New York is made up of millions
of different people,

and they all come here looking for something that would unknowingly change their whole life

★ üdvözlünk new yorkban
• városhatár átlépése •
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés:
★ csicseregj csak kedvedre
• szavak sokasága •

★ éppen jelenlévõ lakosaink
• Ismerõs idegenek •
Jelenleg 51 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 50 vendég :: 2 Bots
A legtöbb felhasználó (136 fő) Szomb. Május 20 2023, 22:49-kor volt itt.
★ frissen íródott történetek
• legújabb bejegyzések •
Lennox Walker
tollából
Ma 00:36-kor
Soraya Fitzgerald
tollából
Tegnap 23:52-kor
Melody Sharp
tollából
Tegnap 23:37-kor
Dok Min-Joon
tollából
Tegnap 21:38-kor
Bluebell Muray
tollából
Tegnap 21:08-kor
Emmalynn Larson
tollából
Tegnap 20:59-kor
Maurice Davidson
tollából
Tegnap 20:50-kor
Jay Harrison
tollából
Tegnap 20:18-kor
Terry M. D. Scott
tollából
Tegnap 19:29-kor
★ csoportjaink képviselõi
• népszámlálás •
Csoport neve
Bûnüldözés
9
16
Diákok
52
40
Egészségügy
29
18
Hivatal
7
12
Média
41
32
Munkások
34
22
Oktatás
9
10
Törvényszegõk
15
36
Üzlet
26
28
Összesen
222
214

Sheena x Gale - Survivor camp
TémanyitásSheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyPént. Aug. 10 2018, 20:32

to Sheena


Topogás. Nem kellene hallanom, mégis hallom, és ez nagyon idegesít. Nem tudom, hogy miért egyeztem bele, hogy a végzősöket elhozzuk ide…ja igen, mert szívesebben kempingezem, mintsem egy tömött városi képet hajkurásszak tizenéves életképtelen tinikkel, akik azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ. A szülői testület elnöke Lauren Hamspton nagyon lelkesen támogatta a madridi kiruccanást, de aztán felvilágosítottam arról, hogy mivel járna majdnem húsz gyerek ellátása, reptetése, és felvigyázása, ezért inkább átadta nekem a stafétabotot, hogy meggyőzzem a többi szülőt is a saját elképzeléseimről. Nehéz véleményt nyilvánítani egy olyan iskolában, ahol a gyerekek mindennapi eszköze egy autó, a legújabb telefon, laptop, ha nem éppen már a tablet. A tantestület fele már online oktat, és ehhez ragaszkodnak is, hiszen a huszonegyedik században haladni kell a korral, és pont az ő gyerekeik azok, akik nem maradhatnak le. Őszintén, ha engem kérdeznek, valahogyan mi is felnőttünk, és akkor nem volt mobiltelefon, vagy asztali számítógép. A szüleink megbíztak az oktatási rendszerben, és nem óhajtották minden módon felrúgni azt, sőt megkérdőjelezni a szakképzett munkaerőt, hogy mit rontottak el a csemetéik neveltetésében. Mindenki előbb a saját háza tájékán sepregessen, mert az biztos, hogy nálunk csak egy folyamat vége zajlik, nem pedig maga az egész okítás. Lényegében nem szerettem volna, hogy az utolsó együtt töltött élményük is arról szóljon, hogy telefonon üzengetnek, képeket készítenek a srácok, hanem hogy kapcsolatba lépnek egymással, segítenek, és túlélnek, mert ez is már luxusnak számít. Bizony emberek ez egy ébresztő, hogy mekkora rossz irányba indultunk el, és idő kérdése, hogy ez a procedúra visszafordíthatatlanná váljon. A pedagógusok alacsony létszáma, és az utazás nehézségei miatt úgy döntöttem, hogy elég lesz a komfortzónájukból való kimozdításhoz, ha a Nagy-tavak egyikéhez viszem el a csapatot egy három napos sátorozásra. Az országunk és a Kanada határán fekvő természeti jelenségekből egyet választottam ki, név szerint az Erie-tó vidékét. Augusztushoz képest az időjárás még most is jó, de már nincs az a tikkasztó hőség, a vadállatok sem merészkednek ki, sőt fontos szempontnak bizonyult, hogy tűzrakó helyünk is legyen. Egy szó, mint száz, de ennél jobbat nem találtam volna. A segítők táborát erősíti a fizika tanár, aki az egyik legjobb cimborám David, aztán ott van a kis etika tanárnő Elisabeth, és kaptunk idén egy kísérő szerencsecsomagot…Sheena személyében. Az elsők között szólaltam fel ellene, mert tudtam, hogy mivel jár. A Bibliában leírt tíz csapás hozzá képest egy isteni áldás, mert bárhova lépett, vagy tette a lábát…annak nem lett jó vége. Egy bokatörés, vagy éppen darázscsípés, az neki teljesen mindegy, de a környezetének nem. Nem értettem, hogy miképpen nyert felvételt hozzánk, miután még ő maga is az iskola padját koptatta, arról nem beszélve, hogy mennyire ügyetlen, és szétszórt. A legutóbbi alkalommal éppen az egyik végzős diák zárta be az alagsori szertárba, és hagyta volna ott, ha nem akadok rá. Nem mondanám Fortuna kegyeltjének, de még átlagosnak sem, mert az ő utazását megelőző felkészülést még az FBI se tudta volna ellátni, nemhogy én. Hiába erőszakoskodtam, hogy maradjon otthon, neki mindenképpen el kellett jönnie, mert egy nyári tábor plusz krediteket ér az egyetemen, és égető szüksége volt rá. Az igazgató nehezen tud nemet mondani, ha szépen kérik, de ezt még toldjuk meg egy kis hamvas bőrrel, szőke hajjal, és az ártatlan kék szemekkel. Esélyem se volt, pedig nyugodtabban láttam volna neki az útnak, ha nincs a nyomomban. A tó felé közeledve éppen egy murvás helyen kelünk át, mindenki a saját holmiját hozza a hátán, vagy a kezén…kikötöttem, hogy a drága papák és mamák nem bérelhetnek külön autót, ami elhozza nekik a ruhákat, egyedül a sátrakat vitettük előre, de a többi ránk maradt. A nyafogáson már túl voltunk, nem hatottak meg a könyörgő tekintetek, elől meneteltem, és a sort David zárta, hogy senki ne vesszen el, vagy tévedjen le a helyes ösvényről.
- Mr. Emerson ez kibírhatatlan…álljunk meg pihenni. – ér utol az egyik pedáns tanuló..Emma. Sóhajtok egyet, és a fejemre húzom a baseball sapkát.
- Öt perce álltunk meg, és ha ezt a tempót diktáljuk, akkor estére sem érünk oda, és szerintem egyikőtök sem akar medve eledel lenni, ugye? – morcosan pillantok le rá, amitől nagyot nyel, és egyből rohan, hogy elújságolja a többieknek, hogy erre még macik is vannak….ó a gyermeki lélek. Tudom, hogy nem szabadna ennyire keménynek lennem, de borzasztóan kiborítanak a lányos nyavalygások, és felesleges hisztik. Audrey-t Svédországban hagytam egy kis nyári melóra, ha már úgysem bírt a vérével. Malmö jót tesz neki az iskola előtt, és én is biztos szívvel hagyhattam el Európát, hogy eleget tegyek a kötelezettségeimnek, ha ő biztonságban van. A kezelések némiképp segítettek a kettőnk közötti kommunikációban, de még mindig nem éreztem azt, hogy őszinte lenne velem. Imádtam őt, de meg kellett húznom a határokat, ne műveljen őrültséget. Leslie a jobb kezem odaát, így minden este tájékoztat, hogy a húgom merre jár, vagy éppen kinek a társaságát élvezi. Az öcsém csak egy hétre jött el, a munkájával le is szűkült a szabad időkerete, de legalább abban az egy hétben olyanok voltunk, mint egy igazi család. Bicikliztünk esténként activityztünk…és még sorolhatnám a színesebbnél színesebb programokat, de végre volt időm szörfözni, és búvárkodni is.
- Lizzie messze vagyunk még? – keresem a tekintetemmel a triónk kiegészítőjét, de nem veszem észre, hogy szinte felborítom a szőkeséget, akinek megint valami ráragadt a cipőjére, vagy belelépett valamibe.
- Állj….öt perc szünet. – kiáltom el magam, és odamegyek Sheenához, de már most bevágnám a hátitáskámba.
- Mi az…nem sikerült a kérésemnek megfelelő túracipőt venned? Nem direkt küldtem át minden szervezőnek a listát…ezen a környéken kígyók is lehetnek, vagy mérges bogarak. Szerinted vicceltem? Nézz rám, ha hozzád beszélek. – teszem csípőre a két kezem, mert kezdek kijönni a béketűrésből miatta.


X   • X •  
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptySzomb. Aug. 11 2018, 23:54

From Sheena to Gale
"I'm not your enemy. Why do you hate me? What have I done? "

- Ezt nem engedhetem meg! Nem mehetsz el. Ez túl sok idő - morog az orra alatt Lance, miközben a kávéját leteszi az asztalra. A lakásom szerény berendezésétől úgy kirí, hogy szinte el sem hiszem, hogy itt van. Nem akartam eredetileg felhívni, de a véletlen találkozás elég kellemetlen fordulatot vett. Fájó vállamat bekenem a felírt kenőccsel, és rárakom azt a fóliát, amit javasoltak, aztán visszahúzom a vállamra a trikómat. A friss tetoválás gyönyörű lett, bár elég kellemetlen volt a kivitelezése. Így azonban végre nem olyan feltűnő a heg, amely keletkezett a bőrömön az égés nyomán. Türelmesen fordulok Lance felé.
- Megértem, hogy aggódsz, és hálás vagyok érte, igazán nagyon édes vagy. De három másik kollégám is ott lesz, és egy csapat tinédzser kölyök. A tábor pedig nem az őserdőben lesz, biztonságos. Nem lesz semmi baj, és ez csak néhány nap. Az egyetemen viszont nagyon kell a plusz kredit, értsd meg - nyugatom, de egyre jobban az az érzésem, hogy semmi nem tetszik neki, amit mondok.
- Nem értem meg. Nem mehetsz el, és ez nem kérés volt, Sheena. Te az én barátnőm vagy, és ha azt mondom, nem mehetsz el, akkor nem mehetsz el.
Mélyet sóhajtok, mielőtt válaszolnék, mert ezt meg kell emésztenem, de a híres önuralmam úgy érzem kezd elhagyni. Beleiszok a kávémba, mielőtt válaszolnék, és leülök vele szemben az asztalhoz. Az egyik szomszéd ajánlotta fel, mert ők újat vettek, és annyit nem ért nekik, hogy áruba bocsássák, nekem meg jól jött. Cserébe egy hónapig minden nap elviszem sétálni a kutyájukat, és jövő hónapban egy hétig én vigyázok a kis édesre, míg nyaralni mennek. Igazán megérte ez az üzlet, mert a kutya meg őrülten cuki. Igaz, kicsit nagy, de nem bánom, mert cserébe egészen ártalmatlan a kis drága. A kávéról ismét azok a vakító kék szemek jutnak eszembe, ahogy a mai nap folyamán gyakorlatilag végig őrá gondoltam. Gale Emerson a bőröm alá férkőzött, és ez annyira szó szerint értendő, hogy a tetoválásom néhány apró kis vonala a nevét is rejti. Bármennyire is hangzik szentimentálisnak, nem akarom őt soha elfelejteni, de ezt a kis apróságot nem említettem még senkinek, csak a tetováló művésznek, aki gyönyörűen kivitelezte a nőies, szexis tetoválás vonalazásánál, hogy ott legyen. Elég, ha én tudom, én látom. Ha valaki nagyon tüzetesen vizsgálja azt a tetoválást persze felfedezheti a titkomat, de ha nem közvetlen közelről nézik, elvész a vonalak takarásában. A sok kis rózsaszín cseresznyevirág, a csillagok és pillangók pedig igazán széppé és nőiessé teszik a tetoválást. Eléggé fájt, amikor csinálták, de nem bántam meg, mert szerintem gyönyörű lett, és ha zárt blúzt veszek fel, teljesen el is takarható, így nem okoz majd gondot az sem, hogy tanárként dolgozzam akár egy konzervatívabb iskolában.
- Lance, én viszont nem alternatívaként mondtam, hogy elmegyek arra a kirándulásra. Szükségem van a plusz kreditekre, különben elveszítem az ösztöndíjamat, és a szüleim nem engedhetik meg, hogy fizessék az egyetemet nekem. Nem veszíthetem el a támogatást - vázolom fel, de Lance túl hevesen reagál az ellenkezésemre. Elkapja a karomat és felránt magához, egészen megrémítve.
- Azt mondtam, nem mész sehová, világos?
- Au, Lance, engedj el, ez fáj - kérlelem, de megrángat és a falhoz tol. Tehetetlenül hagyom, hogy a fal hoz szorítson, esélyem sincs menekülni. Nagyon megrémít, még sosem láttam ilyennek. Szemei tüzes szikrákat szórnak, az arca eltorzul, olyan gyűlölet sugárzik belőle amit nem tudok hová tenni. Mi történt hirtelen? Mi romlott el?
- Nem érdekel. Azt mondtam, nem mész el, és kész. Ha elveszíted az ösztöndíjad, majd én fizetem az egyetemed, de lemondod, világos?
Könnyek gyűlnek a szemembe, rettenetesen fáj, ahogy a karom szorongatja és remegek.
- Már nem tudnak a helyemre senkit szerezni, és nem...nem mondhatom le. David, és Lizzie számítanak rám, nagyon sokat dolgoztunk a programokkal. Gale pedig...
- Gale? Gale? Már megint Gale? Úgy körözöl körülötte, mint egy keselyű - ereszti el a karomat és hátat fordítva nekem tombolni kezd. A hajába tép és járkálni kezd. Mozdulni sem merek, nem tudom mit tegyek, csak ijedten pislogok rá - Mikor veszed észre, hogy az a pasas csak a veszted okozza, Shee? Másról sem hallok, csak róla. És ez a tetoválás...ez egyszerűen undorító. Ezt sem beszélted meg velem, de most így kell megtudnom, hogy Gale is ott lesz? Miért titkoltad el ezt előlem? Egy hazug ribanc vagy!
A pofon amit kapok olyan váratlanul ér, hogy levegőt is elfelejtek venni, csak az arcomra szorítom a kezem és csendesen sírni kezdek.
- Én nem akartam...csak nem tudtam, hogy fontos lehet. Hisz csak kolléga...ugyanolyan, mint a többi...
- Ez a te hibád. Mert hazudtál nekem - húzza fel az orrát, majd káromkodik egy sort, aztán csak az ajtó csapódását hallom, és a távolodó lépteit. Remegve megyek az ajtóhoz és ráfordítom a zárat. Tanácstalanul rogyok össze és nem tudom összerakni mi a fene is volt ez.


