One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:22 pm



Lorie x Jude - You are in trouble

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyMallorie Dupeyrón
Today at 7:42 am



| Mirabell & Thaddeus |

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:39 am



Behind the business

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyRomero D. Bohen
Today at 12:32 am



The snake biting its own tail - Mary & Ewan

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyMarianne Brooks
Yesterday at 10:52 pm



Activity Check (09.17-10.01.)

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:22 pm



Valentina & Milo

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:02 pm



Aicha & Aiden - Viszontlátás

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyAicha N. Dubois
Yesterday at 9:31 pm



Munkahelyi ismerkedés

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:01 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 36 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 9 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 12 15
Összesen 141 150
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 28 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 22 vendég :: 2 Bots

Alexandra Ruud, Aveline Everhart, Fable Hill, Marissa Grey, Myna Rosegold, Veronica J. Rhodes


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio   Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 3:38 pm


Theo & Violet


- Violet! Charlie hangja ostorcsapásként visszhangzik a kicsiny szobám falai között. Ijedten kapom fel a fejem a párnáról és pillantok végig rajta. Néhány másodperccel ezelőtt még semmi baja nem volt, nem értem, hogy mi történhetett abban a tíz percben, amíg a mosdóban volt. Igen, nálam töltötte az éjszakát, mert bármennyire is próbáltam kibújni a „kötelességeim” alól, tegnap este nem hagyta magát lerázni.
- Megmagyaráznád, hogy ez mi a büdös franc a fürdőszobádban? emeli magasba azt a fekete inget, amiben körülbelül egy hónapja olyan gyorsan leléptem Theo lakásából. A szívem egyre vadabbul verdes a mellkasomban, és csak arra vagyok képes, hogy meredten bámuljam az előttem tornyosuló férfit és a kezében szorongatott anyag darabot. Nagyon sokszor eszembe jutott az elmúlt hetek során Theo, újra és újra lejátszottam fejemben a kettőnk között történteket. Még ennyi idő távlatából is érezni vélem csókjait, ha rá gondolok. Szerettem volna már vissza adni neki az inget, de valahol mélyen legbelül abban reménykedtem, hogy fel fog keresni, hogy eljön a Grillbe forrócsokit inni, vagy mert...csak látni szeretne.
- Kérdeztem valamit! lép hozzám közelebb.
- Megmagyarázom...ez nem az aminek gondolod. olyan kicsinek húzom össze magam az ágyon amennyire ez csak lehetséges, és könyörgő pillantásokkal mérem végig őt.
- Nem? Nagyon kíváncsi lennék hogyan magyarázod meg... szünteti meg kettőnk között a minimális távolságot is, úgy szorongatva kezében a fekete anyagot, mintha az élete függne tőle.
- Nem történt semmi, esküszöm...csak, amikor volt az a buli...
- Hagytad, hogy valaki más megdugjon, igaz? ejti le a ruhadarabot a földre, majd azzal a lendülettel csattan is az első pofon az arcomon. Érzem ahogyan a vér fémes íze ellepi a számat.
- Megmondtam, hogy te az enyém vagy, és senki más még rád sem pillanthatad. Nem voltam elég világos? két kézzel kapaszkodik bele a hajamba, és rángat le az ágyból.
- Kérlek, Charlie...ez fááj. kapálózok, mintha attól esélyem lenne a szabadulásra. Nem mondd semmit, csak egy újabb pofon csattan az arcomon, akkora, hogy a fülem csengeni kezd tőle és forog a szoba körülöttem.
- Pont ugyanolyan mocskos kurva vagy, mint mindenki más. Megtanítom neked, hogy kivel szórakozz... emeli fel jobb lábát és gyomszájon rúg. Összegörnyedek a fájdalomtól és némán zokogok. Annyi verést kaptam már, hogy megtanultam hogyan viseljem egyetlen szó nélkül és hogyan éljek tovább a fájdalommal. Az előbbi rúgást, még számtalan követi, gyomorszájon, a vesém környékén, a hátamon és lábaimon. Hallom, hogy valamit mondd, de már nem tudok szavaira figyelni. Kezemmel a fejem próbálom védeni. Ujjaival ismét a hajamba kapaszkodik és végighúz a padlószőnyegen, egészen a tükörig.
- Nézd meg, hogy milyen undorító vagy. Rajtam kívül senki másnak nem kellesz, és teszek arról, hogy így is maradjon! fröcsög a képembe a nyála, majd a következő pillanatban ismét lecsap, érzem, ahogyan felhasad a szám, és a szemem körüli ütéstől feldagad arcomon a puha bőr. Még egy ökölcsapás és sötétség nehezedik rám.

