One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Csöbörből... - Alex&Thaddeus

I was lightning before the thunder EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 10:40 am



Ruby and Wayne - Beautiful stranger

I was lightning before the thunder EmptyWayne Winston
Today at 10:12 am



Veni, vidi, vici

I was lightning before the thunder EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 11:56 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

I was lightning before the thunder EmptyRuby Dayton
Yesterday at 11:25 pm



Tara Törpéi

I was lightning before the thunder EmptyTara Thredson
Yesterday at 11:02 pm



work out with . . .

I was lightning before the thunder EmptyThaddeus Darnell Wright
Yesterday at 10:47 pm



Ash & Sofia - party in the U.S.A.

I was lightning before the thunder EmptySofia I. Basora
Yesterday at 10:37 pm



arian&ingrid - let's do something tonight

I was lightning before the thunder EmptyIngrid S. Skjeggestad
Yesterday at 9:56 pm



Samuel G. Carter

I was lightning before the thunder EmptySamuel G. Carter
Yesterday at 9:40 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 37 felhasználó van itt :: 13 regisztrált, 0 rejtett és 24 vendég :: 2 Bots

Anne Diamond, Aurora Cabot, Aveline Everhart, Chastian A. Wing, Choi Dae Won, Dylan Welsh, Elisiana Simons, Isabel Marquina, Marissa Grey, Myna Rosegold, Sofia I. Basora, Thaddeus Darnell Wright, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 I was lightning before the thunder

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyVas. Márc. 24, 2019 3:43 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


És akkor most várni kell…
Sűrűn veszem a levegőt, a szívem hevesen dobog. Fogalmam sincs, mi fog történni most. Hazudnék, ha azt mondanám, nem tartok tőle, de már nincs visszalépés. És nem is akarnék. Jól döntöttem, ebben biztos vagyok. Próbálok erre koncentrálni, és elnyomni azt a kétségbeesett, de szerencsére halk hangot, ami szüntelenül tiltakozik.
Mire kellene most gondolnom? A gyakorlati lépéseket már ezerszer végigfuttattam, nem foglalják le eléggé a figyelmemet. Tudom, hogy most már nincs olyan sok időm.
Candy szavai ugranak be, az egyik korábbi foglalkozásról: „Ne aggódj, nem fogok semmit tenni magamtól, nem csinálok hülyeséget, ami árthatna neked.” Félreértett, de nem javítottam ki. Tényleg nem akartam, hogy bármi meggondolatlant tegyen, de leginkább a saját érdekében. Nekem nem tudna már ártani.
Nem akartam kockáztatni, hogy esetleg megneszeljen valamit. Nagy küzdelem folyt le aznap kettőnk között abban a röpke másfél órában. De végül felíratta nekem, amire szükségem volt, és az elkövetkezendő alkalmak során meg is kaptam. Ezek után már minden csak idő kérdése volt, vártam, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat.
Ami el is jött. Megtettem, amiről sohasem gondoltam volna, hogy képes leszek rá. Soha. És most mégis. Talán ez mutatja leginkább a depresszió bugyrainak mélységeit, amit egy normál, egészséges ember számára lehetetlen átérezni, megérteni, de még elképzelni is. Talán én is megőrültem a supermaxben, mint sok más rab. Talán csak eloszlott előlem az önbecsapás köde, és megláttam a helyzet reménytelenségét. A fájdalmas igazságot, hogy nincs miért végigülni az elkövetkezendő hosszú éveket. Enyhén émelyegni kezdtem, éreztem, hogy az állapotom lassan kezd romlani. Még néhány pillanat, és talán már nem fogom tudni irányítani a gondolataimat.
Érdekes kérdés, hogy az öngyilkosság gyáva dolog-e, vagy épp hogy csak azok valósítják meg, akikben van elég bátorság is hozzá. Kioltani a saját életedet. Szembenézni a visszavonhatatlansággal. Minden végével. Azért a legkevésbé sem könnyű feladat. Lehet, hogy feladás, menekülés a harc helyett, ahelyett hogy erős maradnál, és mennél tovább a számodra kijelölt úton, bármi legyen is az, de ezek frázisok. Általános bölcseletek, amiknek semmi köze az egyéni történetekhez. Ezt azok mondják, akiknek fogalmuk sincs, mit tesz az emberrel napi huszonhárom óra egy két és félszer három és feles cellában. De honnan is tudhatnák?
A gyomrom forog, a fülem zúgni kezd. Lehet, hogy naiv gondolat volt, de azt hittem, hogy ennyi nyugtatótól egyszerűen csak elalszom, és kész. De kezdek baromi rosszul lenni. És azt is tudom, hogy ha most hányok, nem halok meg. Másra kell koncentrálnom.
Furcsamód nem Ivy ugrik be. Pedig azt hittem, tőle lesz a legnehezebb elszakadni. Az utolsó utáni reményfoszlánytól, hogy talán mégis meggondolja magát. De ehelyett folyamatosan Candy jár a fejemben. A bűntudat elnehezíti a mellkasom. De nem volt más lehetőség. Ő pszichológus, nem átlagos ember, neki meg kell értenie. Remélem, egyszer meg fog tudni bocsátani.
A zúgás a fülemben egyre erősebb, az ismeretlen pedig most először nagyon is ijesztővé válik.

***

Mikor kinyitom a szemem, nincs sok időm töprengeni rajta, hol is vagyok pontosan, a fájdalom azonnal belém hasít. A számból és az orromból műanyag csövek lógnak ki, az egyiket a torkomon keresztül vezették le. Úgy érzem, mindjárt megfulladok. Mozdulni próbálok, de a kezeim le vannak kötözve. Ahogy megpróbálom, csak erősödik a fájdalom.
A szemeim riadtan pillantanak körbe, de az elmém még nagyon tompa.
- Magához tért – mondja egy jellegtelen hang, mire páran felém fordulnak.
Ezek szerint mégis túléltem.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyKedd Márc. 26, 2019 3:59 am

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Huh, ennek is vége. Richard pont az a rab, akihez nem megyek szívesen, mert tudom, hogy abszolút nem ártatlan és nem is tagadja. Megölte a feleségét. Ezt bárhonnan nézem, elég nehéz elfogadnom, de mégis muszáj pártatlannak maradnom. Minden egyes óra egy kibaszott szenvedés, de ezt az alkalmat is lehúzhatjuk a listáról. Még hét van hátra. Tíz órát kapott, mintha az elég lenne bármire is.
- Candice, jó hírem van. Mehetsz haza – lép be a terembe az egyik felettesem, akinek a mondatát hirtelen nem tudom hová tenni.
- Hogy érted? – ül ki az arcomra értetlenség. Hiszen még csak most jön Theo. Visszavéve a mobilomat rápillantok a háttérre, hátha eltévesztettem a napot, de rá kell jöjjek, hogy nem így van. Hirtelen olyan rossz érzés kerít hatalmába, amit egyelőre még nem tudok értelmezni.
- McCarthy öngyilkos lett. – A mondat úgy kólint fejbe, hogy vissza is huppanok a székre rögtön. Tessék? Csak ez az egy mondat visszhangzik a fülemben. Öngyilkos lett. Pár pillanatig el sem jut a tudatomig, hogy ez mit jelent, de amikor eléri az elmém azon zugát, ami képes ezt feldolgozni, úgy érzem, üvölteni tudnék. Theo meghalt? És ekkor még eszembe sem jut az az eshetőség, hogy a gyógyszerek végeztek volna vele. Egyszerűen csak nem akarom elhinni. A mellkasom nehezedni kezd, mintha a szívem ki akarna szakadni a helyéről, olyan érzés kerít hatalmába. – Még van némi pulzusa, most vitték  be a kórházba, de nem sok esélye van a túlélésre szerintem. – Mi? Hogy mondhat ilyet?  Nem bírok még csak megszólalni sem, csak összeszedem a cuccaimat és gyors léptekkel iramodom ki a teremből. – Beszélnünk kellene az esetről, hova mész? – szól utánam Mandy, de lassan már nem látok a könnyfátyoltól sem, ami a szememben jelenik meg. A picsába! Nem, nem és nem! Hogy rohadna meg!

Órák óta nem történik semmi. Vagy csak én érzem óráknak? Nem, valóban, lassan három órája itt szobrozok a váróban. Fogalmam sincs, miért teszem. Nem kellene itt lennem. Átvert. Alaposan. És egyébként is, Theo is csak egy rab! Benne van a pakliban, hogy egy-egy páciens a vesztébe menekül. Sajnos vagy nem sajnos rá kell jönnöm, hogy Theo nem csak egy rab a sok közül. Theo nem csak egy ember a sok közül, hanem már több annál. Minden egyes nap, mikor eljött, hogy találkozhassunk, energikusabbá váltam. Szinte kicsattantam az örömtől, mikor tudtam, hogy nemsokára újra láthatom, és ahogy észrevettem, ő is egyre nyitottabbá vált az alkalmak felé.
Az orvos közölte, hogy egyszerre vett be vagy harminc erős gyógyszert. Azokat a gyógyszereket, amiket én írattam fel neki. Egyszerre tombol bennem a düh és a csalódottság. Abban sem vagyok biztos, hogy túléli. Mi lesz, ha nem? Mi lesz, ha meghal, és az én kezemhez tapad a vére? Mi lesz, ha nem láthatom többet?
Tenyerembe temetem az arcom és próbálom megnyugtatni magam, hogy minden rendben lesz, de képtelen vagyok másra gondolni, minthogy belesétáltam a csapdájába. De a francba is, ez sem érdekel, csak ébredjen fel!
Mikor meghallom az egyik nővér hangját felettem, ahogy közli, magához tért, felpattanok. Automatikusan indulok a kórterem felé, de az ajtónál megtorpanok. Nem kellene bemennem. Mégis mit mondjak neki? Mit kellene mondanom?
- Hivatalosan nem mehetne be, ugye tudja? – áll mellém a nővér, ahogy Theot figyelem az ablakon lévő roló rései mögül. Bólintok.
- A pszichológusa vagyok.
- A pszichológusa, akinek a javaslatára felírták a gyógyszereket neki. Attól félek, ez egy hosszabb procedúra lesz, szóval jobb, ha nem tudják meg, ha bemegy hozzá. Beszélnie viszont nem szabad. – Jó ég. Mi lesz ebből?! A nővér bemegy a kórterembe, én pedig le sem veszem a szemem Theoról. A két orvos körülötte sündörög. Összefonom a karjaim magam előtt és mély levegőket veszek. Próbálok nyugodt maradni, de az ideg szétfeszít. Borzalmas így látni, hogy csövek lógnak mindenhonnan, a színe pedig a faléhoz hasonlít.
A tekintetem összefonódik az övével. Azt hiszem, észrevett. A pulzusom megemelkedik, a fogaim összeszorítom, ahogy mélyen szívom be a levegőt, aztán pár pillanatnyi üzenet után, ami a tekintetemből is kiolvasható lehetett számára, felnyalábolom a táskám, a kabátom és olyan gyorsan viharzok ki a börtönkórházból, amilyen gyorsan csak lehet. Ebben a percben még biztos vagyok benne, hogy soha többet be sem teszem ide a lábam.

***

Négy nap telt el. Minden nap felhívtam a nővért, hogy érdeklődjek az állapota felől, aludni sem bírtam szinte, csak egy-egy órácskát. Nem nézek ki jól, teljesen belelovalltam magam ebbe az egészbe, hogy miattam került ide. Bedőltem neki. Pár szép szavára és kérlelő tekintetére megtettem, amit szeretett volna és ide jutottunk.
A dühöm még mindig nem csillapodott, de valamivel gyengébb volt, mint a csalódottságom. Úgy éreztem, ha nem jövök be, akkor nem fogok tudni elszámolni a lelkiismeretemmel, illetve tudtam, hogy minél hamarabb beszélnünk kell erről. Fogalmam sincs róla, hogyan tovább, s mint lesz, de nem bírtam nyugton maradni.
Lassú léptekkel közelítem meg a kórtermet és egy halkat koppantok a nyitott ajtón, hogy jelezzem neki az érkezésem.
- Szia – mondom, de alig jön ki bármi is a torkomon. Erősnek kell lenned, Candy. Nem viselhet ez meg ennyire! – Hogy vagy? – érdeklődöm, ugyanis első körben ez a legfontosabb. Pár fokkal már jobban néz ki, mint négy napja, de még mindig nem az igazi. Igyekszem erősnek tűnni, azt mutatni, hogy jól vagyok, mert talán akkor ő is majd ugyanezt fogja érezni. Bár ismerhet már annyira, hogy tudja már csak a tekintetemből -amit erősen megpróbálok másfelé kormányozni, mintsem a szemei irányába-, hogy ez nagyon nem esett jól. Azt hittem, erősebb. Tudom, hogy ez baromi nehéz. Talán naiv voltam, mikor azt hittem, hogy egy kicsit legalább hatással lehetek rá.


Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptySzomb. Márc. 30, 2019 8:21 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


Nem tudom, mióta lehetek itt. Képtelen vagyok érzékelni az időt, de a képek és a hangok is összefolynak a fejemben. Minden csak foszlányokban létezik. Talán én magam is.
Mikor először felébredtem, még az életben maradáshoz szükséges csövekkel, egy hang mintha azt kérdezte volna.
- Miért csináltad? – Míg egy másik. – Mire volt ez jó?
Mire kinyitottam a szemem már nem voltam benne biztos, hogy tényleg hallottam-e, vagy csak hallucináltam. Ahogy azt sem tudom eldönteni, hogy csakugyan Candyt láttam-e az üveg mögött, vagy őt is csak odaképzeltem. Tény, hogy gondoltam rá. És ahogy teltek a napok, egyre többet álmodtam is vele. Vele és Ivyval. Nem voltak kellemes álmok, talán a tudatalattimba fészkelt bűntudatom játszadozott velem, de folyton a szomorú, vagy éppen a villámokat szóró tekintetét láttam, csalódás, harag és megvetés ült az arcán. De volt néhány alkalom, amikor közelebb jött, és…

***
Egy másik ébredés után érzékeltem, hogy kivették belőlem a csöveket, de a testem még mindig tele volt drótokkal, különösen a szívem tájékán. És egy csomó ismeretlen gép dolgozott körülöttem. Meztelen voltam, csak egy vékony, fehér lepedő fedett derékig. A kezeim pedig most is le voltak kötözve.
Egy nő lépett a szobába. Nem tudtam eldönteni, hogy az-e, akit legutóbb is láttam, és akivel váltottam is egy-két szót pár órával – vagy pár nappal? – ezelőtt. Rengeteget aludtam, ha magamhoz is tértem, gondolkodni még nem igazán voltam képes.
- Eloldozná a karom? – fordultam felé, a hangom olyan halk volt, hogy féltem, talán nem is érti majd, de a gyors és határozott „nem” eloszlatta a kételyeimet.
- Más kérdése nincs? Nem is érdekli, milyen az állapota? – Nem érdekelt. Annyit tudtam, hogy nem sikerült. De arról, hogy mi lesz ezután, nem volt fogalmam.  

***
Később átkerültem egy másik kórterembe. Ekkor már csak egy infúzióm volt, és a lepel helyett egy vékony takaró. Fáztam, de úgy döntöttem, inkább figyelmen kívül hagyom.
- Mióta vagyok itt? – kérdezem azonnal az első belépő embertől, ezúttal egy férfi, orvosnak tűnik.
- Egy napja, előtte három napig az intenzíven feküdt. Nem sokon múlt, hálát adhat Istennek, hogy meg tudtuk menteni az életét – próbálok olvasni az arcáról, de kifejezéstelennek tűnik.
- Majd hálát adok – válaszolom csendesen. Szívesen megkérdezném tőle, hogy miért csinálta? De felesleges, mert ismerem a választ. Neki az a dolga, hogy életeket mentsen. Egyszóval nem sikerült. Most ugyanaz vár rám, mint amitől menekülni akartam. Egy, maximum két hét, és visszaszállítanak a börtönbe, ahol valószínűleg még szigorúbb ellenőrzést kapok, lehetetlen lesz újra próbálkoznom. Vagyis addig kell kitalálnom valamit, amíg még itt vagyok.
Arra kér, hogy áruljam el a nevem, a személyes adataim, és még egy sor furcsábbnál furcsább kérdést tesz fel. Állítása szerint a rengeteg nyugtató miatt, amit bevettem, és amit azután kaptam, hogy végig aludjak, a memóriám károsodhatott. És valóban. Eleinte nehezen mozdul az agyam, érzem, hogy tompa vagyok, de ami igazán megijeszt, hogy valóban nem tudok válaszolni mindenre. Van, ami után hiába kutatok, egyáltalán nem tudom felidézni. Mielőtt magamra hagyna, azért hozzáteszi: van rá esély, hogy a szervezetem tisztulásával, gyakorlással eloszlanak majd a homályos foltok.

