Nem hittem volna, hogy lesz időm majd elmenni arra a túrára, amire még nyáron jelentkeztem, sőt. Még sikerült megcsinálni a tökéletes koreográfiát arra a zenére, amit nagyon nehezen sikerült megszereznem Paveltől, azt hittem könnyebb lesz majd… de mindegy is. A lényeg, hogy sikerült bejutnom a klubba és szerencsére még annak a beképzelt és gonosz kislánynak is megmutattam, hogy hogyan kell az ilyen szituációkat felnőttesen és női büszkeséggel kezelni. Nem vehette el az esélyemet és nem lökhetett el a céljaim megvalósításától, hiszen mindig is ez volt az álmom, hogy jégtáncolhassak és egyszer kijussak az olimpiára. Most már nem Skóciát képviselném, hanem Amerikát, de… az évek alatt a dolgok változnak és addig még így is hosszú az út, talán sokkal hosszabb, mint én azt hittem. Nem fogom feladni, sose.
Végül láttam, hogy milyen sokan jeleztek vissza az esemény kapcsán és mennyien várták, sok-sok komment volt és külön csináltak egy csoportot messengeren, ahova engem is bevettek… bár a téma az az volt, hogy nekünk lesz a leghelyesebb kísérőnk, mert Charles a legjobb pasi és olyan… egész hétvégén ezt olvastam. Kicsit untam, de mégsem mertem megkockáztatni azt, hogy kilépjek a beszélgetésből, mert tudom, hogy mivel járt volna az, így csak lenémítottam. Múltkor beszélgettünk, vagyis a táborban beszélgettünk vele pár szót és igen, valóban helyes és kedves, de… azért ennyiből nem tudnék róla egy normális képet alkotni, ráadásul azért jelentősen idősebb nálunk, biztos nem fiatal kislányokkal fog majd leállni. Majd csak rájönnek ők is.
Tíz perccel a megadott határidő előtt érek oda a buszhoz és figyelem a többieket. Mindenki a barátnőjével jött és igazából mindenki elkezdett klikkesedni, csak én álltam ott egyedül, mint valami balek, aki nem találja a helyét. Csak némán felmentem a buszra, ott is mindenki egymás mellé ült, csak az első hely volt szabad, úgy hát beültem az ablak mellé, bedugtam a fülhallgatót és néztem ki az ablakon, miközben vártam, hogy induljunk el.

♡