One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Kapcsolatkeresõ

bailey west EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:22 pm



Lorie x Jude - You are in trouble

bailey west EmptyMallorie Dupeyrón
Today at 7:42 am



| Mirabell & Thaddeus |

bailey west EmptyThaddeus Darnell Wright
Today at 1:39 am



Behind the business

bailey west EmptyRomero D. Bohen
Today at 12:32 am



The snake biting its own tail - Mary & Ewan

bailey west EmptyMarianne Brooks
Yesterday at 10:52 pm



Activity Check (09.17-10.01.)

bailey west EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:22 pm



Valentina & Milo

bailey west EmptyValentina Delon
Yesterday at 10:02 pm



Aicha & Aiden - Viszontlátás

bailey west EmptyAicha N. Dubois
Yesterday at 9:31 pm



Munkahelyi ismerkedés

bailey west EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:01 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 36 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 9 14
Hivatal 5 7
Üzlet 14 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 12 15
Összesen 141 150
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 27 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 21 vendég :: 2 Bots

Alexandra Ruud, Aveline Everhart, Fable Hill, Marissa Grey, Myna Rosegold, Veronica J. Rhodes


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 bailey west

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: bailey west   bailey west EmptySzer. Márc. 20, 2019 4:30 pm

Bailey West


Karakter típusa:
keresett
Teljes név:
Bailey Eveline West
Becenevek:
Bae, Bee
Születési hely, idő:
New York, 2003. június 8.
Kor:
15 év
Lakhely:
Brooklyn
Szexuális beállítottság:
hetero
Családi állapot:
szingli
Csoport:
diákok
Ha végzett vagy még tanul//Egyetem:
Abraham Lincoln High School
Ha dolgozik//Munkabeosztás:
majd talán nyáron
Ha dolgozik//Munkahely:
-
Hobbi:
passzív-agresszív hadviselés anyával szemben, útkeresés, új dolgok kipróbálása, kimaradás éjszakánként, kisebb-nagyobb hazugságok, küzdelem a cigivel, folyamatos ellenkezés, stb.
Play by:
Sabrina Carpenter

Jellem
A válás kihat a gyermek életére. A rossz szokások és függőségek - leggyakrabban az alkohol és a drog - amiket a gyermek otthon lát, egy rossz házasságban hatványozottabban bizonyulnak örökletesnek. A magazinban volt még egy statisztikai táblázat is, amiben az állt, hogy a házasságok fele válással végződik, és egy elszomorító statisztika az alkoholisták és drogfüggők százalékos arányáról a társadalomban. Alig kevesebb, mint tizenöt százalék esélyed van, hogy a szüleid nem vállnak el, nem isznak, nem drogoznak, nem vernek, nem adnak el (el se hinnéd, de van piaca) és akkor még csak nem is esett szó az abortuszról. Ha ezt is hozzávesszük, akkor lénygében tíz százalék alá süllyed annak az esélye, hogy tökéletes életed lesz – ha megszületsz - az Amerika Egyesült Államokban. Nem, mintha panaszkodhatnék, vannak országok, ahol (az egyik) feleség lennék és gyerekem is lenne már. #nézdajóoldalát #hailusa

Utálom, mikor azt mondják (szia anya!), hogy tudom milyen, én is voltam kamasz. Mintha bizonyos életkorban mindenki ugyanolyan lenne, és bármit tesz, csak azért van, mert épp tinédzser, és nem azért, mert ő ilyen. Hogy várhatják el, hogy rájöjjek ki vagyok, ha nem hagyják, hogy az legyek, aki lenni akarok? Megválogatnák a barátaim, a ruhatáram, bezárnának a szobámba, hogy ne járhassak ki takarodó után. Ne cigizzek, ne igyak, ne érdekeljen a srácok, mert ráérek. Ráérek mindenre, ezt szól a rádióból is, de ugyan, ki ér rá bármire is?
Szeretem a szüleimet. Igen, még apát is. Tudom, hogy milyen. Kicsiként sokat vártam rá, de mindig egyre kevesebbet, ahogy idősödtem. Haragudtam, amiért nem jött haza, amiért elváltak. Tehetetlennek éreztem magam miatta. Valamilyen elcseszett módon azonban mégiscsak … tudod. Nem ítél el, nem akar a radiátorhoz bilincselni, nem nyomoz utánam, nem akar beleszólni a dolgaimba, nem tart szentbeszédet. Csak meghallgat, nem erőlteti, és nem árulkodik.
Anya viszont … az idegeimre tud menni. Úgy érzem magam sokszor, mintha a bíróságon ülnék és engem próbálna meg darabokra szedni a bíró előtt. Látom rajta, hogy neheztel, azt hiszem. Nem akarom minden titkomat megosztani vele. Nem, magamnak is akarok belőlük. Csak magamnak. Az én dolgaim és nem tetszik, hogy beleszólna. Legyenek azok a barátaim, vagy az, ahogy felöltöztem épp aznap. Talán nem vagyok még elég nagy, hogy tudjam mit akarok, de épp elég nagy vagyok, hogy tudjam, mit nem akarok. Nem szeretnék egy előre megírt karakter lenni, valaki másnak a regényében.
Önbizalomhiánnyal küzdenék magányosan, ami rákényszerít arra, hogy mások megerősítéseitől függjek? Stresszes vagyok, hogy megfeleljek mindenkinek, miközben próbálok rájönni arra, hogy ki vagyok, de nem megy, mert túlzottan is mások véleményét akarom tükrözni? Valami ilyesmit írnak a Kamaszgondok hetilapban, ha jól rémlik. Nem igazság, hogy kamaszokat így kibeszélik, de a felnőtteket nem. Tuti, hogy kivénhedt férfiak és nők írják, akik már rég kiégtek, és próbálják újra élni a fiatalságukat, mert az övékét elvette a Világháború és a japánok. Nem vagyok sztereotípia, egy előre bemásolt sablon. Nem vagyunk azok, egyikünk se.
Mostanában szinte minden sérti az igazságérzetem, de ez inkább azért van, mert amerikai vagyok, azt hiszem (vagy mert hozzászoktam, hogy az otthonunk bíróság és engem megillet az ártatlanság vélelme). Viszont emiatt nem indítok háborút, ami már kevésbé amerikai. Inkább vagyok passzív-agresszív. Csúnyán nézek, tüntetőleg hallgatok, duzzogok, és megvárom a megfelelő alkalmat, hogy odaszúrhassak, ahol a legjobban fáj. Ami azt illeti, ez is elég amerikainak hangzik.