***
Koppanásra kapom fel a fejem, furcsállom, mert sem a nővéreknek, sem az orvosoknak nem szokása jelezni felém az érkezésüket. És mikor meglátom, ki lép be, egy másodpercre meg is dermedek.
Candy? Nem gondoltam volna, hogy bejön hozzám, így fel sem készültem rá. Az első néhány pillanat után elfordítom róla a tekintetem, nem akarok a szemébe nézni, de úgy látom, ő is kerüli az enyém.
- Szia – mondom ki halkan. Egy részem örül, hogy itt van, jól esik látnom, másrészt mélységesen szégyellem magam előtte, nem annyira azért, mert öngyilkos akartam lenni, hanem azért, mert becsaptam. Eljátszottam a bizalmát. És ebbe a helyzetbe hoztam.
- Megvagyok – válaszolom kurtán. Mit is mondhatnék erre? Sajnos életben? Nem hinném, hogy értékelné.
- Sajnálom, Candy... – döntök úgy, hogy elébe megyek a dolgoknak, nem kerülgetem, nem is tudnám magamban tartani. – Tudom, hogy haragszol, és hogy csalódtál bennem, és meg is érdemlem. – Majd egy kis szünet után még hozzáteszem.
- Bocsáss meg, nem akartam hazudni neked. – A legnehezebb része talán tényleg ez volt, nem is az, amikor bevettem a pirulákat. – De szükséges volt.
 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyKedd Ápr. 02, 2019 2:54 am

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Egy kezemen nem tudom megszámolni, hányszor futtattam le magamban azt a jelenetet, hogy mi fog történni, ha bejövök Theohoz és erre szintén megszámlálhatatlan reakciót is elképzeltem. Eleve itt sem szabadna lennem, nem jöhetnék be, itt nincs látogatás, mint egy normál kórházban, a nővér viszont azt mondta, hogy legyen, de ne tudjon róla senki. Nem is tervezem többször bejönni. Elég lesz ezt az egyet is túlélni.
Mély levegőt veszek, mielőtt a kórterembe lépnék, abszolút nem akarok gyengének látszani vagy megbántottnak. Némi sminket is magamra tettem, hátha az majd elrejti a karikákat a szemeim alól, amiket az álmatlan éjszakáknak köszönhetek.
- Az már fél siker – vetem oda és folytatnám is, ha nem kezdene el beszélni. Nem nagyon számítottam ilyen gyors bocsánatkérésre, vagyis hogy így rám zúdítja majd. Tudtam, hogy nem fogja szó nélkül hagyni, de ez kicsit meglep.
- Akkor jó, ha tudod – reagálok röviden. Nem is tudnám és nem is akarnám ezt letagadni. A hülye is látja, hogy meg vagyok sérve, pedig nagyon nem kellene lennem. Meg kellene értenem vagy mi a fene. Hiszen pszichológusból vagyok, ki érti meg, ha én nem? Hát nem. Sajnos ezt nem veszi be a gyomrom és sajnálom, igen, baromira el vagyok keseredve emiatt az egész hülye szituáció miatt.
- Ugyan! Én voltam a hülye, hogy megbíztam benned. Nem kellett volna máshogy hozzád állnom, mint bármelyik másik rabhoz – mondom ki tök nyíltan, a mondat végére pedig el is kapom a tekintetét. Talán túlságosan őszinte vagyok, de ha kimondom, ha nem, úgyis tudja, hogy nagyjából ezt gondolom. – Szükséges volt? Theo te tisztában vagy azzal, hogy én voltam az, aki javasolta azokat a kurva gyógyszereket és én vagyok az, akit mindenféle kérdéssel traktáltak az elmúlt négy napban? Majdhogynem azzal vádolnak, hogy a kezedbe adtam a gyilkos „fegyvert”! Három napja mást se csinálok, minthogy próbálom megmagyarázni nekik, hogy én tényleges tünetekre írattam fel azokat a szarokat. – Valami elkattan az agyamban és úgy zúdítom rá a dühömet, hogy a végére még én is meglepődöm magamon. Ez valahogy nem szerepelt az elképzelt variációim között. Fel-alá járkálok a kórteremben, míg végül megtorpanok.
- És én még azt hittem, hogy kezdesz megnyílni, hogy kezdesz bízni bennem. Mesterien megvezettél. – De tényleg. Én általában fel szoktam ismerni a hazugság jeleit, de ő még ezt is sikeresen elrejtette előlem. Azt hiszem van még hova fejlődnöm, bőven.
- Az orvos azt mondta, nem sokon múlt. Ez azt jelenti, hogy ha még egy napot vártál volna, az a plusz két gyógyszer már lehet, hogy meg is öl. Vagy az is lehet, hogy az aznapi alkalmunkon tudtam volna hatni valahogy rád, bár… ezutóbbi elég valószínűtlen, gondolom?! – kapom az arcára a tekintetem a mondatom végén. A falnak vetem a hátam, onnan nézek le rá. Még mindig nem néz ki jól, és esküszöm, nem akartam rázúdítani mindent, amit gondolok, de így sikerült. Nyilván ez már le is buktatott, hogy nem csak dühös vagyok rá, de törődöm is vele, ami már rég nem jó. Igencsak valószínű, hogy jobb lett volna, ha nem jövök be.  


Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyPént. Ápr. 05, 2019 6:47 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


Fél siker. Hát ez igazán ironikusra sikeredett. Vagy nem annak szánta? Fél siker. Valakinek, aki öngyilkos akart lenni, – bármilyen értelemben is nézzük – ez nem rejt magában túl sok kecsegtetőt.
Persze, hogy tudom, hogy haragszik. Hogy ne tudnám? Egészen pontosan tisztában vagyok vele, hogy mit érezhet most. A tolvaj szakmában viszonylag hamar megtanulod, mit jelent az árulás. Milyen érzés, ha az, akiben megbíztál, bármiféle előjel nélkül egyszer csak élesen más arcát mutatja, kijátszik, becsap, aztán nem csak, hogy ott hagy a földön, de még a te károdból igyekszik hasznot húzni.
Ismerem. Azt a változatát is, amikor az az ember teszi ezt veled, akire az életedet is rábíztad volna. De Candy ettől nagyon messze áll. Ez csak egy egyszerű kis csalódás volt. Valakiben, akit amúgy se nagyon ismert. És aki talán szimpatikus volt, de sehogyan sem kapcsolódott hozzá. Egy néhány hetes páciens. Egy rab. Igazból azt sem értem, hogy miért jött be hozzám? Talán csak az orrom alá akarja dörgölni, hogy szemét voltam. Nem fogok védekezni. Ez végül is jár neki.
De kivárni nem tudom. A csend túlságosan rám telepszik, szinte már fojtogatni kezd. Így inkább belekezdek én magam.
Kevés hiányzik, hogy az első mondata után hozzáfűzzem: ez így igaz. Valóban nem kellett volna megbíznia bennem. De hogy máshogy kezelt volna, mint a többi rabot? Erre felé fordítom a tekintetem. A szememben pislákoló kíváncsiság csillan. Ezt nem tudtam. Ahogy azt sem, hogy mit ért ezalatt. De inkább nem szólakok meg, nem akarok olajat önteni a benne fortyogó tűzre.
A szavait hallgatva a mellkasom egyre csak nehezedik. A pulzusom szaporább lesz. A légzésem láthatatlanul, de gyorsul. Tudtam, hogy nehéz lesz, de hogy ennyire…
- Igen – felelem kurtán. Ezzel is tisztában vagyok. De ő csak a munkáját végezte. Lehet, kivizsgálják az ügyet, mivel az FBI-ról van szó, és rólam, lehet, alaposabban, de nem köthetnek bele semmibe.
- Pszichés betegségre írattad fel a gyógyszert, ami kétségkívül valós diagnózis volt, ha öngyilkossági kísérlettel végződött. – Ezt lehet, sokáig kell magyarázni, mert értetlen egy bagázs, és mert valakire tolni akarják a felelősséget, de végül nem fogják tudni cáfolni. És Candynek nem eshet bántódása, hiszen az FBI köreibe tartozik. Nem külsős pszichológus. Ezzel nyilván én is számoltam.
- De sajnálom, hogy kellemetlenséget okoztam. – Tényleg sajnálom, mást most már nem tudok tenni. Ez talán nyugtat rajta valamennyit. Csak utána gondolok bele, hogy ezt a mondatot tulajdonképpen a saját halálomra értem. Ami nem jött össze, de sosem gondoltam, hogy egyszer majd bocsánatot kérek valakitől azért, mert majdnem meghaltam.
- Ha ez számít, nem sokban hazudtam – próbálom végiggondolni, hogy miről is beszélgettünk, de a homályos foltok, amiket az orvos említett, ebben is megvannak. De még ezzel együtt is tudom, hogy sok mindent elmondtam neki, amit mással nem osztottam volna meg, például a bebörtönzésem valódi történetét is. – Tényleg bíztam benned.
Ezúttal nem nézek rá, inkább csak magam elé meredek. Ugyanakkor az is igaz, hogy megvezettem. A kettő nem zárja ki egymást, még ha ezt most még nehéz is megértenie, vagy elhinnie.
A következő mondatát viszont nem értem. Ezt most miért csinálja? Ez a mondat mélyebbre megy minden eddiginél. Mindennél jobban akartam, hogy sikerüljön, mindent erre az egy lapra tettem fel, és most elülteti a fejemben, hogy talán csak egyetlen egy gyógyszerrel számoltam el? Az ajkam megremeg. Tehetetlen, elkeseredett düh szökik az ereimbe. Ökölbe szorítom az ujjaimat.  
- Tisztában vagyok vele, hogy elszúrtam. Mert már nem bírtam tovább. Mert azt hittem, ennyi már elég lesz. És elég is lett volna, ha nem találnak meg. Erre nem kell emlékeztetned – vágom rá a mondataira, halkan, de határozottan, belső indulattól fűtve, amit valójában a kétségbeesés táplál. De mire végigmondom, a haragom nagy része el is száll. A mellkasom viszont szaporán mozog, még ahhoz is gyenge vagyok, hogy igazán dühös legyek.
- Miért jöttél be, Candy? – kérdezek ezúttal én. – Miért vagy itt? – majd a kérdést követően, ráveszem magam, hogy felé is pillantsak. A tekintetemben túl sok minden kavarog.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyVas. Ápr. 07, 2019 8:22 pm

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Tudom, hogy nem kellene szóba hoznom most azt, hogy átvert, csakis arra kellene koncentrálnom, hogy az ő terve kudarcba fulladt vagy hogy ne romboljam le jobban a kedélyállapotát, de egyrészt ő is szóba hozza, másrészt pedig egyszerűen képtelen vagyok eltekinteni attól, hogy pár alkalmon keresztül képes volt a szemembe nézni és teljesen mást mondani, mint ami a fejében jár. Már-már elhittem, hogy tényleg jól tettem, hogy felírattam azokat az istenverte gyógyszereket, pedig nem is szedte őket! Összegyűjtötte, beszarás!
Nem tudom, mit tennék a helyében, de az biztos, hogy nem vezetném meg az egyetlen embert, aki őszinte velem és örömet okoznak a találkozások. De ez én vagyok. Sokszor csalódtam már emberekben, nem is tudom, min lepődöm meg még mindig?!
- Persze – vágom oda röviden. Igen, lehet, hogy indokolt volt a pirulák felíratása, de ezt hiába is magyarázom a feletteseimnek. Ők csak azt nézik, hogy mi van, ha véletlenül összedolgoztam a rabbal és kvázi segítettem neki. Nem tévednek nagyot, ugyanis a jelentéseket sem úgy írtam meg, ahogy kellett volna, de ebben azért van kivetnivaló és nem azért írattam ki a bogyókat, mert azt akartam, hogy Theo öngyilkossági kísérletet tegyen. A legkevésbé sem akartam ezt, én csakis jót akartam neki.
- Most már teljesen mindegy. – Nem tudunk mit csinálni ezzel az egésszel. – A kellemetlenség gyenge kifejezés erre. – Fájdalmat okozott és még én magam sem tudom hova tenni a dolgot, mert nem kellene ennyire megviseljen egy páciens halálba rohanása. Vagyis a szándéka.
- Valóban? – emelkedik megmeg a szemöldököm, mikor a tekintetem az arcára siklik. – Én is bíztam benned. Annyira akartam segíteni Theo, erre egy húzással szertefoszlik az egész. – Nyilván én is csak olaj vagyok a tűzre. Valószínűleg miattam is azt kívánja, bárcsak meghalt volna, hogy kelljen végig hallgatnia a „nyavalygást". Mert gondolom, annak veszi. Kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy érdekelje, hogy engem a kelleténél jobban padlóra küldött az egész, amit még én sem egészen tudok hová tenni.
A kelleténél sokkal nyersebben vágom a fejéhez a dolgokat, bele sem gondolok, hogy igazából mit is mondok, csak amikor már észreveszem a reakcióján a mérhetetlen dühöt.
- Hála a jó égnek megtaláltak – mondom. Biztos megőrültem volna, ha meghal. Gondolom azt gondolta, majdcsak túlteszem magam rajta, előfordul az ilyen. És így is kellene lennie normál esetben.
Fel-alá járkálok a kórteremben, valószínűleg az ő idegei is éppen az enyémhez hasonlóan hajszálvékonyak már és tulajdonképp el is durrant az agya már mindkettőnknek.
- Mit tudom én! – vágom rá, lehalkítva a hangom, mielőtt még kiküldenek innen az ápolók. Megállok és megcsóválva a fejem rápillantok. – Nyilván hiba volt. Nem tudom, rendben? Talán jobban számítasz nekem, mint egy átlagos páciens. – A francba Candy, hülye vagy? Ó, te! – Érdekelt, hogy vagy, ennyi – teszem hozzá, kifújva a levegőt és végre megállva az ágy mellett. A dühöm kezd egy kicsit csillapodni, mert a helyébe sokkal inkább az aggodalom lép, amiért éppen az előbb mondtam olyan megint, amit nagyon nem kellett volna.
- Az anyám öngyilkos lett, amikor kilenc éves voltam és semmit nem tudtam tenni ellene. Jött a hír és ennyi. Azt hiszem, hasonlót éreztem, mikor közölték, hogy öngyilkos lettél. Érzékeny pont. – Nem tudom, miért osztom ezt meg vele, semmi köze nem lenne hozzá, mellesleg nem is kell, hogy érdekelje ez az egész. Viszont a bűntudat hamar elfog az előbbi kifakadásom miatt, nem kellett volna ilyeneket mondanom neki.
- Bocs az előbbiért – halkítom le a hangom és újra lepillantok rá. Már nem néz ki annyira rosszul, de még mindig nem az igazi. Nyilván elég rosszul érintette, hogy kvázi a fejéhez vágtam, hogy elcseszte az öngyilkosságot és hogy nem sokon múlt a dolog...


Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptySzer. Ápr. 10, 2019 9:01 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


Candy... Nem is tudom, hogy a jelenléte ér nagyobb villámcsapásként, vagy a szavai.
Azt hittem, a történtek után látni sem akar többé. És abban is biztos voltam, hogy ha mégis, senkit sem engednének be hozzám. Talán az FBI-t leszámítva. Ők nem igazán kérnének engedélyt.
Bár most, hogy jobban belegondolok, egy öngyilkossági kísérlet után a pszichológus talán valóban kivétel lehet. De vajon küldték? Vagy magától jött volna? Ahogy az arcára pillanatok, ez utóbbi verziót rögtön el is vetem. Mégis hová gondolsz, Theo? Ez a nő most minden porcikájában gyűlöl.
Csakúgy, mint Ivy. Az utóbbi időben különös tehetségem van hozzá, hogyan fordítsam végletesen magam ellen azokat a nőket, akikhez kötődni kezdek.
De téved. Nem várom tőle, hogy ne hozza szóba, ami történt. Hisz' mi másról is beszélhetnénk ebben a helyzetben? Tudom, hogy dolgozik benne a harag és egy csomó más, negatív érzelem, amiket nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Én se tudnám. Senki nem lenne rá képes.
Ebből a szempontból tulajdonképpen kapóra is jön, hogy még élek, egy halottat már nehéz lenne bármiért is felelősségre vonni. Azt mondja, bízott bennem... Tudom, hogy bízott. Épp ezért sikerülhetett átvernem.
- Vannak, akiken már nem lehet. Ezt neked is meg kell tanulnod - mondom csendesen. Sok stressztől megkíméli magát, ha ezt megpróbálja elfogadni. Nem lehet mindig megváltani a világot.
De már az első pillanattól érzem, hogy nem vagyok eléggé felkészülve erre a találkozóra, nem tudom, mit kellene tennem: egyszerűen csak hallgassam végig, majd hagyjam kisétálni az életemből, vagy... próbáljam marasztalni? Nem sok értelme lenne, főleg, ha újra akarok próbálkozni, de mégis, most hogy itt van, valahogy sokkal nehezebb meghoznom ezt a döntést. Egyszer már elbúcsúztam tőle, még ha ő nem is tudott róla, de jelenleg nem érzek magamban annyi erőt, hogy még egyszer megtegyem.
A dühömet viszont nem tudom visszafogni. Olyan erősen, olyan hirtelen lobban fel a szavai után… ha belegondolok, hogy talán egyetlen pirulával több elég lett volna, hogy ne kelljen többé visszamennem, és folytatni - évtizedekig - ezt a szánalmas, gyűlölt és semmilyen életet. Amiben így is úgyis elsorvadok a végére. Nem akartam neki erről beszélni, de most már mindegy.
- Ne gyere te is azzal, hogy adjak hálát Istennek - fordítom el róla a tekintetem, mintha már unnám ezt a szöveget. - Egy ideje már nem vagyunk jóban.
A „jobban számítasz nekem” viszont abszolút fejbe vág, abban sem vagyok biztos, hogy jól hallottam. Visszapillantok rá. A tekintetét keresem. Mióta felébredtem, ez az első mondat, ami igazán érdekelni kezd.
Látni akarta, hogy vagyok?
- Na, és mit látsz? - kérdem néhány másodpercnyi csend után. - Én nem érzek semmit – foglalom össze a nagy igazságot. - Azt mondták, a memóriám is károsodott.
Hogy elmeséli az anyja történetét, szintén meglepő, ugyanakkor újra megtisztel a bizalmával. Mintha nem történt volna semmi. Mintha nem épp azért lenne itt, mert pár napja csúnyán elárultam. Nem értem ezt a nőt, miért osztogatja el magát ennyire óvatlanul, de így már világos, hogy jobban megviselte a dolog, mint amennyire gondoltam.
- Sajnálom - fűzöm hozzá halkan. Képzelem, milyen boldog lett volna, ha az anyjáról derült volna ki, hogy mégis életben maradt. De ő nem. Csak én. Pedig ha tehetném, annyira cserélnék vele. Mikor bocsánatot kér, csak megingatom a fejem, jelezve, hogy nem érdekes.
- Gondolom, nem oldozhatod el a kezem – teszek egy próbát, bár abban sem vagyok biztos, hogy ha megtehetné, meg akarná tenni. Nem is fűzök hozzá semmilyen indoklást. Pedig lenne.
- Láttalak álmomban – ejtem ki lassan, emlékszerűen a szavakat. Nem is tudom, miért mesélem el neki. – Illetve, rajtad kívül másra nem igazán emlékszem. Ott voltál, amikor először kinyitottam a szemem. Az üveg mögött, még mikor az intenzíven feküdtem.
 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 3:36 am

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Fogalmam sincs, miért jöttem be. Egy merő düh tombol bennem, nem akarok semmit a fejéhez vágni, de már mikor ideérek tisztában vagyok vele, hogy nem fogom tudni megállni. Képtelen leszek jópofát vágni. Az nem én vagyok.
Basszus, pszichológus létemre rohadt nehéz rájönnöm, hogy mégis miért érzem magam ennyire iszonyat rosszul a történtek miatt. Fogalmam sincs, hogy vajon más esetében is ugyanígy éreznék-e, vagy éppenséggel Theo személye okozza-e ezt? Ha a második, akkor elég nagy lesz a tanácstalanság. Nem is tudom, melyikben reménykedem jobban…
- Te nem annak a személynek tűntél, akin nem lehet, de ezek szerint tévedtem – állapítom meg. Azt sem tudom, ezek után engedik-e majd, hogy továbbra is én legyek a pszichológusa vagy a közelébe sem engednek majd?  És nem is akarok valahogy erre gondolni.
A dühöm abszolút nem csillapodik. Olyannyira nem, hogy olyan dolgokat vágok a fejéhez, amit normális esetben, meggondolva, nem tennék. Most viszont nem a józan eszem irányít, hanem az irgalmatlan méreg, ami bennem dolgozik. Miután kimondtam, persze meg is bánom a dolgot.
- Nem jövök én már semmilyen hülye dumával. Lehet, hogy többet nem is kell majd átvészelni azt a másfél órát velem. – Lehet, hogy neki az is kényszer volt. A cél érdekében tette, hogy megvezessen, hogy hozzásegítsem a mielőbbi halálhoz. Simán el tudom ezt képzelni, és ez elég nagy baj, mert ha végül mégis marad a heti két alkalom, nem tudom, hogy fogok majd úgy beszélgetni vele, hogy ne befolyásoljon semmi a történtekből.
Az indulat viszont kihozza belőlem azt is, amit már tényleg nem kellene. Épp most kólintott fejbe pár napja a felismerés, hogy nem szabad benne megbíznom, erre tessék. Ismét az arcába lököm az igazságot. És ezen a „jobban számítasz nekem” dolgon láthatólag ő is megakad. Nem nézek rá, elpillantok róla, pedig észlelem, hogy ő rám kapta a tekintetét.
- Nem azt, amit szeretnék. – Habár észlelhetően jobban néz ki, mint akkor, mikor behozták. Akkor azt hittem, az éjszakát nem éli majd túl, annyira halál sápadt volt. – Azt azért kétlem, hogy nem érzel semmit. A memóriád pedig majd szépen lassan a helyére kerül – mondom neki, mintegy megnyugtatásképp, de már én sem vagyok biztos benne, hogy mi lenne számára megnyugtató. Nyilván a halál az lett volna, hiszen azt akarta. Meg akart halni.
Az emlék az anyámról még mindig elszomorít, de jelen helyzetben tök mindegy, nem vagyok amúgy sem túl vidám. Nem kellene ezt megosztanom vele, de én is talán abban bízom, hogy emiatt érintett olyan rosszul ez az öngyilkossági kísérlet, amit tett.
A kérésére rögtön megingatom a fejem.
- Nem. Be se jöhettem volna. – Nem akarok ennél is nagyobb galibát okozni, mellesleg nem azért, de… most valahogy nem bízom benne. Ezzel ellentétben el tudom képzelni, mennyire vágyik már egy kis szabadságra. Nem lehet kellemes állandóan megkötve lenni.
A következő mondatára felkapom a fejem és érdeklődve pillantok rá. Nem álmodta, de ezt nem akarom egyelőre bevallani neki.
- Biztos már féltél a haragomtól és az álmaidban is kísértettelek – próbálom egy kisebb viccel elütni a dolgot. A szám sarkában még egy apró mosolygörbe is fellelhető, ha nagyon kutat utána az ember. – Borzasztóan aggódtam, Theo. Szerintem három napja nem aludtam összesen kilenc-tíz órát. Meddig kell még bent maradnod? Mit mondtak? – érdeklődöm. Lehet, hogy túl őszinte vagyok, de most már úgyis teljesen mindegy az előbbi miatt. Tudja jól, hogy aggódtam érte.
- Hoztam egy könyvet, amit először a fejedhez akartam vágni, de lehet, hogy itt hagyom neked olvasni. Stephen King. Bent úgysem lesz rá lehetőség. – Gondolom azóta, mióta börtönben van nem fogott a kezében könyvet. Ezt nem osztogatják ott bent. Itt sem lehetne, de a nővér egészen jó fej, szerintem nem fog érte szólni. De majd megpróbálok intézkedni, bár… ezt se biztos, hogy megérdemelné.

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyHétf. Ápr. 22, 2019 12:38 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


Nem tudom, hogy ebben igaza van-e. Nem az a személy vagyok, akivel értelmetlen időpocsékolás lenne foglalkozni, ez tény, mindig is reaktív voltam a pszichológiára, igazából mindenre. A jellemem nyílt, kitartó és érdeklődő. A lehetetlenben is megoldást kereső, és többségében találtam is. De sosem éreztem még ennyire távol magam ettől az énemtől. Vajon lehetséges lenne, hogy ez a részem csakugyan meghalt volna?  Ha nem lenne ennyire dühös, megkérdezném tőle.
A másfél óra átvészelése megint csak azt juttatja eszembe, hogy mi vár rám. Nem akarok arra gondolni, hogy vissza kell mennem, éppen oda, ahonnan szabadulni akartam ezzel az egésszel. Nem akarom újra felvenni a megszokott ritmust. A bezártságot, a semmit. Pláne Candy nélkül. Az utolsó sejtem is sikítva tiltakozik ellene. És nem is fogom. Még van esélyem, saccom szerint körülbelül két hét. Addig ki kell találnom valamit. És tessék… ennyit arról, hogy elvesztettem azt az énem, ami a lehetetlenből is kiutat keres. Ezek szerint még nagyon is él bennem. Csak..?
- Ürességet érzek, Candy. Hatalmas, tátongó ürességet – magyarázom, mikor kételkedni kezd. Az egy fokkal talán még a semminél is rosszabb. Vagy ugyanaz lenne? – És persze dühöt, ha felbosszantasz – teszem hozzá, fogalmam sincs, hogy miért, hiszen épp az előbb mozizhatta végig. Rápillantok, és az arcvonásait kémlelem. Mintha csak azt nézném, ezzel most milyen reakciót váltok ki belőle. De miért érdekel?
- Mit szeretnél látni? – kérdem aztán mégis, pedig megpróbáltam átugorni ezt a megjegyzését, de mégis érdekel. Nem tudom, mire gondolhat. A memóriám – rájöttem –, hogy különösebben nem érdekel. Először ijesztő volt, de…
- Talán jobban járnék vele, ha amnéziás lennék. – Mindent elfelejteni… Nem is biztos, hogy fel tudom mérni, hogy ez mit jelent. – Vagy megőrülnék. – Most még ez is szimpatikusabb alternatívaként tűnik fel, mint hogy visszamenjek, és kezdődjön minden elölről. Baromira félek tőle.
Meglepődöm rajta, hogy be se jöhetett volna.
- Azt hittem, ők küldtek. – De abban biztos voltam, hogy nem fog eloldozni. Magam ellen beszélek, de azt mondom, nem is baj. Azt tényleg nem akarnám, hogy az újabb próbálkozásom is hozzá kötődjön. Pláne így, hogy elmesélte az anyját. Mást kell kitalálnom, ennyire őt sem használhatom ki. Emlékeztetnem kell magam, hogy nem ilyen ember vagyok.
És nem is akarok ennél többet ártani neki. Nem érdemli meg.
- Lehetséges – ragad át rám is az a sóhajtásnyi mosolyránc, ahogy a szavait emésztgetem. – Tényleg féltem – mélyül újabb árnyalatnyit. – Szerettem volna rendesen elbúcsúzni, de nem tehettem, mert akkor rájöttél volna. Abban reménykedtem, hogy egyszer talán majd megbocsátasz.
Most már én is őszinte vagyok, és sokkal felszabadítóbb így beszélgetni vele, hogy nem kell félrevezetnem. Habár voltaképp ez is önbecsapás, mert azt megint csak nem akarom elárulni, hogy még mindig nem adtam fel.
- De talán valami olyasmit mondtam volna, hogy… sajnálom, hogy ezt az énemet kellett megismerned. Ha más körülmények között találkozunk, talán azért lettem volna öngyilkos, mert halálosan beléd szeretek – pillantok a szemeibe, de aztán a mosoly szélesebbre mozdul az arcomon, és ezzel együtt le is hunyom a szemem.
- Na jó, ezt lehet, mégsem mondtam volna – nyitom vissza a szemhéjamat, de nehezemre esik eltüntetni a vonásaimról, hogy a jelenléte rengeteget változtat rajtam. Tíz perce sincs bent, és amilyen érzelmi lavinákat elindított bennem… negatív és pozitív értelemben is, de teljesen mindegy, érzések, mégpedig elég intenzívek, pedig épp az előbb mondtam ki, hogy mennyire üres vagyok. És nem hazugságnak szántam.
Az aggodalma valamiért jól esik, de ezt még magamnak sem akarom beismerni. Nem akarok kötődni hozzá, az mindent csak annyira borzalmasan és feleslegesen megnehezítene.
- Nem mondanak semmit – válaszolom végül csendesen. – De nem akarok visszamenni, Candy – engedek most először némi félelmet a tekintetembe. Nincs értelme eltitkolnom előle. Úgyis tudja. És úgysem érti. Én pedig nem tudom, hogy mit tehetnék.
A tekintetem egy kicsit felcsillan a könyvre. Stephen King?
- Remélem, nem a bilincsben – formálódik újra egy halvány kis féloldalas mosolygörbe az arcomon. – Bár az legalább csempészne egy kis üdítő erotikát ebbe a kilátástalan helyzetbe.


Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyKedd Ápr. 30, 2019 12:00 am

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Hihetetlen, mekkora dühvel és vehemenciával jöttem ide, hogy mennyire tombolt bennem az, hogy átvert. Féleértés ne essék, még mindig nem érzem magam teljesen nyugodtnak és semlegesnek az irányába, de már mérföldekkel jobb a helyzet, mint az elején. Mondjuk itt a kórteremben azt hiszem, már lassan egy kilométert lesétáltam, pedig nincs kilométerhiányom egy kicsit sem. Feszültséglevezetésnek viszont nagyon is tökéletes.

- Te érzel dühöt? Ha te azt érzel, akkor szerinted én mit? – vonom fel a szemöldököm, ahogy megtorpanok egy pillanatra, majd újra menni készülök. Készülnék, de aztán mégis megállok és csak pár lépéssel közelebb megyek az ágyhoz. 
A kérdésén pár másodpercig elmélázok. Hogy mit szeretnék látni? Leginkább szeretem azt látni, ha mosolyog, de jól tudom, hogy a helyzet itt és a börtönben sem engedi ezt nagyon meg, hiszen belátom, nem sok öröm van ezekben a dolgokban. Jó lenne szabadnak látni, nem így, hogy a kezei meg vannak kötve, de ebben szintén semmi befolyásom nincs.

- Még úgy is jobb volt látni, hogy bilincs van a kezeden és nem egy kórházi ágyhoz vagy kikötözve ilyen sápadtan. – Őszinte vagyok, tényleg így érzek. Már jobban néz ki, mint pár napja, de még mindig nem az igazi. Talán az igazi énjét soha nem is fogom megismerni, mert a börtön falai között azért nyilván máshogy viselkedik az ember, mint szabadlábon. Pedig biztos vagyok benne, hogy igazán elbűvölő ember lehetett. Lehet. 

- Hidd el, egyik sem lenne jobb – mondom halkan. Láttam már mindkettőt, igaz, nem a közvetlen környezetemben, vagyis az amnéziát egy kicsit közelebbről sikerült megismernem, mint az őrültet, ugyanis a nagynéném férje ebben a betegségben szenvedett. Az őrületről rengeteg esettanulmányt olvastam, hát az... én kétlem, hogy az őrültnek kellemes lenne, de az biztos, hogy a környezetnek borzalom tud lenni. 
Mikor azt mondja, azt hitte, hogy az FBI küldött, összetalálkozik vele a tekintetem. Óvatosan az ágy szélére ülök, és megingatom a fejem. 

- Magamtól jöttem – motyogom. Talán jobb lett volna azt mondanom, hogy tényleg ők küldtek, hogy utasítást kaptam, hogy kvázi kaparjam össze Theot a földről, de mire megyek azzal? Nem akarok hazudozni, felesleges. Már így is észre vehette, hogy a kelleténél sokkal jobban számít nekem, mint bármelyik másik páciensem. 
Azt viszont nem akarom bevallani neki, hogy négy napja is itt jártam, hogy ahogy meghallottam a hírt, mindent eldobtam és rohantam az intenzívre. Nem akarok túlzottan esendőnek tűnni, már ha ezt lehet annak nevezni. Jobb, ha inkább kicsit elviccelem ezt a dolgot, legalább az is old valamennyit a hangulaton. 