A verőfényes napsütés sem tudja elűzni zavaros gondolataimat. Lance a sokadik csokor virágot küldte el, és személyesen is felkeresett a legutóbbi csúnya elválásunk óta. Bocsánatot kért, elmondta, hogy nagyon sajnálja amit tett, nem szokott ilyen lenni, csak túl sok a munkája, és egy kutatáson is dolgozik, ami eléggé frusztrálttá teszi. Megígérte, hogy többé nem fog megtörténni, és hogy tudja, hogy sokat számít nekem ez a kredit, szóval menjek csak és tegyem meg, amit meg kell tennem. Nem akartam többé találkozni vele, de olyan kitartóan hajszolt, hogy végül beleegyeztem, hogy ha hazaérek a kirándulásról, megbeszéljük a dolgokat. És most nem tudom mi tévő legyek. Talán tényleg csak fáradt volt és frusztrált, és ez többé nem fog előfordulni. Legszívesebben megkérdeznék valakit, aki kívülálló, de hogy őszinte legyek, kicsit szégyellem a dolgot. Talán én vagyok a hibás tényleg. Mondanom kellett volna előre, megbeszélni vele. Végtére is ő a pasim, vagy mi a fene, nem? De akkor miért nem érzek úgy semmit? Mármint, persze, értékelem, hogy rám szánja az idejét, és Lance jóképű, és orvos is, minden nő kapna utána...de bennem nem mozgat meg semmit. Ha megcsókol, igazából inkább arra gondolok, hogy ott sem vagyok és az nem én vagyok, hanem valaki más. Ez normális? Lehet, hogy csak én bonyolítom túl a dolgokat?
- Sheena, erre gyere drágám - szólít meg Lizzie, majd előre mutat - Megnéznéd ott elől mi történik? - kérdezi, és én sóhajtva bólintok. Előre tekintek, ahol a táborozó végzősök próbálják tartani a tempót. Az egyik gyerek levágja a táskáját a fűbe és egyszerűen leül duzzogni. A csapat legelső tagja mindezt észre sem veszi. Gale Emerson. Ő vezeti a csoportot az Erie-tónál fekvő táborunkhoz. Kissé megremeg a gyomrom, ahogy meglátom, de ezt már megszoktam, így csak sóhajtok, és elvonom a tekintetem a széles vállakról és a kezében cipelt súlyos táskáktól feszülő karjairól. Meggyorsítom a lépteimet, és előre sietek. David mellé érve felpillantok rá, és megállapítom, mint már annyiszor megtettem, hogy ez az iskola el van átkozva überszexi tanár bácsikkal. Szerintem direkt veszik fel őket, hogy a lányok jobban teljesítsenek az órákon. Ha az egykori, bajszos és halszagú Mrs. Peterson helyett egy ilyen kaliberű pasi tanította volna a fizikát, biztos nem csak B-t kaptam volna legjobb esetben...
- Hová-hová, Ms. Reed? - kérdezi szélesen vigyorogva, én pedig visszamosolygok rá és a duzzogó gyerekre mutatok.
- Megpróbálom kicsit ösztönözni, hogy ne a hátunkon kelljen cipelni - mosolygok, majd szedve a lábaimat odamegyek a gyerekhez - Blaire, mi a baj? Miért ültél le? - kérdezem tőle, mire dacosan pillant fel rám.
- Nem bírom már, Ms. Reed. Európában is lehetnék. Párizsban. Madridban. Barcelonában, vagy akárhol, ahol van szobaszerviz és klíma. Ehelyett itt cipekedek, mint egy öszvér egy táborba, ahol a végén még kiderül, hogy zuhanyzó sincs, nemhogy pincér és bejárónő. Ez a tábor egy katasztrófa és a szüleim...
- A szüleid tudják, mire hoztunk el titeket, és hidd el, hogy már nincs sok hátra. Még egy kicsit tarts ki, és hidd el nekem, mikor hazamész innen, örömmel fogsz arra gondolni, hogy ezt is kibírtad. Na, gyere, felsegítelek - mosolygok rá, és bár duzzog még, azért csak feláll és elindul. Lehúzom a hasamon a pólómat, amely kicsit melegnek bizonyul, mert hússzú ujjú, de nem akartam senkinek magyarázkodni a lila foltjaim miatt, amit Lance szorítása okozott a karomon. Egyszerű fekete rövidnadrág van rajtam és egy csíkos, ejtett vállú hosszú ujjú felső. Az egyik vállát azért igyekeztem felhúzni a tetoválásomra, hogy ne legyen szem előtt és ne ez legyen a téma a kirándulás alatt. A sértődött kisasszonyt visszavezetem a társaihoz, és igyekszem láthatatlanná válni Gale közelében, meg sem nyikkanok. Elég kiélezett volt a helyzet a kirándulás megbeszélésekor. Lelkesen jelentkeztem, de kicsit megbántott amikor elég nyíltan kifejezte, hogy velem nem áll szándékában együtt táborozni, mert szerinte nem vagyok elég alkalmas jóformán semmire. Nem tudom miért gondolja ezt, és persze, tudom, hogy néha peches vagyok, de a pincébe sem én zártam magam és direkt kaptam asztmarohamot, pont néhány diák gondolta viccesnek a helyzetet. A kávét sem én borítottam magamra, hanem a pincérnő, nem kéne úgy kezelnie, mintha egy társadalmi selejt lennék, mert ezt magamtól is eléggé tudom. Úgyhogy eléggé felpaprikázott ahhoz, hogy addig járjak az igazgató nyakára, míg engedélyezte, hogy én jöjjek el. Persze, akkor örültem, de Lance kirohanása után elgondolkoztam rajta, megérte-e a küldetés és a büszkeség ezt az áldozatot.
Lance jut ismét eszembe, és a rémisztő megnyilvánulása, így nem figyelek eléggé, és sikerül megbotlanom egy vakondtúrásban. Felszisszenek, mert a bokám kicsit megrándul, és megállok egy pillanatra, de valaki majdnem fellök. Épphogy sikerül megállnom, amikor Gale megállítja a sort, és szembe kerülünk egymással. A kifakadására összerezzenek, és valamiért egyből Lance jut eszembe. Szerencsére az arcom csak egy kis helyen lilult be halványan, és azt sminkkel el tudtam takarni. Lehajtott fejjel lépek egyet hátra ösztönösen védve magam az erős, hangos és erőszakos megnyilvánulástól tartva, és amikor azt kéri, nézzek rá, óvatosan felnézek rá. A francba, megint remegni kezdett a térdem.
- Kérlek, ne kiabálj velem, főleg ne a srácok előtt - mondom halkan, cseppnyi indulattal a hangomban - Sajnálom...próbáltam beszerezni, de nem volt a méretemben. Azt mondták, rendelnek, de nem érkezett meg. Jöttem volna inkább mezítláb?
Hazudok és lelkiismeret-furdalásom van tőle, de jobban szégyellném bevallani, hogy nem volt pénzem megvenni a túrabakancsot. Ha megveszem, nem tudom kifizetni az albérletet, vagy épp nem eszek két hétig, ezek közül pedig egyiket sem tudtam volna megkockáztatni. Szégyenkezve pillantok oldalra, majd le a kissé kopott sportcipőmre. Gale minden alkalmat megragad rá, hogy a sárba tiporja az önbecsülésemet, és ezt előszeretettel teszi a tanítványaink szeme láttára, de el kellene már fogadnia, hogy nem lábtörlő vagyok, hanem felelős oktató. Talán nem végeztem még az egyetemmel, de ettől még nem kevésbé érzem át a döntéseim súlyát, és szeretném, ha sikerülne is végre lediplomáznom. Az viszont nem tetszik, hogy állandóan leteremt, amerre csak járok, így most, hogy kissé megnyugodtam közel lépek hozzá, egészen addig, míg biztos vagyok benne, hogy a suttogásomat csak ő és én hallom.
- És nagyon szépen megkérlek, kolléga - hangsúlyozom az utolsó szót - hogy amíg egy helyen vagyunk kénytelenek dolgozni, addig add meg a kellő tiszteletet az irányomba. Vakon követlek, bárhová mész, támogattalak a tábori ötletednél, és bízom benned, de nem vagyok a lábtörlőd, hogy úgy beszélj velem a tanítványok előtt, mint egy kutyával aki a szőnyegre pisilt. Ha problémád van, azt közöld négyszemközt, diszkréten, mint ahogy azt felnőtt emberek között szokás, és ne rombold az így is ingatag lábakon álló tekintélyem a diákok előtt. Igazán hálás vagyok előre is az igyekezetért - mondom, majd sarkon fordulok, és visszabaktatok Lizziehez, aki Daviddel a térképet böngészi. Csak mikor végre lehiggadok és már a térképet bújom a többiekkel, akkor pillantok lopva a kék szemű skandináv Istenség felé. Tudom, hogy most alaposan felhúztam, de nem érdekel, mert...a francba is, ha csak ránézek, összekoccannak a térdeim, és nem tudom miért van rám ilyen nagy hatással. Viszont úgy érzem, igazam volt, és ha ezért majd bosszút áll rajtam, hát vállalom. De nem bánhat így velem. Nem, amikor nem tud rólam semmit. Csak ül a tökéletes lakásában a tökéletes carrarai-márvány konyhapultjánál a tökéletes testével és a tökéletes képét bámulja egy tükörben, és le sem szarja, hogy másoknak mennyire gázol bele a lelkébe.
Kicsivel később elindulunk, majd hosszas és fárasztó gyaloglás után végre elérjük a tábor helyszínét.
- Végre ideértünk - nyögi az egyik lány, és Lizzie szélesen mosolyogva törli meg a homlokát.
- Bizony. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én éhen halok.
- Ez a sok gyaloglás engem is kiéheztetett - kuncogok fel, és megszabadulok a hátizsákomtól. Borzalmasan nehéz volt, de attól tartok a megpróbáltatásaink nem csak eddig tartottak. A táborhely gyönyörű, árnyas, és ami meglepő, hogy zuhanyzó is van, bár abból csak egy és ahogy elnézem, koedukált, de ez nem baj, majd csoportosan fürdenek a fiúk és a lányok, ha egyáltalán működik persze. Gale-t keresem meg a tekintetemmel, és mivel David már ott van és felénk int, Lizzievel odamegyünk hozzájuk.
- Mi a következő lépés? Lassan meg kell etetnünk őket mielőtt kitör a lázadás - kuncok Liz és kíváncsian pillantok én is Gale-re.
- Először a sátrakat állítsuk fel és aztán kezdjünk neki valami ételt készíteni, vagy osszuk fel a csapatot, és felváltva dolgozzunk egyszerre? Míg az egyik csapat sátrat állít, a másik főz, aztán csere? Vagy más terved van? - kérdezem Gale-t, és kissé megint remegni kezd a gyomrom a pillantásától. Jó lenne, ha végre hozzászoknék, hogy egy légtérben tartózkodjam vele, mert ennek így nem lesz jó vége.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyVas. Aug. 12 2018, 12:13

to Sheena


Tényleg az a célom, hogy egy csapatot kovácsoljak az itteni diákokból, mert ez lesz az utolsó évük, talán az utolsó együtt töltött kirándulásuk is, ahol emlékeket gyűjthetnek. A média felületek, a telefonok nem fogják visszaadni a fiatalságuk hangulatát, de ez a kiruccanás lehetőséget biztosít arra, hogy az egyetemre némi ésszel térjenek be, és ne úgy, hogy beszippantotta őket a huszonegyedik századi betegség. Az élen haladva szinte lemorzsolódnak tőlem a gyenge láncszemek, és bízom benne, hogy a sor végén haladó David sem kedvesebb, mint én, mert akkor ugrik a tekintélyünk, és ránk fognak mászni. A kérésem egyértelmű volt a szülők felé. Napi egy óra telefonidő, amikor felhívhatják a csemetéiket, egyébként meg felejtsék el, hogy interneten, vagy egyéb helyeken elérik őket, mert ez a három nap nem arról fog szólni, hogy apa és anya kitalált akadályokkal és veszélyekkel traktálja az amúgy is instabil lelkivilággal rendelkező utódjaikat. A kezdeti hisztiken már a lista leadása után átestünk, mikor a ruházatra is egyértelműen kiterjedt, hogy nem mini ruhákat, kis estélyiket várunk, hanem erdei sétához alkalmas melegebb, és sportosabb öltözéket. A legfontosabb top három volt az elemlámpa, a túrabakancs, és egy elsősegélydoboz, na meg az allergiák felsorolása, ha netán beütne a krach. Nem szép, de ehhez csaptam hozzá legifjabb kollégánk bűnlajstromát is az asztmával az élen, mert nem hiányzik, hogy mentőhelikoptert kelljen hívnom a semmi közepére. Bevallom, hogy az aggodalmam nem volt alaptalan, és bevásároltam a legnagyobb gyógyszertárban minden olyan kelléket, mellyel túlélhetjük a végzősök ajándék útját. Az igazgató puhaszívű nyilatkozata után nem volt választásom, és bele kellett egyeznem, hogy Sheenát is elhozzuk, de aláírattam az iskolával egy felelősségvállalási okiratot abban az esetben, ha mégis nagyobb baja esne. A biztosítást egyénenként megkötöttük, holott nekem egy ilyen kempingezés szinte kikapcsolódásnak tűnt. A testvéreimmel minden évben szervezünk hasonlót, csak éppen nem az USA-ban, hanem odahaza a fjordok, és a szigetek világában. Imádtam az otthonom, és hiányzott az ottani légkör, de megtanultam itt is élni. A nyivákolást a fülem mellett engedem el, mivel az előbbi pihenés alkalmával magyaráztam el a kicsiknek, hogy nem fogunk ötpercenként megállni, és friss levegőt szívni, amikor a tábor közelében járunk már. Fogalmam sincs, hogy mi lesz velük, ha fel kell állítani a sátrakat, és botot kell ragadni, hogy csemegét süssenek vacsorára. A tábortűznek megvan a maga hangulata, rengeteg élményt lehet szerezni, és ha okosak, akkor rájönnek, hogy a természet nem is olyan veszélyes, mint ahogyan az interneten terjedő cikkek állítják. Emma, mint szóvivő teljesen elemében van, és körülöttem ugrál, hát nem vagyok rest egy kicsit adni alá a lovat azzal, hogy megijesztem. Nem tudom, hogy hatásos-e lesz a tervem, de igyekszem a tempót diktálni, és haladni a kijelölt ösvényen. Nem hátrány, ha valakinek az édesapja hivatásos katona, és kiskorában megtanítja az iránytű, és a térkép használatára. Míg a húgom kislányként gimnasztikára járt, nekem az öcsémmel terepsétákon kellett részt vennünk, ahol egy szál iránytűvel kellett kitalálnunk az erdőből, és begyűjteni az érméket, vagy kitűzőket. Soha nem állítottam, hogy tizenévesen nem féltem volna egyedül, de ha apa ezeket nem teszi meg, akkor sosem válik belőlem ennyire talpraesett felnőtt. Az élen haladva azonban zümmögések jutnak el a fülembe, és kezdek kijönni a béketűrésemből, mikor nekimegyek a szőkeségnek, és szinte leterítem a földre. Ismételten alkot, és belemegy valamibe, de az is lehet, hogy megbotlott, végül mindegy is, mert a lényeg, hogy nem bír egyenes állásban maradni. Mélyeket lélegzek, de az orrnyergem összeszűkül, és érzem a bennem támadó düh első hullámát, mikor végre hajlandó rám nézni, és nem a cipője orrát bámulni. Észreveszem, hogy megijed a felemelkedett hangszíntől, de a fene sem gondolta, hogy nem tartja be az alapvető óvintézkedéseket, mint a túrabakancs használata.
- Ez még nem volt kiabálás, azt meghallotta volna a hátul haladó bagázs is, ha üvöltenék Sheena. – kész szerencsecsomag, na meg ez a magyarázat.
- Egy hónapja küldtem át e-mailben a listát, szerintem ennyi idő alatt még Kínából is megjött volna a cipőd, ha megrendeled. Nem, a mezítláb még rosszabb lett volna, de ebben hogyan fogsz sziklát mászni holnap délelőtt? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, és még mindig a csípőmön tartom a kezemet, mintegy sugallva, hogy nálam van a gyeplő, és nem nála. Meg kellene lepődnöm, hogy közelebb lép, de nem teszem, csak hetykén lepillantok rá, és végighallgatom, hogy a kis Duracell nyuszi honnan szedte össze a bátorságát, hogy szembeszálljon velem, de ez az első alkalom, mikor érzem rajta, hogy kiáll magáért.
- Mindenkinek visszatérünk rá, így ez nincs lezárva. – szólok még utána, mert úgy lövell ki a másik két kolléga felé, mintha piszkavassal égettem volna meg a bőrét, holott csak számon kértem, hogy miért nem képes együttműködni, és példát mutatni az elkényeztetett generáció sarjainak. A pihenés alatt a többiek hátul böngészik a térképet, mely az én fejemben ver tanyát, aztán füttyentéssel jelzem, hogy indulás van, de Blaire megint magánszámra készül. Muszáj elszámolnom magamban háromig, hogy ne kenjem fel az első fára, de úgy látszik, hogy ez még csak a kezdet.
- Add ide azt a kis hátitáskát, és ne halljam a hangodat addig, amíg el nem értünk a táborhoz, érthető? Ez nem Disneyland, és vésd az eszedbe, hogy ez még csak a bemelegítő volt. Irány előttem. – a kobakjára simítom a tenyerem, és menetirányba állítva, a többiek előtt megszégyenülve húzom magammal. Talán egy bő harminc perc telik el, és felsejlik előttünk a part lenyűgöző szakasza, ahol a főtáborunk lesz. A kezemmel jelzem, hogy kövessenek, és néhány korhadt fát kikerülve meg is érkezünk. Lepakolok egy nagy kupacba, és parancsba adom a kicsiknek, hogy odategyék a sajátjukat is.
- Most egy kis megbeszélés lesz, addig senki ne menjen bele a vízbe, és ne önállósítsa magát, különben éjszaka őrködni velem, és higgyétek el, hogy az nem lesz móka és kacagás, esetleg megfürdetem. Niall ez rád különösen vonatkozik. – mutatok a nagyágyú, zselézett paprikajancsira, és elvonulok a másik három vezetővel, hogy megvitassuk az este menetét. A lányok kérdeznek előbb, David közben sunyin méri végig a kedves kolleginát. Tudom, hogy bejön neki Lizzie, hiszen ő sem sokkal idősebb, mint Sheena, és még hajadon.
- Na, akkor… - csapom össze a két tenyeremet, és a lányokra bökök. – A csapatmunka most kezdődik. Szedjétek össze a nyolc lányt, és készítsétek elő a vacsorát…ma gondolom bográcsozás lesz, mert a tábortűz holnap estére van beütemezve. David és én, na meg a fiúk addig sátra állítanak. Tudom, hogy a legtöbb nem igényel nagy munkát, de rögzíteni kell, hátha nem várt vihar érkezik. Ezután, mikor már majdnem beütne a kajakóma, akkor jöhet a számháború. Lizzie megvan a recept….és Sheena kérlek a késsel óvatosan bánj. A forró dolgok zavarba hoznak. – küldök felé egy sokatmondó mosolyt, aztán félrehívom Davidet, hogy nekilássunk a bárányok összeterelésének.



X   • X •  
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyKedd Aug. 14 2018, 10:38

From Sheena to Gale
"I'm not your enemy. Why do you hate me? What have I done? "