Múlt
- Basszus – köhögtem fel a cigaretta füstöt, próbálva minél messzebb legyezni azt magamtól, hogy tiszta levegőt szívhassak a tüdőmbe. Próbálok nem kapkodni levegő után, de nem megy, a szervezetem küzd az ellen, amire kényszerítem. Bekapcsol a túlélési ösztön, a testem nem akarja, hogy kinyírjam magam. Vajon mennyi időbe telik, mire feladja?
A sportcsarnok melletti régi lányöltözőjében voltunk, amit már talán évtizedek óta nem használtak. Mielőtt a külön épületet emeltek volna a sportpályának, volt egy kisebb épület öltöző gyanánt, amit sokan el is felejtettek mostanra. A borostyán benőtte falak kopottak voltak, az ablakok üvegei vagy hiányoztak, vagy betörtek, a szekrények hiányoztak, vagy felfeszítették őket. A plafonon még egy lyuk is tátongott, ahol most besütött a napfénye. Sok sztori kering arról, hogy mi is történt itt, a legtöbben valaki meghalt. Olyan volt a a suli modern épületei között, mint egy átjáró a múltba. Nicole-nak itt volt a törzshelye, és miután összebarátkoztunk, már én is így gondoltam rá.
- Majd megszokod– mosolygott rám bátorítóan Nicole, jót derülve az első próbálkozásaim egyikén. A kezét nyújtotta a cigiért, és pár pillanattal később pedig mosolyogva fújta az égbe a füstöt. Bosszantóan könnyen ment neki. Az ő teste már beletörődött volna? – Beszéltél már vele? Megdumáltam az unokatesómmal.
- Nem – sóhajtottam fel a szekrénysorok közti padon ülve, térdemet a mellkasomhoz szorítva – Vagy egyből nemet mond, vagy veszekszünk és utána mond nemet – de általában sose úszom meg a kioktatást és a fejmosást. Sose hittem volna, hogy ezt fogom gondolni, de kérhetne pár szülői tanácsot apától. Ő rám hagyja, ahelyett, hogy helyettem akarna dönteni.
- Van még idő. Legfeljebb megszöktetünk és írsz majd neki egy sms-t.
Szinte láttam magam előtt, ahogy ezt megteszem. Anya abban a pillanatban rávenné valahogy apát, hogy hajtóvadászatot indítsanak utánam. Örülök annak, hogy nem szól bele abba, ami anya és köztem van, de ... anya keze messzire elér, messzebb, mint apa azt talán magának bemerné vallani.
- Csak ne gyanakodjon, mert nyomkövetőt tesz rám – ajkaim fanyarú mosolyra görbültek, majd vettem egy nagy levegőt, mielőtt újra megpróbáltam szívni egy slukkot úgy, hogy ne fulladjak meg. – Megy ez – bizonygattam fintorogva, próbálva leküzdeni a kényszert, hogy ismét hosszú másodpercekig köhögjek, de megint alulmaradtam. A saját testem cseszik ki velem.
Apának persze könnyebben megy, mint levegőt venni. A függőség vajon öröklődik? Talán épp most pecsételtem meg az életem örökre, ha én vagyok az a szerencsés, aki megnyerte a génállományát. Mondjuk inkább én, mint Charlie. Szinte hallom, ahogy anyám rám parancsol, hogy tegyem le a cigarettát, bele ne merjek szívni. Gáz, ha ettől csak még inkább késztetést érzek rá?
- Kár, hogy múltkor nem jöttél. Atom volt, és Gabe is eljött végül – elvigyorodott, mikor észrevette, hogy az utolsó szavaival sikerült megragadnia a figyelmem. – Balhéztak az ősei, úgyhogy lelépett, mielőtt kinyírták volna egymást. Macerás, mikor szemtanúként hallgatnak ki a zsaruk. Valakinek az oldalára kell állnod.
- Add ide – nyújtottam a kezem újra cigarettáért és nem is gondolkodva szívtam egy jó nagyot belőle, amit aztán szinte egyből meg is bántam, de ezúttal nem egy torokrákos krákogásával szenvedtem meg a bűnömért, sikerült méltósággal bűnhődnöm érte. – A húgommal voltam, a nagyi elvitt egy kiállításra minket, míg anya … dolgozott – a hangleejtésem megváltozott, ahogy kiejtettem az utolsó szót.
Kipillantottam a töredezett üvegablakon az udvarra, ahol nyüzsögtek a szünetüket töltő diákok. A fűben heverésztek, pihentek, beszélgettek, de volt, aki könyvvel a kezében tanult egy az egyik fatörzsének dőlve, miközben felette szalagokkal díszítette a fát egy létrán egyensúlyozó diák. El is felejtettem, hogy ma meccs lesz. Mikor a csapat hazai pályán játszott, a szurkolókkal együtt a parkból indultak meg a pálya felé, ilyenkor mindig feldíszítették az oda vezető utat. Ha nincs vonulás, nincs meccs, ezt szokták mondani.