Nem tudom mennyi ideig fekhettem eszméletlenül, de mire ismét sikerül kinyitnom a szemem egyedül vagyok a szobában. Ujjaimmal végigtapogatom az arcom, érzem, hogy jobb szemem alatt feldagadt, hogy gyűrűje nyomot hagyott az arcomon. Megmozdulnék, de úgy érzem, hogy talán már soha többé nem leszek képes arra, hogy bármerre is elinduljak. Eddig mindig vigyázott arra, hogy az arcomon ne maradjanak sérülések, most viszont annyira elkattant az agya, hogy a saját szabályát is képtelen volt betartani. Kezem a bordáimra tapasztom és kissé szédelegve állok lábra. Hatalmas könnyek folynak végig az arcomon miközben a tükörképem bámulom. Igaza volt, segített abban, hogy sem én, sem senki más az életemben ne tekintsen rám nőként. Nem vagyok más, csak szétvert fejű kurva, ahogyan ő is üvöltötte a fülembe, mielőtt elvesztettem az eszméletem. Lassan csoszogva haladok az ágy irányába, semmit sem akarok, mint lehunyni a szemem és soha többé nem ébredni fel. Tekintetem azonban megakad a fekete ingen és önkéntelenül is eszembe jut Theo mosolya és gyengédsége, az, hogy biztonságban éreztem magam mellette. Elgondolkodom. Minden bizonnyal oka volt annak, hogy nem jött el a grillbe, lehet, hogy már nem is emlékszik rám, vagy csak gyűlöl, amiért nem kapta meg tőlem, amire vágyott. Magam sem tudom, hogy miért, de kezemben a ruharadarrabbal, melegítő nadrágban, véres pólóval, kócosan lépek ki a napsütésbe. A fény megvakít, alig látom, hogy merre kell menni, a folyamatosan belém hasító fájdalom pedig lelassít. Magam sem tudom hogyan vagyok képes ilyen állapotban leinteni egy taxit, talán az adrenalin dolgozik bennem, talán annak a vágya, hogy újra láthassam azt a férfit, aki néhány óráig elhitette velem, értékes vagyok.
- A kórházba? kérdezi tőlem a taxis, miközben segít beszállni az autóba. Megcsóválom a fejem.
- A Central parkhoz. motyogom alig halhatóan. Válaszol még valamit, de arra már képtelen vagyok figyelni. Az autó motorja felbőg én pedig tekintetemmel az utat fürkészve, csendben utazok. Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideje ülök már az autóban, amikor lefékez, remegő kézzel nyújtom át neki a zsebemben lapuló összes pénzt és minden szó nélkül indulok az épület irányába. Egyetlen egyszer voltam itt ugyan, de álmomban is bármikor visszatalálnék. A lift ajtaja némán nyílik szét előttem, én pedig kezemmel a falnak támaszkodva vonszolom el magam a bejárati ajtóig, hogy ujjaimat a csengőre tapasszam. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán itthon van, mindaddig amíg lépések zaja szűrődik ki odabentről.
- Az inged... próbálom magasba emelni a kezem amint kitárul előttem az ajtó, de csak annyit érek el, hogy az anyag a földre hull. Nem nézek rá, szipogva állok előtte, a falnak támaszkodva.
- Rossz ötlet volt eljönni... intézem szavaimat inkább magamnak, mint neki, de egyelőre mozdulni még képtelen vagyok.

X  -  • X • ™️

Violet Reeves
Munkások
Play by :
Lili Reinhart
Kor :
23
Foglalkozás :
Pincér, felszolgáló
Hozzászólások száma :
76

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio   Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 5:40 pm


Vio and Tae Oh
Nehéz időkben mindenki úgy segít, ahogy tud.