- Abban reménykedtél, hogy majd megértem, igaz? Mert én, mint pszichológus meg kell, hogy értsem... – pillantok le rá. Nem szeretem ezt a felfogást. Az a „baj”, hogy nem csak pszichológus vagyok, hanem ember is. Bár néha jobban esne, ha nem lennének ilyen érzéseim, ha csakis tárgyilagosan tudnám nézni például ezt az esetet. Megvonnám a vállam, maximum rávágnám, hogy „ez benne volt a pakliban”, és ennyi. De nem. Az nem én lennék. Talán pályát tévesztettem, de ezt nem tudnám megtenni. Főleg nála nem.
– Abban egészen biztos voltam, ha egyszer megpróbálod, akkor azt alaposan kiterveled majd. Alaposan sikerült is megvezetni – préselem össze a szám. Lesütöm a szemem és mély levegőt veszek. Azért azt gondoltam, hogy majd kicsit nehezebben fogok megbocsátani neki, de most már kezdem érezni, hogy kezdek egy kicsit engedni, amit komolyan, fogalmam sincs, hogy csinál. A puszta jelenléte valahogy úgy hat rám, mintha folyamatosan azt sugallaná felém, hogy ne haragudjak annyira. Csak egy kicsit engedjek a haragból. 
Mikor újra beszélni kezd, ismét felkapom a fejem és rápillantok. Figyelmesen hallgatom, amit mond, de ahogy a mondat végére ér, annyira meglepődöm, hogy csak meredek magam elé, de aztán végül rá kapom a tekintetem. Hogy mi? Nos, mindenre számítottam, de erre nagyon nem. Akaratlanul is felfelé görbül a szám széle és arrébb tekintek róla, mert kellőképpen zavarba hozott.

- Akkor egész biztos, hogy megakadályoztam volna – mondom rekedtes hangon, majd megköszörülöm a torkom, és visszanézek rá, ahogy hozzáteszi az utolsó mondatot. A mosoly még mindig az arcomon ül. Nem hiszem el, amit művel. Ha nem a börtönben találkoztunk volna, szerintem már rég megőrjített volna teljesen. Bár őrült lennék...
A kérdésemre adott válasz csak nehezít mindenen. A tekintetében látom a félelmet, és a reményvesztettséget.

- Tudom – suttogom. Borzasztó, hogy semmit nem tudok tenni ellene, hogy annyira tehetetlen vagyok, mint soha még, talán csak mint gyerekkoromban, anyámmal és a bipolaritásával szemben. A hozzá közelebb eső kezem az övé felé mozdul és a mutatóujjam lassan végig szánt a kézfején, mígnem a bandázsba nem ütközik. Mélyet sóhajtok és mielőtt még bármit is tennék, a szemébe pillantok. Mintha megerősítést várnék afelől, hogy nem fog hülyeséget csinálni, ha pár percre legalább az egyik kezét eloldozom. Hülye vagy Candy, nagyon-nagyon hülye! Ez nem kérdés. 
Óvatos mozdulatokkal ki is oldom a kapcsot és a csuklóján a szorítástól keletkezett mélyedésen simítok végig, mintha azzal el tudnám tüntetni onnan. Minek húzzák ilyen szorosra? Mintha egy sorozatgyilkossal állnának szemben, édes istenem... Nem szólok semmit, egy kicsit kudarcnak érzem magammal szemben, hogy az előbb nemet mondtam a  kérésre, most mégis megtettem, amit elutasítottam. Inkább a könyvre terelem a témát. 

- Nem vagyok ennyire morbid – mondom újra halvány mosollyal. – Christine. A szőke idősebb nővér az intenzíven egész aranyos volt, nem tudom, az itteni milyen, de remélem, engedi majd, hogy olvass egy kicsit – mondom majd a táskámból előhúzva a könyvet az ágy melletti asztalra teszem, ami pont az ággyal egymagas, így egy kézzel is meg lehet oldani az olvasást, habár nyilván nem lesz egyszerű, de gondolom ők nem fogják eloldozni a kezét. Közben észre sem veszem, hogy ezzel el is árultam magam, hogy nem képzelegte vagy álmodta, hogy ott voltam az intenzíven. 

- Akarod még a kezeléseket? – kérdezem tőle őszintén, miután visszafordultam hozzá. Nem tudom, hogy áll ehhez az egészhez, ha nem szeretné, én nyilván tiszteletben tartom a döntést.

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyCsüt. Május 02, 2019 10:41 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


- Nem tudom, Candy. Mit érzel? – fordítom vissza rá a kérdést egyszerűen, és rá is pillantok. Bár ahogy így fel-alá cirkál, ez nem is olyan egyszerű feladat. A dühöt, azt sejtem, az előbb be is mutatta, és még? Olyan zavarodottság sugárzik belőle. De mindez inkább csak költői kérdés, mintsem ténylegesen választ várnék rá. Inkább csak egy jelzés, hogy fogalmam sincs, miért van itt, vagy hogy úgy egyáltalán mi folyik körülöttem. Most tértem vissza a halálból, csakhogy nemsokára újra visszaküldjenek.
- Nos, igen. Nem egy lájtos botoxra érkeztem – adok neki igazat. Szörnyen festhetek. – Bár ha már úgyis itt fekszem… az időmbe éppenséggel ez is beleférne. Majd rákérdezek a doktor úrnál: a pszichológusomat zavarja a mumifikálódott külsőm, nincs-e rá valami trükk a tarsolyában. – A hangomban merő irónia bujkál. Világ életemben hiú ember voltam, és igényes, mindig sokat adtam a külsőmre, megválogattam a ruháimat, kényesen ügyeltem a megfelelő ápoltságra, de most már egyáltalán nem érdekel. Ez sem. Ami azért teljesen nem igaz, valahol mélyen ez is növeli bennem a saját magam iránt érzett megvetést és utálatot. De már megszoktam, hogy ne jöjjek zavarba miatta.
- Ha te mondod – billentem meg a fejem, vállvonás helyett. Nem győzött meg. De nem is akarok ezen gondolkodni. Ahogy az ágy szélére ül, és érzem, hogy megsüpped alattam a szivacs, akaratlanul is visszatalál rá a pillantásom. Magától jött? De miért? Nem értem. Ennyire nyomta volna a lelkét a harag, hogy úgy érezte, feltétlen ki kell öntenie? Vagy beleesett volna abba a csapdába, hogy elkezdett kötődni a pácienséhez? A kezelések során végig nagyon… empatikus volt. De egy pszichológusnál nehezen dönti el az ember, hogy ez a munkája része-e – nyilván –, vagy valóban érez egy kis rokonszenvet, együttérzést és a jó ég tudja, még mit, azzal az emberrel szemben, aki heti kétszer egy órában előtte ücsörög. Felelősséget érezne? Bűntudatot? Kudarcot? Sajnálná, ami történt? Maga miatt van itt, vagy miattam?
Még én is meglepődöm, mennyi kérdés suhan át a gondolataimon, de egyiket sem teszem fel neki. Azon töprengek: jobb, vagy inkább rosszabb-e, hogy eljött. Féltem ettől a találkozástól, és meglepett, hogy ilyen hamar eljött az ideje, és őt sem esik annyira jól ilyennek látnom. Látom rajta, hogy tényleg nehezen viselte, ami történt, valószínű az anyja miatt, most már tudom, és ez az érzés átvágja magát a bennem és körülöttem uralkodó nihilen.
- Ha pszichológusként vagy itt, akkor meg kell értened – mondom ki halkan, levéve róla a tekintetem, hogy az arca helyett mellkasom alsó harmadáig érő takaró ráncait vizsgálgassam. Ki, ha ő nem? Ez a szakmája, számtalan ilyen esettel találkozhatott már, ha nem is személyesen, akkor közvetetten, tudom is én, de meg kell értenie. Ha nem is a tettet, de engem. Meg kell.
Meg kell.
Bár fogalmam sincs, hogy miért nem teljesen mindegy ez. Pár nap múlva úgyis újra megteszem, mint lehetőségem nyílik rá. Meg kell.
- Azért megdolgoztattál – teszem hozzá, mikor azt mondja, sikerült megvezetnem. Tényleg sikerült. De ez nem jelenti azt, hogy még egyszer sikerülne. Legalább is most már még nehezebb lenne. És abban sem vagyok biztos, hogy akarnám.
Zavarba jön. Ezt mindig kapásból felismerem, és az én arcomra is mosolyt csal vele. Nem esik nehezemre ilyesmit mondani neki, mert pontosan tudom, hogy soha nem kerül sor olyan percre, pillanatra, amikor mindez valósággá válhatna. A válasza azért kedves. A simítása olyan gyengéd, hogy a karomon azonnal végigfut tőle a libabőr, egészen a vállamig. De ahogy a jobbomat rögzítő kötéshez ér, az első, amire gondolok, hogy ne. Ne tegye. Ne adjon alkalmat rá, hogy kihasználjam a lehetőséget, mert nem bízom annyira magamban, hogy meg tudom állni.
- Köszönöm. – Miután kioldotta a kapcsot, az újabb érintése már szinte elviselhetetlen szikrákat gyújt a bőröm alatt, meg kell mozdítanom a karom. Mélyet sóhajtok. Megmozgatom a csuklóm, és a következő mozdulattal a másik kezemhez nyúlok, hogy azt is kioldhassam magamnak.
- Az intenzíven valahogy nem próbáltam bratyizni velük – jegyzem meg halvány mosollyal, de amint kimondom, leesik, hogy mit is mondott valójában. Az intenzíven? Honnan tudja, hogy milyen nővérek voltak? Fel is pillantok rá. De végül úgy döntök, nem hozom szóba. Nem kell, hogy tudja: tudok róla. Szóval mégsem álmodtam volna?
- Én is remélem. De ha mégsem, meg kell kérnem valakit, hogy olvasson fel nekem belőle egy kicsit. – Igen, rá gondolok, de mégsem akarom nyíltan kimondani. Nem tudom, akar-e még bejönni valamikor, vagy most mi ez az egész. Kezelés, vagy nem kezelés. Össze vagyok zavarodva, de annyira nem zavar.
Ivyval gyakran olvastunk fel egymásnak, szerettem a hangján hallani a verseket, novellákat, de néha még regénybe is belekezdtünk, persze váltva. Egy üveg bor mellett, az ágyban, vagy egy napsütötte réten, a vízparton. Hirtelen olyan erősen rohannak meg az emlékek, hogy el is akad a lélegzetem. Két ujjammal megdörzsölöm a szemem, mintha álomképet akarnék kisöpörni belőle.
Akarom-e a kezeléseket? Megint csak mélyet sóhajtok. Nem tudom, hogy ezek az emlékek miatt, vagy miatta, de épp olyan hirtelen, mint az előbb, úgy érzem, nem vagyok képes magamban tartani az igazságot.
- Akarom. De nem fog menni. – Nem várok, és nem is töprengek sokat. Talán hibát követek el, de nem titkolom el előle még egyszer. Nem akarom becsapni, és azt sem, hogy hamis illúziókat kergessen. Nem tud meggyógyítani. És nincs, ami miatt évtizedekig el akarnám viselni a börtönt. – Mert ahhoz előbb meg kellene győznöd, hogy ne próbálkozzak újra. – Ami nem fog menni. De ezt már nem kell hozzátennem. A mimikámból kiolvashatja. Tudom, hogy nem számít rá, és talán sokkolni fogja. De ez az igazság, aminek a tudatával újra a szemébe pillantok.
- Nem megyek vissza még egyszer – suttogom, de a hangomban ott az elhatározás.
 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyPént. Május 03, 2019 4:31 pm

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
A kérdésére nem reagálok, ugyanis a választ még én magam sem tudom megmondani, akkora a káosz a fejemben. Tombol benne minden és képtelen vagyok kibogozni a különféle érzelmeket. Érdekes, hogyha az embernek a maga bajait kellene megoldania, mint pszichológus, egyszerre válik mezei emberré és ugyanúgy áll a dolgok előtt, mintha köze sem lenne ehhez a szakmához.
Az ironikus felszólalására csak megforgatom a szemeim. A külsejével nem lenne semmi baj. Persze a legjobb formáját eddig csak a börtönben láthattam. Volt egy-két alkalom, amikor egészen topon volt, mint aki újult erőre kapott, de ezt is nyilván csak én akartam belelátni vagy éppen ő akarta ezt sugározni felém. Mesterien csinálja azt, amit csinál, és a helyzet az, hogy sajnos ezentúl képtelen leszek megbízni benne. Nem szabad, mielőtt még újra átgázol rajtam. Persze fordított esetben lehet, hogy én is hasonlóan cselekednék, nem tudom.
Az egész társalgás olyan furcsa, nem egészen tudom hova tenni. Tényleg. Miként vagyok itt? Pszichológusként?
- Attól tartok, kiestem a szerepemből – nyelek nagyot. Nem. Közöm sincs a pszichológushoz most, szinte el is felejtettem, hogy lehet, hogy jobb lenne visszabújnom a szerepbe. Segítenem kell neki. Lehet, hogy rosszul érzem, de szerintem most jobb mind a kettőnknek, ha nem kezelem páciensként. Egyébként sem tudnám, az a hajó már régen elúszott.
- Kibaszott vak vagyok – ingatom meg a fejem. – Mindegy, más biztos mögé látott volna a dolgoknak. – Vajon egy tapasztaltabb pszichológus látta volna? Megőrülök a ténytől, ha egyáltalán erre gondolok.
A következő mondatait azonban nem igazán tudom hova tenni és zavarba is hoz vele. Ezt is mesterien űzi...
Talán megsajnálom aztán. Meggondolatlan vagyok, a kelleténél sokkal jobban. Jól tudom, nem kellene eloldoznom a kezét, hiszen egyszer már átvert, miért ne tenné meg még egyszer? Szemrebbenés nélkül.
Mégis megteszem.
Ahogy pedig a másik kezéhez nyúl, hogy azt is kioldja, bennem reked a levegő. A keze és az arca között jár a tekintetem. Mire készül? Már csaknem próbál meglógni, ugye? Mondjuk inkább lógjon meg, minthogy kivesse magát az ablakon -bár hála az égnek a másodikon vagyunk, ami nincs olyan magason-. A kezem hirtelen a kezéhez kapom, mint aki meg akarja állítani abban, hogy kioldja a csatot, de aztán ahogy összetalálkozik a tekintetem az övével, el is húzom onnan.
- Bocs. Csináld csak. De ne legyen feltűnő, mert engem fellógatnak – kérem, majd visszaejtem a kezeim az ölembe. Mi a szart csinálsz, Candice? Térj már észhez! Jó anyám.
Miközben beszélek, minden mozdulatát figyelem. Hiába, ha a bizalmam megremeg, akkor sajnos nehéz visszanyerni. Theo viszont valahogy más és ez önmagában is nagyon idegőrlő.
- Hát azt elhiszem, ha nem voltál olyan állapotban – mondom zavaromban, de még mindig a kezét figyelem lopva. Bólogatok a megjegyzésére. – Biztos akad majd jelentkező. – Nekem itt se szabadna lennem. Nemhogy felolvasni. Nemhogy eloldozni! Hjaj, már meg is bántam, hogy megtettem. A pulzusom az egekben van, idegessé válok, amit normális esetben járkálással enyhítenék, de inkább nem mozdulok mellőle.
A kérdésemre adott válasz elszomorít egy kicsit.
- Persze, megértem, ha nem... – kezdek bele, de aztán ahogy kimondja a következő mondatot, megállok egy pillanatra. – Theo... nem fog menni. Mostantól sokkal nagyobb figyelmet fognak rád fordítani, semmi olyan eszközhöz nem fogsz tudni hozzáférni, amivel ártani tudsz magadnak. És én se fogok a kezedbe adni semmit – halkul el a hangom a végére. – És egyébként is alábecsülsz, ha azt gondolod, nem menne a kampánybeszéd – sóhajtok egyet és annak érdekében, hátha egy kis mosolyt tudok az arcára csalni én is megengedek magamnak egy árnyalatnyit.
Határozott, nagyon. Tényleg nem lenne könnyű dolgom, de abban se vagyok biztos, hogy engedni fogja, hogy megpróbáljam. A töke kilehet már velem, de az sem érdekel.
- Én pedig nem fogom hagyni, hogy megöld magad, ahogy azt sem, hogy feladd – mondom én is hasonlóan határozottan, majd mint akinek elgurult a gyógyszere, közelebb hajolok hozzá. Nagyon lassan, bizonytalanul. Mintha nem is én lennék...
Lassan csókolom meg, jobb kezem az állcsontjához simítva vonom egy kicsit közelebb, de aztán észbe kapok és elhúzódom. Mi a jó eget művelsz, Candice Lovell?
- Jézusom. Ne haragudj – suttogom és fel is állok az ágyról. Elfordulok, mert nem akarom látni a reakcióját, biztos teljesen hülyének néz. Hát én mindjárt elsüllyedek, esküszöm.