- Ja, megdolgozta az apádat – vigyorgott rám Nicole, gyorsabban felpattanva ültéből, mint kitudtam volna nyújtani felé a lábam. – Hé! Örülnöd kéne neki. A végén még újra összejönnek.
- Dehogy jönnek – ráztam meg a fejemet, visszahúzva a lábam. Mosolyogva vontam meg a vállam, mikor kérdőn pillantott rám, hogy visszaülhet-e. – Csak … szórakoznak.
Egymással. Velem. Chalrie-val. Nem is tudom, dühösnek kéne lennem? Vagy örülnöm? Biztos oka van annak, hogy próbálják titokban tartani. Jobb is talán, Charlie-nak nagyon fájna, ha elhinné, hogy újra együtt lesznek majd, hogy aztán megint szétmenjenek. Ő nem emlékszik azokra az időkre, amikre én igen. Nem is akarom, hogy emlékeznie kelljen. Mi változna, ha megint összejönnének? Apa talán megjavulna? Anya elnézőbb lenne vele? Aligha. Az ő esetükben a második esély már a hatványon van értelmezve.  
- Szerintem gőze sincs, hogy tudok róluk. Apának talán – vontam meg a vállam. Elvégre nyomozó, sok mindent kitalál. Igazából, meglepő, hogy milyen okos tud lenni, ahhoz képest, hogy mostanra alighanem minden agysejtje elpusztult. Talán mégiscsak szerencsés, ha génjeit örököltem.
Nem olyan rég tudtam csak meg, hogy kavarnak. Mrs. Sutton érdeklődött felőlük a múltkor, mikor elkapott hazafelé menet. Azt mondta, hogy csak szeretné, ha boldogok lennénk, de lemerném fogadni, hogy csak fúrja az oldalát a kíváncsiság, mint minden vénasszonynak, aki jobban szereti a kutyáját, mint a férjét. Azt mondta, látott egy férfit anyaszült meztelenül, aki nagyon ismerős volt neki. Nem szerettem volna, ha ebbe jobban belemegy, mert féltem, hogy egy életre szóló traumával leszek gazdagabb, úgyhogy inkább nem is firtattam.
- Tudna róla, ha ismerne – jegyezte meg kissé rosszmájúan Nicole, és bármennyire is megrovó pillantással akartam díjazni ezért, nem ment. Régen tényleg többet beszéltünk anyával, és … más volt a kapcsolatunk. Néha úgy érzem, hogy engem okol emiatt, hogy miattam van ez az egész új helyzet. Mert én vagyok a kamasz. Nem az én hibám, hogy nem bízik bennem. Amikor mindig azt csináltam, amit mondott és kért, akkor nem volt baja velem, csak most, mikor a saját fejem után megyek. Úgy kezel, mintha a munkája lennék, egy akta, amit tanulmányoznia kell és megoldania.
- Az ott Ian Gilmore? – váltottam hirtelen témát, mikor a parkon átvágó, fekete pulóveres alakon megragadt a tekintetem. Együtt járunk kémiára, nem mondanám, hogy jól ismerem, de váltottunk már pár szót. – Nem neki …
- … lett öngyilkos az apja? De igen– fejezte be helyettem a kérdést Nicole, meg is válaszolva azt. Nem úgy tűnt, mintha megérintette volna őt a dolog.
- Basszus – sóhajtottam fel, a hajamba túrva.   -Nem kéne … tudod, beszélni vele?
- És mit mondanál neki? Hogy sajnálod? Már elmondták neki vagy ezren, le se szarná. Azzal segítünk, ha nem sajnáljuk, és nem kezeljük máshogy. Senki se szereti, ha cseszegetik, mikor valami baja van – elmélkedett Nicole, közben füstölve, mint egy gőzmozdony.
- Talán igazad van – hagytam annyiban a dolgot, de a tekintetemet nem vettem le Ianről. Nem tudok róla valami sok mindent, de mesélték,hogy az anyja már régebben meghalt. Talán van egy nővére, de nem vagyok benne biztos, nem figyeltem eléggé oda.
- Általában igazam van – javít ki mosolyogva Nicole, elnyomva a csikket a falban, egy újabb apró égésnyomot hagyva ott, tovább dolgozva a művén, amit az utókornak szánt. – Most mi van? Úgy is mind meghalunk a globális felmelegedés miatt, akkor hadd szemeteljek már! - nevetett rám, a földre ejtve a csikket.
- Inkább menjünk – javasoltam mosolyogva, a fejem rázva. -  Ha anya megtudja, hogy újabban kések is az órákról, képes javítóba íratni.  
- Még jól is elsülhetne. Több időt tölthetnél Gabe-bel.
- Na és mi lenne veled nélkülem? – kérdeztem vigyorogva, lökve egy kicsit rajta a vállán, mielőtt kiléptünk volna az udvarra a többiek közé. Nem lenne valami jó sorom a javítóban. Az anyám ügyvéd, apám rendőr, ez ott nem túl szerencsés családi háttér, igaz? 