Az erdő madárcsicsergéssel és élettel teli, a napfény átsiklik a levelek zöldje között. A meleg és a hűvös határán egyensúlyoz a bőrömön a nyár, kicsit jól is jön, hogy hosszúujjú felső van rajtam. A táska vágja a vállam egy kicsit, de szerencsére annyira nem vészes, csak a tetoválásnál érzékenyebb egy kicsit, de már az sem annyira szembetűnő. Letelt a kritikus időszak, most már nem is sebes, azt hittem, lassabban fog gyógyulni, de önmagamhoz képest nagyon gyorsan begyógyult, és én csak imádni tudom. Benne vagy egy titok, amelyet még magamnak sem tudok megmagyarázni, de borzongás fut végig rajtam, ha rágondolok. Még sosem volt titkom, legalábbis nem ilyen misztikus, és ez most nagyon tetszik, akkor is, ha kicsit zavaros az egész és akkor is, ha tudom, hogy ez mennyire zavarja Lancet. Bele sem merek gondolni, hogy kiakadna, ha tudná, hogy Gale nevét magamra tetováltattam. A legutóbbi kirohanásából kiindulva nem biztos, hogy szeretném kipróbálni.
Előre megyek, hogy kicsit rendezzem a makacskodó Blaire-t, és igyekszem Gale számára láthatatlanná válni. Legutóbb elég kellemetlen volt a találkozásunk, és nem tudom, most hogy álljak hozzá, ráadásul minden erejével azért küzdött, hogy ne jöhessek el erre a kirándulásra, semmi nem hatotta meg. Mintha már elfelejtette volna, milyen küzdeni az iskolában, milyen amikor egy-egy dolgon az életed múlhat. Tudom, hogy ő elég tehetős, de ha én elveszítem az ösztöndíjam, akkor lehúzhatom magam a vécén, mert a szüleimtől nem várhatom el, hogy ők fizessék a tandíjamat. Elmehetnék pincérnőnek egy étkezdébe? Szükségem volt a plusz kreditekre, de Gale egyfolytában azzal jött, hogy borzalmas vagyok, felelőtlen, nem elég tapasztalt, szétszórt. Pedig egyetlen órán sem volt bent nálam, nem tudja, hogy bánok a gyerekekkel, sem azt, hogyan tanítok. Ám hiába minden igyekezet, mert itt vagyok. Kijártam, kiálltam magamért, a többiek támogattak, szóval annyira nem lehetek borzalmas, ha mások lelkesen fogadták az ötletet. Megtehettem volna, hogy bosszúból megfúrom az ötletét, de én nem ilyen vagyok. Igazság szerint nagyon is jó ötletnek tartottam, hogy igazi élménnyel gazdagítsuk őket, nem egy készen kapott dologgal. Épp ezt magyarázom el neki akkor is, amikor majdnem fellök, majd csípőre tett kézzel lehord. Nem tudom honnan támad bennem az erő, mert a térdem így is remeg, amikor felpillantok rá. A hangja, a nyers erő, ami belőle árad hirtelen felidézi Lance ütését, és megrémülök, de aztán csak összeszedem a bátorságom és halkan, hogy csak ő és én halljuk, kikérem magamnak a hangot amit megüt velem szemben. Az, hogy a kiabálását a csoporton túl is hallanák, kétségem sem fér hozzá, de a körülöttünk állók nagyon is hallották, hogy beszélt velem, többen fel is figyeltek rá. Ha Gale így beszél velem, hogy várhatom el, hogy a diákok hallgassanak rám és szót fogadjanak? Hiszek benne, hogy a tisztelet nem jár ingyen, ki kell érdemelni, de sok múlik a környezet romboló vagy épp építő, támogató hatásán, és nem kezelhet úgy mint egy gyereket, mert neki van kiállása, rá azonnal hallgatnak. Én azonban csak pár évvel vagyok idősebb náluk, még le sem diplomáztam, szóval nekem keményebben kell küzdenem azért, hogy meghallják a hangomat. A bakancsra is van válasza, de nem kommentálom, csak felhúzom az orromat. A számon van, hogy elmondjam, hogy nem azért nincs rajtam, mert nem jött meg, hanem mert a kis listája amit átküldött többe került mint az egész éves fizetésem fele és a bakancs volt az utolsó, amit meg tudtam volna engedni magamnak. Így csak otthagyom, és amikor utánam kiált, csak egy pillanatra állok meg, hogy derékből visszaforduljak és elmerüljek a kék szemekben. Némán vívom a harcot kettőnk között, és csak azért sem hagyom, hogy földbe döngöljön, állom a pillantását, és felhúzom az orrom.
- Rendben. Legyen így - mondom büszkén kihúzva magam, majd visszamegyek a többiekhez, hogy a térképet átnézzük. Aztán már csak akkor pillantok felé, mikor eléggé lehiggadtam. Hiába minden igyekezetem, attól tartok Gale zsigerből gyűlöl, csak azt nem tudom miért. Nem ártottam neki, a helyzeteket nem én rendeztem meg amikben találkoztunk. A kórházban sem kértem, hogy maradjon, mégis ott volt, amikor magamhoz tértem. Emlékszem, a kezem fogta és mintha őszintén aggódott volna. Néha olyan, mintha érdekelné mi van velem, néha meg lábtörlőnek néz, és ez eléggé kiborító. Nem tudom, hogy álljak hozzá. Most akkor utál vagy sem? Lenéz vagy legalább emberszámba vesz? Nagyon nehéz rajta kiigazodni, és ez eléggé tud frusztrálni. Mint ahogy az is, hogy többet gondolok rá, mint a saját pasimra. A táborhelyet elérjük röpke harminc percnyi erőltetett menet után, és most már a táska súlyát is jobban éreztem, úgyhogy örülök, hogy megszabadulhattam tőle. Lizzie felveti az evés gondolatát és nekem is korogni kezd a gyomrom egy kicsit. Kifáradtunk, a gyerekek is éhesek, és ideje lenne nekikezdeni a táborverésnek mihamarabb. Gale egyből az élre tör ebben is, és a gyerekeket rendre utasítja. Máris elkezdődik a fiúk hangos harca, nevetéssel vegyített fenyegetések, ki mit fog csinálni a másikkal a strandon, a sátorban, a zuhany alatt...kisfiúk, csak ez jut róluk eszembe, bár őszintén szólva, irigylem őket, én még mindig zavarba jövök egy-egy pillantástól, vagy ha egy férfi vagy korombeli srác hozzám szól, nagyon könnyű kihúzni a lábam alól a talajt. Gale és David mellé állunk Lizzievel és csípőre teszem a kezem, úgy kérdezem én is Galet a terveit illetően, aki összecsapja a tenyerét, úgy fedi fel a tervei titkát. Figyelmesen hallgatom, és kicsit ugyan szexistának tartom, hogy azt gondolja, a lányok főzzenek meg, a fiúk pedig állítsanak sátrat, aztán felfedezem a háttérben Blairet és a barátnőit, és rájövök, hogy ha a főzésre rá tudjuk venni őket, már az is maga lesz a mámor, így nem ellenkezem. Az utasítás végére tűzött megjegyzés azonban megakaszt abban, hogy elforduljak és tovább induljak a konyhai részleg felé.
- Hogy mered? - kérdezem felháborodva, de muszáj vagyok közben derűsen pillantani fel rá, mert Gale annyira édesen mosolyog most, hogy kénytelen vagyok bemagyarázni magamnak, hogy ez esetben csak mókázni akart, nem megsérteni, bár felidézve azt a napot...még mindig álmaimban kísért, ahogy kijött a fürdőszobájából.
- Miről van szó? - csap le a párbeszédre azonnal Lizzie, és Davidre néz - Te tudod miről beszélnek?
- Nem, egyelőre legalábbis nem. Na, mi is van itt, kérem? - kérdezi David, de csak intek és beletúrok a hajamba.
- Nem lényeges. Igaz, Gale? - kérdezem, és szemtelenül rákacsintok - Na, gyere Liz, mert a végén minket esznek meg ezek a kis kannibálok - karolom át a kollégámat, aki kétségbeesetten próbál rájönni, mit is titkolhatunk Gale-el, de én biztos nem fogom elárulni, az biztos. Inkább összeterelem a lányokat, akik persze kicsit nyafognak, kicsit hisztiznek a munka miatt, de aztán húsz perccel később már ropog a tűz a kijelölt helyen és a hagymát vágjuk a bográcsgulyás alá. Én darabolom a hagymát, így elég kellemetlen, hogy olyan, mintha sírnék, de közben meg Lizzievel és a csajokkal egyfolytában röhögünk.
- Oda nézzetek, ezt nevezem én látványnak - nyög fel Crystal és előre mutat egy paprikával a fiúk felé. A tábor másik felén a sátrakat állító srácok kimelegedvén a nagy munkában épp leveszik a pólójukat. Kockás hasak, keskeny csípők és kerekedő vállak bukkannak elő a pólók takarásából, de ami az én figyelmem jobban leköti, az az íjászoktató. Megint. Gale épp egy sátorrudat ver le a földbe, nekem meg fel sem tűnik, hogy hagyma nincs is a vágódeszkámon, csak a levegőt vagdosom. Sós könnyeket nyelek, és ellágyulva nézek rá, ám amikor véletlenül észreveszem, hogy felém pillant, gyorsan elkapom a tekintetem. Szerencsére nem vágom el a kezem, és elveszek egy újabb pucolt hagymát, és azért imádkozom, hogy ha nézett is, ne túl régóta. Miért bizsergek mégis a testem minden porcikájában? Kierőszakolom magamból, hogy Lancere gondoljak, de nem igazán sikerül a dolog, csak a rossz emlékek jutnak eszembe, úgyhogy inkább Lizzie történeteire figyelek. Fél órán belül már rotyog a hús és a krumpli a bográcsban és a csajokkal gyorsan el is takarítjuk a hulladékot. A kenyereket szeletelem egy vágódeszkán és rakom szépen kosárba, míg a többiek már nekivetkőzve, minimum bikini felsőben terítenek a vacsorához. Én még nem vettem a bátorságot, hogy megszabaduljak a felsőmtől, és a lányok egy része egyenesen bikinire vetkőzve végzi a terítést, én még mindig abban a ruhában vagyok amiben jöttem. Nagyon el vagyok merülve a gondolataimban, mikor hirtelen egy hatalmas árnyék vetül rám. Felpillantok, és Galet felfedezve kicsit meg is ugrok ijedtemben.
- Az a kucifixét, de megijesztettél - hüledezek, de aztán elnevetem magam - Na, sikerült felállítani a sátrakat? Még el is kell osztani a gyerekeket, ki kivel alszik. Ja, és megkóstolnád a kaját? Nem tudom tettem-e bele elég fűszert - mutatok a bogrács felé, majd rámosolygok - Tudod, nekem nem biztonságos forró, felhevült dolgok közelében lennem. Zavarba hoznak - mondom, és mindent tudó pillantással kicsit szemtelenül pillantok végig rajta. Sajnálom, néha kicsit kijön belőle a rossz kislány. És Lance egy rohadék volt.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptySzer. Aug. 22 2018, 17:59

to Sheena


Sokszor morfondíroztam azon, hogy mennyire volt jó ötlet eljönni, és megszervezni ezt az egész kirándulást. Tévedés ne essék, nem azért csináltam, hogy hálát adjanak nekem, vagy megköszönjék az együttműködésemet, csak egyszerűen a szívemen viseltem az iskolánkba járó diákok sorsát, és ha már ez az utolsó közösen töltött „nyaralásuk”, akkor az legyen emlékezetes az együtt töltött időről, és ne arról, hogy miképpen szelfiztek, örökítettek meg egy-egy pillanatot, de nem úgy, hogy meg is élték volna. Nem tagadom, hogy sokszor látom egy-egy gyermekben a saját tinédzserkoromat, de azért messze menőkig nem voltam ennyire önző. A szüleim a jóra neveltek, és ha már anya nincsen közöttünk, akkor kötelességemnek érzem, hogy az ő elvei alapján üssek egy kis értelmet a legkisebb Emersonba. Nem vagyok süket, a menetelés közben hallom, hogy egyik-másik nebuló jajgat, nem tetszik neki, hogy gyalog kellett jönnünk, fájlalják a végtagjaikat, és iszonyúan lusták. Megértem, hogy ki lettek szakítva a megszokott közegből, és nem érzék magukat biztonságban, de csak az ő javukat szolgálja. A másik kérdéses résztvevő, aki az előbb olyan mértékben felhúzta az agyamat, az nem más, mint a kisegítő tanárunk. Sheenát már előbbről ismertem, és nem éppen azt a benyomást keltette, mint aki képes lenne egy hasonló kiruccanást sérülések nélkül megúszni. A megismerkedésünk alkalmával leöntötte magát egy kis kávéval, és még adta is alám a lovat, aztán a szertárban találtam rá. A gyerekek simán átverték, nem bírta kontrollálni őket, és ami a legrosszabb, hogy senki sem vette komolyan. Nem bíráltam felül a tanítási képességeit, mert a képzőművészetekben tuti jó, de a nevelésben…lehetett volna szigorúbb, mert a kedvességgel csak azt éri el, hogy nem tanárként néznek rá, hanem barátként, és mindenben ki fogják használni. A kisasszony figyelmen kívül hagyja az alapvető kéréseimet, mint a túrabakancs. Nem volt nagy kívánság, de egy ilyen kaliberű utazásra nem vártam volna, hogy egy szakadt tornacipőben jelenik meg. Holnap tanösvényre megyünk, éjszaka lesz bátorságpróba is, ha megcsúszik az avaron, akkor megint eltörheti valamijét. A kórelőzményeket, mint értesítendő személy a saját két szememmel láttam, és nem voltam tőle elalélva. A beszélgetésünk természetesen félbe maradt, mert kikelt belőle a nagy, és erős nő, aki nem viseli el, ha nem szépen szólnak hozzá. Megértem, hogy érzékeny a lelkivilága, de nincs szükségem olyan segítőkre, akik ugyanúgy sírnak, mint a gyerekek, és megbízhatatlanok. Mindenesetre hamar kimegy a fejemből a gőz, mert egy jó fél óra még hátra van. Magamba zárkózom, David utolér, és mutogat valamit, de nem értek belőle sokat. Az ösvényen még pár lépés a táborig, és lám előttünk a tó. Imádtam az ehhez hasonló helyszíneket, mindig a gyerekkorom jutott eszembe, és ha tehettem, akkor a szabadban töltöttem az estéimet. A plusz teherrel együtt pakolok le, és adom ki az ukázt, hogy kövessék a példámat. A másik két tanár, és Sheena is megérkezik nagy nehezen, így tartunk egy rövid kupaktanácsot, hogy mi legyen a délután további menete. David csak mosolyog, Liz megint fel van pörögve, mint általában, illetve a szőkeség arcáról is hasonló lelkesedést vélek felfedezni. Nem akarom, hogy túl nehéz dolguk legyen, ezért kihagyom a lányokat a sátorépítésből, nekik marad a vacsora előkészítése, ami lehetőleg nem méreg lesz, és mindenki jóllakottan térhet majd nyugovóra. Egy kis csipkelődés még belefér, amikor végre leesik neki, hogy rajta mulatok, és szóvá teszi a másik két társunk jelenlétében.
- Hogy merem? Fáj az igazság? Nem mondtam semmi olyat, ami ne lenne igaz rád. – ingatom a fejemet, hogy ne ellenkezzen, mert ő fogja a rövidebbet húzni, de nem vagyok benne biztos, hogy felfogta-e, vagy mindenáron meg akarja nekem mutatni, hogy ő képes túlélni egy ehhez hasonló kirándulást is, nemcsak egy estét velem. David és Lizzie azonnal lecsapnának a szaftos részletekre, de kihagyom őket.
- Semmi érdemleges, ahogyan Sheena mondta, és lássunk munkához. – fejtem ki a véleményemet, és már húzom is magammal Davidet, hogy a fiúk felé terelődjünk, addig lesz a lányoknak idejük pletykálkodni. Micsoda rémálom ennyi nő egy helyen, szerintem utoljára a szülői értekezleten éreztem ennyire rosszul magam, persze csak képletesen a sok nyafogó libától. A tó mellett szinte közvetlenül állítom fel a miénket, mert hogy Daviddel leszek egy sátorban, a fiúknak meg kiadjuk, hogy körénk kerüljenek, mert mindenkit szemmel akarunk tartani. A sapkámat megfordítom, és a terepmunka felénél a pólómtól is megválok, mert szinte a hátamon folyik végig a hideg veríték. A nap égett, annak ellenére is, hogy nincs akkora hőség.
- Szerintem abból a vacsorából nem lesz semmi. – bök oda a lányok felé David.
- Szerintem sem, mert majd kiesik a szemük. – mosolyodom el, és odaintegetek Audrey két felsőbb éves barátnőjének is.
- Múlt héten kutattam Audrey-nál, és tudod mire bukkantam? – verem le az egyik sátorrudat, mire a másikkal éppen végez a kollégám.
- Óvszerre? Jaj, tudod, hogy viccelek…ne nézz így rám Gale. – vigyorogva kapja le is a saját felsőjét, aztán beszól két srácnak, hogy igyekezzenek, mert különben büntetés lesz belőle, mire újra képesek vagyunk folytatni a beszélgetés megkezdett fonalát.
- Na..szóval egy listát. Ezek minket tartanak a legjobb pasiknak a suliban. A végzős lányok fogadásokat kötnek…én ezt nem hiszem el. – sóhajtok egyet, és megtörlöm a homlokomat.
- Milyen kár, hogy az idősebbekre bukok. Nézd meg a hátsóját Lizzienek…komolyan mondom neked. Egy kurva kávéra sem hajlandó eljönni velem, neked meg igent mondott egyből erre a kirándulásra. Sheena…hát ő ártatlan, de még így is milyen lábai vannak. – most az egyszer én is vetek egy lopott pillantást felé, és végigmérem a gazella tartozékait. El kell ismernem, hogy formás, de sosem kezdenék ki vele.
- Ja…csak Lizzie már tanár, Sheena meg még egyetemre jár, szinte olyan, mint az itteni diákok. Nem értem, hogy minek akart eljönni. Tuti történni fog vele valami, azt majd rohanhatok vele az orvoshoz. – magyarázok tovább, de közben észben tartom, hogy azt a nyavalyás asztmás spray-t is ellenőriznem kell a felszerelésemben. Egy óra múlva minden sátor áll, és a lányoknak is sikerült tüzet rakniuk. Végül úgy döntünk, hogy kell egy kis szünet, és beállunk a sorba, de sikerül a frászt hoznom szegény Sheenára.
- Hát csak az ijedezik, akinek rossz a lelkiismerete. – somolygok, és a vállamra fektetem a pólómat. – Hát azt majd eldöntik ők, de lányok-lányokkal aludhatnak csak…és nem, nem leszek engedékeny. – a kérésére csak felvonom a szemöldökömet. – Igen, ez így van, de attól még nem kell túlfélteni sem, ha már önként jöttél el. – a kis felállított műanyag asztalról elemelem az egyik fakanalat, és behajolva merek egy kisebb adagot a bográcsból. Jól megfújom, és meg is kóstolom. – Hmm…ebből még hiányzik egy kis só, de amúgy nem rossz. Életben maradunk. A lányok nem akadtak ki a főzéstől? – érdeklődöm, majd visszamegyek hozzá, és eszembe jut még valami. – Hoztam neked matracot a sátorba…majd később felfújom. Estére párba kell majd rendeződnünk a bátorságpróba miatt. Kivel akarsz lenni? – merülök el a kék lélektükreiben, elég közel állva hozzá, de még így is csak a vállamig ér. – Egy szúnyog. – zavarom el a válláról, de így is véletlenül hozzáérek a bőréhez, és végighúzom rajta a kézfejemet. – Bocsánat. – szabadkozom, és elrántom a tenyeremet, de olyan kis puha volt a bőre.