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyPént. Május 03, 2019 4:34 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


- Én is kiestem – fűzöm hozzá csendesen, és el is pillantok róla. Csak én saját magamból. Egész életemben tudtam, hogy mikor mit miért csinálok. És most? Hová jutottam? Az egyetlen, amiben biztos vagyok, hogy nem akarok újra visszamenni a rácsok mögé, már pedig vissza fogok.  
Csak akkor nézek újra rá, mikor azt mondja, abszolút vak volt. És hogy… más mögé látott volna.
- Nem látott volna mögé – mondom ki kertelés nélkül. Nem csak azért, hogy vigasztaljam, bár gondolom, bujkál némi önvád ebben a megjegyzésben.  – Ha kockáztatnom kell, jó vagyok, ha nincs veszíteni valóm, kiváló, ha pedig az egyetlen lehetőségről van szó… nem hibázom. – Akkor sem, ha jócskán megnehezítette a dolgom. Nem akarom, hogy megérintsen a bűntudat, sem az ő törődése. – Esélyed sem volt – teszem hozzá végül alig hallhatóan.
Hogy mégis kioldja a kezem, váratlanul ér. Ahogy az érintése is. Mintha melegséget csempészne át vele a bőrömre, olyan jól esik, hogy nem is állom sokáig, ki kell térnem előle. Aztán máris hiányzik. Meg sem próbálom megérteni magam. Inkább a másik kezem csatjához nyúlok, mert tudom, hogy nem így gondolta. Tudom, ha ezt teszem, újra meg fog érinteni, hogy megakadályozza, és így is van.
Miután visszahúzza a kezét, én is visszaengedem az enyém.
- Csináld te – ajánlom fel kompromisszumként.  – Ha akarod – bízom rá ezzel a döntést. De valójában nem akarom teljesen eloldozni magam. Nem vagyok biztos benne, hogy nem lenne túlságosan nagy a kísértés. Ki akarok jutni innen, de ezúttal nem az ő kárára. Most még így gondolom. De két szabad kézzel, teljesen szabadon is ennyire szilárd lenne ez az elhatározás?
Magamon érzem a tekintetét, bizonyára ő is emiatt aggódik. Elvégre nem is olyan rég vertem át. Most mégis így megbízik bennem. Semmi ésszerűség nincs ebben a nőben. De ha jobban belegondolok, jelenleg engem sem a száraz logika vezérel. Ha úgy lenne, nem küzdenék itt magammal, hanem már rég kihasználtam volna a lehetőséget. A szívverésem hamar felgyorsul arra a vad és túlságosan kecsegtető gondolatra, hogy most akár meg is szökhetnék, nem biztos, hogy sikerülne, de az esély már bőven több, mint amire számíthattam. A tudat pedig, hogy elszalasztom, csak még jobban felerősíti, szinte a fülemben hallom a pulzusomat. És mégsem mozdulok. De hazudni most már nem akarok neki.
A mondata első felén még látom, hogy nem érti, mire gondolok. Azt hiszi, nem akarom folytatni a kezeléseket. Pedig ha visszamennék, nagyobb szükségem lenne rá, mint valaha. Csakhogy nem fogok.
Aztán látom az arcán a felismerés nyomait.
- Odabent nem. – Odabent nyilván sokkal szigorúbban fognak őrizni. De itt még nem. Amíg azt hiszik, gyenge vagyok, és alig vagyok életben, addig még nem figyelnek eléggé rám.
- Nem becsüllek alá, Candy – nézek a szemébe határozottan, dacolva azzal, amit mond. – De nem menne. – Már a nyelvem hegyén van, hogy mégis mit gondol, mit tehetne… mikor közel hajol, csak néhány pillanat műve az egész, mégis olyan hosszúnak tűnik. A szó, még mielőtt kimondhatnám, bennem is reked. Az ajkai lágyan érintik az enyém, a tenyere az arcélemre simul. Érezheti, ahogy a pulzusom szorgalmasan lüktet az ujjai alatt. A jobbom automatikusan felé mozdul, és a haján óvatosan végigsimítva, az ujjaim a tarkójára futnak, olyan lágyan, mintha nem is lennék biztos benne, hogy meg szabad érintenem.
Váratlanul húzódik el, mint aki hirtelen észbe kapott, de előbb csak kicsit távolabb, a kezem nem csúszik le róla. Ám még mielőtt igazán elérhetné a felismerés, és teljesen eltávolodna, nem tudom, mi üt belém, de megkísérlem újra közelebb vonni, és ha nem ellenkezik, ezúttal az én ajkaim csókolnak rá az övére. Gyengéd, de cseppet sem leheletnyi csók ez. Benne van minden rejtett feszültség, bűntudat, kétségek… vágy, vonzalom, szenvedély és elfojtás. Annak a csókja, aki már egyszer lemondott róla, hogy még egyszer így érintsen egy nőt.
De ez is csak pár pillanat műve. Aztán elengedem. Az ujjaim lesiklanak róla, és a tekintetem is. A gondolatok zsongnak a fejemben, nehezen tudok józanul gondolkodni, de addig eljutok, hogy talán ehhez mégsem volt jogom.  
- Bocsánat - suttogom.
 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyPént. Május 03, 2019 9:40 pm

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Sokkal intenzívebb ez az egész látogatás, mint amire számítottam. Azt terveztem, hogy tizenöt perc alatt túl leszek rajta. Hogy bejövök, lecseszem és aztán eljövök, hadd gondolkozzon a dolgon. Persze aztán minden egyes ilyen akciótervemnél rá kell jöjjek, hogy ez nem én lennék...
Persze, hogy ő is kiesett... Szerintem azóta, hogy börtönben van, már csak árnyéka önmagának. Talán el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ő valójában, de az egész biztos, hogy levenne a lábamról. A helyzet az, hogy amikor már egy kicsit is nem a szomorkodás volt a fő dolog, már akkor sikerült neki, de mostanra nem tudom, hogy az is színészkedés volt-e esetleg vagy igaz?!
- Most megnyugodtam – bólogatok, de ez nem így van. Tényleg olyan embernek látszik, aki eléri, amit akar. Bizonyos keretek között persze, de a keze jelen helyzetben nem ér el mindenhová. – Hát kösz – forgatom meg a szemem. Ez igazán jól hangzik, hogy esélyem sem volt. De hogy ennyire az orromnál fogva vezetett? Pedig nem az az ember vagyok, akinél ezt könnyen meg tudják csinálni. Általában átlátok a szitán. Kivéve őt.
Kioldom a csatot, szabadjára engedem a kezét, én hülye. Mégis jól esik a lelkemnek kicsit így látni. A kezelésekre is bilincsben hozzák mindig, nehogy véletlenül bármi olyat tegyen, amivel ártana nekem. Tudom, hogy arra nem lenne képes. Fizikailag nem bántana. Ahogy a keze után nyúlok és azt kéri, csináljam, megingatom a fejem.
- Nem akarom – suttogom rekedten és nagyot nyelek, ahogy a kezéhez érek és szépen lassan visszairányítom a helyére. Jobb, ha csak az egyik keze van eloldva. Nem akarok kockáztatni. Már így is épp eleget tettem.
- Itt sem. Ne csináld Theo, könyörgöm az istenre – sóhajtok mélyet afféle nyűglődős hangon. – Szóval azt mondod, felesleges megpróbálnom is? – sandítok rá. Erről igazából hallani sem akarok, az a nagy helyzet. Így is, úgy is meg fogom próbálni, ha tetszik neki, ha nem.
A mondat végére viszont már el is halkul a hangom és közel hajolok hozzá. Meggondolatlan vagyok, nagyon is. Nem szabadna ezt csinálnom, neki ez nyilvánvalóan kínzás és egyébként is, mit akarok ezzel elérni? Semmi jövője ennek hosszú és rövidtávon sem.
A csókom nem túl hosszú, mégis jóleső, de aztán időben eszmélek, hogy mekkora hülyeséget csinálok. Az viszont nem kerüli el a figyelmem, ahogy a keze a tarkómra simít. Tetőtől talpig végigfut rajtam a borzongás, a gyomrom pedig öklömnyire zsugorodik. Basszus. Elhúzódom. Nem csinálhatjuk ezt.
A felismerés még nem is egészen ért el az agyamig, visszahúz magához és újra csókra hív. Ha nem itt lennénk, egészen biztos, hogy ennek a csóknak folytatása lenne, ugyanis olyan szenvedély van benne, amit nehéz lenne elrejteni. Automatikusan viszonzom a csókot és simít a jobb kezem a nyakához. Jó ég, mit művelünk?!
Ahogy elenged nagyot nyelek és a levegő is bennem reked. Pár pillanat kell, hogy magamhoz térjek és helyre tegyem a fejemben, hogy ez most mégis mi a fene volt?
- Ne kérj bocsánatot – vágom rá halkan, aztán mélyen szívom be a levegőt, hogy valamicske oxigénhez jusson a szervezetem.
- Szóval azt mondod, nem menne? – kérdezem végül rápillantva, a szemébe. Ezen a ponton jövök rá, hogy talán most kaptam egy eszközt, amivel egy kicsit legalább tudom ösztönözni. Igaz, a reakciója lehet, hogy nem feltétlenül az én lényem felé irányult, hanem a nőknek, hiszen eltelt már egy kis idő azóta, hogy nem érhetett egyhez sem. Valószínűleg ez van a háttérben. – Ha kell, itt fogok ülni minden egyes rohadt nap, reggeltől-estig, éjszakától-nappalig, de nem fogsz semmilyen hülyeséget csinálni még egyszer. – Tulajdonképp tényleg tudok ilyen elvetemült lenni, ha arról van szó. Ki fogja hozni belőlem, főleg ez az előbbi jelenet is, holott igazából teljesen megszédített. Nem igazán tudom hová tenni, de azt tudom, hogy se ő, se én nem voltunk elég meggondoltak.

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptySzomb. Május 04, 2019 4:43 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


Nem akar teljesen eloldozni, és nem is tudja, mennyire jól döntött... Visszahúzza a kezem, és leteszi kettőnk közé, a takaróra, de mielőtt a csuklóm a kórházi szövetbe süppedne, fordítok rajta, hogy az ujjaim mintegy véletlenül, alig érintve végigsimíthassák, mielőtt teljesen eltávolodna.
- Felesleges, Candy. Nincs miért – adok tömör választ, és nem is akarom, hogy lebeszéljen róla. Nem nézek rá. Nem akarom hallani, amit mond. A csókja elől viszont nem tudok elszökni, és ahogy viszonzom, nagyon úgy tűnik, hogy – akkor és ott – nem is akarok. Abban a néhány másodpercben nem gondolkodom, nem jár a fejemben a börtön, hogy mit hoz a jövő, ki vagyok én, és hogy mit kellene tennem, csak hagyom, hogy magától történjen minden.
Az érintése, az illata, az ajkai felnyitja bennem azt a zsilipet, ami mögött ezek az elsüllyesztett emberi vágyak rejtőznek. A gyengédségé, a valahová tartozni akarásé, a szenvedélyé… jó ideje már. Mintha egy cseppnyi életet akarna csepegtetni belém. Mintha az akarná, hogy emlékezzek. De miért csinálja ezt? Miért rángatja elő belőlem ezeket az érzéseket? Mivel lesz így jobb bármi is? Ezek a kérdések már csak akkor keringenek a fejemben, miután elengedtem, ő pedig eltávolodott. A légzésemnek kell egy kis idő, hogy ismét megnyugodjon.
A zsongó gondolataimból a kérdése zökkent ki, és a vesémig hatoló tekintete. Hogy tud az előbbi után ilyen tisztán a szemembe nézni? Ezúttal nem jön zavarba. Elszánt. Az arcán és a szavaiból is látszik. Istenem, ha én tudnék még egyszer ennyire küzdeni valamiért.
A kérdésre nem válaszolok. Inkább csak elpillantok róla. Mindketten tudjuk, hogy nem menne. Nincs ennek semmi értelme. De nem ereszti el. A szavaiban olyan erő és makacs elhatározás van, ami magamra emlékeztet. És ez egy leheletnyi, keserédes mosolyt csal is az arcomra. Már-már olyan, mintha valamiféle alkut próbálna kötni velem, amibe nem akarok belemenni, cseppet sem, de azért mégsem tudom kitoloncolni a fejemből a gondolatot. Tulajdonképpen már azzal hibát követtem el, hogy beengedtem. Ezzel tisztában vagyok. De nem lehetek hülye.
- Ezek szerint holnap is bejössz? – kérdezek végül csak ennyit, magam sem tudom eldönteni, hogy örülnék-e neki, vagy sem. Hogy szabad-e örülnöm neki, vagy ezzel csak még rosszabb lesz ez az egész. Azt sem tudom, mit akarok pontosan. Felsóhajtok. Sikerült megzavarnia.

***

Tényleg eljött másnap. Aztán a harmadik nap is, minden egyes nap, én pedig még ha próbálom is kiszorítani a fejemből a gondolatot, valahányszor rajtakapom magam, de a helyzet az, hogy mégis csak várom a felbukkanását.
Az órára nézek. Már fél egy van. Eddig még mindig dél előtt futott be. Ma talán nem jön? Végül is, nem mindegy? Az éjjeli szekrényre pillantok. A rajta heverő könyvre. A belőle kikandikáló könyvjelzőre. Felidézem a hangját. Ahogy tegnap elnevette magát azon a félreolvasáson. Legalább fél percig nem bírta abbahagyni, és a legfurcsább, hogy én is nevettem vele.
Azt kérte, várjak egy hetet, addig még biztosan itt tartanak, sőt, biztos, hogy tovább is, de adjak neki egy kis időt. Vagyis inkább magamnak. Átgondolni. Nem gondolkodni. Csak úgy létezni egy kicsit. Igaz az ágyhoz kötve, a kezeim továbbra is lecsatolva, de mégsem a börtön fala között. Van ablak, a nap most is besüt a kórterembe, én pedig azon kapom magam, hogy aggódom. Mégpedig amiatt, hogy Candy ma nem fog meglátogatni. Furcsa egy érzés. És egyáltalán nem örülök a jelenlétének. Már épp majdnem megszabadultam mindentől. Mért kellett ez nekem? Hiányzik.
Szörnyen hiányzik. Egyszerre akarok menekülni ettől az érzéstől, mert tudom milyen kínzó tud lenni, milyen kínzó lesz majd a börtön falai között, mint amilyen az Ivy után maradt magány volt, az emlékekkel kelve és feküdve le minden áldott nap, egy örökkévalóságig… De egyben remény is volt, ami életben tartott. Ami miatt volt értelme tovább menni. Az a Theo J. McCarthy sokkal szimpatikusabb volt, mint a mostani. Nem mondom, hogy nem vágyom újra az lenni. Meg tudja kísérteni a szívem. De annyira… elérhetetlen távolinak érzem.
Valami furcsa zajra kapom fel a fejem. Az ajtó felé nézek. Candy? Vagy csak egy nővér?

 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyVas. Május 05, 2019 4:16 pm

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Teljesen reményvesztett és most már az én kitartásom is kezd egy kicsit alábbhagyni, ami már alapjában nagyon rossz jel. Nem, nem adom fel, soha nem is fogom, de azért nem vagyok túl lelkes. Azt mondanám, hogy nagyon elszomorít, hogy így látom és hogy ennyire nem akar kezdeni már az életével semmit, ami persze valamilyen szinten érthető, de akkor sem elfogadható.
Amit teszek, nem átgondolt. Egyáltalán nem, azt sem tudom, mi ütött belém, hiszen ez nagyon nem jellemző rám. Nem szoktam ilyet tenni, főleg nem egy pácienssel, aki nem utolsó sorban börtönben van és öngyilkos akart lenni.
A csókja meglepően jól esik, ezzel együtt pedig átérzem az érzéseit. Csupa kétely, kétségbeesés, kilátástalanság. A fenébe. Mégis beleborzongok és akkora kérdőjelek jelennek meg a fejemben, mint már régen. Atyaég.
- Be – mondom én is egy halvány mosollyal, aztán nem sokkal később össze is pakolok és indulásra kész vagyok. Csak pár órára megyek el, nem lesz baj, remélem. Azért még megkérem rá, hogy ne csináljon hülyeséget és hogy adjon csak pár napot, egy esélyt...