Anyának azt mondtam, hogy apánál alszom, neki pedig, hogy később érek majd haza. Szinte bennem volt, hogy reflexből visszavágjak neki, mikor elhangzik az ominózus mikor van az a későn? kérdés, de apa csak annyit mondott, hogy oké. Három betű csak, anya mégsem használja.
Úgy volt, hogy otthon öltözöm át és készülődök az estére, de szinte biztos, hogy nem úsztam volna meg a napi kihallgatást, úgyhogy előbb beugrottam Nicole-hoz, az ő szülei szinte észre sem veszik, hogy a lányuk éjszaka elmegy, majd másnap éjszaka hazajön. Irigylem érte, nálunk anya szinte biztosan tervezi, hogy beléptető rendszert telepítsen a házba. Természetesen olyat, ami áramütéssel jutalmazza azt, akit ő nem kedvel. Ergó mindenkit, akit a barátom jelzővel mutatok be. Talán néha napján még engem is kezelne sokkterápiával.
- Na, hogy festek? – tártam szét a kezem, kilépve a fürdőből, kíváncsian pillantva Nicolera.
- Cuki. Vagyis, aranyos! – javította magát mosolyogva Nicole, a csalódott arckifejezésem látva. – Úgy értem, azt hittem, hogy kicsit … picsásabb leszel.
- Picsásabb? – kérdeztem értetlenül, de mosolyogva.
- Elvégre, ott lesz Gabe is.
- Meg még egy tucat piás, beszívott srác – tettem hozzá. Nem épp az a terep, ahol olyan lengén akarnék öltözni. – Egyébként is, picsásnak sminkeltél – jegyeztem meg a tükörbe pillantva, jobban megnézve magamat. Nicole keze munkája, le se tagadhatná. Egy jó pár évvel idősebbé varázsolt. Anya lehet, hogy fel se ismerne.
- Szívesen – pillantott rám Nicole, majd tovább igazította a sminkjét, miközben én az ágy sarkára dobtam le magam.
– A szüleid nem bánják, ha elviszed a kocsijukat? – kérdeztem hirtelenjében. Mikor Nicole először mondta, hogyan is megyünk oda, nem akartam megjegyezni, hogy vannak aggályaim ezzel kapcsolatban.
- Dehogynem, de úgyse veszik észre. A bátyám tanított vezetni, ne parázz – a tekintetünk találkozott a tükörben, és végül megadóan bólintottam. Legfeljebb majd kétszer is bekötöm magam. Nem megyünk olyan messze, úgyhogy talán nem lesz belőle baj.
Azért egy pár közlekedési szabályt biztosan megszegtünk, mire odaértünk, de életben voltunk, úgyhogy végül is nem volt okom panaszra. Azt mondjuk nem tudtam, miként fogunk hazajutni, mert Nicole szinte biztosan inni fog, ahogy itt mindenki más. Felhívhatnám apát … nem, inkább nem. Ha épp iszik (és mivel levegőt vesz, iszik), akkor nem szeretném, ha autóba szállna.
Többen voltak, mint hittem, hogy lesznek. Eleinte arról volt szó, hogy max húsz-harminc ember, de legalább kétszer ennyien voltak, ha nem többen. Nicole persze nem volt megilletődve, egyből a sűrűjébe vetette magát, én pedig próbáltam vele lépést tartani. Igyekeztem nem túl látványosan keresni Gabe-t a tömegben, de Nicolet nem tudtam átverni.
- Ott van, sörpongozik! Menj, dobd be magad! – noszogatott, közben egy pillanatra sem tévesztett ritmust, ami nevetségesnek kellett volna hasson, de valamiért pont ellenkezőleg történt. Fogalmam sincs, hogy csinálja ezt.
- Oké, oké, megyek már! – mondtam … vagy csak akartam mondani? Túl hangos volt a zene, szinte magamat se hallottam már. Nyeltem egy nagyot, miközben átpréseltem magam a bent lévő tömegen, és ahogy egyre közelebb értem, valahogy úgy éreztem egyre nevetségesebbnek magam. – Hé, beszállhatok? – szólítottam aztán meg Gabe-t, a vállára téve a kezem léptem közelebb hozzá. -  A csapattársad nem bírja a kiképzést – mosolyodtam el, a srác felé bökve a fejemmel, aki éppen most hányta össze a házigazda szüleinek szobanövényét. Az univerzum szeret engem.
A lábam lógatva ültem a tető szélén, ami közel sem volt valami biztonságosnak nevezhető, és anya szinte biztos a hajamnál fogva ráncigált volna le. Viszont úgy éreztem, hogy most lehet. Most nem félek a zuhanástól. Jól esett ülni, lelógatni a lábam a mélybe, miközben a fejem kitisztult a friss levegőtől.
- Nem fázol? – hátrapillantottam, hogy lássam a kérdezőt, pedig tudtam ki ő, csak nem ismertem fel elég gyorsan. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, Gabe már a  hátamra terítette a kabátját, és letelepedett mellém.
- Bocsi, hogy kijöttem, csak … nagyon béna vagy, kellett a friss levegő – nevettem el magam, és megkönnyebbülésemre Gabe egyáltalán nem tűnt sértődöttnek. Csúnyán elvertek minket.
- Ja, hát én … leakartalak nyűgözni, de úgy volt, hogy karaoke lesz. Kicsesztek velem.
- Hát az biztos – értetem egyet vele, szélesen vigyorogva. Ha akartam sem tudtam volna másként tenni, nem ment. Úgy festhettem, mint valami idióta.
- Megleptél. Azt hittem rosszabbul bírod. Kyle nagy piás, de még mindig a virágokat hányja össze.
Kis híján majdnem elárultam, hogy alighanem az apámtól örököltem ezt, de szerencsére épp böfögnöm kellett, amit még időben sikerült elfojtanom. Nem azért ültem ide ki, hogy kínomban leforduljak a tetőről. És végképp nem azért, hogy az önpusztító apámról beszélgessek. Nem, azzal elijeszteni szoktam embereket.
- Kár, hogy a múltkor nem jöttél – szólalt meg újra, és valamiért gyorsan arrébb sandítottam, mikor egy pillanatra találkozott a tekintetünk. Biztos a pia miatt ég így az arcom. Eddig kicsit fáztam, de most melegem van … a kabát miatt lehet. Körülményes ez az alkoholizálás.
- Igen, én … családi program volt, a húgom … szóval muszáj volt. De elakartam menni – tettem hozzá gyorsan, mielőtt esetleg azt hinné, hogy jobban élveztem a kiállítást.
- Családi? Nem is tudtam, hogy ilyen nagy a családi összetartás nálatok – vonta meg a vállát Gabe, meglepettnek tűnve. Őszintén szólva, kicsit féltem attól, hogy mit tudhat a családomról.  - Hozhatod a húgodat is legközelebb. Szót értek a gyerekekkel.
