One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Ash & Sofia - party in the U.S.A.

Hello Monster ~ EmptySofia I. Basora
Today at 11:07 am



I kissed a boy and I liked it

Hello Monster ~ EmptyBlake W. Holden
Today at 10:36 am



Ruby and Wayne - Beautiful stranger

Hello Monster ~ EmptyWayne Winston
Today at 10:23 am



Work through the night - Myna & Rea

Hello Monster ~ EmptyMyna Rosegold
Today at 9:18 am



Játékpartner keresõ

Hello Monster ~ EmptyMirabell Wagner
Today at 7:44 am



Ruby & Millie • kind hearts still break hearts

Hello Monster ~ EmptyRuby Dayton
Today at 12:18 am



Unexpected journey - Melrose os & Darick

Hello Monster ~ EmptyDarick Liam Kerrigan
Yesterday at 11:52 pm



Beköltözés az új albérletbe

Hello Monster ~ EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 9:48 pm



Myna történetei

Hello Monster ~ EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 7:29 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 27 25
Diákok 35 30
Törvényszegõk 14 25
Bûnüldözés 9 15
Hivatal 5 7
Üzlet 13 15
Oktatás 7 5
Munkások 14 9
Egészségügy 11 14
Összesen 135 145
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 26 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 18 vendég :: 2 Bots

Aston Miles, Aveline Everhart, Darick Liam Kerrigan, Erin Watson, Leo Drom, Myna Rosegold, Thaddeus Darnell Wright, Wayne Winston


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Hello Monster ~

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyPént. Márc. 15, 2019 11:47 am


Tae Oh&Yan Tao
A világ egyetlen bankháza sem fizet olyan magas kamatot, mint a barátság, és mindig abban az időpontban, mikor a legnagyobb szükséged van rá.
Három nap. Legalább ennyi telt el azóta, hogy ez az álnok hülye picsa bezárt ebbe a szobába, és minden nap bejött kérdezgetni a faszságait, amivel igazából semmire sem jutott. Már csak azért sem köpnék arról, amiket tudok – és nem kevés, értékes információ van a birtokomban – mert mondhatni Hudson volt az egyetlen ember, akire számíthattam az elmúlt idők során. Ha ő nincs, akkor nemes egyszerűséggel az utcán haltam volna éhen bő két hónap alatt, és ha nem kapom meg a munkát, vagy rosszabb esetben kiderül, hogy beszéltem, akkor szinte biztos, hogy a hullaházban végezném, holott nem vagyok benne biztos, hogy könnyen koporóst találna nekem a pasi, a méreteimből kiindulva. Nem mintha ez bármitől visszatartaná, szerintem lazán képes lenne feldarabolni, és elszórni valahova... Méghogy tisztességes temetés! Álmodik a nyomor, velem együtt.
Mondhatni jól teljesítettem a saját magam által kiszabott strike-ot, ugyanis tényleg egyetlen büdös szót sem szóltam hozzá, és a tálcán behozott ételeket is végig érintetlenül hagytam. Ha társalogtunk, akkor mindig csak arról esett szó, hogy el kíván-e engedni, vagy sem... És ennyi, semmi több. Mindenesetre végül csak sikerült összekapnom magam és kikönyörögnöm magamnak, hogy engedjen el, még ha emiatt szörnyen szégyelltem is a pofám... Mondhatni szinte azonnal megbántam, hiszen megígértem, hogy vissza fogok menni, és amilyen mániákusan képes utánam nyomozni, szinte biztos voltam benne, hogy megtalál.
Az ember pedig azt hinné, hogy azok után, amiket átéltem, felemelt fejjel fogok távozni, és már meg sem kottyan nekem a kis incidens, viszont ez koránt sem így volt. Lazán, a gördeszkámat a hónom alá csapva hagytam el az utcáját... Aztán óvatosan a vállam felett hátrapillantottam és kivártam. Vajon blöffölt? Utánam jön? Az apja az egyik sarokban vár, és soha nem fogok kikeveredni ebből az egészből? Óh, hát a jóságos lófaszra már! Miért nem voltam egy fokkal óvatosabb? Ha Huds alapvetően megsejti, hogy követett valaki, aki a rendőrséghez köthető, szerintem agyon fog baszni.
Mindenesetre, miután tíz percig még a szél zúgását is alig hallottam, tettem egy lépést, majd egyetlen másodperccel később gyorsabban csaptam a talpamat a másik lábam elé. Azon kaptam magam a metrón – sosem szoktam tömegközlekedni, mert drága – hogy már lihegve ugrottam fel rá, és ez megrémisztett... Mikor éreztem utoljára ennyire erős pánikot?
Magam sem tudom... Talán akkor, amikor mindent hátrahagyva indultam meg az ismeretlenbe. Halvány fingom nem volt arról, hogy most mit fogok kezdeni magammal, és a szánalmas kis életemmel, de azt tudtam, hogy hova nem akarok menni, és hova nem mehetek. Mert bár a kisöcsém, akit amúgy a mai napig nagyon szeretek, és veszettül hiányzik is, otthon volt, haza mégsem mehettem volna, hiszen pontosan tudtam, hogy mi folytatódna tovább, ha megtenném. Pedig könnyűszerrel visszaírattak volna egy kínai, elit iskolába, hogy elfelejthessem a velem történt incidenst, és tovább élhessek. Viszont a szüleim nem tudták, hogy soha életemben nem felejtettem el semmit... És talán ezért is mertek bármit megtenni velem. Tae Oh pedig alapjáraton kiesett azzal, hogy konkrétan nem volt hajlandó hozzám szólni. Szóval így hirtelen ötletre alapozva gondoltam arra végül, hogy elmegyek valahova... És mire észbekaptam már egy másik országban voltam, ez pedig iszonyatosan megrémített. Ismerős helyre vágytam volna, de nem volt hova mennem, így jobb híján kölyökként megfogtam az első ember kezét, aki odanyújtotta nekem, még ha ez végzetes lemondásokkal is járt... És a mai napig hálás vagyok Hudsonnak, amiért nem hagyott meghalni az utcán.
Mindenesetre ez nem jelenti azt, hogy még egy ilyen helyzetet jól fogok bírni, és éppen ezért sem gondolkoztam azon, hogy hova kéne mennem, csak pattantam fel az első metróra, ami az ellenkező irányba tartott az otthononomtól... Vagy inkább most megyek az otthonomba, és nem arra a helyre, ahol lakom?
Mert ennyi év távollét tökéletesen elég volt ahhoz, hogy megtapasztaljam: Theo nélkül otthonról nem igazán beszélhetek, ugyanis egy jó nagy darabot hagytam hátra magamból. Konkrétan végig sem gondoltam azt, hogy egyáltalán van-e értelme annak, amire készülök, vagy hülyeséget csinálok-e... Csak megindultam az egykori legjobb barátom lakhelye felé, akinek a címét azóta fejből fújtam, hogy az apja a kezembe nyomta egy kis cédulán. Párszor jártam is arra, csak elég ügyenes meglapultam a bokorban ahhoz, hogy ne szúrjon ki, illetve pár hónapja még kapóra jött az is, hogy nem ismert fel... De amióta elhoztam abból a klubból, amikor rosszul lett, már nem tudtam letagadni az arcom. Utána folytattam a megfigyelését, csak mellette még arra is bő figyelmet fordítottam, hogy lehetőleg ne tudjon kapcsolatba lépni velem, ergo ott ütöttem, ahol a legjobban fájt neki... Hiszen nem csak visszatükröztem a viselkedését, hanem megtagadtam tőle, hogy segítség lehessek a számára. Ellenben bűntudatot tudtam benne kelteni.
Akkor tudatosult bennem igazán, hogy tényleg képes voltam az ajtaja elé lépni, amikor lenéztem a földre, és a kopott tornacsukáim megállapodtak a lábtörlőjén. Rohadt éhes voltam... Dőlt rólam a víz, és szédültem. Tudtam, hogy két percen belül fel fogok fordulni, ezért gyorsan összeszedtem az utolsó erőforrásaim morzsáit, és négy hatalmasat vertem az ajtajára, ezzel jelezve, hogy itt vagyok. Épp elég erőt vittem bele az ütésekbe ahhoz, hogy két pillanat alatt forduljon meg velem az egész lépcsőház, és már szinte éreztem, ahogyan a lábaim csúsznak ki maguk alól, de még éppen időben tudtam az ajtófélfába csapni mind a két tenyeremet ahhoz, hogy megakadályozzam az esést.

Lesz ez még jobb is || 846 ||ruha

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• pultos •
Hozzászólások száma :
69

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptySzomb. Márc. 16, 2019 4:55 pm


Tao and Tae Oh
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

-…. és a holnap?!
- Mi van a holnappal? – morranok fel halkan a telefon túl végéről érkező, már-már egy malac visításáéra emlékeztető hang hallatán – beszélj már rendesen, máskülönben leteszem ezt a rohadt telefont.
- Arról volt szó, hogy holnap jössz! A huszonnyolcadik időpontodat kell már eltörölnöm ahelyett, hogy egyszer túlesnél rajta, ami nem mellesleg csak úgy kiemelem, hogy már illendő volna a saját érdekedben, aztán egy hónapig megint semmi. Mi a fenére vársz még Tae Oh? Míg összeomlik a vérkeringésed és még annyira se lesz esélyed, mint most?
- Mondtam, hogy nincs időm most erre. Majd jövő hétre keresünk valamit, akkor boldogan és dalolva fogok elmenni, ígérem neked – nyugtatom a dokit, aki akárha lenyelt volna egy folyamatosan pöfékelő és tülkölő gőzmozdonyt, pont úgy fújtat anélkül, hogy palástolni akarná idegességét. Persze, megértem én, nem sok olyan orvos van aki szeretné ha idő előtt feldobná a páciense a talpát. Mert mit vennének le ebből? Hanyag, nem végzi jól a munkáját, vagy éppenséggel nem ért a munkájához. Az már más kérdés, hogy valójában én vagyok az, aki hátráltatja szerencsétlent abban, hogy egyről a kettőre jusson vagy úgy nagy általánosságban… hogy mindannyian megkapjuk jól megérdemelt jutalmunkat. Ő a dicsőséget és a boldogságot, amiért megint megmentette valakit, én pedig a hosszú életet jelentő titkokat…. titok? Csak egy veséről van szó, nem másról. Most viszont tényleg az igazat mondom, nem ködösítek, valóban nem tudok holnap elmenni hozzá, hogy leverje rajtam az olyan régóta halogatott dialízist.
- Hétfő! Ha hétfőn nem leszel itt háromnegyed kettőre, esküszöm, hogy én magam megyek el érted és cibállak ide a flancosan belőtt séródnál fogva! Érthetően beszéltem?
- Természetesen.
- Most mind ezt szarkazmus és cinizmus nélkül.
- Ott leszek hétfőn.
- És mikor leszel itt?
- Háromnegyed háromra…
- Kettő! Kettő, Tae Oh! Nem később. Ha egy percet is késel, leverem rajtad
- Jól van - ekkor már akaratlanul is felszakad belőlem egy szórakozott kis nevetés, aminek hallatán egy ideig nem is válaszol a kedvenc orvosom.
- Addig is növeld meg a gyógyszerek mennyiségét.
- Mennyivel? És melyikét egyáltalán? – lépek oda unottan a fürdőszobában lévő szekrény elé, hogy valamelyest lejjebb hajolva, szemrevételezhessem mind a tizenhárom üvegcsét.
- Mindegyikét, ami kékkel van megjelölve az oldalán. A két pirulás napi három szem legyen, a többi pedig alkalmanként két millivel több. A többit elintézzük hétfőn. Bármi van, hívj!
- Persze – többre nem is futja, ugyanis a kintről érkező hangos dörrenések hallatán rögtön haptákba vágom magam.
- Ez mi volt?
- Nem számít, most leteszlek doki. Hétfőn háromnegyed négy…
- Kettő! Hallasz?....Tae Oh! – választ viszont már nem kap, hiszen azzal a lendülettel, hogy átlépem a küszöböt, bontom a vonalat és elindulok a bejárati ajtó irányába. Nem vártam ma senkit… legalábbis ha az emlékezetem nem csal, senkivel nem beszéltem meg semmit mára.
- Még egyszer rábaszol az ajtóra esküszöm kinyírlak bárki is légy! – hörrenek a következő ütés hallatán, melynek hála kis híján az egész ajtó kiesik a helyéről. Fog a franc rohanvást megtenni húsz lépést a fürdőszobától.
Komor tekintettel markolok rá először a kulcsra, hogy a zár kattanjon, majd a kilincsre, hogy nagyra tárjam az illetékes háborgató és ricsajozó előtt.
Őszinte leszek. Nem épp erre a látványra számítottam, de főleg nem arra a valakire, aki kis híján rogyadozva és ájuldozva támasztja magát az ajtófélfa két oldalán. Automatikusan lépek oda Tao nálamnál immáron néhány centivel magasabb alakjához, hogy a mellkasánál fogva kényszerítsem őt arra, hogy a továbbiakban is megőrizze álló pozícióját.
- Mi a franc történt veled? – szakad ki belőlem a kérdés, noha nem kifejezetten számítok arra, hogy őszinte választ fog adni. Nem szokása… legalábbis az utóbbi találkozásunk nem éppen az őszinteségről és az egyenességről szólt. Most viszont neki van szüksége a segítségre, nem pedig nekem. Mondhatnám, hogy menjen innen, oldja meg maga a problémáit, én már nem  vagyok az élete része. És talán nem is akarok az lenni. De ez esetben hazudnék csak és kizárólag az örökös dac beszélne belőlem, semmi más. Szükségem van rá. És nem a hülye veséje miatt, amit titkon egy nagyon önző és pofátlan részem még mindig tőle vár. Egyszerűen a lényére, a személyére. A testvéremre.
Egyik karjának csuklójára fogva veszem azt a nyakamba, hogy szabad kezemmel átkarolhassam a derekát és lassacskán, ügyelve a tempójára amit képes most diktálni, betámogassam a házba. Sarkammal egy egyszerű, laza mozdulattal vágom be magunk mögött a nyílászárót, mely határozott kattanással jelzi, ide ma más nem jön be. Ne is!
Túllendülve a korábbi fáradtságomon és kimerültségemen, minden erőmet összeszedve a jókora kanapéhoz támogatom őt, és ültetem le annak karfa felőli oldalához, hogy ha szüksége van rá, megtudjon támaszkodni rajta. Beesett arca, karikás szemei és egészen áttetszőnek ható bőre megrémiszt, s akarva-akaratlanul is felületi sérüléseket kezdek el keresni rajta csak, hogy lássam mivel is van dolgunk. Szó se róla, lehet, hogy nem azt művelem amivel végeztem, de mégis valahol belém van kódolva az orvosi véna és annak minden apró kis kötelessége, ha egy elesett személy tartózkodik a környezetemben.
Arcát végül a két kezem közé véve guggolok be a lábai közé, s minden gyengédségemet elővéve próbálom elérni azt, hogy a szemeimbe nézzen.
- Tao?! - rázom meg egy leheletnyit - mi történt?
Hogy honnan ez a semmiből érkező aggodalom, félelem és óvás? A testvérem ül előttem és haragudjak rá a mai napig - talán ok nélkül - bármennyire is, az érzéseim továbbra is változatlanok. Többet jelent ő nekem annál mint, hogy hagynám őt a fenébe kínlódni.
Tudni akarom, hogy mi baja.


Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
63

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyVas. Márc. 17, 2019 1:43 pm


Yan Tao&Tae Oh
A világ egyetlen bankháza sem fizet olyan magas kamatot, mint a barátság, és mindig abban az időpontban, mikor a legnagyobb szükséged van rá.
Jó ideje már annak, hogy utoljára láttam ezt a majmot, és akármennyire nem akartam beismerni, nem tudtam elmenni a tény mellett, hogy mennyire hiányzott nekem. Hogy mennyire vegyes és kétes érzelmek dúlnak bennem állandóan, ha csak rá gondolok.
Mert Tae Oh volt lényegében nem is a saját világom közepe volt, hanem a védőfal, amibe tudtam kapaszkodni. És ezt nem úgy kell érteni, hogy kihasználtam volna, vagy mögé bújva éltem az életem... Egyáltalán nem. Csupán arról van szó, hogy ha ő eltűnik, ha őt kibombázzák az életemből, hirtelen megnyílik a talaj a lábam alatt, és szó szerint egyenesen a saját koporsómba zuhanok, ugyanis az, amit nélküle folytatok le, már közel sem nevezhető életnek.
Talán rohadtul elbasztam, amikor ennyire függeni kezdtem tőle, és el kellett volna menekülnöm előle akkor, amikor kis pattanásos tinédzserfejjel, megfordult a fejemben, hogy hát juj... én esetleg szerelmes vagyok a legjobb barátomba! Idővel viszont rájöttem, hogy csak ijesztően közel állok hozzá... Talán közelebb, mint bárki más ebben az egész kibaszott életben, és ennek hála vagyok képes kitalálni a gondolatait anélkül, hogy bármi az arcára lenne írva. Tudom mikor szenved, tudom, hogy mikor haragszik rám. Azt is tudom, hogy mikor boldog. Vagy inkább... csak tudtam? Már magam sem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán gondolhatok-e rá úgy, mint ahogyan régen tettem, hiszen nagyon régóta egyetlen büdös szót nem tudtunk normálisan váltani, és ez egyre inkább csak aggasztott.
Tudom, hogy borzalmas dolgokat tettem vele, de sajnos nem nagyon akadt más választásom... Hiszen ha nem lépem meg ezeket, akkor saját magamat kötöttem volna fel, és egy picit a szívem önző része reménykedett benne, hogy nem szeretné, hogy véglek eltűnjek...
Ahogyan haladtam a lakása felé, folyamatosan kattogott az agyam, és egy-egy arcizmom megrándult a nagyon régóta visszafojtott sírástól. Szét akartam verni a fejét és ordítani szerettem volna vele, hogy mennyire kurvára fáj az egész helyzet, de pontosan tudtam, hogy ehhez nem volt jogom, és ő ez az ember, akit egész életemben magam elé kell helyzetnem.
És egyetlen pillanatig sem bántam meg azt, hogy ezzel a „lemondással” járt az, hogy nem mondtam neki végül egy kukkolt sem a betegségemről. Ugyanis ha mindezt korábban megteszem, még a halvány reménysugár sem lesz ott, hogy megmenthetem az életét, ugyanis biztosan nem hagyná, hogy beétukmáljam a szervemet... Még akkor sem, ha a saját testemről én döntök. Vagy, ha mindezt akkor elmondom neki, és mellette vagyok, akkor nagy valószínűséggel találnak neki egy normális vesét? Már rég teljesebb életet élhetne? Szóval lehet, hogy a hallgatásommal csak még jobban tönkretettem?
Mert titkon nem tudtam elszakadni attól a gondolattól, hogy az egész dolog az én hibám. Mondanom kellett volna valamit. Utána kellett volna mennem, megragadni a kezét, és fejéhez vágni a tény,t hogy miért nem kaphatja meg azt, amiről úgy hitte, hogy alanyi jogon járna neki. Abban a pillanatban annyira megbénultam a fájdalomtól, hogy egyetlen szót sem tudtam kinyögni. Tényleg olyan embernek tűnök, akinek egyetlen szavát sem lehet elhinni? Az ő szemében is csak egy szálka lettem, ami miatt képtelen voltam még arra is, hogy egy rohadt szervet átadjak neki?
És az egészben az a legrosszabb, hogy a gonosz kis hangocskák a fejemben folyamatosan azt súgták, hogy neki csak a vesém kell, hogy az életem sem számítana, mert a műtét alapjáraton is kockázatos lett volna, ő pedig annyira kétségbeesetten követelte a saját szervemet, hogy egy pillanatig azt hittem, hogy bennem van a nagyobb szeretet iránta... És az egészben az a legrosszabb, hogy sosem tudtam rá igazán haragudni. A lelkem egy része, még ha nagyon mélyen is, de megértette őt, és úgy ítélte meg, hogy kettőnk közül neki van nagyobb joga az életre, mert annyira imád élni... Én pedig lényegében tőle függök és csak lézengek. Ez régen is így volt, de mostanra a helyzet már csak rosszabbodott.
Nem is igazán kapcsoltam, amikor végre odaértem a lakása ajtajához, leginkább csak az térített magamhoz, ahogyan végül rámordított, és egy pillanat múlva úgy éreztem, hogy megint az iskolatetőn vagyunk. Már éppen arra készültem, hogy elengedem a két félfát, amin megtámaszkodtam, amikor hirtelen kitárult az otthona, én pedig úgy zúgtam a karjaiba, hogy egy pillanatra attól tartottam, hogy mind a ketten a földön kötünk ki.
- Most nyírj ki – nyögtem ki nagy nehezen a szavakat, miközben sípolva beszívtam a levegőt – Akkor vége lesz az egésznek nem?
Mert akármennyire meglepheti, engem is legalább annyira megvisel az egész helyzet, mint amennyire szeretném, hogy őt megviselje... Talán azt hiszi, hogy egy gonosz, semmirekellő ember lett belőlem időközben, de ez egyáltalán nem igaz. Csupán a saját önbizalomhiányomról és jelentételenségemről próbálom elterelni a figyelmet. Mert amikor szánt szándékkal, vagy anélkül, de el hitette velem azt, hogy rossz barát vagyok, onnantól semmi sem maradt, amit szerettem volna magamban, vagy az életemben. És az öcsém jelenleg azért nem jó példa, mert jó ideje már nagyon keveset láttam, és összesen egy alkalommal tudott eljönni hozzám azóta is, egy tanulmányi kirándulás miatt. Ahhoz a gyerekhez egyáltalán nem nagy dolog jónak, lenni, mert olyan angyalnak született, amilyen kölyökre minden szülő vágyna.
Ahogy átvetette a karomat a nyakán, a kezemmel rögtön rá is szorítottam az ujjaira, amennyire a megmaradt erőmből telt, aztán bő pár perc után az is eljutott a tudatomig, hogy amúgy kérdezett valamit, amire rohadtul választ vár.
- Bezártak... – nyögtem ki végül a lényeget – Máshova nem tudok menni. Itt sem maradhatok sokáig, mert meg fog találni.
És ez volt az a pont, aminél többet nem akartam neki mondani már, és emiatt szégyelltem is magam. Én minden lényeges információt tudtam róla... Ő pedig rólam alig valamit. Nem tudott se a betegségemről, se a gyerekkoromról... még a családommal járó kötelességről sem meséltem neki részleteiben, és azt sem mondtam el, hogy mi a nagy lekezelésnek az oka. Emiatt, szinte száz százalékig biztos voltam abban, hogy egyetlen szavamat sem fogja elhinni, de inkább higyjen hazugnak, minthogy tudja, hogy üldöz a rendőrség.
Óvatosan huppantam le a kanapéra, a fejem meg szinte azonnal bicsaklott előre. Éreztem, hogy pillanatokon belül képes lennék elájulni, de tartani akartam magam... Csak nem vihet kórházba! Nem akarok visszamenni abba a szobába és a házba sem még egyszer!
Akkor kezdtek el végigcsorogni a könnyek az arcomon, amikor megéreztem az ujjait a bőrömön, és akármennyire próbáltam visszapislogni őket azok utat törtek maguknak. Nem akartam felemelni a fejem, de jelen esetben nem voltam teljes mértékben ura a testemnek, így csak engedelmeskedtem neki.
- Nem tudnánk csak befejezni? – tört ki belőlem a rég kimondásra váró mondat – Nézd, kurvára sajnálom amit mondtam neked. Ezen kívül vidd azt a rohadt vesét is, leszarom Tae Oh, komolyan. Viszont soha többé nem csinálhatod ezt. Ne csinálj úgy, mintha nem is léteznék, mert tényleg el fogok tűnni.
Érdekes, hogy csak most értettem meg igazán, hogy mennyire fájt az a másfél hónap, amíg elmentünk egymás mellett, akkor viszont minden nap csak bizakodtam, hogy egyszer majd meg fog békélni. Nem jöhetne le az a pillanat már végre?
- Én... én komolyan megpróbáltam mindent – már-már kétségbeesett hangon magyaráztam neki azt, amit soha nem tudtam elmondani, de még így is gondosan kerültem a betegségem témáját – Megpróbáltalak utálni. Nem ment, visszajöttél minden egyes éjszaka a kibaszott vesémet követelve a magyarázattal együtt, amit soha nem tudtam megadni neked. Sosem hallgattál végig. Megpróbáltalak bántani... Hátha attól nekem kevésbé fog fájni az egész kialakult helyzet, de csak még jobban elkúrtam a dolgokat. Rohadtul sajnálom Tae Oh, de nem tudom nézni ahogy szenvedsz még akkor sem, ha úgy tűnik, hogy ez így van. Megpróbáltalak elfelejteni, de folyamatosan a fejemben vagy. Hogy mi van, ha többet nem látlak, mert egyik pillanatról a másikra most te fogsz eltűnni? Mi van akkor, ha soha nem tudom helyrerakni, amit tönkretettem? De leginkább... Mi lesz velem úgy, hogy nem vagy? Sajnálom, hogy ezt kell mondanom... Rohadtul szánalmasnak érzem magam, de nem hiszem, hogy nélküled az én életem bármit is érne. Szóval ezt fejezzük be most... Kérlek.
És azzal a lendülettel csusszantam is elé és megtettem azt, amit soha nem voltam képes egyetlen ember előtt sem... Odatérdeltem elé és a felsőjébe kapaszkodva néztem a szemébe, hogy ki tudjam olvasni azt, amit valójában gondolhat. Még akkor is, ha az egész rohadtul ijesztő volt... Hiszen a kimondatlan szavaim még így is ott lebegtek közöttünk: hogy talán én csak azért születtem meg, hogy megismerhessem őt.

Lesz ez még jobb is || 1 341 ||ruha

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• pultos •
Hozzászólások száma :
69

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyVas. Márc. 17, 2019 3:03 pm


Tao and Tae Oh
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

Komolyan mondom, az elmúlt napokban mindenre számítottam… minden beüthetett volna, amire az ember csak gondolni tud főleg az én esetemben. Összeomló vérkeringés, amiről korábban a doki is beszélt mert való igaz, a szokásos egy hónapos dialízis kúrámat átlépve, szépen lassan haladok a másfél kihagyott hónap irányába, amit átlépve talán már minden mindegy lesz. A gyógyszerek némelyikét talán túladagolhattam, mert voltak olyan reggelek, hogy két görcsrohamot követően azt se tudtam már, hogy éppen melyik fiola akadt a kezembe, csak legyen valami és a számba tudjam venni, hogy ha valójában nem is hatna, de a placebo mint olyan, tegye a dolgát.
És bevallom, nem lepett volna meg, ha egyik nap – minek után nem lettem volna képes a kötelezőket teljesíteni, ha nem jelentem volna meg a stúdióban vagy a tánctermekben – egy csapatra való mentős rúgja rám az ajtót, miközben a földön kínlódtam volna magam a túlvilág irányába.
Arra viszont a legdurvább álmaimban se mertem gondolni, hogy majd pont ez a tökfejű fog az ajtómon dörömbölni és úgy hullani a karjaim közé, mint egy zsák krumpli. Talán ezért se tudom őt kellőképpen feltérképezni, ezért se vagyok képes arra, hogy legalább a szemeibe tudjak nézni és kiolvashassak belőlük egyet s mást. Igaz az is tény, hogy lehetőséget se ad rá, plusz… nagyobb a semmiből érkező és csontig hatoló, elmémet megbénító pánik annál, mint, hogy képes legyek józanul gondolkozni. Hozzászoktam már ahhoz, hogy az utóbbi időkben ő volt az úgymond „domináns” fél, akinek behódoltam és akinek tettei, szavai mellett valójában elhittem azt, hogy mit sem érek. Hogy nincs jogom ezen a földön tartózkodni, hogy annó, kétségbeesett kölyökként akkora bűn volt minden tettem és szavam, hogy az ami történni fogok velem, az csak megváltás lesz. Mindenki számára.
- Neked biztosan… - morranok komoran, ám mégis van egy vékonyka kis él a hangomban, ami az ijedtségemet és vele együtt az értetlenségemet is tükrözi. Nem tudom, hogy miként álljak hozzá. Nem tudok tökéletesen úrrá lenni magamon, a tudatomon és az érzéseimen még azután se, hogy nagy nehézségek árán beljebb szenvedem őt, ügyes egyensúlyozással előzve meg azt, hogy ez a bizonyos bejutás egy jókora esés formájában történjen meg.
- Bezártak? – szűkölöm a profilját elemezve, lábammal keresve meg- és rúgva be a mögöttünk lévő jókora nyílászárót. Ha komolyan érdekelne a dolog vagy annyira oda lennék az építészeti műremek mibenlétéért, még hátra is pillantanék, hogy a helyén maradt-e a vakolat, de őszintén mondom, az most jobban lefoglal, hogy képes legyek Tao súlya alatt és a saját lábaim jelenlegi gyengesége, vad remegése mellett állva maradni és úgy navigálni el őt a legközelebbi ülőalkalmatosságig.
Egy pillanatra sikerül csupán elfordulnom tőle, a következőben viszont úgy lesek vissza rá, mintha maga a nagy szent jelent volna meg, öltött volna alakot Tao képében. Az arcán csillanó könnycseppek egészen irreális, abszurd kis valamik. Annyira nem hozzá illőek…. annyira nem azt az embert idézik fel előttem, aki az utóbbi időszakban volt… akit mutatni engedett magából csak azért, hogy fájdalmat tudjon okozni. Most mégis mi ez?
- Hé…?! Ne csináld ezt jó? - törlöm le az arcát felszántó sós könnycseppeket, ám a következő szavai egész mozdulatomban fagyasztanak meg. Elnyúló képpel, jókorára kerekedő szemekkel hallgatom őt végig és egyre csak rakosgatom ide-oda magamban a kimondottakat.
- Akkor értsem úgy, hogy megint én vagyok a főgonosz igaz? – fagy le minden emberi érzelem a képemről azzal a lendülettel, hogy sikerül felfognom azt, ami a szavai mögött rejtőzik - tehát én tehetek mindenről, én vagyok az aki miatt most így nézel ki. Miattam hülyültél meg, miattam voltál végig olyan kegyetlen velem, mintha minden egyes szavaddal azt akartad volna elérni, hogy saját magam tegyek azért, hogy vége legyen mindennek. Talán nem próbáltad eléggé, Tao… talán nem azt próbáltad amit valójában kellett volna, de különben is! Nem próbálni kell, hanem csinálni és nem minden egyes alkalommal a legdrasztikusabb lépéseket megtenni – húzódok el tőle pont úgy, mintha csak égetnének a szavai. Mert valahol ez is történik. Minden kimondott vagy éppen ki nem mondott, de az arcáról és a szeméből kiolvasható, bent tartott gondolatok felégetik az elmémet. Fogalmam sincs, hogy mi mehet végbe benne… ötletem sincs, viszont azzal az egyel tisztában vagyok, hogy annak idején igen, én magam is hibáztam. Ezt vállalom.
- Kölyök voltam még, Tao. Egy gyerek, aki rettegett attól, hogy meghalhat. Szerinted akkor, hogy gondolhattam másként az egészre mint, hogy te nem akarod azt, hogy éljek? Azt gondoltam, hogy nem akarsz segíteni… de felnőttünk! Mind a ketten, és ahelyett, hogy minden alkalommal belém rúgtál volna, inkább a képembe mondhattad volna azokat a bizonyos miérteket! Nem egyszerűbb lett volna? Te eljöttél otthonról, én azt se tudtam hol keresselek és mit csináljak. Mert igen, kerestelek! Mindenhol! Én pontot akartam tenni a gondok végére és bocsánatot akartam kérni, te mégis elfordultál… ezután hogyan próbálkoztam volna tovább és miért? Mit gondoltam volna azon túl, hogy nem érdekel az egész téged egy kicsit se, csak púp vagyok a hülye hátadon? És mi lenne? – csattan immáron élesebben a hangom – eddig se voltam! Eddig se léteztem, akkor mit számít az, hogy ezek után mi lesz? - teszem fel a találós kérdést, mígnem mozdulatát látva hátrahőkölve húzódok el tőle.
- Egyszer vége lesz az egésznek... Tao. És akkor kénytelenek leszünk befejezni, mert nem lesz más választásunk - utalok ezzel arra, hogy közelebb állok ahhoz a bizonyos végjátékhoz, mint valaha. Mint azt ő eltudná képzelni.
- Na engedj el szépen és ülj vissza - tolom fel magam a földről, ujjaimmal a karjába kapaszkodva, hogy őt is felhúzhassam onnan és visszaültessem az ágyra. Hangom ezek ellenére mégis nyúzott és kimerültségről, elveszettségről árulkodik. Nem fogok tudni egyről a kettőre megenyhülni, ezt ő se remélheti és várhatja el. Az egy dolog, hogy én akkor nem fogadtam el a magyarázatát és gondolta azt onnantól kezdve, hogy egy sértett, dacos kölyök vagyok aki csak élni akar más szervével. Az pedig egy másik, hogy ő mekkora károkat okozott az elmúlt időkben.
...talán helyrehozhatatlan károkat.



Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
63

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyVas. Márc. 17, 2019 7:33 pm


Tae Oh&Yan Tao
A világ egyetlen bankháza sem fizet olyan magas kamatot, mint a barátság, és mindig abban az időpontban, mikor a legnagyobb szükséged van rá.
Talán nem gondoltam át teljesen, hogy tényleg ide kéne-e jönnöm, vagy mégse. Leginkább csak a rég elfojtott érzés lebegett a szemem előtt, hogy a legjobb barátommal lehessek, aki idő közben a bátyámmá avanzsólodott. Elég nehéz volt eldöntenem, hogy hogyan tovább majd, de kezdtem azt érezni, hogy hiba volt meglépnem ezt az akadályt. Már évek óta vagy távolodunk, vagy egy helyben toporgunk, szóval nem hinném, hogy pont most jön majd helyre közöttünk a viszony. Igazából a lelkem mélyén azt éreztem, hogy a közöttünk lévő szakadék teljes mértékben áthidalhatatlan, viszont titkon szerettem volna azt hinni, hogy a másik oldalon Tae Oh, miközben engem bámul azzal a dacos pillantásával – ami miatt legszívesebben agyonverném, ha nem lenne beteg – a lelke mélyén azt hiszi, hogy mind a ketten elbasztuk, és legalább átordít nekem, vagy megpróbálja a kezét nyújtani. Már a gesztus is kibaszott sokat számítana.
Persze az utóbbi időszakban minden oka megvolt arra, hogy ne tegye meg, ettől függetlenül reménykedtem benne, hogy egy kis része talán még szeret annyira, hogy legalább rám nézzen a másik oldalról... Már attól is boldog tudnék lenni.
Az ajtójában állva viszont egyre bizonytalanabb lettem, és ha egy másodperccel később jön ki, akkor valószínűleg gyáván eliszkoltam volna... Ismét. Mert rohadtul féltem tőle. Magam sem tudom miért, de az egyetlen ember, aki ténylegesen képes volt félelemmel eltölteni jelenleg, az ő volt. Talán mert éreztem, hogy ő lehet az a személy, aki teljes szívéből gyűlölhet és megvethet, amihez minden joga megvan.
Viszont még pont időben volt ahhoz, hogy csak ráessek az amúgy alsó hangon nyolcvan kilómmal, és szinte azonnal próbáltam is kapaszkodót keresni a falban, hogy lehetőleg azért ne boruljak rá teljesen.
- Meglepő mi? – morogtam a vállába a tényt, amit talán nyers szavakkal sosem mondtam ki. Világ életemben tisztában voltam azzal a ténnyel, hog lazán pótólható vagyok, és inkább voltam úgy az egész életemmel, hogy vannak kis dolgok, amik elviselhetővé teszik. Soha életemben nem voltam túl szószátyár vagy vigyorgós gyerek, de voltak jó pillanatok. És azokat szeretném visszakapni, mert itt, egyedül nem találtam meg a helyem. Úgy éreztem magam, mint Kínában, vagy Japánban lényegében. Pont a belém kódolt boldogság hiányzott ahhoz, hogy megpróbáljam ne csak túlélni a napokat. És az egészben az a legszomorúbb, hogy nem is magamért tettem, hanem csakis kizárólag azért, mert állandóan megmondták: ne vádg meg magad! ne sérülj meg! vigyázz magadra! Arra pedig mindenki nagy ívben fosott, hogy a választás kérdése még mindig az enyémnek kellett volna, hogy legyen arról, hogy óvatos, vagy teljes életet szeretnék élni. Mert kurvára nagy különbség van a kettő között.
A kérdésére csak bólintottam és fáradt csillogással a tekintetemmel néztem rá. Nem akartam teljesen a részletekbe menni, de azért így információk nélkül sem hagyhattam.
- Páran... Keresnek. – ennél többet nem mondtam. Valószínűleg úgy fogja értelmezni, hogy vissza akarnak toloncolni a családomhoz, a hatalmas fizettség reményében, és megmondom őszintén, hogy én is ettől féltem a legjobban a nővel kapcsolatban. Mert a házukat elnézve, valószínűleg nem élnek rosszul, de azért tehetnék jobban is... És ez a bankjegyvillanás az, ami sok emberből előhozza a benne lakozó, önző lényt. Esetemben ilyesmiről még csak szó sem lenne, hiszen a családomhoz kerülnék vissza. És előbb kötném fel a saját beleimmel magam, minthogy visszamenjek abba a kibaszott, aranyszalaggal átkötött putriba.
- Miért akarsz olyan dolgokat a számba adni, amit nem mondtam ki? – fel akartam csattanni, de a hangom teljes mértékben színtelen volt. Ahogy rápillantottam, a tekintetem is tűnt inkább szomorúnak, mintsem mérgesnek – Ha azt akarnám mondani, hogy elkúrtad, akkor megmondanám. Amúgy vannak dolgok, amiket rohadtul elbasztál, de az most jelenleg nem ide tartozik. Az, ahogyan veled viselkedtem, a saját gyengeségem volt, és nem a tiéd. A saját faszságom. Saját magam miatt lettem ilyen, ha úgy tetszik, magam miatt „hülyültem meg”.
Némi nyomaték azért költözött a hangomba, és nem, nem azért, mert sajnálni szerettem volna magam, és bűntudatot kelteni benne. Ilyesmiről jelen esetben szó sem volt. Pontosan tudom, hogy én voltam a jelenlegi állapotért a felelős, mert én léptem le. Senki nem szorított kést a torkomhoz, mégis megtettem, lényegében magam sem tudom miért.
- Ennyire nem bíztál bennem? – próbáltam folyamatosan keresni a tekintetét, mert jelen témánál nem volt okom arra, hogy elkerüljem – Tae Oh, másfél év múlva saját magam is dönthettem volna a műtétről. Szerinted mit akartam mondani a tetőn?
És itt úgy éreztem, hogy nem is kell többet mondanom neki, mert pontosan tudni fogja a ki nem mondott  választ is. Lehet, hogy ideges volt, de reménykedtem benne, hogy legalább annyira megbízott bennem az évek során, hogy ne feltételezze azt, hogy csak úgy cserbenhagynám. És lehet, hogy eltitkoltam előle dolgokat, de pontosan azért tettem, hogy őt védjem meg. Még ha az elején ez így nem is v olt kijelenthető... A végén már szándékosan kértem meg az apámat, hogy a hemofíliát hagyja ki a sztoriból. Ezzel a feltétellel mentem bele a tények közlésébe.
Ideges mozdulatokkal töröltem meg az arcomat, miközben folyamatosan remegett a szám széle.
- Azt hittem, hogy legalább a cseszett donorlistán ott maradsz! – emeltem fel végül én is a hangomat vele szemben, mert pontosan oda rúgott ami a legjobban fáj, és ez a lépés a részéről teljesen tudatos volt. Nem mondom, hogy nem érdemeltem meg, de ez volt az a pillanat, amikor már képtelen voltam visszafogni magam – Komolyan, reménykedtem benne, hogy az élni akarásod lesz annyira erős, hogy legalább megpróbálsz vesét találni magadnak, de neked feltétlenül csak az enyém kell ugye? Megértem, minden kibaszott jogod megvan rá, mert megígértem neked. De mivel már lehetletlenség volt odaadnom neked, mert azt sem tudtad, hogy mi történt velem, hogy egyáltalán életben vagyok, vagy sem, az orrom alá akartad dörgölni, hogy az életed az én lelkemen szárad ugye? És ne magyarázd meg, hogy ez nem így volt, mert ismerlek! De leszarom az egészet ha jól leszel már végre! Egy rohadt szervről van szó Tae Oh, nem egy cukorkáról, amit elvettem az orrod elől. Szerinted mire kellett volna számítanom veled kapcsolatban? Ez az egyetlen dolog, amit elbasztál. Innentől kezdve kezdtem el félni tőled.
Nem tudom, hogy mennyire emlékszik arra, hogy régen, akárhányszor félelmet éreztem, azzal támadással reagáltam, hogy a másik fél ezt ne érezze meg. Lényegében ezért is keveredtem bele az egész ügybe, ami miatt megismerkedtünk.
- És itt most nem téged okollak – vettem vissza a hangerőből végül – Mert a nagyrésze így is az én hibám. Nem célom már bűnbakot keresni. De gondolj bele, hogy mennyire kurvára ijesztő, amikor a legjobb haverod, aki nem mellesleg orvosnak készült, erőteljesen ácsingózik a veséd felé, és végül azért mondana le az életéről, mert te nem tudod odaadni neki azonnal. Azt hittem, hogy teljesen megbolondultál, amikor apád elmondta.
Ezt mondjuk nem kifejezetten akartam kijelenteni, de már kellőképpen felfokozott állapotban voltam ahhoz, hogy csak a lényegi információ eltitkolására tudjak kellőképpen odafigyelni. Mert azt egészen addig, amíg meg nem kapja azt a kibaszott vesét, nem tudhatja meg. Utána meg már úgysem lesz tétje, mert valamelyikünk vagy halott lesz, vagy túléljük mind a ketten, és már alapvetően teljesen felesleges lesz emiatt elővennie.
Tiltakozni akartam az ellen, hogy letoljon a kanapéra, de végül így is huppantam egyet, viszont rögtön kaptam is a karja után a saját kezeimmel és nem eresztettem el, szuggerálni kezdtem, hogy nézzen rám.
- Ha azt akarod, hogy lépjek ki az életedből tíz másodperced van velem közölni, különben a nyakadon fogok maradni – nagyon nyomatékos hangon mondtam neki az egészet, hogy komolyan tudja venni – És megoldjuk ezt az egész szart. És majd ötven éves korunkban elkezdünk azon agyalni, hogy mi lesz, ha valamelyikünk feldobja a bakancsot, annál előbb egy perccel sem. És ezt most vedd nagyon komolyan. Remélem tudod, hogy ha gyűlölnélek is meg akarnálak menteni.
Mert talán nem tudja, de egyszer ő is megmentette az életemet. Ha akkor nem ér oda, nagy valószínűséggel elvérzek és csak másnap reggel a kukába hajítva találnak meg.
- Csak... Egyszer próbálj meg bennem megint megbízni, még ha nehéz is. Rajtam kívül senki nem fog tudni összekaparni, mert a rohadt büszkeséged csak az én vesémre éhezik. Mivel még képes vagy két lábon járni, meg tudjuk próbálni... Addig meg vigyázok rád, jó?
A többit már nem mondtam ki. Kit érdekelnek a kockázatok, ha legalább minimális esélye van arra, hogy az átültetés után élni tudjon. Ha meg haldoklik, akkor ez csúnya lesz de... Nem mindegy amúgy is? Vagy két hónappal rövidítem meg az életét. Vagy pedig visszaadom neki. És talán ez lesz a legjobb bocsánatkérés mindazért, amit vele tettem.

