One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Csöbörből... - Alex&Thaddeus

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 10:40 am



Ruby and Wayne - Beautiful stranger

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyWayne Winston
Today at 10:12 am



Veni, vidi, vici

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 11:56 pm



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyRuby Dayton
Yesterday at 11:25 pm



Tara Törpéi

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyTara Thredson
Yesterday at 11:02 pm



work out with . . .

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyThaddeus Darnell Wright
Yesterday at 10:47 pm



Ash & Sofia - party in the U.S.A.

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptySofia I. Basora
Yesterday at 10:37 pm



arian&ingrid - let's do something tonight

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyIngrid S. Skjeggestad
Yesterday at 9:56 pm



Samuel G. Carter

Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptySamuel G. Carter
Yesterday at 9:40 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 37 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 10 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 13 14
Összesen 144 149
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 39 felhasználó van itt :: 14 regisztrált, 0 rejtett és 25 vendég :: 2 Bots

Anne Diamond, Aurora Cabot, Aveline Everhart, Bellamy West, Chastian A. Wing, Choi Dae Won, Dylan Welsh, Elisiana Simons, Isabel Marquina, Marissa Grey, Myna Rosegold, Sofia I. Basora, Thaddeus Darnell Wright, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Welcome in my crazy mind

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyHétf. Márc. 25, 2019 9:18 pm



jake&madelaine
Hands, put your empty hands in mine
And scars, show me all the scars you hide
And hey, if your wings are broken
Please take mine so yours can open too
'Cause I'm gonna stand by you
Mindig is úgy véltem, hogy leginkább akkor ismerhetjük meg teljes személyiségünket, ha különböző, többnyire a megszokottól eltérő helyzetekben találjuk magunkat, hiszen csakis ilyenkor vagyunk képesek leengedni mindennapi pajzsunkat az alatta található felszín érdekében. Ekkor reagálunk úgy, mint azelőtt talán sosem vagy éppenséggel feszegetjük a gondosan meghúzott határainkat, hogy átlépve azokat számoljunk a következményekkel és az érzelmi skálánk minden egyes szintjével. Számomra kettőnk helyzete újnak hat, ezáltal pedig azzal igyekszem előhozakodni, amit már jól ismerek, de ezzel csak még inkább rontok a helyzeten. Nincs szüksége most arra, hogy hivatalos hangnemben beszélgessek vele vagy olyan szövegekkel untassam, akit bárki mástól is megkaphat. Ő nem ilyen és ez már ismeretségünk elejétől is kezdve meglátszott. Őt nem győzhettem meg szép szavakkal vagy terelhettem egy általam helyesnek vélt útra, mert ennél sokkal többet igényelt. És bármennyire is komplikáltnak tűnt ez, mégis a maga nemében egyszerű is volt, hiszen minél inkább engedtem a késztetésnek és hagytam hátra darabokat abból az énemből, amely sokakat feszélyez, annál közelebb sikerült kerülnöm hozzá. És bár önmagamnak ez hatalmas kihívást jelentett, olykor szükség volt arra, hogy más módszerekhez folyamodjak, és ne érezze azt a másik fél, hogy pusztán a lelkivilágának apró részleteire vagyok kíváncsi egy beszélgetés során. Fontosnak tartottam azt, ami kialakulóban volt közöttünk. A barátságunkat..kettőnk egyezségét, azt, amelyet egyikünk sem lenne képes felcímkézni, mégis minden bennünk megfogalmazódott tartás ellenére is helyesnek érzünk. Így bármennyire is távol állt tőlem, hogy ne az legyek, aki életem nagy részében jelentős szeletet birtokolt belőlem, úgy gondolom Ő érte ezt mégis érdemes megkockáztatnom.
Nehéz kívülállóként tekintetem a helyzetünkre, így bármennyire is igyekszem megérteni a körülöttünk gyülekező emberek vizslató tekintetének okát, másra sem tudok koncentrálni csak arra a személyre, aki velem szemben áll és akinek jobban szüksége van a nyugalomra, mint bármi másra. Lassan már kezd engem is zavarni a folytonos sugdolózás vagy a késztetés, hogy közbeavatkozzanak, így bele sem merek gondolni, hogy benne ezzel kapcsolatban mi játszódhat le. És bár érthető az aggodalmuk az elhangzottak hatására, mégis egy dominánsabb és jelen pillanatban az irányítást átvevő énem azt érezteti velem, hogy ezek csak a következményei a vele történteknek, melyek szavakként buknak ki belőle mielőtt tettekbe formálódhatnak át, így bármennyi aggodalom, félelem és kétség is merüljön fel bennem, mégis szó nélkül szállok be a kocsiba és hagyom figyelmen kívül mindezeknek az érzéseknek a kiabáló összességét.
Egy időre közénk ékelődik a csend és betölti az autó terét. Fejben ezernyi forgatókönyvet játszok le, megannyi előre legyártott mondattal, amelyet más esetben már elmondtam volna beszélgetőpartneremnek, vele kapcsolatban azonban mégsem alkalmazom ezt. Helyette a hajamat rögzítő csattal foglalatoskodom vagy az elmosódott tájjal, amelyet az autó sebessége tesz lehetővé. Lakáskulcsomat szorító kezem az ölemben pihen és érzem, hogy a tárgy mintázata nyomot hagy a tenyeremben, ahogyan keresem a bennem megfogalmazódott szavakat arra a vallomástételre, melyekről többnyire hallgatni szoktam, elfelejteni azonban sohasem.
- Ahogyan én sem. Ez sosem arról szólt, hogy megpróbáljalak felülmúlni. – jegyzem meg mintegy védekezésként a részemről, többnyire szűkszavúan a helyzet ismeretlenségének hatására, és most először tekintetem ismételten a szívemnek kedves és mostanra komorrá alakult vonásokat fürkészi. Mintha görcsösen arra vágynék, hogy ne kételkedjen tovább a szavaimban vagy keresse a hátsószándék apró szikráját is mögötte.  
Talán ha beszélünk róla, és elfogadjuk mindezt, az idővel akár segíthet majd. Én sosem próbálkoztam még ezzel.  – vallom be végül hiányosságom egyikét. Annyi mindent hallottam már, de mégis leginkább az csillapította bennem mindezt, ha háttérbe szorítottam. Így ott volt, és részben mégsem, még ha átmeneti megoldásnak is hatott.
Apró sóhaj szökik ki ajkaim közül ezzel némi időt hagyva magamnak a felkészülésre, amíg képes vagyok teljesíteni a kérését. – Egy Lance nevű srác volt és a gimiben jöttünk még össze. Irtó zűrös alak volt, akivel csak a baj van, mégis egyben olyan megmagyarázhatatlanul egyszerű is, és tetszett az a szabadság, amit képviselt, de a függőség kezdett eluralkodni rajta. Többen is próbáltunk a lelkére hatni, de haszontalan volt. Ha jobban a nyakára másztunk, akkor még nagyobb hülyeséget csinált, de akkor is megtette, ha nem hoztuk fel neki mindezt. - kezdek bele felidézve a történteket, de továbbra is jobban leköt, hogy a csatomat forgassam. – Mindig azt hajtogatta, hogy tudja a határait..de ez hülyeség, nem? Honnan is tudhatta volna, amikor a legtöbbször azzal se volt tisztában, hogy mit csinál? – a fejemet csóválom, mielőtt egy mélyebb levegővétel után folytathatnám. – Aztán egyik nap ezek a határok nem léteztek többé, ahogyan ő sem és az érzés, hogyha egy kicsit erélyesebbek lettünk volna vele vagy többször próbálkoztunk volna, azóta sem múlt el. Persze, utólag felesleges eljátszani ezekkel a lehetőségekkel, de ezek ilyen berögzült tévhitek, nem? Mármint ha megmagyarázunk valamit, akkor majd kevésbé válik értelmetlenné, de a történteken akkor sem változtat.. – hallgatok el végül, mert úgy érzem már így is túl sokat mondtam erről.



Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
151

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyHétf. Márc. 25, 2019 6:01 pm

Maddie & Jake
“It’s done.”
A családi banzáj után


Idegesít, amikor megfejteni akar, és nem meghallani, amit mondok. Nem kérek sokat az emberektől, én nem vágyom arra, hogy valaki bennem olvasson, vagy kísérleti patkánynak használjon fel. Kinőttem már abból a korszakból, amikor érdekelt mások véleménye, mostanra eljutottam odáig, hogy csak az a jó, amit én gondolok. Orvosként nem is lehetek bizonytalan, nem mások fogják nekem megmondani, hogy mi a diagnózis, vagy nem éppen a beteg fogja eldönteni, hogy mi lenne a helyes út a gyógyulása felé. Nem állítom, hogy mindig ilyen vagyok, de a legtöbb esetben már sajnos nincs más, akire hallgatnék, mert ostobaságokat mondanak, olyan klisékkel élnek, mint jelen helyzetben a velem szemben álló szőkeség. Madelaine többre tartottam, bíztam benne, hogy most az egyszer levedli az álruhát, és megmutatja, hogy milyen a személyisége. A kórházban évelődtünk, tagadhatatlan, hogy évek óta nem találkoztam olyan okos nővel, mint ő, de a munkáját nem tartottam nagyra. Életeket menthet egy beszélgetéssel, de amikor csak találgat, hogy mi játszódhat le a másik fejében, annál borzalmasabb érzés nincs is a világon. Megjártam a poklot, akadtak kiszolgáltatott pillanataim a suli alatt, a seregben, de még a munkában is, de sosem tűrtem el, hogy mások mondják meg, hogy nekem miképpen kellene éreznem magam, vagy cselekednem. Elhiszem, hogy él benne a empatikus énje, és baromi át tudja venni a pácienseknek a hétköznapi problémáit, de az előbb azt ecseteltem neki, hogy megölnék valakit, és nem azt, hogy ma nem ment a műtés, vagy csak rosszul aludtam el. Már régen nem ennyiből áll egy problémaforrás, és fogalmam sincs, hogyan képes valaki elmenni egy pszichológushoz, az mondja meg helyette, vagy ő vezesse rá a megoldásra. Ők is csak emberek, a legtöbbjük a papírforma alapján hozza az elvárt tudásanyagot is, de sosem gondolnak bele igazán, hogy mi lenne, ha ők állnának a túloldalon, vagy feküdnének a kanapén az ítéletre várva. Meg sem tudnám mondani, hogy most az a nő kell-e nekem, akivel lefeküdtem, vagy akivel olyan jókat tudtam beszélgetni a semmiségekről is. Felbosszant, ha tudálékos, de egy idő után kapcsol, és már nem akar meggyőzni róla, hogy velem érez, csak hallgat, és ez többet ér az én szememben, mint az előbb kiejtett mondat a száján. A csuklója után kapok, és beültetem az autóba, vagyis arra terelem, hogy ezt tegye, mert nincs szükségem közönségre a folytatáshoz. Lerí az arcomról, hogy nem érdemes belém kötni, mert annak nem lesz jó vége, és a fegyver is csak azért van nálam, hogy ne használja az öcsém odahaza, vagy én használjam később, de akkor a szőkeség már nem lesz jelen, ebben biztos lehet. A fejemben kavargó gondolatoknak az szab gátat, hogy indulni akarok, elhagyni ezt a nyamvadt várost, és kiautókázni a világból. Beülve az előbb felvett stílusban mérem végig, és ha végzett a biztonsági övvel, akkor becsatolom a sajátomat is, és közénk helyezem a pisztolyt. Nem vagyok őrült, de ott állok a szakadék szélén. A gázra taposok, és becsordogálok a forgalomba, miközben a központi zárral tudatosítom benne, hogy az előbbi szavaim valóban élnek, és nem hozom haza egy vagy két óra múlva. A belső Lester üvölt, hogy álljak meg, és dobjam ki, de ha egyedül maradok, akkor már semmi sem garancia arra, hogy én magam nem teszek őrültséget. Az elhatározás ott úszkál az elmémnek a peremén, és kell egy kívülálló, aki nem barát, rokon…mert most egyiküket sem óhajtom látni egy jó darabig. A mai nappal betelt a pohár, nem akarok már Jake Lester lenni, sem orvos, sem katona…csak egy férfi, akinek hatalmas és megemészthetetlen bajai vannak. Valahol el kell kezdenem a saját terápiámat, az a kérdés, hogy ehhez lesz-e egy partnerem, vagy sem. A kormányon dobolgatok, araszolok előre, sok a piros lámpa, de a fülem ott van, ahol Maddie jelezni próbál nekem. A csatjával játszik, amikor oldalra lesek, és kiteszem az indexet jobbra. Egy valódi darabka a Riggs lányból…most rajtam van a sor, hogy hallgatásba burkolózzak. – Nem akartam versenyt csinálni abból ma, hogy kinek a rosszabb. Egész egyszerűen ez nemcsak a veszteségről szól. Naponta látok meghalni embereket, de ott tudom, hogy mindent megtettem, ahogyan te is mondtad…csak vannak szellemek, akik itt maradtak, és amíg nem mondom ki, nem is fognak elengedni. Mondd ki, hogy ki volt az, akin nem tudtál segíteni. – kérlelően nézek rá, azt akarom, hogy ne legyek egyedül, csak mondja ki, hogy másnak is vannak csontvázak a szekrényben.



Jake Lester
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
37
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
242

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptySzomb. Márc. 23, 2019 10:17 pm