- Jól tudtad – vágtam rá szinte egyből. Szentségtörés lenne, amit most csinálok? A családom ellen beszélek. Azt kéne mondanom,hogy minden szép és jó, igaz? Akkor miért nem megy?  – Ez kedves, köszi, de … egyikünk se érdemel egy jelöletlen sírt, úgyhogy inkább nem vetem fel otthon – vontam meg a vállam, mire Gabe csak vigyorogva bólogatott. Bele se merek képzelni, hogy mit kapnék anyámtól, ha felvetném neki, hogy bulizni viszem Charliet. Egyébként se vinném, ilyen bulira biztosan nem.
- Lemegyek, összekaparom Kyle-t, ha gondolod hazavihetlek, vagy … ahova szeretnél menni.
- Köszi, kicsit még szellőztetem a fejem, aztán megyek. Ne menjetek el nélkülem! – fordultam meg Gabe után, mire az egyik vállamról lecsúszott a kabát, és csak ekkor jutott eszembe, hogy nem adtam vissza neki. – Hé, a kabátod …
- Rajtad jobban áll, maradjon csak nálad! – legyintett vigyorogva Gabe, mielőtt bemászott volna az ablakon a padlástérre.
Mély levegőt vettem, és valami furcsa, de jó érzés kerített hatalmába, ahogy ott ültem a tető szélén, egyedül. Szereztem egy fuvart, és Gabe hiányolt a múltkor. Szóval az univerzum sokkal jobban szeret, ha iszok? Lehet, hogy kezdem megérteni apát … anya biztos imádná, ha ezt elújságolnám neki. Ahhoz viszont beszélgetünk kéne, azt pedig mostanában nem nagyon szoktunk. A kihallgatások pedig nem minősülnek annak.
- Oh, bocsi, azt hittem, hogy … de akkor ezek szerint foglalt – csendült fel mögöttem egy hang, olyan hirtelen, hogy valószínűleg leestem volna, ha józan vagyok, így viszont olyan lassan ijedtem meg, hogy egy lajhárnak is dicsőségére vált volna.
- Szia Ian! – köszöntem a fiúnak, mikor felismertem őt. Mit keres ő itt? – Nem kell, én úgyis mindjárt megyek, csak összeszedem magam.
- Sörpong, mi? – kérdezte a kezét tördelve, és leült mellém. A gyanakvó pillantásom látva megrázta a fejét. – Nem kémkedtem, csak … hangosak voltatok.
- A-ha – tagoltam valamiért ezt az egyébként sem túl hosszú szót. Huh, de ostábának érzem magam. Elvégre…meghalt az apja. Mégis itt van és … mit is csinál? – Na és, hogyhogy itt vagy? Úgy értem, nem láttalak még buliban.
- Igen, én … gondoltam az első bulinak és az utolsónak különlegesnek kell lennie, nem?
- De – feleltem, de inkább kérdeztem, mert nem tudtam, hogy miként is érti ezt. Nem a szüzességre mondják ezt? Ja nem, ott nincs utolsó. – Azt hiszem – tettem még hozzá, csakhogy magabiztosabbnak tűnjek, de bárcsak csendben maradtam volna.
- Nem féltél, hogy leesel?
- Nem – feleltem könnyedén, és olyan őszintén, hogy magamat is megleptem. Félek a magasban, de most valahogy eszembe se jutott, hogy leeshetnék. Ha kicsit többet ittam volna, talán még el is repülnék. – Tudod, hogy van, bátrabb leszel, ha iszol – legalábbis ezt szokták mondani. Meg azt, hogy a bátrak sosem isznak, úgyhogy nem igazán tudom hol rejlik igazság, nehéz kiigazodni az embereken.
- Igen, én is ezért ittam. Féltem, hogy nem leszek elég bátor.
- Biztosan az vagy, ne aggódj! – veregettem meg a vállát, egy bátorítónak szánt mosolyt megeresztve felé, mielőtt felálltam volna, hogy elindulhassak vissza a házba. – Hát, akkor szia, jót beszéltünk! – mosolyogtam rá búcsúzóul, és már félig be is másztam az ablakon, mikor még visszanéztem. – Egyébként …  - kezdtem bele, de Ian kíváncsi tekintete hirtelen elfeledtette velem, hogy mit is akarok mondani. Vagy azt, hogyan. – Sajnálom – böktem ki, félve pillantva rá. Nicole azt mondta, hogy ezzel csak rosszabb lesz, de … valamit muszáj mondanom. Nem lehet úgy tenni, mintha mi se történt volna. Az sem jobb.
- Én is – bólintott komoran Ian, amit látva egyből megbántam, hogy nem tudtam befogni a szám.
- Azért próbálj meg ne leesni, én már újra nem mernék kimászni. Jó éjszakát! – köszöntem el tőle, és gyorsan el is indultam lefelé, mielőtt újra valami hülyeséget találnék mondani. Azt hittem, hogy azért isznak az emberek, hogy ne gondolkodjanak, én mégis többet gondolkodom, mint, mikor nem iszom.
- Na végre! – sóhajtott fel Nicole, felugorva a kanapéról. – Gabe, itt van, mehetünk! Szép kabát, mondtam én, hogy több smink kell – lökött oldalba Nicole vigyorogva, majd átkarolt és úgy állította félre az útban lévőket, mint egy királynő az alattvalóit. – Megdumáltam Gabe-bel, hogy menjünk el kajálni, de előtte kirakjuk Kyle-t, mert még mindig rókázik, megállás nélkül – csóválta a fejét megjátszott botránkozással Nicole, ahogy a szóban forgó srác felé pillantott, akit Gabe támogatott a járásban. Ahogy jobban megnéztem, inkább az ölében vitte. – Utána pedig, ha van kedved, és van kedved …
Egyébként is elvesztettem már a fonalat, nem is figyeltem arra, amit Nicole mondott, csak bólogattam, mint azok a politikusról mintázott figurák, amik az autók műszerfalain vannak. Elvesztem a saját gondolataim között. Egy masszát képeztek, nem tudtam őket elválasztani egymástól, csak éreztem, hogy ragadnak és egyre mélyebbre húznak le.
Aztán hirtelen kitisztult a fejem, de minden gondolatom egyetlen pillanatba ragadt, mintha az örökkévalóságig nyújtották volna. Épp csak kiléptünk az ajtón, mikor a földbe csapódott. Olyan volt, mint egy játékbaba, minden csontja egyszerre reccsent, a végtagjai természetellenes pózokba csavarodtak, és úgy tört elő belőle a vér, mintha egy narancsot facsartak volna ki. Észre se vettem, hogy Nicole ijedtében elesett mögöttem. Csak álltam ott, földbe gyökerezett lábbal, és eszembe jutott, hogy pár perccel ezelőtt még beszéltünk, és ugyanígy néztünk egymásra. Csak akkor még … akkor még …
- Hé, ne nézz oda! – szólt valaki, talán Gabe, de nem figyeltem rá. Megragadta a vállam és elfordított, de még így is ott láttam magam előtt az egészet. –Hívjatok már egy kurva mentőt! Bassza meg …