Lesz ez még jobb is || 1 372 ||ruha

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• pultos •
Hozzászólások száma :
69

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyVas. Márc. 17, 2019 10:33 pm


Tao and Tae Oh
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

Hogy mikor romlott el minden? Hogy mikor rohant zsákutcába és robogott vakvágányra az életem? Őszintén mondom, hogy már én se magam se tudom megmondani, akkora maszlaggá és értelmetlen, felesleges emlékekkel teli kavalkáddá mosódott össze az elmúlt X év… de gyanítható, hiszen mindig ez az egy alkalom jut eszembe és sejlik fel az tudatomban a jelenet, mikor ott álltunk egymással szemben az iskola tetőtéri udvarán. Míg én vártam és figyeltem őt, ő csak állt ott kukán, mint egy szótlan szerencsétlen, nem szólt semmit. Egy büdös szó nem hagyta el a száját, nem csinált semmit csak totyorgott ide-oda, mint kezdő buzi a gőzben, olykor-olykor nyösszenve egyet, mintha legalábbis nem tudna mit mondani. De próbálkozott. Pedig ő hívott oda, ő akart valamit. Én pedig bár minden haragom és gyermeteg sértettségem ellenére ugyan vártam, hogy kinyögje mi a kínja, mégse voltam képes meghallgatni… hogy miért? Mert egyszerűen azt éreztem, hogy míg ő szerencsétlenkedik és bénázik, addig nekem peregnek a drága perceim és elfogy az életem még megmaradt kevéske ideje ami ki tudja, hogy mekkora intervallumra rúgott volna alapjáraton.
Igen, hibáztam… ezt azóta kismilliószor beláttam és szégyellem is magam azóta mind ahányszor eszembe jut, vagy látom őt. Viszont ez még mindig egy csekély és részben megbocsájtható dolog, nem igaz? Amellett legalábbis egészen biztos, amit ő művelt velem. Az akkori konokságom, gyerekességem betudható volt a zsenge koromnak, a pániknak és a ténynek, hogy egy barát ilyen könnyen lemondott rólam. A felejthetőség és az elveszettség érzése teljes egészében eluralkodott rajtam és úgy mérgezte meg az elmémet, hogy közben teljesen énemet veszítettem.
Viszont ő mit hoz fel mentségül azt illetően, amit az elmúlt időkben tett velem?  Az örökös, folyamatosan kínzó próbatételei? Az a mérhetetlen mennyiségű, semmiből érkező lelki és mentális terror? Az, ahogy a tetteivel, a tekintetével és a szavaival igyekezett szíven döfni minden egyes alkalommal, mikor elmentünk egymás mellett, vagy kétrét görnyedve egy fal mellett, legjobb tudásom szerint igyekeztem összeszedni a maradék kis erőmet is, hogy haza juthassak? Vigyorgott… gyakorlatilag a pofámba röhögött és megtett mindent azt illetően, hogy én szenvedhessek. És most mit hoz fel mentségéül? Így próbálta saját magát ellökni csak, hogy ne akarjon nekem segíteni… utálni akart, mintha legalábbis ezzel oldanánk meg mindent. Ő maga vallja, hogy bántani akart. Hát megtette. Nap, nap után csak bántott és ártott…egyre többet és egyre kegyetlenebbül. Mert ahogyan egykor én védtem és féltettem saját magamat a haláltól(!) addig ő a bukástól és a tetteinek súlyosságától, következményétől. Pedig mit kellett volna tennie? Őszintén elém állni, mint ahogy azt én is tettem… mert tisztán emlékszek, hogy legnagyobb kínjaim között vergődve – mikor egyszer nagy kegyesen becipelt magához – én komolyan elsírtam neki minden bánatomat és problémámat. Épp csak nem térdeltem elé megalázkodva és kegyelmet kérve tőle. Ő mégis szart rám. Nem érdekelte. Most pedig neki sír a szája.
- Talán nem mondtad ki, de a szavaidban benne van Tao! – emelem meg talán kicsit váratlanul a hangomat, de ezzel a lendülettel el is hallgatok, hiszen folytatja. Az azért becsülendő, hogy hogy tisztában van azzal, hogy nem teljesen normális az sem amit ő csinált. Talán itt volt az ideje.
- Tudom, hogy mit akartál mondani és hány ezerszer kértem érte bocsánatot az utóbbi időkben, de te minden egyes alkalommal homokba dugtad a fejed! Gyakorlatilag meg se hallottad, vagy ha mégis jött egy jól ismert gúnyos vigyor, mintha tényleg nem érdekelne a dolog. Emlékszel? Két hónapja… két hónapja ugyan ez a jelenet zajlott le csak a te házadban. Akkor én voltam a mostani te… hányszor kértem ott elnézést tőled és láttam be, hogy hülye voltam? Mégse csináltál semmit… nem történt azóta semmi, az ég szerelmére! – sózok rá egy jókorát a mellettem lévő dohányzóasztal felületére, melynek lapján aprót ugranak a távirányítók és a cigarettám fémből készült tartó doboza.
- Rajta vagyok a donor listán, baszdmeg! Rajta vagyok… ha egyszer itt élek már, mi a faszért lennék rajta a koreain? Úgy voltam vele, hogy hátha több esélyem lesz ebben a kurva nagy országban megtalálni azt az egy hülyét, aki egészen véletlenül autó elé lép, fejbe lövik, vagy lezuhan valahonnan és hopp, majd pont az én kezemben landol a hülye veséje. De tudod milyen kurva hosszú egy ilyen lista? Hogy hány százan vannak előttem? Mindenki azt hiszi, hogy csettintésre megy ez. De nem – remeg meg az én hangom is, és egy jókra fújtatással markolok bele az asztal peremébe – igen. Nem hazudok, bennem volt egy időben, hogy ezzel talán elő tudlak csalogatni a kis barlangodból. Hogy újra előkerülsz. Depressziós voltam, Tao… és egyedül voltam. Nem voltál sehol. Szerinted mit tehettem volna? Miként gondolkoztam volna, hogy előkerülj? Aztán… aztán semmi. Nem jöttél. Ma pedig már mindent aláírok és elfogadok. Tudom jól, hogy nem kívánhatom de végképp nem követelhetem senkitől se, hogy adjon oda nekem valamit, amire alapjáraton neki is szüksége van. Felnőttem Tao… van felelősségtudatom. Szóval nem. Nincs szükségem arra, amire neked is, tőlem aztán azt gondolsz, amit akarsz… hogy majd ezzel megoldódik minden – egyenesedek fel, kínosan ügyelve arra, hogy a felsőm ujját lehúzzam a csuklómig, ugyanis a visszamérgezésnek köszönhetően egyre kékebb és jól láthatóbb a karomon az érhálózat a sápadó, szürkülő bőr alatt. Lassú léptekkel indulok el a konyha felé, hogy hozzak neki vizet vagy bármi mást, mikor apám is szóba kerül. Talán ez is fojtja belém a szót azt illetően, hogy a továbbiakban tartani akarom-e a kapcsolatot vele, vagy sem. Természetesen így is azt mondanám, hogy nem akarok innentől kezdődően semminemű kapcsolatot megszakítani vele, de képtelen vagyok rá. Ilyen módon pedig veheti akár hallgatás beleegyezésnek is.
- Vigyázni rám?... ugyan már - sóhajtom lemondóan, hogy aztán eltűnjek a konyha falai mögött arra a kis időre, míg remegő térdeimet némi tartásra ösztönzöm. A legközelebbi konyhapultra támaszkodva, vad fújtatással nyugtatom magam, megállás nélkül mantrázva magamban a nyugalom szót minden nyelven, amit csak ismerek. Hogy jobb lesz tőle? Nem hiszem...



Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
63

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyHétf. Márc. 25, 2019 11:44 pm


Tae Oh&Yan Tao
A világ egyetlen bankháza sem fizet olyan magas kamatot, mint a barátság, és mindig abban az időpontban, mikor a legnagyobb szükséged van rá.
Egy pillanatra sem eresztettem el a legjobb barátom tekintetét, mert féltem, hogy ha ezt megteszem, akkor egyrészt majd félreérti a szándékaimat, másrészt pedig annyira régen volt szerencsém hozzá és ahhoz, hogy őszintén állhassak előtte, hogy egyszerűen nem akartam egyetlen pillanatra sem elszalasztani annak a lehetőségét, hogy mindezt éreztessem vele. Még ha nem is feltétlenül volt kíváncsi a történetemre... És arra, hogy mit miért tettem – amit valahol jogosnak is tartok, hiszen folyamatosan csak bántottam, és pont ez az a helyzet, amikor a szándék teljesen lényegtelen – hiszen most tényleg minden joga megvolt ahhoz, hogy gyűlöljön. Egy kicsit mondjuk reménykedek abban, hogy rendesen magunk mögött tudjuk hagyni a múltunkat, illetve helyrehozható a jelenünk. Mert abban szinte biztos voltam, hogy vagy együtt éljük túl ezt az egész mizériát, vagy mind a kettőnket sírba fog rakni ez a dolog.
Mert bár ott van a bátyám, akire a mai napig neheztelek, felnőtt fejjel már jobban meg tudom érteni a döntését... És az angyali kisöcsém, akit nem lehet egyszerűen nem szeretni. Ott vannak Tae Oh szülei, akik szinte sajátjukként neveltek engem is. És bár mindannyiuknak iszonyatosan hálás voltam, és szavakkal nem lehet kifejezni azt a szeretet, amit irántuk érzek – főleg a kisöcsém iránt, ugyanis az ember a világon a kistestvérét szereti a legjobban – de az is tény, hogy olyan kapcsolat, ami ez a bunkó és közöttem alakult ki, nincs még egy... Legalábbis egy életben egyszer adatik meg. Szavakbaönteni sem tudom pontosan mindazt, amit bennem okozott, de ha nagyon meg kéne erőltetnem magam, akkor talán az ősrobbanáshoz tudnám hasonlítani a kapcsolatunkat. Mert amikor ütköztem vele és a köcsög ruszkikkal, akkor hirtelen egy új én került elő a semmiből. Egy olyan Tao, aki bár ugyanannyira flegma és kényes volt a dolgokra, de hirtelen otthon kezdte érezni magát... Először az én lelkem is sivár volt, mint a dinoszauruszok kora, és szépen lassan virultam ki, és fejlődtem, akár a fajok és a növények az evolúció során... Tae Oh olyanra formált, amilyen a legkedvezőbbé alakította az énemet, és amikor utólag visszagondoltam arra az életre, amiben még nem fogadtam be a szívem jobb sarkába, akkor legalább annyira „elmaradott” voltam érzelmileg, mint amiket az őskorról tanulunk az iskolapadban. Aztán persze a mi kapcsolatunkban sajnos bekövetkezett a nagy fenyegetésként mutatkozó világvége dolog, és ezáltal ismét csak egy üres héj lettem... Viszont most már megértettem azt, hogy nélküle nincsen boldogságom. És beszélhetek én hat nyelven, lehetek extra művelt, és klimpírozhatok a zongorámon... Úszhatok ezer hosszt, akkor sem tudok boldog lenni nélküle. És az egészben a legszomorúbb, hogy mindezt nem tudtam szavakbaönteni, csupán telepátiával próbáltam átsugározni a gondolataimat az ő fejébe, miközben csak az arcát néztem.
- Szerintem most joggal jelenthetem ki azt, hogy nem lehetünk biztosak semmiben – jegyeztem meg végül keserűen – Nem beszélhetünk többet úgy egymásról, mintha ismernénk egymást, mert nem így van. Megígérem, hogy ezentúl nem vonok le következményeket a múltból, de akkor te se beszélj úgy rólam, mintha tudnád, hogy mi jár a fejemben, mert halvány fingod sincs róla.
Tudtam, hogy ő is ugyanezt gondolja, és talán várta is a megfelelő pillanatot arra, hogy visszavágjon vele nekem. Én pedig most értettem meg azt, hogy nagyon ragaszkodom a legjobb barátomhoz... Viszont a közöttünk húzódó szakadék már akkorára mélyült mind a kettőnk hibájából, hogy nem beszélhetünk úgy egymásról, mintha ismernénk a másikat... Mert talán már nincs is így.
Egészen összerezzentem arra, amikor rávert egyet a dohányzóasztalra, és csak egyetlen pillanatig ugyan, de olyan kiskutyaszemekkel néztem rá, hogy hirtelenjében az ötéves önmagamra hasonlíthattam. Viszont emellett pillanatok alatt gerjedtem olyan szintű haragra is, hogy magam is meglepődtem rajta. Egyáltalán nem voltam domináns ebben a társalgásban, de minden hirtelen ki akart jönni belőlem, hiszen soha semmit nem mondtam el neki tisztán... És már engem is fojtogatott ennek a súlya.
- Egész életemben mindenki elhagyott! – csattantam fel végül én is, mert talán most értem el azt az állapotot, amikor képtelen voltam fékezni magam – Tudod milyenek a szüleim... Te magad láttad, hogy micsoda degradálásban éltem a mindennapjaimat, és azt is tudtad, hogy egyetlen jó szót nem kaptam tőlük az évek során. A bátyám elment. Talán meg tudom érteni az inditékát, de otthagyott az oroszlánveremben, gyakorlatilag az éhes állatok között. A nagyapám meghalt. Az öcsém pedig csak egy istenverte kölyök, hát hogyan támaszkodhatnék rá, amikor te is tudod, hogy mennyire kis birkalelkű az a gyerek? Te voltál az egyetlen olyan biztos pont az életemben, akibe bármikor bele tudtam kapaszkodni. Nem volt szükségem biztató, üres szavakra, vagy hasonlóra, mert ott voltál nekem te... Elég volt rám nézned, hogy jobban érezzem magam. Fogalmam sincs arról, hogy pontosan mit jelentettél nekem... Talán mindent, te ostoba barom állat! Éppen ezért volt kurva nehéz feldolgoznom azt, ami kialakult közöttünk. Mindig próbáltam jó srác lenni... De ez történt az életem folyamán az összes istenverte fontos pillanatban Tae Oh! És tudom, hogy én mentem el otthonról, és ne kérdezd, hogy miért tettem. Amire magamhoz tértem már nem volt visszaút... Ahhoz pedig világ életemben büszke voltam, hogy visszasompolyogjak egy olyan helyre, ahol nemkívánatos személy vagyok... És mivel a szüleim elől el akartam rejtőzni ez a megoldás kényelmes volt. De egész idő alatt egyedül voltam, és csak magamra számíthattam. Hirtelen már nem tudtam megbízni benned, és bár tudtam, hogy sajnálod és titkon talán el is fogadtam a bocsánatkérésed, egyszerűen képtelen voltam másképp cselekedni. Mert túlságosan fájt... Nagyon fájt. Sokkal rosszabb volt, mint amikor a bátyámat elveszítettem. Rosszabb volt téged megtalálni, mint elveszíteni.
És akármennyire nagyot dörrent az elején a hangom, a végére már megint folyni kezdtek az arcomon a könnyek, amik csak alátámasztották azt, amit mondtam. Nem vagyok egy hazug alak, de valamiért mégis dühösen dörzsölgetni kezdtem a ruhám ujjával az arcom.
- Életemben először – nyögtem ki végül nagy nehezen a szavakat, miközben párszor áttúrtam a tincseimet is – Magamra akartam gondolni érted? És talán most a szemedben egy önző faszkalapnak tűnhetek ezek után, de világ életemben magam elé helyeztelek, még ha erről nem is tudtál. Onnantól kezdve, hogy megbetegedtél... Esélyem sem volt azon filózni, hogy mi lesz velem, és ezt nem felhánytorgatni akarom, mert a mai napig őszintén fosok rá, ha legalább te jól vagy... De tudod mennyire szar így látni? És bármennyire is hihetetlen számodra, magamat okolom az egészért. Nem csak a mostani állapotért hanem azért is, hogy még mindig beteg vagy.
És ez a dolog bennem is talán most tudatosult először rendesen. Hogy csak el akartam lökni őt, haragudni akartam rá, indokot kerestem arra, hogy utáljam... És hát ott volt a legkönnyebb belérúgni, ahol hibázott, mert pontosan tudtam, hogy ez fájni fog neki... Viszont mániákusan keresni kezdtem, mert állandóan azon agyaltam, hogy jól van-e. És ez nem csak mostani állapot volt... Folyamatosan aggódtam érte, már akkor is, amikor hirtelen lebetegedett. Kettőnk közül én voltam mindig hajlamosabb ágynak esni, és ő hordta haza nekem a leckét, nem pedig fordítva... És ha akkor, ott a tetőn nekem lett volna elég lelki erőm, akkor már boldog életet élhetne, és sosem kötött volna ki egyikünk sem itt... Bár ezen már késő bánat gondolkozni.
- Apánk azt mondta, hogy a koreairól már akkor leíratkoztál, amikor eltűntem – néztem rá, és most már én is dühös voltam – Fel akarod hívni? Ki akarod faggatni arról, hogy hogyan keresett meg a házam előtt és állt neki szinte könyörögni azért, hogy beszéljek a fejeddel? Hogy valahogyan mentselek meg? Mentsem meg a fiát?
És itt mélyesztettem gyorsan a tenyerembe a körmeimet, hogy magamba tudjam fojtani a további szavaimat, mert azért én magam is érzem a bizonyos határokat, amiket nem kéne átlépni. Ez az egész most nem rólam szól, de komolyan... Minek néznek engem? Mi vagyok én, valami kikúrt szuperhős? Vagy egy két lábon járó vese? Mert oké, hogy Ji Hoon nem kért meg arra, hogy odaadjam a vesémet, viszont nyilvánvaló tény volt, hogy nem tiltakoztak a szülei, amikor ezt felajánlottam... Se az édesanyja, se ő, pedig még a hemofíliáról is tudott. Szóval biztos vagyok benne, hogy reménykedik abban, hogy végül ígyis úgyis donor leszek... Sőt tisztában van vele, hogy ez be fog következni.
- Szerintem te is tisztában vagy azzal, hogy miért nem kerültem elő – hunyorítottam végül rá, aztán a szoba közepére kibasztam a telefonomat, ami konkrétan csak arra volt alkalmas, hogy hívni tudjanak – Nevet változtattam, és eltűntem. A szüleim kerestetnek még mindig. Ha előmászok valószínűleg magukhoz láncolnak és szépen a szépen végignézetik velem, ahogyan meghalsz. Mert tény, számítok nekik a cég szempontjából, de mint gyerek... Nem is, mint ember, egyáltalán nem érdeklem őket. És magasról telibe szarják azt is, hogy te életben vagy-e. Én viszont rohadtul nem akarok örökölni semmit, ami apámhoz kötődik, plusz örülök, hogy ha havonta egyáltalán meg tudok élni, mert te is tudod, hogy nem vagyok túlfizetve. Amíg apád meg nem keresett, egyáltalán nem tudtam rólad semmit. Éjszaka dolgoztam, nappal aludtam. Ebből állt az egész életem, mióta elmentem.
És, hogy ebből most mennyit fog elhinni, az már egy másik kérdés. Alapvetően a szívem mélyén tudom, hogy elkönyvelt egy szörnyetegnek, ezért már teljesen mindegy tépnem a számat neki, de valamiért mégis próbálkozom... Ha már pár évvel ezelőtt nem küzdöttem érte, akkor most megpróbálok összeeszákábálni egy normális magyarázatot.
- Az megint le van szarva, hogy esetleg én mit akarok – ezt már csak magamban mormoltam el, és idegesen fel is nevettem – Talán vannak dolgok, amik ténylegesen nem változnak veled kapcsolatban sem.
Talán nem kifejezetten érezte a kimondott szavainak a súlyát, de ez volt a pillanat, amikor végleg feladtam, és a hirtelen belém szivárgott erő ennek hallatára elhagyta a testem. Nem akartam őt okolni semmiért. Ha furcsán is fogalmaztam most, azt indulatból tettem, nem pedig gyűlöletből. Foggal körömmel küzdöttem azért, hogy visszakaphassam, és hirtelenjében úgy éreztem magam, mintha a kedvenc csokitortámat dugták volna az orrom alá, de még mielőtt megérinthettem volna a tálat, azt elvették volna előlem. Pontosan ezért néztem rá csak megtört tekintettel, majd mosolyodtam el szomorúan és sütöttem le a pillantásom egy bólintás kíséretében.
- Akkor asszem érvénybe lép a második opció – ez inkább volt saját magamnak tett ténymegállapítás, mint  bármi, számára információval bíró közlés, de még mielőtt rákérdezhetett volna a dologra – már ha megtenné egyáltalán – megindultam a nappaliból kifelé menet. Viszont most már képtelen voltam elbírni a saját 88 kilómat és nagyjából két lépést tudtam megtenni, mire a földön kötöttem ki. Annyi lélekjelenlétem már nem volt, hogy a könyökömmel tompítsam az esést, aminek következtében csak reménykedni tudtam, miközben rózsaszín, glitteres unikornisok rázták a fűszoknyás valagukat a szemem előtt, hogy nem sérültem meg előtte...

