökké fog tartani, nem foglalkoztam a külső megjegyzésekkel, tudtam, hogy csak irigykednek arra a tökéletességre ami köztünk van. Visszagondolok arra a pillanatra amikor beköltöztem hozzá, hogy napokig ki sem mozdultunk a lakásokból, mert semmi más nem volt fontosabb kettőnknél. Ujjaimmal szórakozottan mozgatom a jegygyűrűmet a bal kezem gyűrűs ujján, azóta viselem, hogy megkérte a kezem, és néhány évvel ezelőtt azt hittem, hogy életem végéig viselni is fogom, most viszont...ebben már egyáltalán nem vagyok biztos. Erre a gondolatra összeszorul a szívem és belülről vérzek, a lelkem üvölt a kétségbeeséstől, a fájdalomtól és tehetetlenségtől. Tudom, hogy szeretem, de abban már egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ő is ugyanazt érzi irántam. Bárcsak tudnám, hogy ami egykor olyan tökéletes volt hogyan eshetett szét ennyire, bárcsak képes lennék megérteni, felfogni, hogy hol rontottam el. Mivel taszítottam el őt magamtól, és miért lett számára fontosabb minden más, mint én.
Fejem a mellkasára hajtom, beszívom jól ismert és szeretett illatát, hogy nyugalmat erőltessek magamra és hogy néhány perc elejéig elhiggyem, hogy minden rendben van. Belemosolygok a pulcsi anyagába.
- Reggelig tudnám hallgatni a bókjaidat...de most már elég, zavarba hozol. tény és való, hogy nem vagyok egy pironkodó kislány, de neki mai napig sikerül elérnie, hogy úgy érezzem magam, mint egy szűzlány, akit először próbálnak elcsábítani a szép szavakkal. Már, ha tényleg őszintén így is gondolja, és nem csak ezért mondja, hogy elűzze belőlem a haragot és megelőzze a veszekedést. Megcsóválom a fejem. - Nem, egyáltalán nem voltam fantasztikus, sőt, éppen az ellenkezője. Borzalmas volt az egész. és nekem ez hatalmas kudarc, mert mindig a tökéletességre törekszem, és minden alkalommal rosszul érint, ha nem sikerül megvalósítanom. Közelsége viszont megnyugtat, nem is tudja elképzelni, hogy mennyire vágytam erre, hogy milyen régen éreztem magam ennyire biztonságban, mint most. Színpadiasan felsóhajtok.
- Mit tehetnék? Ezt a semmirekellő férjet szeretem. nyomok egy gyors puszit nyakának vonalára mielőtt kibontakozom öleléséből és felhúzom magam a pultra, hogy onnan figyeljem amint az utolsó simításokat és elvégzi és a kezembe nyomja a vacsorámat. A tökéletesen készült lazac illata azonnal megtölti orrnyílásomat és élvezettel gyönyörködöm a tányér tartalmán.
- Jó étvágyat! mosolygok rá, majd a néhány pillanatnyi csendet kihasználva némán falatozok. Élvezem ahogyan az ízek felrobbannak a számban, egészen eddig a pillanatig nem is realizáltam, hogy mennyire éhes vagyok. A következő falat azonban visszahull a tányérra. Szemöldököm  a magasba ugrik szavait hallva. Lemondóan felsóhajtok és a tányért  magam mellé teszem a pultra.
- El is felejtettem, hogy időpontot kell kérnem hozzád. Drágám, megtennéd, hogy bejegyzed a naptáradba, hogy van egy feleséged? nem kiabálok, de hangomból kihalhatja a gúnyt és a csalódottságot.
- Vagy hívjam fel a titkárnődet és kérjem meg, hogy naponta emlékeztessen rá? dühösen ugrom le a pultról, cipőm hangosan koppan a járólapon.
- Mit kell tennem végre ahhoz, hogy rám is figyelj? Az otthonunk nem hotel, ahová éjfélkor beesel fáradtan és hajnalban már sehol nem vagy. Én nem egy olcsó kis nőcske vagyok, aki csak addig jó, amíg megdugod. A feleséged vagyok bassza meg, de sokszor inkább érzem magam lakótársnak? Ennyire gyűlölsz? Mi a bűnöm? Mi a francot követtem el, hogy minden fontosabb neked? Szüljek neked gyereket? Rendben! De miért? Hogy csak fényképről ismerje az apját? dühös vagyok, de leginkább csalódott.
- Elfáradtam Devon, Meguntam, hogy a megrögzött munkamániád folyton közénk áll. Olyan lettél mint az apád... lerúgom lábamról a cipőket és tüntetően a nappaliba sétálok.
- Nem értem, hogy mi a baj velem. Nem vagyok már elég vonzó, vagy nem szeretsz? Unalmas vagyok? Nem elég jó az ágyban? Mi a bűnöm, hogy egy unalmas megbeszélés jobban érdekel, mint én? Annyira szeretnék olyan lenni neked, mint régen. Tényleg nem tudom hol rontottam el.

creditKinézet • szószám

Juliana Monroe
Mûvészet
Play by :
Teresa Palmer
Kor :
28
Foglalkozás :
Csellista, zongoraművész
Hozzászólások száma :
34

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyHétf. Jún. 03, 2019 12:15 am


Juliana & Dae Won
a good marriage would be between a blind wife and a deaf husband