Bassza meg … Gabe szavai visszhangoztak a fejemben, de még mindig ugyanazt a vörös, rémálmot láttam magam előtt. Nem, ez nem rémálom. Azt előbb-utóbb elfelejti az ember. Rájön, hogy ébren van, és nem kell félnie. Ha még mindig félsz, nem álmodsz.
Nem tudom, hogy mióta ülhettem már a járőr asztalánál, aki behozott, hogy felvehesse a vallomásomat. Sokan elfutottak, kevesen maradtunk ott, hogy megvárjuk a rendőröket. Arra eszméltem, hogy egy dobozos kólát és egy automatás chipses zacskót tesznek elém, úgyhogy egy ideje már biztosan várakoztam.
- Bailey West, ugye? – pillantott fel a jegyzetfüzetéből rám, majd amint bólintottam, helyet foglalt velem szemben. – Egyél csak, rád fér.
- Nem hinném, hogy tudnék – ráztam meg a fejemet, és megpróbáltam azért egy hálás mosolyt erőltetni az arcomra, de … mintha nem is az enyém lenne, annyira idegennek hatott.
- Persze, megértem. Na és megtudod adni egy szülőd számát, hogy felhívhassuk? Biztos aggódnak érted.
Inkább majd fognak. De most ez sem érdekelt, a fejmosás és minden, ami rám vár, most hidegen hagyott.
- Apa … apa rendőr. Bellamy West, ő …
- Igen, ismerjük – köszörülte meg a torkát a férfi. – Esetleg az anyukád számát tudod? Ha esetleg West nyomozó nem lenne telefonközelben.
Ha nem lenne telefonközelben, ismételtem meg magamban a szavait. Bizonyára úgy érti, ha apa egy árokban fetrengene eszméletlenül, vagy megsüketült volna a piától vagy … vagy kitudja.
- Persze – halk volt a hangom, felírtam az elém tolt jegyzetfüzetre a számot, amit a férfi rögtön tovább adott is egy kollégájának.
- Felhívjuk, hogy ne aggódjon érted. Idejön és hazavisz. Addig is fel kell vennem a vallomásod. Megvárhatjuk vele anyukádat, de akkor csak még később értek haza, és rád férne az alvás. Szóval, ha nem baj, akkor …
- Nem baj – ráztam meg a fejem. Egy percig sem akarok itt tovább maradni. Ez egy rendőrség, itt biztonságban kéne érezzem magam, nem? Valahogy mégsem ment.
- Oké. A többiek, akik nem futottak el, azt mondták, hogy nem is látták a srácot …
- Iant.
- Igaz, Iant. De egyikük szerint kimászott az ablakon, és te nem sokkal utána jöttél be onnan. Igaz? – bólintottam. – Szóval te láttad őt utoljára élve.
Nem tudtam eldönteni, hogy ez most kijelentés akart-e lenni, vagy egy kérdés, de újra bólintottam. Igen, én láttam utoljára őt, azt hiszem. Azt mondtam neki, hogy ne essen le. Valami vicceset akartam mondani, hogy ne érezzem magam olyan égőnek, miután azt tettem, amitől Nicole óva intett. De nem voltam vicces, ő pedig leesett. Vagy leugrott?
- Nem mondott valami furát? Valamit, ami arra utalhatott, hogy leakart ugrani onnan? Úgy tudjuk, hogy az apja nemrég öngyilkos lett.
- Nem ismertem őt olyan jól – ráztam meg a fejem. Nem is a kérdésére válaszoltam. Basszus. – Úgy értem, mondott dolgokat, de én … azt hittem csak levegőzni akart. Zsúfolt volt a buli. Nem lehet, hogy csak megcsúszott? – pillantottam a rendőrre reménykedve, de … nem is tudtam mit akarnék hallani. Melyik a jobb? Ha véletlen megcsúszott és így halt meg, vagy ha direkt ugrott le onnan?
- Még nem tudunk semmit pontosan megmondani. Biztos tudod, hogyan megy ez – vonta meg a vállát. Nem, nem tudtam. Nem szerettem, hogy apa rendőr. Régen igen, de akkor gyerek voltam. Rajongtam érte, mert nem értettem a dolgokat. De már nem vagyok gyerek.
- Itt van az anya! – szólt át a kollégája a terem másik végéből.
- Oké, majd máskor bejöttök, ha kellene még valami. Most menj haza, próbálj meg pihenni, rendben? Ezt nyugodtan vidd el, később jól jöhet – tolta felém az üdítős dobozt és a chipset, majd a kollégája hozzám lépett, hogy lekísérhessen anyához. Hívták vajon apát, vagy meg se próbálták? Na és anyától vajon mit fogok kapni? Biztos mély álomban volt, mikor csörgött a telefon. Nem csináltam semmit, én csak … nem tudtam, hogy … bassza meg.


