One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Elkészültem az elõtörténetemmel...

Gyémánt vacsora EmptyMarissa Grey
Today at 10:51 am



Activity Check (09.17-10.01.)

Gyémánt vacsora EmptyN. Allison Haden
Today at 10:47 am



Aiden && Allie part2

Gyémánt vacsora EmptyN. Allison Haden
Today at 10:45 am



Fun in the market - Luke & Anita

Gyémánt vacsora EmptyAnita Cooper
Today at 10:41 am



Élodie ✫ Flor - Egy megmentett kisállat

Gyémánt vacsora EmptyFlor Sanchez Moreno
Today at 6:10 am



crazy friday night

Gyémánt vacsora EmptyCherry Sullivan
Today at 3:12 am



♚Pain and gain ♚ Ryu & Hudson

Gyémánt vacsora EmptyHudson Duncan Payne
Today at 12:13 am



Shut Up and Dance with me

Gyémánt vacsora EmptyMyna Rosegold
Yesterday at 11:08 pm



Aston & Pola

Gyémánt vacsora EmptyPola E. Whitebreak
Yesterday at 10:45 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 28 25
Diákok 36 30
Törvényszegõk 14 26
Bûnüldözés 9 14
Hivatal 5 7
Üzlet 13 17
Oktatás 7 5
Munkások 16 11
Egészségügy 12 15
Összesen 140 150
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 25 felhasználó van itt :: 10 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots

Bellamy West, Diane N. Miles, Ewan Patrick Brooks, Joshua Miller, Leslie Hewson, Marissa Grey, Nick Campbell, Raelyn J. Winters, Sebastian St. Vincent, Veronica J. Rhodes


A legtöbb felhasználó (78 fő) Kedd Jún. 04, 2019 9:02 pm-kor volt itt.

Share
 

 Gyémánt vacsora

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 11:01 am



● Diamond dinner ●


Éreztem, vagy csak már jól ismertem apámat, hiába tőle távol töltöttem utóbbi éveimet, ezért ha nem jelentette volna be rögtön a költözést követően, hogy megünnepeljük a sikeres áttelepülést, csalódnom kellett volna benne. Azt azonban még én sem néztem ki belőle, hogy alig a berendezkedés lebonyolítása után üzleti párbajra is hívja pontosan azt a konkurenst, kinek meglétére még azon a vacsorán hívtam fel a figyelmét, mikor hazasiettem Párizsból. S mégis, a leszidást épp azért kaptam, mert fején találtam a szöget. Apám tényleg készül valamire, nem kizárt, hogy aljas húzásokon töri a fejét, ahogy azt tette a Daewoo vezetőivel is, sőt mi több számos autóipari beszállítót tönkretett. A Hyundai azonban nagy falat, s ha még egy teljes székhelyet is át volt képes telepíteni, akkor véleményem szerint nem ok nélkül félhetek. Az aggodalmam valós oka mindazonáltal nem az inkorrekt megnyilvánulásai, hiszen magam is belátom, hogy ilyen ez az üzleti világ, viszont ha túl messzire megy, akkor a mi családunk is sérülést szenvedhet.
De ki vagyok én, hogy bármibe is beleszóljak? Mindössze csupán magamban émelygek, se szavaim, se viselkedésem nem lázad, avagy kérdőjelezi meg a családfő döntését. Ahogy közeledik az este, a feszültség kézzel tapinthatóvá válik a levegőben. Nyugodtan, bár hozzám képest túlságosan nagy komolysággal sétálok be az étkezőbe, ahol a cselédek már szépen megterítettek, látszólag minden készen áll a csodás vacsorához. Még én is rácsodálkozok a luxuscikknek minősülő aranyozott tányérokon, a látvány szemet gyönyörködtető még úgy is, hogy hozzá vagyok szokva a látványos terítékekhez és helyiségek csinos dekorációihoz. Apám minden bizonnyal meg akarja mutatni, mennyire jól élnünk, s vagyunk valakik. Lassan megállok az asztal mellett, ujjaim közé veszem lágyan az egyik kést és felemelem, hogy közelebbről megnézzem. A kés felülete hibátlan, meglátom benne a saját elfehéredett arcomat, valamint kicsivel később a mögöttem belépő édesanyámat. Azonnal megfordulok. Úgy tűnik, csak én vagyok ennyire aggódó típus, a fiatalosan csinos, mégis szolid öltözetű nő arcán a precizitásra való törekvésen kívül semmi sem látszik.
- Gyönyörűek, igaz? A napokban érkeztek meg Bécsből. Ne tudd meg, mennyit idegeskedtem, hogy biztonságban kibírják az utat, de szerencsére pont annyira bántak vele finoman, mint amennyit fizettünk a szállítóknak. - Megértem édesanyám aggodalmát, kényes tárgyakról van szó, úgyhogy finoman vissza is helyezem a kést az asztalra, még mielőtt az én ujjlenyomatom díszelegne ott egyetlen koszként.
- Minden rendben? - kérdezi, miközben a fal melletti virágot rendezi el, hogy minden levele, minden szirma tökéletesen díszelegjen a vázában.
- Kicsit izgulok. Nem akarok csalódást okozni- felelem halkan, lesütött szemekkel, de továbbra is kihúzva magam. Részben igaz, amit mondok, valóban meg akarom mutatni apának, hogy méltó vagyok rá, hogy gyermekének tekintsen, ugyanis még senki sem felejtette el a búcsúzó vacsorán történteket, és ahogy látom bátyám és anyám tekintetében, ők is tudják már, hogy más vagyok. Az egész család tudja. Azonban ez a kisebb gondom. Nem ezért izgulok ennyire, hiszem, hogy viselkedésem van már annyira kifinomult, hogy helyt tudjak állni egy ilyen fontos eseményen. A fő gondom még mindig apám üzleti taktikája. Nem hiszem, hogy a Hyundai családja ártatlan lenne, de nem akarom, hogy miattunk essen bajuk. Ha pedig nagy lenne a marakodás, családfőnk képes bűntudat nélkül telefont emelni és felbérelni valakit, hogy távolítson el egy fontos személyt a játszmából. Igen, úgy. Vérrel.
- Ne terheld magad feleslegesen. Meglátszik az arcodon - lép oda hozzám és selymes tenyerét arcomra helyezi olyan lágyan, amitől ki kellene, hogy simuljon arcom. Kedves szavai valóban megnyugtatnak, de egyben szomorúsággal is árasztják el szívemet. Anyámat sosem érdekelték az érzéseim, csak annyira, amennyire azok megváltoztatták külsőmet. Ha már látszik rajtam, valahányszor kapok egy édes ölelést, érintést, majd szól a nagymamámnak, hogy próbálja kideríteni, mi a problémám, holott a nagyi rég előtte tudja már, olykor beszélnem sem kell vele, csak rám néz és tudja mi bánt. Nagyon szeretem a nagyit!
Miután anyám elhagyja a helyiséget, én sem maradok sokáig. Készülnöm kell, hogy a családtagokkal együtt fogadni tudjam a hamarosan megérkező vendégeket.

Három öltönyös férfi figyeli a megálló autót házunk főbejáratánál, a szökőkút mellett nem messze. Autóajtót nyitnak a hozzánk hasonló chaebol családnak, akiket már jól ismernek szüleim, illetve bátyám, ők hárman utánanéztek, kik ők, hányan vannak, mik a szokásaik. Biztos vagyok benne, hogy nem csak az internetet böngészték fel utánuk, hogy kiderítsenek még egy s mást. Szándékosan nem szeretnék ebben részt venni, úgyhogy ha beavattak volna, sem lennék kíváncsi a szaftos igazságnak vélt tényekre. Így sokkal könnyebb pozitívan állnom hozzájuk, s őszinte érdeklődéssel megismerni őket, kiket a hallban fogadunk.
Mindenki oly kedves, mosolygós, így én is próbálom elfelejteni, hogy mindez csak álca, úgy érzem sikerül visszafogottan kedves képet nyújtanom bátyám bal oldalán. Európai filozófiámnak köszönhetően már ennyi idő alatt is megmutatkozott, hogy könnyebben mozgok Amerikában, mint szüleim, talán bátyámnál is, persze nővéremet nem tudom lepipálni ebben sem. Mégis már-már megszokottan fogok kezet valamennyi vendéggel, miközben enyhén meghajolok, ezzel ötvözve a koreai és az amerikai szokásokat, mire megkért minket édesapám. Mint mondtam, tudjuk róluk, hogy már elamerikaiasodott chaebolok, figyelmességünkre így hát nem is lehet panasz. A szülők után kezet fogok egy közel velem egyidősnek tűnő fiúval, ha minden igaz, ő az örökös náluk, úgyhogy hirtelen nem tudom, hogy kellene viselkednem, a közeli tekintete is megzavar, mikor összenézünk, s megejtek egy szerény mosolyt, mely halványul is picivel, mikor a legfiatalabb női nemű családtagnak kezet csókolok.  
Én nem így csinálnám a bemutatkozásokat, nem annyira merev és sznob szófordulatokkal üdvözölném őket, ahogyan szüleim teszik, de nekem az a dolgom, hogy csendben maradjak és meghúzzam magam. Feltűnően nem kerül szóba az üzlet egy darabig, mindössze néhány elismerés hangzik el.
Apám hosszasan és érdekes módon lelkesen meséli el a költözésünk fordulatosabb sztorijait, anyám a ízlését és lakberendezési szempontjait osztja meg a másik család idősebb női tagjával és látszólag egész jól megtalálják a közös hangulatot, egyelőre. Csak én ülök nővérem mellett a hatalmas nappali kanapéján és hallgatom, ahogy kérdezgeti a legfiatalabbat, mik is a tervei a jövővel kapcsolatban. Velem átlósan ülő Chistopherre nézek, próbálom megfejteni, hogy ő, mint velem közel egykorú, milyen tulajdonságokkal rendelkezik.
- Engem is lenyűgözött, mikor ott jártam, de erről Aiden többet tud mesélni, ő néhány hete költözött haza Párizsból - néz rám mosolyogva nővérem én pedig mintha álomból riadnék fel, nézek rá. Fogalmam sincs, hogy jutottak hirtelen el a továbbtanulás témáról a francia építészetig.
- Ohh igen, hihetetlen az ottani architektúra, bár a hatalmas Notre Dame, Louvre és más látványosságok mellett, engem a mindennapi utcák hangulata fogott meg nagyon. Teljesen más világ - mondom eleinte zavartan, majd elkezdek visszaemlékezni az ott töltött időkre és kicsit annak varázsa alatt kezdek felengedni és komfortosabban viselkedni. A francia szavakat kitűnő francia akcentussal ejtem ki, ami úgy látszik, tetszik Sophienak. Elidőzök egy kicsit a lány szépségén, összemosolygunk, majd követem a tekintetét és a bátyjára nézek. Közben fél füllel a tőlünk nem messze társalgó két igazgató beszélgetésére összpontosítok, s úgy tűnik, minden simán megy, eddig legalábbis. Továbbra sem került elő az üzlet.
● Szószám: 1122 / Mesés kezdet ●


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 11:32 am


Vacsora, mindennek a kezdete
˝No, nothing of nothing
No! I don't feel sorry about anything
It's paid for, removed, forgotten,
I'm happy of the past˝
~Edith Piaf
-
Az estét az újonnan New York-ba költözött Lee család házában fogjuk tölteni, mindahányan vagyunk. Hivatalos vacsora lesz, amire anyám valószínűleg a lehető legkörültekintőbben fog felkészülni, többek között kikészíti a megfelelő öltözetet az alkalomra. Nem mintha gondunk támadna a rendes ruha kiválasztásában, csupán szereti ilyenekkel tölteni az idejét, valamint ő otthon van, mi pedig húgommal egyetemen, apám munkában, ahova majd én is csatlakozom hozzá később és csak utána lesz egy röpke látogatásunk a külvilágban, mikor felöltjük a szintén munkaruhánkat, hiszen ha nincs is kimondva, mindegyikőnk pontosan tudja, hogy miről is szól ez a találkozás, egymás feltérképezésére, a vagyoni pozíciók kiosztásáról és az övék, valamint saját családom közötti rivalizálásról a piacon, bár erre csak utalásokat lehet elhinteni, beszélni nyíltan nem etikus és nem célravezető. A konkurencia adta kapcsolat felemlítése támadásnak tűnhet és a mi világunkban, aki támad, arra nem néznek jó szemmel.
-Ezt még be kell fejeznünk.-Magam is tudom, hogy a vállalatnál nem fejeztünk be mindent és bár itthon vagyunk, ez még ránk vár, hogy lezárjuk. Így leülök vele szemben az asztalához és magam elé veszem a laptopot, amin a következő hetek munkái sorakoznak. Minden csepp időre szükség van, ezért is bogarászom át most a munkatervezeteket, amik főleg a gyártások indításáról, azoknak időtartamáról szól, hogy tudjam, mikor lesz több feladat. Apám telefonhívást intéz asszisztensével, hogy a holnap, illetve az azután következő pár napra pontosítsa a megbeszélések időpontját és megbizonyosodjon afelől, hogy mindenki ott legyen. Semmin nem szabad elcsúszni.
Amint leteszi a telefonkagylót kifúj egy már rég bent tartott levegőt, ami azt jelzi, minden rendben halad. Olyan, mintha mostanában fáradtabb lenne a szokásoshoz képest is, többet kéne pihennie, de tudom, hogy ez most jó ideig nem fog bekövetkezni. Ezért is dolgozom még keményebben, hogy lássa rám még mindig számíthat és sikeresen teljesíte,k ha nehezebb időszakról is van szó.
-Kiemeltem azokat az időtartamokat, mikor éppen átállás van, vagy új tervezet beérkezésének a tesztelésének előkészítése-fordítom felé a képernyőt, hogy lássa miről beszélek. Ezek azért fontosak, hogy tudja, mikor van kicsit nagyobb hajtás. Bár vezetőként egy irodában kell ülnie, ő mégis mindig ott van, ha ilyen eseményekről van szó, hogy saját szemével lássa és felügyelje például az említett tesztelést.
-Akkor mára nincs több céges ügy, már csak a vacsora van hátra-tolja hátra székét. Én is felállok és várom, míg apám kilép az ajtón. Kimerült vagyok, sok a teendőm és esténként is céges, vagy egyetemi ügyekkel foglalkozom, csak így tudom magam behozni, de igyekszem nem mutatni és a határozott kisugárzásomnak köszönhetően az emberek is elhiszik, hogy a karikák a szemem alatt nem is léteznek.
-Minden a szobátokban van, fél óra múlva indulunk-hallom anyám hangját. Ő már gyönyörű fekete hosszú, hátul kivágott ruhát visel és fülébe igyekszik beakasztani a díszes ékszert. Megvárom, hogy befejezze a mondatot és csak utána folytatom az utamat szobámba, persze egy bólintás után.
Felveszem az ágyamra fektetett teljesen fekete öltönyt, hozzá a fehér inget és piros nyakkendőt, valószínűleg a piros lesz a család esti színe és a feketét fogja díszíteni. Igen, anyámnak fontosak a részletek.
Apám szavaira emlékszem vissza, ahogy a tükörben igazgatom magamat. Lényegében arra kért, hogy kerüljek közelebb a másik család legkisebbikéhez. Ő velem egyidős és talán tudok rá hatni, hogy végül pár dolgot megtudjak a családról. Nem szép, hogy ilyet kér, de tudom, hogy ez a legjobb stratégia, mindent a cégért. Végül is nem kell, hogy barátok legyünk, csak közelebbi ismerősök és szerencsére az üzleti szférában megtanultam hogyan kell megkedveltetnem magamat az emberekkel.
Fa arccal állok meg húgom ajtajában, hogy mikor kinyitja karon fogva vezessem le és ezzel meg is kezdődik az este. Nem tévedtem a piros színt illetően, hisz ő maga is hordja. Csak pislogok párat, majd elérzékenyülve mosolygok rá.
-Felnőttél EunSol és nincs nálad gyönyörűbb-valóban így gondolom.- De smink nélkül még így is látszódnak a kislányos vonásaid-kacsintok rá és igyekszem kicsit cukkolni, mire ő ököllel kezdi simogatni a vállamat és küld felém egy grimaszt.
-Te sem vagy ám semmi-viszonozza a dicséretet, miközben a felé nyújtott kezembe karol.  Apám szavaira hamar visszajön arcom komolysága.
-Samantha már másodjára hagy ki egy ilyen fontos eseményt. Ő is és az apja is tudja, hogy melletted a helye, Christopher. Az embereknek látniuk kell, hogy biztos talajon áll az egész család és a jövőnk is makulátlanul el van rendezve-mondja, miközben megindul anyámmal jobbján és végül mondata végére beszáll az autóba. Sophie szorít kicsit a kezemen, hogy megnyugtasson, tényleg nem esik jól, ha apám ilyeneket mond, mert ha Smantha-val való kapcsolatomat kritizálja, akkor az életemet és legfőképp a munkámat kritizálja, hiszen ők kívánták, hogy vele legyek.
-Elutazott családjával a Kanári-szigetekre-válaszolok már a kocsiban, mire csak nagy bólogatást kapok anyámtól. Valószínűleg ők már hamarabb tudtak erről a kiruccanástól, mint maga a barátnőm.
-A vacsorán persze üzleti ügyet fogunk említeni-mondja anyám azon a selymes hangján. Igaza van, hogy nézne ki, ha a konkurens cég rájönne, hogy az örökös jövendőbelijének családja szórakozgat.
Az ablakon kinézve igyekszem magamat hangolni az estére. Szeretem az ilyen összejöveteleket, itt dől el minden, nem pedig az irodában. A személyes találkozó felébresztheti a többieket, hogy bizony nem könnyű ellenféllel állnak szemben. Valamint élvezem az ezzel járó nyüzsgést, hatalmi játszmákat, de a fölösleges csevegéseket annál kevésbé. Inkább akkor szoktam belépni, ha munkára terelődik a téma.

Húgommal az oldalamon lépek be szüleink mögött a hatalmas ajtón. Nem mondom, nagy jól néz ki, amit látok.
Határozottan kezet szorítok a házigazdával és családjával, akit kell kézen csókolok, végül Aiden-nel szemben állok meg, aki egy félénk mosoly mellett üdvözöl, első benyomásként az jut eszembe, hogy nem egy határozott, magabiztos ember. Hűvösen viselkedem, ezért gyorsan elejtek egy apró mosolyt, ami viszont nagyon meggyőzően hat, sok rutin van már mögötte.
Kényelmesen ülök, miközben figyelem a körülöttem beszélőket. Úgy tűnik Sophie viszont tényleg csak külsőre tűnik felnőttnek a sminktől és ettől az elegáns vörös ruhától, ami innen nézve jobban ki van vágva, mint kéne. Ha Franciaországról van szó, akkor a húgom megbolondul, rajong érte és minden vágya, hogy egyszer eljusson oda.
-Bocsássanak meg húgom izgatottsága miatt, így mutatkozik meg rajta a fáradtság-veszem át a beszélgetést. Apámtól is kapok egy mély bólintást, miközben a másik családfővel társalog, itt az ideje kicsit magamról beszélnem. -Én magam még sosem jártam a franciák országában-kezdek bele, miközben leveszek egy pezsgőt a tálcáról, amit felém irányított az egyik pincér.
Nem igazán érdekelnek a művészetek ezért nem is tudok róluk beszélni, egyedül a zene az, ami megmozgat bennem valamit.- Az építészetüket nem, azonban a francia sanzonokat annál inkább ismerem. Edit Piaf személyes kedvencem-kortyolok bele az italba, miközben keresztbe tett lábbal ülök és egy kedves mosolyt meg is engedek magamnak. Fejemben a Non, Je ne regrette rien hangjai csendülnek fel. Szemem is behunyom kissé és hagyom, hogy magával ragadjon. Akkor kezdek zenéről beszélni, ha kicsit közelebb szeretném magamhoz engedni az embereket, ilyenkor valóban eltűnik komoly arckifejezésem.
-Aiden, te mennyi időt töltöttél az országban? Nagyon érződik az idő múlása kiejtéseden. - Pár tárgyaláson már részt vettem, ahol ezt a nyelvet is használták, így ragadt rám egy s más.
-Christopher sok nyelvet beszél, a francia mondjuk pont nem az erőssége-vigyorodik el húgom, miközben belehajol a poharába. Túl jó a kedve, szüleink pedig csak félig figyelnek ránk, így nem is szólnak, amiért így viselkedik. Általában nem szokott ilyen lenni, de a pillantásaiból úgy látszik valami nagyon tetszik neki.
-Ezzel nem szoktam dicsekedni, EunSol-ha társaságban hívom a koreai nevén, akkor tudja, hogy valami nincs rendben. Már most látom rajta, hogy összébb húzza magát és tudom, hogy a további beszélgetések tagja a családomból főleg én leszek. Pont ez volt a cél. Máskor nem bánom, ha Sophie így viselkedik, de most nem lehet.
Csak Aiden-re koncentrálva figyelem az események alakulását.
Aiden | 1240
CYN

Christopher Nam
Diákok
Play by :
Joshua Hong
Kor :
23
Foglalkozás :
Tanuló, CEO
Hozzászólások száma :
132

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 11:55 am



● Diamond dinner ●


Elbambulok, nem is, inkább csak túlságosan elidőzök Christopher jellemvonásainak elemzésével, habár az eddig látott attitűdjei erősen arra a következtetésre vezetnek, miszerint ő örökös lévén kicsivel sem könnyebb személyiség bátyámnál, sőt mi több, merevebben is viselkedik, mint ő, ami azért érdekes, mert az amerikaiakról azt hallottam nővéremtől, hogy kevésbé annyira arrogánsak, mint a koreaiak. Talán nővérem ennek megtestesítő példája, oly lazán kezeli a beszélgetést, mint bármely más kedves ismerőseivel tenné, látszik rajta, hogy nem jön zavarba csak mert pénzes és nagyra való személy társaságában vagyunk, kikkel egyébként ki nem mondott konkurencia harcot folytatunk. Sophie is hozzá hasonló, s fogalmam sincs, hogy miért viselkedek ennyire karót nyeltként, bár az tény, hogy Chrispoher még nálam is durvább. Benne van valami… lenéző? Nem kifejezetten megvet minket, csak… érzéketlen. Apám tőlem három méternyire állhat, s így is úgy gondolom, Christopher még őt is lepipálja. Apán, anyán látszik, ha mérges, ha vidám, vagy hogy jól érzik magukat. A velem közel szemben ülőn viszont totális burok védelmezi vonásait.
Több, mint valószínű, hogy ez ejt engem ennyire ámulatba és ijeszt is meg egyúttal, mikor nővérem szólít meg és hálát adva neki, sikerül visszajutnom a beszélgetésbe. Mesélek egy kicsit magamról, s elcsodálkozok, hogy Sophiet mennyire lenyűgözik tapasztalataim, egyben pedig boldog vagyok, amiért találtunk egy közös témát. Élettel teli lelkesedése rám is széles mosolyt csal, és most veszem csak észre, mennyire gyönyörű lány. Nézni nem szeretném és nem is tudom sokáig, mindketten Christopherre nézünk, amint felszólal. Kérdő pillantással fogadom bátyja szavait, nem tudom, miért ennyire kemény a húgával, holott nekem az ő magatartása tetszik jobban. Nem tudom ezt annyiban hagyni, főleg azért, mert megalázva érzi magát a hölgy, mindössze azért, mert fiatalabb, és mert erős érzéseket táplál egy adott téma iránt.
- Ugyan, kifejezetten szép dolog lelkesedni valami iránt, ami nem kevés szépséggel jutalmaz meg bennünket. - Nem mondok ellent senkinek, tudom, hogy a főnökök kedve szerint kellene cselekednem, de nem bírok továbblépni ezek az apró bökkenőn, különösen azért, mert tudom milyen érzés. Ismét összemosolygunk Sophieval, aztán Christ hallgatjuk, miként átveszi a szót és saját ismereteiről beszél, mely csakugyan érdekel engem, még akkor is, ha a témáról húgával érdekesebb lenne a beszélgetés.
- A francia chansonok nagyon kifinomultak, szeretem bennük az igényes mondanivalójukat, Edit Piaf pedig különösen keményen kimondta, mi épp szívét nyomta - gondolok vissza az elhunyt nő dalszövegeire, ami kemény társadalomkritika is volt egyben, engem egyébként az nyűgözött le személyesen, hogy olyanokat mondott ki, ami egy koreai szájából egyenlő lenne a kiutálattal. Ha egy koreai szám címe lenne, „Je ne veux pas travailler”, azaz „Nem akarok dolgozni”, biztosan nem kerülne a lejátszási listák élére. Egyszerűen nem engednék. A franciáknál mindez olyan természetes. A sanzon szót Christopherrel ellentétben franciául ejtem ki, bátorkodok ezt tenni, ugyanis francia szó, a népi jelzőt elé tulajdonképpen csak azért teszem ki, mivel közszóként dalt jelent, amit Párizsban valamennyi zeneszámra használni szoktunk.
-  Ott én többnyire klasszikus zenét hallgattam, hatalmas örömmel töltött el, hogy eljuthattam neves operaházakba, ahová kiskorom óta el szerettem volna menni - mesélem el az én történetemet Chris ízlésére reagálva, miközben körbeér a pincér és utolsónak nekem nyújtja a tálcán lévő megmaradt pezsgős poharat, amit természetesnek is veszek, elvére elsőként a vendégek, majd aztán a nők lesznek kiszolgálva. Ha nem így tenne a pincér, talán fel is háborodnék.
Kedvesen elmosolyodok az akcentusomra tett megjegyzésére és ezúttal úgy döntök, hogy félreteszem az előítéletemet és hagyom, hogy alakuljon a maga rendjén kettőnk viszonya, csakúgy, ahogyan Sophival is.
- Hat évig éltem ott, de úgy mentem ki, hogy már előre megtanultam a nyelvet. Mivel kiskoromtól kezdve erre készültem, mondhatni ez volt az álmom, ezért odakint egyből kezdhettem a csiszolgatást, míg végül kiforrott az akcentusom is. - Nem dicsekvés, sőt inkább szerény válasz Chris kérdésére. Igaz, sokszor mások akcentussal magyarázzák azt, ha valaki tökéletesen ejt ki egy szót, ehhez pedig mindössze elegendő a nyelv ismerete, noha nem úgy mondta, mintha ő ne lett volna tisztában a szavakkal, azt a feltételezést, hogy ő is tudná beszélni a nyelvet azonban Sophie hessegeti el, bátyja legnagyobb örömére. A húg vigyora nagyon ragadós, én is követem egy rövid ideig, s már most látom, hogy mennyire normális testvéri viszony van köztük. Ilyen nekem legfeljebb nővéremmel lehetne, és nem is a korkülönbség áll ennek útjába, hanem az, hogy felnőttként már nem tudjuk könnyedén piszkálgatni egymást, valamint nem volt meg ennek a gyermeki alapja, sajnos mi ketten már rég nem élünk együtt, nem csak a hat évem miatt, hanem mivel ő az azt megelőző években is már New Yorkban élt.  
Sophie úgy tűnik, megértette bátyja lesújtó szavait, szomorú vagyok, hogy így viselkedik másodszorra is a húgával, de ezúttal már nem tudom őt megvédeni, nem lehetek bátyja helyett bátyja, pedig nagyon szeretnék egy hugicát, vagy öcsikét, akivel én úgy viselkedhetek, ahogy velem nem igen tette meg egyik testvérem sem, s mint látszik, Sophiet is most cserbenhagyták. Ölembe ejtett szomorkás tekintettel hallgatom nővérem semlegesítő szavait, majd iszok pár kortyot a pezsgőmből, mitől mohón várom el, hogy enyhítse fájdalmamat.
- Azt megkérdezhetem, hogy milyen környezetben nőttetek fel? Inkább a koreai, vagy már főként az amerikai kultúra vált dominánsabbá otthon a mindennapjaitokban? - kérdezi nővérem a maga lojális érett semlegességével, Christopher szemeibe nézve, mire elemelem a pezsgőpoharat ajkaimtól és kényelmesen hátradőlök a kanapén. Hajtincseim épp hogy csak nem érnek szemeimbe, ahogy lenyelem az utolsó számban tartott kortyot és egy apró sóhajtással lehelem ki az eddigi szomorúságomat, miközben elválnak egymástól pezsgőtől nedves ajkaim, épp csak két milliméternyire. Mialatt hallgatom Christ, egy pillanatra elnézek a Sophie mögött lévő falon díszelgő órára. Hat perc. Hat perc és asztalhoz ölünk.
● Szószám: 909 / Egy lépés ●


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 11:57 am


Vacsora, mindennek a kezdete
˝No, nothing of nothing
No! I don't feel sorry about anything
It's paid for, removed, forgotten,
I'm happy of the past˝
~Edith Piaf
-
Erőteljesen érzékelhető a feszült légkör Sophie irányából, miután illedelmesen elnézésüket kérem a jelenlévőknek, amiért ennyire elragadtatja magát. Úgy tűnik nem látja mekkora jelentősége van a mostani első találkozásnak. A legjobb oldalunkat van szükségünk megmutatni és ha akár csak egy apróbb kilengés is feltárulkozik, akár a magatartás, akár a fegyelmezetlenség terén, az talán a jövőben pletykákat indíthat meg, vagy kihasználhatják, ha esetlegesen gyengepontot találnak rajtunk. Nem mintha húgom lenne ez a bizonyos pontja a családnak, mivel nem foglalatoskodik a cég ügyeivel, de fontos az egészcsalád nevében, hogy tudja hol a helye és nem sűrűn szokott így viselkedni, de a francia szó kiejtésével valami felébred benne.
Igyekszem tovább folytatni a beszélgetést, hogy ő is hallhassa, hogyan kellene most viselkednie és persze minél több derül ki a másik félről, nekünk az annál jobb. Persze ezzel együtt nekem is megkell osztanom pár információt, de még csak ártalmatlan csevegésről van szó.
Nem gondoltam volna, hogy a másik család legkisebbike bármily reakciót is ad arra, hogy szavaimmal főleg Sophie-t szidtam meg. Egyrészről méreggel tölt el, amiért képes beleavatkozni egy családi ügybe, másrészről viszont olyat tapasztalok, amit ritkán szoktam. Bár a szószoros értelmében nem mond ellent a szavaimnak a kijelentésével, de mivel mindenki észre vehette a burkolt leteremtést, így én is érzékelem az ő szavai mögötti jelentést. Nem sokan tesznek velem ilyet, pontosan azért mert tudják, hogy ki vagyok és ki leszek. Nem látszik rajtam sem az idegesség, sem az iménti kilengés és inkább könnyedén folytatom az nem is oly rég megkezdett beszélgetést.
Mintha meg sem hallottam volna Aiden dicsérő szavait beszélek tovább.
A francia kiejtésre kissé elhümmögöm magamat, úgy tűnik ketten is vannak közöttünk, akik szívesen játszadoznak a jóillemmell, de nem fektetek bele különösebb figyelmet, ha így szeretné fitogtatni nyelvtudását, ám legyen, én nem  állok útjába.
-Ha valaki oly sok és különféle eseményeket megél, mint a művésznő, akkor érthető, hogy valamely féle képen igyekszik ezeket a tapasztalatait átformálni és végül átadni a közönségnek. -Életéneknagy részét ismerem a nőnek, illetve, annak egy hányadát, melyet könyvekben, interneten keresztül közzétettek az emberek számára. Mikor megismertem művészetét, annak jelentését, hamar magával ragadott és kissé utána is olvastam, hogy mélyebb betekintést nyerjek. Bár nem tartom magam emberbarátnak, de ha valaki megmozgat bennem valamit, akkor érdeklődésem megnövekszik és igyekszem jobban megismerni. - Kevesek lennének képesek végig csinálni azt, ami neki azéletét jelenti, de pont ez tette azzá, aki és marad végül örökké az, aki mindig is volt, Edith Piaf-beszélek róla kicsit nagyobb áhítattal, mint kellene, de némiképp magamat látom benne. Alig húsz éves volt, mikor végül felkarolták az utcáról és énekes lett, fiatal, én csak pár évvel vagyok nála idősebb, de a mi szakmánkban az én koromban átvenni egy vállalat vezetését bizony korainak számít.
-Nem éppen az opera az, ami közel áll hozzám, de a klasszikus zene rabja vagyok én magam is, mint ahogyan családunk egésze. Kinek a műveit hallgatod legszívesebben? -hangomon alig hallatszik bármiféle hangsúly, csupán a kötelezően használatos mondatvégi kérdőjel miatt viszem feljebb hangszínemet, majd bele is kortyolok az üresedő poharamba. Érdeklődésem természetesen nem Aiden miatt teszem fel, ha látja, hogy van közös nyelv, amit beszélünk, talán könnyebben leszünk azok a bizonyos közelebbi ismerősök.
Mivel nem tudok megfeledkezni a kiejtésén és még inkább hangsúlyozta azt, úgy döntök megkérdezem honnan ered ez a tudása. Válasza hallatán átcsoportosítom testem minden pontját és kissé előrébb dőlök, ha már maga a legfiatalabb is ennyire céltudatos, milyen lehet vajon az örökös? Kezdek elgondolkodni, hogy talán a folyamatosan rajta érzékelhető bizonytalanság valóban nem is létezik és ez is csak egy maszk, amit jelenleg húgomon kívül mindenki hord.
-Igazán említésre méltó, hogy ilyen elszántsággal vetettel bele magad életednek hat évét. Ezek szerint te magad választottat azországot, mivel sok érzés fűz hozzá? -nem is kérdésként teszem fel, inkább magamnak mondom, mintha csak levonnék egy következtetést. Én csupán egy évet töltöttem Londonban, ezért is vagyok egy évvel megcsúszva egyetemi tanulmányaimmal. Oda nem egyetemet mentem váltani, hanem tapasztalatot szereztem, mondhatni egy jókor jött kiküldetésnek voltam fontos tagja.
Nehéz megtartani az általam felépíteni kezdett tekintélyemet, ha Sophie megzavarja a műveletet egy-egy oda nem illő csipkelődésével, ami nem is zavarna, ha kettesben lennénk, de még mindig nincs ennek itt a helye. Úgy tűnik erőteljesebben kell jeleznem neki, hogy kicsit fogja vissza sziporkázó hangulatát és már látom is, hogy sikerrel jártam. Nem tetszik, hogy Aiden is jót szórakozik húgom kijelentésén, de látom rajta, hogy végül lefagy az ő arcéról is az imént szerzett mosoly.
Részemről nem kellemetlen a helyzet, hogy a lányt elkell hallgattatnom, szüleim bár úgy tűnik nem figyelnek, de biztos vagyok benne, hogy mindent hallanak és nem is magamtól féltem Sophie-t, hogy majd kérdőre vonom, hanem tőlük. Apám nem tűri ezt a fajta viselkedési módot, húgomra nézek és mikor találkozik tekintetünk látom rajta, hogy végleg bezárta magát ma estére. De nem látszódhat rajtam az aggodalom, aminek lehet én is oka vagyok, de még így is finoman viselkedtem vele.
Aiden nővére nagyon elegáns és előkelő a kisugárzása, mégis valahogy más a kisugárzása, mint testvéreinek, sőt, ahogy végig nézek rajtuk, mind nagyon különbözőek, pont, mint mi ketten Sophie-val.
-Teljes mértékben amerikai neveltetésben volt részünk, bár a koreai kultúra egy bizonyos szegmense sem ismeretlen számunkra-egyedül apai nagyszüleink ragaszkodtak, hogy koreai neveltetést kapjunk, de a távolság ezt ellehetetlenítette. Lényegében semmit nem tudok az ottani életről, nem is voltam még ott, és a nyelv sem gyarapítja azokat, melyeket viszont tökéletes magabiztossággal használok.
Úgy tűnik Aiden részéről, hogy mident elmondott, amit szeretett volna és átadja a beszélgetést nővérének, ezt abból gondolom, hogy a hátam mögé nézve mereng el valamin és már nem nekünk szenteli figyelmét.
-A ti családotok miként döntött a nevelésetekkel kapcsolatban? -nem igazán terveztem ezt megkérdezni, de mivel ő így tett, így azt diktálja az illem, hogy viszonozzam.
Ahogy válaszára várok végül jeleznek, hogy az étel tálalásra kész és elfoglalhatjuk helyünket az asztalnál. Névtáblák jelölik mindenki helyét és egyenesen Aiden-nel szemben kapom meg a helyemet. Sophie-nak kihúzom a széket, miközben vállára helyezem kezemet és kicsit közelebb hajolok hozzá, hogy tudja, sajnálom a viselkedésemet, de ezt kellett tennem. Nem az a fontos, hogy szeretnék-e valamit, hanem hogy azt kell-e tenni, mert, ha igen, akkor úgy is cselekszem.
Végül én magam is helyet foglalok az üres helyen, mellettem már csak anyám és apám van, majd az asztalfőnél ül a Lee család feltételezhetően legidősebb tagja. Lassan kezdetét veszi az étkezés.
Aiden | 1032
CYN

Christopher Nam
Diákok
Play by :
Joshua Hong
Kor :
23
Foglalkozás :
Tanuló, CEO
Hozzászólások száma :
132

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 11:59 am



● Diamond dinner ●


Nem érzem a vendég család húgát neveletlennek, vagy túlpörgőnek, azonban kezd alakulni az összkép a család gyermekeiről és sajnos látszólag a Christopher által képviselt magatartásforma a náluk elképzelt ideál. Chris még nálunk, bátyámhoz képest is érzéketlenebbül viselkedik, egy kifinomult szoborként ül hercegeket megszégyenítő pózban és egyszerűen semmit sem látok rajta, ami érdekelné. Minden csak megjátszás, illem, s talán ő is csak azért ül itt most, mert muszáj, mert a jövőről van szó, annak formázásáról, és közel sem azért, hogy jól érezze magát új emberek társaságában. Nővérem szerintem ezen már túllendült, jót tett neki az amerikai egyedüllét, pontosabban családmentes életmód, ezért hiába büszke itthon viselkedésére és kisugárzására mindenki, valahogy otthoniasan berendezkedett a chaebol és az átlagvilág közötti lakosztályba, ennek köszönhetően pedig mindkettőben komfortosan megállja a helyét.
Sophie nem ilyen. Rajta érződik a világra való rácsodálkozás, tenni, tanulni, felfedezni, és ami talán a legszimpatikusabb nekem: élni szeretne. Négy évvel ezelőtti önmagamat látom benne, s miután megkapja bátyja első figyelmeztető jelzését, már a jelenkori énem is megtestesül saját szemeim előtt. Talán épp emiatt visel meg engem is az eset, s bár látom a vörösen villogó lámpát lelki tükröm előtt, nem tudom megállni, hogy ne nyújtsak kezet a lánynak. Mindezt pedig úgy teszem, hogy stabilan megtarthassam egyensúlyomat a kötélen, melyen ingovány táncot járok. Noha nem mutat ki érzelmet, sejtem, hogy érti mondanivalómat és mivel nem reagál rá, nagy önkontrollal bíró nyugodt személyiség lakozhat a mesterműként kifaragott arc mögött. Nem számít, mit gondol rólam, hivatalosan nem panaszkodhat. Hivatalosan.
Amitől kifejezetten nem szeretem a családi atmoszférát, az pontosan a mostan kialakult illata miatt van. Állandó versengés, kinek jobbak az ismeretei, ki tehetségesebb, ki az erősebb és akaratosabb, aki rá tudja erőltetni akaratát a másikra, vagy teher alá kényszeríteni, míg nem az áldozat végre összeroppan. Ezt játsszák felmenőink hosszú ideje óta, ez csörgedezik vérünkben és kódolódott bele valamennyi génünk által DNS-ünkbe. Nekem nem tetszik, ahogyan az sem, hogy én magam is ezt csinálom tudat alatt, holott nem szeretném, megálljt parancsolnék szavaimnak, e beszélgetésnek szintén, de hogyan is tehetném… Gyomrom görcsöl, de a fájdalom már olyannyira megszokott megannyi összejövetel után, hogy biztosra veszem, ezúttal sem lesz nehezemre az evés, eltekintve attól az elhanyagolható ténytől, miszerint már így is a normális férfi felnőtt adagok felét eszem csupán meg és sajnos meg is látszik az alakomon.
Egyetértően bólintok a múlt század énekesnőjéről tett gondolataira, mikor hagy egy kis szünetet. Látszik rajta, hogy tényleg ismeri, sőt mi több, rajong érte. Talán észre sem veszi, hogy most pontosan úgy viselkedik, mint húga az imént, mindössze nagyobb arroganciával, haláli nyugalommal és kedvtelenséggel mesél róla, s ha nem ismerném a magunkfajtákat, azt hinném, a kötelező versrészleteit szavalja, melyet már évekkel ezelőtt betanult és az összes bálon, rendezvényen felmondja. Látom benne a mögöttes, külvilágtól gondosan eltitkolt szenvedélyt, észreveszem a szobor mögött megcsillanó embert, tulajdonképpen ezért mosolyodom el aranyosan, ahogyan hallgatom szavait, Edith Piaf engem nem fűt be annyira, hogy perceken át beszéljek róla. Christopher rejtélyessége viszont annál inkább.
Szóhasználatában nincs semmi különleges, nem számítottam közvetlenségre, én sem adok annak jelét szavaimmal, leszámítva talán a Sophiával való apró párbeszédemet, mindazonáltal az örökös hangsúlytalansága szinte fájdalmat kelt az én, egy olyasvalaki szívében, kinek talán minden szava dallamosan cseng fel.
- Azt hiszem, Tchaikovskyt kell megemlítenem, a rá jellemző dallamosság az, amiben én is igazán azonosulni tudok, de Vivaldi is kedvenceim között szerepel Négy évszakával. - Klasszikus zene, vagy a modern zenei ízlésvilág, mindegy melyikről van szó, nehéz egyet kiválasztani, s ezúttal mindössze saját szívemet akarom megnyugtatni azzal, hogy nem egyetlen zeneszerzőt emelek ki, illetve így nagyobb az esély, hogy közös kedvencre találunk. Tchaikovsky talán nem lepi meg nővéremet sem, tudja, hogy szeretem a zenei világ romantikáját, bár feltételezem, hogy Debussyt sejtette válaszomként, az csendült fel aznap is, mikor hazaértem Franciaországból. Nos, nem tévedett sokat ő sem.  
Meglep, hogy megfogja a költözés témája, sőt mi több, talán én magam személye is annyira, hogy mélyebbre beleássa Chris magát kérdésével. Nem tudom, hogy ezt mire véljem, szimpátiának, vagy még mindig csupán a kellő tapogatózás időszakát éljük, esetleg beszélgessünk valamiről, ha már úgysem mehetünk saját dolgunkra, de nyitottan felelek.
- Tulajdonképpen igen - válaszolok már pohárral a kezemben. - Szintén Európát támogatta családom, ha már testvéreim főként amerikai érdekeltségűek voltak már akkoriban is. Szó volt Svédországról, illetve Nagy-Britanniáról is, azonban sikerült meggyőznöm szüleimet, hogy helyezzék át velem kapcsolatos terveiket Franciaországba, és mint az már kiderült, érveim hatásosak voltak. - Ami miatt kifizetődő chaebol életem, egyértelműen az, hogy már fiatalon is tisztán láttam, toporzékolással és „légy szíves légy szíves” módon nem fogom tudni érvényesíteni akaratomat, ahhoz értelmes magyarázatok sora és határozott kiállás szükséges. Megcsináltam, s tán szüleim elleni sikeremet könyvelhetem el legnagyobb büszkeségemnek, az egyetemi oktatók, valamint hallgatótársaim tapsa prezentációim után mind eltörpülnek mellette. Hogy miért pont Franciaországot választottam én akkoriban, szerintem már kiderült az eddigi beszélgetésünk folyamán, feleslegesnek tartom Sophie szívét fájdítani, avagy felcsigázni, mikor nem szabad neki. Szerencsére nővérem menti a helyzetet, mielőtt kínossá válna bármelyikünk számára.
Sophie és bátyja a világ két legtávolabbi családjának gyermekei is lehetnének, borzasztóan különböznek egymástól, a lány hangjára mindig kivirágzok, Christopher pedig őt követően maga hozza el a késő őszi elmúlás fájdalmát ridegségével. Nem tudnám megmondani róluk, hogy teljesen amerikai a neveltetésük, semmiben sem különböznek a koreai chaeboloktól, egyelőre nem látom bennük azt, ami az amerikait amerikaivá teszi, úgyhogy elhatározom, hogy erre különösen oda fogok figyelni a későbbiekben, kíváncsi vagyok, miben nyilvánul meg ez az apró személyiségformáló tényező.
Próbálom magam ismét összeszedni, egyúttal leplezni fájdalmamat. Enyhén hátradőlök a kanapén, nagyot kortyolok a pezsgőmből, s ízének sikerül megragadnia kedvem leplét.  Egy pillanatra az órára pillantok, konstatálom, hogy már nincs sok hátra a légkör frissítéshez. Christopher hangjára emelem őrá vissza ölembe ejtett tekintetemet. Nővérem invitálta a témát, ő is válaszol rá, mire én elegánsan iszok ismét poharamból, majd tekintetemet kettejük között vándoroltatom.
- Oh, mi a megszokott koreai mentalitást örököltük meg, serdülőkorunktól utazgattunk és ismertük meg bőrünkön a nyugatias szemléletmódot. - Bólintok egyetértően nővérem szavai után, más hozzáfűznivalóm nincs igazság szerint. Úgy tűnik, Chris nem áskálódott mélyen a családunk története után, ami jó, bár gondolom nem lepte meg válaszunk, elvégre még csak most költöztünk el Dél-Koreából, koreaiként.
A vacsorát rendszerint nem szoktam várni az összejöveteleken, akkor mindig nagyon kényelmetlenül érzem magam, most mégis azt érzem, hogy ennél görcsösebb már nem tudok lenni, hiába teljesen kisimult az arcom, akárcsak ha éppen most lazultam volna el. Álarc, pont mint mindenkin. Halkan foglalok helyet a nekem kijelölt széken, miután a családfők és a hölgyek is leültek. A legutóbbi hasonló étkezésből tanultam, így most tartom a számat és az elkövetkező feltehetőleg negyed-fél órában minimálisra szeretném csökkenteni a hangomat.
- Kérem, ne szerénykedjenek. Jó étvágyat kívánok! - mondja anyám, mikor már mindenki előtt ott sütkérezik a pompás lakoma. Az étkezésen is meglehetősen jó a hangulat, de nem veszem be. Én mindenesetre csendben falatozom, nem sietek, nem is tudnék, hisz legszívesebben egy falatot sem ennék, hanem felállnék, szépen betolnám a székemet és egy meghajlást követően magukra hagynám a társaságot, s megvárnám macinaciban a szobámban, kedvenc könyvemet olvasva, hogy vége legyen ennek az egész cirkusznak. Szeretem a kisestéket, de ami itt megy, az már nekem sok. Fojtogat a levegő. Én nem ilyen vagyok, nem ilyen szeretnék lenni. Nem tudom önmagamat megtalálni ezekben a percekben sem, úgyhogy kerülöm mind a másik család örököse, mind saját családom tekintetét.
- Nehéz volt búcsút mondanunk seouli életünknek, de tudom, megéri, mert itt sokkal sikeresebb jövő vár ránk és cégünkre. New York valóban ideális hely a vállalati székhelyek letelepedésére - beszélget apám a vendégekkel, s eddig minden jól ment, de erre a megnyilvánulására már nem bírok árnyékot játszani, mikor a fényben élek. Felé fordítom fejemet és kérdőn nézek rá. Nem én vagyok az egyetlen, jelen pillanatban úgyis őt figyeli mindenki, amíg a másik család nem válaszol rá. Nem akarom, hogy félreértse tekintetemet, ezért azonnal enyhítek is vádló íriszeimen, így a haragot inkább aggodalommá varázsolom. Ezt most nagyon nem kellett volna pont így közölnie, azonban lemerem fogadni, hogy szándékosan csipkelődik. Egy néma sóhajtással lassan a tányéromra tekintek vissza, a rajta lévő ételt bámulom, és minél jobban ezt teszem, annál inkább érzem, hogy gyomrom összeszorul és az idegességtől szívesen kiutasítaná testem a még megemésztetlen ételt. Mélyet lélegzek, majd iszok kicsit a vízből. Jól bevált taktika a hirtelen rosszullétre, igen, nem első alkalommal fordul ez velem elő, noha ennyire még sosem tört rám az émelygés apám játszmájától.
● Szószám: 1364 / Második lépés ●


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 12:00 pm


Vacsora, mindennek a kezdete
˝No, nothing of nothing
No! I don't feel sorry about anything
It's paid for, removed, forgotten,
I'm happy of the past˝
~Edith Piaf
-
Képes lennék akár egy naphosszat is a művésznő életéről, tehetségéről beszélve elkölteni, de tudom, hogy könnyen elragadtatom magam, ha róla van szó, ezért igyekszem lezárni a mondatom végét és folytatni a társalgást. Esetleg hangomon lehet érezhető a nagyobb lelkesedés jele, mint, amit megengedhetnék magamnak, mivel arcom inkább tiszta és sima. Beszédem közben végig poharamat kezemben tartva néha felemelem azt, hogy nyomatékosítsam szavaim.
Az orosz zeneszerző nevét meghallva kissé meglepődöm, magam miatt, általánosságban nem a romantikus költőket preferálom, érzelmileg túl nagy hév jellemzi őket, ami rám nem jellemző. Aidne-re tikintve, a viselkedésére, arcának többször előbújó érzelmeire, rákell jönnöm, hogy illik hozzá ez a zenei irányzat. Ha hangokról van szó, viszont könnyebben mutatom ki érzéseimet, ezért nyilvánosságban nem igen hallgatok zenét, mondhatni ez a hozzám vezető kiskapu. Azonnal beazonosítom a korszakot, magát a férfit is és már látom is lelkiszemeim előtt a műveire jellemző vonásokat, fejemben felcsendül egy pattogós Polonaise. Bár az alapműveltség végett ismerem munkásságát, mégsem mondhatnám nagy kedvencemnek. Vivaldi viszont azok közé a zeneszerzők közé tartozik, kiknek alkotásait akár napi rendszerességgel is kedvemre hallgatok.
-Tchaikovsky megtestesíti azt, amitől egy művész, azzá válik. Benne talán azt tartom érdekesnek, hogy bár depresszív, lelkileg labilis volt és köztudottan férfi szerelmes, mégis a nyugodtság és harmónia az, ami sugárzik minden hangjából. Jó magam inkább barokk kedvelő vagyok, Vivaldi megemlítése szívmelengető, de talán még inkább az Bach, aki nem félt teletűzdelni díszítésekkel a hangok közötti szüneteket. De rengeteg egyéb, hasonlóan tehetséges személyt lehetne említeni, köztük Beethoven-t is, bár ő más korszellemben alkotott-hangom a már ismert monotonitással szeli át a teret. Húgomra pillantok, akin látszik, hogy már kevéssé neheztel rám. Mindig igyekszik rávenni, hogy zenéről társalogjak, olyankor emberibbnek tűnök, de lehet csak ő lát annak, mivel ismer. Alapvetően nem beszélek ennyit, de most mégis sikerült Aiden-nek olyan beszédtémára tapintania, amitől nyelvem folyékonyabban formálja a szavakat.
Legszívesebben Fernando Sor nevét is említeném, szabadidőmben az ő ismert dallamait gyakorlom kedvemre, vagy formálom át. De nem tehetem, hogy többet beszéljek magamról, ami ennyire személyes számomra.
Igyekszem tova siklani a következő beszédtémára, ami még mindig a francia honhoz fűződik, de már távolabb áll tőlem, habár a különböző nyelvek használatában is otthon vagyok, erről még sem kívánok részletesen beszámolni.
-Fontos a minél tágabb ismeretség a világra nézve is-adok egy teljesen semleges választ, amit apámtól szoktam hallani és én magam is osztom a véleményét. Nem rossz, ha tudja, hogyan győzze meg szüleit arról, mi a legjobb számára, ez még inkább szilárdítja bennem a feltevést, hogy erősebb ő annál, mint aminek tűnik, bár közel sem annyira, mint testvéreit gondolnám. Egy mélyet bólintok jelezve, hogy befejeztem erről tovább társalogni. Sophie-t kicsit rendre utasítom és innentől gördülékenyen folytatódhat tovább az est.
Nem lep meg, hogy a neveltetésünkről kérdez nővére, aki szemmelláthatóan a leg nyugodtabb közülük, de mélyebbre menő következtetést nem vonok le jelleméről. Udvariasságból én is rákérdezek az említett dologra, bár nem várok más választ, mint amit kapok is. Pár információnak mi is utána olvastunk, hogy valamiféle betekintést kaphassunk róluk és ne a sötétben tapogatózzunk. Biztos vagyok benne, hogy ők is így tettek, bár a közösségimédiában semmi ellenünk szólóra nem lelhetnek. Egyrészről eddigi életem során, pont úgy, mint húgom, semmiféle erkölcstelen, etikátlan, vagy rossznak vélt tevékenységet nem folytattunk. Mindenütt makulátlan tisztaság övezi köreinket. A családi háttérről viszont sok mindent kideríthetnek, mármint, ami a szüleinket illeti, mivel híresek a világpiacon és nevük sok helyen felbukkan.
Hamar az elegánsan díszített asztalhoz ülünk és örülök, amiért még időben mondtuk le Samantha helyét, különben kellemetlen kérdő tekinteteknek és talán szavaknak a sokaságára kéne válaszolnom, hogy a jövendőbelim miért nincs most jelen. Kiszolgálásra kerülnek a sültek, zöldségek, különböző köretek és a felszólításra mindannyian sorban enni kezdünk. Nme zavartatom magam, ismerem az asztali etikettet és nem zavar meg az elém táruló evőeszközök és poharak sokasága.
Viszonylag néma duruzsolás lengi körbe az egybegyűlteket, dícsérő szavak a szép teríték, ház, illedelmes pincérek miatt. Jaj, mily gyönyörű a ruhád, fülbevalód, egyéb kedves és sablonos, de annál inkább nélkülözhetetlen megjegyzés, majd hírtelen az jön, ami végig a levegőben pattogott szikraként, de senki nem gyújtott rá, hogy lánggal égjen.
Elmosojodok, amint az üzletet érintő témára terelődik a beszélgetés az asztal végében, a zene mellett ez a második szenvedélyem, a munka. Mondhatni, végrekibújt az a bizonyos szög a zsákjából, a mi világunkban kifizetődik, ha valaki megfontolt és kivárja a megfelelő alkalmat, mi is így tettünk, végül megindult a támadás részükrő, de még sem mi vagyunk a védekező felek. Nem félek attól, hogy apám ne venné fel az elszór morzsát és söpörné egy halomra a többi közé, ami szimbolizálja, milyen régóta várt már erre a pillanatra.
Teljes nyugalommal, egyenletes légzés mellett menekítek ki egy finomra sült húsdarabot a villámra helyezve és végül a számba. Szemmelláthatóan a családunkat kivéve mindenki feszülten és kissé idegesen figyeli az elkövetkezendő szóváltást. Megvárom, míg kissé csitul a hangulat, majd leeresztem evőeszközeimet. Félszemmel látom húgom tekintetét, mert tudja, hogy fontos, ami elhangzik és az is, hogy ki mondja. Mindenki apámra figyel, de mégsem ő az, aki beszélni fog. Előzetesen megállapodtunk, hogy mivel nagyrészt az én vezetésem alatt fog életbe lépni a konkurencia állapota, így jobb, ha az emberek látják ezirányú érdekeltségemet.
Nem megszokott, hogy nem a családfő, a jelenlegi vállalatvezető válaszol egy ilyen kaliberű kérdésre, de mi talán ebben is rendhagyóak vagyunk, valamint már most is egyenrangú társaként tekint rám apám és bíz a megfelelő válaszadásomban.
-Valóban-hagyok egy kis szünetet, mert valószínűleg senki sem az n hangomra számított.- Sok vállalatnak, cégnek ad otthont a város és pont a fokozott gazdasági állapotnak köszönhetően választják a jól megszokott és bevált márkák vásárlását-ha valaki megengedheti magának, hogy drágább cikkeket vásároljon és beválik neki az adott név, akkor onnantól elszegődik mellette. Az újtól félnek az emberek, mindent finoman kell adagolni, mi már évtizedek óta gyarapítjuk a vállalatok számát itt New York-ban, ismertek vagyunk, tudják, hogy tőlünk minőséget kapnak. Kapcsolatban állunk minden vevővel és pont ezért térnek vissza hozzánk.
Teljes nyugalommal nézek a férfira, egyenesen szemében, miközben neki intézem mondandómat és nem rettent el, hogy egy vezérigazgatóval állok szemben.
-Minden kereseti cikkre megvan a megfelelő hely, ahol belehet azt szeretni, ezért is szeretnek ideköltözni, semmiben sincs hiányuk-fokozom még kicsit a hangulatot, majd apámmal keresztezve tekintetünket elismerően néz rám. Mivel kisebb csend kerekedik fel, így úgy döntök folytathatom étkezésemet.
-Mi volt irányítója döntésének, amiért pont New York városát választotta új székhelynek? -kérdezem meg azt, amit viszont cseppet sem tarthatnék illedelmesnek, de már elkezdődött nyíltan is ez a kis hatalmi harc. Valami oka biztos van, hogy egy világhatalmú Hyundai vállalat mellé költöztetik saját azonos foglalkozásikörű székhelyüket. Nem számítok a valós válasz megkapására, de talán felkeltem érdeklődését a férfinak, amiért így merek vele beszélni.
-Ez roppant érdekes kérdés, fiam-hallom apám helyeslő válaszát, hiszen neki is valamelyest szólnia kell, hiszen mégis csak ő az igazgató, de ez inkább csak azért van, hogy ne érje szó a ház szélét, amiért a fiát küldi harcba maga helyett.
Aiden | 1120
CYN

Christopher Nam
Diákok
Play by :
Joshua Hong
Kor :
23
Foglalkozás :
Tanuló, CEO
Hozzászólások száma :
132

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 12:04 pm



● Diamond dinner ●


Nagyon szembetűnik, hogy rajong a múlt századi énekesnő iránt, sokkal jobban, mint én, de ez teljesen normális, így csak hallgatom őt, s csodálkozok, hogy mennyire visszafogottan, érzéketlenül beszél róla, pedig látszik rajta, hogy több érzés van mögötte, mint amennyit arca tükröz. Lassan be kell látnom, hogy a közel velem egyidős Chris pontosan olyan, mint amilyen gyermeket apám maga utódnak szeretne, bár bátyám is mindössze előtte viselkedik így, más közegben nem. Ez éltet, ez biztat, hogy talán Chris sem ilyen valójában és hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném kideríteni őket. Kíváncsivá tesz a zártsága.
Jó hallani, ahogy meséli a zeneszerzőkről alkotott véleményét, bár versenyezhetnék, hogy mindenféle okossággal kiegészítsem őt, de szerintem teljes mértékben kimerítette a szükségest. Szavait iszom, folyamatosan bólogatok, mégis az értelmezés mellett inkább őrá figyelek és nem a tartalomra. Okos és művelt. De mégis… annyira robot nekem. Egy gép, aki visszamondja az enciklopédiát, dolgozik huszonnégy órát egy nap, hogy a cég jól működjön, s mégis egyetlen egy dolgot felejt el: élni. Megcsap ez a búskomor érzelem hangját hallva és engem is szomorúsággal tölt, amit akkor próbálok mindössze eltüntetni elmémből, mikor már rajtam a sor, hogy válaszommal reagáljak.
- Ohh, igen, kétségtelenül nagyon jók mindannyian. - Nem ecsetelem tovább, hogy mennyire nem szeretem Bachot, elhallgatom, mert nem számít ez a kis bökkenő, illetőleg megbántani sem akarom ezzel, még nem ismerem annyira, hogy el tudjam dönteni, hogyan reagálna ilyen helyzetekben.
További percek elteltével eljön a vacsora ideje, aminek talán legjobban anyám örül, hiszen tudja mutogatni a drága evőeszközeit. A többiek kíséretében én is az asztalhoz ülök, s már ekkor megfogadom, hogy csendes résztvevője leszek az eseményeknek, és annak ellenére, hogy szívesen beszélgetnék mindannyiukkal, megismerném egyesével a vendégeket, sajnos ez a hely és társaság nem teszi ezt lehetővé, én pedig már megkaptam a magamét a feleslegesnek gondolt szavaimért. Ezt azonban nem ronthatom el, én magam is átlátom az összejövetel fontosságát és azt, hogy ez most nagyon is a jövőről szól, a cég és a család jövőjéről.
A vacsora elején általános diskurációk folynak, mialatt én nővéremre pillantok néhányszor, ki hozzám hasonlóan az evéssel van elfoglalva, noha azt jóval lazábban, megszokottabban végzi, mint én. Borzasztóan feszültnek érzem magam továbbra is. Semmi sem történt eddig a találkozón, mégis kezdem azt érezni, hogy egyre jobban gyengülök és erőtlenné válok, amit nem szabadna, hogy meglátszódjon rajtam. Nővérem megérzi, hogy őt nézem, mire egy kedves, bátorító pillantással nyugtat meg, mire én csak jobban elszégyellem magam. Zavar, hogy én nem tudok olyan fiú lenni, amilyen tökéletesen megfelelne apánk számára. Akkor nem érezném kellemetlenül magam most sem.
Természetesen nem maradhat el apám üzletről szóló megjegyzése sem, mire láthatóan mindenkinél megállnak az evőeszközök néhány másodpercre. Az enyémben többre is, félelem jár át, és nagy örömmel hagynám itt az egész társaságot, de nem lehet. Figyelem apámat, majd a másik családfőre emelem a tekintetemet, akitől mindenki a választ várja. Legnagyobb meglepetésre azonban nem ő, hanem Christopher töri meg a csendet. Én is felé fordulok és hallgatom őt. Hangja meg se törik, arán semmilyen izgalom jele nincs, ellentétben az enyémen. A szavai engem nem érdekelnek, de értem, hogy mit akar elmondani velük. A szakmai rész gondolatai helyett azonban fájdalmat érzek, sajnos egyre több jel utal arra, hogy Christopher pontosan olyan személy, amilyen én nem akarok lenni. Be kell látnom, hogy mi nem fogunk jóban lenni, hiába vagyok rá nagyon kíváncsi, hiába szeretném, ha mi ketten jóban lennénk korunknál fogva. Apám felé irányuló kérdése tovább fokozza a mentális állapotomat, mély levegőt veszek a lehető leghalkabban, hogy testem minden pontjába kellő mennyiségű oxigén áramolhasson, így remélhetőleg émelygésemből is felszabadulok.
Mi kapunk meg az védekezés pozícióját, de szerencsére apám ezeket már tudja kezelni és nem ijed meg velem ellentétben, aki jól átlátja, hogy az igazság nagyon sötét és összetett. Mindazonáltal én látom apámon, hogy mennyire rosszalja, hogy Chris válaszol és kérdez a családfő és végigazgató helyett. Megtörli száját a szalvétával.
- Ahogy mondtad, minden kereseti cikkre megvan a megfelelő hely - kezd bele és kétségtelen, hogyha a Hyundai boldogult eddig itt, akkor a Kiának is van lehetősége, mindössze felül kell kerekedni rajtuk. - Kanada közelsége fontos számunkra, ezért mindenképp egy északi város volt a célunk, illetve helyi partnereink miatt is esett New Yorkra a választásunk - enyhíti az előbbieket, s engem is sikerül összezavarnia, mert nem tudom, hogy igazat mond-e, vagy utóbbit csak kitalálta.
Nem tudom, hogy miért lettem ilyen hirtelen rosszul, de talán már kezdem visszanyerni az erőmet, noha az émelygés továbbra sem múlik el. Erőltetem magamba a falatokat, de borzasztóan nem kívánja őket a gyomrom. Apró szünetet kell tartanom az evésben, így az aktuális falatom a villámon marad kis ideig. El kell pillantanom az ételről és nem apámék felé akarom emelni felemet, úgyhogy bátorkodok Chrisre és Sophiera nézni, csupán ártatlanul, az iménti beszélgetések árnyékából. Először Chrisre pillantok, majd rájövök, hogy ő mennyire tökéletesen viselkedés még most is, úgyhogy még mielőtt újabb keserű érzelem járna át, a lány felé fordítom a fejem. Lágy, szerény mosolyt váltunk, majd zavaromban inkább fojtatom a kényelmetlen evést, reménykedve, hogy nem fogok leszédülni a székről.
-Sajnáljuk, hogy az ötödik vendégünk nem tudott eljönni. Christopher, a te barátnőd az, igaz? - vezet fel egy újabb témát ezúttal édesanyám, s hangjából érezhető, hogy elsősorban a szerelmi románcra kérdez rá és nem felelősségre akarja őket vonni, amiért nem tudott eljönni. Meglepődött tekintettel nézek előbb anyámra, aztán az információk hallatára Chrisre érdeklődve a válasza iránt, ugyanakkor erősen le vagyok döbbenve. Hozzám nem jutott el ez a kis információmorzsa, bár ez nem is meglepő, mégsem gondoltam volna, hogy Christophernek barátnője van. Butaság, azonnal belátom, hogy normális, várható is volt, hogy van valakije, csak az eddigi társalgásaink során annyira érzéketlennek tűnt, hogy egyszerűen sehogy sem bírtam képzeletben mellé rakni egy nőt. Érdekházasság? Fiatalok akkor is kellene valami apró érzelemfonálnak lennie a két fél között, ilyen korban még teljesen máshogy viszonyul egymáshoz két fiatal, leszámítva attól, hogy érdekházasság vagy sem. Nehéz megállapítanom, hogy féltékeny vagyok-e rá, vagy sem. Némileg igen, hisz párkapcsolatban él, van mellette valaki, fogja a kezét egy hozzá közeli személynek, másrészről azonban nem, mert én köszönöm nem kérek abból a szerelmi románcból, ami neki vagy szüleinknek van.
Elkeseredek, hisz tudod, hogy választanom kell. Vagy a szerelmemmel fogok élni csak simán Aidenként, Lee vezetéknél nélkül, már ha lesz igaz szerelmem valaha is, vagy pedig a család rabjaként élek és elveszek egy nőt úgy, s örökké hallgatok a beállítottságomról, vagyis úgy teszek ahogy apa arra kért: megváltozom.
● Szószám: 1051 / Második lépés ●


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 12:05 pm


Vacsora, mindennek a kezdete
˝No, nothing of nothing
No! I don't feel sorry about anything
It's paid for, removed, forgotten,
I'm happy of the past˝
~Edith Piaf
-
Az evésből éppen csak egy pillanat erejéig tekintek fel, hogy alaposan megrágjam a számba helyezett, bizony ízletes falatot. Ez a kitekintés azt eredményezi, hogy még pont elkapom az Aiden és nővére közötti pillantást és halvány mosolyt. A nő nem fél érzelmeket nyilatkoztatni és kétségtelen, hogy lelkitámaszkánt igyekszik tevékenykedni a jelenlévő kisebbik testvérének, bár nem tudom, hogy miért lenne szükség ilyen apróságokra. Egy egyszerű vacsorán vagyunk és eddig minden nyugodtan és a jég simaságával megegyezően tökéletesen jól megy, a Sophie-val kapcsolatos kis malőrről pedig igazán ellehet tekinteni.
Apró, halovány, ám annál inkább jelentőségteljesebb mosoly jelenik meg szám egyik sarkában, mikor meghallom az üzlettel kapcsolatos beszélgetésnek kezdetét jelentő mondatot. Magabiztos szavakkal mondok el tényeket, melyek nem titkok senki előtt sem és lényegében bármely jól működő, a világ akármelyik pontján lévő cégre, vállalatra igaz, mely jól működik. Ezeknek a szavaknak nem feltétlenül a jelentése a lényeges, hanem a mögöttes tartalom, hogy bizony én válaszolok, egy korban jóval felettem álló férfinak. A kezdeti megdöbbentség nem is marad el, ami különöseb megborzongtatja testemet, mivel minden úgy történik, ahogy azt előre elterveztük.
Felnézek a velem szemben ülő Aiden-re és az ő szeméből is a meglepettség jeleit tudom kiolvasni. Egy ideig így ülök és nézek egyenesen a szemébe, majd folytatom tovább megkezdett mondandómat ismételten a családjának vezérigzgatóra szegezve szemeimet.
Kérdésem feltétele után várom is a választ, amit figyelmemmel jelzek a férfi felé és nem is marad el a válaszadás, amire azonban én már nem szándékozom rákontrázni egyéb kérdésekkel, a lényeg megtörtént. Beszéltem és pár információt meg is ismertünk, bár a mi szakmánkban sosem lehet tudni, hogy ki hazudik és ki mond igazat, egy első alkalmas beszélgetésből pedig ezt nem lehet kideríteni.
Pár aprót bólintok csak, miközben hallgatom szavait és végül egy határozattabbat, mikor úgy vélem, hogy többet nem kíván szólni. Választ nem kap tőlem ezeken a nonverbális jeleken kívül, de így igyekszem jelezni, hogy kölcsönösen meghallgattuk egymást és ezzel valószínűleg az üzletről folyó beszélgetés lezárásra is kerül.
Felnézek én is, mikor közelről jövő szemek figyelését érzem és viszonzom a fiú tekintetét. Valami nincs rendben vele, a szemei különösek és arcán is zavar van, amit nem tudok hova tenni. De már néz is tovább húgomra és meg is változik arcának kifejezése. Ez így nem lesz jó. Valahogy elkéne érnem, hogy rám is bizalommal tekintsen, különben sosem férkőzöm a közelébe.
Hamar megtanultam, hogy az én világomban, ott, ahol nem, hogy a pénz, de a rengeteg pénz vezet mindent, az emberek még inkább igyekeznek szúrni, hogy a rengeteget akár megduplázzák, vagy triplázzák és pontosan tudják, a vérükben van, hogy mikor hova kell szúrni. Húgommal ellentétben, aki kissé meggyűri most szoknyáját a barátnőm megemlítése miatt, én továbbra is higgadtan reagálok mindenre. Pontosan felvoltunk készülve arra az eshetőségre, hogy szóvá teszik hollétét, épp ezért nem is okoz meglepetést, bár bevallom jobb örültem volna neki, ha egyáltalán még csak egy röpke gondolat végett sem fog szóba kerülni az ő neve. Hollétüket most tagadni kell, mivel nem festene jófényt, hogy egy kis kirándulás miatt nem tudnak most itt lenni egy ilyen jelentőségteljes vacsorán, bár kétség kívül már régebb óta el van az egész család, még azelőtt utaztak el, hogy megkaptuk volna a meghívást. Én magam is úgy gondolom, hogy itt kéne lennie és megoldható is lett volna idehozatala, ezt szóvá is tettem neki és szüleinek, de úgy vélték, hogy most van lehetőségük pihenni és inkább folytatják azt. Döntésük nincs ínyemre és kissé fel is bosszantott, amiért ennyire semmibe vették az én és ezzel együtt családom kérését. A Samantával való ügyeimet magam intézem és ebben most kudarcot vallottam, amiért most hírtelen megrándul arcom azon fele, ami nem a családfő felé esik, így ő nem, de mások talán láthatják, hogy valami feszültséget okoz bennem. Igyekszem hamar elsimítani vonásaimat és a megfelelő választ adni a kérdésre.
-Sajnálatomra, úgy alakult, hogy Samantha és szülei is üzleti megbeszélésre hivatalosak, ezért Európába kellett utazniuk haladéktalanul-válaszolok hangomban valamiféle kesernyés ízzel, fejemben még mindig megtalálható a csalódottság nyoma, amiért nem tudtam megoldani ittlétét és ez víz hangozhat most alaphangszínem mellett. -De üdvözletüket küldik és megkért, hogy adjam át, nagyon sajnálja, amiért nem tud jelen lenni. -Valóban sajnálja, hallottam a hangján, mikor telefonon beszéltünk, hogy tudja mi a helyes, de szüleivel kell maradnia. Mindig azt mondja mennyire szeret, mégsem tud itt lenni, mikor szükség van rá. Jár át ismét a harag, de kissé lágyabban, nem a lányra, inkább a szituációra vagyok mérges. Válaszom közben egyenesen Aiden édesanyjára nézek, hiszen így diktálja az illem, majd a hatásosság kedvéért egy szomorú, kissé lebiggyesztett szájú ábrázattal nézek magam elé egy ideig. Jelenleg tényleg tükrözi ez a kifejezés érzéseimet, bár közel sem olyan nagymértékű a mimikám, mint amit belül érzek.
-Biztosan nagyon élvezné az ittlétet, hiszen minden pompás az étel pedig fenséges-mondom elismerően a nőnek és igazat is szólok, valóban kedvére lenne minden, ami itt látható.
Miután kissé csillapodnak a kedélyek és mindenki a körülötte ülőkkel diskurál úgy döntök, hogy teszek egy lépést a fiú felé.
-Aiden-hangom halkabb a korábbiakhoz képest, de most nem is egy egész társaság előtt kell beszédet tartanom.- Ha jól tudom te is annak az egyetemnek leszel tagja, melynek én magam is-félig kérdésként, félig kijelentésként mondom ezt az egy mondatot. Valójában tudom a helyes választ szavaimra, csupán beszélgetést igyekszek indítani és persze, szeretném ha látná, hogy érdeklődöm a dolgai iránt.- Én gazdaságtanra járok, ez az utolsó évem és végleg bevégeztem a tanulmányaim ezen szakaszával. -Lehet, hogy a közeljövőben továbbképzésre fogok majd jelentkezni, vagy egyéb ismereteket kell majd elsajátítani, de az közel sem biztos, hogy ezeket az egyetemen fogom megszerezni.  
Aiden | 906
CYN

Christopher Nam
Diákok
Play by :
Joshua Hong
Kor :
23
Foglalkozás :
Tanuló, CEO
Hozzászólások száma :
132

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 12:07 pm



● Diamond dinner ●


Mikor ránézek Chrisre, már eleve van bennem gyomorgörcs, azonban az még semmi, ahhoz képest, mint mikor ő is felém fordítja a tekintetét. Meghűl bennem a vér pillantásától, úgy érzem, mintha egyenesen a lelkemig hatolnának íriszei és kifacsarná azt, holott ő teljes nyugalomban ül ott. Kettőnk arca talán sosem volt még ennyire különböző. Én ezúttal nem vagyok elég erős, hogy rejtegessem erős érzéseimet, az ijedtségemet, amit kettőnk családi dolgai iránt érzek, egyben pedig Chris is számomra egyre inkább csalódás. Nem benne csalódok, mindössze itt az élő példa előttem, hogy lám velem egyidős fiú is képes úgy viselkedni, ahogy az a vezérigazgató apja megköveteli, erre itt vagyok én, egyetlen láncszeme a gyöngysornak, mely mindössze csillogni akar egy eldugott zugban. Itt van Chris, aki már csak azzal szívemet marja, hogy rám néz, úgyhogy muszáj nekem elkapnom róla érzelmektől szikrázó tekintetemet, még a végén én sérülnék meg.
Emlékezetem hosszasan őrjít még Chris farkasszemével, s egyben az is bosszant, hogy ő ennyire egyszerűen el tudott tekinteni rólam, vissza a beszélgetésbe, mintha mi sem történt volna. Miért csak nekem ennyire nehéz lélegeznem? Miért csak nekem ennyire nehéz megmaradnom hasonló körökben? Kissé felszalad a pulzusom és le kell sütnöm szemeimet. Nem tudom, hogy orcám a rosszulléttől, a szédüléstől és émelygéstől kezd el forrni, vagy talán egy kicsit bele is pirulok a gondolataimba. Majd ránézek Sophie-ra, akinek bájos arca nyugodtságot áraszt belém, arcomra halvány mosoly ül ki, noha émelygésem ennyivel nem szűnik meg, sajnálatos módon.
Kihúzom magam és nagyon erősen próbálom beletuszkolni számba a nehézzé vált ételt. Nővérem ráteszi tenyerét villámat tartó kézfejemre, mire ijedten pillantok rá. Túlságosan elbambultam talán. Elkapom alóla a kezemet, mert nem akarom, hogy miatta engem nézzenek a picinek, kinek még a nővére is fogja a kezét. Nem akarok gyengének tűnni, de azért bocsánatkérő pillantással adom nővérem tudtára, hogy nem úgy gondoltam és ne vegye rossz néven. Persze ha valaki átlát rajtam, akkor az ő, ennek köszönhetően pedig most is megérti, hogy mire akarok célozni.
Izmaim akkor feszülnek be újra a vacsora során, mikor anyám megemlíti, hogy Chrisnek barátnője van. Chrisnek mindene megvan, amiről én csak álmodhatok és mindezt olyan fapofával burkolja, amit nekem is kellene magamra öltenem. Összeszorított fogakkal tányéromat nézve próbálom leplezni a remegésemet, bizisten megérdemelnék egy pofont most apámtól, hogy észhez térjek és legalább fájdalmam elvegye az eszem. Ám annyira nem vagyok feltűnő, hogy minden eljusson a mellettem ülő anyámig, távolabbi ülőhelyig pedig főleg nem, úgyhogy lehet, hogy tényleg csak a szívem forrong belül, míg kívülről tán nem olyan válságos a helyzetem. Chris szavai túlságosan is érdekelnek, így szavaira kapom fel a fejemet és hallgatom őt meredten.
Érdekházasság. Ez az első gondolatom, ami megfogalmazódik bennem a barátnőjét hallva. Talán tévedek, de ahogy hallottam, a lány sem semmi háttérből származik. És hogy miért lepődök meg ezen? Mert még mindig hiszek, hogy esetleg Chris sem olyan, mint a tökéletes chaebol utódok, de ezzel már csak magamat hülyítem. Enyhén, pár fokban csupán hátradőlök a székemben és megtörlöm számat. Mély sóhajtással fújom ki az összes reményemet, ami még motoszkál bennem. Feleslegesek, nem kellenek nekem. És még az sem segít most határozottságomban, hogy mintha Chris arcán valódi érzelmeket látnék, tán szomorú? Lehet szereti azt a lányt? Butaság! Megrázom magam képzeletben és ismét visszahajolok a tányérom fölé.
A továbbiakban nem eszek már, csak kerülgetem az ételt és hallgatom, ahogy mindenki körülöttem diskurál. Ha anyám kérdez valamit, válaszolok értelmesen, lelkesen, aztán újra itt a piros-hol a pirost játszok a húsfalatokkal. El is tudnék aludni így, annyira unalmas ez a vacsora, s ha Chris nem szólítana meg legnagyobb meglepettségemre, lehet le is billent volna fejem a helyéről. Így viszont kikerekedett szemekkel kapom felé tekintetemet és várom, hogy milyen szavakat tervez nekem intézni. Kis izgalom jár át, noha hangja érezhetően halkabb, feltételezem, hogy ez a beszélgetés kettőnkre tartozik csak. Kérdése hideg zuhanyként érkezik, fogalmam sem volt, hogy egy egyetemre fogunk járni. Ez esetben úgy tűnik, ő többet kutakodott speciel irántam, mint én utána és ez elgondolkoztató, de nincs időm jelenleg hasonló gondolatokra.
- Ooo, igen, így van - válaszolok neki, miközben felegyenesedek és kihúzom magam. Mivel így kérdezte meg, ezért valószínűleg ez is rá a válasz, az efféle kérdéseket megtanultam javamra fordítani.
- Akkor engedd meg, hogy már most hagy gratuláljak a hamarosan elkészülő diplomádhoz - felelem semleges hangon, komoly arccal és nagyon igyekszem leplezni, hogy mennyire örülnék neki, ha mihamarább letenné a szakdolgozatát. - És orvosi tanulmányaimat folytatom - vezetem be a magam adagját, szándékosan nem közölve, hogy hányadik évfolyamba járok. Talán meglepő számára, talán nem, én mindazonáltal büszke vagyok a pályámra, mert nemes célt képviselek vele. Nem mellesleg, szeretem hordani a hosszú fehér köpenyemet, amiben még édesanyám szava is elállt, mikor egyszer meglátott. A beszélgetésünknek épp hogy vége, mikor apám mély hangja hasít bele hangosan a levegőbe. Úgy tűnik, mindenki befejezte az étkezést.
- Aiden, lennél szíves néhány dallammal lekísérni a vacsoránk végét? - néz egyenesen rám szemeimet, mire megfagyok. Hirtelen az összes szempár rám szegeződik, bár ez esetben apám tekintetén kívül kényelemben érzem magam, hiszen tudom, olyasvalami következik, amiben felszabadultabb lehetek, sőt mi több, otthon érezhetem magam a világomban, nem úgy, mint itt az asztalnál.
- Természetesen! - mondom boldog hangon egy halvány meghajlással és már állok is fel az asztaltól, hogy a vendégekkel együtt az egyik terembe menjünk. Megbeszélt része az estének és a részemről már nagyon várt pillanatok. Apám megkért, hogy vacsora után zongorázzak egy kicsit, ezzel pedig engem is megvillanthasson.
Határozott, ám szelíd érzéki léptekkel ülök le a zongora elé. Megvárom, amíg mindenki elveszi a maga italát, valamit kedvükre csipegethetnek a süteményekből is, majd csak azután nyomom le az első billentyűt. Eddig Vivaldit akartam játszani, azonban a nappaliban folyt beszélgetésünkkor elhatároztam, hogy Christopher kedvére teszek és Beethovent fogok zongorázni. Az émelygés szertefoszlott belőlem, az unalommal és az idegességemmel együtt. Elvégre nincs itt senki, csak én és a zongorám.
Játszani kezdek. Harmonikusan, dallamosan és gyönyörűen. Behunyt szemekkel hullámzom és adom el a darabbal együtt magamat is, noha nem szándékosan. Befelé fordulok, s jól teszem, mert barátaim szerint ilyenkor tudják a nézők is leginkább átérezni azt az érzést, melyet sugározni igyekszek.
● Szószám: 994 / Harmadik lépés ●


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 12:32 pm


Vacsora, mindennek a kezdete
˝No, nothing of nothing
No! I don't feel sorry about anything
It's paid for, removed, forgotten,
I'm happy of the past˝
~Edith Piaf
-
Nem éppen jó előjel, hogy elsősorban húgommal érez szimpátiát, mondjuk mindig is ő volt az emberibb, könnyebben elérhető része a családnak. A gond abban merül fel, hogy jelenlegi célom az, én kerüljek közelebbi kapcsolatba Aiden-nel. Egy ideig el időzőm ezen gondolatban, majd végignézem az érzelmi kinyilatkozást a fiú és nővére között. Nem látom okát, amiért nyugtatgatni kéne bárkit is ilyen helyzetben, hiszen ez csak egy vacsora, de aki jobban megfigyeli, pontosan láthatja, hogy valami nem kívánatos történik a tőlem alig fiatalabb fiúval. Teljesen semlegesen figyelem a kezek érintkezését, majd ahogy eltolja magától, amit meg is értek, gondolom ő is rájött, hogy nem kifizetődő mindenki előtt megmutatnia a gyengeségét, főleg, ha konkurencia is jelen van, márpedig láthatóan nyugtató céllal történt meg ez a pár mozdulat a nővér részéről.
Kissé ingerültebben, mint azt megengedhetném magamnak, érzem a testemet, amint Samantha itt tartózkodásának hiánya kerül terítékre. De igyekszem uralni vonásaimat és nem kimutatni a saját gyengémet, ha már az imént pont ezt taglaltam gondolatban, hogy nem helyes egy ilyen lépés, egy ilyen vacsorán, vagy úgy általánosabban bármiféle összejövetelen, még inkább, ha a résztvevők kilétét vesszük figyelembe. Végül sikerül összeszedni gondolataimat és a már ismert magatartásommal, udvariasan válaszolok a kérdésekre. Néha az anyukáról oldalra pillantok a többiekre is, hiszen gondolom mindenki kíváncsi a magyarázatra, mondhatni ez egy közérdekű közlemény, talán elejtek valamit, amit később felhasználhatnak. A Lee család szülei figyelnek szavaimra, bár inkább az anyuka ki valóban érdeklődő szemekkel néz felém. Aiden nagy sóhaját kapom el, amikor hozzá ér el szemem iránya. Eléggé heves és feszült ez a hang, talán magamra is vehetném, amiért így reagál és nem osztozik a beszélgetésben, vagy ha már a háttérben marad inkább, akkor figyeljen magára kicsit jobban, mint ahogy azt már húgom is jól csinálja.
Apró kérdő pillantást vetek felé, bár ismét tányérja felé nyúl, így nem láthatja kissé felhúzott szemöldököm ívét, így inkább én is visszanézek a többi emberre és igyekszem bánatosan hangzani. Illetve bánatként kivetíteni a bennem lévő idegességet, amiért nem tudtam elvégezni a barátnőmmel kapcsolatos feladatokat, melyek bizony nagy jelentőséggel bírnak.
Amint meglátom Aiden kissé talán izgatottnak mondható arcát megörülök, amiért kedvére való, hogy megszólítottam és talán téves volt a korábbi gondolatom, miszerint túl távol helyezkedünk el egymástól, már kétségtelen, hogy nagyon különbözünk. Kérdésemre pontosan olyan választ kaptam, amire számítottam, ezért kissé el is mosolyodom. Kedvemre van, hiszen igyekszem irányítani a beszélgetést, hogy olyan vizekre evezzen, mely során szimpátia alakulhat ki részéről.
-Köszönöm, bár addig még sok víz fog lefolyni-folytatom gratulációját hallva, de természetes számomra, hogy csak kötelező köröket járunk végig ilyesféle beszélgetésekkel.
Hogy meglepődöm-e azon, hogy orvosnak tanul? Először sok kérdést keltett fel benne nem, mikor szüleim említették ezt a kis információt. Azzal, hogy most személyesen tőle hallhatom olyasféle megerősítés, amire nem számítottam volna, pont ezért most is bennem vannak azok az eddig meg nem válaszolatlan kérdések. Az orvosi pálya azt meséli el számomra, hogy bizony nem az üzleti szférában igyekszik elhelyezkedni, ehhez nem is kell sokat gondolkodni, hogy rájöhessen az ember. Azonban a hangsúly a miérteken van. Vajon ő döntött így, vagy inkább igyekeznek őt távolabb tudni, messze a piacgazdaságtól. Ha viszont az utóbbi áll fenn, annak okát valóban érdekes lenne kideríteni. Azt ugyan tudtam, hogy nem ő az örökös, de általában tovább szokás vinni valamilyen formában a szülők által örökölt kivételesen jó pénzügyi tehetséget, hiszen, nem hiába lett a KIA Motors olyan ismert és jól működő, ezt be kell vallanom. Még Sophie is valamilyen szinten érdekelt a családi vállalkozásban és tanult gazdaságot, pénzügyet, sokszor besegít és tisztában van a jelenlegi állásokkal, mondjuk ő is más egyetemi képzésben vesz részt. Lehet Aidennel is ez történik, hogy éli életét, mellette pedig segíti a családot.
-Szép és becsületre méltó szakma-válaszolok neki, igyekezvén meleg hangszínt megütni.- A céggel kapcsolatban is igyekszel kivenni részedet a munkából? -kérdezek rá végül arra, ami valóban érdekel. Közben egyenletesen vágok a húsból és lassan vége is szakad étkezésemnek.
Valóban nem kell sokáig beszélgetés közepette ülnünk az asztal körül, hiszen Aiden-t felkéri apja egy kis zongorajátékra. Sejthettem volna, hogy valamiféle hangszeren játszik, hiszen a chaebol-oknak megfelelő neveltetésben volt részük, aminek egyikelengedhetetlen kelléke a zene játékának valamely módjának ismerete, valamint gazdagabb családoknál is eléggé elterjedtnek mondható, bár nem törvényszerű.
Most is sikeresen leplezem kíváncsiságomat, mint mindig és a helyemről felállva, húgom mögé állva segítem ki az asztal mögül, hogy utána karomon vezethessem át a másik szobába, ahol a hatalmas és ámulatba ejtően csillogó hangszer vár megszólaltatójára.
Az már korábban is kiderült, hogy a zene érzékenyen érint és legnagyobb sajnálatomra az este folyamán mind a három gyengém megmutatkozott, ami életem része. A zene, húgom és Samantha. Csöndben ülök le a kikészített székek egyikére és kissé megemelt állal, még jobban kihúzott testtel várom a következő pillanatokat. Sophie belém karol egyik oldalamon, mire ránézek és látom arcán a mosolyt, hisz tudja, hogy mennyire a zene szerelmese vagyok, ahogyan ő is, bár ő úgy véli, a nyomomba sem érhet.
Feszült testem hírtelen elernyed, ahogy meghallom az első pár ütemhez tartozó hangokat és szempillantás alatt felismerem, hogy Beethoven-t fogunk itt most hallani.
Minden porcikám egyre ernyed és vonásaim merevségei is kisimulnak, ahogy hallgatom a játékot. A lágy, de határozott, tökéletes dallamvezetést, ahogy puhán és magabiztosan üti le a kezéhez kerülő billentyűket. Nem értek a zongorázás művészetéhez, de hallgatni annál inkább szeretem és ilyenkor képes vagyok megfeledkezni a legfontosabb dologról, az álcámról, arról, amit a világnak mutatok.
Már teljes nyugalomban ülök és csak húgom lágy érintését érzékelem, ahogyan szórít egyet rajtam, amint vége a darabnak. A korábbi hangok áramlata teljesen magához szorított és még most is hallom, ahogy cseng minden a fülemben. Mindent úgy adott elő, ahogy kellett, a teste teljes összhangban volt a zenével és nem tudtam ellene küzdeni. Sophie pontosan tudja, hogy milyen hatással tud rám lenni egy ilyesféle esemény, ezért is karolt úgy belém és ébresztett fel révült álmodozásomból, amint vége lett a zongorajátéknak, hogy ismételten az az önmagam legyek, akinek lennem kell.
Mindenki tapsolni kezd, ahogyan én magam is, érzem, hogy a testem még küzd és felugrana lelkesedésében, hogy állva mutassa gratulációját a művésznek, de már sikerül visszafognom és nem teszi meg.
Arcomon még kissé tátva marad szám és így találkozik tekintetem Aiden-ével, majd ádámcsutkám hullámzása jelzi a nyelést, amivel végül arcom is ismételten megmerevedik, ahogyan testem is. De a szememet nem tudom még levenni róla. Sok klasszikuszongorista előadáson jártam már, de ez most valamiért más volt, valamiért könnyebben, még egy darab végig játszásával is kitudott ragadni a való életből az álmok világába, amiért most mérges is vagyok magamra.
Sophie lép áll fel mellőlem és ezzel engem is kicsit meglódít, hogy felálljak, de csak úgy, hogy ez kívülről ne tűnjön annyira egyértelműen.
-Gyönyörű volt-mosolyodik el húgom azzal a megszokott gyermeki és tagadhatatlan örömmel, amint Aiden mellé érünk. Érzem, ahogyan kissé megszorítja és talán lejjebb is rántja kezemet, hogy szólaljak meg és adjam tudtára, hogy bizony én magam is felettébb élveztem.
-Valóban-mondom hírtelen, hangomban békességgel, keresve a szavakat, hiszen egy ilyen előadás után bizony nehezen találni őket, pedig most éppen Beethoven csodálatosságáról lenne a legkifizetődőbb beszélnem és ez lenne a legjellemzőbb is rám. -Mindig örömmel hallok ilyen szép melódiákat-válaszolok végül hűvösebben, bár az utolsó szó vége elhalkul, de kihúzott háttal állok előtte, majd enyhén sóhajtok, mintha csak az utolsó érzelemfoszlányt is végül kifújnám magamból. Gondolhatom, hogy Sophie nem éppen ilyen dicsérő szavakat várt tőlem, de nem engedhetem, hogy megismerje mi az, amivel ennyire könnyen kilehet billenteni abból, amilyen vagyok, vagy talán lennem kell.
Aiden | 1217
CYN

Christopher Nam
Diákok
Play by :
Joshua Hong
Kor :
23
Foglalkozás :
Tanuló, CEO
Hozzászólások száma :
132

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 1:07 pm



● Diamond dinner ●


Maximálisan igyekszem leplezni, hogy nem tudtam a tanulmányainkat illető azonosságról, noha én is érzem, hogy meglepettségem látható rajtam, mégis igyekszem azt betudni hirtelen felszólításának, ami egy részről igaz is. Helyből gratulálok az eddig elért sikereihez és a jövőbeli diplomájához, mely egészen biztosan tökéletes lesz.
Némileg azért, mert felhozta a témát, azonban ha már így alakult, büszkén hozom tudtára, hogy én orvosnak tanulok. Kicsit sem érzem azt, hogy szégyellni valóm lenne a szakomat és irányultságomat, sőt mi több, elhivatottságomat illetően. Régóta tervben volt már, készültem fiatalkorom kezdetétől a fehér köpenyes munkára, s talán ez volt az a téma, amiben a legkönnyebben állapodtam meg szüleimmel. Kölcsönösen megállapodtunk, hogy nem akarok részt venni a családi vállalkozásban, ami a részemről teljesen érhetőnek vélek, szeretnék minél jobban elszigetelődni ettől a családiasnak nevezett aurától legalább azzal, hogy otthonomat nem munkahelyemnek tekintem, szüleimmel nem az üzletről beszélek a napok majdnem összes órájában, miként azt bátyám teszi. Bár tán még sosem volt ennyire rossz a viszonyom szüleimmel, mint most, akkoriban is úgy gondolták, mivel van már potenciális jelölt bátyám személyében az örökösi posztra, nem is gond, ha nem feleződnek a jogok és darabolódik a cég. Így hát megszületett a megállapodás a három gyerek, illetve a szülők között és mindenki azt kapta, amire vágyott.
Egyetértően bólintok Chris véleményére, majd szám elé emelem a poharamat és kortyolok néhányat a vízből, hátha ezzel elvonhatom a figyelmemet az émelygésemről. Nem mondom, nem a legjobb pillanatban szólított meg és szegezi rám szemeit, noha amennyiben ezt a vacsora bármely részén kezdeményezte volna, hasonlóan rossz állapotban tudnék neki válaszolni. Természetesen rosszullétemet mélyre zárt szépben rejtem el. Csoda, hogy nem nyelek félre kérdésére. Pedig már kezdtem azt hinni, hogy egyetemi polgárokként beszélgetünk csak és végre kibújunk a családunk alól. Nem úgy tűnik, mintha Christopher bármikor el akarna vonatkoztatni látszólag élete értelmétől: családjának cégétől. Nem véletlenül nem szólaltam meg az eddigi beszélgetések során.
- Közel tízezer kilométerre a vállalattól ez vajmi nehéz lett volna, nemde bár? - emelem végül el számtól a poharat, s válaszolok szándékosan ferdítve, de azt hiszem jól jövök ki belőle. Bárhogy is legyek a családi bizniszben, azt megtanultam ilyen közegben, hogy hogyan lehet megalázkodás helyett triviálisan előnyös, vagy semleges választ nyújtani. Ami viszont azt illeti, nincs hazugság szavaimban. Akkor se hazudnék, ha kényszerítenének rá, mert szerintem nincs semmi baj abban, hogy nem veszek részt a család ügyeiben, azonban Christopher már eddigi találkozásunk alatt is bebizonyította, hogy mindez feltehetőleg számára nem teljesen elfogadható státusz. Tekintettel arra, hogy értelmessé vált korom lényeges részét a családtól távol töltöttem, így még a huszonegyedik század online hozzáférhetősége mellett sem volt lehetőségem munkálkodnia a Kia neve alatt.
Nem kételkedtem abban, hogy apám megszegné a szavát, ezért a zongorázásom is valószínű volt, csupán várni kellett, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat, amikor is mindenki befejezte már a vacsorát és többségünk épp két téma között tengődnek. Az egész társaság átsétál egy másik terembe, s utána minden annyira természetesen megy - még számomra is. Efféle szituációkban már otthon érzem magam és nem érdekel, hogy ki a közönsége, lehet az akár a francia gimnázium testülete, városi rendezvény hallgatói, vagy épp a családtagjaim és kedves vendégeik. Átadom magam a zenének, teszem, mit imádok és remélem, ez ezúttal is sikerrel fogja zárni az estét. Élvezem, amit csinálok, s már nem is izgulok, mi van, ha elrontok egy billentyűt, valahogyan nem is jut ez eszembe, ahogy az is kimegy a fejemből, hogy kik néznek. Mindössze akkor jövök rá, hogy sajnálatos módon még mindig New Yorkban vagyok, mikor az utolsó hang is elhalkul, testem tánca abbamarad és felnyílnak szemeim. Taps hallatára ébredek fel teljesen, mire felállok és meghajolok előttük. Kicsit zavarban is vagyok, hogy ennyire tetszett nekik, legalábbis láthatóan, még sosem adtam elő a család riválisainak. Hátratett kezekkel hajolok még meg kétszer aprón, közben tekintetemet végigvezetem rajtuk és bizony nem véletlenül időzök el a testvérpáron. Szerénnyé váló mimikáim boldogan regélik, hogy megmelengeti szívem Sophie mosolya, illetve lelkesedése, de ezúttal Chris tekintete az, ami megragad és nem hagy elfordulni. Még mindig fapofa, még mindig csinosak kifaragott szobor, de a szemei… Érzem, hogy farkasszemünk már feltűnő, de akkor is földbe gyökerezik a lábam, mivel egy pillanatig elhiszem, hogy mintha belelátnék a szívébe. A környezetünk elhomályosodik számomra, de tudom, hogy cselekedetre kell sarkallnom testemet, mert különben olyan érzelmek és álmok szólalnak meg bennem, amik miatt megsérülhetek lelkileg.
Szerencsére bátyám rövid vállveregetése kizökkent és megment, mire hálásan nézek rá emiatt és a dicsérete miatt is. Mire felkaphatnám a fejem, már Christopher és Sophie is ott van mellettem, mire némi illetődöttséggel nézek az előbbi személy szemeibe, félek, hogy túlságosan hosszúra nyúlt szemkontaktusunk kellemetlen érzéseket váltott ki benne és talán mindketten egy kicsit megláttuk a másik igazi valóját.
- Köszönöm, már nagyon vártam az este ezen részét - mosolyodok el végre őszintén Sophire felé fordulva. Tőlük hallani ezt valóban elismerés, főleg mivel Christopher hangjában is a hitelesség nagyobb teret nyer a megjátszásnál, noha szívem nem örülhet sokáig, még mielőtt reménykedni kezdhetnék, hogy ezúttal megismerhetem és tán mégsem olyan, mint apáink, folytatja a maga módján, én pedig ismét arcon csapom magam, amiért ennyire hülye és naiv voltam.
- Én pedig annál szívesebben adom elő őket. Szabadidős elfoglaltságom egyik nagyobb részét teszi ki - válaszolom ezúttal semmi rivalizálással, egyszerűen csak lelkesen. Kijön belőlem kissé az, aki vagyok, főként nagy mosolyom és tekintetem tükrözi azt a kis lelkes Aident, ki én vagyok, s ezúttal szándékosan nem leplezem magam. Hogy miért? Meguntam. Ennyi. Megpróbálom megtartani mosolyomat és a zongorázás élményének áradatában végig hasonló kisugárzásban igyekszem tölteni az este hátralévő részét.
● Szószám: 901 / Utolsó lépés ●


Jae Min Aiden Lee
Diákok
Play by :
Yoon Jeong Han
Kor :
23
Foglalkozás :
Orvostan hallgató (Medical School)
Hozzászólások száma :
153

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora EmptyCsüt. Márc. 14, 2019 1:50 pm


Vacsora, mindennek a kezdete
˝No, nothing of nothing
No! I don't feel sorry about anything
It's paid for, removed, forgotten,
I'm happy of the past˝
~Edith Piaf
-
Jól és tudatosan használja a szavakat, ezt már korábban is lehetetlen lett volna nem észre vennem az est folyamán. Nem kapok egyenes választ, inkább csak egy kérdésnek álcázott lezárást, így sajnos nem éppen olyan irányt vesz a kezdeményezett beszélgetésünk, mint amilyennek azt szántam. A megszokott módon, mintha csak egy tárgyalás végén bólintanánk össze apámmal, hogy tudjuk, itt vége a tárgyalásnak, bólintok most is. Belátom, jelenleg többet nem tudhatok meg, de kezdésnek ez a pár mondatnyi szóváltás is eredménye volt, hiszen észre vehette, hogy rá is figyelek és érdeklődöm helyzete felől.
Hatalmas, az elmúlt pár órában eddig meg nem ismert magabiztossággal és nyugalommal lépdel Aiden a hangszerhez és én már ezalatt a pár mozdulata alatt is érzem izgatottságom fokozódását, hogy vajon miféle előadásban lesz majd részem. Alig-alig érzékelek bármit is a külvilágból, lényegében csak a fiút és mozgását látom magma előtt, mintha egy balettelőadáson szemlélném, ahogyan a táncos kecsesen és ritmikusan váltja pozícióját és helyezi át testének súlyát, ahogy a zene viszi magával. Akkor érkezem meg ismét a jelenbe, mikor Sophie visszaráz az eszméletemhez és csupán apró késéssel kezdek csak bele a tapsolásözön követésébe.
Figyelem Aiden-t és el sem hiszem, hogy az imént is őt láttam, ahogy zongorajátékot ad elő. Vonásai teljesen mások, olyan természetesek, de az én világomban mégis természetellenesek voltak és most kissé elpirulva áll előttünk megilletődve, amit tagani se próbál úgy igazán.
Enyhén nyitva maradt szájjal nézem őt, ahogy körbe, majd húgomra pillantva hatalmasat mosolyodik, olyan szélességgel, amit én sose tennék emberek előtt. Talán nincs oka, de inkább csak megszokottságból, hogy míg magamon hordom munkaruhámat, addig dolgozom is és nincs helye kedveskedésnek, hatalmas, csapongóan jó kedvnek. Ritkán mosolygok úgy, mint most ő a mellettem ülő véremre. Szinte észre sem veszem, ahogy szemeink találkoznak, de nem tudok még eléggé uralkodni magamon, hogy véget vessek ennek a találkozásnak, pedig már bőven túllépte az illendőség határát, annyi ideje tart.
Az, hogy magam is játszom hangszeren, egyféle titok, talán imázs, hogy még arra sincs időm, ilyesféle szórakozással foglalkozzak, éppen ezért nem is nagyon híreszteljük. Ez egyféle megállapodás, én kedvemre játszadozhatom, de csak, míg nem hátráltat semmilyen kötelezettségemben. Ha pedig napvilágra kerülne ezen információ, az azzal járna, hogy többször is megkéne mutatnom ismeretemet, ilyen és ehhez hasonló összejöveteleken, ami azt jelentené, hogy komolyan felkéne rá készülnöm. Apám talán attól tartana, hogy nem vagyok elég rátermett hozzá, bár nem tudhatja, hisz sose hallgatta még meg előadásomat, nem is mutatnám. A gitár és köztem való kapcsolat csakis kettőnkre tartozik és Sophie-ra, aki mindig szívesen hallgatja, ahogyan próbálok.
Még akkor is őt nézem, mikor bátyja mellé lép, gratuláció közepette és le sem veszem róla tekintetemet, akkor sem, amint hozzá közelebb érünk. Még az egyetértést kifejező egyetlen szó közben is, szinte csillogó szemekkel figyelem őt, de már magabiztossággal uralom testem minden porcikáját és végül visszatér belém az, amit láthat.
Ezek szerint ez is elvolt tervezve, bár tényleg nem meglepő, hisz tudom, hogy ez így szokás és valóban nekem is így kéne tennem hasonló helyzetben. Végül már komolyabb hangon, de még kissé csúszkálva folytatom elismerő szavaim ecsetelését.
Bólintani sem tudok, csak kisebb idő eltelte után, ahogy hallom, hogy egyik kedvenc elfoglaltsága a zongorázás.
Életemben kevés olyan pillanat van, mikor nem tudok mit mondani és ez most egyike azoknak, egyszerűen nem tudok okos információkkal szolgálni a hallottakkal kapcsolatosan. Nem tudnék mást mondani, csak azt, hogy én is szívesen zenélek, ha csak tehetem, bár legnagyobb sajnálatomra nem tudok annyi időt rászánni, ami a fejlődésemet megfelelő mértékkel szolgálná. Lekapom róla szememet és hírtelen inkább Sophie-ra nézek, mintha csak azt hinném hozzám szólt, pedig csak képtelen vagyok jelenleg az előttem állót tovább nézni. Végül szememben éles komolysággal nézek vissza rá, valamiféle elszántsággal, hogy ha zenélni nem is zenélhetek bármikor kedvemre, legalább azt jól csináljam, amihez a világon a legjobban értek, mégpedig az üzlet és Aiden az eddigi legnagyobb üzleti fogásom, nem csúszhat ki a markomból és főleg nem azért, mert hagyom magam elvarázsolni pár szívemhez közeli melódiával.
Aiden | 645 | Záró
CYN

Christopher Nam
Diákok
Play by :
Joshua Hong
Kor :
23
Foglalkozás :
Tanuló, CEO
Hozzászólások száma :
132

Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Gyémánt vacsora   Gyémánt vacsora Empty

Ajánlott tartalom


Gyémánt vacsora Empty
Vissza az elejére Go down
 

Gyémánt vacsora

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: Archívum :: Játékok-
^
ˇ