X   • X •  
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyKedd Szept. 18 2018, 12:40

From Sheena to Gale
"I'm not your enemy. Why do you hate me? What have I done? "


A hülyéskedés nem az asztalom, kicsit gyengének érzem a humorérzékemet, mert valahogy sosem úgy sülnek el, ahogy szeretném, és általában felsülök. De Gale merevebb mint egy szőlőkaró amit betonacélba ágyaztak. Nem nagyon veszi a poénkodást, és kicsit az az érzésem, hogy ez már kezd személyes ellentét lenni köztünk. Nem túl kellemes így a létezés, hogy tudod, egy kollégád nagyjából a cipője orrán lévő sárdarabnak néz, semmiféle ösztönzést vagy bátorítást nem ad, pedig mint végzett tanárnak, neki igazán tudnia kéne, hogy bánjon egy diákkal. mert tudom, hogy még az vagyok. Tudom, hogy még alig vagyok idősebb az itt jelen lévőknél, de a francba is! Idősebb vagyok. Hamarosan végzek az egyetemmel, és talán vannak gyengeségeim, de van ami értékelhető a munkámban, és ezt nem hagyom, hogy lerombolja bennem akkor sem, ha ezért naponta kell harcba szállnom. Bár megérteném, miért haragszik rám ilyen nagyon! Tudom, hogy volt néhány kevésbé kellemes pillanatunk, de azok önhibámon kívül történtek, és sajnálom, hogy raboltam a minden bizonnyal drága idejét, de én sem így terveztem az egész életemet. Kettőnk közül nekem kell megküzdenem ezekkel a kisebb-nagyobb balesetekkel napi szinten, nem neki, és mégsem tiprok sárba mindenkit a depressziómmal, bármennyire is lenne rá okom. Talán túl nagy kérés, hogy egy kezdő kollégáját ne csak ezek alapján ítéljen meg? Túl nagy kérés, hogy ne úgy nézzen rám, mintha megöltem volna az anyját? Miért gyűlöl ennyire? Én sosem bántottam őt. Nem értem, miért van az, hogy eddig a férfiak észre sem vettek, most pedig aki figyel is rám, az mind ellenséges vagy érthetetlen jeleket közvetít?
De csak egy kicsit engedem, hogy elszomorodjak, és a hagymavágás pont jó ürügy arra, hogy kicsit elmélázzak azon, ami Lance és köztem történt, miután Gale felsőtestén legeltettem a szemem. Kényszer. Mostanság kicsit többször kell ezt alkalmaznom magamon, hogy elűzzem azokat a gondolatokat, amelyek jobban feltüzelnek a kelleténél. Próbálok Lance felé közeledni, de az igazság az, hogy semmiféle érzelmet nem vált ki belőlem. Mintha tőle egy vastag fal választana el, de Gale akárhányszor ránézek, keserédes érzések kezdenek kavarogni bennem. A testem libabőrössé válik azonnal, ahogy meglátom, a pulzusom megugrik, és hiába is próbálom tagadni, hatással van rám, amit nem nagyon tudok mivel magyarázni. Tudom, hogy nem lenne nála esélyem sem, mert a mostani kirándulásra is elég harciasan reagált, amikor jelentkeztem, de sajnos a fejemből így sem tudom kiverni. A gondolataimat megregulázni pedig még nehezebb, amikor azt látom, ahogy az erősen kidolgozott felsőtestéről lerántja a pólót, és a napfény megcsillan azokon az izzadtságcseppeken, amelyek lecsordulnak a nadrágjáig. Nem értem, hogy tudja ezt a testet fenntartani, de az biztos, hogy én le nem vetkőzök előtte, különben elsüllyedek szégyenemben. A lábam rusnya, a bőröm túl fehér, a hajam sehogy se áll, és a csípőm ugyan keskeny és a hasam is lapos, nincs felesleg rajtam, de nincs bennem semmi nőiesség. Azt a megalázottságot pedig nem vagyok hajlandó bevállalni, hogy az összes srác szeme láttára kiderüljön, hogy egy tizenhét éves csitrinek is jobb és nőiesebb alakja van, mint nekem, mert abba belepusztulnék. El leszek én itt a tábor őrzésével meg bármivel amiben nem kell bikinit vennem.
Kicsit el is merülök a csajokkal a főzésben és a gondolataimban, mikor Gale megérkezik, így összerezzenek az érkezésére.
- Hát, a látszat néha csal. Az én lelkem sem makulátlan, de majd elmegyek gyónni - kacsintok és mosolygok rá, és figyelemmel hallgatom, bár őszintén megmondom, testközelből látni őt...nem bírok magammal, alig bírom visszafogni magam, hogy ne nézegessem meg jobbról-balról.
- Nem is gondoltam én sem másképp - csodálkozok el azonban amikor kihangsúlyozza, hogy vegyesen nem aludhatnak a gyerekek. Minek néz engem, a Várandós Tinik producerének? Fiatal vagyok, de nem vagyok ostoba, én is tudom, mivel járna, ha egy lány mondjuk terhesen menne haza a táborból, nem őrültem meg, de nem fejtem ki a sértő feltételezésére eső kellemetlen érzést, inkább lenyelem a békát. A kóstolásra megkérem, és kicsit heccelem, de persze megint nem veszi a lapot, így csak legyintek már.
- Ah, veled még hülyülni sem lehet - morgom az orrom alatt csendben és úgy teszek, mintha meg sem szólaltam volna egy szemforgatás kíséretében. A számon van, hogy figyelmeztessem érthetően, hogy ne legyen már ennyire karót nyelt, de eszembe jut az, amikor zenét kapcsoltam, és megpróbáltam vele táncolni, és ez megállít. Nem, Gale nem az a fajta aki bármikor és képes elengedni magát. Elképzelésem sincs, van-e olyan pillanata az életének amikor például nevet. Szerintem még sosem láttam őt nevetni. Mindig komor, mogorva, durcás fejet vág, mint akinek semmi de semmi nem jó, semmivel nem lehet elégedett. Tudom, hogy meghalt az édesanyja, és ez bizonyos felelősséggel jár a testvérei felé, de ettől még néha napján kicsit elengedhetné a gyeplőt. Rossz nézni ahogy látványosan dagonyázik a saját sivár, örömtelen, feladatokkal teletűzdelt életében. Megérdemelne egy kis szórakozást, némi lazítást. Nem is tudom, egy masszázst, vagy bakker, egy oltári jó szexet egy neki való nővel. Persze ezt a gondolatot elűzöm, mert egyből magamat képzelem oda, ami kellemes, de amikor rájövök, hogy bilibe lóg a kezem, és mást tolok erőszakkal a képbe, akkor meg összeugrik a gyomrom és nagyon de nagyon nem leszek elégedett, és ezt nem csinálhatom.
A bogrács fűszerezésének ötletére bólintok és már ismét a régi önmagam vagyok, így rámosolygok.
- Rendben, megtennéd, hogy beleteszel amennyit gondolsz? Nem szeretném túlsózni - indulok el felé, és megrázom a fejem - Nem, nem volt gond, bár Blaire az elején kicsit méltatlankodott, de aztán megbarátkozott a gondolattal, hogy ha nem csinál semmit, akkor nem is kap enni sem. Lizzie kicsit meg is lepődött amikor rápirítottam a kisasszonyra, de azt hiszem hatásos volt a dolog - simítok ki egy tincset a homlokomból és elé lépve a kezébe nyomom a sószórót, de aztán olyat mond, amivel kicsit lefagyaszt.
- Matracot hoztál...nekem? - fordítom oldalra a fejem, és egy pillanatig nem tudom elhinni, amit hallottam. A szám kissé elnyílik a csodálkozástól, a kékségeim nagyra tágulnak a meghatottság és a meglepettség miatt és csak nézek erre a pasira aki maga a talány számomra, azonban mintha mondott volna még valamit, így megrázom a fejem.
- Tessék? Öhm...ne haragudj, kicsit leragadtam. Mit mondtál a matracos rész után? - kérdezem, és ha lesz olyan kedves, hogy elismételje, egyből rávágom a választ - Veled.
De mivel ez egy annyira rögtön, zsigerből jövő válasz volt, és annyira kétségbeesettnek hangzott, úgy érzem muszáj magyarázatot adnom rá, így zavaromban elpirulok kissé és beletúrok a hajamba, jól összekócolva a szőke tincseimet.
- Mármint, úgy értem, hogy Lizzie úgy tudom szeretne Daviddel párban lenni, és nem akarnám keresztülhúzni a számításait - magyarázom és elmerülök a tenger élénk kékjében, s miközben nézem, azon jár az eszem, vajon miért nem dobog így a szívem más közelében? A vállamhoz ér a keze ahogy elhesseget egy szúnyogot és követem a tekintetemmel a kezét, mert ahol hozzám ért, libabőrös lettem és mintha tűz égetné a bőrömet. A tetoválásom mintha életre kelne, és a vékony indák a szívemig hatolnának. Egy meghitt pillanat csupán az enyém, mert a tábor menete megzavar bennünket. Szétrebbenünk, pedig nem is volt ebben semmi olyan, mégis kicsit bűnösnek érzem magam, több szempontból is.
- De ha nem szeretnéd, nem muszáj velem lenned, csak egy lehetőség - adom meg azért a lehetőséget, hogy esetleg mást válasszon. A fejemben a számháború ismét egy olyan eseményt takar, amikor megmutathatom, hogy nem vagyok annyira szerencsétlen, mint gondolja. Amennyire szeretnék vele lenni egy párban, támogatni és segíteni őt a győzelemhez vezető úton, eléggé feltüzel a gondolat, milyen lehet az ő területén ellenségének lenni. Milyen érzés lehet, amikor ő a vadász és én vagyok a vad? Amikor TUDOM, hogy engem akar, de nem TUD megkapni? Furcsa gondolat, és ha kimondanám, talán el is süllyednék szégyenemben, de ettől még igaz, magam előtt felesleges tagadnom.
Azonban muszáj tovább haladnunk a dolgainkkal, mert a gyerekek éhesek, és ideje lenne leülnünk enni, hogy ne csússzunk túl sokat a programokkal, bár még mindig nem tudom elhinni, hogy nekem hozott matracot, és nem tudom hová tenni ezt a gondoskodást részéről. Most akkor mégsem utál? Hogy igazodjak így ki rajta?
Elindulunk a többiek felé, akik már várnak minket, amikor hirtelen eszembe jut, hogy még meg sem köszöntem a matracot, így Gale után lépek.
- Hé, Gale! Várj - nyúlok utána és finoman a vállára simítom a tenyerem, hogy jelezzem, itt vagyok. Ahogy felém fordul, felpillantok rá a lehető legkedvesebb mosolyommal - Köszönöm a matracot. Nagyon kedves volt tőled - húzom szélesre az ajkaimat, és legszívesebben arcon csókolnám, de inkább csak egy puszit nyomok a tenyerembe, és akár egy üzenetet, az arcára simítom a kezem. Aztán beelőzve őt a többiekhez megyek, hogy elkezdhessük a vacsorát.

*Később*
A vacsora nagyon jó hangulatban telt, a fiúk és a lányok párba lettek osztva az alváshoz, persze általános felháborodást keltve mindenki részéről, mert arra számítottak, hogy a párocskák majd együtt aludhatnak. Gale azonban felvilágosított mindenkit, hogy járőrözni fogunk, és aki megszegi a szabályt, azt azonnal hazaküldjük, így kénytelenek voltak belenyugodni a dologba. A számháború szabályait megbeszélve végre elérkezett azonban a játék ideje is, így most már izgatottan, versenyre készen állunk a kijelölt helyünkön, hogy Gale kioszthassa a számokat, és megkezdődjön a játék.
- Jaj, úgy izgulok! - topogok Lizzienek és Davenek mosolyogva, és kicsit tényleg talán túl izgulom ezt a dolgot, de nagyon szeretnék jól teljesíteni ezen a kis játékon. Szükségem van valami győzelemre, kétségbeesetten vágyom egy aprócska kis elismerésre, különben attól félek, összeomlok, mint egy kártyavár amiért Lance megütött. Nem bírok szabadulni a fullasztó érzéstől és muszáj, hogy valami elterelje a figyelmem, különben nem fogok talpon maradni, mert nem tudom mit kéne csinálnom.
- Még sosem szám háborúztam - fogom meg Lizzie kezét izgatottan, és amikor Gale odaér, csillogó szemmel nézek fel rá. Akár egy görög istenségre szokás, mert nagyjából jelenleg azon a szinten van a szememben, még akkor is, ha a bakancs miatt lecseszett, nem érdekel. Majd egyszer elmondom neki talán, évek múlva, hogy csóró egyetemistaként nem telt a legmárkásabb túrabakancsra, de most nem sziklát kell másznunk, hanem csak bujkálnunk a fák között, rejtőzködni és nyerni, erre meg jó a sportcipő is.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyVas. Szept. 23 2018, 19:56

to Sheena


A srácokkal jól telik a sátorállítás. Sokkal rosszabbra számítottam, ha őszinte akarok lenni. A mai fiatalság nem ismer semmit a számítógépen, és a telefonon kívül, ezért is lep meg, hogy a fiúk nem hisztiznek annyit, és követik az utasításokat. Közben természetesen nem feledkezünk meg a lányokról sem, mert többször nézünk oda, nem is tagadható, hogy a hormonok ide-oda cikáznak közöttünk. David és jómagam az idősebb korosztályt vesszük górcső alá. Lizzie bejön neki évek óta, nem sikerült még elhívnia egy randira, de kitartónak tűnik a haverom. Sheena, mint nő…hogy is mondjam, de a fél fogamra sem lenne elegendő. Attól maga alá pisil, ha meglát, és körbelengi egy olyanfajta ártatlanság, ami a szüzeket szokta, de nem akarom a legrosszabbat feltételezni róla, mondjuk, azt sokat elárul, hogy attól elpirult, hogy félmeztelenül látott a zuhany után. A megmentésre váró hölgyemények között az első, és ha meg kellene saccolnom, hogy mit vált ki alapvetően a férfiakból, akkor arra voksolnék, hogy a védelmezést. Elesik a saját lábában, és ez nagyon cuki, de közben meg kislányos is, mert utoljára akkor kellett ennyit figyelnem, mikor a húgom még óvodába járt. Sheenával megjártam már a balesetit, kihívtuk hozzá a mentőket az iskolában, így a félelmem nem alaptalan. Nem olyan nőies, bevallom, a lábai egy gazellára hajaznak, de a szememben akkor sem lesz az a vérbeli nő, mint a mellettem álló kolléga, különben is még egyetemre jár. A minimum korkülönbség, ami köztünk lehet, az, ha jól számolom minimum a tíz év. Én már iskolába jártam, amikor megszületett. Mennyire morbid a matek, ugye? A munka végén odaandalgok a készülő bogrács közelébe, a lányok kezdenek fáradni, és nyűgösek is a sok séta miatt, de a felnőttek legalább rugalmasak. A pólómba törlöm meg a fejemet, izzadt vagyok mindenhol, szerintem a farkamról is folyik a víz, szóval nem ártana egy zuhany, vagy egy fürdés a tóban, de erre csak később kerül sor, ha már lenyugodtak a kedélyek. A szőkeség engem kér fel arra, hogy kóstoljam meg az ételt, de közben még humorizál is, és megpróbál kacérkodni, ami tőle szokatlan. Nem akarom felhánytorgatni neki a múltat, de a szerencse nem áll mellette, ha éppen pasizni akar. Eszembe is jut a málészájú doki, aki nagyon szimpatizált vele a kórházban. Elmerte hívni randira? Nekem ugyan nincsenek nagy szükségleteim, és Laurennel is jól kijövök. Ügyvéd, és nem a rinyálós fajta, így áldom az eget, hogy egyáltalán bejött ez az internetes társkeresés.
- Mi a legnagyobb bűnöd…hogy kétszer hordtad ugyanazt a bugyit? – kérdőn vonom fel a szemöldökömet, mert el se tudnám képzelni, hogy neki mi számít bűnnek. A gyónás meg…kinézem belőle, hogy katolikus lányiskolába járt, ahol nem sok férfit láthatott azelőtt. A kóstolás közben maradok inkább a munka téma mellett, mert a magánélete boncolgatása nem az én dolgom, és nem vagyok kíváncsi rá. Örültem volna, ha sikerül meggyőznöm az igazgatót, hogy ne engedje el, de az én szavam sem lehet mindig mérvadó.
- Más választásod nincsen, egyet kell értened velem, mert én vezetem a tábort. – a morcos oldalam egy kicsit háttérbe szorul, mert jól szórakozom rajta. Vajon mi járhat a fejében? Nem tartom butának, de annyira ártatlan, ahogyan kerüli a pillantásomat, lazának próbál látszani a társaságomban. A fulladásos incidens után elkerült még a kantinban is, legalább két napig tartott, mire kiszedtem belőle, hogy jobban van-e.
- Nem vagyok humoros kedvemben. – zárom le a témát, és hagyom, hogy a gondolataiba zárkózom. Megvan rá a joga, én a tanácsomat megtettem arra nézve, hogy még nem ártana egy kis fűszerezés. Egy tál ételtől nem leszek rosszul, de talán a többieknek nem fog ízleni, ha nem hangsúlyos az étel zamata. A sózást rám bízná, én viszont menekülnék, de esélyem sincs rá. A feladat immár az enyém, tehát, ha a kezembe adja, akkor odalépek a bográcshoz, és beleszórok kétszer egy nagyobb adagot, de megakasztom a kijelentésemmel.
- Igen, hoztam. Gondoltam, hogy nem fogsz mindent beszerezni, és nem egy napra jöttünk. A legközelebbi kórház is félnapi járásra van. Nem kockáztathatok, ha már jelen vagy. – teszem mellé, hogy ne ringassa magát álomvilágba, mert ez nem kedveskedésből született meg, hanem elővigyázatosságból. Az őrjáratozásról beszélek, muszáj lesz felállítanunk egy sorrendet, de hiába mondom el, süket fülekre találok.
- Most komolyan Sheena? – nem akarom elismételni, és kezdek zabos lenni, amikor rávágja, hogy velem.
- Rendben, akkor ezt megbeszéltük. – nem tulajdonítok neki nagy dolgot, de látom, hogy ő megint zavarba jön. Mi az isten lehet ennek a nőnek a fejében, vagy most üzemzavar lépett életbe?
- Nem kell magyarázkodnod. Lizzie és David nem fog ügyet csinálni belőle, ha együtt lesznek, majd holnap cserélünk. – vonom meg a vállamat, és befejezem az ízesítést is, mert közeledik az evés ideje. A válla közelében meglátok egy szúnyogot, és el is űzöm. Röpke pillanat, amíg hozzáérek, de határozottan hatást váltok ki belőle. Ennyire félelmetes lennék, hogy nem bír megmaradni?
- Sheena…tudod, hogy felesleges ennyit beszélned? Nem mondták még neked az egyetemen, hogy senki sem kíváncsi arra, ha valamit nem tudsz…így ezek is felesleges információk. Velem leszel párban, és fogadd el. – sóhajtok egyet, mert kezdem megbánni, hogy belementem, ha ekkora lelki traumát okoz neki a helyzet. Elindulunk a többiek felé, ha már teríteni kell, de ekkor megállásra késztet. Furán nézek le rá, de amit mond, azt olyan nyíltan, és őszintén teszi, hogy most én vagyok az, aki nem jut szóhoz. A köszönetnyilvánítása érdekesre sikeredik, de csak halkan válaszolok neki.
- Igazán nincs mit. – ez az első olyan szekundum, ahol valóban én jövök zavarba, és nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel a kedves oldalával.

Vacsora után


A kajával minden rendben volt, a kölykök nem siránkoztak, és kellően éhesek voltak, hogy az utolsó cseppig befalják. Mi természetesen külön ettünk, de a vacsora alatt is kellemes témákat vetettünk fel. Nem is tudtam például, hogy Lizzie régen terepfutott, de hát lesznek itt még érdekességek. A vacsora végeztével az útjaink különválnak, mert megkérem Dave-et, hogy csatlakozzon hozzám, és menjünk le úszni a tóhoz. Muszáj egy kicsit mozognom, már befeszültek az izmaim a sok hajolgatástól, így jó móka, hogy leússzunk pár hosszt, és kibeszéljük közben a lányokat is. A haverom be van sózva, hogy ő kapta Lizziet éjszakára, én meg csak bólogatok, hogy mekkora mákja van, de szavakkal nem támasztom alá. Az úszás után átöltözünk az esti játékoz, én most egy fekete atlétát veszek fel, hozzáillő terepszínű hosszúnadrágot, és a bakancsomat. A fejemre sapkát húzok, de fordítva rakom az üstökömre, és be az arcomra húzok két fekete csíkot földdel. A szabályokat gyorsan ledarálom, két nagy csapat lesz a kékek és a pirosak. A felnőttek is két részre oszlanak, most Lizzie lesz velem, mikor kiosztom neki az egyik piros számot, végül a többiek felé fordulok.
- Dave, tessék. – nyújtom át neki, és utoljára hagyom a szöszit.
- Na, akkor Sheena, nézz a lábad elé, ha futsz, és kérlek, ne zuhanj semmibe bele. – tartom felé a kalapot, hogy húzzon.