Úgy éreztem magam, mint akit egy székhez kötöztek, mielőtt kilőtték volna a világűrbe. Tehetetlenül sodródom, és ha szerencsém van, talán nekimegyek valaminek, ami legalább egy kis időre megállít, mielőtt újra kezdődne az egész.
- Bailey – hallottam a nevem valahonnan nagyon távolról, és beletelt néhány pillanatba mire feleszméltem a gondolataimból. – Jól érzed magad?
Ezt a hülye kérdést. Komolyan ezért kapott diplomát? Ha minden rendben volna, akkor most nem lenne kötelező a sulipszichológusánál ülnöm, igaz?
- Jól.
- Otthon minden rendben? – tett fel egy újabb kérdést a doktornő, miközben az ölében tartott papírokkal szemezgetett. Rólam lenne bennük szó?
- Aha.
- Én úgy tudom, hogy ez így nem igaz – lágyan elmosolyodott, kicsit úgy, mint anya, mikor régen hazugságon kapott. Mégis, ez a nő ellenszenves volt. Senki se szereti, ha cseszegetik, mikor baja van , jutottak eszembe Nicole szavai.
- Miért kérdez akkor olyat, amit tud?
- Kíváncsi voltam igazat mondasz-e.
- Van, aki igazat mond? – pillantottam rá, most először érdeklődve. A múltkor ment egy sorozat, amiben azt mondták, hogy minden ember hazudik. Ha ez így van, minek tesszük próbára őket?
Elmosolyodott, azonban nem felelt, elengedte a füle mellett a kérdésemet.
- A szüleid elváltak, ugye?
- Ha az van oda írva - feleltem kissé ingerülten. Direkt csinálja?
- Az is ide van írva, hogy az apád rendőr, édesanyád pedig ügyvédként dolgozik. Jóra való emberek lehetnek.
- Majd átadom nekik - húztam el a szám. Ha nekik akar nyalni, miért nem velük beszél? Egyből árnyalná a véleményét.
- Arra céloztam, hogy biztosan jó nevelést kaptál  - mosolyodott el békítően. - Jók a tanulmányi átlagaid is, okos lány vagy. Tudod, hogy miért van erre szükség.
-Ha megígérem, hogy nem ugrok le egy tetőről, elmehetek? - kérdeztem, kivívva a rosszalló pillantást.
- Tehát szerinted leugrott?
- Ezt mondták a rendőrök. Önnek kéne jobban tudnia. Beszélt vele, miután megölte magát az apja, igaz?
Telitalálat. Láttam a doktornő arcán, beszédes volt, ahogy megrándultak az arcizmai. Saját magával kéne beszélgetnie, neki kellett volna előre látnia, hogy mi történhet. Nem nekem.
- Ez bonyolult. Nem mondott olyat, amiből úgy gondolhattam volna, hogy erre készül.
- Ki mondana olyat? - pillantottam fel rá. Nem az lenne a dolga, hogy meghallja azt, amit nem mondanak ki az emberek?
- Neki nem tudtam segíteni, de neked tudok - felelte, figyelmen kívül hagyva a kérdésem. Vagy csak nem tudna rá mit mondani.- Láttad te is, hogy mi történt. Ez egy életre szóló trauma és ...
- Ha minden héten kétszer beszélünk róla, akkor majd jobb lesz? - vágtam újra közbe.
-Idővel, igen.
-És kinek van rá ideje? - forgattam a szemem. Ki akarja, hogy csak később legyen jobb? Én azt akarom, hogy most legyen jó. -Jól vagyok. Tényleg. Csak szeretném elfelejteni, oké? - pillantottam rá, viszont ahelyett, hogy válaszolt volna, csak fürkészően pillantott végig rajtam, mintha a rejtegetnivalóm keresné. Ismerős volt ez. - Elmehetek? Spanyol dogám  lesz, és nem tanultam valami sokat rá az éjjel.
- Rendben, menj csak – bólintott, némi habozás után a nő. – De keress meg, ha nyomja valami a szíved, rendben?
Csak azután mehettem ki, hogy megígértem, így hát ezt tettem. Ha mindenki hazudik, akkor mégis miért kérjük, hogy mondjanak igazat? Mi ebben a logika? Azt akarnánk, hogy hazudjanak nekünk? Kérjük, de tudjuk, hogy úgyse tartják be. Mint a szüleim. Apa megígéri, hogy nem iszik. Apa megígéri, hogy nyugállományba vonul. Anya megígéri, hogy nem akar belemászni az életem minden másodpercébe. Én pedig megígérem, hogy felkeresek egy vadidegent - akinek még csak a nevére se emlékszem - mielőtt kedvem támadna lelépni egy tetőről. Szép kis világ.