***

- Nem mehet be, hogy gondolja ezt egyáltalán? – szegezi nekem a kérdést a látszólag az életben semmi örömét nem lelő ápoló.
- Csak egy órára. Szüksége van a társaságra, a pszichológusára. Higgye el, hogy jobban jár, ha beenged, mert ha nem, akkor nem sokkal később biztos hülyeséget fog csinálni és akkor majd magát veszik elő miatta – próbálom meg szavakkal meggyőzni, de elég hajthatatlannak tűnik. Jaj már!
Közben a táskából egy halk nyávogás szűrődik ki és érzem, ahogy Garfield mocorogni kezd. Ne, pszt!
- Mi volt ez? – kérdezi és már a lábam felé is pillant én pedig csak megvonom a vállam, mint akinek fogalma sincs semmiről. Na jó, ez a nő nem fog beengedni, ez egész biztos, így fogom magam és egy intéssel már ki is iramodom a váróból. Látszólag.
Végül rájövök, hogy a folyosóra azt hiszem a másik irányból is rá tudok menni, így el is indulok arra, aztán öt perc múlva újra ott vagyok, ahol, a falnak simulva, pár méterre a kórtermétől. Basszus, ez a nyanya egy percre sem mozdul a helyéről?
Hirtelen könnyebb lesz a táskám és észreveszem, hogy az alig egy hónapos macska felfedezőútra indul a kórház folyosóján.
- Basszus, gyere vissza! Cicic – hívom alig hallhatóan, majd éppen megáll Theo ajtaja előtt és a résen be is slisszan. Hála a jó égnek. Már csak nekem kell bejutnom oda.
Nem vagyok, alig pár méterre az ajtótól, így ahogy a nő a számítógépbe mélyed, most vagy soha alapon gyorsan beiszkolok, hirtelen becsapva az ajtót magam mögött.
- Baszki, azt hittem már soha nem jutok be! Ez a nő egy hárpia – intek kifelé, miközben kifújom magam a hátam az ajtónak vetve.
- Szia – mosolygok rá és rögtön az arcára kúszik a tekintetem, hogy ellenőrizzem épségben van-e?! Az elmúlt napokban minden egyes nap az a csók járt a fejemben, jobban mondva az a kettő, ami történt és amit még mindig nem vagyok képes hová tenni, de azt tudom, hogy hatalmas hiba volt.
- A meglepetésem hamarabb ideért, mint én – siklik a tekintetem az ágynál ágaskodó vörös macskára, aki kíváncsian egy pillanaton belül máris az ágyra ugrik. Olyan cuki ez a macska. Ha nem lennék allergiás rájuk, még meg is tartanám, de így egy kicsit necces lenne. – Cukiságfaktor ezres – húzom széles mosolyra a szám és figyelem, hogy hogyan reagál arra, hogy a mellkasára tappancsolva dugja a fejéhez az orrát.

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyVas. Május 05, 2019 7:49 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


Ahogy az ajtóhoz fordítom a fejem, alaposan meg is lepődöm, mert nem más téved be rajta, mint egy tenyérnyi kismacska. Pislogok kettőt. Ő meg hogy került ide? De mielőtt még rájönne, hogy nem is ide készült, vagy berontana utána valaki, hogy elvigye, megpróbálom valahogy magamhoz csalogatni.
- Héj. Cic. Elkóboroltál? Gyere ide – kezdek beszélni hozzá, bár franc tudja, mit jelenthet mindez macskanyelven. Mindenesetre rám mered, meglóbálja a farkát, és már kapkodja is a kis mancsait az ágy felé.
- Ezazz – biztatom, és egy halvány mosoly az arcomra is kúszik. Meg akarom simogatni ezt a kis dögöt. Mondjuk, ezen segítene, ha a kezeim el lennének oldozva, de… ekkor Candy is beviharzik, de úgy, mint akit üldöznek.
A macska ki is megy a fejemből, amíg felé pillantok. Már épp feltenném a kérdést, hogy minden rendben, mikor ki is fakad belőle a szó.
- A jelek szerint találkoztál Angelina nővérrel – szűröm le a hallottakból. Valóban borzalmas egy nő, szerencse, hogy viszonylag ritkán van ide beosztva. – Hogy juttattad át rajta a macskát? – húzódik megint egy apró mosoly az ajkaimra, ahogy megemlíti. Annyira abszurd.
Az említett pedig egy nekirugaszkodással és egy kis mászással fel is ugrik az ágyamra.
- Helló – zengi a hangom egy olyan mély színezete, amit eddig még a drága pszichológusom sem hinném, hogy hallott tőlem. Mint mikor valami különösen kedves kis lényhez beszél az ember. A takaró alig mélyed be a tappancsai alatt, ahogy elindul felém. Nem tudok nem mosolyogni rajta.
- Az – reagálok Candyre. – Honnan tudtad, hogy imádom a macskákat? – Ráérzett volna? Vagy… hogy jutott eszébe, hogy behozzon egy kiscicát a kórházba? Abszolút rejtély. Ahogy a mellkasomra trappol, a mosolyom szélesebbre vált, és ahogy ismerkedőn az arcomhoz és a nyakamhoz fúrja az orrát, elnevetem magam.
- Hé. Mondjuk, az nem ártana, ha a kezem is eloldoznád – bökök én is vissza neki az orrommal, amennyire tudok, és oldalra fordítom a fejem, hogy ne birizgáljon ott tovább. – Ez csikiz.
Aztán rám néz, az egyik tappancsát az orromra teszi, én pedig megmozgatom neki. Játékos, az már most látszik. Hisz’ még egy hónapos se nagyon lehet. Aztán ismét a nyakamhoz dugja a fejét, én pedig ismét elnevetem magam.
- Hehejj. Candy! – próbálom ismét arrébb terelgetni a fejemmel, de most már igazán tudnék örülni, ha eloldozna. – Megtalálta a gyengepontom a kis bestia – viccelődök lágy mosollyal, majd megkeresem Candyt a pillantásommal. A tekintetemben bujkál egy kis hála, a látható élénkség mögött.
Végül tényleg közelebb jön, és ki is oldja a csuklóm, a jobbom pedig rögtön a cic után indul, aki már időközben valahol a fejem tetején jár. Óvatosan megfogom, és visszaemelem a mellkasomra, és a mutatóujjam begyével meglapogatom a kis hűvös orrát, majd hagyom, hogy a tenyerembe simuljon. Ó, te jó ég.
Mikor Candy a másik karomhoz nyúl, felpillantok rá. Olvasni akarok az arcáról, a vonásairól. Eddig még sosem oldotta ki mind a két kezem egyszerre, de most megteszi. A macskát az ölemben hagyva, leteszem a tenyereim a szivacsra, és lassan feljebb tornázom magam az ágyon, hogy valamennyire ülő pozícióba juthassak. A gyomrom még mindig fáj, pláne a helyzetváltoztatásra, de viszonylag hamar hozzászokok.
- Szóval… azt akarod mondani, hogy kiérdemeltem a meglepetést? – mozgatom meg az ujjaim játékosan a macska előtt, aki persze rögtön rám is veti magát. A szőre selymes érintése, ahogy ide-oda ugrál rajtam, a bújása, a játékossága, a szíve dobogása az ujjaim alatt… olyan jókedvre derít, amit nagyon régen éreztem már.
- Köszönöm – pillantok fel Candyre halvány mosollyal. Mióta megtörtént az a meggondolatlan csók, az a helyzet, hogy nehezen tudom kiverni a fejemből, különösen a jelenlétében. Pontosan ezt nem akartam, de úgy látszik, így hogy minden nap látom, és hosszú órákig velem van, nem tudok védekezni ellene. Most is érzem a vágyódást a mellkasomban. Bármilyen más helyzetben nem hoznám szóba… Ez hülyeség. Bármilyen más helyzetben nem kellene szóba hoznom, hanem ezerféleképpen léphetnék, hogy megtudjam, amit akarok. De most többszörösen is kötött a kezem. A napok viszont telnek, és nem akarom tovább halogatni, mert egyszer csak visszavisznek, és… ennek az egésznek, ami most van, vége. És az, hogy erre gondolok, már-már arról árulkodik, hogy mégis csak ő győzött. Ha arra gondolok, milyen lesz visszakerülni a börtönbe, az azt jelenti, hogy már letettem arról, hogy megelőzöm valahogy. Tényleg így lenne?
- Candy. Valamit muszáj megkérdeznem. – Épp csak nem számítottam rá, hogy ennyire nehéz lesz. Milyen más ez most, mint odakint, soha nem jöttem zavarba, na jó, talán az első… egy-két lánynál, de akkor még szinte gyerek voltam. Ez most mégis más. Itt most sokkal nagyobb tétje van mindennek. Talán soha nem volt még ekkora egyetlen válasznak sem. Kivéve, mikor megkértem Ivy kezét. De erre most nem akarok gondolni. Vagyis már rágondoltam, szóval…
Szóval marhára nehéz. De mégis tudni akarom.
- Miért csókoltál meg azon a napon? – Veszek egy halk, láthatatlanul mély levegőt, de nem nézek rá, inkább a macska nyakát birizgálom az ujjaimmal. – Ne érts félre, nem tartozol magyarázattal. Semmivel. Csak szeretném tudni.
 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptySzer. Május 08, 2019 10:59 pm

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Pár perccel ezelőtt még egészen lehetetlennek tűnt, hogy bejussak ide. Nagyon nem szerettem volna, ha nem tudok bejönni, mert Theoval sehogy sem tudtam volna tudatni, hogy nem az én hibámból nem vagyok itt. És az valahogy úgy érzem, nem szült volna jót. Szóval nem volt más választásom, átverekedtem magam, mondjuk úgy.
- Találkoztam? Fél órán keresztül próbáltam rajta átjutni – pihegek kicsit még mindig az adrenalintól. – Táskában bujdosott a drága, csak az utolsó pillanatban meglógott – préselem össze az ajkam, majd tekintetem a cicára siklik, aki éppen felugrik Theohoz az ágyra. Szélesen elmosolyodom a reakcióján és pár pillanatig annyira elvarázsol a mosolya és ahogy viszonyul a macskához, hogy nem is hallom, mit kérdez. Utólag realizálom a kérdést.
- Több mindenben hasonlítunk, mint gondolnád. Egyébként meg, ha nem is szeretnéd őket, a kiscicákat mindenki imádja. – Tényleg nem hallottam még olyan emberről, aki például undorodott volna ezektől a kis lényektől. Közelebb megyek én is az ágyhoz és végig simítok az állat hátán, és már nyúlnék is, hogy kioldozzam Theo kezét, amikor visszahúzom a sajátomat a nevetésére. Még sosem hallottam ennyire jóízűen, igazán nevetni. Egy pillanatra én is teljesen ellágyulok és már teljes mértékig biztos is vagyok benne, hogy a lehető legjobb ötlet volt ezzel a kis meglepetéssel beállítani. Én is nevetni kezdek a jelenetre, de aztán végül eloldozom a kezeit, mert azért a csikizés kínzásnak is felér. A középkorban művelték ezt a fajta cuki kínzásmódszert. Mindkét kezét kioldom. Az elmúlt napokban a haragom már egészen elillant, bár azért még mindig van bennem egy kis tüske, mégis tudom, hogy most sokkal inkább támogatásra van szüksége, mintsem traktáljam bármi mással. Szóval úgy döntöttem, hogy nem igazán hozom szóba ezt a dolgot, kerülöm, amennyire lehetséges.
Perifériából látom, hogy meglepődik valamilyen szinten azon, hogy a másik keze után nyúlok, így egy halvány mosollyal oldalra sandítok rá.
- Most ezt kiérdemelted ezzel az előbbi nevetéssel – kacsintok rá aprót, majd visszaegyenesedem. Lehuppanok a székre, ami az ágy mellett van -bár a mai napig nem értem, mi a francnak van ez itt? Mintha fogadhatnának bármiféle látogatót.- és figyelem, ahogy játszani kezd a macskával.
- Vagy talán Garfield érdemelt ki téged. Attól függ, honnan nézzük – mosolyodom el. – Olvassak? – vetem fel lelkesen, ha ahhoz van kedve, megteszem. Vagyis talán inkább azért tenném ezt, hogy még kicsit halványodhasson a négy napja megtörtént incidens, mert egy kicsit félek attól, hogy valamiként majd szóba kerül az a csók. Szívesen beszélgetek vele, de fogalmam sincs, mi ütött akkor belém, és azóta naphosszat nekem csak azon kattog az agyam.
- Nincs mit. Itt hagyni sajnos nem tudom, pedig megtenném – vonok vállat. – Egyelőre nincs gazdája. – Lara nem akarja megtartani, egy is elég neki, kettőt már elpasszolt, de ő még árva szegény. Az orrom viszont már most csavarja az allergia, így gyorsan a szám elég kapva a kezem, megpróbálva visszafogni a hanghatást a lebukás elkerülése érdekében tüsszentek egyet. Meg még egyet. És egymás után úgy ötször.
Mikor felvezeti a kérdést, megköszörülöm a torkom, mert kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy azt fogja kérdezni, amit én olyan nagy igyekezettel próbálok elkerülni napok óta. Most mégis olyan kérdőn nézek rá, mint akinek fogalma sincs semmiről.
- Kérdezz csak – mondom magabiztos mosollyal és valahol azért egy kicsit reménykedem benne, hogy nem ez lesz az. Nem azért, mert nem szeretnék rá válaszolni, csak éppen nem tudom megmondani nagyon én sem a választ.
Mikor kimondja, akkor egy alig hallgatót sóhajtok. A zavart képtelen vagyok elrejteni az arcomról, pedig nagyon igyekszem. Legalábbis úgy érzem, hogy nem megy.
- Theo... – kezdek bele nagy lendülettel, és habár így kezdem el, fogalmam sincs, hogy mi a francot akarok és fogok mondani. Basszus. – Nem tudom én sem pontosan. A helyzet az... ha azt mondanám, hogy azért, mert lelket akartam beléd önteni, hazudnék. Nem ez volt az egyetlen ok... – Persze ez is benne volt. De több volt mögötte. Jelen pillanatban pedig úgy érzem, hogy tartozom neki annyival, hogy őszinte legyek. Ha másért nem azért, hogy lássa, neki is annak kell lennie ezentúl. – Abban a csókban érzelmek voltak – halkul el a hangom és tekintetem én is inkább a macskán tartom. Jelenleg úgy érzem, hogy teljesen átláthat rajtam, kitettem mindent a kirakatba és fogalmam sincs, hogy ennek milyen következményei lehetnek. És a nagy helyzet az, hogy bennem is csak ezekben a pillanatokban realizálódik igazán.
- Te is visszacsókoltál – suttogom alig hallhatóan, mert én pedig azt nem tudom hová tenni. Mindenesetre az biztos, hogy nagy hülyeség volt, és utólag nekem sem tett jót, mert kezdem úgy érezni, hogy beleestem Theoba. Mintha. De lehetséges egyáltalán ez? Folyamatos figyelem mellett, négy fal között?