Úgy gondolom, nem véletlen, hogy a legtöbben úgy tartják, jobban hasonlítunk a szüleinkre, mint azt gondolni mernénk. Az élete során minden gyerekben megfogalmazódik a törtető, magasztos vélemény, miszerint: én ezt biztosan nem így fogom csinálni! Legyen szó karrierről, házasságról, akár családalapításról, majdan gyereknevelésről. Én is megannyiszor kaptam magam azon, hogy az ilyetén gondolatok között lavírozok, hogy magamat győzködjem a felől, hogy az én életem jobb lesz az apáménál. És túl azon, hogy jobb, több értelmet is fogok neki szerezni, mint amennyit ő talált benne. Mert, bár sikeres üzletember lett, ez olyan mértékben meghatározóvá vált számára, hogy az emberi kapcsolatai, az ő maga emberi oldala mondhatni megszűnt létezni. Számomra már elképzelhetetlen az, hogy a méltán ismert Choi Hyung Don valaha érző emberi lény volt. Pedig anyám váltig állítja, hogy nem volt mindig az a zord, magába forduló, csakis a munka értelmében megenyhülő férfi, akivé manapság lett. Neki, ha úgy vesszük, nincsen családja… őt olyan emberek veszik körbe, akik kielégítik azt a vágyát, hogy majd amikor eljön ez ideje, teljes békében hajtsa végső álomra a fejét, elkönyvelve, hogy olyan emberek fogják továbbvinni az örökségét, akik az ő tökéletes másai, de legalábbis az esetek többségében az ő fantazmáját elégítik ki. Én apámnak már csak ezt az oldalát ismerhettem meg. A feleségétől teljes mértékben elhidegült, karrierista, középkorú férfit, aki azért, hogy pénzhez jusson, bármilyen eszközöket képes megragadni.
Talán nagyobb hatással volt rám az ő személye, mint azt gondoltam és reméltem volna.  Hiába tiltakoztam ellene, úgy tűnik, az agyam egy része mégis elraktározta a romlott házasságának képét, és félő, az enyém is hasonló sors áldozata lesz. Hiszen, ha úgy tetszik, ez volt az a példa, amit hosszú évtizedeken keresztül alapul tudtam venni ahhoz, hogy kiépítsek egy ideát a szerelmi életről.
- Pedig tudod, hogy imádok neked bókolni –dörmögöm artikulálatlanul a szőke tincsek közé a szavakat, mélyen elrágódva a bennük rejlő valóságon. Mert kétségtelen, volt idő, amikor nem csak minden tettem, minden kiejtett szavam arra volt hivatott, hogy kis híján hódoló-bókoló költészetbe feledkezve megnyerjem őt magamnak. Értelemszerűen a rákövetkező évek is ezen tetteim jegyében zajlottak, mert, mind odaadó férj, mindig igazolnom kellett azt, hogy a véleményem és az iránta táplált szeretetem nem kopott, sokkal inkább erősödött. Mára… nos, mára a szavak megmaradtak, mondhatni begyakorolt sorrendben, ahogy azt is tudom, hogy kell eladnom magam ahhoz, hogy az kellő határozottsággal tudjon hatni. Afelől azonban nem vagyok kellően meggyőződve, hogy a mai napig, mindennel egyetértek-e… Pedig, szó se róla, szeretem a feleségem…
- Ne legyél ilyen kritikus magaddal – szólítom fel újból, ezredszerre. Pont, mint minden egyes alkalommal, amikor meginog a magába vetett hite, és amikor indokolatlanul becsmérli nem csak a teljesítményét, de azzal együtt saját magát is. Mert ugyebár egy jó férjnek az a feladata, hogy azt a nőt, akiről úgy hírlik, hogy biztos támaszként áll az erős férfi mögött, támogassa a kölcsönös együttműködés tekintetében.
- Ezt felettébb megnyugtató hallani –elmosolyodok, ahogy megérzem ajkainak érintését a nyakamon. Belefáradtunk ebbe a kapcsolatba… talán így tudnám leginkább értelmezni azt, ami kettőnk közt zajlik. Azonban az ilyen elvétett, bensőséges pillanatok hivatottak megnyugtatni abban a tekintetben, hogy ez csak egy előre be nem tervezett holtvágány. Hogy innen mégis csak vezet tovább a közös út, és a jelenlegi vívódások a későbbiekben csak még erősebbé fogják tenni a házastársi életünket.
Nem kezdek bele a vacsorámba. A hűtőből elővarázsolt bort nyitogatva sokkal nagyobb élvezettel nézem, ahogy ő falatozza a halat, ami tökéletesen el is feledteti velem azt, hogy a napközbeni ebédemet is alig pár falat után otthagytam, mert a fontos bejövő hívás egy kényszerhelyzetet, és előre be nem számított találkozót szült. Ez pedig értelemszerűen nem eredményezett mást, mint, hogy a reggel futtában felkapott vajas pirítóson kívül csak akkor vittem bárminemű, értékelhető kaját a gyomromba, amikor falatoztam a felvagdalt zöldségek közül. És hiába indul meg a kezem a Julie számára kitöltött pohár bor eleresztése után a tányérom felé, és alig, hogy fellapátolok egy tetemesebb mennyiséget halból, rizsből, zöldségből egyaránt, a villa visszahullik az ételhegyek közé. Szemöldökeim egyenest ugranak fel a hajam tövébe meghallva szarkasztikus, gúnytól és arroganciától fröcsögő szavait. Célba értünk…
A tányér újfent csörren a konyhapult felületén, mikor azt csöppet sem kímélve csűröm vissza annak iménti helyére, hogy passzív ellenállásba feledkezve fűzzem össze mellkasom előtt a karjaimat. Pont, mintha ezzel a bezárkózott testtartással leperegnének rólam a szavai, holott mindegyik csak egy-egy apró tőr a szívembe, mígnem egy vaskos karddal megadja a kegyelemdöfést: Olyan lettél, mint az apád.
Amúgy is érzelemmentesnek mutatott arcom elkomorul, a szürke köd rátelepszik az agyamra… Egyre erősödő, pulzáló szívverésem ingerült lélegzetvételeket eredményez, pont, mint egy ziháló, csahos eb. Egy poharat akasztok le a tartójáról, hogy a vékony üvegre szorítva töltsem ezt majdhogynem tele az aromáit eregető borból. Nagyokat kortyolok belőle… pont, mintha egy egyszerű szőlőléről volna szó. Elegánsan törlöm le kézfejemmel a számat, majd megszabadítva magamat minden kezembe akadó tárgytól lódulok utána.
- Mondd, mégis mit vársz tőlem?! –szegezem a hátának az első, rögtön emelkedett hangról indító kérdésemet. – Adjam fel a munkámat? Adjam fel a családi örökségemet? Legyek itthon szorgoskodó, önjelölt „háziasszony”, csak, mert unod a banánt, és nem tetszik, hogy rajtad és a te munkádon kívül is vannak még teljesítésre szoruló feladatok?! Én soha nem róttam fel neked azt, amikor kimaradtál estékre a próbák miatt. Soha nem tettem szóvá azt, amikor koncertsorozatra mentetek a filharmóniával. Én mindent elnéztem neked, mert mégis mi mást tettem volna?! –hitetlenül szakad fel belőlem egy kétségbeesett röhögés. – Felnőttünk, Julie! Törődj bele, hogy az életünkben más színterek is vannak, ahol meg kell felelnünk bizonyos kötelezettségeknek. Nem irányíthatok itthonról egy egész szállodaláncot, az ég szerelmére! Nem fontosabb semmilyen megbeszélés… hogy is lehetne fontosabb? De nem fogja helyettem megcsinálni senki, csak azért, hogy én itthon lődöröghessek a művészekre annyira jellemzően túlérzékeny feleségemmel, hogy ezzel megnyugtassam őt, miközben a kettős mércével való mérés tökéletes iskolapéldáját éljük! –felbőszülten csalom a távolságot, alig fél méternyire csökkentve a köztünk tátongó űrt szegezem közvetlen neki minden egyes haragos szavamat.  


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyHétf. Jún. 03, 2019 11:33 am