jake&madelaine
Hands, put your empty hands in mine
And scars, show me all the scars you hide
And hey, if your wings are broken
Please take mine so yours can open too
'Cause I'm gonna stand by you
Kettős érzelmek keverednek bennem, ahogyan azzal a férfivel állok szemben, aki évek óta először másféle érzelmeket hozott felszínre bennem, mint amelyekhez hétköznapjaim során hozzászokhattam. Ismételten elkezdtem közeledni valakihez, engedni, hogy fontossá váljon az adott személy és kijelenthessem nyíltan is, hogy kedvelem mindazok ellenére is, hogy még aligha tudok róla bármit is. Ismeretségünk mélysége pont ezért megkérdőjelezhető, habár néhány részlettel tisztában vagyunk a másikkal kapcsolatban, de alapvetően egyikünk sem nevezhető olyan személyiségnek, aki könnyedén válik nyitott könyvvé az idő múlásával. Mindketten tartogatunk emlékeket, olyan elmúlt eseményeket, amelyekről bárcsak megfeledkezhetnénk, mégis nagy részben ez formált minket olyanokká, amilyenek jelen pillanatban is vagyunk. Ezeknek okait azonban jobb ötletnek tartjuk elzárni vagy csak homályos részleteiben felfedni a másik előtt, hiszen bármi is történjen vagy történt közöttünk, a feltétlen bizalom olyan felelősségteljes dolog, melyet tálcán átnyújtani talán hibának bizonyulna és még egyikünk sem áll készen arra, hogy lépéseket tegyünk ennek irányába, habár felszínében már igyekszünk megismerni a másikat. Így amikor ráeszmélek, hogy az a módszer melyet már évek óta a magaménak vallok és amiről tudom, hogy általában segítő szándékkal is, de működik, most valósággal az ellentétét váltja ki beszélgetőpartneremből, egy részem tanácstalanná válik. Segítséget szeretnék neki nyújtani, de nem lehetek az az önmagam, aki átfedi életem jelentős részét, ugyanakkor mégis meg kell maradnom saját elveim mellett. Ennek a kettősségnek azonban egyre nehezebb megfelelni abban a szituációban, ami körénk épül és lassan maga alá temet minket.
Nem veszek tudomást a fegyverről, habár jelenléte nyugtalanságot ébreszt bennem, mégsem engedhetem, hogy mindez a félelem felülkerekedjen vagy éppenséggel meglátszódjon rajtam. Sorra vehetném az okokat amiért pont hozzám jött mindazok után ami lejátszódik bennem, mégsem teszem. Feltehetnék kérdéseket, de mi értelme lenne? Szüksége van valakire, és ez lényegesen fontosabb mindannál, minthogy feszegessük a miérteket vagy választ találjunk rájuk. Éppen ezért inkább ezt a személyt biztosítom számára és miután rájövök, hogy a szavaim csak még inkább fokozzák a benne lévő elveszettség érzetet, amellett az énem mellett maradok, aki jobb hallgatóság, mint az ezzel ellentétes mindenre a megfelelő választ keresem változat. Habár óvatosan is, de hozzáfűzöm saját meglátásomat miszerint bele sem tudnám élni magamat abba a helyzetbe, melyben ő neki volt része és ami miatt a jelen helyzete ennyire zavaros és bizonytalan és ami minden ízében megkeseríti jövőjének minden egyes szegletét. A kapcsolatait, az emberekbe vetett bizalmát és azt a fajta biztonságot, melyet akkor érezhet igazán, ha teret enged annak a boldogabb végkifejletnek, amiben egészen biztos vagyok, hogy aligha hisz. Most meg főleg nem.
- Ebben teljesen igazad van. - nincs értelme vitatkoznom vele ezzel kapcsolatban vagy bizonygatnom, hogy akár egy leheletnyit is képes vagyok megragadni abból az összetett érzéskörből, amelyet egy efféle trauma átélése okoz számára. Találgatni vagy éppenséggel a sötétben tapogatózva elhinteni egy-két sejtelmem van miről beszélsz mondatot pedig bizonyára felesleges lenne a részemről, mert csak rontanék az adott helyzetünkön. Jobbnak látom ezért, hogyha hallgatok és türelmesen várok arra, hogy talán az ő szemszögéből ismerhessem meg a történetét, mielőtt alaptalan találgatásokba kezdenék vele kapcsolatban.
Ugyan a kérése inkább parancsként is értelmezhető, mégis váratlanul ér, de nem kezdek ódákat zengeni arról, hogy mennyire nem lenne helyes most autóba ülnie vagy ehhez hasonló jó tanácsokat osztogatni. Helyette inkább hagyom, hogy saját magamban érlelődjek az ezernyi szálon cikázó gondolataimmal és a kimondatlanságra ítélt véleményemmel, mégis egy részem úgy érzi muszáj valamit mondania, amikor végül beszáll ő is a kocsiba, a jó szándékom azonban félúton másféle fordulatot vesz. Jól tudom, hogy ő most annál többet nem lát ebbe a beszélgetésbe, minthogy minden egyes szavam csak azért kerül kimondásra, hogy a fejébe férkőzzek mindezzel és ez egy darabig nem is fog nála változni, így egyszerűen elengedek minden egyes gondolatot, melyet helyesnek vélnék megosztani vele és csak arra koncentrálok, hogy megmentsem önmagától, amennyire az tőle kitelik.
- Értettem, nincs több bölcs gondolat a részemről. - az öv csatja megtalálja a helyét a berögzült mozdulatsorok után, és egy másodpercet engedek magamnak, hogy végignézzek jelenlegi ruházatomon és a többi cuccom hiányán. A telefonom a táskámmal együtt a lakásban maradt, egyedül csak a lakáskulcsom árválkodik a kezemben, de talán ennél többre nem is lesz most szükség. Jóllehet nem tudhatom hova készül éppen, de úgy érzem jelentőséggel bír ez az út számára, így ha ez kell ahhoz, hogy csillapodjon a benne lévő érzés, én nem fogok akadályt képezni ebben. Mindenesetre nyugodtabban élem meg, hogy a fegyver kikerült a képből, habár nem állíthatom biztosra, hogy a későbbiekben ne lenne majd szerepe.
Eleinte nem fűzök véleményt a szavaihoz, helyette csak egy lopott pillantást vetek arcának vonásaira, mely épp elegendő ahhoz, hogy szembesüljek a bennem kavargó érzések tömkelegével. A tehetetlenség fojtogató valóságával és az ezzel szemben álló tettvággyal, melynek mélyén ott kavarog a bizonytalanság, amelyet a szavaim vagy a tetteim válthatnak ki csak belőle. Veszek egy összeszedettségemet előidéző sóhajt, mielőtt a hajamat kontyba erősítő csatot eltüntethetném a képből, mintha ezzel képes lennék oldani a bennem kavargó feszültség együttesét.
- Vesztettem már el valakit, Jake. Tudom milyen érzés tehetetlennek lenni azzal a ténnyel szemben, hogy az a valaki aki fontossá vált már nincs többé és nem is lesz. - szólalok meg megtörve a közénk beállt csendet, de most jobbnak látom, hogy a mellettünk elhaladó tájat figyeljem, mintsem hogy őt fürkésszem helyette. - Ez örökre megmarad, legfőképp akkor, ha tudod tehettél is volna valamit, mégis képtelen voltál..képtelen voltam rá. - fűzöm hozzá tovább babrálva a kezemben lévő csattal mondandóm befejeztével, amelyet lehet, hogy csak egy újabb manipulatív kezdeményezésnek vesz részemről, de jó ha tudja, hogy mindent leszámítva ezzel az érzésnek következményével magam is tudok azonosulni, még ha nem is olyan formában és nem is azokból az okokból, mint Ő.


Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
151

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptySzomb. Márc. 23, 2019 4:13 pm