Lesz ez még jobb is || 1 696 ||ruha

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• pultos •
Hozzászólások száma :
69

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptySzomb. Ápr. 06, 2019 1:15 pm


Tao and Tae Oh
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

Hogy milyen érzés a mai világban full defektesként és származásodból, családodból kiindulóan elátkozva létezni? Nehéz, bár tagadhatatlan, hogy sokan erre azt a választ adnák, hogy izgalmas… izgalmas, hiszen a huszonegyedik század tele van lehetőségekkel. Kínálatok egész tárháza nyílik meg előttünk a szórakozás jegyében, és ha egy magamféle „lázadás” elvein agonizáló félnótást veszünk alapul, joggal gondolja azt mindenki, hogy bátran ki is használom ezeket a lehetőségeket.
Alapjában véve nem rossz feltételezés, hiszen tagadni se tudom életvitelem tökéletes tökéletlenségét. A nőket illető kielégíthetetlen vágyaim az elsők között kerül megemlítésre, hiszen ez az, ami tizenhét éves korom óta formál. A szex. És nem, nem vagyok egy szexmán állat, de szüksége van ilyen-olyan módon levezetni a feszültséget és való igaz, hogy vevő vagyok a szebbik nem nyújtotta gyönyörökre.
Az éjszakákba nyúló italozás ugyan hosszú évekig főszereplője volt az életemnek, viszont amint növelni kellett a szedett gyógyszereim mennyiségét és évről évre nőtt a művese programom is, kénytelen voltam minimalizálni a „rúgjunk ki a hámból” néven becézgetett éjszakákat. Hogy miért? Orvosi felszólításra, miszerint: nem vegyülhet az alkohol az adott gyógyszerekkel, máskülönben azok hatásukat vesztik, és/vagy… ugyebár nem kell mondani, mert ha máshonnan nem is, hát filmekből mindenki ismeri a túl sok gyógyszerre ivott alkohol nem éppen kedvező hatását.
És itt lép életbe az is, miszerint képtelen vagyok kihasználni a fiatalságomat, az életemet és azt a temérdek lehetőséget, amit a korombéliek hajszolnak. Bármennyire is igyekszek megfeszülni az apám elvei ellen, akármennyire megmakacsolom magam vele szemben, ettől még nem egy lázadó fiatal leszek, aki sértetten vonult el a szüleitől, sokkal inkább egy menekülő gyerek…
… mert azt hiszem, hogy ez az, ami megalapozza az egész életemet, és besötétíti a múltamat, jelenemet, gyászba borítja a jövőmet. Képtelen vagyok szabadulni… képtelen vagyok elmenekülni egy démon elől, aki az elmúlt években gúzsba kötött és álmaimig jött hozzám csak, hogy pokollá tegye az életemet.
És ez a démoni pillantást most is itt van…
- Nem. Valóban nincs róla fogalmam…. csak szeretném, ha lenne, Tao! Az elmúlt években, de főként hónapokban mióta tudok rólad és arról, hogy még mindig létezel, arról, hogy vagy…. szükségem volt rád! Eleinte nem is arra, hogy mellettem legyél, hanem azért, hogy bocsánatot kérjek! Hogy elmondjam neked, hogy mekkorát hibáztam és végre valahára tisztában is voltam vele, a tetteim súlyával. De te még ezt a minimumot is megvontad tőlem puszta dacból, sértettségből vagy haragból, én nem is tudom… - rázom meg a fejemet a végén, és széttárt karokkal erősítem meg benne és magamban is a problémám súlyát – tényleg nem ismerjük már egymást… bár félek, hogy ez inkább egyoldalú, és nekem nincs fogalma semmiről, ami téged illet.
Mert tényleg így van. Ő az elmúlt hetekben, hónapokban végigkísérte az életemet. Láthatott, hallhatott és figyelhetett mind ezt úgy, hogy számomra mindvégig talány volt. Elérhetetlen és sokáig láthatatlan. Úgy játszottam, ahogy ő fütyült. Egy marionett bábú lettem, akit irányított, kihasznált. Akire kivetítette a haragját és sértettségét. Ő nyert.
Kifakadása viszont meglep, és kis híján seggre is vágódok a lendülettől, ahogy felkapom a fejem. Normális esetben már fognám magam és visszaordítanék, hogy moderálja magát, hiszen nem otthon van, mégse teszem meg. Hogy miért? Mert Taoról van szó.
- Akkor mi a faszért nem álltál belém te állat? Miért nem mostál be? Ha ennyire számítok… ha ennyire kellettem és szükséged volt rám, miért nem tettél ellene? Ha nem elmész hanem vársz? Miért nem lehetett ezt másként megoldani? Miért ez volt a legjobb megoldás? Tudom, nem tudod elmondani… de próbáld már meg! És higgy el nekem valamit – keményedik meg a pillantásom és vele együtt minden létező vonásom – én is egyedül vagyok, Tao! Mindig egyedül voltam. És azóta, hogy te nem vagy, mindenem elveszett… ha akkor otthon maradsz és talán nem is lettünk volna jóban, de láttalak volna! Éreztem volna a közelséged, a jelenléted. Talán ez elég lett volna mindkettőnknek. De így…? Nézz ránk! Mit tettünk? – remeg meg a hangom a végére, s beletelik néhány kósza pillanatba, mire képes vagyok összeszedni magam, és megemberelve két másodpercnyi teljes elesettségemből, ismét kihúzom a hátam.
- Az önzőség emberi dolog, Tao. Ha hiszed, ha nem…. lehet, hogy sokan hibának és bűnnek gondoljuk és gondolják, de ez belénk van kódolva. És rendszerint magunkra gondolunk. De Tao, nem vagy önző hidd el! Épp itt volt az ideje, hogy magaddal foglalkozz...csak magaddal. És én emiatt soha nem foglak hibáztatni – vallom be neki őszintén. Soha ne gondoltam rá úgy, hogy önző lenne. És ezután se fogok – de erről viszont tegyél le! Semmit ne képzelj magadénak velem kapcsolatban. Az, hogy beteg vagyok, hát… Istenem, ezt írták meg nekem. Hülyék voltunk annak idején mindannyian, mikor nem mentem orvoshoz, most iszom a levét. Az pedig, hogy még mindig beteg vagyok? Nincs megfelelő donor. Nincs mit csinálni – mintha legalábbis ez ilyen egyszerű lenne, és nem akarnék nap-napután belehalni a ténybe, hogy talán a következő megkezdett hónapom lesz az utolsó, mikor annyi de annyi befejezetlen dolog van még az életeben ami csak arra vár, hogy pont kerüljön a végére.
- Persze, mert akkor döntöttem el én is, hogy elmegyek! Nem voltam képes otthon maradni tovább Nélküled, baszd meg! Ennyire nehezedre esik felfogni? – morranok fel hangosan,és legszívesebben elkapnám a torkát csak, hogy némi életet verjek belé – fel ne hívd! És különben is… azt hiszem nem sikerült a könyörgésének eleget tenned – szúrom oda neki epésen, mert talán most azt mondja, hogy az én tulajdon apám könyörgött neki, de én erről mit se tudtam. Nem mondott nekem erről semmit, egyszer se említette meg, hogy így vagy úgy túl kell élnem.
- Talán ez a feladatod, Tao! Elfogadni és végignézni, hogy nekem annyi – és ezen a ponton elégelem meg a témát. Lassan, fáradtan tolom fel magam a földről és indulok el a konyhába, még csak véletlenül se adva jelét annak, hogy figyelnék rá vagy válaszolni szeretnék. Levegőre, térre és nyugalomra van szükségem. Legalább két nyomorult percig.
Néhány perc elteltével, remegő kezekkel ugyan, de előbányászok két üvegpoharat az egyik szekrényből, annak reményében, hogy majd valamiféle hűsítőt készítek magunknak. Eredmény viszont nincs, pozitív legalábbis biztosan nem, hiszen a kintről érkező dörrenést követően az egyik üveg a földön köt ki apró cserepeket és sűrű törmeléket hagyva maga után. Nem foglalkozva azzal, hogy mibe lépek bele, mit sodrok tovább a lábammal, sietve botorkálok ki a nappaliba, hogy sűrű levegővétellel térdeljek le mellé.
- Hé?! - simítom egyik tenyeremet a nyakára, másikat pedig a vállára, hogy teljesen a hátára tudjam őt fordítani, ezzel kiegyenesítve a gerincét - Tao? Hallasz? - paskolom meg emberi mértékkel az arcát, hátha ezzel sikerül őt magához téríteni - ohh te szerencsétlen... barom - horkantok haragvón, a karjánál fogva húzva fel őt ülő helyzetbe. Azt nem mondom, hogy nem akarok kis híján megszakadni derékügyileg, de hol érdekel ez most?
- Baszki, hány tonnát nyomsz? - szakad fel belőlem azzal a lendülettel ahogy elindulok vele a kanapé felé.


Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
63

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyVas. Ápr. 07, 2019 4:31 pm


Tae Oh&Yan Tao
A világ egyetlen bankháza sem fizet olyan magas kamatot, mint a barátság, és mindig abban az időpontban, mikor a legnagyobb szükséged van rá.
Magam sem tudom pontosan, hogy végül miért pont ide jöttem, de pontosan tudom, hogy hiba volt. Hiszen az a nő sajnálatos módon csak egy bizonyos szinten mondható egy őrült ribancnak, amúgy meg sajnos az esze eléggé a helyén van... Szóval már vagy tud Tae Ohról, vagy pedig fog róla tudni. Fogalmam sincs az indítékairól, csak annyit érzékeltem az eddigi kapcsolatunkból, hogy egy rendíthetetlen, munkamániás nő, aki képtelen egyetlen pillanatra is lazítani... Aki nem fél semmitől, és pont ezzel rémít halálra engem, 187 centis 88 kilós, megtermett fiatal férfit... Akár szégyen, akár nem, annál a nőnél jelenleg parább személyt még nem találtam, és pont azért, mert egy kis betekintést nyerhettem az életébe. Nem ő maga ijesztő... Hanem a tény, hogy egyáltalán nincs benne félsz semmi iránt sem. Vagy pedig ő is csak rohadt jól rejtegeti ezt hozzám hasonlóan, és egy esetben majd minden ki is fog szakadni belőle egyszer pont úgy, ahogyan velem is történt most.
Ugyanis az egyetlen dolog, amitől titkon mindig végtelenül rettegtem már vagy 5 éve az volt, hogy Tae Oh meg fog halni. Nemes egyszerűséggel sajnos túlságosan racionális személy voltam ahhoz, hogy ne számoljak ezzel a dologgal úgy, hogy valahol nagyon is felőrölte a lelkemet a ténye, hogy a legjobb barátom haldoklik. Mert talán tény, hogy haragudtam rá a múltban történtek miatt, de azért tisztában voltam azzal, hogy egy kapcsolatot nem lehet csak úgy lezáratlanul hagyni. És a tény, hogy én elmenekültem minden volt, csak éppen lezárás nem. Az ügynek alapvetően két lezárási lehetősége volt: vagy megkapja azt a kurva vesét, vagy nem. Mindkét esetben fenáll az esélye annak, hogy valamelyikünk meg fog halni, viszont az egyikben teljesen biztos, hogy mind a ketten egy koporsóban fogjuk végezni, ezzel pedig elégtételt szolgáltatnék azoknak, akik évek óta keresnek, illetve azoknak is, akik már gondolatban eltemettek és el is felejtettek. Micsoda befejezés lenne...
- Fogalmad sincs arról, hogy miért nem akartam kapcsolatba kerülni veled. És nem. Nem hibáztatlak érte, egyszerűen csak tényként közlöm Tae Oh – elég kemény pillantást vetettem rá, és csak ekkor tűnt fel nekem is, hogy egy ideje ökölbe van szorítva a kezem. Rohadt sok mindent akartam a fejéhez vágni, de még korai lenne. Tisztában voltam vele, hogy ha el akartam volna mondani neki, akkor is belém fagyott volna a szó, csupán ösztönből. Ezek nem olyan dolgok, amikről beszélni tudnék neki, vagy bárkinek. Konkrétan nincsen egyetlen ember sem az életemben, akivel meg merném osztani a gondolataimat. Mert az lehet, hogy Hudson például tud a betegségemről, de nyilvánvaló tény, hogy nem fogom vele megosztani a legbelsőbb gondolataimat arról, hogy mekkora szopás volt ezzel egész életemben együtt élni főleg azért, mert titokban kellett tartani, nehogy apámék üzlettársai tudomást szerezzenek róla, és ezzel érjék el azt, hogy végül elszedjék a cégtől. Pontosan ez volt az oka annak, hogy a családom kényelmesnek találta, ha külföldi tanulmányokra hivatkozik az esetemben és havonta egyszer pofavizitként elvittek egy-egy villásreggelire.
- Addig jó, amíg semmit nem tudsz... Vagy kevés dolgot. Ezt a te érdekedben mondom – a hangom most már csak fáradtan csengett, de megint csak őszinte voltam vele, még ha félszavakat dobáltam a fejéhez – Egyszer majd meg fogod érteni, hogy mit miért tettem. Addig meg csak gondolj rá úgy, hogy részben téged akartalak védeni... Részben el akartalak lökni magamtól. De kurvára belefáradtam már mind a kettőbe.
Az utolsó mondatot csak nagyon halkan tettem hozzá és ekkor engedett ki az öklöm szorítása is. Ellenben inkább beleharaptam a nyelvembe, hogy még véletlenül se szökjön ki olyan dolog a számon, amit később megbánnék. Akármennyire akartam beszélni neki a dolgokról, jelenleg nem én vagyok az áldozat, vagy a gyengébb. Konkrétan olyan vagyok számára, mint egy elixír, amiből egyetlen egy van, ugyanis a szülei nem feleltek meg donornak, testvére pedig tudtommal nincs.
- 17 éves koromig soha életemben nem ütöttem meg senkit, ezt te is tudod. Én nem olyan voltam, mint te. Talán nagy pofám volt, de sosem verekedtem. – húztam össze a szemeimet, mert ő maga is tudta, hogy akkor azok a köcsög ruszkik elkaptak, és bár ott volt a lehetőség, amikor talán nekiestem volna a csapatnak, de a túlerő miatt esélyem sem volt, szóval inkább vártam, hogy végezzenek. Nem vagyok az a fajta ember, aki a fallal megy a falnak, ellenben rohadt jól tudok tűrni... Egy bizonyos pontig. – Vártam Tae Oh. Egy hónapon keresztül vártam, hogy majd enyhülni fog a dolog a részedről. Vissza akartam menni a kollégiumba, csak a szüleid nem engedték meg. Minden áldott éjszaka erősködtem, hogy el fogok menni, de nem hagyták. Haza lényegében nem mehettem, és nem is akartam. Én sem tudom mit gondoltam akkor, levettem az összes pénzemet a reptér előtt, eltűntettem egy kurva nagy zsákba és ide jöttem. ne kérdezd, hogy miért, egyszerűen csak megtettem. Onnantól kezdve, hogy megváltoztattam a nevem, hogy anyáék ne találjanak meg, beiratkoztam a suliba, hogy be tudjam fejezni és fizettem a kajámat meg a kollégiumomat gondolhatod, hogy nem maradt túl sok. Mire észbekaptam és elmúlt a saját haragom is, addigra már ott tartottam ,hogy nem volt pénzem. De ha fel is veszem veletek a kapcsolatot, akkor nemes egyszerűséggel lecsuknának azért, mert kurva sok mindent tudok, és elhallgattam a rendőrség elől. Ha nem, akkor is egy olyan priuszt kapnék a nyakamba, hogy egy örök életre megemlegetem és akkor még ez a munkám sem lenne. Kölyök voltam és féltem. Nem akartam egy még nagyobb szart az életembe és reménykedtem benne, hogy a szüleid találnak neked egy vesét, mert az ő befolyásukkal megoldható lett volna.
Legalábbis az biztos, hogy az én apám fordított esetben mindent megmozgatott volna, és itt nem a fene nagy szeretetről van szó, csak kell ugye az örökös, aminek az öcsém teljességgel alkalmatlan. Biztos vagyok benne, hogy maximum egy éven belül így vagy úgy, de előásott volna egyet. Az, hogy Tae Oh-nak nem tette meg... Hát nem fűzte hozzá érdeke. Biztos vagyok benne, hogy ha most megkerülnék, hirtelen én lennék a legkedvesebb fia, és egy héten belül találna donort Tae Ohnak.
- Talán neked elég lett volna, de azért remélem tisztában vagy azzal, hogy a gyűlölködő pillantásod tényleg elég lélekölő – sziszegtem a fogaim között. Mert ne csak az én hibám legyen már, ami történt. Az egyetlen ember, akiben ténylegesen meg tudtam bízni, és akitől minden más kapcsolatom is függött egyszerűen úgy nézett rám – vagy éppen nézett keresztül rajtam – hogy azzal soha nem tapasztalt fájdalmat okozott nekem. Ez pedig olyan gondolatokat szült a fejemben, ami teljességgel ellentétes volt azzal amit alapvetően vertek belém. Annak ellenére, hogy kiskorom óta sulykolták belém azt, hogy minden helyeztet egyszerűen csak túl kell élnem, életemben először rohadtul meg akartam halni. És az alatt az egy hónap alatt próbáltam is eleget tenni a dolognak, de valahogy sosem tudtam magam tettlegességre bírni, de a gondolat már megfogalmazódott a fejemben. Hogy ha meghalok, akkor Tae Oh megkapja a veséjét és tud élni. Be tudja teljesíteni az álmait. Boldog lehet. És a tény, hogy ennek ellenére képtelen voltam arra, hogy átvágjam a csuklóimat, teljesen kikészített, hiszen nekem nem voltak se álmaim, és kifejezetten boldognak sem éreztem akkoriban magam. Utólag mindig azt gondoltam, hogy el kéne kezdenem rendesen enni, hogy újra erősebb és egészségesebb legyek... Aztán utána megkaphatja Tae Oh a vesémet. De végül soha nem csúszott le pár falatnál több a torkomon, amikor egy asztalnál ültünk.
- Van megfelelő donor, csak idióta vagy – csattantam fel hirtelen megint és ez volt az a pont, amikor megragadtam a felsőjét – Komolyan azt hiszed, hogy az egész a részemről egy rég le nem tudott kötelesség? Bűntudat? Azt hiszed azért csinálom, mert beleképzeltem magam a helyzetedbe? Akkor most le kell szögeznem, hogy nem így van. Egy pillanatig sem tudom átérezni a helyzeted, és minimális empátiát sem érzek irántad, mert egészséges vagyok, nincs semmi nyavalyám, és soha nem is volt! Pont ezért vagyok képtelen átérezni a helyzeted, és őszintén nem is akarom, mert az sem téged, sem engem nem fog előrevinni az ügyben. Viszont azt már nem mondhatom magabiztosan, hogy nem szúrja a szemem a dolog, és nem akarom visszakapni a régi, egészséges Tae Oh-t, a barátomat. Azt sem állíthatom, hogy készen állok arra, hogy eltemesselek, és beletörődjek, hogy nincsen több lehetőségünk helyre rázni az életünket. Vagy kurva nehéz lenne egyszer lejjebb venni a kibaszott egódból, és azt mondani, hogy bocs haver... Elbasztuk. Hozzuk helyre. Csináljuk az egyetlen módon, ami lehetséges. Vagy csak nem is kéne mondanod semmit, csak elfogadni a tényt, hogy idejöttem, kimondtam, hogy csináljuk meg a műtétet, és éljünk tovább, ahogy eddig is tettük, csak innentől együtt. Elkerülve, hogy még egyszer megismételjük azt a hibát, amit anno a szétváláskor tettünk. Nem foglak sajnálni azért, mert elmenekülsz. És ezt ne is várd el tőlem, mert hányni tudnék ettől az egésztől – Ahogy ránéztem hirtelen rohadtul fáradtnak éreztem magam, mert realizáltam, hogy innentől kezdve akár a falnak is beszélhetnék, bár le merem fogadni, hogy az előbb felfogná a szavaim értelmét mint ő.
- Jól van baszd meg, ne nyeljél már le keresztbe, amikor csak az egyik oldalt ismertem! – tartottam fel mind a két kezemet, hogy védekezhessek – Nem hívom fel! Komolyan mondom beszarok rajtatok. Egy szót se beszéljetek egymással véletlenül se, mert milyen dolog már az, hogy egy gyerek beszélget a szüleivel hát! Ellenben kiabáljatok mind a ketten velem, amiért nem tiszta a kép azzal kapcsolatban, hogy mi folyik nálatok otthon úgy, hogy cirka öt éve eljöttem!
Mert az öreg is ahelyett, hogy a fiával leülne társalogni, inkább hozzám rohangál, elsírja a kis bánatát a maga módján, de arról már nem tájékoztat, hogy mivel kéne egyáltalán szembenéznem, és olyan dologra utalgat nekem, amit ígyis úgyis tudja, hogy megtennék. És akkor jön ez a faszfej, én pedig középre kerülök, amit pont el akartam kerülni... Na mindegy.
Az utolsó két mondatával viszont sikerült megint oda szúrnia, ami határozottan a legjobban fáj nekem, és talán nem volt ez szándékos tőle, hirtelen megint úgy éreztem magam, mintha visszarepültünk volna a tetőre. Ellenben most visszafogtam magam, és csak egy szomorú kis mosolyra futotta összesen, aztán fordultam is az ajtó felé, mert úgy éreztem, hogy talán mára ennyi elég volt.
Viszont az elkúrt sors talán úgy akarta, hogy itt maradjak, ugyanis természetesen képtelen lettem volna összeszédülni a lépcsőházban, amiről már nem szerzett volna tudomást, nekem pont a bejárati ajtótól öt méterre kellett felszántanom a padlót, amitől csak még inkább elbaszottnak éreztem magam. Már azt sem vagyok képes befolyásolni, hogy lelépjek. Sötét kis pontocskák játszottak folyamat a szemem előtt, és próbáltam kiverni a fejemből azt az utolsó két mondatot, amit ki mert ejteni a száján, de ez egyáltalán nem ment jelenleg. Úgy pingpongoztak a fejemben a szavai, hogy teljesen beleszédültem, meg rosszul lettem tőlük, pont ezért egyetlen szót sem nyögtem ki, amikor megéreztem a kezét a nyakamon, majd ahogy nagy nehezen ülő helyzetbe tornázott. Viszont amint sikerült talpra állnom automatikusan húztam el a csuklómat tőle, inkább a falba kapaszkodva indultam el visszafele, mert pontosan tudtam, hogy nem engedne el így. Egyrészt tudtam, hogy rohadt nehéz vagyok másrészről ösztönös volt a cselekedet. Ugyanaz az érzés kerített a hatalmába, mint amikor elmentem, és nem akartam, hogy hozzám érjen. Pont ezért nem is pillantottam rá, amikor a seggem lehuppant a kanapéra, esélyem sem lett volna, mert szinte azonnal már dőltem is oldalra, és összesen annyi erő volt még bennem ,hogy az egyik kispárnát magamhoz öleljem és ezzel elrejtsem előle az arcomat. Nem akartam, hogy még egyszer sírni lásson a nap folyamán főleg annak a tudatában nem, hogy most úgy néz ki végleg visszautasított.