Devon & Jules
Everytime you walk away  you take a piece of me with you

- Csak akkor mondj nekem ilyeneket, ha komolyan is gondolod Devon. pillantok rá, de az arcomon elterülő mosoly ebben a percben levakarhatatlan. Tisztában vagyok azzal, hogy gondjaink vannak, hogy mindketten vergődünk ebben a házasságban, mint a partra vetett hal, de az ilyen apró és meghitt pillantok mindig újra és újra bebizonyítják, hogy van esély arra, hogy túllépjünk ezeken a nehézségeken. Szeretném azt hinni, hogy néhány év múlva, majd nevetve gondolunk vissza ezekre a pillanatokra. Nem akarom tündérmesékben ringatni magam, bízni a csodában, realista ember lévén igyekszem mindig két lábbal a földön állni és bármennyire is fáj be kell látnom, hogy talán az együtt töltött időnk a vége felé közeledik. Nem azért, mert nem szeretem, még mindig megdobban a szívem minden egyes alkalommal, amikor a közelében vagyok, de az a rózsaszín köd, ami évekig elborította az agyam most kezd szertefoszlani és tudom, látom a szemében, hogy ő sem olyan pillantással néz már rám, mint régen. Abban sem vagyok már biztos, hogy Ő akar-e küzdeni ezért a házasságért, vagy beletörődött a tehetetlenségbe. Bármennyire is nehéz néha én egyáltalán nem érzem magam felkészültnek arra, hogy elengedjem őt. Ahhoz túlságosan szeretem. Talán azt hiheti, hogy mostanában az lett a hobbim, hogy veszekedéseket szítsak kettőnk között, pedig egyáltalán nem ez a szándékom, egyszerűen csak hiányzik nekem. Hiányszik a szeméből a csillogás, az öleléséből a szeretet, a csókjaiból a szenvedély, szavaiból az érdeklődés. Rám unt, érzem, tudom, de ahhoz nincs elég bátorságom, hogy szembenézzek a való indokkal, ami miatt megváltoztak az érzései. Megcsóválom a fejem, egyrészt azért, hogy a negatív gondolatokat megpróbáljam elűzni elmémből legalább, másrészt azért, hogy jelezzem nem szeretnék több szót ejteni a ma esti borzalmas leszerepelésemről. Mostanában biztosan nem fogok egyetlen TV-s szereplést sem vállalni.
Biztos vagyok abban, hogy nincs tisztában azzal, hogy a szavaival milyen sebeket képes ütni a lelkembe. Tökéletesen kihallom a szavak mögött megbúvó érdemtelenséget, azt, hogy őt igazából egyáltalán nem érdekli amit mondok, nem szándékozik elkísérni semmilyen eseményre, mert ő bizony olyan fontos üzletember lett, hogy nélküle megállna az élet New Yorkban. A harag és a sértett büszkeségem miatti fájdalom csillapíthatatlanul telepszik az agyamra és mielőtt átgondolhatnám a szavaim jelentőségét már rég kimondtam őket. Egyetlen monológba belesűrítve minden fájdalmam, kétségbeesésem, csalódottságom. Mostanában olyan gyakoriak a veszekedések, hogy teljesen beépültek a mindennapjainkba. Más házasságokban a szerelmesen összebújás az est lezárása, nálunk a hiszti és egymás sértegetése. Indulatosan, mellkasomban zakatoló szívemmel, az agyamra telepedett szürke köddel hagyom magára a konyhába és indulok a nappali irányába. Tudom, hogy utánam fog jönni, tudom, hogy nem fog csendben ücsörögni a vacsora mellett, mert azzal is tisztában vagyok, hogy minden szavammal vérig sértettem a büszkeségét. Megtorpanok. Megfordulok tengelyem körül, hogy pillantásommal az előttem tornyosuló alak tekintetét keressem. Szemöldököm a homlokom közepéig szalad miközben hallgatom gúnyos és sértett szavait. Már olyan hangosan zakatol bordáim között a motor, hogy koncentrálnom kell arra, hogy megértsem
szavait: én itthon lődöröghessek a művészekre annyira jellemzően túlérzékeny feleségemmel... Az a minimális távolság is megszűnik közöttünk, ami volt, kezem mintha önálló életet élne lendül és a következő másodpercben tenyerem már csattan is arcán.
- Túlérzékeny feleség? Nem lennék, ha saját magadon és a szállodádon kívül mással is foglalkoznál Devon! Te beszélsz kettős mércéről? Pont te? Mit tettél az utóbbi időben azért, hogy működjön a kapcsolat? Elárulom: egy nagy büdös lófaszt. ingerülten hagyom faképnél a nappali közepén, de néhány lépés után megtorpanok. - Felnőttünk Devon, de milyen áron? Ne mondd azt nekem, hogy így boldog vagy. Tudod mit? Lehet, hogy te mégis az vagy, mert neked elég, hogy mindenki a környezetedben fejet hajt nagyságod előtt. Én viszont boldogtalan vagyok, és tudod mit? Talán ezen már te sem tudsz változtatni... ingerülten nyúlok az egyik díszpárnáért, és szipogva hajítom a férjem irányába. - Miért nem mondod meg egyszerűen, hogy már nem akarsz engem? Hogy bármit tehetek neked egyszerűen már nincs szükséged rám? Nem lenne egyszerűbb, ha őszintén beismernéd, hogy az életedben én kerültem az utolsó helyre? utálom sírni, mert a könnyek a gyengeség jelei, de ebben a pillanatba képtelen vagyok megbirkózni a szívemre és lelkemre nehezedő, fájdalmas érzésekkel.
- A túlérzékeny feleséged belefáradt ebbe a folytonos harcba. Csinálj amit akarsz Devon, ettől a pillanattól fogva nem kell elviselned a kelleténél több ideig a jelenlétem. lemondóan sóhajtok és minden további gondolkodás nélkül a hálószobánk irányába indulok, hogy végre magam legyek a fájdalmammal. - Szedd össze a szobából a szükséges dolgaidat és költözz át a vendégszobába.

creditKinézet • szószám

Juliana Monroe
Mûvészet
Play by :
Teresa Palmer
Kor :
28
Foglalkozás :
Csellista, zongoraművész
Hozzászólások száma :
34

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyVas. Jún. 09, 2019 8:54 pm


Juliana & Dae Won
a good marriage would be between a blind wife and a deaf husband