Maddie & Jake
“It’s done.”
A családi banzáj után


A fegyver a kezemben, és párhuzamot vonok a Maddie által hangzott vélemény, és a sajátom közé. Sosem kételkedtem benne, hogy jó szakember lenne, csak éppen nem én vagyok az alany, aki elviseli, ha ostobaságokat hord össze, és megpróbál velem úgy együtt érezni, hogy annak nincsen semmilyen valós háttértartalma. Az igazság az, hogy a bizalmam ingatag ajándék, ha odaadom, az még nem jelenti azt, hogy nem is vehetem vissza a méltatlan hordozóktól. Már megtanultam, hogy nem minden arany, ami fénylik, és eddig a szőkeség maximum annyiban segített, hogy ne csináljak még nagyobb őrültséget, mint amit ma már tettem. Nem mondom, hogy nem örülök a viszontlátásnak, biztosan van egy épeszű magyarázat arra nézve, hogy hozzájöttem el, és nem máshoz rohantam. Kihez is mehettem volna? Ott keresi az ember a szeretet szikráját, ahol már volt belőle ízelítője. Lefeküdtünk nem is egyszer, sosem kérdeztem meg, hogy akarja-e, amolyan belső késztetésként éltem meg, ha hajnalok hajnalán feltűntem az ajtajában, és nekirontottam, mint egy kisiskolás az első barátnőjének. Menetrendszerű aktusoknak sem neveztem volna, előfordult, hogy akkor jöttem, amikor elveszítettem egy beteget, vagy összevesztem a testvéreimmel, és jólesett, hogy valaki ápol, és látja bennem még a reményt. A szerelem ennél sokkal bonyolultabb, nem adom a szívemet akárkinek, vagyis inkább senkinek. A kedvesség elenyésző tulajdonság, kevesen becsülik meg, az őszinteséggel legalább kiszúrhatom, hogy ki az, aki valóban kíváncsi rám, és ki az, aki csak megjátssza. A kórházban számtalan példát láttam rá, hogy behízelegték a kegyeimbe magukat a gyakornokok, vagy a nővérek próbáltak egy fárasztó nap után a pihenőbe csábítani. Az aszkéta élet sokkal jobb, nem jár veszteséggel, és a vágyaimat is kontroll alatt tarthatom. Nem tudom, hogy mi vett rá, hogy Maddie-t felkeressem egy nyári éjszaka, és átlépjem a korlátaimat. Samira volt a kulcs, mindenhol ő az, aki segít. Halkan vonyít a belsőm, arra támaszkodnék, akit otthagytam a házban. Nincs kedvem Doriannel csevegni, vagy éppen Norával. Én ma nem szeretném őket látni, sem hallani a mentegetőzésüket. Besokalltam a jelenlétüktől, a családnak nevezett ármánykodástól, és alakoskodástól. – Igen, fogalmad sincs, hogy min mentem keresztül, és kár lenne elméleteket felállítani, mert meg sem közelítenéd a valóságot. – erőszakosan adom a szájába, hogy rossz úton jár? Én hiszek neki, hogy segíteni akar, én hittem akkor is, amikor a húgom próbált, vagy az öcsém, de idegenek. Ez a szőke pszichológus mitől lenne más? Érzelmeket közvetítettem felé, de éppen ő volt az, aki Alaszkában is visszavonulót fújt. Én szorulok segítségre, és nem ő…emlékszem, hogy akkoriban megnyíltam volna neki, ha hagyta volna, és nem az analízis iránti vágy hajtotta volna. Megéri kockáztatnom?  Csevegek, forgatom a pisztolyt a kezemben, és egyre jobban nő a feszültség bennem. A kimondott szavaknak súlya van, a hallgatása pedig aranyat ér, ha nem óhajt elüldözni. Villognak a kékjeim, utoljára akkor éreztem így magam, amikor a repülőtéri lezuhanás után felfüggesztettek, mert gyógyszert szedtem, és nem bírtam aludni. Ingerlékeny vagyok, a PTSD tünetei felerősödtek az elmúlt hónapokban, de fittyet hánytam a szervezetem figyelmeztetésére. Az orvosok a legrosszabbak betegek, és ez rám hatványozottan igaz. Kezdek ideges lenni, és frusztrál a rám vetülő árgus pillantások összessége, ezért sürgetően kapok a keze után, és erősebben kulcsolom össze az ujjaimat a csuklója körül. Nem kérem, hanem utasítom, hogy szálljon be az autóba, hogy csak ketten maradjunk a világ szeme elől. Nyugodtnak próbál látszani, de a kékjeim mélyén látom a felvillanó félelmet. Nem foglak bántani kislány! Elengedem szótlanul, és megvárom, hogy beüljön, csak azután követem, és tárom fel az én oldalam felőli ajtót. – Mit bámulnak, nem láttak még fehér embert? – förmedek rá a járókelőkre, aztán becsatolom magam, és a fegyvert a sebváltó melletti tartóba helyezem. Meg is akadok a mozdulatsorban, az ujjam a hűvös fémet érinti, amikor megszólal a mellettem ülő. – Ezt ne mondd még egyszer. Nem a sajnálat tart életben. Kösd be magad, és ne próbálj meg az a személy lenni, aki a lelkemre akar hatni, Maddie. – túrok a hajamba, és egyenes testtartással várakozom, hogy a kérésemnek megfelelően cselekedjen. – Indulunk. – gyújtást adok, és a gázba taposok, hogy magunk mögött hagyjuk a lakása környékét. A kormányon járnak az ujjaim, újszerű a hatás, hogy van mellettem valaki, ha rám törnek a rohamnak titulálható érzelmi völgyek. – Elviszlek valahová, és ma már nem jövünk vissza New Yorkba. – pillantok rá fásultan. Kimerültem, de meg kell tennem. – Megmutatom, hogy milyen az igazi veszteség, doktornő. – egy kézzel kormányzok, és lehúzom az ablakot is, hogy ne törjön rám még egy pánikroham is útközben.




Jake Lester
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
37
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
242

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyPént. Márc. 22, 2019 9:24 pm



jake&madelaine
Hands, put your empty hands in mine
And scars, show me all the scars you hide
And hey, if your wings are broken
Please take mine so yours can open too
'Cause I'm gonna stand by you
Végső soron mindig abba igyekszünk kapaszkodni, amit már jól ismerünk és nálam ezt a mentőkötelet mindig is a szavak és azok jelentésének formálása testesítették meg, még ha mélyen belül érzékelem is, hogy a helyzetünk szempontjából haszontalanná is válnak ezek a fajta próbálkozások a részemről. Sokkal könnyebb volt bánni velük, mintsem a tettekkel, jóllehet mindkettőnek megvoltak a maga következményei. Ugyanakkor kizökkentő tulajdonsággal bír, ha körülvesz minket az ismeretlen és akaratlanul is lefagyunk a hatása alatt, így jó tudni ha akad egy biztos pont, amit elővehetünk védelmünk érdekében. Nem ismerem őt, mint amennyire szeretném és ezzel mindketten tisztában vagyunk. Attól, hogy a kettőnk között kialakult megmagyarázhatatlan érzéseknek párszor teret engedünk, még sok mindent nem tudunk a másikról, így bármennyire is adnám a fejemet tiltakozásra, a szavai jogosan kerülnek nyilvánosságra. Mindezek ellenére és pont ennek okán sem vágyom őt magára hagyni azokban a percekben, melyeknek minden egyes másodpercét egyre nehezebb kételkedések nélkül megélni. Nem tudhatom a körülményeket és azoknak az eseményeknek a részleteit, melyek ide és ehhez a ponthoz vezették őt, de figyelembe véve a rajta lévő sérüléseket és szavainak tartalmát nem nehéz kitalálni, hogy elegendő volt ennyi is ahhoz, hogy valami egészen más sebeket tépjen fel benne, melyre még Ő maga sem lehetett igazán felkészülve. Így bármennyire is szeretnék rajta minden lehetséges módon segíteni, mégis óvatoskodva közelítem meg vagy épp csak olyan szavakat hangoztatok, melyekről úgy érzem akár segíthetnének - mégsem teszik.
Arcáról ismételten a kezében lévő fegyverre siklik a tekintetem, de nem hagyom, hogy saját véleményem félbeszakítsa az ő mondandóját. Szeretném tudni mi zajlik le benne, még ha csak homályos részleteket is fed fel azok valójából, ugyanakkor igyekszem háttérbe szorítani a bennem felszínre törő félelemérzetet, kételyt és minden egyéb mást melyek bevallása csak rontana a helyzeten, hogy még véletlenül se legyen befolyásolással a szavaimra vagy az arcomon tükröződő kifejezésekre. Nem vágyom elbizonytalanítani őt vagy azt éreztetni vele, hogy csak és kizárólag azért beszélek hozzá, hogy a munkámmal járó akaratomat érvényesítsem. Tudom, hogy más helyzetben, más körülmények között belegondolna az elhangzottakba, most azonban nem várom el, hogy ezt tegye és nem is hibáztatom érte. Azzal jár, aki vagyok, hogy mindenki úgy érzi pusztán csak arra vágyom, hogy szétcincáljam a lelkivilágát kielemezve annak részletét, holott egy egyszerű beszélgetésnek is örülnék, mely mögött nem úgy éreznék, hogy ott lapul a puszta hátsó szándék a részemről.  
- El sem tudom képzelni miken mehettél keresztül Jake, így nem is fogok az ellenkezője szerint vélekedni. - a fejemet ingatom válaszomat is bebiztosítva ezzel. Nem fogom azt állítani, hogy képes vagyok akár egy apró szeletét is felidézni milyen lehetett számára átélni mindazokat az eseményeket vagy éppenséggel milyen lehet most, hogy együtt kell élnie velük. Nap, mint nap emlékeztetni magát a tetteire vagy azokra az emberekre, akik már nem lehetnek vele. Vesztettem már el számomra fontossá vált személyt, és teljen el bármennyi év vagy járjuk körbe a témát bármilyen indokokat felsorakoztatva, minduntalan ugyanabba az érzésekkel teli zsákutcába jutunk, mely sosem engedi, hogy elfeledjük tetteink vagy érzéseink súlyát. Mindezek ellenére kitartok véleményem mellett, hiszen eljött és elmondta mi jár a fejében, ennek pedig jelentenie kell valamit. És bár nem látok a fejébe, ahogyan ismerni sem ismerhetem teljesen, de úgy érzem számára jelen pillanatban az kell, hogy valaki megértse őt és részben lebeszélje arról, amelyet az elvei nem engednének megtenni.
Módszeremként a hallgatást választom és hagyom, hogy a tetteim beszédesebbek legyenek helyettem. Az, hogy közelebb merészkedek hozzá, egyfajta bizalomként is értelmezhető az irányába, a szótlanságom pedig azt támasztja alá, hogy tiszteletben tartom a döntését, a szavait és a mondanivalóját egyaránt, melyekre nem kívánok önmagamhoz mérten megoldásokat keresni, csak elfogadni mindazokat, még ha mélyen belül egyáltalán nem értek egyet egyes pontjaival, de bízom benne annyira, hogy kivárjam a végeredményt.
Meglepetten érint, amikor keze a csuklóm köré fonódik és egy pillanatra felnézek a kék szempárba, mielőtt kérését teljesíteném. Már nem érdekel a körénk gyűlt emberek véleménye, habár útközben igyekeztem biztosítani őket afelől, hogy ne tegyenek semmilyen hirtelen mozdulatot vagy olyat, mellyel csak rontanának a helyzeten, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ez közel sem szokott elégnek lenni a tettre kész emberek számára.
- Nyugodtan elengedhetsz, magamtól is képes vagyok beszállni. - jelzésértékűen emelem fel a kezemet, amelyet még mindig 'fogságban' tart, végül pedig egy kitörni készülő aggodalmas sóhajt elfojtva helyezkedek el az ülésen egyúttal figyelve minden mozdulatára, minden tettére, amelyet készül elkövetni a következő percekben. Jobbnak látom az ő elképzelése szerint cselekedni, ugyanakkor remélem azzal tisztában van, hogy csakis addig a pontig hagyom őt érvényesülni, amíg a meggondolatlanságot mellőzi.
- Sajnálom, hogy át kellett élned mindezt. - veszem a bátorságot megtörni a csendet őszintének ható szavaimmal, melyeket úgy is gondolok, de csak egy másodperc erejéig pillantok felé, mielőtt ismételten az utat figyelhetném vagy szoknyám szegélyét igazgathatnám melléktevékenység gyanánt, amely csak arra jó, hogy elterelje a figyelmemet. Tartok a következő lépésétől, de attól még inkább, hogy kevés vagyok és leszek számára ahhoz, hogy visszatartsam Őt.


Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
151

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyPént. Márc. 22, 2019 7:03 am

Maddie & Jake
“It’s done.”
A családi banzáj után

A tetteknek mindig következménye van, és nincs kivétel. Egy életen át tanultam a leckét, és semmi sem történik véletlenül. Az emberek hibáznak, de nem mindegy, hogy tanulnak-e belőle, vagy sem. Én most egyszerűen egy olyan pontra jutottam el, ahol nem tudom, hogy mi az, amit rosszul csináltam, és mi az, aminek nem is volt értelme. A kocsival megállva fel sem fogom, hogy mit teszek. Madelaine korántsem biztos, hogy itthon van, nekem meg nem biztos, hogy kedvem van ahhoz, hogy ízekre szedjen, és a lelkembe lásson. A sötétség felemészt, de nem szükséges, hogy másokat is magammal rántsak a pusztulásba. Ezekben a pillanatokban nyúlt az öcsém is a droghoz? Átmeneti megoldás, és nem adja meg a kellő löketet. Nekem az életmentés volt a mindenem, miután hazajöttem a frontról, és nem találtam meg őt. Értelmet nyert a nyamvadt végzetem, de elvesztettem azt a hitemet is, ami hozzájuk kötött. Dorian keresése az elmúlt évek legnagyobb kimagasló cselekedete volt, de nem érzem, hogy megérte volna….látom a változást, de látom a buktatókat is. Mennyire szerettem volna, hogy minden rendbe jöjjön, amikor ismét egymás szemébe nézhettünk…de nem tudott segíteni. Nem értettek meg, nem beszéltem magamról, mert az ő gondjaik százszor nagyobbnak bizonyultak, mint a sajátjaim. Hogyan másszak ki a gödörből, ha önszántamból ugrottam bele? Hamarosan a szőkeség tiszteletét teszi a kocsimnál, de az első kérdéseit figyelmen kívül hagyom. Nem fogok mesélni a családi banzájról, arról, hogy nem akarok annak a családnak a részese lenni, akik ott megjelentek. Egyáltalán már azt sem tudom, hogy hol az otthonom. A kutyák jelentették a világmindenséget, bennük nem kellett csalódnom, mert mellettem álltak. Éjszaka Samira puha orra ébresztett, ha rémálmok gyötörtek. Rajongtam értük, és ők voltak az én új családom. Már bánom, hogy most nem hoztam magammal. Sokat segíthettek volna abban, hogy ne jussak el ide. A tekintetem űzött vadként járja be a szőkeség testét, és bár nagyon csinos, valahogyan nem találom vele azt a kapcsolódási pontot, mint az ágyban szoktam. Hiányoznak a viccelődös beszélgetések, de arra végképp nem adnám a fejemet, hogy megfejtsen, mert nem értheti, ami bennem zajlik. Hiába tanulta könyvekből meg, hogy milyen az emberi természet, neki is tisztában kellene lennie, hogy nem mindenkin segíthet, és a jól bevált sablonos szövegek a rendelő négy falain belül talán változást hoznak, de ma este nem hiszem, hogy elérnek hozzám.
- Ne tegyél fel olyan kérdéseket Maddie, amire úgysem fogok válaszolni. – lengetem meg a fejemet, és eltávolodom tőle, ahogyan közelít, mert félek attól, hogy bántani fogom. Ma több ártatlan élet volt veszélyben, még egy már mészárlásnak menne el. – Jaj… - nevetek fel azon a klisén, mellyel mindkettőnket áltat. – Ez sosem működött. Ez a világmindenség, nem elromlott, hanem pusztulásra volt ítélve. – méreg villan a kékjeimben, amikor megkerülöm az autót, és előveszem a fegyvert. Ez most a hangadóm, az a kis szócső, mellyel véget vethetek a kínszenvedésemnek, és nem kell többet a halott bajtársaimmal álmodni, az öcsémet istápolni, a legjobb barátomért aggódni, vagy megoldani mások helyett a problémájukat. A járókelőkre a frászt hozom, egyeseket észlelek a perifériámról, hogy megállnak és mutogatnak kettőnkre, de leginkább rám. Nagyon szeretném érzékeltetni a szőkeséggel, hogy mekkora a baj. Ő az egyetlen, akihez eljöttem, talán tudat alatt tettem meg ezeket a kilométereket, de nem hajtottam tovább, még nem lőttem fejbe magam. – Én sosem voltam jó, hát nem érted? – akadok ki azon, amit mond. – Nem kell mindig annak lenni, nehezebb erőltetni a jót, hogy megfeleljek az elvárásoknak.Ismernél…akkor tudnád, hogy ez most pontosan nem az a helyzet, és az az ember, ahol ez beválik. Katona voltam, aki parancsra ölt. Ott nem érdekelt senkit az akarat, és a tett közötti különbség. Fel tudod fogni, hogy milyen érzés elvenni egy másik élőlény utolsó lélegzetét, és az emlékeit magaddal vinni a sírba? Öltél már Maddie, vagy megint a szakkönyvek alapján gyártod az elméletedet, hogy milyen érzés lehet? Nem érdekelnek a pszichos felvetések. – rázom meg a fejemet hevesen. – De az vagyok, senki sem normális. Nekem is vannak rémálmaim, rossz beidegződéseim, és attól, hogy beszélek róla, még nem jelenti azt, hogy nem fogom megtenni. – most én teszem meg a közöttünk lévő távolságot, és ragadom meg a csuklóját. – Ülj be a kocsiba. – nem irányítom rá a fegyvert, de érzékeltetem, hogy ne lenne most jó játék, ha ellenkezne. A közönséget ki akarom zárni ebből az őrületből.