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptySzomb. Május 11, 2019 12:46 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


Az elmúlt néhány nap többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon miért csinálja ezt. Miért jön be hozzám minden áldott nap? Miért tölti itt az ideje nagy részét? És miért küzd fél órákat azzal a bárdolatlan modorú nővérrel?
Azt értem, hogy megpróbál lebeszélni, mert voltam olyan hülye, hogy elárultam neki, mi a tervem. De… miért éri ez meg neki? Talán azt reméli, hogy ezzel törleszthet valamicskét az anyjával kapcsolatos bűntudtán? Lehet, nem is annyira tudatos. Ezen a ponton pedig mindig beúszik a gondolataim közé az a csók. Amiről amúgy az időm nagy részében próbálok nem tudomást venni.  Mégsem megy igazán.
A pillanat műve volt? Vagy a kétségbeesésé? Esetleg többet jelentett volna ennél? Kötődik hozzám, ezt már észrevettem, de hogy ez épp csak egy halvány szimpátia, vagy annál erősebb, arról fogalmam sincs. És nem is kellene, hogy számítson, hisz’ egész hosszú nyaralásra rendezkedek be odabent. Semmi értelme ilyesmin töprengeni. Mégsem tudom kiverni a fejemből.
Theo, baszki. Mit csinálsz már megint?
Elhatározom, hogy ma kiderítem. Hiszen az időm nagyon is véges. De mikor betoppan, ezzel a meglepetéssel jó néhány percre minden mást kiver a fejemből. Egy macska… Megáll az eszem ezen a nőn.
- Például? – ráncolom a homlokom halvány mosollyal, de a tekintetem le sem veszem a felém közeledő állatról. Kíváncsi vagyok, mire gondol ezzel, mégis mi az a több minden, amiben hasonlítanánk?
Ez igaz, a kiscicókat mindenki kedveli. Én pedig különösen odavagyok értük, mikor gyerek voltam, anyámnak mindig volt néhány, de nem ezért nyúlok utána rögtön, amint eloldozza a kezeim. Nem is tudnám leírni az érzést. Fél év után, amit az egyik legszigorítottabb fegyházban töltöttem, egy ilyen kis védtelen, ösztönösen bújós és játékos lény abszolút letaglóz. A testem megtelik melegséggel. El sem tudom mondani, mennyire szeretném, ha csak egy autóbaleset miatt feküdnék naphosszakat ebben a nyomorult kórházban, és ha letelik ez a bizonytalan két hét, hozzájuk mehetnék haza. De inkább elhessegetem a gondolatot, nem akarom, hogy szomorúságba csapjon át ez a pillanat. Nagy levegőt veszek. Lassan kieresztem. Lehunyom a szemem, majd pár másodperc múlva újra visszanyitom. És vissza is csöppenek a mostba.
- Garfieldnak biztos, hogy sokkal jobb gazdája lesz. Én csak borzasztóan elkényeztetném – mosolyodom el, mintha ez egyáltalán opció lenne. Az első tüsszentés még nem gyanús, még a második sem, de ez az öt így egymás után azért elég árulkodó.
- Csak nem a macskára? – pillantok rá kérdőn, és mégis behozta. Tényleg nem tudok elmenni rajta. És ez eszembe is juttatja, hogy mit is akartam kérdezni tőle. Látszik, hogy zavarba jön, nyilván. Nekem sem annyira egyszerű, pontosabban így nem, itt a kórházban, rabként, szinte minden mozgáslehetőségtől megfosztva, azért elég korlátozottak a lehetőségeim. Tiszta őrült vagyok. De most ez sem érdekel. Csak tudni akarom a választ. Már nem akarok tovább kattogni rajta.
- Csak ne hazudj. – Nincs értelme. – Úgyis megérzem – nézek a szemébe egy árnyalatnyi mosollyal, mikor ő maga ejti ki, hogy „akkor hazudnék”. Érzelmek voltak? Elfordítja a tekintetét. Néhány pillanatra csönd költözik közénk. Csak a macska bontogatja a körmeivel az ágyneműt, de egyikünket sem zavarja igazán. Igen, én is visszacsókoltam.
- És újra megtenném – mondom ki végül, visszafordulva felé. Ha nem fájna megmozdulnom is, most biztosan közelebb hajolnék hozzá, és ezúttal én kezdeményeznék. Szeretném újra az enyémen érezni az ajkait. Szeretném, ha közelebb húzódna. Vágyom az érintésére. A légzésem már a gondolatától is mélyebb lesz, tudom, hogy hülyeséget csinálok. De nem bárom, hogy tudja. Akkor sem, ha ő nem vágyik többre. És arra is rájövök, hogy talán inkább ezt akartam elmondani neki, mintsem az ő válaszát kierőszakolni. Már így is túlságosan sokat köszönhetek neki.
 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptySzomb. Május 11, 2019 7:00 pm

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Minden egyes rohadt nap felteszem magamnak a kérdést, miszerint mi a fenét művelek itt? Miért jövök be minden nap? Mással kellene foglalkoznom. A lovaknál négy napja nem voltam kint, az egyik barátnőm jár ki hozzájuk, hogy lelovagolja őket és elintézze a dolgokat az istállóban, amiket kell.
A mai napig fogalmam sincs, mi a pontos válasz, de egyrészt félek attól, hogy ha egy napot is kihagyok, másnap az üres ágyra érek vissza. Másrészt itt azért kötetlenebbül tudok vele beszélgetni, mint a börtönben. Ott sokkal kötöttebbek a lehetőségeim. És egyébként is minden nap alig várom, hogy ideérjek. Hallatlan.
- Mint kiderült, én is szeretem a kockázatot. Az utóbbi időben az adrenalin éltet – húzom halvány mosolyra a szám. Tényleg így van, mióta megismertem, folyton ezt csinálom, pedig korábban nem igazán volt jellemző rám.
- Aztán lássuk csak... az olvasás. Vagy a normál esetben tiltott dolgok iránti vágyódás – vonok vállat. Miután kimondom, csak akkor realizálódik bennem, hogy ezt leginkább a múltkori csókunkra értem, aminek a témáját olyan nagy erőkkel próbáltam eddig elkerülni.
Annyira cukik így ketten a macskával, hogy tökre ellágyulok. A macska önmagában is elvarázsolt már -ahogy Theo is-, de így együtt aztán tényleg a legjobb párosítás.
- Szerintem azt nagyon élvezné. – Tudom, mennyire el lehet kényeztetni egy állatot. Nekem is ez van a lovakkal. Imádom őket, mindenből a legjobbat kapják és nem is érik be a kevesebbel.
A tüsszögő roham pedig el is kap a cicától, mint az ideúton már többször is, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget.
- Reméljük hogy rá és nem rád – próbálok egy apró poénnal még jobb kedvet hozni. Szélesen el is vigyorodom rajta.
Mikor kérdezni akar, rögtön össze is ugrik a gyomrom. Szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy a csókra akar magyarázatot kapni. Mintha minden nap éreztem volna rajta, hogy rá akar kérdezni, de nem elég biztos a dolgában. Most viszont rá fog és ami azt illeti, kicsit félek tőle, lehet, hogy jó ötlet megbeszélni, hogy mi, miért történt?!
- Ja, hogy ennyire jó vagy? – vonom fel a szemöldököm. Valóban, én vele ellentétben nem tudom olyan jól leplezni a ferdítéseket.
Aztán máris, pillanatokon belül komolyra vált a hangszínem ahogy kimondom a következő szavakat. Még én magam sem vagyok abban biztos, hogy ezt én mondtam. Érzelmek. Érzelmeket táplálok a páciensem irányába. Ó, basszus.
Pár pillanatnyi csend telepszik kettőnk közé és már el is könyvelem magamban, hogy ennél nagyobb hülyeséget nem is válaszolhattam volna. Tényleg jobb lett volna, ha egy kicsit hazudok.
Mikor reagál, viszont rögtön rákapom a tekintetem és azt hiszem, még a szám is eltátom.
- Újra meg... – kezdem el ismételni, mint aki szépen lassan fogja fel, amit az imént mondott. Valahogy tényleg így van. – Mi.. – rázom meg kicsit a fejem, de a mosoly kiül az arcomra. Annyira abszurd a helyzet, hogy szerintem ezt még egyikünk sem fogta fel rendesen.
- Hát akkor tedd meg, míg lehet – ülök át az ágyra mellé. – De csak óvatosan, mert Garfield még gyerek – sandítok le a macskára mosollyal az arcomon. Tulajdonképp olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy azt nem igazán tudom hová tenni. Mellesleg ez inkább megnehezíti a dolgot.
- Ez őrültség – suttogom, de mégis közelebb merészkedem hozzá. Ez nem normális. De ebben a helyzetben semmi sem az...

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptySzomb. Május 11, 2019 11:15 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


- Remélem, nem az én művem – fűzöm hozzá, még mindig a macskával játszadozva, de közben az ő szavaira is figyelve. – Bár, jobban belegondolva, talán mégsem bánom annyira – húzódnak az ajkaim halvány mosolyba. Anno Ivyt is én rontottam meg. A találkozásunk előtt apuci kedvenc kislánya volt, a törvények tisztelője, maga a naiv ártatlanság. Nem is tudom, hogy lett végül a bűntársam. Persze nem volt másról szó csak apró lopásokról, de tulajdonképpen a munka oroszlánrészét ő csinálta. Mesterien hálózta be, és vezette félre a célpontokat, én szinte csak jöttem és mentem a kiválasztott tárgyakkal.
Az olvasás talált, észrevettem már rajta, hogy nagyon is művelt, de egy pszichológusnál ez nem olyan nagy meglepetés.
- Szóval tiltott dolgok után vágyakozol? – Erre a mondatra egy kicsit szélesebbre fut a mosolyom. Ez már egészen kórosan hangzik. Azt hiszem, ismét egy tökéletes tolvajszemélyiségre bukkantam. – Mégpedig? – Felkeltette a kíváncsiságom.
- Nem csak ő – jegyzem meg halkan, ahogy azt mondja, a macs odáig lenne a közös életünkért. Ám mielőtt még újra beleesnék abba a hibába, hogy belegondolok, inkább tovább is fűzöm a témát. – De ha az enyém lenne, inkább Churchillnek hívnám – méregetem. De igen. – Egészen illene hozzá. Leszámítva, hogy az eredeti egy öreg szeszfazék volt – hunyorítok rá titokzatosan somolyogva.
- Hát, azt én is remélem – pillantok fel Candyre, és egy ideig rajta is felejtem a tekintetem. Azon töprengek, felhozzam-e a dolgot. Nem egyszerű dilemma. Nem akarom elriasztani. Ez a pár nap rengeteget jelentett. Jelent. Másrészről… még ha tudom is, hogy az ég-világon semmi jogalapom rá, és minden létező észérv ellene szól, rá kellett döbbennem, hogy vágyódom utána. Végül úgy döntök, megkockáztatom.
- Szakmai ártalom – vallom be, hozzá hasonlóan én is csak félkomoly hangszínnel, hogy elég nehéz megtéveszteni. Bár tulajdonképpen ő még azt sem tudja, hogy mi az a bizonyos „szakma”, amit a sajátomnak szeretek hívni. És nem is véletlen, hogy eddig rejtegettem előle. Tudom, hogy elmeséltem neki a reptéren történteket, hogy miért voltam ott, de ez alapján még bármi lehetnék. Az mondjuk nincs kizárva, hogy esetleg összerakta már a sok morzsából. Nem tudom. De most nem is erről akarok beszélni.
Néha talán jobb lenne, ha nem látnám, mikor hazudnak az emberek. Mondjuk most is szívesen kikapcsolnám ezt a szenzort. De sajnos nem megy. A válaszára viszont már-már megkönnyebbülök. És egyben bátrabbá is tesz.
Tegyem meg, amíg lehet. Míg átül a szélről az ágyam szélére, bennem valóságos órák telnek el. A tekintetem követi, a kezem mozdul, és a tenyerem lassan az arcélére simít.
- Teljes mértékben – suttogom, mielőtt magamhoz húznám, és újra megízelném az ajkait.  

***

Bármi is történt ebben a másfél hétben, nem könnyített azon a pillanaton, amikor újra bilincs került a csuklóimra, és fegyveres kísérettel kivezettek a kórház épületéből, ahogy azon sem, amikor újra rám csukták a cellám ajtaját. Mindössze annyi változás történt, hogy elviseltem. Hogy úgy döntöttem, elviselem.
Ez a hely tényleg más volt, mint a supermax, és ha ezt az átszállításom utáni hetekben nem is igazán, most már nagyon is tudtam értékelni. A cellám, bár szintén magánzárka volt, érezhetően nagyobb, világosabb, megfelelőbb higiéniai körülményekkel, és az étel is jobb volt valamivel. Ritkán, de elméletben látogatót is fogadhattam. És persze ott voltak a kezelések... Candyvel, és a kamerákkal.

- Szia - ülök le az elé helyezett székbe, és az ölembe csúsztatom a megbilincselt kezeimet. Újra itt. Újra az ismerős helyzet. Épp csak ezúttal már nem vagyunk idegenek egymásnak.
- Hogy vagy? - előzöm meg, ha lehet, én inkább átugornám ezt a kérdést. Vártam már, hogy láthassam, de nem gondoltam, hogy ennyire bizsergető és kínzó lesz egyszerre. A nő, akit egy hete még szabadon csókolhattam, most itt ül előttem néhány karnyújtásnyira, és meg sem érinthetem. Tudtuk, hogy hülyeség volt. De talán akkor is megérte. Még ha csupán ennyi is volt a mi rövid kis történetünk.
- Mi a mai témánk, doktornő? - Nem tudom, hogy fogom ezt újra megszokni, de nagyon próbálkozom. Ez ő is láthatja rajtam. Teljesen más vagyok, mint a kórházba kerülésem előtt. Összeszedettebb. Élettel telibb. Nem történt csoda, de próbálom újra felépíteni magam. És sokszor úgy érzem, megy is, de néha azért még vannak mélypontok.
 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyCsüt. Május 16, 2019 9:15 pm

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
- Áh dehogy, semmi közöd nincs hozzá – mondom merő iróniával a hangomban. Az igaz, hogy azokért az emberekért bármikor, bármilyen helyzetben bevállalok mindenféle kockázatot, akik fontosak nekem, és ezek szerint Theo már elérte ezt a bizonyos szintet, ami bevallom, egy kicsit azért aggaszt. Azt azért máris megbánom egy kicsit, hogy ezt a tiltott dolgos mondatot kimondtam, de most már végtére mindegy. Ahogy elhagyja a számat, már sejtem is, hogy nem fogja annyiban hagyni és biztos, hogy rá fog kérdezni. Meg is teszi, persze.
- Mondjuk egy telített ATM-re egészen fáj a fogam – viccelem el a dolgot, de persze nem erre gondoltam, most valahogy mégsem akarom ezt kifejteni neki. Így is több mint valószínű, hogy sejti, hogy nem ezt akartam ezzel mondani.
Tudom, hogy mindennél jobban akarná, hogy ez a kórházi látogatás csak egy kis ideig tartson és utána újra szabadlábon lehessen, de sajnos ez még nem most lesz. A macskát biztos kérdés nélkül hazavinné.
- Churchill? Nem is olyan rossz – vetek rá egy pillantást. Még akár a Kedvencek temetője könyvben lévő leírás is illik rá, szóval duplán passzol. – A Garfield csak ilyen hirtelen jött ötlet volt, hogy ne Kismacskának hívjam az idefelé úton – nevetek fel. Folyton rá kellett szólni, hogy ne kapirgálja már a táskámat, bár ő valószínűsíthető, hogy nagy ívben tojt erre.
A tüsszögésből már kezd elegem lenni, de ahogy elnézegetem őket, egészen megérte az áldozatot. Nem voltam benne biztos, hogy milyen hatást fogok elérni vele, de azt sejtettem, hogy nem lesz semleges. És a jófelé billent a mérleg.
Pillaantok alatt megváltozik a kettőnk közt lévő hangulat, már a pár napja megtörténteket sem tudom igazán hová tenni, ezt meg végképp nem, ami most történik. Közelebb ülök hozzá és ahogy végig simít az arcélemen, a lélegzetem is elakad pár pillanatra. Automatikusan csókolok vissza és ez az egész annyira megrémít, hogy már-már a következő napok miatt aggódom. Vagyis inkább azok miatt, amikor már nem itt leszünk, hanem a kamerák előtt és vissza kell térni a régi kerékvágásba.

***

Olyan hamar eljött ez a nap, mintha csak kettőt pislogtam volna. Bevallom, egy kicsit tényleg tartottam ettől az egésztől, mert az elmúlt hétben azért túlmentünk már a normális kapcsolaton, ami kettőnk közt kellene, hogy legyen. Nem mondom, mély levegőt vettem, mielőtt belépett a terembe. Figyelem, ahogy leül a velem szemben lévő székbe és halványan mosolygok rá. Hihetetlenül boldog és elégedett voltam, hogy rá tudtam venni végül arra, hogy ne adja fel. Egy ideig. Gondolom, hogy lesznek még hullámvölgyek, de legalább most nem vagyunk olyan mélyen, mint eddig. Ez már félsiker, azt hiszem.
- Nem tudom – felelem röviden és halkan felnevetek. Nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Egyrészt borzasztóan feldobtak az elmúlt napok, másrészt viszont fogalmam sincs, hogy fogjuk ezt megugrani. Szerelembe estem egy férfival, aki most itt ül velem szemben és még csak meg sem érinthetem igazán. Tudom, hogy nem gondoltuk ezt át rendesen. Ez egyértelmű.
- Hm – hümmögök a kérdésére, ugyanis nem igazán tudtam eddig ezen agyalni, lévén közölték velem, hogy valóban, a feladat nem más, mint kifaggatnom Theot az esettel kapcsolatban, mindenféle megközelítésben. Tényleg azért küldtek ide, hogy kémkedjek. Hányingerem van az egésztől, de egyelőre mégis próbálom leplezni ezt az egészet.
- A mai témánk kitervelni, hogy hogy a picsába juss ki innen – bököm ki meggondolatlanul, mert hát tényleg, ez lenne az elsődleges. Nem fogok az FBI javára játszani. Nem akarok és tényleg készen állok arra, hogy segítsek neki bárhogy. Talán még akkor is, ha ez az egész karrierembe kerül majd. Úgyis kibaszottul átverték a fejem és nagyon, de nagyon dühös vagyok emiatt.
- De kezdjünk egy barátságosabbal inkább, mondjuk hogy mi a benyomásod az elmúlt napokban történtekről? – Eltelt pár nap, most már annyira nem érint rosszul erről beszélni, vagyis nemhogy rosszul, hanem zavarba ejtően. Mosoly kerül az arcomra és igyekszem egy kicsit elnyomni az aggódást, mert éppen az imént közölték, hogy nem csak csevegni kell bejönnöm ezentúl. Csak tizenöt percet kérek még anélkül, hogy komolyabbra váltanánk...