Régen is voltak vitáink. Elmondhatjuk, hogy ez is a kapcsolattal jár, az a szükséges rossz, amit meg kell lépnünk ahhoz, hogy elmélyülhessen a viszony, hogy kialakuljon a bizalom a másik irányába, ami leginkább az őszinteséget hivatott jelezni. Mindig át tudtuk hidalni őket, és mindig az egyik fél bocsánatkérésével, majd a jelképes békediktátum aláírásával zárult. Nem voltak ezek hosszabbak perceknél, leginkább a nyári záporral lehetett volna összehasonlítani: amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is távozott, kissé megakasztotta a mindennapi életet, majd minden folyt tovább a maga medrében. Soha nem volt igazán olyan lényeges ellentét, amin szükséges lett volna megütközni… mára azonban csak az van. A viták egy bizonyos ponton elkezdtek hosszabbodni. A percekből először fél óra, majd óra, végül pedig órák lettek… Mindig találunk okot arra, hogy az apró kis szikrából, ami kipattant kettőnk közt egy mindent eltaroló tűzvész legyen. Ha jobban bele akarnék gondolni, amit nem szívesen teszek, de be kell látnom, hogy mára már több a haragban töltött idő, mint az, amit annak áldozunk, hogy kimutassuk a másik felél, hiába a sok, legtöbbször értelmetlen veszekedés, inkább marjuk a másikat. Ha kell, ott, ahol a legjobban fáj… mert ismerjük egymást. De még mennyire! Pont, mint a rossz pénzt. És éppen ez a szoros kötelék, és a másik totális ismerete idézi elő azt, hogy tudjuk a másik gyengéjét, ahova célozva csak bezsebelhetünk egy meccsgyőzelmet, vagy ami még rosszabb, olajat öntünk a tűzre.
Én nem akartam ma vitába szállni vele… lényegében máskor se, de úgy tűnik, nekünk már csak az jutott, hogy egymást marcangoljuk, vég nélkül, mintha ebben látnánk szórakozásunk legfőbb forrását. Pedig látom rajta, hogy ő se azért generálja a feszültséget, mert jól esik neki az, hogy valakire rázúdíthatja minden problémáját, és valakit hibáztathat azért, mert nem érzi magát komfortosan nem, hogy a kapcsolatban, de a saját bőrében se. Ez a kapcsolat kettőn áll… értelemszerűen soha, senki nem fogja elsőként magát bűnbaknak kikiáltani, ezért nincs más hátra, mint, hogy minden felelősséget a másikra hárítsunk. Én se teszek másként, és éppen ezért nem áll módomban őt bírálni azért a sértetten kikiáltott szavakért, amiket a fejemhez vágott… ugyanakkor nem száll szándékomban fejet hajtva meghunyászkodni előtte. Mert tudnia kell, hogy nem ő az egyetlen, akit ebben a házasságban sértettként lehet értelmezni. Hogy nem ő az egyetlen, akit bánthatnak a haragos szavak, mert neki is olyan ütőkártyái vannak, amiket kijátszva pontosan tudja, hogy fájdalmat tud okozni. Pusztán öt szó kell ehhez: „olyan lettél, mint az apád”.
Pont úgy adom elő magamat, mint ahogy ő is tette, éppenséggel az öblösebb, akcentussal tűzdelt szavak erősebben csattannak, mint amire fel voltam készülve. Érzékelem, hogy feltépek bizonyos sebeket. Azt, hogy minden kijelentésem a szívét célozza meg, pont, mintha kést döfnék bele minden egyes alkalommal. Mégse tudom megfékezni magamat, képtelen vagyok megálljt parancsolni, hogy ne gázoljak végérvényesen a lelkébe, eltiporva a már szirmait vesztett virágot. Vajon minden házasságban ennyire szenvednek az esküt tett felek, vagy csak a miénk vált ennyire elszomorítóan rosszá?
Az egymásra szórt átkoknál csak az arcomon csattanó pofon hangosabb. Fejem az ütés irányába fittyen, érzem, ahogy a hajam tartása megadja magát, így egy-két tincs a homlokomba hullik. Résnyire nyitott ajkaimon keresztül kapkodom a levegőt, a szám lassan, egészen apránként szárad ki. Szemeimre nem jön pislogás, elkerekítve azokat figyelem az egyetlen biztos pontot, ami jelen esetben a szőnyeg sarkát jelenti. Nem látom, de érzem, hogy tenyerének nyomára tolul a vér, kiformálva kezének tökéletes lenyomatát. Idáig soha nem fajultunk… most mégis újabb szintre emelkedtünk, vagy éppen süllyedtünk- minden nézőpont kérdése. Rezignáltan, haragos pillantással, pont, mint egy felajzott bika, aki előtt megrángatták a piros posztót tekintek rá, és veszem fel gondolatmenetének kusza fonalát, de ekkorra épp, hogy csak el tudom kapni kék szemeinek dühtől zavaros pillantását, mert hátat fordít nekem, és sértetten távozni kíván.
- Hagyd már abba, az istenért! –kiáltom túlharsogva minden eddigi ingerült felszólalásunkat. Elkapva a felém hajított díszpárnát szorítom azt össze ujjaim között, úgy, hogy ujjperceim egészen belefehérednek a mozdulatba, karom remegését az erő, valamint az idegesség generálja.
- Azt hiszed nekem ez a boldogság? Hogy azt teszem, amire legkevésbé se vágytam? Hogy, amire te is felhívtad a figyelmem, pont úgy elvesztem az emberségemet, mint ahogy az apám?! Hogy azt se tudom már, hogy mit tegyek, merre forduljak, kihez forduljak, és, hogy kollektíve ki legyek? Hogy kinek bizonyítsak? Neked, az apámnak, magamnak? –megállíthatatlanul záporoznak belőlem a kérdések. – Mondd meg, hogy mit tegyek, mert én már tényleg nem tudom, hogy mi tévő legyek! Nem segítesz az állandó rimánkodásaiddal, pont, mintha te lennél az egyetlen kibaszott elszenvedője ennek a szaros életnek! Csak, hogy tudd, legkevésbé se egyedülálló a helyzeted, Julie, mert rajtad kívül kismillió másik ember legalább annyira kínlódik, mint te, de meglehet, hogy ők nem mást akarnak besározni, hogy ne magukban kelljen a hibát keresni. Engem hibáztatsz, mintha te nem szolgáltál volna rá arra, hogy idáig jussunk –a kanapéra hajítva a párnát iramodok meg a hálószoba felé, hogy a szavai szerint cselekedhessek. Felnyalábolom takaróm alatti hálócuccomat, a telefontöltőmet, majd a szegényes zsákmánnyal lépek ki mellette az ajtón.
- Tudod… nagyobb szükségem lenne rád, mint valaha, a támogatásodra, a türelmedre, de… hogy őszinte legyek, nem tudom, mire számítottam –tanácstalanul, halkan szakad fel belőlem egy szomorkás nevetés, ezzel fordulva el tőle, egyenesen célozva meg a vendégszobát. Csak ekkor botorkál elő a ház egy rejtett zugából az elnyűtten horkantgató bulldog, aki a legalkalmatlanabb helyen, a viharos lépteim előtt kíván megtorpanni.
- Gyere, Winnie… -lehajolva futtában vakargatom meg a fülét, majd ha a nyomomba szegődik, utána lendületesen, nem finomkodva vágom be az ajtót.


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyHétf. Jún. 10, 2019 10:39 am



Devon & Jules
Everytime you walk away  you take a piece of me with you

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy számomra mit jelent a tökéletes házasság, akkor nem a sajátommal példázódnék. Belefáradtam a folytonos veszekedésekbe, amik mostanában jellemzik a kapcsolatunkat, az egyedüllétbe és úgy összességében ebbe az egész házasságba. Tudom, hogy ő sem boldog már mellettem, talán ez a folyamat már végleges és visszafordíthatatlan, számunkra pusztán néhány közös év jutott és be kell ismerni, azoknak volt igaza, akik első perctől fogva a kapcsolatunk ellen beszéltek. Az első időszakara mondhatjuk, hogy tökéletes volt, de az az időszak mára már a múlt homályába veszett. Talán nem is létezik olyan, hogy tökéletes házasság, mindenki azt hiszi, hogy az övé majd kivételes lesz, örökre szóló, aztán pedig sűrűsödnek a veszekedések és eljön az a pillant, amikor már látni sem szeretnéd a másikat. Ha valaki arra lenne kíváncsi, hogy milyen a tökéletes férj, Devon nevét mondanám. Régen legalábbis ő volt számomra a tökéletes, a sebezhetetlen, a támasz. Hogy mi változott? Ezt nem tudnám pontosan megválaszolni, egyik napról a másikra változott meg minden, a veszekedések a mindennapjaink részévé váltak, eltűnt a törődés, a szeretet és az egész passzív agresszív egymásra mutogatásra változott. Tisztában vagyok azzal, hogy nekem is vannak hibáim, hogy nem vagyok tökéletes és ez a hanyatlás aminek a részesei vagyunk legalább annyira az én hibám, mint az övé. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen mélyre leszünk képesek süllyedni a házasságnak nevezett mocsárban. Minél jobban szeretnék kimászni belőle, a partra úszni, annál mélyebbre süllyedek és lassan már teljesen megfojt a rám nehezedő posvány súlya. Ha tudnám, hogy van remény még arra, hogy minden a rég legyen, hogy ugyanúgy szeressen, mint akkor, amikor kimondtuk az igent, minden erőmmel megpróbálnék a felszínre úszni és magammal húzni őt is. De már nem érzem azt, hogy fontos vagyok neki, és emiatt egyáltalán nem akarok már küzdeni. Elfáradtam, egyedül maradtam.
Mélyen a lelkembe taposott minden egyes kiejtett szavával, de bármennyire is szeretném utálni őt emiatt, képtelen vagyok rá. Én döftem belé az első kést, és forgattam meg benne a fegyvert, az én hibám, hogy megsebzett vadként próbál védekezni ellenem. A pofon olyan erővel csattan az arcán, hogy egy pillanatra engem is kijózanít és abban a pillanatban megbánom ahogy végignézek rajta. A büszkeségem viszont túl nagy ahhoz, hogy átöleljem, bocsánatot kérjek tőle és elmondjam mennyire szeretem. Ő soha nem kérne tőlem bocsánatot, miért nekem kellene megtennem az első lépést?
- Legyél végre férfi Devon! Fölöslegesen mondanék neked bármit is, tudom, hogy az apád szava vagy a hotel mindent felülír. Tudom, hogy én is hibáztam, nem mondtam soha, hogy tökéletes vagyok, de megpróbálom helyrehozni! Szeretném, ha úgy működnénk együtt, mint régen. Szeretném, de minden próbálkozásom hiábavaló, mert te már nem akarod. Elértem arra a szintre, hogy már nem kiabálok, normális hangerőn, szipogva intézem felé a szavaimat, miközben figyelem, ahogyan összeszedi a cuccait és a vendégszoba irányába lépked. Földbe gyökerezett lábakkal állok és figyelem távolodó alakját, a kutya lomha testét és összerezzenek ahogyan becsapódik az ajtó mögöttük. A csend fájdalmasan telepedik vállaimra, lehuppanok az ágyba, mozdulatlanul bámulom az éjjeliszekrényen pihenő közös fotónkat és csendben zokogok. Fáj a hiánya, fülemben visszhangoznak szavai, látom lelki szemeim előtt megbántott arckifejezését. A magány és a csend ebben a percben még terhesebb számomra, mint eddig valaha. Hogy le foglaljam gondolataimat beállok a zuhany alá és megpróbálok ellazulni a langyos víz ölelésében. Kissé több időt töltök a zuhany alatt, mint általában, a bőrömön megráncosodik, és már átjárja minden porcikámat a hideg. Belebújok a hálóingembe és hajamat fésülgetve ücsörgök tovább egyedül. Bármennyire is szeretnék, nem tudok nem arra gondolni, hogy megbántottam és bocsánatot kell kérnem. Tényleg szeretném rendbe hozni a házasságunkat és ehhez az első lépés a sértett büszkeségem lenyelése. Nem tudom, hogy mióta tart már köztünk a csend, odakint már teljesen besötétedett, csak a csillagok világítják meg az égboltot. Halkan szelem át a nappalit, a vendégszoba előtt egy pillanatra megtorpanok, majd lenyomom a kilincset és belépek a sötétségbe.
- Alszol Devon? suttogok az ágy irányába. - Nem veszekedni jöttem. tapogatózok óvatosan az ágy irányába, ahol vélhetően a férjem megtalálom.
- Sajnálom, rendben? Nem akartalak megbántani, mindenben igazad van. Túlérzékeny, hisztis és büszke vagyok. Sajnálom. Meg tudsz bocsátani nekem? Szeretném, ha rendbe tudnánk hozni a dolgokat. huppanok le időközben az ágy szélére és az ölemben pihenő kezem figyelem. -Szeretlek Devon, kérlek bocsáss meg ennek a túlérzékeny feleségnek, aki összeszedte minden bátorságát és itt ücsörög az ágy szélén.