Lesz ez még jobb is || inkább már nem is számolom ||ruha

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• pultos •
Hozzászólások száma :
69

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyKedd Ápr. 09, 2019 5:43 pm


Tao and Tae Oh
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

Van az úgy, hogy tudni kell befogni a szánkat. Mikor a legjobb módszer ténylegesen a hallgatás még akkor is, ha ezzel azt gondoljuk, hogy a saját gyengeségünket és sebezhetőségünket, legyőzöttségünket bizonyítjuk. De szimplán annyiról van szó, hogy tisztában vagyunk azzal, hogy nagyon csúnya következményekkel fog járni, ha csak egyszer is odaszúrunk valamit vagy alapjában véve kinyitjuk a szánkat. Meglehet, hogy őszintén gondoljuk és igaz is minden ilyen, amúgy indulatból kimondott szó. Én viszont már ezer meg egy éve belefáradtam abba, hogy a folyamatos macska-egér játékot űzzem Taoval. Évek óta tart. És én évek óta igyekszek megállni a helyem még úgy is, ha egy bizonyos időben nem volt lehetőségünk egy légtérbe kerülni. Azt gondolnák, hogy akkor volt lehetőségem fellélegezni és magamra fordítani az időmet. De nem sikerült. Hogy miért? Mert talán haragban váltunk el egymástól, részben a saját hülyeségem miatt, viszont ott volt a keserű ténye annak, hogy senki nem tudott semmit a fiú hollétéről. Se a szüleinek, se az enyémeknek vagy éppen nekem se volt fogalmam arról, hogy merre mehetett, hova lett és él-e még egyáltalán? Figyelembe véve azt, hogy milyen háttere volt ismerősi körök tekintetében. Úgy tűnt el, mint a bátyja egykoron. Hangtalanul, a legapróbb jelek nélkül, amivel odavezethetné magához azokat, akiket szeretne. Akikkel célja van. És ez okozta az egyik legnagyobb fejtörést a számomra. Ez jelentette a játék végét, és egy új játszma kezdetét… egy új könyv fejezete nyílt meg az életemben és jött el ismételten a sors és annak gúnyos fintora: ismét itt állunk. Együtt. Mert vakon találtam el hozzá.
Itt állunk, és én már nyomokban se találom azt a taknyos, girhes kis kölyköt, aki régen volt. Akit rendszerint ki kellett húznom a szarból, mert valamiféle perverziója volt olyan közegbe keveredni, akik tagjaival képtelen volt elbánni. Mostanra én lettem az, aki annak idején ő volt…  Tao pedig mintha csak a rosszakaróiról vett volna nem épp jeles példát, oda ütött – még ha csak szóban is, minden adandó alkalommal – ahol a legjobban fájt. Sokszor a száját se kellett kinyitnia hozzá, elég volt rám néznie az egyik utcafrontról, vagy háztömb sarkából… el akartam érni, hogy odamenjek, de mintha csak egy rémálomban lettem volna, tonnás lábakkal haladtam és nem értem őt el. Ha pedig mégis, már rég nem volt ott. Valahogy – talán valakitől – mindig tudta, hogy hol kell keresnie, hogy hol fog a következő órában és napban megtalálni. Mindig lépéselőnyben volt.
Nekem pedig most meg kell hajolnom a szomorú tény előtt, hogy erősebb nálam. Többet bír akaratilag és lelkileg is… legalábbis ma már így látom. Talán mind idáig én voltam az, aki edzett acélként tűrte és viselte a megállás nélkül rám mért ostromát. Elhittem, hogy lesz ez másként, úgy gondoltam, hogy megérdemlem mind ezt azért, amit én is csináltam vele annak idején. Még akkor is, ha mentségemül szolgál az, hogy gyerek voltam, meggondolatlan és mohó. De annál jobban rettegtem a haláltól, még akkor is, ha nem jelentette ki senki, hogy márpedig a közeljövőben nekem kampec.
A személyemet igazoló acél idővel pedig - legyen bármilyen erős is - elkezdett csorbulni… és félek, visszafordíthatatlan károkat szenvedett el pont attól a személytől, akitől mindvégig a megváltásra számított.
Hosszú ideig nem válaszolok semmire, de még csak nem is reagálok. Fapofával, olykor-olykor elfintorodó grimasszal figyelem őt, így jegyezve meg mindent a hallottakból. Sok mindennel egyetértek és sok mindent el kell fogadnom a saját igazaként. Mert igen, mind a ketten bűnösek vagyunk azt illetően, hogy mit műveltünk egymással és ezzel együtt magunkkal is. De alapvető dolgokat nem vesz figyelembe.
Az, ahogy felnyalja a földet és látszólag teljes öntudatlanságba szenderedik, a frászt hozza rám még akkor is, ha a kimondottak mind ezt nem tükrözik….ellenben az arcommal. És ez csak fokozódik abban a pillanatban mikor elrántja a karját tőlem, és inkább a fal az, akinek a segítségét „kéri” támaszként. Azt a mozdulatot viszont ahogy eldől és magához húz egy kispárnát, csipetnyi szánalommal nézem végig. Ujjaim apró remegések kíséretében túrják át a tincseimet, s halk sóhaj kíséretében teszem le a hátsómat a dohányzóasztal szélére.
- Tudod, valójában csak egy ponton hibádzik az egész történet, Tao. Én hónapok óta könyörgök neked azért, hogy bocsáss meg… hogy hozzuk helyre amit elcsesztünk – hangom ijesztően halk és a maga nemében kifejezetten sötétnek, lemondónak hat – de hiába kértem még akkor is, mikor a lakásodon kötöttem ki két roham között. Nem érdekelt. Most is elmondtam nem egyszer nem kétszer. Mi kellett ahhoz, hogy te is felhozd? Az, hogy földhöz vágd magad? És, hogy miért nem akarom azt az egyetlen utat? Mert hiszed vagy sem, de jobban féltelek és szeretlek annál mint, hogy kockára tegyem az életedet azzal, hogy elveszek tőled valamit, amire szükséged van. És amire még nagyobb szükséged lehet a jövőben. Nekem annak idején azt mondták, hogy egészséges az az egy megmaradt vesém, és az el is fog tudni látni mindent amihez korábban ketten kellettek. Most látod, hogy hol tartok nem? Ha neked később emiatt bajod esik… ha bármi miatt bajod esik és vesére lenne szükséged, nem fogok tudni odaadni neked egyet sem. És akkor miként fogok én elszámolni a lelkiismeretemmel? Hogy nálam van valami, ami a tiéd, és ami az életedet mentené meg? Ez nem egy tárgy. Nem egy kabát, cipő vagy telefon, hogy csak úgy lemondj róla valaki miatt. Régen lehet, hogy komolyan vágytam rá, mert azt vettem ki az orvos szavaiból, hogy anélkül, hogy kapnék egyet, nekem lőttek. És hibáztam valóban, amikor nem hallgattalak meg a tetőn…. de ezt próbálom elpofázni neked mióta csak találkoztunk. Hogy nekem az lenne a legnagyobb segítség, ha mellettem lennél a vége előtt. Ahelyett, hogy kés alá feküdnél miattam - határozott vállvonással rázom meg a  fejem, mintha legalábbis látná - szükségem van rád, Tao - mondom ki azt ami már régóta kikívánkozott, de én magam se hittem el, hogy valóban így van. Most már tudom.
Fejemet ingatva tördelem még egy ideig a kezemet, majd felállva vetek rá még egy utolsó pillantást, szóra viszont nem méltatom. Csupán abban bízok a konyhába menet összeszedni az üvegtörmeléket, hogy nem lesz túl késő...
...nem lesz túl késő ahhoz, hogy észbe kapjon és ő is belássa: azt a maradék kis időt amim hátra van, újra barátokként kellene eltöltenünk.



Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
63

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyVas. Ápr. 14, 2019 9:08 pm


Tae Oh&Yan Tao
A világ egyetlen bankháza sem fizet olyan magas kamatot, mint a barátság, és mindig abban az időpontban, mikor a legnagyobb szükséged van rá.
Magam sem voltam biztos abban, hogy mit miért tettem az utóbbi időszakban. Talán mentségemre lehet az, hogy soha nem gondolkoztam azon az eshetőségen, hogy miként bánnék az egykori legjobb barátommal, ha újra találkoznánk. Mindennek pedig egy egészen egyszerű oka volt: bíztam benne, hogy a szülei minden követ megmozgatnak majd azért, hogy a srác kapjon egy vesét, és azzal élhessen tovább. Akkori fejjel azt gondoltam, hogy ha mindez megtörténne, tutira nem keresne fel, csak folytatná továbbra is az életét, egyetemre menne, talán egyszer felhagyna a kurátorkodással, és megházasodna, lenne pár gyereke, és boldog, hosszú életet tudhat majd magáénak. Szimplán beletörődik a ténybe, hogy én viszont „meghaltam”, és innentől kezdve már több teendőnk nem is lenne egymással. Én őrizném az emlékét, egy picit mindig gyűlölném a szívem mélyén, aztán egyszer csak eltelnének a napjaim és tényleg a föld alá kerülnék. Mert a saját kilátásaim nem voltak túl fényesek tekintve, hogy egyetlen normális kapcsolatot sem tudtam kialakítani azóta, hogy itt vagyok. Mondjuk mindez az utóbbi időben nem is kifejezetten izgatott, igazából elvoltam egyedül a macskámmal, bár már kezdett Xiaolong egy kicsit untatni az állandó flegma hisztikkel, amiket levágott. Éppen már azon gondolkoztam, hogy talán még egy kis szőrös dögöt össze kéne szednem, úgyis van éppen elég kóbor példány a környékemen, amikor megtalált az apja... És olyan felelősséget tett a nyakamba, amivel már akkor is tudtam, hogy képtelen leszek megbirkózni, amikor végül úgy döntöttem, hogy belemegyek és segítek neki.
Mert Tae Oh világ életében makacs volt, és ha valamit a fejébe vett, elég nehéz volt attól eltántorítani még nekem is, bár az tény és való, hogy voltak időszakok, amikor jobban tudtam hatni rá, mint a szülei. Ismét csak mai fejjel belegondolva ez nyilvánvalóan azért volt, mert mind a ketten kamaszodtunk, és hát ilyenkor ciki anyucinak elmondani azt, hogy gumi nélkül akarom csinálni, mert úgy jobb. Nem mintha sok ilyesfajta társalgás zajlott volna le közöttünk, ez csak egy elbaszott példa volt, amivel a lényeget akartam érzékeltetni.
Egy ideig nem akartam ránézni, mivel folyamatosan csorogtak végig az arcomon a könnyeim, de ahogyan hallgattam végül képtelen voltam arra, hogy tovább játszmázzak vele. Ha most nem leszünk őszinték egymáshoz, talán ténylegesen elcseszhetünk mindent. Nagyon fojtogatta a torkomat az érzés, miszerint ez az utolsó alkalom arra, hogy megpróbáljuk rendbe tenni azt, amit elcsesztünk. Én pedig nem akartam többet azzal a fejjel dönteni, amit a maffiába szivárogva tanultam meg... Hogy mindenki egy hatalmas nagy család, és aki kilép ebből, onnantól kezdve már ellenségnek számít. Talán túlságosan is készpénznek vettem ezeket az elveket, ami miatt én is tudom, hogy kifejezetten nehéz lesz majd távoznom innen, de reménykedtem azért benne, hogy Hudson majd elnéző lesz és így vagy úgy, de elenged...
- Neked talán rohadt könnyű erről az egészről beszélned, meg elfogadnod a dolgot Szépöcsém, de én ezzel nem így vagyok – toltam el az arcomból a párnát, hogy a szemébe nézhessek, és egyáltalán nem akartam kötekedni vele a hangnem ellenére sem, amit megütöttem jelenleg – Egészen eddig abban a hitben éltél, hogy halott vagyok, én pedig abban, hogy találtak neked egy vesét, és most boldog vagy. Alapvetően vett már fel annyira más tempót az életem, hogy ne tudjam rendesen kezelni a helyzetet, amit én is megbántam, mert őszintén nem tudom, hogy miért csináltam azokat a dolgokat amiket tettem, de elhiszed nekem, hogy rohadtul sajnálom, és semmi elégtételt nem érzek? És talán egy kicsit meg tudom érteni, hogy aggódsz értem Tae Oh. Jól is esik és hálásnak érzem magam jelenleg érte. Viszont ne haragudj, de nem kifejezetten érdekel a jövő. Pont azért nem, mert az csak egy ködös, füstös katyvasz, ami annyira sötét katyvasz, hogy szinte realitást sem látok benne... Nézz csak rám. Mindenki úgy beszélt rólam, hogy biztosan átveszem apám cégét, és virágozni fog a kezem alatt. Az egyetlen dolog, amit fel tudok mutatni, azok a befizetett számláim és semmi más. És talán ostobaságnak, meg gonosznak fog ez hangzani, de ha esetleg megmurdelnék, az nem amiatt lenne, mert nincsen egy pótvesém, hanem mert a nyakamon van egy idióta ribanc, aki át akar adni a rendőrségnek, és mert a maffiának dolgozom. Szimplán csak olyan körülményei vannak az életemnek, és olyan helyen szocializálódtam fiatal felnőttként, ami miatt én ebből már nem fogok tudni kimászni. És ha elhagyom ezt a házat, valaki fejbevág az utcán, vagy a fejemre esik egy virágcserép, akkor nem sokra mentem a megmaradt vesémmel.
Hosszú idők óta ez volt az első alkalom, amikor már teljesen nyugodt hangot tudtam megütni vele szemben, bár ennek az okát nem kifejezetten szerettem volna firtatni, ugyanis én magam sem voltam biztos abban, hogy a folyamatosan fogyatkozó erőm, vagy pedig tényleg a békülési szándék hozta elő belőlem, viszont biztos voltam abban, hogy ezzel talán többre megyek nála, mint az agyatlan ordítással, amit az előbb műveltem le neki. Pont ezért is nyújtottam végül ki felé a kezem és ragadtam meg a mancsát.
- Nekem is szükségem van rád – néztem végül a szemébe és óvatosan szorítottam rá az ujjaira és figyeltem, ahogyan a saját vékony kis kézfejem szinte elveszik az ő hatalmas tenyerében. Talán ez az egyetlen dolog volt, ami a régi maradt közöttünk – Figyelj, nem fogom tovább erőltetni a témát, ha nem akarod.
Itt egy picit félre is billentettem a fejem a párna felé, amit fél kézzel még mindig öleltem. Nem mondom azt, hogy mindez örömmel töltött el, de tudom, hogy egyáltalán nincsen olyan állapotban, hogy örökké tudjon kardoskodni ellenem. Lesznek majd olyan pillanatok, amikor nem fog tudni dönteni, és ott fog eljönni az én időm... Addig pedig vissza kell adnom az időt neki, amit elvettem tőle. Meg kell találnia a megnyugvást, amit keresett, és akkor talán én is egy picit célba tudok érni, és egy kis darabot vissszakaphatok a saját lelkemből, amit szeretnék ismét egy kicsit nekiadni.
- Egy kicsit... Kifordultam önmagamból az utóbbi időben – motyogtam végül magam elé a szavakat, miközben lehunytam a szemeim. Talán nem is akartam, hogy meghallja őket, de valahogy még sem tudtam magamban tartani őket – Egy idő után elfogyott a pénzem, és nem ismertem senkit. Túlságosan belefolytam valamibe, amit túl fiatalon nem bírtam el... Ezért furcsa dolgokat kezdtem el csinálni veled. Nézd... Sajnálom. Nem tudod elképzelni, hogy mennyire. Nem igazán jó magyarázat ez a torzult jellem dolog, de ha megengeded, akkor... Szeretnék veled maradni és szeretném, hogy boldog legyél, amíg még teheted.
Az utolsó két szónál elcsuklott a hangom, és ösztönből szorítottam össze a szemeimet, nehogy kicsorduljon pár könnycsepp. Csak remélni tudtam, hogy meg fog bocsátani, ha már én soha nem leszek képes magamnak elnézni azt, ami történt... Egyszerűen csak elég, ha megoldjuk ezt az egészet és túléljük. Mind a ketten. Abban pedig már egészen jó vagyok, hogy eltitkoljak előle dolgokat. Tartok tőle, hogy azért nem hiszi el, hogy ennyire könnyedén feladnám a dolgot, de talán pont ez a módja annak, hogy ne tegyem még jobban tönkre az életét, ami miattam siklott félre. Viszont idővel talán meg tudom győzni erről, és az utolsó előtti pillanatban képes leszek lépni érte egyet. Hónapok óta először látom a fényt az alagút végén, ami nem csak az ő, hanem az én életem révbe érését is jelenti. A módot, hogy mind a ketten helyre tudjuk rázni magunkat, és utána folytassuk ott, ahol annyi évvel korábban abbahagytuk.