-… nem szeretném többször ezt elmondani, jó? – hallom visszhangosan a doki éles, a fejemben kongó űrben ide-oda pattogó hangját, minek után látja rajtam a döbbenetet és az értetlenséget.
Dialízissel és gyógyszerdózis növeléssel maximum, de tényleg nagyon maximum fél év.
Hallom újra és újra, szinte megállás nélkül a korábbi szavakat, melynek hála bizonyosságot lelek azt illetően, hogy tényleg nincs tovább. Annyi azért mégis segít a helyzetemen, hogy a korábbiakhoz képest kitolódott ez a dátum egy-két hónappal még úgy is, ha a doki elmondása szerint ez már tényleg az utolsó dátum, ameddig el lehet húzni és napolni a műtétet. Illetőleg, eddig lehetne, csakhogy nincs vese azóta se. Az életvonalam egyre fakóbb, egyre rozogább… a műszerkezet pedig megkezdte a visszaszámlálást, és elkezdett vészes gyorsasággal robogni a nulla irányába.
- Theo?
Ez a fél év mire lesz vajon elég? Hány emberrel kell ez idő alatt elfogadtatnom a véres valóságot? Hány befejezetlen ügyet kell lezárnom csak, hogy teljesnek érezzem azt a bő huszonöt évet, amíg éltem?
- Hahó?... hallasz?
Miként fogom közölni a tanítványaimmal vagy azokkal a csapatokkal, akiknek a koreográfiákat tanítom az adott dalokhoz és felvételekhez, fellépésekhez? Hogy fogom nekik elmondani azt, hogy innentől mást kell keresniük, mert számomra itt az út vége? Egyáltalán vagyok én olyan jó kapcsolatban velük, hogy elmondjam az igazságot, vagy éppen elég az, ha egyszerűen csak felhagyok a velük tartott kapcsolattal? Ha azt mondom, hogy ne keressenek? De a fenébe is, ők már ismernek, és maguk között adogatják a számomat, elérhetőségemet. Így vagy úgy, de ki fog tudódni minden, és talán a magam részét illetően ez már nem fog számítani. De miért akarnék én bárkit is kétségek között hagyni?
- Tudom ez most váratlanul ért és én is ugyan úgy félek, aggódok, mint te és való igaz, hogy nem jó a vérképed, rémes az állapotod… de vannak elméleteim – próbálkozik újra eljuttatni a tudatomig azt, hogy márpedig jártatja a száját, és talán vannak megfelelő elméletei is azt illetően, hogy miként tudnánk ez alatt a fél év alatt megtenni mindent azt illetően, hogy legyen számomra megfelelő vese.
- Konzultálni fogok róla a többi orvossal, felkeresek néhány szakit a keleti orvoslást illetően is, hátha tovább húzzuk.
- Húzzuk? – csendül fel végezetül rekedtesen, fátyolosan az én hangom is, miközben tekintetemet az arcára vezetem – önnek kell kibírnia addig doki, vagy nekem? Mi az, hogy húzzuk.
- Tény, hogy ez a része téged terhel, de ígérem, hogy én is minden követ megmozgatok azért, hogy a létező legjobb kezelést kapd. Túl fogod élni! Meg akarom ezt ígérni neked – szorít rá a combomon pihenő kezemre – de ezt addig nem fogom tudni megígérni, amíg nem cselekszel aszerint, amiket leírok és elmondok neked – ezzel pedig elő is kap egy fénymásolópapírt, valamint egy nagy halom gyógyszer receptet.
- Leírok neked mindent lépésről lépésre. Miből mennyit egy nap. Olyan is lesz, hogy csak heti két alkalommal kell az egyik fajtát. Beszéltem egy speciális étrendet igénylőkkel foglalkozó orvossal, ő is adott tanácsokat, hogy mit egyél, mit hanyagolj. Egy-két gyógyszeredet gyógynövényekkel fogjuk helyettesíteni, másképpen egyik-másik ütné a többit. Nem szeretnénk, ha összevesznének a pirulák. Nem azt a hatást érnénk el velük amit kellene, ellenben simán túl lehet őket adagolni.
Míg beszél, megállás nélkül ír, jegyzetel, kiemel, nyilazgat. Elképzelni se tudom, hogy miként lehet egyszerre ennyi mindenre összpontosítani és figyelni úgy, hogy közben nem akad össze a nyelve, vagy nem hülyeséget vés bele a papírba.
- A veseprogramodat három hétről kettőre csökkentjük, hogy minél tisztább és méregtelenítettebb legyen a veséd, véred. Ehhez már most kapni fogsz egy naptárat. A megjelölt napokra nem szervezhetsz előre semmit, jó? Ez legyen a legfontosabb mindig. Ha ezeket mind betartjuk, bízok benne, hogy az állapotod se fog olyan rohamosan rosszabbodni. De ez még nem jelenti azt Theo, hogy megmenekültél. Vesét ugyan úgy keresünk sőt, most még jobban keresünk. Felírtunk két másik listára is az államon belül – talán ezen a ponton csillan fel a kis reménysugár először, de ugyan akkor keseredek is el, hiszen mind eddig én voltam az, aki ellenezte ezt az egészet, mondván nincs szükség arra, hogy mások a veséjüket adják értem. Most mégis miért változna ez?