Bailey E. West
Diákok
Play by :
Sabrina Carpenter
Kor :
16
Foglalkozás :
középiskolai tanuló
Hozzászólások száma :
35

bailey west Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: bailey west   bailey west EmptyPént. Márc. 22, 2019 12:37 pm

Gratulálunk, elfogadva!

Kedves Bailey!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nem is tudom, hol kezdjem? Ez egy elképesztően alaposan kidolgozott karakterlap lett, és akkor még mindig keveset mondtam. Minden részletéből, minden mondatából érezhető, hogy egy kamaszról van szó, abszolút hiteles. A jellemzés alapján Bailey egyrészt kicsit koraérett, ami a családi helyzetét tekintve annyira nem is csoda, okos lány, ami jól tükröződik abban is, milyen alaposan alá tudja támasztani, mennyire nem átlagos tini ő, valahogy ettől mégis még inkább olyan, mint egy teljesen normális kamaszlány. A történetnek pedig minden sora ezt támasztja alá. Ahogy lázad a szülők és elvárások ellen viselkedésével, a cigizéssel, a bulizással, a szavaival, az egész lényével... ugyanakkor a körülötte zajló események pedig bemutatják, mennyire nehéz is a tizenévesek élete, és néha egyetlen pillanaton, egyetlen döntésen, elhatározáson múlik minden...
Egy kicsit még mindig az olvasottak hatása alatt vagyok, ezért inkább nem is küzdök tovább, hogy összeszedett mondatokban reagáljak rá, hanem hamar engedlek is tovább! Very Happy

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!


◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆◇◆




Nora Weston
Bûnüldözés
Play by :
✧ Katie Cassidy Rodgers
Kor :
33
Foglalkozás :
✧ mother, cop, criminologist
Hozzászólások száma :
599

bailey west Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

bailey west

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Ahol minden kezdõdik :: Karakterrészleg :: Diákok-
^
ˇ