Még az egyetemen le kellett festenie egyszer, hogyan látja magát, a lelkét, a személyiségét, az egyéniségét. Émile az önkifejezés legegyszerűbb formáját választotta, a színeket: feketét és fehéret pacsmagolt össze, a szürke legkülönfélébb árnyalatait festette fel, vadul kavargó, sötét örvényt, viharfelhőket, csillagszórást. A tanára éles kritikával illette, szóvá tette borúlátását és az élénkebb színek hiányát, úgyhogy Émile ecsetet ragadott és egyetlen dühös, jégkék pacát csapott a festmény közepére. Tudtán kívül ezzel tökéletesítette az önkifejezést: visszahúzódó, zárkózott, kissé bizalmatlan és idegenkedő természete testesíti meg a szürkét. Mindig is magának való, csendes fiú volt, aki nehezen nyílt meg, nem igazán barátkozott senkivel, teljesen jól elvolt a maga világában, nagyapja megsárgult, szakadt könyveit bújva, vagy egy üres rajzlap fölé görnyedve - viszont amikor kinyitotta a száját, szúrt. Tüskéit, görcsös félelmeit, szorongását hűen tükrözte a kék. Mintha pontosan meglátta volna mások gyengeségét, mindig tudta, éles, jól időzített megjegyzéseivel hogyan árthat a legtöbbet, ezért jobbnak látta, ha inkább meg sem szólal. Úgysem volt soha senki sem kíváncsi a véleményére.
Ha mai fejjel újra kéne festenie a képet, már bátrabban ismerkedne a színpalettával és melegebb színeket is kipróbálna: némi zöldet - a moha, az erdő és a fűtenger árnyalatai az egyetemi évek által. Narancssárgát, a nyáresti égbolt bíborát, fények játékát - Elouan pártfogása, az általa felépített, már-már baráti kapcsolatok, a kiállítások, a bulik. Citromsárgát. Mindig nevettek, mikor a nyári melegben magában nyammogott egy fej citrom levén. Elouan hányszor megszólta, ahogy a savanyú lé lecsorgott az állán... Vöröset, mint a pír, a megduzzadt ajkak, a gyengéd, félszeg, botladozó, ismerkedő érintések, a zakatoló szív, a lüktető, reszkető hét betű... Noha ez a belső lágyság igencsak megfakult az utóbbi évek során, a meleg színek helyett manapság teljes sötétség dominál: egyszer haragból fogta és az egész vásznat feketére festette. Ha ezt a keserű, csalódott, dühös réteget lekaparjuk azonban, alatta még mindig ott a kezdetleges szivárvány, arra várva, hogy újra felfedezzék.


Létezik egy francia közmondás, mellyel minden Favreau tisztában van: coûter les yeux de la tête. Nem "tet", tête. Mintha rámosolyognál valakire: tête. Aham, úgy. Anyám szerint annyit jelent, mint a szemeddel fizetni valamiért. A britek ezt úgy mondják, hogy kezed-lábad rááldozod, de a lényeg ugyanaz: valami túlságosan sokba kerül, annyit kell fizetned érte, hogy megkérdőjeleződik a valódi értéke. A szüleimnek ezt jelentette maguk mögött hagyni az egész családot és a kisbaba Émile-lel Londonba költözni. Feláldoztak mindent a karrierjükért, és hogy számomra szebb életet biztosíthassanak, kinyitva előttem "az új világ" kapuját - igen, a szüleim erősen idealisták (a sors iróniája, hogy ebből rám semmi nem ragadt). Nem mintha egy percig is bántam volna, a nagyobb, családi ünnepekkor történő hazalátogatások rávilágítottak arra, mennyire távol áll tőlem Párizs, a napfény, a giccs, az erős parfüm és a hangos kiabálás, az állandó csellószó, az ízléstelen kalapok és az erőltetett romantika városa. Szívből gyűlöltem a szülőföldemet, ellenben magasztaltam Londont; úgy éreztem, annak borúja és komorsága, visszafogott, elhidegült nyüzsgése sokkal jobban illik hozzám. London megértette az introvertált művészek világát ahelyett, hogy Párizs módjára, erőszakosan ki akart volna rángatni a burkomból.
Londonban ismertem meg Elouan-t. Le coup de foudre, villámcsapás, vagy ahogy mások hívják: szerelem első látásra. Találó párhuzam! Olyan gyorsan csap végig rajtad, hogy esélyed sincs védekezni, felkavar mindent és megégve, félholtan a földön hagy. Le coup de foudre, az égbolt csókja...