És azóta hogy betettem a lakásomba a lábamat, azóta is ez az egyetlen kérdésem. Miért adná más egy fontos szervét értem? Oké, páros szerv, egyik tökéletesen jól elvan a másik nélkül. De miért részesülnék én ekkora kegyben? És miért nem a körülöttem élők, az anyám vagy az apám mozgat meg mindent azért, hogy nekem vesém legyen és jövőm? Miért az orvosomnak kell külön akciókat végrehajtania azért, hogy összekuporgassunk nekem egy szervet?
Még ki se bújok a cipőmből, épp, hogy a farmerdzsekimet a kanapé karfájára hajítom a rengeteg papírral együtt, amit a doki a kezembe nyomott távozásomkor, már fordulok is sarkon a csengő csilingelését hallva. Homlokom gyanúsan, értetlenül fut ráncba, hiszen senkire nem számítottam ma.
Ám az igazi meglepetés akkor vág orvul pofán, mikor megpillantom Violet arcát, és egész, görnyedő alakját a küszöbön. Először nem is tudok miként reagálni rá, csupán lassított felvételben nézem végig, ahogy a korábban kölcsön adott ingem a földre hullik.
Néhány héttel ez előtt úgy hagyott ott a szoba közepén, mint egy kupac szerencsétlent, aki megfőhetett a maga felizgatott levében. Ettől függetlenül nem tudok haragudni rá, nem tudtam már akkor se, hiszen végig ott volt bennem az, hogy visszakozni fog. Pont azért, amit most is látok rajta. Korábbi gondjaim, az én és a vesém elszomorító, lassan a végét jelentő állapota ezen a ponton válik semmissé, és érzem meg, ahogy a nyakam elkezd egyre vészesebb tempóban forrósodni, vörösödni. A méreg, a harag és az indulat úgy önti el a testem, mint egy-egy verekedés alkalmával az adrenalin. Először nyöszögni se tudok, megszólalni is képtelen vagyok, csupán mit sem törődve a drága anyaggal, egyszerűen félrerúgom az inget az utamból, s tenyeremet a lány karjára simítva próbálom őt megtartani, leheletnyit közelebb húzni magamhoz, hogy ne a hűvös fal jelentse számára a támaszt.
- Mi a fenét műveltek veled? – talán nyilvánvaló, hiszen elég végignézni rajta miközben ujjaim alig érezhetően arcának színjátszó felületére simítanak. Ennek ellenére mégis ez az egyetlen, amit első körben kérdésként feltudok tenni…


Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
63

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio   Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio EmptyKedd Ápr. 23, 2019 2:38 pm