X   • X •  
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyHétf. Okt. 29 2018, 20:08

From Sheena to Gale
"I'm not your enemy. Why do you hate me? What have I done? "


A számháború egy igazán jó hangulatú programnak ígérkezett, de Gale rosszindulatú megjegyzése úgy mellbe vágott, hogy csak a számat tudtam eltátani, s aztán hátra léptem és lehajtottam a fejem. Nem volt túl jelentőségteljes mondat. Akár óvónak is lehetett volna nevezni. Ám annyi epével, méreggel, lenézéssel volt átitatva, hogy képtelen voltam ezt már az egész napos szekálása után könnyedén lerázni magamról. Az egésztől úgy ment el a kedvem, mint a huzat. Igyekeztem nem mutatni, de az arcomra volt írva, hogy most túl messzire ment. Megvártam, míg kiosztotta a feladatokat, majd nagyjából három percig tartott, míg direkt hagytam, hogy leolvassák a számomat. Ezután már gond nélkül ültem ki egy farönkre, míg az egész móka befejeződött. A gyerekek nagyon élvezték, és szerencsére nem is tűnt fel nekik a szótlanságom, hisz ők fel voltak pörögve, de én csak a reggelre tudtam gondolni, és arra, hogy mielőbb elérkezzenek az első napsugarak. A bátorságpróbát is úgy csináltam meg, hogy nagyjából le se szartam, mi történik a világban. A felelőtlenség nem volt terítéken, de cseppet sem élveztem, és egyfolytában meg kellett emberelnem magam, hogy ne kezdjek el sírni vagy dühöngeni.
Haza akartam menni.
Ám bármennyire is hajtott a vágy, hogy a lepukkant kis lakásom magányában sirathassam el a reményvesztett, nyomorult életemet, egyszerűen nem tudtam volna megtenni, hogy szó nélkül lépjek le. Pedig ez volt az első tervem. Hogy bedobálom a cuccaimat, és egy elemlámpa társaságában kigyalogolok az erdőből az első buszmegállóig, amelyik haza tud vinni. Nem vágytam másra, csak arra, hogy megkíméljem magam a következő rúgástól, amivel Gale kecsegtetett. De nem tettem meg. Inkább összeszorítottam a fogam, míg visszakísértük a lurkókat, mindenkit elküldtünk aludni és végre csend lett a táborban. Aludnom kellett volna, de hiába mentem tusolni, hiába voltam olyan fáradt, hogy alig álltam a lábamon, képtelen voltam elaludni. Mert nem értettem, hol hibáztam el. Lance viselkedése, az a pofon, ami összezúzta a belé vetett törékeny kis hitemet, majd Gale gorombasága egész nap...nem tudom, hogy lehetséges, hogy mindig kihozom az emberekből ezt a viselkedést. Tudom, hogy két ballábas vagyok. Nem vagyok jó ezekben, sokszor érnek balesetek, de ez még nem indok talán arra, hogy így bánjanak velem. Nem vagyok lábtörlő, mégsem tudom, hogy kellene ezt mások tudomására hoznom. Mert igen, mosolygok, kedves vagyok, és ha legszívesebben ordítanék is, akkor sem szólok semmit, csak önmagamba marok, marcangolom a saját lelkemet, míg eléggé ki nem merülnek a tartalékaim, hogy megkíméljek másokat. Olyanokat, akik engem akarnak bántani.
A sátor mélyén fekszem. Ébren. Hallgatom az erdő csendjét, a gyerekek szuszogását, néhol felröppenő halk kacajokat. De nem tudok már örülni ezeknek a hangoknak. Dave és Liz őrjáraton vannak, ám nem bírok fekve maradni, így kimegyek a konyhába, és csinálok egy teát magamnak. Egy nagyobb, fekete kötött pulcsi tart melegen, és mivel az este hűvös, egy kényelmes hosszú nadrág fedi a lábaimat. A sportcipőmből csupán a bokám látszik ki, így nem fázom, csak ha egy kicsit erősebben fut végig a tisztáson a szél. Valahol egy bagoly huhogása töri meg a csendet, és a távolban látom feltűnni Liz és Dave sziluettjét, ahogy eltűnnek a sátrak között. Ízestem a teámat, de nem bírok nyugton maradni. Az órámra nézek. Még legalább két óra van váltásig, így úgy döntök, járok egyet. A tó felé vezető úton csak egy elemlámpát hívok segítségül. Nem szólok senkinek semmiről, arról sem, hová megyek, vagy miért. Van nálam óra, mire kell, visszaérek. Addig meg úgyse nagyon számít, ott vagyok-e vagy sem. Láthatóan csak nyűg vagyok mindenki nyakán, talán jobb is, ha kicsit fellélegezhetnek a jelenlétemtől. Végigmegyek halk léptekkel a partig vezető úton, és lassú, odafigyelő léptekkel teszem fel a lábam a stégre. A víz csobban, valahol egy hal rabolt, de amúgy béka honol mindenütt. A víz meleg párát ont magából, és a végéhez érve leülök a horgászoknak odakészített padra, hogy a teával a kezemben élvezzem a csendet és a nyugalmat.
De az elmém nem nyugszik. Zakatol. Ideges vagyok és rettenetesen bánatos. Percről-percre úgy érzem, a szívem egyre nehezebbé válik. Fáj és szorít, lüktet és vérzik, de valahogy nem tud kitörni, így csak mély hallgatással ismétlem magamban újra meg újra ugyanazokat a szavakat. "Ez a te hibád!...Nem engedlek el!...Messze van a kórház!...Csak nyűg a nyakamon, miért kell jönnie?... Szerencsétlen idióta!...Ez egy nyomorék! A harmincat sem éri meg!...Nem kockáztathatok, ha már jelen vagy!..." És így tovább, minden szó, minden gonosz megjegyzés, amit kaptam az utóbbi időben és a távoli múltban, most úgy tör elő, akár egy eddig szunnyadó vulkán magmája, és megrendíti a világomat. Ostoba vagyok, ha azt gondoltam, hogy ez végződhet majd jól is. El fogom veszíteni a kreditet, de majd megpróbálok beszélni a dékánnal, hogy adjon egy kis haladékot. Talán apa beszélhetne vele, hogy pótolhassam máskor, máshogy, mert ez...ez nem működik. Nem akarok itt lenni tovább.
A csillagokat nézem a fejem felett, és elveszek a végtelen univerzum csodájában, amikor meghallom a felém közeledő lépteket. Össze rezzenek és aggódva pillantok a hátam mögé, de csak Gale-t látom közeledni, így az órámra pillantok. Még van húsz perc a váltásig, úgyhogy megnyugodva, hogy legalább nem késtem el, újra a csillagokra függesztem a tekintetem.
- Nocsak, Mr. Perfect, személyesen - jegyzem meg epésen, majd elhallgatok. Nem akarok ránézni, nem akarom, hogy megint belém rúgjon. Elég volt belőle. Fáradt vagyok hallgatni, mennyire utál, megvet, lenéz. Újabbat kortyolok az immár kihűlt teámból, és fázósan húzom össze magam, míg a csillagokat fürkészem. Percek telnek el, vagy csak szekundumok, nem tudom, de a csend fülsértő, irritáló, így megtöröm.
- Ugye milyen gyönyörű? Ilyenkor az jut eszébe az embernek, milyen kicsi és jelentéktelen is az univerzumhoz képest - mondom csendesen, majd sóhajtok egyet - Reggel kérek váltást. Majd arra hivatkozok, hogy megbetegedtem. Vagy családi gondokra, ez végül is tök mindegy. Hallie O'Brian az egyik tartalékos. Délre itt lesz legkésőbb, addig pedig elbírtok velük hárman is.
Felállok, és még akarnék valamit mondatni. Hogy kikérjem magamnak miért ilyen szemét velem. Vagy hogy elküldjem a francba, de csak tétován állok előtte, és aztán fújtatok egyet, majd ellépek, de végül újra visszalépek elé.
- Tudod...te...te kurvára nem tudsz rólam semmit. Ítélkezel, mert láttál párszor bénázni, de rohadtul nem tudsz rólam semmit! Mégis szentül hiszed, hogy jogod van lehordani, megalázni minden módon, ahogy csak lehetőséged adódik rá, csak mert én egy szerencsétlen balfék vagyok, míg te a csodák csillagzata alatt születtél és a sorsod könyvét is arany betűkkel írták meg. Számon kérsz, belém rúgsz, ledorongolsz, pedig jóformán tíz mondatot nem váltottunk egymással. Semmit nem tudsz rólam, cseszd meg. Azt sem, hogy tanítok. Azt sem, mekkora a felelősségérzetem. Azt sem, mit miért csinálok, vagy nem csinálok. Mire van szükségem, és mire nincs, vagy hogy élem az életem. Én nem tettem ellened semmi rosszat, a francba is, mégis úgy bánsz velem, hogy talán egy kivert kutyával is szebben szoktak! Szóval...rohadj meg, Gale Emerson. Baszódj meg te is, a hülye táborod is amit TE vezetsz, meg a kibaszott bakancsod, ami többe kerül, mint három havi lakbérem. Baszódjon meg a gyönyörű márvány konyhapultod, amin a nőidet kúrod, meg a szőnyeged, ami olyan puha, mint a vattacukor, meg a kibaszott ítélkező, hideg kék szemeid! Baszódj meg, tudod? Ha legközelebb a halálomon vagyok és csak te vagy a közelben, arra kérlek, hagyj inkább megdögleni. Sétálj be egy plázába és szedd fel az első manikűröst, aki lehúzni neked a bugyiját és elég buta ahhoz, hogy értékelje a seggfejséged, mert még a halál is sokkal kegyesebb annál, mint amit utána tőled el kell viselnem. Hálás vagyok azért, amit értem tettél, de...ennyi. Nem csinálom tovább. És téged sem kényszerítelek erre - lihegek, és ökölbe van szorulva a kezem, remegek. Aztán elindulok a bögrét lóbálva a stégen a part felé. A szívem vadul kalapál a mellkasomban, és ha nem szegezném a tekintetem makacsul a parton álló hatalmas fűzfára, talán a remegő térdeim végül a tóba segítenének. Mégsem bánom, hogy kimondtam azokat a dolgokat. Már csak holnapig kell kihúznom valahogy vele. Aztán visszamegyek Lancehez, mert talán többé tényleg nem ütne meg, de legalább ő nem folyamatosan aláz meg, és töri magát azért, hogy jól érezzem magam. Még akkor is, ha az a pofon még mindig a lelkemen ég.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyCsüt. Nov. 01 2018, 09:32

to Sheena


Nem is tudom, hogy mi történt ott az erdőben a gyerekek körében. Sheenának nem kellett volna itt lennie, és ezt számtalan módon hoztam a tudtára. Nem voltam túl kedves, az elején még nem érzékeltem, hogy magára vette volna, de a számháború után eltűnt a látómezemből, és nem is kereste a társaságomat. Dave és Liz kedvesen intettek óva, hogy baj lesz belőle, ha nem fogom vissza magam, de még én voltam a táborvezető, és mindenkinek nekem kellett engedelmeskednie. Másképpen nem bírtam működni, valahogyan ez ivódott belém, mióta meghalt az édesanyám. Jer és Audrey esetében sem viselkedtem máshogyan, pedig ők a testvéreim voltak. A húgommal megküzdöttem, az öcsém is néha szájalt, de tudta a szíve mélyén, hogy jót akarok neki. Egy ideig még ezen törtem a fejemet, de a skacok lefoglaltak, és a tőlem nem túl megszokott reakcióval, de igent mondtam egy kis játékra. A fiúkkal elmentünk kirándulni a közeli erdős részre, és kíváncsiak voltak arra, hogy régen hogyan vadásztak például íjakkal. Fellelkesültem a témán, mert az iskolában nem mutattak hajlandóságot a sportokra, de itt mintha kezdett volna összekovácsolódni egy csapat. Ők is érezték, hogy ez az utolsó együtt töltött idő az érettségi előtt, még tartogat meglepetéseket az utolsó év, mégis az elszakadásról szól. Nem is emlékszem, hogy nekem milyen volt, talán ekkor léptem bele az első kapcsolatomba is. Az első delíriumos állapot, a vágyódás, hogy meztelenül lásd a csajodat, hajtott a vágy, hogy én legyek az első, aki elveszíti a szüzességét, aztán hirtelen eszembe jut a húgom. Mekkora görcsöket okoz neki ez a dolog, pedig bőven lenne rá ideje. Nem gondoltam bele, hogy ebben a világban ez teher is lehet, de az is biztos, hogy a fiatalok hamarabb érnek, és esnek át olyasmiken, amiken mások csak a későbbiekben. A rögtönzött bemutató után aztán én is takarodót fújok, pontosabban elzavarom őket a megmaradt tábortűz köré, és kapnak egy kis haladékot is a kinti tevékenységekhez, mint a pisilés, vagy a zuhanyzás, de még túl finomkodóak, és finnyásak is, mert nem szoktak hozzá a természet lágy öléhez. A sátorban matatok egy sort, mire összeszedem a kis táskámat, és a vállamra hajítom a zuhany előtt. Liz és Dave az egyik fahasábon ülnek, és túlságosan belemerülnek a beszélgetésbe. A haveromnak bejön a tanárnő, és ha lehetséges, akkor egy ideje már hajt rá, de most érik be a gyümölcse a próbálkozásainak. Elmosolyodom a tényeken, hogy mire nem képes egy kis camping, aztán a másik sátorra siklik a tekintetem. Sheena nem mutatkozott a közelben, talán már alszik. Eldöntöm, hogy holnap beszélni fogok vele négyszemközt, és tisztázom a határokat. Nem tagadom, hogy féltem…egy kicsit a húgomra, és az édesanyámra emlékeztet a bénázásaival. A kórházban megsajnáltam, el sem tudom képzelni, hogy mennyire rossz lehet úgy élni, hogy állandóan veszélyben van, elesik a saját lábában, és több időt tölt a sürgősségin, mint más az ágyában, vagy az iskolában. Megrázom a fejemet, és egymagam foglalom be a kis fürdőhelyünket. Nekem tetszik, hogy nem hallani autókat, nem robognak el kamionok az ablak alatt…mert az sincsen. Többet kellene eljárnom, és idekint tölteni az éjszakákat, mint a városban. A zuhany környéke csendes, de abban nem vagyok biztos, hogy mindenki be fogja tartani a szabályokat. Nekem Sheenával kellene járőröznöm, de ha alszik, akkor nem fogom felkelteni. Ő akart velem lenni, de úgy tűnik, hogy ez azóta megváltozott. Megmosakszom, a hónom alatt többször futok át a lapátkezemmel, aztán a hajamat is alávetem ennek a tortúrának. A kezembe temetem az arcomat, és a csípős idő ellenére felfrissülök. Átvedlem az éjszakai szettemet, ami egy mackónadrág, és egy viharvert széldzseki, de semmi fejrevaló. Amikor visszaérek a sátrakhoz, már Liz és Dave is messze járnak, de túlságosan nagy a csend a másik sátorhely felől is. Neszelek egy darabig, és mikor végzek a pakolással, akkor felhúzom a szöszi sátrának a cipzárját, és bekukkantok.
- Hahó….itt vagy? – érdeklődöm, de a feketeségen kívül nem kapok egyebet, csak egy hálózsák feltornyozott sziluettjét. Hirtelen nem is tudom, hogy mit mondjak. Akadjak ki, hogy nincs a helyén, de mi van, ha baja esett, és éppen fuldoklik a vízben, vagy beleesett egy gödörbe? Az ereimen végigszáguld az adrenalin, és se perc alatt kelek útra, hogy meghódítsam a kietlen vidéket. Többször kiáltom el a nevét, de felelet nem jön, és az aggodalmam kezd átváltani valami sokkal veszélyesebbe, aztán mégiscsak észreveszem a part közelében. Ott üldögél, és a csillagokat lesik. Számíthattam volna rá, hogy kalandozó fajta. Zsebre dugom a két kezemet, és úgy közelítem meg, amikor megszólít.
- Jó estét. – köszönök rá, és közelebb merészkedem, hogy a sápatag holdsarló árnyékában szemügyre vehessem az arcát is. Teát kortyolgat, és a messzibe réved. Érzem a feszültséget, és sejtem, hogy ennek a beszélgetésnek most nem lesz jó vége.
- Igen, szép…van benne valami megfoghatatlan. – a kékjeimet a sárga pettyezett égboltra fordítom, de úgy tör ki belőle a vallomás, hogy időm sincs normálisan reflektálni rá.
- Tessék? Mi van? – húzom fel a szemöldökömet, mert nem értem, hogy most hirtelen miért gondolta meg magát. Feláll, most nem tűnik törékenynek, de az alabástrom bőrén megcsillan a holdsugár, és ettől elhallgatok. Nézzük egymást, sokkal alacsonyabb, mint én, de nem lépek közelebb, nehogy elmúljon a varázs, azonban ő az, aki megtöri, és a legdurvább éllel. Bivalyerővel támad rám, úgy záporoznak a szitkok felém, és az egyik káromkodás éri a másikat. Sheena alapvetően nem ilyen, de most maga a végzet. Vékonnyá préselődnek az ajkaim, amikor a tökéletes életemről kezd el mesélni, és valahol a tisztelet, meg a düh közötti úton járva még hagyom, hogy még beszéljen, de amikor elhallgat, és faképnél akar hagyni, akkor nem túl kedvesen, de utánakapok, és magam elé rántom, eleinte csak átfogom a felsőkarját, és villámló tekintettel pillantok le rá.
- Te prédikálsz, és ítélkezel felettem? A csillagok alatt születtem, és a tökéletes kis életemet élem? Van egy jó tízéves előnyöm veled szemben, de azt nem tűröm el, hogy így beszélj velem, Sheena. – jelentőségteljesen nézek a két szeme közé, és a mellkasomhoz húzom.
- Te sem tudsz rólam semmit, csak elképzelted, hogy milyen életet élek, mert nálam töltöttél egy fél napot. Nem utállak, csak aggódom. Elbotlasz a saját lábadban, mehettél volna a rajzszakköre is, megszervezhetted volna a kicsiknek a lovas tábort, de ehhez ragaszkodtál. Megbaszódhatom, igen…de ettől még nem fog változni a tény, hogy féltelek. Láttalak elveszve, és tudom, hogy milyen érzés az. Ettől akartalak megkímélni, te kislány. – halkulok el a végére, és csökkentem közöttünk a távolságot.
- Nem bukok a manikűrös picsákra, nem kúrok nőket a márványon….jó ideje nem is dugtam, de ugye ez nem idevaló feladat. Ha már eljöttél, akkor nem foglak elengedni, és meg fogod kapni a krediteket is. Végig fogod csinálni velem, mert felelősséggel tartozom érted. Ha pedig a cipő bánt, akkor szólhattál volna, nem haraptam volna le a fejedet, mert ott a húgomé, és elhoztam volna neked. Ellenkeztem, hogy ne jöjj, de ha már itt vagy, akkor csináld meg. Igen, Sheena kemény vagyok, és sokszor paraszt is, lesznek még rossz pillanataink együtt, de megígérhetem, hogy nem esik bajod. – a derekára csúszik a kezem. Az idő lelassul, azt kellene mondanom, hogy sajnálom, vagy valami, de nem megy. Nem vagyok olyan férfi. Végül elengedem, és a füle mögé tűröm az egyik szőke hajtincsét.
- Vegyél fel egy kabátot, mert hideg van az erdőben, és Liz meg Dave mindjárt visszaérnek. – suttogom, és az ajkait fixírozom, az is lehet, hogy odabeszélek.