creditKinézet • szószám

Juliana Monroe
Mûvészet
Play by :
Teresa Palmer
Kor :
28
Foglalkozás :
Csellista, zongoraművész
Hozzászólások száma :
34

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyKedd Jún. 11, 2019 10:29 am


Juliana & Dae Won
a good marriage would be between a blind wife and a deaf husband


Igen. Ennyi kell ahhoz, hogy két ember összekösse az életét. Egy egyszerű szó, egy olyan, amit minden egyes nap használunk, akkor, abban a pillanatban valahogy mégis nagyobb jelentéstartalmat tulajdonítunk neki. Arra építjük fel az életünket, onnantól kezdve az az egyszerű kis igen, amit könnyekkel küszködve, terebélyes mosollyal mondunk a másiknak, határozza meg az életünket. Hiszen elfogadjuk vele a gyűrűt, amit a választottunk az ujjunkra húz, alávetjük magunkat az „isteni akaratnak” (hiába nem vágytunk templomi esküvőre), amit drága nagyanyám úgy magyarázott, hogy a házasság az égben köttetik, és onnantól kezdve szent és sérthetetlen. De ami még ezeknél is fontosabb: elfogadjuk vele a másikat, kezdve azzal a hangzatos vallomással, miszerint „míg a halál el nem választ”. Elfogadjuk, hogy ő az, akit onnantól kezdve minden este utolsóként látunk, hogy ő az, akinek az álomból felriadt arca az első, amit megpillantunk a kótyagos, túlontúl reggeli időkben. Elfogadjuk, hogy olyan, amilyen… ebbe beleértve minden örömöt és minden bosszúságot, minden egyes kis rigolyát, amivel a házasság okán kötelességünk együtt élni, még akkor is, hogyha azok az évek alatt ütik fel a fejüket. Mert a változás minden ember életében elkerülhetetlen, így nem is hánytorgathatjuk fel a másiknak: régen más voltál!
Pedig ajkaimon játszanak a szavak, kedvem lenne felróni ezt neki, mint vétséget, mégse teszem. Talán nem csak ez a gondolat az, ami kerékkötője az őszinteségi rohamomnak, sokkal inkább az arcomon csattanó tenyér az, ami arra késztet, hogy lakatot tegyek a számra. Az elképedés elemi erővel szalad végig rajtam, szemeim megrögzötten vizslatják azt az ágaskodó kis rojtot a szőnyeg szélén. Nem is az ütés lendülete az, ami fáj, sokkal inkább az ok, amiért elcsattant. A tudat, hogy egy kezem elég lenne ahhoz, hogy számon tartsam, hány pofont kaptam életemben, és, hogy ő volt az, akiről nem feltételeztem volna, hogy gyarapítani fogja ezt a számot. Mégis így történt, és én mégse tudom ezért a pokolra kívánni. Mert hiába nagyobb a dühöm, a dacom, a sértettségem, a lényem egy része tudja, hogy jogos volt. Vagy csak ezzel kívánom magamat békíteni annak érdekében, hogy ne essek ki végleg a béketűrésemből.
A hangom azonban mégse azt tükrözi, mintha nem értem volna el a szélsőértéket. Leginkább a semmiből jött zápor gerjesztette mennydörgésre hasonlít az a hangnem, amit megütök vele szemben. Amivel arra kérem, bár jobban mondva szólítom fel, hogy csak egy pillanatig legyen csöndben… hogy a vég nélküli „már nem szeretsz”, „már nem kellek neked” között nekem is adasson egy kis jog ahhoz, hogy felszólaljak magam mellett. Mert nem mondom, hogy nem szeretem, hogy nem kell nekem… de soha nem voltam az, aki szavakkal ékeskedik. Megtanulhattam már az évek alatt, hogy a szavaknak súlya van, mélyebb nyomot hagynak az emberben, mint amekkora jelentéstartalma valóban van. Ennek rendeljük alá magunkat, erre alapozunk… éppen ezért is nem mondok neki ellent, csak lépek el mellette szó nélkül hagyva többek között azt a véleményét, hogy én már nem akarom ezt a házasságot. Nem akarom hitegetni, nem akarom azt mondani, hogy akarom, amikor van bennem egy kis félsz, egy apró kis százalék, ami a statisztikában az ő szavait igazolja. Én pedig a valaha volt legrosszabb férjnek érzem magam, amiért nem nyugtatom meg, nem biztosítom afelől, hogy téved.
Hangosan csattan mögöttem az ajtó. Tudom, hogy holnap meg fog gyűlni a bajunk az alsó és felső szomszédokkal egyaránt, amiért megint felverjük a lakókat, de jelen állás szerint a legkevésbé se foglalkoztat, ki milyen véleményt formál rólunk. Most nem, amikor az egyetlen, amire vágyok, egy hidegzuhany, hogy lehűtsem magam, hogy kiáztassam a fejemből a gondolatokat. Fedetlen vállamra, tarkómra erős sugárként érkezik a jéghideg víz, hajamról apránként mosva le a tartását adó szert, előidézve, hogy a fekete tincsek a homlokomra tapadjanak, azokról arcomra folyjon tovább a nedvesség. Az ablakon keresztül már a sötét, lámpákkal világított New York köszön vissza, mikor kilépek a zuhanykabinból. Testemet ezúttal már nem az idegesség, annál is inkább a hideg rázza, ajkaim egészen belekékültek a közel fél órásra sikerült, áztató zuhanyba. A törülközőt az alsóból, valamint tanktopból álló hálócuccra cserélve csattogok ki a szobába, hajamat párszori átdörzsölése után hajítom el jelentéktelenül az erre a célra fenntartott anyagot. Winnie kelletlenül horkantva pillant először a szoba sarkába hajított vizes textilre, majd rám.
- Mi van? –kérdezem tőle orrom alatt puffogva, pont, mintha választ várnék tőle a kérdésre. Az azonban nem érkezik, még csak egy vakkantás formájában se, így lekapcsolva a lámpát fekszek be a már talán túlontúl is bejáratott ágynemű alá. Esélyt se látok arra, hogy megfékezzem a kutyát abban, amire készül, ezáltal halkan nyögve fogadom a lábszáramra való becsapódását, nem különbül a szüntelen fészkelődését, amivel rátapos a lépemre, összegubancolja a bordáimat, mielőtt elkényelmesedne a karom alatt.
Fogalmam sincs, hogy mennyi időt töltök tökéletes csendben, totális sötétségben, mikor is az ajtón ütött kopogás kelti fel a figyelmem. A szemem sarkából pillantok az ajtó résén keresztül a fényben felsejlő Julie irányába, kérdésére csak egy artikulálatlan „m-mm”-t, mormogok el. Kinyújtva a karomat kapcsolom fel az éjjeliszekrényen lévő lámpát, hogy legalább, ha más nem, ennyi fényforrás szolgáljon arra, hogy ne az abszolút feketeségben kelljen beszélnünk. Egyedül Winnie az, aki arcát dörgölve elégedetlenkedik.
Felkönyökölve hallgatom az ajkai közt kibukó szavakat, a sajnálkozást, a bocsánatkérést. Eddig oldalamon tartott kezemet megemelve simítom tenyeremet arcélére, állkapcsára, onnan húzva tovább nyakszirtjére, ahol ujjaim a tarkóján göndörödő, vizes tincsekbe csavarodnak.
- Gyere ide… -mormogom a nemrégiben lerendezett kiabálástól, és a hidegtől rekedt hangon. Közelebb húzva magamhoz emelkedek magam is, hogy egy magasságban vele mélyesszem szemeimet az övébe, még mielőtt birtoklón tulajdonítanám el ajkait. Én nem tudom kimondani, hogy szeretem… de úgyis tudja.
- Te se haragudj rám –suttogom ajkaira, lehunyt szemekkel döntve homlokomat az övének.