Jake Lester
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
37
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
242

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyPént. Márc. 22, 2019 12:35 am



jake&madelaine
Hands, put your empty hands in mine
And scars, show me all the scars you hide
And hey, if your wings are broken
Please take mine so yours can open too
'Cause I'm gonna stand by you
A napom további menetét illetően nem számítottam semmire, mégis egy részem valahol felkészületlennek érzi magát, ahogyan itt állok Vele szemben és hétköznapi, mondhatni sablonos kérdéssel indítok irányába, mintha a válasz ne lenne amúgy is teljesen nyilvánvaló már számomra is az állapotát illetően. Türelmesen várom ki a vele történtek véleményezését, mégis most van lehetőségem csak igazán felmérni a külső jeleket is. Az arcán éktelenkedő ütésnyomot, a nyakát, melyek csak még inkább megerősítik a bennem egyre inkább elhatalmasodó aggodalmat, amely jó szokásához híven szinte már ezernyi verziót sorakoztatott fel az elviselhetőtől a lehető legrosszabbig, számára azonban mégsem fejtek ki belőlük egyet sem.
- Ki tette ezt veled? - hiába teszem fel kérdésemet halkabban előbbi érdeklődésem hangszínéhez képest, mégis egyfajta felháborodás is kihallatszik a kérdést alkotó szavak közül. Sok mindenről még nem beszéltünk. A múltunk nevezhető akár egy gondosan lezárt könyvnek is, amelybe csak néha engedünk betekintést, de mihelyst mélyebben is elmerülhetnénk annak lapjaiba, önmagunkat védve azonnal be is zárjuk azt. Eszembe sem jutna elvárni, hogy bizalmába engedjen vagy követelni azt, mintha jogom lenne tudni bármiről ami az életébe zajlik, pusztán szeretném megérteni ki képes ilyesmire. Szeretném megérteni Őt, anélkül, hogy ismét mindennapos szerepembe bújhatnék, így az egyetlen, amit jelenleg tehetek az az, hogy türelmes vagyok vele.
Szólásra nyitnám a számat magyarázkodásképp, helyette azonban egyszerűen csak a fejemet ingatom mintha tiltakoznék a kérdésének összes pontja ellen. Szeretném azt mondani, hogy nem az vagyok - jelen pillanatban nem, ahogyan azt ő gondolja -, de nem tehetem, hiszen ezt az énemet magammal cipelem, bárhova is menjek.
- Nem lehet mindig, minden rendben, Jake, szóval nem kell ezt mondanod. Néha a dolgok elromlanak és ezt mindketten nagyon jól tudjuk. - fűzöm hozzá a saját álláspontomat, de túlságosan is lekötnek a kezén lévő nyomok és azok a gondolatok, amelyek megrohamoznak ennek kapcsán, és amelyeknek jó nagy részét igyekszem háttérbe szorítani. Ugyanakkor minden egyéb kellemetlenség mellett csak az jár a fejemben, hogy magammal a cipelem fel a lakásba és addig nem engedem el, amíg nem lesz jobban vagy nem találunk megoldást a problémájára, még ha az többnyire felszínes és csupán átmeneti lenne. Mindezek viszont olyannyira távoli képzeletnek számítanak csak, hiszen jól tudom, hogy az egyszerű kérés semmit se érne jelenlegi helyzetünkben, azt éreztetni vele pedig, hogy akaratának ellenére is meg kell osztania mivel áll szemben viszont csak még inkább rontana a körülményeken.
Érdeklődve követem végig a mozdulatsort, ahogyan az anyósüléshez hajol be, de amikor egy fegyvert szed elő már nem csak mi válunk egymás társaságává, hanem többen is felfigyelnek közel sem hétköznapi beszélgetésünkre. Érzem, hogy a szívem akaratlanul is hevesebb ütemben ver a mellkasom fogságában, ahogyan azt is, mennyire törékeny ösvényen kell végighaladnom a szavaim megválogatásának kapcsán, ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a körülöttünk lévők teljesen másképpen reagálnak majd, amely nem feltétlenül billenti pozitív irányba az eseményeket. Magamat olyan személynek vallom, aki képes hatni másokra, mindazonáltal egyes helyzetek még számomra is újdonságnak hatnak, és ez pont annak számít.
Egy ideig csak a gondolataimmal küzdök vagy éppenséggel némán a fejemet rázom kérésemet kifejezve a járókelők irányába, akik közbe szeretnének avatkozni, hogy arra semmi szükség, mert bár nehéz lenne egy kívülálló számára megmagyarázni, de bízom abban a férfiben, aki éppen fegyvert fog a kezében.
- Igazad van, nem kell Jake. - értek vele egyet kezdetben kis szünetet hagyva mondandómban. - Nem kell mindig jónak lennünk, hiszen vannak olyan helyzetek, amelyeket másképpen lehetetlen lenne kezelni. - direkt említem a többesszámot, hogy némiképpen éreztessem vele, még ha nem is tudatosan, hogy emberileg belénk van kódolva a hibát-hibára halmozunk elv, és olykor egyszerűbb a következményekkel teli utat választanunk, mintsem megmaradjunk a szabályok által körbekerített ösvényen. Mielőtt folytathatnám, egy pillanatra a fegyverre téved a tekintetem, de végül csak és kizárólag arra a személyre koncentrálok, aki túl sok mindenen mehetett keresztül ahhoz, hogy eljusson erre a pontra, erre a gondolatmenetre.
- Akarat és tett között van különbség és igazán egyik sem létezhet a másik nélkül, de attól mert még akarsz valamit, nem feltétlenül kell megtenned. - véleményezem az általa elhangzottakat, mert amíg a gondolatok azok is maradnak, nagyobb probléma nem történhet a már meglévőnél. - Jake, te is tudod, hogy nem minden csak fekete és fehér...ahogyan azt is, hogy mindenki követ el hibákat és tesz olyan dolgokat, amiket bárcsak ne tett volna meg. - veszek egy sóhajt, hogy ne térjek el a gondolataimtól, és egy lépést közelebb teszek hozzá. - Nem vagy defektes, csak ember, aki érez olyanokat is, amiket nem szeretne és amikre úgy reagál, ahogyan általában a rossz dolgokra szokás: önmagunkból kikelve. Ha az lennél, aminek vallod magadat, nem mondanád el mindezeket. - fejezem be a mondandómat, de továbbra is őt fürkészem, kizárva a környezetemet és pusztán csak a velem szemben állóra meg az ütemes szívverésem visszhangjára koncentrálva.



Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
151

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyCsüt. Márc. 21, 2019 10:07 pm