X   • X •  
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyVas. Nov. 11 2018, 15:28

From Sheena to Gale
"I'm not your enemy. Why do you hate me? What have I done? "


Van egy hely. Ahol biztonságban lehetek, ahol minden úgy történik, ahogy én akarom. Ott nem vagyok az, akit szánalomból hívnak meg a bulikba, és csak azért, mert rajta mindig olyan jókat lehet röhögni. Persze, vannak barátaim, akik megszerettek az életem során, akikre úgy számíthattam, ahogy sosem mertem gondolni rá. De még mindig ugyanaz voltam a szemükben. Sheena, akit támogatni kell. Sheena, aki miatt nem mehetünk drága étterembe. Sheena, aki mindent elront, akit támogatni kell, aki segítségre szorul. Ezért küzdöttem annyira ezért az állásért. Ezért tepertem, ezért vállaltam plusz órákat, magánoktatást, ezért mondtam le olyan alapvető dolgokról, mint az arckrém, vagy a kedvenc hajbalzsamom. Mert nem akartam, hogy mindig ez legyek. És a képzeletemben, a jövőbeli elképzelt életemben már nem ez a lány vagyok. Olyan vagyok, aki kiáll magáért. Aki nem hagyja, hogy eltapossák, aki kimondja, ha megbántották, hogy kapja be az, aki beszólt. Aki nem az a szánalmas, csóró kis senki, akinek mindenki gondolja. Még talán a szüleim is. Az a Sheena magabiztos, rendkívüli, olyan nő, aki mindenki szimpátiáját elnyeri, akihez szívesen mennek oda az emberek beszélgetni.
Bárki lehetek, és ez a kis világ az, ami most képes még egyben tartani. Hiszem, hogy egyszer talán elérhetem az eget, vagy legalábbis közel kerülhetek hozzá. Az elképzelt élethez. Nincsenek nagy igényeim, nem vágyom luxus életre. Csak egy kényelmes ágyra, ételre a hűtőben, és éppcsak annyi pénzre, hogy a következő hónapig megéljek valahogy. Arra, hogy az ablakom alól eltolják a szemetes konténereket. És...egy csipetnyi boldogságra. Talán nem lehetetlen küldetés. A kis padon ücsörögve pedig épp ezt az életet vizualizálom magam elé, a kezemben tartott teás bögrével és a szemem elé táruló végtelen világegyetemmel. Annyira csodálatos, hogy milyen aprók vagyunk, mégis milyen nagy problémának képzeljük a magunk életének apró kis dolgait. Megoldhatatlannak. Pedig hol van ez ahhoz képest, ami körülöttünk zajlik. Csak a mi bolygónkon. Gyerekek bántalmazása, csecsemőgyilkosság, széthulló családok, elhidegült házasságok, környezetpusztítás. Pedig vannak bolygók, amelyek ebben a pillanatban alakulnak át fekete lyukakká. Ahol egykor talán élet volt, most mindent magába szippant és eltűntet. Némelyikbe hatalmas erővel csapódik bele egy aszteroida, valamelyik pedig épp felrobban. S innen nézve a mi bajaink szinte semmiségeknek tűnnek. Mégis, valahogy nem tudok most másra gondolni, csak magamra. Túl sok dolog bánt, amit nem tudok elengedni. Azért jöttem el erre a táborra, hogy edződjek. Hogy a legjobbaktól tanulhassak, és támogassam Gale törekvéseit az újításokkal kapcsolatban amit felvetett. Elkényeztetett, elit kölyköket tanítunk, szükségük van arra, hogy kis empátiát, szociális érzékenységet tanuljanak. Hogy megértsék, hogy boldoguljanak akkor is, ha nincs wifi vagy személyzet. Mert a szerencse forgandó, és jöhetnek rossz idők, amikor le kell adniuk az igényeikből. Ha nem veszik észre a körülöttük lévő világot, sosem fognak előre jutni az életükben. Lehet, hogy lesz pénzük, de tartásuk és lelkük nem.
Ám most csak annyit szeretnék, hogy valahogy túléljem az éjszakát és reggel elmehessek. Nem bírok még egy ilyen napot végigcsinálni. Nem megy, és nem akarom senkinek tönkretenni a táborozás élményét, mert jól érzékelhetően Gale minden percet, amit velem kell egy helyen töltenie, pokolnak él meg. Lehet, hogy nem kéne magamra vennem, és lehet, hogy csak úgy, mint amikor idefelé tartottunk, szépen el kéne mondanom, hogy ez rosszul esik, és hogy egy kicsit jobban figyeljen arra, ami kijön a száján. Ám van egy pont, ami után már nem tudok én sem az objektív, gondolkodó énemet előhozni, egyszerűen csak hagynom kell, hogy kitörjön belőlem az, ami belül nyomaszt. Mindenkinél betelik előbb-utóbb az a bizonyos pohár, nem? És az egész napos szekálás, az első pillanattól tartó lenézés és Lance durvasága után már nem bírok el többet ebből. Egyszerűen levegőhöz kell jutnom, mert néha még az angyalok is elveszítik a hitüket, ha túl nagy nyomás nehezedik rájuk. Én pedig messze nem vagyok angyal, hogy ennél többet kibírjak. Nem akarok további sérüléseket szerezni tőle, általa, miatta, így az elhatározásom véglegesé erősítem.
Gale feltűnése váratlanul ér azonban, és össze is rezzenek a hangra a hátam mögött, ám még van időm míg váltani kell, így legalább abban biztos lehetek, amiatt majd nem fog lehurrogni. Bár, Emersonból kiindulva már gyakorlatilag bármit képes ellenem fordítani. Talán azt is, hogy nem pihentem eleget, és majd a fejemre olvassa, hogy kimerülten hogy lehetnék tökéletes szárnysegédje a járőrözés alatt. Epésen jegyzem meg, hogy észrevettem őt, ám meglepő módon, nem vág vissza. Le kéne nyugodnom ettől, de a gondolataim csaponganak, és túlságosan elöntött már a keserű düh és csalódottság, semmint, hogy kontrollálni tudjam magam. Fáradtság és sértettség dolgozik össze a lelkemben, hogy most egy olyan arcomat mutassam feléje, amit eddig még sosem láthatott. Amit eddig én sem ismertem magamban. Ez pedig megrémiszt. Az első csendes mondatok után elindulok vissza a stégen, és tudom, hogy most épp hülyét csináltam magamból, mert épp én kakaskodtam azért, hogy mindenképp a magasabb kreditet adó foglalkozásra jöjjek el, de nem érdekel. Csak fogadja el, hogy holnaptól nem kell elviselnie a jelenlétemet, és keressen magának valaki mást, aki képes kezelni az állandó csesztetéseit. Én már nem tudom. Azonban mégis meggondolom magam, és visszalépek elé. Fölém magasodik, akár egy óriás, és a végtelen csillagos ég alatt a tó sejtelmes hullámai vetnek tükörképet a hideg, kék szemekben, amelyek mögött ki tudja milyen gondolatok lakoznak? A szívem fájdalmasan kondul egyet, akár egy háború után magára hagyott falu szétlőtt, csorbán hagyott harangja. Fáj, hogy így érzek, és egyáltalán nem tetszik, de már nem bírom tovább magamban tartani, így szinte egy levegővel, és cenzúra nélkül zúdítom rá ami a fejemben jár. Először látom rajta, hogy meglepődik, aztán vékonyra húzza össze a száját. Ez az, amikor valaki nagyon felhúzza, de még kivár. Szoktam látni az iskola ablakából, amikor edzést tart a nagyobbaknak és azok nem azt csinálják amit kér tőlük. Viszont ez sem tántorít el attól, hogy kertelés nélkül vágjam a képébe amit gondolok, bár őszintén szólva nem tudom mi értelme van ennek az egész beolvasásnak. Ő nem fog megváltozni, és legkevésbé fog adni az én véleményemre. Pontosan azért nem amiért senki nem adna. Mert Sheena Reed nem az az ember, aki bárkinek feltűnne. Senki nem veszi komolyan, még kevésbé törődik vele. Mert egy jelentéktelen kis szürke egér vagyok, akin bárki bármikor áttaposhat. És tudom, hogy most megint csak magam alatt vágom a fát, de már nem érdekel ez sem. Tetszik ez a drámaiság, ki tudja, talán van némi színészi véna is bennem.
Azonban amikor a monológom befejeztével el akarok menni, Gale utánam kap és visszaránt. A mozdulatról egyből Lance jut eszembe, így védekezésre emelem fel a kezem, mint aki ütésre számít. Megremegek a szorításától, még ha nem is olyan erősek, mint amilyennel Lance ajándékozott meg, és összeszorítom a szemem ösztönösen. Ám a csapás nem érkezik, csak a szavak. És azok a szavak...egy perc erejéig egészen belemerülök a kéklő szemekbe, ahogy a szorítás is enyhül és egészen a mellkasához von. A nyakam majd kitörik, ahogy felpillantok rá. Innen, egészen közelről fel kéne fedeznem valami hibát rajta. Oda nem illő anyajegyet, a borostái közé bújó ezüst szálat, ami egy magamfajta fiatalnak egyenlő lehet az idő elmúlásával. Azonban csak a szeme köré gyűlő nevető ráncokat látom, amik szexivé és éretté teszik a mindig olyan metszően hideg tekintetét, az álla vonalát, amely szabályos ragadozó állkapcsot rejt a bőr alatt. És ahogy lenéz rám, van ebben valami egészen meghitt. A szavai közé azonban így is sikerül odacsempésznie azokat a gondolatokat, amik egyfelől megmelengetik a szívemet, a sértettségem vadlovainak vágtáját csendes ügetéssé, majd lassú poroszkálássá csitítja, másfelől viszont akkorát vág rajtam egy tüzes, izzó kampókban végződő ostorral, hogy szinte hallom, ahogy a bőr felhasad a hátamon, a mellkasomon és egészen a szívemig hasít ketté. Csendesen hallgatom, és mikor végre megnyugszik és arra kér, vegyek majd kabátot. És én alig bírok visszatérni a valóságba. A számat nézi, és a torkom kiszárad a pillantásától. Egy pillanat erejéig elképzelem, milyen érzés lehet azokat az ajkakat érinteni a sajátommal. Azonban a realitás tiszta gondolkodásra ösztönöz, ezért egy lemondó, mély sóhaj után a tekintetébe fúrom a sajátomat és apró, szelíd mosolyt viszek az ajkaimra.
- Gale...tedd a szívedre a kezed - kezdek bele - és mondd azt, hogy ezt te magad is elhiszed. Tudod, hogy nem így lett volna. Ha elmondom, hogy nem tudok kiadni ennyi pénzt a bakancsra, azonnal az igazgatóhoz rohantál volna, hogy kirúgass a csapatból. És ezt te is jól tudod.
Hátrálok egy lépést, és megrázom a fejem, próbálok nem könnyekben kitörni.
- Sajnálom, amiket mondtam, de be kell látnod, hogy ez így lett volna. És nem mondom, hogy nincs igazság a követeléseidben. Nem mondom, hogy nincs jogod ezt kérni, ha te vagy a táborvezető. És igazad van, megcsinálhattam volna a rajz szakkört is, a lovas tábort is. Akarod tudni miért ezt választottam mégis? Mert itt magasabb a kredit. És volt még egy ok, bár ez nem volt hivatalos. A legjobbaktól akartam tanulni, és téged, mint tanárt nagyon sokra tartalak, ahogy Lisat és Devidet is. De te épp most mondtad ki, te mennyire nem tartasz semmire sem engem. Nem vagyok gyerek, Gale, ne kezelj a diákodként. Huszonhat éves vagyok, végzős pedagógus hallgató, nem egy tizenhat éves csitri. Felnőtt nő vagyok, még akkor is, ha szőke a hajam és kék a szemem, és általában véve a kinézetem nem tükrözi a koromat. De erről nem tehetek, a szüleimet lehet számon kérni azért, ahogy kinézek. A kedvességem pedig talán naivság, talán butaság, és elismerem, hogy sok esetben a legjobbat feltételezem a legrosszabb emberekről is, de nem vagyok olyan ostoba, mint amilyennek te leírtál magadban. Csak próbálok nem úgy hozzáállni a világhoz, ahogy a világ áll hozzám, mert ezzel talán csak egy embernek is, de szebbé tehetem a napját. És minden nap kész vagyok ezért harcba szállni. Szerencsétlen vagyok egyfelől, és érnek balesetek. De ha kalitkába zárom magam, sosem fogok megerősödni. Éljem le az életem egy üres szobában, ahol semmi baj nem érhet? Megúszhatom a sürgősségit, de az nem élet. Értesz engem? És neked, mint már végzett pedagógusnak támogatnod kéne engem. Tanítanod, elhitetni velem, hogy képes vagyok arra, hogy tekintélyt szerezzek egy csapat tinédzser között is akár, mert a pedagógusok mind ezt teszik, és valaha te is voltál kezdő a pályádon. Hogy felejthetted el ilyen hamar?
Csalódottan túrok a hajamba és kitekintek a vízre.
- Nézd, én nem akarok veszekedést, és köszönöm, hogy féltesz, még ha ezt a magad módján is teszed. De ha a féltés számodra ez, ha a védelem, amit mondasz abból áll, hogy ostorral csapkodsz gondolkodás nélkül, akkor én köszönöm, de nem kérek belőle. Mit ér a testi épségem, ha a bizalmam amit beléd fektettem darabjaira hullik szét a tetteidtől és a szavaidtól? - kérdezem, és egy pillanat erejéig engedek a csábításnak, és ha engedi, az arcára fektetem a tenyeremet.
- Mit rejtegetsz a maszkod mögött, Gale? Mert tudom, hogy rejtegetsz valamit, és nem tudlak kiismerni. Ennyire nehéz egyedül cipelned a családod terhét? Ennyire megkeményített a folyamatos készenlét? Vagy valami más nyomaszt? Ha akarod, én itt vagyok és segítek, amiben csak tudok, ezt tudnod kell. Látom benned a jót, de mintha...nem akarnád, hogy kiszabaduljon. Vagy megint csak tévedésben élek? Miért adsz kettős jelzéseket a világnak? Miért mondod, hogy féltesz, ha közben azt mutatod, csak a saját érdekeidet nézed? Nem értelek, nem tudlak megérteni...- simítom meg az arcát, és már ott lennék, hogy legszívesebben megölelném, mert az az érzés fog el, hogy talán neki nagyobb szüksége van egy ölelésre mint nekem, de egy bagoly elszáll a fejünk felett hangos huhogással, és ez megtöri a pillanat varázsát. Elengedem. Van a tekintetében valami furcsa, ezüstös csillogás, így ellépek előle és rámosolygok.
- A szemed...egészen különleges. Most van egy opálos ragyogása, ami egy...nem is tudom...földöntúli hatást kelt. Az embernek kedve lenne lefesteni - mondom csendesen, aztán hátat fordítok neki, de nem indulok el, csak a bögrét szorongatom a kezemben, és azon tűnődöm, vajon mit kéne tennem most. De tanácstalan vagyok. Így lehunyom a szemem, és óvatosan, lassan, alig észrevehetően nyújtom hátra a jobb kezem. Visszamehetünk együtt, és a kézfogás nem jelent semmit, csupán pár lépést a stégen, amíg megnyugszik a lelkünk. Tudatni akarom vele, hogy a neheztelésem csak időleges, talán igazából nem is neki szól, sokkalta inkább magamnak. Vagy Lancenek. Vagy a világnak, amelyik megengedi, hogy ezek a dolgok megtörténjenek. Azonban nem kötelező érvényű, és ha úgy érzem, egyedül szeretne maradni, vagy valamiképp tudtomra adja, hogy nem kívánatos személy vagyok számára, visszahúzom a kis kezem és csendben elindulok a tábor felé, hogy gondolkozhasson. Talán mindkettőnknek arra lenne a legnagyobb szüksége. Egy kis gondolkodási időre. Vajon megmenthető még valami abból, ami törékeny kapocs volt köztünk? Vagy ezt is csak én képzeltem?

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyCsüt. Dec. 27 2018, 09:19

to Sheena



Olyan gyermekek jövőjét igyekszem szebbé varázsolni, mint a húgomé. A kortársai nem ismerik már a régi erények fogalmát, mint a tisztesség, az illem, és a megbecsülés. Nem kérünk olyan dolgokat tőlük, melyek megvalósíthatatlanok lennének, de ők mégis úgy kezelik. Borzalmas, hogy nap, mint nap szembesülök vele, hogy mire neveli a média a mostani generációt, ahogyan a sajtó. A lesoványodott, celeb cicák, ahogyan posztolnak a legújabb táskáikkal, ruháikkal, mintha ez lenne a világ legfontosabb küldetése. Az önmutogatás korszakát éljük, és belehalok, hogy ennek nem szabhatok gátat. Az én szüleim még egészen más elvek alapján tanítottak bennünket, az édesanyánk biztosan, mert mindannyian normálisan felcseperedtünk, és le is tettünk valamit az asztalra, anélkül, hogy az olló megvágta volna a kezemet, vagy az öcsémét. Audrie az egyetlen kivétel, őt beszippantotta a modern világ, és megállíthatatlanul válik tömegcikké, úgy látom, az sem sokat segít rajta, hogy pszichológushoz járunk. Apa nem örülne, de nincs is itt, hogy lássa őt, ahogyan anya is már csak az égből követheti nyomon, hogy milyen hibákat követünk el mi hárman, mielőtt révbe érnénk. Az égboltra tekintek, megannyi aranyló pontocska csillog odafent, és azt hirdeti, hogy nem vagyunk egyedül. Ez a tábor jó ötlet volt, még mindig kiállok a véleményem mellett, hogy a fiataloknak szüksége van egy kis összekovácsolódásra, hogy igazi emlékeket gyűjtsenek, mielőtt véget érne az áhított gimnáziumi csodájuk. A pillantásom lázasan kutatja a szöszit, aki a sátort hátrahagyva úgy döntött, hogy egyedül fedezi fel az éjszakát, és fittyet hány a felállított menetrendre. A többiek éppen az erdő közelében járőröznek, nem is bánom, hogy egyedül lehetek a gondolataimmal, de az aggodalom kilyukasztja az oldalamat. Mi van, ha beleesett a vízbe, és már nem él? Mi van, ha annyira eltévedt, hogy csak napok múlva találjuk meg? A legrosszabb tévképzetek kerítenek a hatalmukba, mert Sheena ezt váltja ki a környezetéből. Nem tudok egyetlen alkalmat sem felsorolni, amikor ne került volna bajba.  Az első találkozás alkalmával a sürgősségin kötöttem ki vele, néhány diák heccből bezárta az alagsorba, akkor is mentőket kellett hívni, és akadt még számtalan apró mozzanat, mikor a karjaimban kötött ki. Védtelen a világgal szemben, megtanultam, hogy mellette kétszer jobban kell figyelni, mint másoknál, a szerencse sosem lesz a védőangyala. Meglepően oltalmazó tudok lenni, de ezt kívülre sosem mutatom, sokkal keményebben kezelem azokat, akiket kedvelek, vagy akik fontosak számomra. Nem jelent ez önmagában semmit, de mégis valamit. Sheena a hétköznapokban ott van, nem menekülhetek előle, mert a tantestület részét képezi, és ügyes is, de nem egy túlélőtáborban. Mérges voltam az igazgatóra, hogy belement ebbe, nem szabadott volna igent mondania rá, még akkor sem, ha szépen kérte. Megértem, hogy szüksége van rá az egyetemhez, de lett volna másik lehetőség, hogy pontokat gyűjtsön, ne az életét tegye kockára a diplomájáért.        