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyPént. Május 31, 2019 4:56 pm

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


- Szerintem a telített ATM-ek is biztosan vágyakoznak utánad - pillantok fel rá, a szám csücskén bujkáló mosollyal. Nem hinném, hogy erre gondolt az előbb, de... tulajdonképpen nem is olyan rossz hasonlat. A pénz sosem jelentett gondot, bármikor megszerzem a kellő összeget. Ha nagyobbról  volt szó, maximum egy kicsit több időbe került. 
Ezúttal én hajolok közelebb hozzá. A múltkori csók annyira váratlan és annyira ösztönös volt. Nem volt idő átgondolni. Most van, de ez nem jelenti azt, hogy tudom is, hogy mit csinálok. Vagy hogy van-e jogom hozzá. Most mégsem érdekel eléggé.

***

Újra a magány. A rideg falak. A hideg fém ismét a csuklóimat dörzsöli, míg a szűkös, süket-néma folyosókon haladunk. Csak a lépteink ütemes kopogása visszhangzik. És a fokozódó szívdobbanásaim zaja.
Napok óta nem láttam őt. Ez a kis híján egy hét pedig... épp elég hosszú volt ahhoz, hogy számtalan teória megforduljon a fejemben. Fogalmam sincs, mi fogad majd abban a teremben, ahova percekkel később betoloncolnak. A pszichológusommal találkozom majd? Vagy azzal a nővel, aki minden nap meglátogatott a kórházban? És akinek a közelsége még gondolatban is melegséget lop a bőröm alá.
Ahogy belépek, nem szólok semmit, csak a szék felé sétálok, és őt figyelve, leülök vele szemben. A tekintetem rajta jár, minden apró rezdülésből olvasni próbálva.
Végül mégis én kérdezek előbb, megkockáztatom, mert a halvány mosolya bizakodást sugall.
A nem tudom viszont elég furcsa válasz. A pillantásomban benne rejlik a kimondatlan kérdés. Vajon ez azt jelenti, hogy megbánta volna? Nem csodálkoznék. És pontosan ez az, amitől tartok. Eltelt ez a néhány nap, míg nem találkoztunk, és ez talán elég is volt hozzá, hogy józanul végiggondolja, ami történt, és rádöbbenjen, mekkora hiba volt. Nem is tudom, mi volt ez köztünk... Azt mindenesetre elérte, hogy lemondjak a halál gondolatáról. Ráébresztett, hogy talán mégis van értelme tovább menni. Az is lehet, hogy csupan ez volt a célja. Nem tudom, az egész helyzet annyira bizonytalan. Az viszont nagyon is bizonyos, hogy már a puszta jelenléte is hatással van rám. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer kötődni fogok valakihez.
És én? Én vajon megbántam...?
A témajavaslatra elmosolyodom.
- Nem rossz ötlet. - És éppenséggel van is rá egy tervem, koránt sem készen, inkább formálódó üzemmódban, de rá is szükségem lesz hozzá. Ez pedig elég ok, hogy újra és újra átgondoljam: bele akarom-e rángatni megint. Azt mondta, hogy már a kórházba kerülésem okán is meghurcolták. Nem akarom, hogy az ő kárán jussak előrébb. De az a bizonyos jelentés szükséges lesz a kihallgatasokhoz. Az esetleges kihallgatasokhoz. Minden tücsökvékony lábakon egyensúlyozik, de van rá esély, hogy el tudom érni.
- Mi a benyomásom? - ismétlem a kérdést felvont szemöldökkel. Kizökkent. Néhány pillanatra valóban elkalandoztam. És azt sem tudom, ezt most hogy érti pontosan. A tekintetét keresem, de mosollyal találkozom.
- Hiányoztál - mondok végül csak ennyit. - És neked? Mi a... benyomásod? - választom ugyanazt a szót, de nem is vagyok biztos benne, hogy tudni akarom a választ. Zavartságot látok rajta. Ami nem annyira jó jel.
Erős a késztetés, hogy felálljak, és odalépve hozzá, gyengéden magamhoz öleljem, és a füle tövére csókojak, nem csak hallva és látva, de érezve is a jelenlétét. Abból egész biztosan tudnám, hogy mi is a helyzet. De nem lehet. A kamerák figyelnek.
- Bár nem igazán emlékszem, hogy mi is történt pontosan... - pillantok el róla, hogy aztán a bilincsemre hajtsam a tekintetem. A kórházban azt mondták, hogy ennyi nyugtató után, amit bevettem, és amire aztan az altatás miatt az orvosok is rakényszerültek, memóriazavarok léphetnek fel. És olykor valóban éreztem, baromi ijesztő volt, hogy hiába erőlködöm, nem tudom felidézni, amit akarok, de inkább csak eleinte volt jellemző. Most már jól vagyok. De ezt az FBI-nak nem kell tudnia. Candynek nem akarok hazudni, egyszerűen csak kíváncsi vagyok a reakcióra.  

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptyKedd Jún. 04, 2019 3:54 pm

Theo and Candy
Don't make me any promises you can't keep.
Nehéz ügy, mikor az ember saját magát próbálja „megoldani". Mikor arra próbál ráeszmélni, hogy mit miért csinál, vajon minek a hatására? Nem gyakran használom ezt a dolgot, nem szeretem magam diagnosztizálni, de ezzel ellenben máshoz sem szeretek elmenni, ha gondjaim akadtak.
Ez alatt a pár nap alatt viszont igyekeztem a lehető legjobban rendbe tenni magamban az elmúlt napok történéseit és elhitetni magammal, hogy normális vagyok. Nos, nem igazán jutottam pozitív válaszra, de arra igen, hogy egyszer élek. Lehet, hogy hiba volt amit tettünk, de mindenképp pozitív hatása volt. Rá. Rövid távon. Hosszú távon rám nem biztos, hogy az lesz, hiszen azt hiszem, belé zúgtam és ez bárhonnan nézem, nem jó. Így nem, hogy én kint, ő meg bent van. Ettől függetlenül türelmetlenül vártam a mai napot, csak tele kérdéssel a fejemben.
Mikor nyílik az ajtó, rá is szegezem a tekintetem és az ajkaim rögtön mosolyra is görbülnek. A kérdésére egyelőre nem tudok értelmes választ adni igazán, de a tekintetén látom, hogy nem nagyon tudja hová tenni ezt.
- Persze, hogy nem rossz ötlet. Nekem sosincsenek rossz ötleteim – tárom szét a karom. Az a baj, hogy ez korántsem olyan egyszerű, mint ahogy kimondani az. Mondjuk én nem értek hozzá. Theo sem hiszem, hogy minden héten a börtönből akart volna kiszabadulni, de szerintem, ha megerőlteti magát, biztos lesz valamilyen terve. És igen. A kórház miatt is szép kis elbeszélgetésben volt részem, de most már kevésbé sem érdekel a dolog, miután már nyílt lapokkal játszanak. Elméletben ez rendben van, de igazából alaposan meghurcolhatnak bűnrészességért, ha bármiben segítek majd neki. Nem tudom. A kis nyugodt életem úgy felfordult, hogy csak kapkodom a fejem a történésekre.
A kérdésemre adott válaszán elmosolyodom.
- Te is hiányoztál – vágom rá. – Örülök, hogy tudtam hatni rád – folytatom, majd kis szünetet tartok. – Hogy engedted, hogy hassak – fut újra mosolyra a szám. – Mármint félre ne érts, nem azért történt, ami, mert ki akartam használni a dolgot – teszem hozzá rögtön, mielőtt még tényleg azt gondolná, azért csókoltam meg és közeledtem hozzá, hogy elérjem, ne akarjon meghalni. Az nem én vagyok. Persze, volt benne némi, minimális szándék az elején, de aztán a következő alkalommal már nem ez vezérelt.
Mikor viszont folytatja a beszédet, hirtelen kapom rá a tekintetem.
- Hm – hümmentek és hunyorogva pillantok rá. Az arcát vizslatom. Komolyan ne emlékezne? Tudom jól, hogy memóriazavar léphet fel, de lebukott sajnos, bárhogy próbálkozik. Egy picit elbizonytalanít azért, de nem hagyom magam. – Ha nem tudnád mi történt, nem néznél rám úgy, ahogy – mosolyodom el ismét egy kicsit ugyan zavartan, de most már magabiztosabban. Azelőtt is voltak olyan „beszólásai”, amiből lehetett következtetni arra, hogy tudna vonzódni hozzám, de most valahogy egészen más a tekintete. Nemcsak élettel telibb, de nem is úgy néz rám, mint a pszichológusára. – Azért szép próbálkozás volt – kacsintok rá, majd keresztbe teszem az egyik lábam a másikon. – Persze nagyon szívesen frissíteném a memóriád, de sajnos nem lehet – préselem össze az ajkaim. Tervben van már, hogy valahogy majd kijátszom a rendszert, de egyelőre még nem sok ötletem van. Abban viszont egész biztos vagyok, hogy pár napon belül ki fogok találni valamit.
Arról viszont fogalmam sincs, hogy közöljem vele a tényeket. Ujjaim a térdemen dobolnak, mélyen szívom be a levegőt. A francba! Eszemben sincs elárulni őt. Soha nem akartam így dolgozni, ha ezt tudom, biztos nem vállalom el a melót. Ha nem ígérték volna a praxist, akkor el sem gondolkodnék a dolgon, rögtön nemet mondtam volna. Rengeteg kezdőtőke kell hozzá, egyedül évekbe telik, mire egy ilyet felépítek.
- Ki kell tervelnünk valamit – mondok első körben ennyit. Terv. Igen, ez fontos lesz. Csak azt nem tudom, hogyan? Sokáig nem hiszem, hogy képes leszek átverni az FBI-t. "Fontos, hogy erről nem szerethet tudomást a rab, teljes titoktartást várunk el." - visszhangoznak a fejemben a szavak. – Ma arról beszéltél nekem, hogy átgondoltad a dolgokat. Jó volt ez a pár nap nyugalom a kórházban, hogy átvedd magadban az életed és nem azért akartál öngyilkos lenni, mert hibásnak érzed magad – közlöm a tényeket rezzenéstelen arccal. Ez nehezebb lesz, mint gondoltam. – Te jobban értesz ehhez – legyintek és a térdeimre támaszkodva dőlök előre, úgy pillantok fel rá, bár egyelőre valószínűleg fogalma sem lesz róla, miről hadoválok...

Candice Lovell
Egészségügy
Play by :
Sophia Bush
Kor :
27
Foglalkozás :
bűnügyi pszichológus
Hozzászólások száma :
56

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder EmptySzomb. Jún. 15, 2019 11:51 am

Candy & Theo
It’s fun to be a box of cats.


Ahogy belépek, szinte az első mondat, amivel fogad, hogy akkor találjuk ki a szökésemet. Én pedig egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy mennyi vicc, és mennyi komolyság bújik meg ebben a kijelentésben.  Már csak azért sem, mert egy hete valóban ezen pörögnek a gondolataim.
Nyilván nem újkeletű foglalkozás a részemről, egyszer már volt tervem, és egy rövid ideg működőképesnek is tűnt, csak aztán… az nem volt része, hogy egy supermaxbe küldenek. Elvágva mindentől és mindenkitől. A mai napig nem értem, ki és miért éppen így mozgatta a szálakat. Ha vádalkut kötöttem, miért zártak el teljesen maguktól? Hiszen csakis ezért tettem beismerő vallomást. Mindent megtettem, hogy úgy érezzék, hasznos lehetek számukra. Mikor aztán az őrület szélén álltam, valaki mégis kihozott a pokol bugyraiból. Ki lehetett? És miért tette? Furcsa, hogy azóta sem jelentkezett. Nem történt semmi más, azt leszámítva, hogy engedélyezték a pszichológiai kezeléseket. Vagyis megkaptam Candyt. És a történet itt bezárul. Én pedig egyáltalán nem értem.
Hacsak… Felnézek az előttem ücsörgő nőre, és az ajkaimon egy halvány félmosoly formálódik.
De az nem lehet. Sokáig nem bíztam benne, mostanra viszont szinte teljesen eloszlatta bennem a gyanút. A becsempészett whisky. Hogy nem olvasta el az aktám. Még a gyógyszereket is felíratta. Aztán bejött hozzám a kórházba, hogy jelenetet csináljon, de ha nem is tudnám bizton állítani, hogy végig, éreztem az őszinte aggodalmát. A tekintetében, a csókjában nem rejtőzött hazugság, ahogy most sem látok rajta.
De még ha egyetlen százalék is az esély, életem során többször is beigazolódott már, hogy nem szabad teljesen eltekinteni tőle. Ki kell derítenem, hogy ki és miért küldte hozzám. Véletlennek túl szép, hogy igaz legyen, habár erre is lenne magyarázat…
A "te is hiányoztál" viszont megbillenti a gondolatmezőm. Mintha néhány pillanatnyi merengésből ébrednék, ismét rá fókuszálok. Hát még nekem mennyire őrülten hiányzott. De féltem, hogy nem fogom hallani tőle ezt a mondatot. Egyszerre vártam a találkozást, és valahol tartottam is tőle. Ezek szerint nem változott nála semmi?
A folytatáson szélesebb mosolyba futnak az ajkaim.
- Annyi ponton hasznot tudnál húzni egy elítélttel való romantikus kapcsolaton, hogy kétlem, hogy ezt a helyemben bárki is elhinné neked. – Végszóra megnyalom az ajkam, ki van száradva a szám. Körbe is nézek a teremben, a pillantásom pedig megakad az automatán.
- Kaphatnék egy pohár vizet? – Persze, én is felállhatnék, hogy a vízadagolóhoz lépjek. A bilincs dacára ez még menne, csak beteszem a papírpoharat, és megnyomom a gombot, de egyrészt a kamerák mögött sem örülnek, ha sokat mozgolódok a teremben, erre már kaptam egy célirányos megjegyzést a múltkor, én pedig nem akarom túlságosan felhívni magunkra a figyelmet. Másrészt a gondolat, hogy így közelebb jöhet, egészen felpezsdíti a lelkesedésem.
Viszont még mielőtt mozdulhatna, egy másik kijelentéssel rá is dermesztem a székre.
- Igazán? Árulja el, hogy nézek önre, doktornő – vonom fel a szemöldököm a meglepetés és a derű tökéletes keverékével. A magabiztossága ellenére azért látok rajta egy kis zavart is, de épp ez volt a cél. Részben.
A pillantásom követi a mozdulatot, ahogy keresztbe teszi a lábait. A megjegyzése pedig akaratlanul is előcsalja bennem az emlékeket. Egy hangtalan sóhaj azért kiszökik belőlem, mielőtt elfordítom a fejem, és inkább az ablak felé nézek, úgy hallgatom végig az összefoglalóját. Először nem értem, hogy miről beszél, de a végére már nagyjából kirajzolódik előttem, hogy valamiféle jelentésről van szó. Nem kell hozzá nagy fantázia, hogy sejtsem: időről időre be kell számolnia valakinek a kezelés hatékonyságáról, menetéről, de azt nem tudom, hogy milyen formában, vagy milyen részletességgel. Hiba volt, de az öngyilkossági kísérlet előtt elmondtam neki az igazat az ügyemmel kapcsolatban, mert azt hittem, meg fogok halni, ergó már úgyis mindegy lesz, de végül nem így lett. És emiatt aggódhatnék is, az ígéretében viszont, hogy megtartja a titkom, egyelőre megbízom. Ha kiadta volna, arról mostanra már valószínűleg én is tudomást szereztem volna.
- Tudni akarják, hogy miért csináltam? – teszem fel neki a kérdést. – Arra kértek, hogy szedd ki belőlem az okát? – Eddig ugyan folyamatosan tiltakozott ellene, hogy bármi konkrétummal megbízta volna az FBI. Hogy bármi más funkciója is lenne a jelenlétének, mint bármelyik más rab esetében, és mondhatni elérte, hogy el is higgyem neki. De ez a mostani események függvényében akár változhatott is. Vagy már megint csak az üldözési mániám kapcsolt be?
 

Theo J. McCarthy
Törvényszegõk
Play by :
Tom Hiddleston
Kor :
30
Hozzászólások száma :
78

I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: I was lightning before the thunder   I was lightning before the thunder Empty

Ajánlott tartalom


I was lightning before the thunder Empty
Vissza az elejére Go down
 

I was lightning before the thunder

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