Maddie & Jake
“It’s done.”
A családi banzáj után

Sok minden lepörög előttem abban a néhány másodpercben, amíg várakozok? Ezt nem nevezném annak, mert akkor segítséget kértem volna. Bekopogtam volna a szőkeség ajtaján, vagy írok neki egy sms-t. Most sokkal mélyebben voltam, hogy még egy nem létező segélykiáltással is foglalkozzam. Többen úgy sétálnak el mellettem az utcán, mintha egy őrült lennék, és nem is állnak messze az igazságtól. Sosem voltam átlagos, a mai nappal pedig átléptem egy bizonyos határt. Erről beszéltek volna annak idején nekem, amikor megvettem a kutyákat? Nincs az a súly, amit életünk végéig cipelhetünk, mert előbb vagy utóbb, de utol fog érni a sorsunk. Úgy tűnik, hogy nálam ma este köszöntött be a múlt, és ezt annak köszönhettem, hogy összeverekedtem a sógorjelölttel, akinek a létezéséről sem akarok tudni, aztán elzavartam a húgomat, és az öcsém sem tudott állást foglalni. Kellett volna neki, de egyértelművé vált, hogy gyenge és befolyásolható. Egy gyerek van a kezében, nem egy plüssmaci…és a húgomat még egyszer felcsinálta az a férfi, aki már egyszer elhagyta? Nem értettem a képletet, és a benne lévő szerepemet. Mit kerestem azon a grillezésen? Minek mentem bele, hogy összejöjjön a családunk, amikor már nem is voltunk egy család? Zavartan dőlök neki az autó oldalának, és felpillantok a lakásra. Nem tudom, hogy képzelődtem-e, vagy valóban őt láttam az ablakban? Egy suhanás volt, vagy még annyi se, de azt sejtem, hogy valami nem igazán jó bennem. Elromlottam. Lehetséges, hogy ember selejtes legyen? Ezeket nevezik mentálisan betegnek, és én sem vagyok kivétel. Mindig is tartottam attól, hogy Madelaine legyen az, akinek megnyílik ez a szelep. Nem bírja elviselni, túlságosan törékeny, akárcsak Alaszkában. Nem bírta feldolgozni azt a csókot. Nem tulajdonítottam neki nagy feneket, mert a túlélés volt a cél, és nem az, hogy ágynak döntsem. Meg kellett volna értenie, hogy nem sebzem meg, de behúzta a kéziféket. Nem értek a nőkhöz. Elbasztam egy jegyességet, egy családi banzájt, egy másik majdnem kapcsolatot, és most ez mi? Csak szexelünk, nem beszéltük meg, hogy lesz folytatása. Amennyiben kedvünk van, akkor egymásnak esünk, de a környezetünknek nem mesélünk a történtekről. Már nem élem bele magam semmibe. Mia után…volt Meena….most meg Madelaine. Nincs szerencsém nekem ezekkel a betűkkel, meg a lányokkal sem. Maddie fél a saját érzéseiről, alig mesél magáról, és általában az analizálás mögé bújik, mint egy kismadár. Kell neki egy védőfal. Húha…elkalandoztam. Megriadok, amikor a tekintetem felvezetem a földről, és teljes életnagyságában áll előttem. Az előbb még nem az ablakban volt? Azt sem hallottam meg, hogy a lépcsőháznak kinyílt volna az ajtaja. Értetlenül nézem őt, felmérem az állapotát. Nemrég jöhetett haza, még nem vette át a mackóját. Nem rajong ezekért a ruháért, vagy igen. Némán figyeljük egymást, aztán természetellenesen nevetek fel.
- Mit nevezünk rendnek? Az életet, vagy a halált? Ó…mindig történik valami. – rándul meg a szám széle, de jócskán látszik rajtam, hogy verekedtem, és a nyakam körül is ott maradtak Chrisnek az ujjlenyomatai. Meg akarom ölni, a puszta látványa is felnyomja a vérnyomásomat, de le kellene higgadnom. Mi arra a módszer, hogy ne rúgjak fel egy kukát, vagy ne üvöltsem le a velem szemben állónak a haját? – Én jól vagyok. – túrok bele idegesen a hajamba, de véres a kezem is, szerintem elvágtam, vagy amikor behúztam neki, akkor felhorzsoltam a bütyköket, és ez lett az eredménye. – Minden a legnagyobb rendben, ezt kell mondani egy pszichológusnak, nem? – nézek rá, aztán otthagyom, és megkerülve az autót, az anyósülésről kiszedem a pisztolyt. – Látod…nekem ilyenem is van. Nemcsak életeket tudok menteni, hanem elvenni is. Nem kell, hogy mindig jó legyek Maddie. Én nem az a férfi vagyok, aki jó, és ott lesz…én defektes vagyok. – mutatok a fejemre. – Ölni akarok, a puszta tény is izgat. Nem kellene itt lennem, de ez…csábít. – forgatom meg a kis szerzeményemet a két karom között, kisebb frászt hozva az utcán elhaladókra.



Jake Lester
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
37
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
242

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyCsüt. Márc. 21, 2019 9:44 pm



jake&madelaine
...
Két beütemezett páciens, két teljesen egymástól eltérő probléma, mégis egy valami közös volt bennük: segítségre volt szükségük, én pedig úgymond egy szeletét átvállalhattam mindannak a tehernek, melyet az élet helyezett a vállukra. A szívemhez nőtt a munkám, és semmilyen más ultimátumért nem adtam volna cserére a fejemet, hiszen minden egyes változással önmagamban is gyógyulást értem el. Noha, amíg más életében előszeretettel igyekeztem, addig a saját életemet érintő káoszban sosem voltam képes igazán rendet tenni és ez sok lépésem következményeként meg is mutatkozott. Az érzéseimben, és azok megfelelő kezelésében, amihez nem igazán volt érzékem. Egy-egy dolog lereagálása is nehezemre esett olykor, és teljesen fordítva működtem, ha arról volt szó, hogy a normalitásnak megfelelő követelmények kitaposott ösvényen haladjak tovább. Én hozzászoktam ehhez, holott sosem éreztem, hogy mindez túlságosan helyesnek titulálható, de számomra ez egy biztos pontot jelentett. Másképpen viselkedni, önmagamhoz mérten. Mások ezt önzőségnek neveznék, én nyakatekert módon, de önvédelemnek. Mindez a felfogás azonban a munkámban sosem köszöntött vissza, hiszen azokban a percekben, amíg az irodámban ültem az adott páciens társaságában, a saját érvényeim nem léteztek. A véleményemet nem követhették személyes tapasztalatok vagy nem beszélhettem átélt érzelmekről, hiszen azokat már a saját gondolataim által váltak befolyásolhatóvá és lehetséges, hogy a másik fél adott problémájára nem jelentett gyógyírt. Olykor azonban meglehetősen nehézkessé vált mindezt csak kívülállóként kezelni vagy éppen olyan személyként, aki már nem élt át hasonlót.
Egy részem fáradtnak érzi magát, ahogyan a késő délután folyamán beesek a lakásom ajtaján, míg a racionálisabb felem valahol feltöltődött a már korábban is említett dolgok által. Sokat számít, ha olyan vesz körbe minket az életben, amiben igazán örömünket leljük, még ha annak csak egy bizonyos szeletébe is. Ez az érzés valahogyan a későbbiekben sem csillapodik, helyére azonban egy egészen másféle emóció is igyekszik befurakodni, ahogyan később ismerős vonásokat félek felfedezni az utcán Jake személyében, és nem sokat teketóriázok, mikor megindulok lefelé, hogy minél előbb kiérjek hozzá az utcára. Említettem már, hogy az érzelmek kezelésével úgymond folytonosan bajba voltam? Mostanában ezt többször is megtapasztalhattam, amióta Jake-el úgy döntöttünk...vagyis nem döntöttünk, hanem csak úgy alakult, hogy több időt töltöttünk el egymással, mint azelőtt. Nem címkézünk fel semmit, egyszerűen jól megvagyunk és ez többnyire kihatással van a hangulatomra és az életem jelentős részeire is. Az otthonom sem többé azt az egyszerű, mégis valahol magányos lakást szimbolizálja, amelyet csak a saját percre pontosan beosztott életem határol be, hanem annál sokkal többé vált. Olykor azon kapom magamat, hogy a közösen eltöltött idő emlékeit vélem felfedezni egy pohár vagy akár egy zene kapcsán és mire észbe kapok, már csak egy mosollyal nyugtázom elkalandozásomat. Jó most így minden, és bár hazudnék azt állítani, hogy nem rettegek attól a tendenciától, mely úgy ölel körbe mint egy puha takaró és képes bárminemű kapcsolatot elrontani, de próbálkozok figyelmen kívül hagyni minden ezzel kapcsolatos elbizonytalanító hangot, ami felmerülne bennem a továbbiak során, hisz ismerem a következményeket amik ezzel járnak. Tudom, hogy minél inkább belemerülök önmagam elbizonytalanításába, annál nagyobb a lehetőség arra, hogy olyan dolgokat kreálok vagy olyan helyzetekben is látok félreérthető és egyben rossz hatást eredményező jeleket, ahol nincsenek. Így amíg csak lehetőségem van elhallgattatni ezt a belső hangot, addig minden erőmmel azon leszek, hogy ennek megfelelően cselekedjek.
Nekirugaszkodva a bejárati ajtónak lépek ki a levegőre és a sietős lépteim már csak akkor csillapodnak le, amikor a közöttünk lévő távolságot csökkentve érek közel hozzá. Ezzel egy időben valahol én is komolyabbá válok, bármennyire is ott lapul bennem az az érzés, hogy örülök a viszontlátásnak.
- Minden rendben van? Történt valami? - hangom kedves, érdeklődő, mégis óvatos is egyben, ahogyan pontosan előtte megállva pillantok fel várakozóan a kék íriszekbe, mintha onnan próbálnék válaszokat kapni a feltett kérdésemre. Nem vágyom arra, hogy tolakodásnak érezze a kérdésemet, pusztán segítő szándékkal teszem fel, ugyanakkor tudatni szeretném vele, hogy bármi is nyugtalanítja őt, én szívesen meghallgatom, és ezalatt nem feltétlenül azt a fajta beszélgetést értem, amelyet hivatalos keretek között tesznek meg, bármennyire is ezt diktálná az az úgynevezett sztereotípia.