Végül a gondolataim megtestesítője a tó fodrozódó víztükre mellett üldögél egy bögre tea kíséretében. Megnyugszom belül, hogy nem kell mentőalakulatot utána küldenem, de ez még nem jelenti azt, hogy minden okés lenne. Nem véletlenül vezettem be, hogy mindenki jelentkezzen le nálam, és nem számít időpont sem, de arra nem készültem fel, hogy kitör belőle a kisördög, vagy éppen az eddig elrejtett amazon. A méreg úgy folyik végig a torkán, hogy szavakká formálódjon, mint aki évekig hallgatott, és az elnyomója ellen kíván felszólalni. Sokszor láttam ehhez hasonló kitörést, de ekkora elkeseredettséggel sosem párosult. Sheena meg akar felelni a környezetének, egy olyan emberré akar avanzsálódni, mely szerintem nem illene a személyiségéhez. Nem abból a gyökérből táplálkozik, ahol a magabiztosság terem, és ez nem is baj, mert nem kell minden nőnek egyformának lennie. A legtöbben abban a tévhitben élnek, hogy a férfiak csakis a tökéleteset keresik, pedig abba sosem szeretünk bele. Nem várom el tőle, hogy a maximumot nyújtsa, csak ne kelljen lépten-nyomon azon aggódnom, hogy eltöri a lábát, vagy beleborul a vízbe. A sápadt holdkorong fényében is jól kivehetőek a fájdalomtól eltorzult arcvonásai, a felvett álcai megrepedt részei. Ajaj kislány, nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy kiakadj, de akkor nem lennék különb, ha most leállnék vele veszekedni, de azt mégsem hagyhatom szó nélkül, hogy most adná fel, amikor már eljött a táborba. Előtte kellett volna gondolkodni, és nem utána, de idővel megtanulja, hogy a döntéseinek következményei vannak, és nem minden úgy zajlik el, ahogyan elképzelte, mert az élet sem lesz ilyen. A monológja után felhúzná a nyúlcipőt, de nem engedem el, és már húzom is magamhoz, hogy éreztessem, ez nem méltó egy jövőbeli tanítónő viselkedéséhez. Nem érzékelem eleinte, hogy milyen hatással vagyok rá, de aztán feltűnik, hogy megrémül. Ó, mit vártam tőle? Csak a szája volt nagy, és nem a bátorság folyójában mártózott meg.  A harag bennem is tombol, de nem iránta, hanem aziránt, hogy nem képes felfogni, hogy mivel játszik. Elmagyarázom csendesen, de érezhetően keményebb hangvitelben, hogy mi és miért történt ma úgy, ahogyan alakult. Szeretném, ha maradna, és bízom benne, hogy fog is, de annyira esetlen, és összetört, hogy talán mégis az lenne a legjobb megoldás, ha reggel szélnek ereszteném. A végén nem szorítom már meg a kezét, a testem mellé eresztem, és csak figyelem, ahogyan szomorúan elmosolyodik. A szél a hajába kap, most egészen más színezetet kap a lénye. Az ártatlanság képviselője lehetne, egy tiszta lélek, akit még nem törtek meg, de ez nem a mesevilág, ahol ennek helye lehetne.  
- Sheena… ne mondj butaságokat. – erősködöm, hogy megvédjem magam, mert nem tettem volna meg, különben nem pakoltam volna külön matracot neki, nem vérteztem volna fel a készleteimet gyógyszerekkel. Egy bakancs ide, vagy oda, de azt hiszem mindketten félreismertük a másikat, és ő már nem tételez fel semmi jót rólam. Íme, Gale Emerson megsemmisül, egy nála fiatalabb kritikája alatt.
- Nem tudtam, hogy miattunk vagy itt. – szólalok meg halkabban a kelleténél, mert ezzel ledöbbent, de hát ki gondolta volna, hogy ennyire minket tart példaképnek. Nem tagadom, hogy sok az igazságalapja az állításainak, de ott van az is mellette, hogy nem látja még önmagát tíz vagy éppen húsz év múlva. Közel egy évtized előnyöm van vele szemben, és ez most látszik meg a legjobban, ebben a párbeszédben. Túlságosan sokat hallgat a belső énjére, tény, hogy jól beszél, és hatással van a diákokra, de nem szeretnék a tesztalany lenni. A tekintetem az övébe fúrom, amikor az arcomra fekteti a kezét. Első körben arra gondolok, hogy elveszem onnan, és ellököm, de hagyom, és csendben szívom be az éjszakai hűs levegőt. Borzalmasan fáj, hogy a múltamban vájkál, nem állok készen arra, hogy ezt bárkinek kiadjam, főleg nem egy idegennek. A bagoly huhogása időben érkezik, örvendek neki, hogy az erdő nem alszik, és az állatik éberen őrzik a területüket. Én nem tudom, hogy mit kellene tennem vele, mert beszélni nem szeretnék a történtekről. A stég felé pillant, elmenne, de aztán megtorpan, és hátranyújtja a kezét. Újfajta kezdeményezés, talán egy tiszta lap nekünk is. Itt az ideje, hogy letegyem a voksomat, és hezitálnék, de átfogom a kis kacsóját, és a meleg tenyerembe zárom. Mindketten zaklatottak vagyunk, nem mondanám, hogy a legjobb társaság, de a csend kielégítő lesz, úgy érzem. A vizet a hátunk mögött hagyva megyünk vissza, de félúton összetalálkozunk a nevetgélő Lisával, és Daviddel.
- Hát ti…aj, annyira hülye…képzeljétek láttunk szarvasokat. Mekkora élmény. – fel sem tűnik nekik, hogy egymás kezét fogjuk, nekem is kell egy kis idő, hogy észhez térjek.
- Az nagyszerű. Mi most megyünk. Nézzetek rá a gyerekekre. – alkalmatlan vagyok ennél hosszabb szónoklatra, magammal húzom a szőkeséget, és elkanyarodunk az egyik ösvényre. Némán baktatunk egymás mellett, kézen fogva, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.



X   • X •  
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyVas. Jan. 27 2019, 17:48

From Sheena to Gale
"I'm not your enemy. Why do you hate me? What have I done? "


Hogy mi hozza ki belőlem azt az énem, amelyikről azt sem tudtam, létezik? Jó kérdés. Talán a túl sokáig tartó nagy nyomás, talán a vágy, hogy kiadjam magamból a bennem rekedt feszültséget. Talán a nem múló, sőt egyre erősödő érzések, amikkel nem tudok megküzdeni. Talán csak besokalltam és épp idegösszeomlást kapok. Ki tudja?
Minden esetre végre azt teszem, amit mindig kellett volna. Rátapadok a lehetőségre, hogy ezt a beképzelt, arrogáns, egoista barmot elküldjem melegebb éghajlatra. A képébe vágom minden sérelmem, addig a pillanatig, míg végre kicsikarhatok belőle egy szemernyi együttérzést, egy csipetnyi emberséget. Mert nem vagyok hajlandó elhinni, hogy ő, a nagy Gale Emerson, az íjászoktatók gyöngye, a bátor és védelmező nagy testvér képtelen önmagán kívül mást is meglátni. Nem csak a te igazad létezik, Gale. Nem csak az lehet a jó, amit te kitalálsz, nem csak az a megfelelő, és hiába írsz hatszáz listát, az élet olykor megtörténik akkor is, ha előre eltervezted a dolgokat. Legtöbbször ez így működik. Történnek események, és te reagálsz, nem pedig fordítva. Most pedig ha arra számított, hogy csendesen sírdogálva talál rám, netán megrettenve attól, hogy a leszidása következtében majd könyörögni fogok azért, hogy maradhassak, akkor hamar a lovacska túloldalán találhatja magát. Most az egyszer nem hagyom magam. Tőlem szokatlan módon beszélek, és már azon lennék, hogy az ütős kis monológom után szemrebbenés nélkül hátat fordítsak neki, de visszaránt. Ütésre számítok, sajnos rossz tapasztalat, de aztán beszélni kezd. Elmondja amit már eddig is tudtam, amivel én is tisztában vagyok. Senkinek nem tökéletes az élete. Mindenki hordoz magában sérelmeket, mindenkinek van valami, ami fáj, ami bántja. Sokan azt gondolják, akinek pénze van, annak mindene megvan. Sokszor láttam ilyet. Általában a pénzes emberek a legboldogtalanabbak. Igaz, nem éheznek, szép házban laknak. De a szívüket megkeményítette az állandó aggódás, mit gondolnak róluk mások, ki akarja rátenni a kezüket a pénzükre. Nem olyan könnyű ez, mint gondolnád elsőre. A számlák hiába vannak befizetve, ha közben üres a házad, mikor hazamész, ha a hatalom mellé csak a magány járul társként. Persze, nem feltételezem, hogy egy Gale kaliberű férfi magányos lenne, de tudom, hogy neki is vannak problémái, méghozzá nem is olyan kevés. De jól esik kicsit a képébe vágni, hogy mások talán ezt gondolhatják róla. Talán épp ez kell ahhoz, hogy kicsit magába nézzen, és átgondolja, mit is közvetít a környezete felé.
Elindulok. Nem várok már válaszokat, sem megértést. Nem, azt hiszem fel kellene adnom. A küzdelem, hogy komolyan vegyen, vagy hogy bizonyítsam felé azt, hogy több vagyok egy szőke, üresfejű tinilánynál, esélytelenné vált. El kell fogadnom, hogy Gale sokkal keményebb dió, mint bárki akivel valaha találkoztam. Csak azt sajnálom, hogy talán még senki véleménye nem számított ennyire, mint az övé. Az önértékelésem egy új szintre emelkedett. Vagyis süllyedt. Ennél jobban megalázni magam talán akkor sem tudnám, ha akarnám. A hátam mögé utasítom, mert tudom, hogy nem fog megtörni. Nem fogja kiadni magát, makacsul hallgatni fog, nem törődve azzal a csekély kis eséllyel amellyel kecsegtetem. Itt lennék, számíthatna rám, de nem akarja. Én pedig nem tudom miért is akarnék ezért küzdeni, hiszen sosem volt közünk egymáshoz. A veszteség mégis ólomsúlyként nehezedik a vállaimra. Mit kellene tennem azért, hogy elfogadjanak?
S most legszívesebben a bennem rejtőzködő aljas, gonosz lélekre hallgatnék. Ez hatásos kilépő lenne. Drámai, teátrális. Vissza se nézni, csak menni előre, mit sem törődve azzal, mit hagyunk magunk mögött. De akkor miben különböznék Lancetől? Vagy bárkitől a világon? Ez nem én vagyok. Én nem rúgok bele a másikba, hogy aztán ne segítsem fel a földről. Ennél felelősségteljesebb vagyok, legalábbis akarom hinni, hogy így van. Így nem mondok semmit. Csak megállok, és hátra nyújtom a kezem. Nem kell sok, elég egy jel, hogy menjek, és itt hagyom. De akkor is tudnia kell, hogy mindezek után is, én itt vagyok. Nem fordítok a szó lelki értelmében hátat, és az, hogy most így állok a dolgokhoz, nem jelenti, hogy ennek így is kell maradnia amíg világ a világ. Mert én megadom az esélyt. Mindig.
Harminc másodperc. Ennyi az az idő, amennyit arra szánok, hogy így, ebben a pozícióban várjak arra, mit lép. Ha nem lép semmit, azt jelnek veszem és elengedem. Ha gondolkoznia kell, vagy dühöngenie, vagy bármi, ami neki jó, ezt megértem, és magára hagyom. Ám amikor hozzáér a kezemhez és óvatos, bátortalan érintéssel simítja az ujjaim köré az övéit, megnyugvó sóhaj szakad fel belőlem. Mintha ezer éve most kapnék először levegőt. Fellélegzem. Megnyugszom, és mégis, ugyanolyan rémesen és fájdalmasan érzem magam, mint előtte. A bántások, a sérelmek nem múlnak el ennyi idő után, ennyitől. De legalább valamiféle reménysugár izzik fel a lelkünkben, hogy nincs még minden veszve.
Elindulok. Nem eresztem a kezét, de ösztönösen figyelek, mikor lazul a szorítása. A lépteim szinte nesztelenek a deszkákon a víz felett, a hold fényében csak a víz fodrozódó felületén tudom kivenni a sziluettünket, amelyek azt támasztják alá, hogy ez most történik. A kezem fogja, önként. Nem kiabál velem, nem bánt. Most az egyszer végre eljutottam hozzá úgy, hogy észrevegyen engem is. Talán először úgy, ahogy eddig még sosem. Amikor belefutunk Davebe és Lisába, én arra számítok, hogy elenged, zavarba jön, de most rajtam a sor, hogy nagyon meglepődjek, mert nem teszi. Továbbra is fogja a kezem, amit nem tudok hová tenni, de nem ellenkezek. Nem is szólok nekik semmit, csak kábán mosolygok, mintha nem tört volna össze a világom a mai nap folyamán teljesen, mintha minden rendben lenne. Mert ezt mindig nagyon jól el tudom játszani. Rohadt jó színésznő vagyok a jelek szerint, mert nekik sem tűnt fel semmi a világon. Egész nap. Ami egyfelől megnyugtató, másfelől kiábrándító, hogy ennyire nem figyelnek rám, vagy úgy egyébként a környezetükre. De mindegy, nem vagyunk egyformák.
Követem Galet az ösvényen, s ahogy kikerülünk a páros nevetgélő bűvköréből, a lépteink is lelassulnak egy kissé. Nem tudom merre vezet, de vakon megyek utána az erdő sűrűjén át. A távolból a víz hangjai eljutnak hozzánk, az erdő békés szuszogása egyé válik a lélegzetünkkel. Nem tudom mit mondjak, de most nem is jönnek a szavak a számra. Csak azt kívánom, még ne engedjen el. Egyre erősödő érzés kerít hatalmába, ami nem tudom, hogy a Holdnak köszönhető, a fáradtságnak, vagy annak a tudatnak, hogy ennek itt bármikor vége szakadhat, de ahogy feljutunk egy dombon és a tó immáron egy meredekebb part több méteres mélységéből köszönt ránk, a kis természetes kilátó széléhez megyek. Itt még biztonságos, nem lépem át a védőkorlátot, csak megállok és a hűvös, nyári estében az előttünk elterülő látványra szegezem a tekintetem. Érzem, hogy néz, de talán nem fizikálisan teszi ezt. Csak érzem, hogy figyel. Fürkész. De a csend fülsiketítő. Irritáló.
- A szüleimmel nem sokszor jártunk el nyaralni. Apa mindig dolgozott, anya nem keresett eleget, ami pénzük volt az a mindennapi megélhetésre ment el - kezdek bele a mesélésbe, magam sem tudom miért. De ha nem állít le, folytatom - De egyszer egy barátomék elhívtak magukkal. Egy teljes hét egy kellemes kis házban egy tó partján. Repesni tudtam volna az örömtől. Tizenhárom éves voltam, és nem igazán voltak barátaim, szóval az egész júniusom és júliusom azzal telt, hogy megpróbáljam lenyugtatni magam. Életem legszebb hete volt! És ha azt hinnéd, hogy azért, mert egész nap úsztam, vízbe ugráltam, a többiekkel marhultam, tévedésben élsz. A csapatnyi gyerek közt egyetlen kicsi volt. Mark. Alig múlt hat éves, és rettenetesen félt visszamenni az előkészítőbe. Félt az iskolától, a nagyok mindig ijesztgették a követelményekkel, emiatt szorongóvá vált. Rémálmai voltak. Én az egész nyaralás alatt írni tanítottam, rajzoltam vele, festettem. Ugyanolyan falfehérem mentem haza, mint ahogy eljöttem. De az a kisfiú...ha láttad volna...úgy félt, hogy ilyet azóta sem láttam. És senki nem vette észre rajta, még a saját szülei sem. Ha a többiek húzni kezdték, kihasználva a félelmét, ha sírni is kezdett, leintették nevetve, hogy nincs mitől félnie. Lehajtom a fejem és elmosolyodom miközben egy kisebb kavicsot rúgok le a meredélyen a vízbe.
- Nem úsztam a többiekkel. Nem is nagyon vettek tudomást arról, hogy ott vagyok. Nekem nem változott meg az életem attól, hogy ott lehettem. Nem találtam igazán barátokat, nem kedveltek meg, csak még furábbnak tartottak. De hiszem, hogy annak a kisfiúnak az a hét jelentette a világot. Hogy volt, aki meghallgatta, volt aki elhitte, hogy fél, és hogy valaki elmagyarázta neki, pontosan mi fog vele történni. Lett egy ember a millióból, aki segített neki amikor szüksége volt rá. Annak a gyereknek megváltoztattam akkor az életét. Éppen ezért az érzésért akartam aztán tanár lenni.
Felpillantok rá, és magam sem tudom miért, de most én lépek közelebb hozzá. Óvatosan, félve lépek hozzá, majd lassan a kezeimet a hátára csúsztatom és az arcom a mellkasára fektetem. Lehunyom a szemem és sóhajtok egyet.
- Nem akarlak semmire kényszeríteni. Csak szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok. Ha bármikor, bármiről szeretnél beszélni, én itt vagyok. Nem ítélkezek, nem adok kéretlen tanácsot. Sajnálom azokat a dolgokat amiket a fejedhez vágtam, nem minden volt igazságos, ezt belátom. Neked is megvannak a magad terhei. De nem kell mindent egyedül cipelned. Itt vagyok, ha szükséged van egy barátra.
Felpillantok rá, és rámosolygok szelíden. A Hold ezüst fénye beborít minket, az éjszaka fülledt csendje pedig magában hordozza a nyár minden aranyának édes percét.
De a munka vár minket, így muszáj lépnünk. Lisa és Dave is mennének már pihenni, nekünk pedig kötelességünk betartani a szabályokat.
- Menjünk vissza, mielőtt aggódni kezdenének - mosolygok fel rá, majd elindulok a kavicsos úton a tábor felé, hogy megkezdjük az őrjáratot, bár nem tudom ennek már mi értelme lesz. A gyerekek most már biztosan mélyen alszanak, hisz lassan hajnali kettő lesz, ők pedig ébren vannak nagyjából hajnal óta, és a nagy menetelés is kimerítette őket. Holnap vajon milyen program vár ránk? S eleve, maradok még a holnapi napra, vagy hazamegyek? Az otthonról azonban Lance jut eszembe és az a pofon amit lekevert. El kellene mondanom valakinek? Elhessegetem a gondolatot. Ugyan, kit érdekel? Ez csak egy pofon, biztos nem lesz többé ilyen. Elszaladt vele a ló, de majd...majd lesz valahogy. Ez a holnap problémája, nem a mosté. Most vízpart van, éjszaka, holdfény és Gale ölelésének az emléke. Jesszusom, hulla fáradt vagyok. Remélem nem fogok ülve elaludni.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyVas. Feb. 10 2019, 13:46