Theo & Violet


A fájdalom egy-egy mozdulatnál olyan erővel csap le testemre, hogy legszívesebben összegörnyednék a fájdalomtól. Talán a testem csúfító sérüléseknél jobban fáj az, amit a lelkemnek kell elviselnie. A kilátástalanságot, a tényt, hogy valóban csak ennyit érdemlek, a gondolatot, hogy most még élek, de ki tudja, hogy meddig mehet ez így tovább. Az elmém sakkban tartja a félelem, minden agysejtem megbénítja és bár valahol mélyen még ott rejtőzik a menekülés gondolata, képtelen vagyok megtenni. Nem tudok semmi mást csinálni, csak elviselni a sorsot amit kaptam és őszintén remélni, hogy egyszer talán ennek is vége lesz. Szeretném a világnak üvölteni, hogy mit érzek, szeretném, ha valaki meghallgatna, ha lenne legalább egyetlen egy ember, aki azt mondaná, hogy értékes vagyok. Talán emiatt a vágyakozás miatt vagyok most itt, talán csak a fájdalom és harag űzött el idáig, talán egy nagyon kicsit azt remélem, hogy itt megnyugvást találhatok. Bármi is az oka, most állok Theo ajtaja előtt és reménykedem abban, hogy nem fog elküldeni. Milyen fura is az élet, attól az embertől várok megnyugvást, akihez alig néhány órányi ismeretség köt, aki mondhatni idegen, és aki talán már a nevemre sem emlékszik. Szánalmas vagyok, azt hiszem, ha másban nem is, de ebben teljesen igaza van Charlienak. Nem vagyok képes a férfi szemébe nézni, egyrészt azért, mert szégyellem magam, másrészt pedig azért, mert félek zokogva omlanék a karjaiba. Utálom, ha az emberek gyengének látnak, ha szánakoznak rajtam, bármennyire is pocsék az életem nem kérek senki szánakozó pillantásából. A maradék erőmmel megpróbálom ellökni magam a hideg faltól, és segítség nélkül megállni a saját lábaimon, de bármilyen erősen is próbálkozom egyszerűen cserben hagy az erőm, és minden ellenkezés nélkül engedem, hogy karomnál fogva tartson egyenesen.
- Legurultam a lépcsőn... a szokásos hazugság, a szokásos hangnemben, már néha én magam is elhiszem olyan sokszor kellett bele hazudnom mások szemébe. Ügyetlen vagyok, két ballábas, megbotlottam, legurultam, ennyi. Van aki elhiszi, van aki összeráncolt szemöldökkel további kérdésekkel bombáz, de kitűnően megy az elhárítás, úgyhogy eddig még senki nem fogott gyanút. Lehunyom a szemem, amikor gyengéd érintését érzem arcomon. Veszek egy mély levegőt, de bármilyen erősen próbálkozom magamban tartani a könnyeimet, azok utat törnek maguknak és vízesésként mossák végig arcomat, minden bizonnyal benedvesítve a férfi ujjait is. Valami elszakadt bennem, a gát, amit évek óta építgetek magamban, ami biztonságot nyújt számomra szétszakad és a következő másodpercben már úgy zokogok, mint egy kisgyerek. Rápillantok Theora, amióta kinyitotta előttem lakásának ajtaját, most először nézek bele szemeibe. Közelebb araszolok hozzá, mindkét kezemmel átölelem derekát, fejem a mellkasának döntöm és némán rázkódnak vállaim a sírástól.
- Charlie megtalálta az inget...azt hitte, hogy megcsaltam, hogy... motyogom szavaimat még mindig a mellkasának. Az igazság kikívánkozik belőlem, belefáradtam abba, hogy folyton hazudnom kell. - Azt hitte, hogy el akarom hagyni. Azért tette ezt velem, mert...hogy megmutassa vele nem lehet így viselkedni, és, hogy biztos legyen abban így már kevésbé vagyok vonzó bárki számára. mire befejezem a mondatot teljesen elfáradok, lábaim már alig bírnak megtartani. Kissé elhúzódom tőle, de még mindig kapaszkodom pólója anyagába dereka körül.
- Tényleg megérdemeltem...tudtam, hogy ez lesz belőle, ha megtudja...mégsem tudtalak nem megcsókolni. Most pedig ismét itt vagyok...nem szabadna itt lennem. Mi van ha követett? Ha eljön ide és megtalál téged? pánik uralkodik el rajtam, egyre szaporábban kapkodom levegő után és hangom elcsuklik mire befejezem a mondatot.
- Jobb lesz, ha elmegyek... próbálom letörölni arcomról a könnyeimet, de olyan nehéznek érzem a karomat, nem tudom felemelni, fadarabként hull vissza testem mellé.

X  -  • X • ™️

Violet Reeves
Munkások
Play by :
Lili Reinhart
Kor :
23
Foglalkozás :
Pincér, felszolgáló
Hozzászólások száma :
76

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio   Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio Empty

Ajánlott tartalom


Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio Empty
Vissza az elejére Go down
 

Never apologize for saying what you feel, it's like apologizing being you -- Theo & Vio

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