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyKedd Jún. 11, 2019 7:41 pm



Devon & Jules
Everytime you walk away  you take a piece of me with you

Nem kívánt harmadik félnek érzem magam ebben a házasságban, annak a félnek, akit a férje és annak szeretője – a mi esetünkben a munkamánia – csak megtűrnek, de legszívesebben már megszabadulnának tőlem. Talán túl nagyok az elvárásaim, amiket a férjem nem tud teljesíteni. Azt érzem, hogy megbuktam mint feleség, mint ember és mint nő egyaránt, ez a gondolat pedig feszültséggel tölt meg, ami egy idő után kirobban belőlem, és ez újabb és újabb veszekedéseket szül, amiknek talán soha nem lesz már vége. Elbuktam feleséggént, mert az oltárnál tett ígéretem ellenére nem vagyok mellette jóban és rosszban, nem támogatom, nem szültem még neki gyereket, nem vagyok hű az eskümhöz. Érzem, hogy bár fizikailag még együtt vagyunk, de lelkileg ő már régen elengedett. Egyedül vergődök, mint egy partra vetett hal, és bármennyire igyekszem ismét az éltető víz részese lenni egyre mélyebbre ásom magam a homokban. Elbuktam, mint ember, a lehető legrosszabb oldalam mutatva a világnak, azt az embert taszítva el magamtól, aki valamikor a világot jelentette. A dühöm és csalódottságom minden egyes alkalommal rá vetítem ki és tudom, hogy ez mérgezi a kapcsolatunkat. Bele sem merek gondolni, hogy milyen véleménnyel lehet rólam, hogy mennyire utálhat azért, hogy kiállhatatlan vagyok, agresszív, hisztis és túlérzékeny. Nőként sem vagyok ugyanolyan, mint akkor, amikor megismert. Látom rajta, hogy nem néz már úgy rám, hogy hiányzik a csillogás a szeméből, a vágy az érintéséből. Nem mondaná soha, de biztos vagyok abban, hogy egyszerűen rám unt. Talán a távolság miatt, az azóta folyamatosan szaporodó veszekedések végett, vagy csak egyszerűen, mert eloszlott feje fölül a rózsaszín köd és most kezd ráébredni arra, hogy nem én vagyok számára az ideális társ, akivel az esküjéhez híven képes lenne leélni az életét. Bármennyit is gondolkodom a dolgokon, mindig arra a következtetésre jutok, hogy minden problémánk arra vezethető vissza, hogy nem beszélünk egymással. Ő nem mondja el a gondjait, én hallgatok mindennel ami aggaszt, egészen addig amíg szét nem robbanok, mint egy időzített bomba, és olyankor már túl késő. Ha elértem azt a bizonyos pontot ahonnan már nincs visszaút, akkor minden igyekezetem ellenére képtelen vagyok visszafogni magam és az előbbihez hasonló világvége alakul ki pillanatokon belül. Mindketten eléggé heves vérmérséklettel rendelkezünk, a büszkeségünk is messze földön híres, úgyhogy egyszerűen képtelenek vagyunk behúzott fülekkel fedezékbe vonulni.
Ezúttal túl messzire mentem, ezt a tényt kénytelen vagyok beismerni magamnak. Soha nem gondoltam volna, hogy képes vagyok ennyire mélyre süllyedni, nem csak a szavaimmal, hanem tettekkel is bántani őt. Pedig Isten a tanúm – ha létezik egyáltalán, - hogy soha egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy szándékosan bántsam őt. A bűntudat ólomként nehezedik a szívemre, tudom, hogy mérhetetlenül nagyot hibáztam és csak remélni tudom, hogy képes még megbocsátani nekem. Olyan halkan szelem át a nappalit, amennyire csak tudom, egyedül a szívemben hangosan zakatoló mellkasom töri meg a némaságot. A szavak őszintén törnek fel belőlem, remélve, hogy meghallgatásra találnak és még nem utál annyira, hogy megbocsássa a ma esti eseményeket. Szorosabban bújok hozzá, egy pillanatra sem eresztve tekintetét, mindkét karom átfonom nyaka körül és követelőzőn kapok ajkai után. Ebben a csókban benne van minden, a bocsánatkérés, a szeretet, amit még mindig érzek iránta, minden érzés, amit valaha fellobbantott bennem. Fejem a mellkasának döntve hallgatom néhány percig szívének dobbanását. Valamikor órákat voltam képes eltölteni úgy, hogy csak a mellkasában ütemesen dobbanó szerv hangját hallgattam és én éreztem magam a legszerencsésebb nőnek a földön.
- Rendbe akarom hozni a kapcsolatunkat Devon. Nem akarok folyamatosan veszekedni. Tudom, hogy a régi idők már elmúltak, de...azért még működhetünk együtt igaz? anélkül intézem felé a szavakat, hogy rá néznék. Ujjaimmal szórakozottan vakargatom a kutya fejét, fejem még mindig Devon mellkasán pihentetve, nem törődve azzal, hogy teljesen átázik a mellkasán feszülő anyag.
- Szeretném, ha lenne gyerekünk, csak attól félek, hogy anyaként is elbukom, ahogyan feleségként is megtettem. magamra húzom a takaró szabad felét. - Próbáljuk meg Devon! pillantok rá ismét. Szeretném, ha ezúttal minden más lenne, ha végre sikerülne felnőttként beszélgetnünk és nem egymást hibáztatni azért, mert...megváltoztunk.

creditKinézet • szószám

Juliana Monroe
Mûvészet
Play by :
Teresa Palmer
Kor :
28
Foglalkozás :
Csellista, zongoraművész
Hozzászólások száma :
34

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyVas. Jún. 16, 2019 2:37 pm


Juliana & Dae Won
a good marriage would be between a blind wife and a deaf husband


Annak idején határozott elképzelésem volt a jó kapcsolatokról, ami egészen pontosan úgy kezdődött, hogy „csak olyan ne legyen, mint apáéké”, és úgy végződött, hogy „csak hasonló legyen, mint Hwannie-é”. Mert igen, bármennyire ódzkodtam a gondolattól, hogy Tae Hwan életében felbukkant egy nő, aki beköti a fejét, aki kvázi elveszi tőlem a legjobb barátomat, be kellett látnom, hogy működött. Hogy egészen kivirágzott a kapcsolatban, hogy hiába passzolunk mi ketten elméleti síkon, már-már a „lelkitárs” jelző felé botorkálva, bizonyos nemi identitások végett mégiscsak kellett mellé Lee Na, hogy egy személyben mindent megkaphasson, amire vágyott. És bár eleinte, mint sértett és félrevetett barát rossz szemmel méregettem a lányt, idővel beismertem –még ha harapófogóval is kellett kihúzni belőlem-, hogy keresve se találhatott volna jobb párt magának az a nagyra nőtt csecsemő. A bennem rejlő idealista pedig tökéletes követendő példát kapott, amit megragadva tudtam, hogy mi az, ami nekem is szükségeltetik egy boldog élethez… ami megvolt, amit szerettem, amit iszonyatosan élveztem, ami boldogsággal töltött el, és amit eldobtam egy még jobb reményében. Mert nem mondhatom azt, hogy nem volt tökéletes, hogy egyáltalán nem volt mesébe illő a Julieval való kapcsolat. Mert minden egyes pontja fantasztikus volt, már csak tündéri arcának látványa is képes volt ajkaimra csalni egy idült, elégedett és mindenek előtt fülig szerelmes mosolyt. Képes voltam hosszú perceket ölni abba, hogy csakis bájos, kislányos vonásait nézzem, hogy ujjaim köré csavarjam a mézarany tincseket, hogy hófehér, selymes bőrét simítsam, és mindezt anélkül, hogy akár egy szót is szóltunk volna a másikhoz. Csak az kellett, hogy ott legyen velem, hogy érezzem a jelenlétét, és ha egy kis megnyugvásra vágyom, elmélyüljek a látványában. Olyan volt számomra, mint egy drog, ami nélkül nem tudtam élni. Apám, természetesen ezt is az ellen való lázadás jeléül értelmezte, hiszen elkötelezett híve volt annak, hogy illendő házasságot kössek egy általa választott család egyke lányával. Talán egy apró, elenyésző gondolatként ott élt bennem a szabad akarat iránt való törekvés… de én azért voltam Julie-val, mert szerettem. Azért kértem meg, és azért vettem el feleségül, mert odáig voltam érte.
Most viszont, bárhogyan is próbálom megtalálni a miérteket, nem tudok válasszal szolgálni arra, hogy mi tart még mellette. Talán a megszokás. Talán a szeretetté lényegült gyermeki, rózsaszínfelhős szerelem, a törődés, a vágy, hogy gondoskodjak róla, pont, mint ahogy régen is tettem. A kihívás, hogy egy válságos házasságot újból sínre helyezzünk, még akkor is, hogyha lehetetlen küldetésnek tűnik az egyre inkább sűrűsödő és durvuló veszekedések által. Azt tartja a mondás: „ha szeretsz valakit, engedd el; ha ő is szeret, visszajön”. És mindig visszajön… hiszen most is kopog a szobaajtón, és fél tized másodperccel később már az ágy szélén ül, szavak tolulnak a szájára, én pedig csak hallgatom a választékos, talán túlontúl cizellált bocsánatkérést. Hiszen nekem bőven elég lett volna annyi, hogy „sajnálom”.
Bár üzletember lévén kifejezetten nagy erősségem a szavakkal való bánásmód, van, amikor mégse találom meg a szükséges szófordulatokat… a tettek úgyis sokszor beszédesebbek, mint az üres ömlengések. Ezért is hajolok csókra, tűröm füle mögé a haját, fúrom ujjaimat a tarkóján göndörödő vizes szálak közé. Az ajkai ismerősek, a csók tagadhatatlanul jó, de az érzés valahogy már nem a régi… mert emlékszem még az első éveink csókváltásaira. Hevesek voltak, akaratosak, szeretetteljesek. Most mégis, próbálkozunk, de az egészből árad a kötelesség és az elvárás felhangja.
Hagyom, hogy ránk telepedjen a csönd. Ujjbegyeim spagetti pántos hálóingje okán fedetlen vállát, lapockáját cirógatják, szemeim azonban ahelyett, hogy a lényét vizslatnák, a plafon makulátlanul vakolt fehér vásznát kémlelik. A kutya elégedetlenül mocorog az ágyon, halkan puffogva, morranva fejezve ki nem tetszését, miszerint az általa sokszor használt fekhelyen most lényegesen többen fekszenek, mint amihez ő alapvetően szokva van.
„Azért még működhetünk együtt, igaz?” hangzik el a kérdés, ami nyomán rögtön szólásra nyitom a számat, de amilyen hirtelen válnak el ajkaim, olyan gyorsan csukom is össze őket. Mert a sokszor mondott replika, az „igen” nem vagyok biztos benne, hogy jelenleg is olyan határozottsággal tudna válaszként szolgálni, mint az eddigi alkalmakkor. Vajon működhetünk még együtt? Vajon van-e még jövőnk így közösen? Vajon mi lenne a jobb? Hogyha addig húznánk-halasztanánk az elkerülhetetlent, amíg tudjuk, bízva abban, hogy elér minket a változás szele, vagy ha elébe mennénk a dolgoknak?
- Nem tudom –adom meg végül halkan, szinte csak suttogva a választ. – Talán. Remélem… -egészítem még ki két talán bizakodóbbnak tűnő opcióval is. Mert tagadhatatlan, hogy érzelmek megannyi változata fut végig bennem. Mert szeretném úgy szeretni, mint régen, csak már félő, hogy nem tudnám…
Más témák felé irányul a beszélgetés, ami egyszerre lobbant fel mennem csalódottságot, tanácstalanságot, és dühöt. Kezem megmerevedik a cirógató mozdulatban, elhúzódva tőle ülök fel az ágy szélére, lábaim épp, hogy érintik a talajt, máris rugaszkodok el a matractól. Csípőmre téve a kezeimet teszek pár lépést előre, míg el nem érem az ablakot, vállamat a falnak támasztva tekintek ki a méhkasként nyüzsgő New York-i utcára, az alattunk elterülő Central Parkra.
- Lehetetlen vagy, Julie –az ablakon visszaverődő képben pillantom meg Jules alakját. – Nap, mint nap veszekszünk. Úgy marjuk egymást, mintha kötelező lenne, mintha abban lelnénk a boldogságunkat, hogy a másiknak fájdalmat okozunk. Nem egyezik semmiben a véleményünk, nem tudunk zöldágra vergődni… -ellökve magamat a faltól fordulok vissza felé.
- Én évek óta szeretnék gyereket, de valami mindig közbeszólt: a munka, a karrier, a távollét. A legnagyobb visszatartó ok azonban mégis mi volt? Hogy te vallottad azt, hogy nincs itt az ideje. Hogy szeretnél még élni, mielőtt nagy fába vágnánk a fejszénket, és én ezt elfogadtam… Alig fél órával ez előtt még mit vágtál a fejemhez? „Minek szüljek neked gyereket? Hogy csak fényképekről ismerje az apját?”. Most meg idejössz, bocsánatot kérsz, amit elfogadtam, majd rögtön úgy teszel, mintha mi se történt volna, és első adandó alkalommal próbálod megszerezni a jackpotot, amikor tudod, hogy ez nem egy ilyen röpke „hát figyelj, mégis csak csináljunk gyereket” jellegű megbeszélést igényel. Vagy mit vártál? Hogy máris ledobom a textilt és belekezdünk a babaprojektbe? –a szavaimból kiütköző indulatot, ha akarnám se tudnám kellő mértékkel elfedni, noha nem emelem meg vele szemben a hangomat.
- Mondd, mit szeretnél ezzel elérni? Meg akarsz kapaszkodni az utolsó mentsvárba, ami végső esetként csakis a gyerek lehet? –fejemet ingatva harapok alsó ajkamba, lesütve a szememet tanulmányozom a földet.
- Én erre semmi esetre se fogok neked igent mondani…


Choi Dae Won
Üzlet
Play by :
Choi Siwon
Kor :
33
Foglalkozás :
Szállodaigazgató, vezérigazgató-helyettes (Cherry Blossom Hotel & Spa)
Hozzászólások száma :
133

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won EmptyKedd Jún. 18, 2019 9:24 am



Devon & Jules
Everytime you walk away  you take a piece of me with you

Talán nincs más választásom, mint beletörődni abba, hogy a régi időknek vége, hogy a féltve őrzött álmoknak már semmi értelme. Talán el kellene fogadnom, hogy bármennyire is szeretném az ellenkezőjét, a házasságunk zátonyra futott. Belefáradtam a folytonos veszekedésekbe, abba, hogy már lassan nincs egyetlen olyan pillanatunk sem, amikor a szeretettel és türelemmel vagyunk a másik irányába. Bármennyire is szeretném azt mondani, hogy én teljesen ártatlan vagyok abban, hogy idáig jutottunk nem tehetem, mert pontosan tudom, hogy nagyobb részt nekem köszönhető az, hogy a szakadék szélére került a kapcsolatunk. Túl sokat akarok és ehhez képest túlságosan keveset nyújtok. Megértem, ha eljutottunk arra a szintre, hogy már nem akar engem, csak az bánt, hogy mindezt nem képes őszintén a szemembe mondani. Mégis meddig leszünk képesek arra, hogy úgy tegyünk, mintha ez csak egy átmeneti időszaka lenne a házasságunknak, ki lesz az első, aki végleg és végérvényesen kimondja majd, hogy VÉGE. A szívemre hatalmas teherként nehezedik a bánat, a fájdalom, mert én tényleg szeretném, ha még lenne esélyünk arra, hogy olyan házasságunk legyen mint régen, hogy a fal, amit téglánként építettünk magunk közé szépen lassan eltűnne, mintha sosem létezett volna, mintha csak egy rossz álom lenne ez az időszak. Bármennyire is próbálom meggyőzni saját magam arról, hogy még van időnk, hogy csak egy kis térre van szükségünk, hogy a gondolataink rendeződjenek, hogy ismét fellobbanjon bennünk a másik hiányának érzete, valahol mélyen legbelül tudom, hogy ez már halott ügy. Látom a tekintetében, hogy az irántam érzett szerelme már elmúlt, a vágy helyett távolságtartás csillan a szemeiben. Megölel, megcsókol, de inkább már csak kötelességből, nem pedig szerelemből. Bármennyire is fáj, talán el kellene fogadnom, hogy ennyi volt, nincs tovább és sokkal könnyebb lenne, ha egyszerűen elengednénk egymást. Neki legalábbis az lenne.
Próbálok őszinte lenni vele, a félelmeimről beszélni, de nagyon úgy tűnik, hogy ez az őszinteség egyszerűen nem nekünk való. Sóhajtva figyelem távolodó alakját. Ajkaimat összeszorítva, a paplan mintáját bámulva hallgatom szavait. Ha sejtettem volna, hogy ilyen reakciót váltok ki belőle szavaimmal, akkor magamban tartottam volna őket. Nem szakítom félbe, némán hallgatom végig a mondandóját, de közben egyetlen másodpercre sem veszem le a takaróról a tekintetem. Nincs kedvem veszekedni, én csak annyit szerettem volna, hogy őt ölelve, biztonságos karjai között merüljek álomba, holnap reggel pedig az ő illatával az orromban köszöntsön a redőnyökön beszűrődő napfény.
- Sajnálom. pillantok rá végül. Szememben már nyoma sincs az előbbi csillogásnak. - Nem akartalak megbántani. jobb lenne, ha néha be tudnám fogni a számat, a hallgatás aranyat ér, szokták mondani, és én egyre jobban elhiszem, hogy boldogabb lenne az életem, ha tudnám mikor kell befogni. Lerúgom a lábaimról a takarót és kimászok az ágyból. Néhány pillanatig még tanácstalanul álldogálok az ágy mellett, férjem alakját bámulva. Szeretnék mondani még valamit, de talán jobb, ha nem szólalok meg, úgy tűnik, hogy abból csak a gond van. Pedig szeretném, ha tudná, hogy szeretem, hogy azt akarom boldog legyen, hogy én is ugyanúgy szeretném a közös családot, mint ő, csak félek. Elbuktam már feleségként és rettegek attól, hogy ez megismétlődne anyaként is. Talán ez az egész feleség és anya szerep nem nekem van kitalálva.
- Jó éjt. erőltetek mosolyt az arcomra, mintha minden rendben lenne, mintha odabent, a mellkasomban éppen nem most törne apró darabjaira a szívem. Gyors léptekkel szelem át a szobát, halkan csukom be magam mögött az ajtót és könnyeimet visszanyelve lépek be a hálószobánkba. Megtörten ülök le az ágy szélére, elmémbe újra és újra felidéződnek az együtt töltött, boldog napok, és azzal a gondolattal a fejemben dőlök le a párnára, hogy mindennek vége. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e arra, hogy elengedjem őt, hogy begyógyuljon a hiánya miatt keletkezett seb és összeforrjon az apró darabjaira tört szívem.

creditKinézet • szószám

Juliana Monroe
Mûvészet
Play by :
Teresa Palmer
Kor :
28
Foglalkozás :
Csellista, zongoraművész
Hozzászólások száma :
34

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won   Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty

Ajánlott tartalom


Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won Empty
Vissza az elejére Go down
 

Just don't overreact, ok? | Jules & Dae Won

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