Gyűlöltem utazni. A tömeg, a kiszolgáltatottság egy több száz tonnás vasdoboz felé, a túljátszott bürokrácia, a gyomromat öklömnyire szorító görcs minden egyes alkalommal, mikor elrugaszkodik a gép a talajtól, több óra stressz és tömény szorongás... Anyám minden egyes alkalommal a reptéren várt, megölelt, csókot nyomott a homlokomra, hozott gyógyszert és elkísért hányni. Kihívó pillantással illetett mindenkit, aki meg merte kérdőjelezni a helyét a férfimosdóban, és a lelkem mélyén, mikor épp nem nyomtam az arcom a csészébe, mélységesen tiszteltem ezért.
Semmi sem változott, mióta elköltöztem tőlük és Párizsba menekültem (nehezen lehetett hirtelen és gyáva távozásom másnak nevezni). Hirtelen fordult a kocka és London vált fojtóvá számomra, a rengeteg emlék és az elszalasztott lehetőségek betondzsungele. Bárhová mehettem volna az egész világon, mégis a szülővárosomat választottam. Talán csak azt reméltem, ha magamat bántom, azzal elnyomhatom azt a fájdalmat, melyet mások okoztak.
Apám büszkén beharangozta, hogy az ünnepeket velük töltöm, nekem pedig nem volt szívem kiábrándítani, miszerint valójában a rajzfüzetemmel, és ők csak zavaró háttérelemei lesznek az aktuális munkámnak. Nem hanyagolhattam el a pólómintát, amin már egy hete dolgoztam csak azért, mert az Angliában élő, francia családom úgy gondolta, mostantól ők is osztozni szeretnének az amerikai kollégáikkal a hálaadásban. Étrange, gondolhatod. Úgyhogy míg ők és egy marék, számomra ismeretlen ember egy félig átsült pulyka felett beszélgettek egész este, én felcsaptam a rajzfüzetemet és elmerültem a saját világomban.

A bordákat grafittal rajzolom meg. Az erős kontúrt fáradt, szürke árnyékokkal lágyítom, míg a csontok keménységét a fehér fények hangsúlyozzák majd ki. Émi! Hallottad, hogy Elouan Manhattanben van? Mint páncél, úgy fogja körbe a szívet. Szimmetrikus, a kulcscsont a szegyhez kapcsolódik, mintha pillangónak adna szárnyat. Nézd ezt az emailt! Josh küldte. Elou-nak lesz valami kiállítása Manhattanben. Téged is meghívott? A csigolyákat gondosan le kell számolnom. Kiterítem magam mellé az anatómia könyvet, hosszan elemzem a gerincvonal futását. A ceruza halkan serceg a papíron. Mióta nem beszéltetek? Három éve? Négy? A gerinccel töltöm a legtöbb időt, az a váza az egész mintának. Nyaktól fut le egészen derékig, eköré épül a minta. Satírozok, satírozok, satírozok. Fényinstalláció! De menő! Nincs kedved eljönni velünk? A régi csoport emlékére, biztos örülne... A frufrum túlságosan lenőtt, a szemem elé lóg. Ahogy ösztönösen eltűröm a kézfejemmel, véletlenül grafitcsíkot maszatolok az arcomra. Lecserélem a feketét és piros tűfilcet ragadok. Oh, végig Londonban leszel? És csak egy hétvégét? Egy napot? Nézünk valami csatlakozó járatot Manhattanbe, és... A szív a legfontosabb. A pajzsként körülölelő csontoktól épp csak hogy kilátszik. Az erős tónusok közt szinte zavaróan élénk és precíz, törékeny, lüktető, élő. Ha nem zárnák kalitkába a bordák, könnyedén összemorzsolódna... Oké, oké, ne legyél mérges! Csak kérdeztem. Akkor szünet után találkozunk... Jó pihenést!
Leteszem a telefont és az elsötétedő kijelzőt bámulom, majd az ölemben heverő rajzot. Kiszaladtam a vörössel a vonalból. Kitépem a lapot és maréknyira gyűröm. Anya rám pillant a konyhaasztal felől, vonásai értő, sajnálkozó grimaszba torzulnak. Könnyek szúrják a szemem.

Szédelegve hagyom magam mögött az utolsó reptéri kaput is. Az előcsarnokban izgatottan leskelődő arcok száza fogad, és tudom, hogy ezúttal nem lesz köztük ismerős, mely csak növeli a gombócot a gyomromban. Mintha követ nyeltem volna le a gépen elfogyasztott szendvics helyett... Sietős léptekkel keresem a mosdót, a hasam fájdalmas, dühös kotyogása és a torkom egyre erősödő szorítása jelzi, hogy minél előbb ürítenem kell. Az információs pult előtt elhaladva épp csak a kiterített szórólapok felé rebben a szemem, mikor megpillantom. Ezer közül is felismerném a munkáját, a stílusát, a műveiből áradó hangulatot és érzelmeket. Lépteim lelassulnak, majd valami láthatatlan húzásnak engedelmeskedve hozzá visznek.
- Elvehetek egyet? - A pult mögött ücsörgő, kosztümös nő barátságos mosolyt villant rám az akcentusom hallatán, és int, hogy tessék csak. Kezembe fogom az aprócska, A/5-ös szórólapot és próbálom idegen szemmel megvizsgálni. Próbálok elvonatkoztatni tőle, hogy ismerném az alanyát, próbálom visszaszorítani a feltörni készülő, tengernyi érzelmet. Próbálkozom és próbálkozom, de nem megy.
Hátat fordítok a mosdónak és a kijárat felé indulok. A fejem felett tompa, kék fénnyel világít az "Üdvözöljük New Yorkban!" felirat, miközben áthaladok az automata ajtón, mely halk kattanással bezárul mögöttem.