to Sheena



Sheena egy rejtély, és most már ez nemcsak egy gyanú, hanem ez a meggyőződésem. Az előbbi kifakadása egy részről jogos, sok esetben megalázom a társaimat, vagy nem úgy szólok hozzájuk, de a szememben ő még egy gyermek. Nem a kora miatt mondom ezt, vagy az esetlensége miatt. A személyisége az, a lelke, ami még hisz a mesékben, és azt gondolja, ha erősnek mutatkozik, akkor a külvilág is így fog rá tekinteni. Butaság abban hinnie, amiben mások sem hisznek. A jóság kihalóban van, a jó pedagógusokat meg a két kezemen meg tudom számolni. Belőle bizonyosan az lesz majd egyszer, de nem most. Még sokat kell tanulnia, és sejtem, hogy a viselkedésemmel nem viszem közelebb a céljaihoz, de jobban járt volna, ha kis lépésekben éri el a célját, és nem a legnagyobb akadályt igyekszik megugrani egyből. A kicsikkel könnyebb, ezek a fiatalok már majdnem kirepültek, azzal, hogy megpróbál a lelkükre hatni, nem fog elérni semmit. A barátnőjük is lehetne, de abból, amit eddig láttam, én nem sok esélyt látok, hogy komolyan vennék. Odamenne hozzá panaszkodni, de nem tanácsot kérni. Az alagsorba is az itteni csapatból két fiú zárta be, és ha nem megyek le, ki tudja, hogy mi történt volna vele. Állandó felügyeletet igényel, mint egy kislány, és ez az, ami nem tette alkalmassá, hogy itt legyen. Erősebben kellett volna küzdenem, de a döntést már nem másíthatom meg, és hiába veszi zokon, hogy bunkó vagyok, sajnos másképpen nem megy ez. A lelkizős váltással mellkasba vág, nem készültem fel rá, hogy a támadás után analizálásba megy át, és az én háttér okaimra kíváncsi. Még a saját öcsémnek sem nyílok meg, akkor pont neki fogok? Eleinte nem is veszem komolyan a szavait, pedig nem mond ostobaságokat, csak én másképpen látom a világot, mint ő. Kár lenne az éj leple alatt veszekedésbe bonyolódni vele, annyira finom, és jóságos, hogy még nekem égne a pofám, ha ennél is nagyobb kárt tennék bele. A néma kézfogásra azonban nem mondok nemet, és valami fura érzéssel a gyomromban megyek bele, hogy a tenyereink összesimulásával térjünk vissza a táborba, ahol a két másik tagunk is megjelenik. Dave, és Lizzie megtalálták a közös hangot, az iskolában nem töltenek sok időt együtt, de most kénytelen vagyunk egymás társaságát élvezni, ahogyan én is szépen lassan megnyugszom, és nem eresztem el a szőkeség kezét. Arra már nem figyelek, hogy vajon mit szólnak a kettősünkhöz, mert hidegen hagy mások véleménye, de valamiért a négyes találkozó szekundumában elhallgatunk mindannyian. Érdekes, hogy eddig nem tűnt fel, hogy Lizzie is mennyire odavan Davidért, csak elfelejtette közölni ezt. Érezhető, hogy megzavartunk valamit, vagy éppen fordítva, de én csak lefékezek, és elregélem, hogy most leváltjuk őket, úgyhogy nyugodtan térjenek nyugovóra. A holnapi napon túrázunk, és még bátorságpróba is vár ránk. Nem tudom, hogy miképpen fogjuk négy felnőttel ezt kivitelezni, de ha összedolgozunk, akkor csak nem lesz gáz a szituáció?
Ahogyan eltávolodunk a többiektől, valahogyan a lépteim is lelassulnak, ő pedig ehhez igazodik. Az erdő nem ijesztő, inkább izgalmas helyszín. A kirándulások mellett szeretek sportolni is, és nagy kedvem lenne megszerezni a fegyvertartási engedélyt is, de ez még a jövő zenéje. Az íjászat is felemelő tud lenni, ha nincs ember a közelben, és csak a természetre kell koncentrálnom. Az egyik meredekebb dombtetőn állunk meg, és ahogyan a távolban lévő sápadt holdkorong fényében látom a vizet, elkap egy különös emóció. Itt minden békés, nem kell megküzdenem senkinek sem a figyelméért, csak magunk lehetünk álarcok nélkül. Én szótlanul bámészkodom, a szemem már egészen hozzászokott a sötéthez, de amikor vennék egy mélyebb levegőt, akkor a mellettem álló szőkeség belekezd egy történetbe. A pillantásomat rávezetem, és a története részesévé válok, pedig lehetséges, hogy nem is én lennék a legmegfelelőbb ember erre.
A képzeletem szárnyra kap, már nem is fogjuk egymás kezét, én a szirénre hajazó hangra figyelek, nem is tudom, hogy mikor volt olyan, hogy valaki elárulta volna egy személyes emlékét. A tópart, és a gyerekek nem különleges, de az igen, ami kibontakozik. Már akkor is tudta, hogy tanár akar lenni? Egy nyári hét, és mégsem élvezte, mint a társai? Kicsit együtt tudok vele érezni, de úgy tűnik, hogy ő ezt nem kényszernek élte meg, hanem segíteni akart valakinek, akire egyáltalán nem figyelt oda a környezete. – Annak a kisfiúnak valószínűleg így is volt Sheena. Néha elegendő, ha ott vagy, és észreveszed, hogy kinek kell segítség. – most először költözik egy őszinte mosoly az ajkaimra, és amikor bevallja, hogy ez motiválta a mostani pályára, akkor egy kicsit más színben látom őt. Nem értettem, hogy órákkal ezelőtt mire utalt, de most már kezd derengeni. A vérében van, hogy kiszedje a másikból, ha valami bántja. Időre lenne szükségem, de most mégis én is mesélni kezdek, ha nem sürget az indulással, mert nem tudom eldönteni, hogy mennyire van mehetnéke. – Egyedül neveltem fel a testvéreimet. Az édesanyámat hamar vitte el a rák. Jeremy és Audrie is azért ilyen, mert én vagyok a bátyjuk, és az apjuk is. Az apánk…katona. Sosincs otthon, ezért én ügyelek rájuk. Nem könnyű a húgommal, elkezdett lázadozni, meg fenyegetőzni. Mindene a fiúk. Kicsit szánalmas, de idegesít. Még ráérne ezzel foglalkozni. – vakarom meg a tarkómat tanácstalanul, de aztán ő az, aki megtöri a varázst, és emlékeztet rá, hogy ideje visszamennünk. – Igazad van. – már éreztem, hogy van, aki figyel rám, és most ez a fordulat belém mar. Minek kellett elmondanom neki ezeket? Nem nagyon értem őt, de az előbb még minden okés volt, most meg menekülne? Lassan közeledünk a táborhoz, a többiek a tűz körül ülnek, és minket várnak. – Gyertek ide, éppen mályvacukrot ettünk. A többiek alszanak, nem lesz gond. Dave ráijesztett Ryan-re pisilés közben. – egy fáradt mosollyal viszonzom Lizzie felajánlását, aztán úgy döntök, hogy nem baj, ha én magam fújom le az őrjáratot. – Nem lesz gond velük, úgyhogy menjen mindenki aludni. Reggel tanösvényre megyünk, meg tornázok velük. Ne maradjatok fent sokáig. – mindenki meglepődik, hogy éppen én vagyok az, aki elmenekül, de nem tudok mit kezdeni azzal, hogy Sheena lerázott. – Jó éjt nektek. Sheena, neked is. – időznek el rajta a kékjeim, aztán nem erőltetem a témát, és elindulok a sátram felé. A térdemre ereszkedem, és felhúzom a cipzárt, majd bemásznék, de valaki már ott van. – Mr. Emerson…azt hiszem félek. – az egyik lány az, és össze van húzódva a sarokban. – Colette, te mit keresel itt? – érdeklődöm tőle, aztán kétségbeesetten pillant rám. – Steve rám mászott, és én….nem tudtam, hová mehetnék. – nem kell többet mondania, már így is tudom, hogy mi történt. – Ő, alszik? – kérdezek rá, aztán beljebb mászok, és leülök az egyik oldalt. – Azt hiszem, nem tudom. – kissé zaklatott. Én meg nem vagyok jó ebben a szüzesség témában. A húgom szabadulna tőle, valaki meg nem.


X   • X •  
mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp EmptyCsüt. Márc. 21 2019, 08:44

From Sheena to Gale
"I'm not your enemy. Why do you hate me? What have I done? "


Különleges pillanatokat ajándékoz nekünk az élet. Ritka, megismételhetetlen pillanatokat, amelyeket csak ritkán kaphatnak meg a magunkfajta halandók. Amikor két lélek megérzi egymást, az mindig különleges. Nem mindig alakul úgy, ahogy elsőre elképzeltük. Férfi és nő között elsőre talán rögtön a szerelem jut eszünkbe, de ez egyáltalán nem törvényszerű. Néha a két lélek nem azért kapaszkodik egymásba, mert szerelemre áhítoznak. Vagy épp nem arra hivatottak. Hanem mert gyógyulásra van szükségük és egymástól megkaphatják ezt.
Nem eresztem el, míg elhagyjuk a két másik tanár párosát, s csendbe burkolózva, elmerengve hallgatom az erdő csendes éjjeli életét és a lelkem zenéjét. Mi vonz ebben az emberben annyira nagyon? Miért nem tudok neki hátat fordítani? Félek, megint rossz úton járok, álmokat kergetek amik fájni fognak majd, mint eddig is. Vagy jobban. Mégsem akarom, hogy ez most véget érjen, mert szükségem van arra, hogy beszéljek hozzá, és beszéljen hozzám. Ez a mogorva, rejtélyes idegen, aki a jégszín tekintetével és a rezzenéstelen arcával mindenkivel megpróbálja elhitetni, hogy nincsenek érzései. Attól tartok, ezt már ő maga is elhitte önmagáról. De ha így lenne, nem vitt volna kórházba amikor leöntöttem magam a kávéval. Nem vigyázott volna rám, míg kábultan alszom, és vitt volna magához. Egy érzelmek nélkül élő férfi nem így cselekedett volna. Nem ült volna mellettem a kórházi ágyon sem. De ő mégis így tett.
A dombtetőre érve varázslatos látvány fogad, és ez segít abban, hogy megnyíljak, és azt hiszem abban is, hogy befogadjon. Befogadja azt, amit mondani szeretnék, azt is, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Érzéseket, emlékeket. Körbetáncol minket a nyáresti szél, és a csend, amely most nem fülsüketítő, hanem selymes és puha, mint a Nap által melegített réti fű a domboldalban. Mesélek neki fontos dolgokról, amelyek közelebb visznek hozzá. Gale nem az a típus, akit azzal tudsz elérni, ha kérdezed. Ha direkt rákérdezel nála valamire, szinte biztos, hogy nem válaszol, mogorva lesz tőle vagy lepattint. Neki teret kell hagyni, hogy beszélni kezdjen. Teret, amelyben ösztönözve van arra, hogy beszéljen magáról, motiválva azáltal, hogy nem neki kell először lépnie, és egy kis csenddel, amely miatt kényszert érez, hogy megtörje. Agyafúrtnak kell nála lenni, ha célt akarsz érni, legyen a célod bármily ártatlan is. Mert Gale túl makacs, erős, zárkózott, nem adja ki könnyen magát, ezt már tapasztaltam. Mégsem hagy nyugodni az a gondolat, hogy nagyobb szüksége van támogatásra és baráti segítségre, mint ahogy azt kimutatja, vagy akár hinné. Ha az ember túl sokáig volt erős, egy idő után elhiszi, hogy törhetetlenné vált. De épp emiatt válik sokkal sérülékenyebbé a kemény felszín alatt.
Mesélek neki arról a nyárról, és örülök, hogy meghallgat. Látom rajta, hogy őszintén mosolyog, és kicsit elpirulok amikor a sejtésemre visszaigazolást kapok. Szerinte is jól cselekedtem? Ez igazán szép gesztus tőle, hogy elismeri, nem hittem volna, hogy még meg is fog dicsérni, már a maga szófukar módján. Aztán mesélni kezd a mamájáról és önmagáról, a családban betöltött szerepéről.
Iszom a szavait. A rezdüléseit. Az arcmimikája minden apró részletét. Kiérzem a fájdalmát, még ha nem is mondja ki. Az öccséről nem beszél, de a húgáról igen. Vagy Jeremy okozott neki nagyobb fájdalmat, és azért zárkózik el tőle, hogy említse, vagy vele van a kevesebb probléma. Nem kérdezek rá, egyelőre megelégszem azzal, amit hallok tőle és magától mond. Megértően bólogatok, komolyan elhiszem minden szavát, és értem, hogy ez miért bosszantja.
- Ez egyáltalán nem szánalmas, engem is bosszantana. Megértelek. Biztos nem egyszerű szót érteni egy kamaszlánnyal. De majd kinövi ezt a lázadó korszakot is egyszer, ha pedig segítség kell, rám bármikor számíthatsz - mondom halkan, és nem feszegetem tovább a témát. Úgy érzem így is le fogja sokkolni az, amit elmondott nekem, én pedig nem szeretnék visszaélni a pillanat adta lehetőséggel. Utólag talán megbánná, az pedig nem vezetne semmi jóra. Javaslom, hogy térjünk vissza a táborba, mert rajtunk lenne a sor az őrködésben, de kissé mintha zavarban lenne, megmerevedik. Egy pillanat alatt tűnik el a meghittség, és ahogy elindul, vetek egy utolsó pillantást az alattunk elterülő völgyre, a tóra, amelyen még lágyan táncol a holdfény. A pillanat itt marad ezen a helyen, az idők végezetéig őrizve azt a röpke másodpercet, míg a lelkünk összeért és megérintette egymást. Talán lesz még hasonló, talán sosem. De ezt örökké őrizni fogom. Egy újabb kép ami hozzá köt enélkül, hogy ezt tudnám.
Az erdő csendes, zajos, mélabús és élettel teli. A lábam alatt roppannak a száraz ágacskák, zizegnek a levelek. Kellemes fáradtság van most rajtam. Megkönnyebbülést érzek, hogy kimondtam azokat, amelyek bosszantottak. Tudom, hogy nem fog elengedni reggel. Tudom, hogy talán mérges lesz rám, vagy kerülni fog. Már megbirkózom vele azt hiszem. Remélem legalábbis.
A többiekhez érve Lizzie felajánlja a mályvacukrot, de csak mosolygok rajtuk. Össze fognak jönni. Nagy esély van rá, hogy Dave kellemes, könnyed és humoros rajongása a kollegina felé eredményre vezeti. Össze is illenek. Nagyjából egy korosztály, egy érdeklődési kör, szakmai elhivatottság. Boldogok lehetnének. Aztán felpillantok Galere. Egy pillanatra magam előtt látom az édesapját anélkül, hogy valaha láttam volna. Ez egy katona arca. Egy szigorú, határozott, érzelmeit elzáró katonáé, ahogy most lepillant rájuk, aztán rám.
- Jó éjt - pislogok, és erőtlenül intek, de már hátat fordít és elmegy. Nem őrjáratozunk. Lizzie értetlenül fordul felém a farönkön ülve.
- Mi történt köztetek? - kérdezi zavartan, de felé fordulok és ártatlanul, komolyan nézek rá.
- Semmi. Sétáltunk és beszélgettünk. Miért?
- Olyan...fura volt ez most - sóhajt, Dave pedig bólogat. Megvonom a vállam.
- Szerintem nem. A gyerekek alszanak, és ő is elfáradhat néha, nem? - kérdezem akaratlanul is a védelmére kelve, majd intek nekik - Megyek én is aludni, hulla fáradt vagyok. Jó éjt, reggel találkozunk - ásítok, majd elindulok a sátor felé. Nem tudom Gale ott lesz-e már, kicsit ideges vagyok amiért így faképnél hagyott és ismét szigorú lett. Aggódom érte, ez az igazság. Pedig magamért talán jobban kéne. Száműzöm a tudatomból Lance emlékét, a dühtől eltorzult arcát, és megpróbálok nyugalmat erőltetni magamra, amikor a sátor közelébe érve hangok ütik meg a fülem. Beszélgetés. Nagyon halk, alig kivehető, de ez a sátorból jön. A gyomrom összeugrik. Nem gondolok rosszra, bár megfordulhatna a fejemben, hogy Gale esetleg egy diákkal kavar, végtére is a lányok többsége erősen vonzódik hozzá, és bizony nem egy, nem kettő igencsak könnyűvérű is, de Gale-t ennél okosabbnak hiszem. Nem rakott volna maga mellé, ha ilyesmi járt volna a fejében. Megköszörülöm a torkomat, és mielőtt bemásznék, halkan megszólalok.
- Khm...elnézést...bejöhetek? - kérdezem nagyon csendesen, hátha megzavartam valami komoly beszélgetést. Nem tudom mi fog fogadni, ha bemászok, de az már biztos, hogy valami nincs rendben. Ha engedélyt kapok, beljebb merészkedek, és csendesen tekintek körbe, jelezvén, hogy figyelek, ha bárki meg akarna osztani velem valamit, de nem erőszakoskodok. A türelem nagy erény kritikus helyzetekben.

mind álarcot viselünk
Anonymous
Vendég
ranggal rendelkezem
TémanyitásRe: Sheena x Gale - Survivor camp
Sheena x Gale - Survivor camp Empty
mind álarcot viselünk
ranggal rendelkezem
 
Sheena x Gale - Survivor camp
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Sheena & Gale
» Gale x Sheena - Are you crazy?
» I'm a survivor
» Audrie && Gale - Holiday, snow!
» Audrey x Gale x Madelaine - Family affair

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Eltemetett múlt :: Archívum :: Játékok-
Ugrás: