One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Elkészültem az elõtörténetemmel...

Ismét veled - Page 3 EmptyMarissa Grey
Today at 10:51 am



Activity Check (09.17-10.01.)

Ismét veled - Page 3 EmptyN. Allison Haden
Today at 10:47 am



Aiden && Allie part2

Ismét veled - Page 3 EmptyN. Allison Haden
Today at 10:45 am



Fun in the market - Luke & Anita

Ismét veled - Page 3 EmptyAnita Cooper
Today at 10:41 am



Élodie ✫ Flor - Egy megmentett kisállat

Ismét veled - Page 3 EmptyFlor Sanchez Moreno
Today at 6:10 am



crazy friday night

Ismét veled - Page 3 EmptyCherry Sullivan
Today at 3:12 am



♚Pain and gain ♚ Ryu & Hudson

Ismét veled - Page 3 EmptyHudson Duncan Payne
Today at 12:13 am



Shut Up and Dance with me

Ismét veled - Page 3 EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 11:08 pm



Aston & Pola

Ismét veled - Page 3 EmptyPola E. Whitebreak
Yesterday at 10:45 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 36 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 9 14
Hivatal 5 7
Üzlet 13 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 12 15
Összesen 140 150
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 24 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots

Bellamy West, Diane N. Miles, Ewan Patrick Brooks, Leslie Hewson, Marissa Grey, Nick Campbell, Raelyn J. Winters, Sebastian St. Vincent, Veronica J. Rhodes


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Ismét veled

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Ismét veled   Ismét veled - Page 3 EmptyKedd Márc. 19, 2019 11:23 am



Endless attempt
˝That never stops.
That's what drives you:
the joy and excitement
of doing what you love.˝
~Jerry Lewis~
-
EunSol az, kit tudok szeretni, de az más fajta szeretet, azonban semmivel nem cserélném el. -Megmagyarázhatatlan? Én meg tudom magyarázni, hogy miért szeretem a húgomat, a hozzá fűződő érzelmeket, még a legutóbbi haragomat, egyedül azt nem tudom megmagyarázni, amin ma párszor már átestem. Aprót rázok fejemen, nem hiszem, hogy Aiden ezekre az érzelmekre reflektált, azzal, mit az imént mondott, azok baráti dolgok, csupán zavarba ejtő a hirtelen jött közelség, hisz úgy beszélek vele most is, mintha teljesen természetes lenne, ami meglep, de cseppet sem bánom.
Közhelynek nevezem fogalmazását, azonban nem bántásnak szánom, reakciója kissé megrémít, hogy talán valami rosszat mondtam, vagy tettem, ami ezt váltja ki belőle, még sokat kell tanulnom reakcióiból. Felé nézek, hátha így többet megtudhatok, nem igaz a feltevésem, nem jövök rá okára hangulatának változására, azonban konstatálom szemeiből, melyeket rám emel, hogy most másról lehet szó és folytatja a beszélgetést.
A maga módján nyugodt és meghitt a jelen helyzet, bár nem éppen kellemes témák vizére evezünk el, mégis, jó kimondani, jó őt hallgatni. Sose gondoltam volna, hogy ekkora szükségem lehet valakire, hogy meghallgasson és az a valaki nem a húgom, mintha egy teljesen tiszta léleknek mondanék el mindent, ki külső szemlélőként máshogyan értelmezi a hallottakat, így én is más oldalról ismerhetem meg szavaim.
Nincs minden rendben, efelett pedig nem tudok szemet hunyni, fontos, hogy ne legyen rossz hangulata, arra tudok gondolni, hogy ismételten apja jut eszébe, amit vele tesz, ez engem is elszomorít, az is, hogy nem tudok mit tenni, valahogy megszeretném védeni, féltem, mintha csak saját vérem lenne. Bár nem vagyok az érintéseimről híres, de mégis, a nap folyamán, már sokadik alkalommal mégis hozzá érek, mindenféle kényszerítés, vagy unszolás nélkül, teljesen magam döntök, ahogy azt mindig is szoktam, csupán más szituációkban.
Nem szokás mások nyakát megfogni, vagy úgy általánosságban másokhoz érni az én világomban, hogy pont nyakát érintem valahonnan mélyről jön, kezem magától nyúl, miközben szívem hevesebben ver, hogy vajon jól cselekszem-e. Igyekszem határozott lenni, bár nem biztos, hogy teljesen sikerül. Megérzem ledermedt testét kezem alatt, majd érintését ujjaimon, végig karomon, alig nyúl hozzám, mégis a ruhán keresztül minden egyes porcikám érzékeli puha bőrét, mely szinte könyörögve vonul végig kezemen. Megrándul kezem alatt a kormány, korrigálnom kell, bár alig látok és az iménti magabiztosságom, melyet a vezetésbe táplálok elillan, de sikerül visszakerülnöm a vonalak közé, mikor megérzem a markolászó kezeket ingemet. Kitágulnak szemeim, ajkaim eltávolodnak, érzem, ahogy húzza rajtam az anyagot, mégis gyenge.
Visszavonom kezemet felőle, még sem bizonyult jó döntésnek, hogy megérintsem, talán nem erre volt szüksége, talán elég neki mára, talán, talán megijedt, hogy bántani fogom. Ekkor megint kilendülök az irányításból, de most már két kézzel teljes mértékben ura vagyok a helyzetnek, fehér keze még mindig nem engedi el ruhámat, de nem merek rá nézni, nem tudom, hogy mit kellene tennem, az iménti szűknek tűnt közelsége, mely egy időre tompította hallásom és látásom, most eltűnik és felveszi helyét egy könyörgő hang.
A kérésre ütemesen ráhelyezem lábamat a fékpedálra és elkezdek lassítani, talán kevésbé szépen és kellemesen, mint azt szoktam, de attól félek, hogy rosszul van valamitől és vezetés közben nem tudok rajta segíteni. Félrehúzódva állítom le azonnal a motort és már csak egy apró fényforrás adja jelét, hogy valaki van az ülésekben. Pár mélyebb levegő után sikerül végül Aiden felé néznem kissé leszorított állal, mintha a lehető legóvatosabban igyekezném megközelíteni, szememben teljes aggodalom és félelem gyűlik attól rettegve, hogy valami nagyon rossz történik, még megszólalni sem tudok, megmozdulni sem.
Figyelem mély levegővételeit, melynek ritmusát nem tudom felvenni, annyira gyorsan teszi, még sosem láttam senkit sem ilyen állapotban, ez a féle tudatlanságom most a legnagyobb hátrányom.
-Aiden-mondom ki végül a lehető leghalkabban és legóvatosabban nevét, nem kérdezem, de nem is kijelentem, valahol a kettő között helyezkedik el a megszólításom, mivel én magam sem tudom, hogy mit szeretnék vele kezdeni. -Mit tegyek? -kérdezem végül nem szaporítva a szót, hiszen a helyzet értelmezése akadályokba ütközik. -Hova vigyelek akkor? -folytatom, bár nem tudom, hogy kérdéseket feltenni a legjobb taktika-e jelen esetben, de míg nem tudom, hogy mi történik, addig nem merek cselekedni. -Kimennél a friss levegőre? Esetleg vizet innál? Vagy ne mondjak inkább semmit? -hangom most egyáltalán nem nyugodt, pedig igyekszem az maradni, hiszen ő van a szenvedő szerepében, de képtelen vagyok parancsolni hangomnak.
Aiden | Te
CYN

Christopher Nam
Diákok
Play by :
Joshua Hong
Kor :
23
Foglalkozás :
Tanuló, CEO
Hozzászólások száma :
132

Ismét veled - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ismét veled   Ismét veled - Page 3 EmptyKedd Márc. 19, 2019 11:35 am



● Első randi avagy ki éli túl?●


Nincs időm, se erőm jelenleg elgondolkoznom azon, hogy mik történnek Chris fejében, miért ér hozzám így, ha óvatosan megérintette volna mondjuk a lábamat, karomat, arcomat szerintem nem düllednének ki szemeim, de ez a mozdulat annyi érzelmet és intimitást hordoz magában, amire nem voltam  hirtelen felkészülve, pedig a szívem mélyén pontosan erre vágyok. Nem jól jön ki, hogy apám emlékeiből zökkent ki, pontosabban Chris egy angyal és nagyon hálás vagyok neki mindezért, magamra viszont mérges vagyok, mivel nem tudom jelét mutatni a köszönetemnek. Olyannyira elbódulok, hogy szavait sem fogom fel, beleolvad az általános hangforrások közé, minden egyöntetűvé válik és csak azt tudom, hogy mennyire akarom őt, ujjai gerjesztik nyakam, perzselnek és irányítanak, hogy közelebb húzódjak hozzá.
Aztán egy hirtelen kormányrántásra feleszmélek, bár fejem nem azáltal csuklik le, nem merek felnézni rá, nem merem felfogni a történteket, elfog a félelem, apám és a tettem miatt egyaránt, minden a tetőfokára hág és ettől asztmám is megmutatkozik. Nem kapok levegőt, fulladozom mellette, amit igyekszek annyira nem kimutatni, amennyire csak lehet, hogy ne aggódjon, de aztán rájövök, hogyha sokáig csinálom ezt, akkor itt fogok neki meghalni, úgyhogy kérem, hogy álljon meg. Emésztem magam belülről, de már rég temetve az önbecsülésemet dőlök hátra az ülésben, és ahogy azt már jól tudom szenvedő és segítő félként egyaránt, légutat biztosítok magamnak azzal, hogy hátraszegem fejem.
Pontosan érzékelem, hogy mikor fordul felém, hiába vannak résben csukva szemeim. Csak kapkodom a levegőt, majd meghallom a nevemet és nagyon kellemes hullámot indít el bennem, összességében sokat számít, hogy az autó már áll, ujjaimmal kinyitottam a kocsiajtót és jön be friss levegő, Chris is meredten néz, úgyhogy a hirtelen túlzóan felgyorsult világ lenyugszik, megáll és én is elhitetem magammal, hogy az égvilágon nincs semmi gond, itt van mellettem ő, a barátom. Fokozatosan egyenletesedik el és áll vissza a megfelelő ütembe a szívverésem, még nyelem a levegőt, de a tüdőm javarészt megszívja magát. Felé fordítom fejemet és nem csak látom, de hallom is, hogy mennyire aggódik értem, szerintem belefeledkezett abba, hogy örökös és olyan arcát mutatja, amiről soha nem hitte volna, hogy létezik. Amíg nem bírok megszólalni, mozdulattal kompenzálom gondolataimat, a combjára teszem kezemet, nem csinálok semmit, csak rajta tartom. Tisztul a kép, erősödöm.
Rengeteg kérdést tett fel, amíg én haladtam a jobbulás fel. Elmosolyodom, röhejesnek érzem magam, de azt is tudom, hogyha egy durva helyzetet követően biztatóan mosolygunk, azzal nagyon meg tudjuk nyugtatni a másikat.
-   Ne aggódj, már jobb - formális az igencsak halk szavakat, az övéhez képest töredéke. Kicsit jobban felé fordulok. - Asztma… - mondom ki és remélem ezzel részben értelmet nyer mindaz mit szeme elé tártam. Veszek jó pár mély levegőt, addig, amíg stabilnak nem érzem magam, ezt követően pedig lesütöm tekintetemet.
- Már nem vagyunk messze, ha itt kiszállok az tökéletes nekem - fejtem ki azt, mit nem tudtam az imént. - Nem miattad, Christopher, ugye tudod? - emelem rá aggódó tekintetemet. - Csak… jobb, ha inkább egyedül közelítem meg a telkünket. - Nem akarom, hogy meglássák, mert azzal gondolatok ébrednek és még olyat kérdeznének, amit nem akarok, jó esetben egyedül ninjaként hazaosonok és meg sem állok a szobámig. Jobb, ha nem tűnik fel egy Hyundai a Kia felségterületén.
- Tényleg hálás vagyok a mai napért, az előbbiért pedig ne aggódj, tudom kezelni - érzem, hogy egyre inkább felforrósodik az arcom, kínos a pillanat, ezért sokat beszélek, de ugyanakkor ebben a minutumban is jól érzem magam vele. El kell most mennem, ha azt akarom, hogy ne történjen baj. Ezt a napot már csak elrontani lehet és az előbb majdnem megtettem, ha pedig még egy kicsit a közelemben lesz, szerintem meg is tenném.
Kiszállok az autóból és hátramegyek, hogy kivegyem a hátsó ülésről a táskámat. Érzem, hogy tele vagyok érésekkel, gyűlnek és sűrűsödnek és fogalmam sincs, hogy mikor fogok kirobbanni. Össze kell szorítanom fogaimat, hogy az egész nap margójára ne gyűljenek könnyek a szemembe, az előbb is majdnem megtörtént. Hogyha Chris kiszáll, egy erőltetett mosollyal állok vele szembe, hogy elbúcsúzhassak tőle kellően, talán kicsit sietősen is. Nyújtom kezemet kézfogásra, de ez a mozdulat elbizonytalanodik félúton. Ezen mi már túljutottunk. Kézfogás vagy ölelés? Pacsi? Mi a fenét csináljak most? Chris a golfozás végétől kezdve nagyon közvetlen volt, jól viselte az érintéseket, szinte csak ő kezdeményezte, illetve van annyira fáradt az elmém, hogy már minden mindegy alapon ne rágódjak ezen a hülyeségen.
Közelebb lépek hozzá és szabad kezemmel átkarolom felsőtestét. Megölelem, magamhoz húzom, államat vállára helyezem és csukott szemmel szívom magamba isteni illatát. Ez az ölelés még kijárt nekem, de amúgy is, szerintem jó kifejezőeszköz arra, hogy jól vagyok és ez a nap nem csalódásként ér véget, mint a legtöbb találkozásunk.
- Boldog vagyok, köszönöm! - engedem el és már tényleg örülve nézek szemeibe, mindössze a kimerültség látszódik bennük negatívumként.
● Szószám: 779 / love you ●


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Ismét veled - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ismét veled   Ismét veled - Page 3 EmptyKedd Márc. 19, 2019 11:36 am



Endless attempt
˝That never stops.
That's what drives you:
the joy and excitement
of doing what you love.˝
~Jerry Lewis~
-
Figyelem heves lélegzet vételét, az enyém is kezd szabályozhatatlanná válni, ahogy egyre inkább értelmezhetetlen marad számomra a történések jelentése. Biztosra veszem, hogy messzire mehettem, megpróbálom elhitetni magammal, hogy nem tudhattam, hogy biztosan kellemetlen emlékeket szított benne ez az érintésem, legközelebb jobban meggondolom és nem hagyom kezemnek, hogy magát mozgassa.
Rám néz, arcom mozdulatlan, az aggodalom megfagyasztotta, kérdéseimre várom a választ, úgy előrébb léphetek egy fázist a segítségben. Arcán a mosoly fáradt, még nem teljes, nem olyan, amilyen szokott lenni, de egyre tisztul és ezt látva az imént beszívott levegőmet sikerül kieresztenem. Érintésére megkönnyebbülök nagyokat pislogok, elpillantok róla míg veszek pár mély levegőt, majd vissza emelem rá figyelmemet, hagyom testemnek, hogy megnyugodjon és teljes súlyommal dőlök neki az ülésnek, mintha lefárasztott volna az iménti esemény és valóban, olyan hullám ment végig rajtam, mely leszívta energiámat. Bólintok pár aprót jelezve, hogy elhiszem jobban van, az asztma szót hallva pedig hirtelen minden értelmet nyer, bár még sose találkoztam a jelenséggel élőben. Nem tudom, hogy mikor lép elő, mi az okozója, az emlékek, biztosan azok, ma már túl sokszor élte őket át, nem lehet könnyű neki.
Némán hallgatom magyarázatát és már teljes mértékben tudom, hogy valóban az otthon félelme okozta a rohamot. Szomorúság jár át, el sem tudom képzelni, hogy min kell átesnie nap, mint nap, hogy még ház közelébe sem érdemes mennem, hogy neki jobb legyen.
-Legutóbb, mikor eljöttem érted…, volt belőle baj? -kérdezem még halkabban is mint ő, nem szeretném hallani a választ, amire számítok, csak reménykedem, hogy nem volt miattam bajban. Kérdőn és félve nézek rá, ha esetleg nem mondana semmit akkor kitudja olvasni arcából a választ, nekem ez is elég.
-Ha így tudok hozzájárulni a védelmedhez, akkor beleegyezem-mondom bár jobban örültem volna, ha házig vihetem, ilyen sötétben nem szabadna egyedül, gyalogosan közlekednie, de abszolút megértem álláspontját.
Nem tudok mosolyogni, még nem, még mindig az iméntiek körül forognak gondolataim, az asztma, az apja, hogy inkább egyedül sétál, nehogy bántsa az ember, akinek a stabil alapnak kellene lennie, még ha nem is apaiság szempontjából, de a családfőként ki kellene állnia Aiden mellett.
Megkeményedett arccal figyelem az autóból ahogyan kiveszi a csomagját, még egy ideig csak ülök némán, hamar elment ez a nap és rengeteg minden történt.
Ahogy a csomagtartó csukódok úgy az én ajtóm nyílik, olyan ez a szituáció, mintha egy nagy elbúcsúzás lenne, mivel hosszúra nyúlik és nehézzé, pedig egy elköszönésnek övidnek és gondterheletlennek kell lennie, úgyis eljön egy következő búcsú az újabb találkozó során. Ez most más, ahogy közelebb lép, én pedig testem mellé leeresztett elernyedt kezekkel nézem azt a hamis mosolyt, neki nem sikerül olyan jól magára húznia, mint nekem szokott, de most nem vagyok rá képes én sem.
Valamit még mondana, látom rajta ahogyan ott áll, bármit mondhatna, ez a nap ilyen, ma bármi megtörténhet, nagyon más volt minden, mint egész eddigi életemben, kiszámíthatatlan, ismeretlen, pont ezért rémisztő ám egyben izgalmas is. Úgy nézem, mintha az utolsó lehetőségem lenne, erre azonban képtelen vagyok gondolni és hűvössé válik arcom, egész lényem.
Jéggé dermedt testemet öleli át, megérzem nyakam mellett a lélegzetét mely most szabályosabb, mint az autóban volt. Feszültem állok, szemeim azonban kikerekednek, levegőt sem vagyok képes venni. Egy ölelés teljesen más, mint egy érintés, sosem ölelek meg senkit, húgomon kívül nem emlékszem, hogy valaha is megöleltem volna bárkit is, még Samantha-t is csak átkarolni szoktam, ha egymás mellett állunk, mert úgy kell tennem, de üdvözlésként és elköszönésként sosem.
Felemelem egyik, majd másik kezem és így húzom közelebb magamhoz, majd levegőt adok szervezetemnek, mely eddig nem áramlott ki s be orromon keresztül, testem megnyugszik és én is megtámasztom rajta államat. Minden feszültség egy nagy levegő kifújással száll ki belőlem egyszerre, nem hittem volna, hogy ekkora szükségem van erre, hogy ennyire sokat segít ez az ölelés, hogy szinte engedni sem szeretnék belőle.
-Én is-adok halk választ és mosolyodom végül el, már képes vagyok rá. De hisz tudja, hogy boldog vagyok, már mondtam neki, most pedig nagyon boldog. Elenged én pedig hagyom neki és marad közöttünk egy üres tér, melynek a megszüntetése hatalmas megnyugvást adott nem is oly rég. Zavarodottan igazítom meg ingemet, végig simítok lassan élein ott, ahol az előbb még Aiden mellkasa volt.
Nem tudok azonnal a szemeibe nézni, végül kissé leszegett állal, de megteszem és meglátom mennyire kimerült, én is annak érzem magam, pedig ma még egy vacsorán át kell esnem a családi házban, ahol apám biztosan hallani kíván majd mindent. De mit mondhatnék? Az igazságot nem, de hazudni képtelen vagyok, nincs benne a leírásomban. Hazáig ezen is gondolkodnom kell.
-Megvárom, míg bemész a házba-mondom végül miután kissé visszanyerem hangomat, szemeim szomorúak, de nagyon nem szívesen mutatom neki, nem szeretném, ha látná, így csak egy-egy pillanatra nézek övéiben. -Addig itt kint leszek-folytatom még és emelném reflex szerűen kezem egy kézrázásra, mely elengedhetetlen a távozáshoz, de nem tudom, hogy mennyire illendő egy ölelés után, de végül mégis kezet nyújtok neki, én így szoktam. A kézfogás után, melyet gyorsan és siettetve teszek meg még mindig zavarom leplezve várom, hogy elinduljon, kilépek útjából a kocsival párhuzamosan megállva.
Ha pedig elindul, akkor még egy ideig a hűs levegőn figyelem őt, míg a kapuhoz nem ér, mikor beülök a kocsiba. Mély levegőt veszek, még nézem, ahogy be nem ér, lyukat fúrok szememmel a kocsi ablakán át őfelé és szorosan megmarkolom a kormányt.
Aiden | Te
CYN

Christopher Nam
Diákok
Play by :
Joshua Hong
Kor :
23
Foglalkozás :
Tanuló, CEO
Hozzászólások száma :
132

Ismét veled - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ismét veled   Ismét veled - Page 3 EmptyKedd Márc. 19, 2019 11:41 am



● Első randi avagy ki éli túl?●


Igyekszem minél előbb rendbe jönni, nem csak magam miatt, hanem ezúttal érte is, nem akarom, hogy aggódjon, nem akarom kellemetlen helyzetbe hozni, úgyhogy kiegyenesedem és mit sem törődve az önbecsülésemmel szippantok mélyeket a levegőből. Mikor már jobban érzem magam, combjára helyezem kezemet és mindent megpróbálok, hogy megnyugtassam. Az arca mindent elárul, még ha csak homályosan is látok, egyértelmű számomra, hogy olyan énjét mutatja, amit csak krízishelyzetben lehetséges. Örülök, hogy itt van velem!
Igyekszek megmagyarázni mindent, hiába csak töredékszavak hagyják el a számat. Szeretném, ha tudná, hogy ez az egész nem miatta van, én vagyok a hibás, túlreagáltam az egészet és annyira túl sok lett az engem ért impulzus, hogy ez történt. Még veszek pár még levegőadagot, majd megrázom a fejemet.
- Nem, nem bántottak, csak bosszúsan néztek - nyelek egyet. - Valamiért az akkori csönd félelmetesebbnek hatott, mintha hangot adtak volna neki.  - Biztos, hogy áskálódásnak veszik és azonnal nekiálltak tervezgetni, összeesküvéseket gyártani, de én nem akartam rajta magam fúrni, utálom ezt és végképp nem ásom bele magam az üzletbe. Ez nem is üzlet, ez szélhámosság.
Teljes testem megnyugszik, ahogy Chris beleegyezik, hogy itt kitegyen, érzem, hogy nagyon komoly, szinte bánatos a hangulat, úgyhogy kiszállok és reménykedek abban, hogy nem fogom jobban elrontani az alkalmat. Kissé gyorsak a mozdulataim, nem feltűnően, de érződik bennük, hogy nem a ráérős cselekedeteim ezek. Nem szomorú ez a szituáció, de mégsem vagyok boldog. Érzem a magamban egyre csak gyűlő feszültséget, a rengeteg érzelmet, amiket a nap folyamán elnyomtam, csak szívtam magamba, gondolatokkal, információkkal együtt, ha mindegyik az elmémben lenne szerintem megőrülnék, ettől félek, ezért is lépek le most, nem számít, hogy sötét van, nem számít, hogy külvárosi részen vagyunk, nem félek, vagyis nem attól.
Mosolygok rá, ám ő nem viszonozza, így nehéz tovább erőlködnöm. Annyira szeretném tudni, hogy mi járhat a fejében, én nagyon össze lettem zavarodva, kezdve attól az érintéstől a nyakamon. Christopher arca még mindig érzelmes. Ez a pillant a maga módján nagyon romantikus, annyira akarom őt, hogy már csak azért is megremeg a testem, hogy ne boruljak nyakába és ott bőgjem el magam.
Hűvössé válik és ez az, ami engem is megfagyaszt. Ilyen sötétben akár ijesztő is lehetne, de mégis biztonságosnak érzem a közelségét. Fogalmam sincs, hogy kellene elbúcsúznunk, s tudom, hogyha nem dönteném el hirtelen, akkor egy örökkévalóságig tanakodhatnék rajta, ami alatt hatszázszor megőrülnék, úgyhogy nem számít, hogy rideg, átölelem, magamhoz ölelem óvatosan, ahogy én azt az öltözőben is akartam. Nekem ez egy olyan érintés, ami sokkal inkább személyesebb, őszintébb, mint egy-egy kézfogás, ez azért annyira gyönyörű, mert szexualitás nélküli és tele van bizalommal, lelki érzelmekkel. Mindent érzek rajta, hogy feszült, mellkasa nem mozdul, meglephettem, éppen ezért sem mozdulok addig, amíg úgy nem érzem, hogy felenged. Visszaölel, egy apró idillikus sóhaj hagyja el számat és orromat, félek, hogy itt fogok most helyben megtörni neki. Alig hiszem el, hogy tényleg ez megtörténik, annyira boldog vagyok, hogy nem utasítja vissza ezt a kezdetben erőltetett ölelést és most tényleg úgy érzem, hogy ő is akarja, ő is húz magához.
Eltávolodva tőle veszem észre, hogy egy bizonyos ponton eléggé összegyűrtem az ingét, ott ahol szorítottam az autóban, bűnbánóan húzom össze magam egy kicsit és az induláson gondolkozom, mikor újra összerándul az összes izmom. Nenenee, nem kell megvárnia, nem akarom, csak menjen most el, imádok vele lenni, de itt kell hagynia, megleszek egyedül is. Nyelek egy nagyot csupán és kipislogom szemeimből az ijedtséget, majd egy lassú, „értettem” bólintással felelek.
- Oké  - suttogom és keresem a járdát, amin végig fogok menni a kapuig és onnan az ajtóig. Ha erősebb lennék, biztosan valahogy rávenném, hogy most menjen el, de ha vitába szállnék épp a törődésével, akkor saját vágyaimat vétóznám meg, Chris nagyon aggódó és törődő személyiség, mit akar még tőle Samantha?
- Akkor hát, szia!  - erőltetek még egy mosolyt a kézfogás után és igyekszem kihúzni magam. Sporttáskámat a vállamra teszem és elegáns mozdulatokkal, de kissé belassult léptekkel elindulok oda, ahová sosem akarnék visszakerülni, főleg nem egy ilyen nap után. Nem értem miért csinálja, vagyis értem, de teljesen felesleges, attól, hogy nézi, hogy bemegyek a házba még semmit sem lát, nem védhet meg, mert a veszély odabent van és nem idekint. Ha pedig időközben hazafele tart apám is, vagy valamelyik személye és meglátja a Hyundait, ne adj isten még Christ is, akkor sokkal többet árt nekem, mint segítene.
Nem merek és nem is akarok visszanézni rá, szemeimet is összeszorítom, ajkamat beharapom, mert még egy kicsit ki kell bírnom, nem törhetek össze a szeme láttára. Nagyjából halálmenethez hasonlít a táv, mint bejárok. A kapu ajtaját is már nehezen nyitom ki, pedig nincs zárva, majd onnan a hatalmas előkertben lebetonozott úton megyek az épület felé. Nézem az ajtókat, az ablakokat, sehol sem ég a villany, úgyhogy az időből is ítélve most vacsorázhatnak. Ha szerencsém van, nem vesznek észre. Egyre nehezebben és egyre lassabban haladok, a lépcsőkön egyenesen cammogok már, s ahogy az ajtó elő érek, megtorpanok. Beletörődtem igazából már, minden nap megteszem ezt a távot, most viszont egy ilyen nap után megremeg kezem alatt a kilincs. Visszanézek Chris kocsija felé, messze van már, de tudom, hogy engem néz, nem kérdőjelezem meg szavait, azt mondta, hogy addig vár, amíg be nem megyek. Ez ad erőt, hogy ne húzzam tovább az időt. Bemegyek.
Szemeim alatt táskák kezdenek kirajzolódni, leveszem cipőmet és elegánsan belebújok az otthoni papucsomba. A ház maga a pompa, az elegancia, sugárzik belőle a gazdagság és igényes kifinomultság. Az étkezőből hangok hallatszódnak ki, főként apám mély dörmögős szavai, s úgy lenne az illendő, hogy csatlakozok hozzájuk, de most nem vagyok hozzá erős. Elindulok a lépcsők felé, görnyedten lépek rá az első fokára, hogy mint zombi haladjak fel a szobámig, ám ahogy felérek a felső szintre, Adam hangja hasítja bele elmémbe.
- Szia, milyen volt? - állok meg és szép lassan fordulok hátra, felé.
- Átlagos golfozás, semmi több.  
- Christopher hozott haza? - kérdezi szinte azonnal folytatva, mire gombóc gyűlik torkomba. Látta?
- Nem. Csak egy darabon jöttünk együtt  - felelem, ami igaz, ha úgy vesszük. Erre Adam közelebb lépked felém, s én minden erőmet arra fordítom, hogy ne vegyem hevesebben a levegőt.
- És… nincs semmi, amit mondani tudnál? - nézek erre rá kérdőn. Pontosan tudom, hogy mit akar.
- Képzeld, ötöst kaptam egy szív feltárására  - mondom, de örömnek nyoma sincs, sőt, inkább bosszúsan felelem, mert Chris biztosan nagyon érdekli őt, viszont az, hogy milyen az én saját privát napom, életem, az valahogy most kevésbé. Látom arcán, hogy kiakasztónak tartja a válaszomat, de nem érdekel.
- Egy teljes napig kettesben voltál a Hyundai örökösével és nincs semmi, amit meg tudnál osztani velem? - Emeli hangját, merthogy ő ezt nem is hiszi el.
- Csak egy délutánt töltöttem vele, ami alatt golfoztunk, ennyi és nem több  - érzem, hogy kezd felforrni bennem minden érzelem, mi bennem lakozik, már ott a járdán is összegörnyedve ültem volna le poros földre és fakadtam volna ki, de erre nem volt lehetőség, most még Adam is hergel, összeszorítom fogaimat és megfordulok, hogy a szobába menjek, mielőtt kiolvasná arcomról, hogy nagyon nem volt átlagos nap. Adamot persze rosszul érinti, hogy hátat fordítok neki, de a testvére vagyok, tudhatná, hogy nem szoktam ilyet, csak nagyon kivételes helyzetben.
- Egy kicsit lehetnél már hasznos a család számára! - lép közelebb felém és támad rám heves szavaival. - Ahelyett, hogy kihasználnád az alkalmakat, te elszórakozod az időt. Azt hiszed barátságból hívott el golfozni? - Egy határozott és ingerült mozdulattal belököm szobám ajtaját, szinte koppan ahogy a falnak csapódik. Itt a vége, én ezt már nem bírom elfojtani, az összeszorított ajkaim szétnyílnak és robban bennem a bomba.
- Nem vagyok a csatlósod!  - üvöltök rá annyira, hogy összetehetem a két kezem, ha odalent nem hallják meg. - Megmondtam, ebben én nem veszek rész, hányingerem van ettől, belőletek, a kis játszmátokból!  - lépek én is felé egyet és haragosan szorítom össze ökleimet, noha hangos, erős hangomat felismerve ijedten állok meg és megszeppenten fordulok vissza a szobám felé.
- Ő nem olyan, mint ti!  - teszem hozzá már halkan, nyálkás hangon, közben visszanézek még rá, majd nem érdekel a reakciója, becsukom magam mögött az ajtót.
Lábaim elgyengülnek, lehuppanok a földre, teret nyer magának minden, mi eddig elfojtva bújt bennem, de nem hagyom, hogy hangok törjenek elő belőlem, kezemet számra tapasztva remegek, hogy Adam ne nyisson be, ne hallja meg, hogy bőgök, hiszen az mindent megmagyarázni, lehet már így is elrontottam és átlát rajtam.
Elrontottam mindent, saját életemet keserítettem meg ezzel a nappal, közel kerültem hozzá, hagytam magamat neki adni, nem csak titkaimat, hanem mindenemet, hisz nem azzal van a gond, amiket mondtam, a baj az, hogy rohadtul szeretem és akarom őt, és bár nem osztotta meg velem, de tudom, hogy ő is minimum biszex, ha nem több, nekem senki se mondja, hogy nem az, érzetem, tapasztaltam, az az érintés még mindig elbódít akárhányszor visszagondolok rá! Nem igaz, hogy majdnem lesmároltam, hogy tehettem ilyet, teljesen elment az eszem, basszus, ő a Hyundai örököse! Ráadásul vezetett és majdnem karambol lett a vége!
Némán, felhúzott térdeimre borulok, összefont karjaimba temetem arcomat és így maradok, amíg kellően meg nem nyugszom. Könnyes orcámról letörlöm a nedvességet, majd felállok, Adam is már biztosan távol van, odébb állt. Az ágyamhoz lépek, ráhasalok, úgy gyűröm, mintha még mindig Chris ingét érezném. Pár perc elteltével felülök és olyat teszek, amit New Yorkban még sosem, felemelem az éjjeliszekrényemet annyira, hogy ki tudjam csúsztatni alóla a fényképet.
Tíz perccel később is a csókot bámulom, azóta szemeim már üvegessé váltak. Semmit sem változtam! Pontosan ugyanolyan hülyeséget csinálok most, mint Párizsban, csak még jobban elment az eszem. Nem elég, hogy egy országban, egy városban élek a családommal, de nekem pont abba a személybe kell beleszeretnem, aki a legnagyobb ellenségem lehetne. Elönt a félelem, elvégre eszembe jut, hogy miért költöztünk pont New Yorkba, miattuk, tönkre akarjuk őket tenni, valahogyan, fogalmam sincs, hogy hogyan, de nem akarom, hogy bántsuk őket, vagyis inkább apámék. Jelenleg azt érzem, hogy nekem kell megvédenem őket a családomtól, nekik akarok jót, mert ennek az egész rivalizálásnak nincs annyi értelme, mint amennyire apám azt gondolja. Adam azt hiszi, hogy Christopher olyan, mint ő, de téved, láttam, néztem a szemébe és nem hazudnak a látottak, a szavai, a tettei, semmi sem fér össze azzal, hogy csak kihasználna.
Mielőtt elnyomna a fáradtság, biztonságban visszahelyezem a képet rejtekhelyére. Azt hittem, hogy hamar el fogok aludni, de kattog az agyam, visszapörgetem a napot és próbálom válaszokat találni. Például azt sem tudom, hogy mit mondott a „sajnálom” után az autóban, mielőtt rohamot nem kaptam volna, hallottam, hogy beszélt, de bárhogy próbálom, nem tudok rájönni, hogy mit mondhatott. Nem akartam említeni neki, de szerintem rosszullétemért nem teljesen az asztmám a felelős. Ha tanulmányaimat is számításba veszem, úgy gondolom, hogy konkrétan az idegösszeroppanás csapott agyon mellette.
Sok minden áthalad az elmémen, családom, Chris és igazából az életem, köztük az is, hogy ő mennyire erős és határozott, tudatos személy, míg én mennyire nem tűnök annak, az állapotomon pedig sürgősen változtatnom kell, különben kórházba kerülök. Szóval, mindent együtt véve talpra kell állnom és élnem az én saját életemet. Boldog akarok lenni, Aiden akarok lenni és nem egy börtönlakos. Ha ki is utasítanak a családból, legalább kiálltam önmagamért és azt tehetem, amit igazán szeretek.
● Szószám: 1839 / Missing you ●


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Ismét veled - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Ismét veled   Ismét veled - Page 3 Empty

Ajánlott tartalom


Ismét veled - Page 3 Empty
Vissza az elejére Go down
 

Ismét veled

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
3 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