Madelaine Riggs
Egészségügy
Play by :
✿ margot elise robbie ✿
Kor :
29
Foglalkozás :
- pszichológus -
Hozzászólások száma :
151

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 EmptyCsüt. Márc. 21, 2019 8:47 pm

Maddie & Jake
“It’s done.”
A családi banzáj után

Fogalmam sincs, hogy mi történt pontosan, és hol váltott át a családi sütögetés, egy lövöldözős rémálommá. Az eltelt hetekben is feszült voltam már amiatt, hogy az öcsém elvesztette önmagam felett a kontrollt, hogy a szüleim hazudtak, és egy húgot is kaptam a félnótás mellé. Hannah lett volna a fényforrás, de látva ennek a pici életnek a sötét mélységét…már nem tudtam, hogy mi a helyes, és mi a helytelen. Szerettem a családomat, mindent megtettem volna értük, ha kell a fél kezemet is levágom, hogy biztonságban tudjam a testvéreimet, de elég volt. Chris felbukkanása, az összecsapásunk, és az elfojtott agresszió egyszerre akartak a felszínre törni. Megbénultam belülről, és úgy cincáltak szét az érzések, hogy némán üvöltöttem. Már nem én képeztem a nagy és óvó bátyot, én lettem a legnagyobb bajforrás, amikor meggondolatlanul pisztolyt ragadtam egy várandós nő, és egy pár hónapos kislány társaságában. Miért így kellett megtudnom, hogy megint nagybácsi leszek, mit keresett a házunkban egy profi verekedő, és miért bújt vele ágyba a húgom? Norát sem ismertem, és a jelek szerint úgy tűnt, hogy nem is akarom megismerni. Az öcsém visszatért az életembe, és ezzel együtt a bajok is. Vér tapadt a kezemhez, egyetlen éjszaka sem telhetett el úgy, hogy ne ébredtem volna fel legalább hatszor, hogy mindenki lélegzik-e még. A kocsi belső tükrében azt néztem, hogy követnek-e, a boltban nem szerettem, ha valaki a hátam mögé settenkedik. A bennem tomboló vihar kitörni készült, és már nem tudtam visszatartani. Chris lendített át az utolsó akadályon, hogy elboruljon az agyam, és a hátam mögött hagyjam a családi házat. Nem akartam az öcsémmel egy légtérben maradni, mert visszavonhatatlan következményekkel járt volna, ha ott maradok. Ma éjszaka nem lehettem a testvér, a nagy, és felelősségteljes felnőtt, sem orvos. Önmagamnak kellett volna lennem, de már régen elvesztettem az utat oda, hogy megmondjam, ki is vagyok én. Jake Lester a katona? A jó szolgálatot teljesített hazafi? Greg meghalt, Lawrence halott…akkor megérte nekem Oroszország? A szüleim a sírban porladnak, sokáig az öcsémről is azt hittem, hogy már alulról szagolja az ibolyát. Most mindennek a legnagyobb rendben kellene lennie, mégsem érzem úgy, hogy hazaértem volna. Nem volt egy biztos pont az életemben. Jason elment, és nem pótolhatjuk a kiesett időt. Nem mondhatom neki, hogy megbocsájtottam, mert nem volt így. Szerettem az öcsémet, de idegen volt, hiába beszélgettem vele, a szakadékot nem sikerült átugranom. Ki volt az, aki mellettem állt? Ott voltak a megszámlálhatatlan napok a kórházban is Jamie-nél. Lelőtték a szemem láttára, és még erről sem beszéltem senkinek. Miért is tettem volna, ha egyszerűen nem számított? Valahol a semmi közepén tengődtem egy szál magamban, és kerestem a kapaszkodót, hogy ne süllyedjek el. Nem vártam még egy árulásra a rokonaim részéről. Örülnöm kellett volna a húgomnak? Annak a nyamvadt balesetnek hála, hogy összetalálkoztunk, és akkor is azon kellett kattognia az agyamnak, hogy ne vigyék be Doriant. Sok volt, betelt a pohár, és nem sikerült egyben tartanom az álcát. A kijelzőre pillantok, azt sem tudom, hogy merre járok. Ziláltan túrok bele a balommal az üstökömbe, és oldalra sandítok. Nálam van a fegyver. Nem kellene itt lennie, de el kellett hoznom, különben lelőttem volna valakit. Gyilkos lettem volna….de hisz Lester minek áltatod magad, ha egyszer az vagy? A telefonomat már nem is hoztam el, csak felkaptam otthon a slusszkulcsot, és eljöttem. A tank még szinte tele volt, de mostanra a felére csökkent. A városban körözök, mint egy őrült. Nem tudom, hogy mit csináljak. Nincs senki, akit felhívhatnék…még telefonom sincs. Veszek egy mély levegőt, és kikapcsolom a rádiót, mert idegesít. Érzem az arcomon megszáradt könnyeket, de az sem segít. A kezeim merevek, és alig bírok kormányozni, de megyek előre, mert nem tudom, hogy mi a cél. Megszólal egy kis hang a fejemben. Csak egyetlen golyó a fejbe. Neurológus vagy…tudod, hogy hol kell meghúznod a ravaszt, és vége lesz a szenvedésednek. A tekintetem ráfüggesztem az anyósülésen heverő fémes csodára. Fontos pillanatok állhatnak a háta mögött. Még emlékszem, amikor megvettem. Szerettem, ha én irányítom a sorsomat, és nem fordítva történnek az események. Én vagyok az úr, és nem mondhatja meg nekem senki, hogyan is éljem az életemet. Szerettem a hűvös érintését. Kényszeresen pillantok az útra, mert majdnem belemegyek valakibe, és úgy dudálnak rám. Eszembe jut egy villanás….mint a sárga égi jelenség. Nem tudom, hogy miképpen jutok el ide…de a szőkeség ugrik be. A gázba taposok, és megyek előre, igazából az emlékezetem visz el oda, mert most képtelen vagyok normálisan gondolkodni. Még bőven járnak az utcán…nincs is annyira sötét. Nem tudom hány óra, de nem is érdekel. Megállok párhuzamosan az úttesten, és felnézek az emeletes házra. Ki is szúrom egyből a lakását, és a fényt. Nem fogok bemenni…de kell a levegő. Kiszállok az autóból, és űzött vadként szuggerálom az ablakot. Vajon működik a pszichomókusok megérzése?


Jake Lester
Egészségügy
Play by :
Jesse Lee Soffer
Kor :
37
Foglalkozás :
Idegsebész, osztályvezető főorvos
Hozzászólások száma :
242

Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Welcome in my crazy mind   Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty

Ajánlott tartalom


Welcome in my crazy mind - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
 

Welcome in my crazy mind

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Valahol máshol :: Múlt és jövõ-
^
ˇ