Lesz ez még jobb is || 1 178 ||ruha

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• pultos •
Hozzászólások száma :
69

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyPént. Ápr. 19, 2019 1:31 pm


Tao and Tae Oh
A testvérünket meg kell védenünk, még ha haragszunk is rá.

- Úgy gondolod? – kérdezek vissza halkan. Soha nem fogom megérteni, hogy sokan miért gondolják azt, hogy magának az illetékes haldoklónak mindig könnyű dolga van, ellenben azokkal, akik a környezetében vannak? A hozzátartozók szenvednek csak a ténytől, hogy majd eljön az ideje annak, hogy X és Y már nem lesz? Csak ők szenvedik ezt meg? Csak ők sínylik meg és rokkannak bele a tudatba és gondolatba? Azt gondolják, hogy mi szerencsétlenül jártak, végítéletüket megkapottak könnyen ki tudjuk jelenteni azt, hogy nincs tovább? Hogy mi magunk valójában képesek vagyunk nem csak, hogy felfogni, de el is fogadni azt, hogy számunkra nincs jövő? Mert ugyebár nem akarunk élni… nem akarunk családot alapítani, nem akarunk boldogok lenni és örök életre szóló szerelmet, barátságot kötni másokkal. Nem vágyunk a jövőre és az életre.
Elfelejtik azt, hogy mi magunk hányszor tesszük fel a kérdést, hogy miért pont mi? Miért nekünk kell ezt megélni, miért velünk történik ez? Miért nem azzal aki valóban bűnös életet él? Miért nem azokkal akik ártanak másoknak, akik gyilkolnak és emberéletek százait teszik tönkre egy-egy tettükkel, cselekedetükkel. Mi, akik az életet választanánk, a boldogságot és a családot, nem kaphatjuk meg… nem választhatunk magunknak hosszú távú célokat. Nem lehet saját házunk, autónk… nem reménykedhetünk abban, hogy majd eljutunk abba a városba és országba, ahova gyerekkorunk óta vágyunk. Mert számunkra nincs semmi, csak a jelen, amiből így vagy úgy de ki kell hoznunk a maximumot csak, hogy azt mondjuk, megéltük és leéltünk a magunkét ugyan, de azt úgy tettük, ahogy megérdemeljük. Persze… viszont ott van az is, hogy: vajon ezek után lesz még olyan, hogy én? Ha most be is végeztetik számomra, ha most itt kell hagynom mindent és mindenkit, a jövőben lesz még olyan, hogy én? Fogok tudni két lábbal a földön állni? Fogok tudni levegőt venni, gondolkozni, szeretni és utálni? Fog még dobogni a szívem, még ha más személy is leszek? Vagy tényleg csak egy élet jut mindenkinek?
Kérdések milliója és én teljesen egyedül maradtam velük… mert kire számíthatok ma már magamon kívül? Nincs itt Tao… nem kapaszkodhatok belé, nem mondhatom azt neki, hogy maradjon velem, mert szükségem van rá, és akarom, hogy itt legyen, velem legyen az utolsó heteimben, hónapjaimban. Talán most itt áll előttem, létezik és látom, hogy van… de ez már réges-régen nem ugyan az. És pont emiatt: számomra nem maradt már semmi, csupán hagyom, hogy elkapjon az ár.
- Képtelen vagyok a mai napig elfogadni, ezt hidd el nekem… mint ahogy azt se tudtam, hogy már nem vagy részese az életemnek azok után, amin keresztül mentem. De tudok mást is csinálni? Máskülönben mi lenne? Verdesném a seggemet a földhöz és ordítanék, hogy nem akarok megdögleni, mert terveim vannak, mert élni akarok, mert ezen a kurva Föld nevű bolygón akarok még élni negyven, ötven, hatvan évet!   Veled, a családommal, a nagybátyámmal…. nincs mit tenni Tao, és ez nem elfogadás meg beletörődés – rázom a fejem szomorkásan, de annál is inkább elkeseredetten, hiszen kétségbe ejt a tudat, hogy ő se látja a pillantásom és a felvett maszkom mögött rejtőző pánikot és rettegést. És ha ő nem, hát akkor ki fogja ezt észrevenni? Ki fogja végre meglátni a félelmet? A néma segítségkérésemet? Talán senki…
- Egy ideig valóban azt hittem… hiszen elnyelt a föld… de élsz, és csak ez számít nem? – arra viszont már nem térek ki, hogy miként éltem meg az elmúlt időszakot azóta, hogy tudomást szereztem a létezéséről. Mert itt állok előtte, láthatja. Megtörten, meggyötörten, mentálisan és lelkileg is összezúzva. És mind ezt ő tette.
- Az élet alapjaiban véve is ilyen. A következő sarkon elcsap a kocsi, megharap egy veszett kutya vagy kisiklik a vonat, metró. De pont azért, mert ilyen veszélyes világot élünk, miért tenném még nehezebbé? Miért rejtenék el még több aknát az életedben?
Alsó ajkam vékonyka bőrét a fogaim közé csípem, mikor meghallom azokat a szavakat a szájából, amelyekre valójában nem is számítottam. Oké, hogy én mindig, mindenkor könnyedebben kitudom és ki is tudtam mondani az érzéseimet, de arra nem számítottam, hogy ezt ő is hasonlóképpen fogja most tenni. Ráadásul szentül hiszem, hogy az imént az őszinteség minden csillogása megvillant a tekintetében.
- Tudod mi a legfurcsább ebben az egészben, Tao? - teszem fel a találós kérdést - tönkre tettél. Oda szúrtál ahol a legjobban fájt, ahol tényleg éreztem... de mégse tudok haragudni rád. Nem tudom, hogy amiatt amit én tettem annak idején, vagy mert ennyire elbaszottul ragaszkodok hozzád még mindig...- húzom el a számat kétségbeesetten, hiszen a magam eltorzult érzelmeivel egyszerűen képtelen vagyok dacolni.
- Boldog lehetek én még valaha? - ez az utolsó kérdésem, aztán egy lemondó mosollyal magára hagyom a kanapén. Képtelen vagyok arra, hogy egy helyiségben tartózkodjak vele úgy, hogy a sírás fojtogat.


Kim Tae Oh
Mûvészet
Play by :
Kim Jong In
Kor :
25
Foglalkozás :
Koreográfus, Tánctanár
Hozzászólások száma :
63

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ EmptyCsüt. Ápr. 25, 2019 8:34 pm


Tae Oh&Yan Tao
A világ egyetlen bankháza sem fizet olyan magas kamatot, mint a barátság, és mindig abban az időpontban, mikor a legnagyobb szükséged van rá.
Én magam is tudtam, hogy mennyi mindent elbasztam az életem folyamán... Lényegében az egész életem egy nagy elbaszottság volt, amiből egyáltalán nem láttam a kiutat. Talán nem érthetik meg mások a saját tragédiámat és azt, hogy mennyire küzdök a démonaimmal, ugyanakkor ezt nem is vártam el senkitől, sőt semmilyen téren nem vártam megoldást, mert tény és való, hogy valahol én okoztam saját magamnak a saját probémáimat. Viszont nem volt arra szükségem, hogy mindezeket mástól is visszahalljam, és nem arról van szó, hogy fájna az igazság... Tény és való, hogy gecire fájt, mert nem titkon, teljes mértékben tisztában voltam azzal, hogy milyen hibákat követtem el, viszont ezekkel szembenézni már régesrég késő volt. Helyrehozni amúgy sem tudom már a múltbéli hibáimat, pedig rohadt sok mindent máshogy csináltam volna mai fejjel, mint akkor.
Például nem menekültem volna el. Most már teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy ez egyáltalán nem megoldás, lényegében csak saját magammal csesztem ki, hiszen elveszítettem a legjobb barátomat, és olyan mederbe sodortam a saját életemet, amiből felállni talán soha sem leszek képes. Vagy  a rácsok mögött fogok kikötni, vagy pedig egy kurva folyóban, mozdulatlanul és holtan. Lényegében egyik sem érdekelne túlságosan, ha Tae Oh megkapja a vesémet, befogadja a szervezete azt és végül boldogan leélheti az életét. Mert tudom, hogy képes lenne rá, és idővel megfeledkezne arról is, hogy mennyire elmérgesedett a viszonyom. Csak annyit szeretnék ebben a helyzetben, hogy ne felejtsen el... De ez már csak egy szimpla egyéni dolog. Én magam is tudom, hogy alapvetően ezt a dolgot kimondani nem szimplán kegyetlenség lenne a helyzetére való tekintettel, hanem lényegében jogom sem lenne hozzá.
Akkor viszont ugyanolyan fiatal voltam, mint Tae Oh. Én magam sem tudtam teljesen ésszerűen gondolkozni, mert hirtelen olyan érzéseim voltak, mintha megnyílt volna a föld a lábam alatt, és minden teljesen tönkrement volna az életemben. A családom sosem állt mögöttem, összesen két olyan ember volt, akire mindig támaszkodhattam, és abból az egyik már meghalt, a másik pedig még mindig nem került elő. Valahol már le is mondtam arról, hogy bármikor megtalálnám a nagytestvérem, vagy ha meg is történne ez, szerintem nem feltétlenül ismernénk fel egymást. Legalábbis számomra könnyebb így elfogadni a helyzetet. „Lehet, hogy már elmentem mellette, és észre sem vettem... Ő sem engem. Az életünk most nincs olyan szakaszban, hogy együtt legyünk, és talán ez volt a sorsunk” módon sokkal könnyebb keserűség és szomorúság nélkül elfogadni még akkor is, ha pár hónappal ezelőtt még iszonyatosan mérges voltam rá, amiért „elhagyott”. Most már örülnék neki, ha kiderülne, hogy életben van és boldog még akkor is, ha soha többet nem láthatnánk egymást.
- Te túl jó srác vagy – sóhajtottam végül fáradtan – Az ilyen embereknek kéne élnie Tae Oh, remélem tudod. Már én is sikeresen kifejlesztettem egy női megérzést, ami azt súgja, hogy valahogy rendbe tudjuk tenni a dolgokat... Lehet, hogy nem hiszel benne, mert te annyira racionális vagy és két lábon állsz a földön, de... Azt hiszem én már megérzem azt, ha bajod esik. Akkor is megéreztem, amikor elküldtelek a dokihoz. Most viszont valamiért nem érzek bajt, szóval szeretném ha nem fogadnád el a helyzeted. Vagy legalábbis ne teljesen. Talán egy pici esélyünk még mindig van.
Én magam is hallottam, hogy rohadtul összeszedetlenül beszélek, de alapvetően rengeteg minden kavargott bennem. Én magam is teljes mértékben képtelen voltam átlátni azt a káoszt amit a saját fejemben volt, így tőle nem is vártam el, hogy megpróbálja... Mégis azt szerettem volna, hogy tudja mindezt... Legyen ez akármi is.
- Néha azt kívánom, hogy bár tényleg elnyelt volna a föld – suttogtam óvatosan magam elé. Bizonyos dolgok kimondatlanul is közöttünk lebegtek, amiket nem is kellett szavakba önteni ahhoz, hogy tudjam miről van szó – Nyugodt szívvel kívánhatnál hasonlót te is nekem, mégsem teszed, és ez nem szimpla empátia a helyzeted miatt. Tényleg csak szimplán túl jó srác vagy, még ha csökönyös is voltál régen, és nem hallgattál végig. Valahol mindig tudtam, hogy csak ez a helyzet, de nehéz volt elfogadni. Tudod... Elég erőszakos közegben vagyok mostanában. Már majdnem azt hittem, hogy semmi emberi nem maradt bennem.
Mert amikor igazán beszálltam a dolgokba és elkezdtem uzsorást játszani, akkor olyan lélektelenül vertem ki az emberekből a pénzt, hogy abba mostani fejjel egyszerűen csak rossz belegondolni. Felfordul a gyomrom, ha megteszem. Annyi mocskot takarítottam el, hogy hirtelen elfeledkeztem arról, hogy nem minden ember sötét és rossz természetű, és ehhez nem kellett más, mint három kibaszott nap, amíg egyedül voltam egy szobában, és nem tehettem mást, csak gondolkoztam.
- Viszont számomra meg a te életed értékesebb még mindig Tae Oh – ezeket a szavakat már csak kétségbeesetten nyüszítettem bele a párnába, mert még mindig ijesztő volt számomra, hogy ennyire fontos nekem. Hogy annyira lehet szeretni egy embert, ahogyan én őt szeretem. Ennyire ragaszkodni valakihez, hogy az egész életemet az övéhez igazítsam, hogy vele keljek fel, és vele feküdjek le. Hogy állandóan az eszembe legyen... Hogy érezzem az érzéseit. Ez egyszerre volt borzasztóan para, és felemelő... Mert soha életemben nem voltam így egyedül, viszont amikor nem tudtam felőle, és nem beszéltünk az volt életem legmagányosabb pillanata még akkor is, ha csak egy percről volt szó. Ilyenkor mégis mindig csak abban tudtam reménykedni, hogy talált egy új barátot, és boldog volt, de ezek szerint ugyanígy sínylődött, mint én... Vagy sokkal jobban, mert később mindent megtagadva tőle tiportam a porba úgy, ahogyan egy idegen sem érdemelné meg, nemhogy az embernek a másik fele. És ez ejtett a legjobban a kétségbe. Hogy mi lesz velem, ha ő megszűnik létezni? Ha gondolati síkon sem tudom elérni? Ha már nem lesz belőle semmi, csak az egyenruhája, ami még mindig tökéletesen az élére vasalva pihen a szekrényemre akasztva? Pár régi fénykép, és egy sírkő, amire csak annyit véstek, hogy 1994-2019? Én erre még határozottan nem vagyok felkészülve... Az utolsó két mondatára pedig már inkább nem is válaszoltam. Nem akartam ezredjére is elmondani, hogy mennyire sajnálom, mert én magam is éreztem, hogy mennyire üres szavaknak tűnnek ezek, szóval inkább csak lehunytam a szemem, aminek hála pillanatokon belül sötétségbe is zuhantam.

Köszönöm a játékot! || 985 ||ruha

Xia Yan Tao
Törvényszegõk
Play by :
• Seo Young Ho "Johnny" •
Kor :
22
Foglalkozás :
• pultos •
Hozzászólások száma :
69

Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Hello Monster ~   Hello Monster ~ Empty

Ajánlott tartalom


Hello Monster ~ Empty
Vissza az elejére Go down
 

Hello Monster ~

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